Rovat: Verzár Éva
Cikkek száma: 13
 
Tartalom:
2010.12.23  Zsuzska karácsonya
2009.12.02  Be nem tartott ígéretek (December elsejei gondolatok) - Gazda József
2009.11.01  Áprily Lajos: Tavasz a Házsongárdi temetőben
2009.10.31  A tűz októbere (1956 magyar sorsokban) — Gazda József
2009.10.29  Új életre kel az Apor-kódex (Budapesten állítják ki a negyedik legrégebbi magyar nyelvemléket) — Csinta Samu
2009.09.21  Hatvanhatozzunk…
2009.08.03  Elhunyt Püski Sándor a Guttemberg-galaxis egyik
2009.07.26  Villámcsapás és Szabad Európa
2009.04.30  Kócoska
2009.03.15  Erdély 1990. március 15.
2008.12.20  Áldott Karácsonyt!
2008.08.29  Gubera
2008.08.27  Szárazajta: 1944. szeptember 26

Zsuzska karácsonya
2010.12.23, 14:36                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Zsuzsika fázósan húzta magára kissé kopott, de nagyon meleg kiskabátját, amelyet édesanyja hozott nemrég a városból. A puha ruhadarab nagy utat bejárhatott, még az Óperenciás tengeren túl is viselte valaki, aki kicsit nagyobb lehetett, mint Zsuzska.
– Nem baj – mondta édesanyja –, legalább meleget tart, le egészen a bokádig, kislányom, s majd jövőre is jó lesz, amikor iskolába kell menned.
Csak ne fázna mégis annyira! Hátán hangyák szaladgáltak, s hiába csalogatták játszani a gyerekek, egy helyben állt, azt várva, hogy felmelegedjen egy kicsit. Talán kisüt a nap, vagy a házblokkok kivágott ablakaiból égre nyúló, füstölgő kéménycsövek meleget fújnak lefelé. Sokszor látta már, hogy – valami különös okból – a szürke-fekete füst nem felfelé szállt, hanem az épületek között somfordált. Bárcsak most is erre jönne! Nem várja meg azonban, inkább bemegy a lépcsőházba, leül a lépcsőre.
Fel is mehetett volna, de lehallatszott Apa és Anya veszekedése, nem akart ott lenni. Pedig de jó lenne a kályha mellett kucorogni! Húzta az időt... Apa úgyis elmegy. Mennek a hegyekbe, mert nincs fa, épp csak annyi volt, amennyivel Anya elkészítette reggelijüket, de az érckályha biztosan tartja még a meleget. Ma finom volt a reggeli – gyűlt össze szájában a nyál –, és lehúzta kötött sapkáját egészen a szemébe, talán akkor nem zavarja a kintről bekukucskáló fénysugár. Az estéről megmaradt hideg puliszkát Anya cérnával kockákra szabdalta. Neki is lesz ilyen cérnája, ha nagy lesz, mert olyan szép darabokat lehet vágni vele, hogy csoda! Még tornyot is lehetne építeni belőlük! Anya, persze, nem játszott, hanem az egészet egy tepsibe tette, öntött hozzá egy kis maradék olajat, s hozzá meleg teát adott óriás csuprokban.
Tea! Azért menne fel legszívesebben, mert látta, hogy még maradt belőle. Anya finomra főzi. Benne van a nyáron tördelt málnakóró íze és illata; ő is segített gyűjteni, amikor fenn voltak a hegyekben, s van benne még áfonyalevél is. Anya pedig igazi tündér, mert amikor csuprokba tölti a teát, áfonyaszemeket is csempész bele. Ötöt. Mindenki öt szemet kap. Mind az öt testvér. A lapítón megmaradt puliszka nem érdekli, az úgyis anya része, mindig ő eszi meg a morzsákat, mert azt nem lehet megszámolni. A kockákat igen, s ő már el is tud számolni egészen százig, de annyi kocka még sohasem volt a lapítón. Anya azt mondta, hogy mindjárt karácsony lesz s akkor nagy lakomát csapnak, mert felbontja a polcon sorakozó áfonyalekváros üvegeket, annyit kenhetnek belőle igazi kenyérre, amennyit akarnak.
Csak most menne már el Apa! Pedig nem is részeg! Akkor miért kiabál? Anya csak annyit mondott neki, hogy fáért kell menni, merthogy fáznak a gyerekek. Azóta veszekednek, őket leküldték játszani, s ha nem dideregne ennyire, akkor felmenne, és megmondaná Apának, hogy ne kiabáljon, merthogy ők mind az öten nagyok már, és szeretnek a hegyekbe menni, majd segítenek a szekérre felrakni, amit kivágott. Apának csak ki kell dönteni a szárazat, s azt ő könnyedén meg is tudja tenni, mert nagyon, nagyon erős! Bár karácsony lenne már és meleg! Amíg még hallja őket, addig szundikál, arra biztos felébred, ha csend lesz...
Juj, de szép! Nem, nem nyitja ki a szemét, hiába is kiabál neki barátnője, Ancsa, mert ilyen szépet még sohasem látott. S meleg is lett egyszerre. Hogy is nem vette észre, hogy leesett a hó! Mekkora pelyhek! S a hegy! Jaj, de szép! Tiszta fehér minden, az összes fa, és a tetejükön, de még az ágaikon is hogy csillognak-villognak a fények! Meg kell néznie jobban! Kiszalad a házak mögé, hogy lássa körbe-körbe a hegyeit ebben a ragyogásban. Gyorsabban, gyorsabban kell rohannia, mert még valakik leoltják a fényeket. Futás közben ide-oda kiabál, hívja a barátait is, hogy ne csak egyedül ő lássa, és amikorra már mind összegyűltek, ahányan csak a blokkokban laktak, akkor lepődtek meg igazán. Kanalasék szekere és lova az összes Kanalas gyermekkel a csillagok közül ereszkedett le a földre. Épp feléjük tartottak... – Látjátok? Látjátok? A lovak is hogy csillognak-villognak!
Nem is mondta Péter, amikor egyszer puszit adott a szájára, hogy ilyen csodálatos szekerük van, és hogy a lovaik fénybe tudnak öltözni, és azt sem, hogy apukája Mikulás sapkát szokott viselni. Az ő nagy testvére azonban figyelmeztette, hogy Péter, az cigány, és hogy ne engedje meg többet a puszit, mert még megtelik a dús, fekete, hosszú haja bogarakkal, s emiatt majd le kell vágni tövig, mert arra nincs pénz, hogy a patikából vegyenek rá olyan valamit, amitől elszaladnak a fejéről a hívatlan vendégek. S lám, nem volt igaza, mert Peti apukája tényleg Mikulás, anyukája pedig maga a Tündér, ezt nyáron Anyu mondta, amikor Peti édesanyja mind nekik adta a piacról visszahozott erdei epret. Az asszonyok megtanácskozták, mit csináljanak belőle, aztán határoztak. Az egyik adott tojást, a másik cukrot, és Anyu igazi eperhabot vert, annyit, hogy az udvaron játszó összes gyermeknek telis-tele lett a mustáros pohara; s még a nagyoknak is jutott nyalogatni való, míg kinn beszélgettek a blokk előtti padon.
Jaj! Hogy porzik szekere nyomában a nagy hegy hava, egészen hosszú, széles csíkot húz maga után, s milyen szép, színes fények kísérik, amerre elhaladnak! Sok-sok fényt lát: sárgát, kéket, de főleg sok-sok pirosat... Tüzet is rakhattak ott fenn, mert égni kezdtek a fenyők, jaj, de szép, jaj, de jó meleg van!
– Zsuzsi! Zsuzsika! – hallja Anya hangját. – Nyisd ki a szemed, kicsi lányom, igyál még egy kicsit! Itt a finom, forró tea! Vendég is jött hozzánk messziről, autóval. Zsuzsika, nyisd ki a szemed!
Erre kíváncsi lett, s mert már amúgy sem látja a csillagos hegyeket, csak megnézi, ki jöhetett hozzájuk; eddig senki sem volt náluk, főleg olyan nem, aki messziről jött volna. Nagyot kortyol a teába, aztán lassan emeli pilláit, még sérti a fény, de legalább nem futkároznak hátán a hangyák. Anya szemével találkozik, amint föléje hajol, kezében az ő kicsi, piros bögréje...
– Ennyi egyelőre elég! – hallja az idegen hangját. – Majd később kaphat még. – Egy bácsi! Miért nem ihat annyit, amennyit akar? Miért jött ide? Rossz ember! Hunyná is be szemét, de Anya azt mondja, figyeljen jól, és azt, hogy beteg volt, és ez a bácsi el fogja vinni magával valahová, ahol sok-sok gyerek van; ahol mindig van mit enni, meleg is van, és ha majd felerősödik, akkor iskolába is járhat ott náluk... Ott minden szép és jó, és hogy nem kell félnie, mert szeretni fogják... Tiltakozna ellene, hiszen neki itthon a legjobb, Anya és Apa mellett a testvéreivel, de nincs ereje. A bácsi szemébe néz, nahát...! Pont olyan, amilyent álmában látott, amikor végül megállt előtte a díszes szekér, és Kanalas Mikulás bácsi átadta azt a nagy-nagy csomagot, amely tele volt édességgel, kompóttal, és amely olyan nehéz volt, hogy le kellett tegye a földre.

Szentestére készülődnek a gyerekek. Zsuzska tetőtől talpig megmosakodott, még meg is fésülködött, s most az asztalon bíbelődik: ajándékait készíti itteni barátainak és otthon maradt testvéreinek. Rajzol, rózsaszín nyelve kikandikál a szájából, segít a festésben... Az a bácsi, aki idehozta – itt Testvérnek szólítja mindenki – néha-néha föléje hajol; most ruha van rajta, mintha lány lenne, de az övé majdnem a földet éri, és van neki kámzsája is, biztos azért, ha kimegy a nagy hidegbe, le ne fagyjon a füle; és bár nem annyira puha, mégis nagyon jó odabújni, olyan friss, tiszta annak az illata!.
Egyre erősebb, enni is eszik, nagyon sokat, neki többet is adnak, mert nagybeteg volt, mondják. Minden nap piros almát tesznek a tányérja mellé, egy darabig gyűjtögette, hogy majd hazaviszi őket, de mert észrevették, most meg kell ennie az asztal mellett. Csak a szuriktól félt nagyon, de összeszorította fogát, nem sírt, ma kapta az utolsót. Elzsibbadt a keze. Olyan sok testvére van itt, hogy még estére sem készül el...
A teremben karácsonyi zene szól, a nénik – még nem tudja, hogyan kell őket megszólítani – mindent feldíszítettek, délutánra már benn lesz a fa is, s azok a díszek lesznek rajta, amelyeket az itt lakó gyermekek barkácsoltak, ragasztottak. Ebből kimaradt, de majd jövőre, mondja a Testvér, mert akkorra nagylány lesz, iskolás és egészséges... A nevét már le tudja írni, számolni otthon is tudott... A puliszka-építőkockák jelennek meg lelki szemei előtt, s már rajzolja is, rakja őket egymás tetejére... Várat készít, sárga várat, benne sok-sok gyerek, s mert van sok színes ceruzája, mögéje rajzolja a hegyeket, ahogyan látta, fehérbe öltözve, azzal a rengeteg kis égővel... A szánt sem felejti el a repülő lovakkal... S ha megnő, egyszer majd igazi ajándékot ad itt mindenkinek – határozza el, amint elkészült, úgy estefelé, mert itt mindig meleg van, és senki sem veszekszik, és nagyon jó. A Testvérnek rendes ruhát vesz, a gyerekeknek sok-sok csokit, a néniknek pedig teletölti a konyhát, hogy ne azon tanakodjanak állandóan, mit is főzzenek aznapra. Addig pedig tanul, mert sokat kell tanulnia és imádkoznia, ezt mondták, s ő már össze is tudja kulcsolni a kezét, délben is tudja az asztali áldást teljesen kívülről, és este is egyedül mondja a Miatyánkot...
A fát körülállják mindannyian. A Testvér elmeséli, hogyan született meg a kis Jézuska, és azt is, hogy milyen szegény volt. Éppen, mint ők, de lelkében nagyon gazdag, különben nem tudott volna akkora csodákat tenni később, mint azt megtette a betegekkel, szegényekkel. Ők meg énekelni kezdenek:

Rossz a Jézus kis csizmája, sír a ködmöne,
ázik, fázik, megveszi az Isten hidege.
Hogyha volna kiscsizmám Jézuskának od'adnám.
Báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám...

De neki van kiscsizmája, oda is adja, határozza el Zsuzsika, mert csak nem elégedett a rajzokkal, amelyek a fa tövében gubbasztanak. Húzza is le lábáról, s viszi, teszi be a fa alá... Rászegeződnek a tekintetek:
– Miért vetted le a csizmád? – kérdezi Testvér.
– Mert nekem van, és neki nincs – szeppen meg a kislány. – Igazi ajándékot szeretnék adni, nemcsak rajzokat.
– Vedd csak fel a lábadra, elárulok egy titkot, igaz később akartuk elmondani, de ha már így történt, legyen meg Isten akarata. Ma kora reggel itt volt az anyukád, de mert aludtál, csak megpuszilt, sietett haza a busszal a testvéreidhez. Hozott valamit, hogy az legyen a te ajándékod, mindenkinek.
– Anyukám? – görbül sírásra Zsuzsi szája, de mert kíváncsi is lett, inkább kérdezett: – Mit hozott Anyu?
– Kovászt.
– Kovászt? Akkor otthon nem is lesz igazi kenyér? – Most már csakugyan zokogna, ha nem szólnak közbe; mert eszébe jut a beígért áfonyalekváros, igazi kenyér.
– Otthon is lesz, ne félj! A kovász olyan, hogy szaporodik, az anyukák ezt nagyon tudják, jut belőle mindenkinek, csak szeretettel kell szétosztani. Kinyílik a nagy faajtó, s egy óriási, kerek falapítón egy gyönyörű, nagy kenyér, szeletekre vágva, bekerül a karácsonyfa alá.
– Ez a te ajándékod, Zsuzsika! Ma estére nem is kellett főzni, mindenki annyit ehet belőle, amennyit csak akar. Imádkozzunk: „...a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...”
Későre járt már, a gyertyák majdnem csonkig égtek, a csillagszórók füstjétől már nem lehetett érezni a friss fenyő illatát. Aludni tért a sok gazdag gyerek. Meleg takaró alatt Zsuzsi még elmondta imáját, de még ébren akart maradni, hogy visszaidézze a nagy kenyér látványát, s azt, ahogy elfogyott az utolsó szeletig. Ajtó nyikorgása szakította félbe, de ez sem tartott sokáig, az egyik fogadott anyuka lépett csak be, hogy megnézze, alszanak-e már a gyermekei, s látva, hogy minden rendben, kiment.
A folyosó végén levő ablakhoz közeledett, oda, ahonnan látni a Hargita vonulatát. Havazik, hát mégis fehér a karácsonyunk; majd leült az ablak párkányára, s mint akinek szíve csordultig tele, énekelni kezdett, előbb halkan, majd egyre tisztábban, hangosabban:

Csendes éj, szentséges éj! Mindenek nyugta mély.
Nincs fenn más, csak a szent szüle-pár,
drága kisdedünk álmainál.
Szent Fiú, aludjál, szent Fiú aludjál.
Csendes éj, szentséges éj! Angyalok hangja kél.
Halld a mennyei halleluját,
szerte zengi e drága szavát:
Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít!
Csendes éj, szentséges éj! Szív örülj, higgy, remélj.
Isten szent Fia hinti reád
ajka vigaszadó mosolyát.
Krisztus megszületett, Krisztus megszületett.

Másnap reggel, a nagy havazásban, a blokkok az ablakaikon át fújták a szürke füstöt. Az egyik családban ember és asszony keresztet vetett és megszelte a kenyeret. A polcról lekerült a legnagyobb üveg áfonyalekvár, végül csak annyi maradt belőle, amennyi rászáradt a falatozó gyermekek arcára. Közben a fenyőfák, odakint, felöltötték magukra a legtisztább és legszebb ruhájukat, meg is csillan most rajtuk a mindent beragyogó napsugár.
Erdélyben, kámzsás darócruhában a Testvér letérdel az oltár elé, hálát adni az Úrnak – gyermekeiért és a kovászért...

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Vigyázz a madárra
Magyarok Világhimnusza
67-es úton
Legfrissebb írások:
2017-09-12 Nyílt levél a gyűlölködő románoknak
Meghívó: Országos Kisgazda Egységesítő Küldöttgyűlésre
Egy korábbi iszlám invázióról Példa a magyar történelemből
BG/Geri: Hogyan kell ellökni a kinyújtott kezet....
AHOGY A FIA LÁTTA BARTÓKOT
FELHÍVÁS a 2017-es MAGYAR SZER résztvevőihez
Emlékeztető: Mit jelent augusztus 15. és 20. a történelmünkben
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014