A Tongai király magyar udvari festőjének visszaemlékezései

Az írásban egyes neveket, adatokat, vagy történéseket óvatosságból megváltoztattam .

Doma-Mikó István királyi udvari festőművész

Folytatás

A falu gyerekeivel

Robert olyankor fordult balra (mintegy 60°-al), ha kisebb hullámok tartottak felénk. Igaz, oldalról érve bennünket ezek is megbillegtették a hajót, de kisebb volt a borulás veszélye. Rögtön visszacsavarta azonban a kormányt, ha vízoszlop közelített, hogy azzal szemből ütközzünk. Az első ilyen irányváltásnál a hajótest meglódult és vészesen megdőlt. Pánik tört ki. A jobb oldalon ülők felugráltak, és rémülten kerestek kapaszkodót a "biztonságosabb" baloldalon, saját súlyukkal tovább fokozva a borulást. "Kaite! Kaite!" Vissza, vissza - ordítottam tele torokból - Mindenki a helyére! Kapaszkodni! Szerencsére hallgattak rám.

Robert, a kapitány

Csak én maradtam állva, Robert mellett egy vasoszlopot szorítva. A szél ereje egyre erősödött, s a hullámok mind magasabbak lettek. Láttam, hogy rövidesen két nagyjából egyforma hullám közé ékelődünk. Abnai, abnai! -figyelmeztettem a társaságot és mindenki teljes erejéből kapaszkodott. Robert a kisebbiket kapta az oldalunkba. A hajó hatalmas csattanással balra repült, mint egy gőzmozdony, amit futtában átterelnek a szomszéd vágányra.

Egy pillanatra hajóstól a levegőbe emelkedtünk, a felpörgő hajócsavar iszonyú lármája szinte az agyunkban csörömpölt, aztán visszaesve nagyot nyekkentünk és vészesen balra dőltünk. A jobb oldali csomagok lövedékként repültek össze-vissza. Félrekaptam a fejemet egy felém süvítő rövidnyelű szigony elől. Remegve megállt a deszkában.

- Le a csomagokat a padlóra! Minden súlyos tárgyat be az ülések alá! Ha az ablak betörik, megtelik a teknő!-

Ekkor már egy-egy vízoszlop lélegzetnyi időre beborította a hajót. Félő volt, hogy az ütközés ereje vagy a ránehezedő víztömeg súlya összeroppantja az üveget. Szó nélkül rögtön engedelmeskedtek. A mindig nagyhangú, magabiztos kövér leányzó most sápadt és megszeppent volt. Fémtárgyakat zsákszövetbe csavart és vödörben az ülés alá gyömöszölte.

A horizonton a piszkosszürke égbolt hasadékán baljós sárgászöld fény kezdett derengeni. Most jön a java, az a ciklon szeme - mutatott oda Robert gondterhelten. Valóban, egy démon összehúzott gonosz szemére emlékeztetett. A hullámok taraját a szélvihar záporként csapta az üvegre. A két ablaktörlő teljes gőzzel dolgozott, mégis alig láttunk a reánk zúduló víztől. Csak akkor tisztult ki egy pillanatra, ha egy-egy vízoszlop csúcsára értünk. Ilyenkor, mint kis gyufásdobozt, a királyi palotát láttuk fehér falaival, piros tornyaival, kétségbeejtően messze.

A hajó tatjából hirtelen hatalmas csattanás és tompa reccsenések hallatszottak. Valamivel ütköztünk. Most már Robert is elsápadt. Hátrarohantam, amennyire az imbolygó járművön lehetséges. A hullámhegy a hajó rakterére hajított egy emberméretű pálmatönköt, s most az oda-vissza görögve tört-zúzott. És ekkor, mintha csak időzítve lenne, leállt a motor. A hirtelen beállt vészjósló csendben csak a szél fütyülése és a fatönk mozgása hallatszott. A hajó dőlni kezdett, és nem volt semmi erő, ami egyenesbe hozza.

Robert az indítógombot nyomkodta, s míg a motor köhögve erőre kapott, dülledt szemmel a közelgő hullámhegyre meredt. Ki lesz a gyorsabb? A gép túl későn indult be. A víztömeg dióhéjként csapta félre hajónkat. Nyikorgások, reccsenések töltötték be a levegőt, a lányok egyfolytában sikítottak. Hogy féltünk-e? Bizony, nagyon! Félek, tehát élek! – próbáltam magamban japánra fordítani egy humor-improvizációt. Vannak helyzetek, ahol a bátorság abnormális.

Óráknak tűnő bizonytalanság után újra felhangzott a hajócsavar vízzel birkózó hangja, és mi inogva a felszínre evickéltünk.

Rájöttem, fogalmam sincs, hogy harminc perce hányódunk-e, vagy három órája. A hullámok tetején pillantásommal a palotát kerestem. Másodpercekre álomszerű víziók rohantak meg. Észleltem, hogy a tornyában fény pislákol. Hittem, a király ül az ablaknál, és lát engem. Azon kaptam magam, hogy furcsa módon hozzá imádkozom: "Nincs nagyobb hatalom Felségednél a királyságban. Felséged ura a tengernek is. Ne engedje, hogy itt pusztuljunk értelmetlenül! Felségednek még szüksége van rám. Sok képet kell még festenem!"

A vihar, mintha csak megérezte volna, hogy erősítést kértünk, latba vetette minden erejét. A hatalmas hullámok most már keresztül-kasul futkostak. Nőtt a veszély, hogy egymással ütközve szívóhatásuk mélybe rántja hajót. Nekünk azonban nem ettől kellett tartanunk. Valószínűbbnek látszott, hogy még ez előtt ripityává törünk. Robert megnyugtatásnak szánta, hogy „csak a fehér tarajos hullámok veszélyesek”. Bizakodva szemügyre vettem őket, de minden istenverte taraj fehér volt.

A beteget társai a padra fektették, és elébe ültek, hogy testükkel védjék a leeséstől. Arca rózsás volt. Tűzforró homlokára tettem a kezemet.

-Még egy kicsit tarts ki, nemsoká vége lesz.- Persze, persze, - gondoltam - így - vagy úgy, de most már vége lesz.

Fél szemmel a kormánykerék melletti dőlésmérőt figyeltem. Egyszerű szerkezet. Egy körskála velünk együtt mozog, a közepében lévő gömb pedig mindig függőlegesen áll. Azt már tudtam, hogy 45°-al megdőlt hajó többé nem billen vissza. A mi legnagyobb dőlésünk eddig 40° volt. Robert a közelgő hullámokra meredve a zsebéből kikaparászott egy megnyomorodott csomag cigarettát, majd fél kézzel keservesen rágyújtott. Nem mertem segíteni, nehogy egy elrebegett "thank you" mellett egy villanásra levegye a szemét az irányról. "Mégse vagyunk tán túl nagy bajban, ha a kapitány dohányzik" –töprengett az egyik leány.

Bennem felpislákolt az akasztófahumor. -"Ó, dehogy, dehogy! Szegény Robert most gyújtott rá élete utolsó cigarettájára!" Tréfám nem aratott sikert. Még csak el sem mosolyodott senki, reményvesztetten meredtek a padlóra. Ekkor egyikük javasolta, hogy énekeljenek. Rákezdtek egy vidám japán dalra, de fülsértően hangzott. A hangjuk hamis volt a félelemtől, hullámvölgybe „esve” pedig kórusban nyekkentek. Felvidulni nem tudtunk rajta, így hát abbahagyták.

Belestem a hajó gyomrába. Egyetlen matrózunkat fektében ide-oda dobálta a vihar, és félig biztosan megsiketíthették a csattanások. Ha hajótörést szenvedünk, ő bizton odaveszik. Fém alkatrész pattanása hallatszott, s innentől kezdve minden mozgásunkat nyikorgás-sorozat kísérte. Ennek az okára koncentráltunk, s közben észre se vettük, hogy lassan kicsúszunk a vihar markából.

Amit a tenger mélyén fotóztam valamikor

A veszély olyan hirtelen ért véget, ahogy kezdődött. A hullámhegyek csökkenését csak a szokásos szünetnek véltük. Feszülten vártuk a következő nagy ütközéseket. Ám azok egyre enyhébbek lettek. Napoknak tűnő percek múlva kigyúltak előttünk Nuku'alofa fényei és megszólalt a néma rádióvevő. Bennünket kerestek. Boldogan hallgattuk Robert hadarását a mikrofonba. Megtört a varázs, visszakerültünk a racionális világba. Most már szemmel láthatóan közelegtünk célunkhoz, s a szárazföld hullámvédő hatásába érve valósággal szárnyakat kaptunk. A királyi palota egyre növekedett, és megdöbbenve konstatáltam a toronyablakban valóban ott ül a tagbaszakadt férfi. Tehát nem az érzékeim játszottak velem!

A kapaszkodóról sikerült lefejtenem elfehéredett ujjaimat. Felültettük a beteg leányt és újra megtapogattam a homlokát. Még mindig forró volt.

- Rá se ránts, egy órán belül lesz orvos és orvosság. Elmosolyodott. Kigyúltak hajónk reflektorai. Fényárban futottunk be a kikötőbe, ahol nagy tömeg várt ránk, hogy kezet rázzanak velünk, „hősökkel”. Remegő lábakkal szálltunk ki a mozdulatlan betonra. Megmenekültünk.

Tongai naplemente

Utólagos naplójegyzeteim:

1996. december:

"Az őszi expedíció folytatásához Robertet kerestem a kikötőben. Névről nem, de fényképről rögtön felismerték. Nem kis meglepetéssel értesültem, hogy a Királyi Hadiflotta hajóstisztje. Úgy látszik, velünk egészíttette ki a zsoldját. Azt azonban senki nem tudja, most hol tartózkodik.

Még jobban megdöbbentett a hír, hogy a hajónkat már a kalandunk előtt fél évvel életveszélyesnek nyilvánították és visszavonták a kifutási engedélyét. Nagy kópé ez a Robert!"

1997. március:

"A hajó minősítése helyesnek bizonyult. A hó eleji ciklon elsüllyesztette. Nem a tengeren. Még a kikötőben!”

VÉGE