Isten és az örökkévalóság útjain

- Toroczkai László beszélgetése Siklósi Andrással -

(Siklósi András a Turul Szövetség elnöke, akivel az általa megrendezett

Budapesti Szittya Világtalálkozó után, Szegeden beszélgettünk.)

T. L.: Mi régóta ismerjük egymást, hiszen én még szinte gyerek voltam, amikor már részt vettem az általad rendezett Szittya Világtalálkozókon. Mégis, még mindig sokan nem ismerik a nevedet. Általánosságban is igaz, hogy a költők ma már nincsenek olyannyira a társadalom középpontjában, mint régen. Te hová sorolnád magad?

S. A.: Elsősorban költő vagyok, ugyanakkor nemzetvédő is. Politikusnak semmiképpen nem nevezném magam, hiszen nem a politikából, nem a hazámból élek, mint a legtöbb mai politikus. Ezzel szemben én áldozatokat hozok a népemért, lényegében eszmei tudatosodásom, azaz gyermekkorom óta. A végzettségem egyébként geofizikus mérnök, mégis a hivatásomat tekintve elsősorban írónak, költőnek tartom magam, s minden olyan dolog érdekel, akár a lírában, akár a prózában, ami a magyarság ügyeit előre viszi. Ami pedig az ismertséget illeti, ehhez tudni kell, hogy én sohasem törekedtem arra, hogy kilincseljek rádióknál, televízióknál, lapoknál. Teszem a dolgomat, s hogy ezt mások észreveszik-e, ez igazán nem érdekel. Ennek ellenére rendszeresen hívnak előadásokat tartani, és sokan ismerik a nevemet, de az igaz, hogy a köztudatban nem forog annyira, mint másoké. Azt hiszem azonban, hogy ma egy becsületes ember nem is nagyon törekedhet erre, mert olyan megalkuvásoknak, visszás eseményeknek van kitéve akkor, ami az én világszemléletemmel, magyarságképemmel összeegyeztethetetlen. A legkeményebb kommunista időkben is szemben álltam a rendszerrel, börtönt is elszenvedve emiatt, akkor most, amikor a Rákosi-Kádár-érához képest viszonylagos szabadság van, egyáltalán nem fogok gesztusokat tenni a hatalomnak. Ötvenéves elmúltam, tehát az egész életem küzdelmeit köpném szembe akkor, ha másképpen cselekednék.

- Költőként is magányos farkas vagy?

- Irányzatokhoz nem sorolnám magam, annál is inkább, mert az irodalmi életben nem veszek részt. Nem tartozom egyik szekértáborhoz sem, pedig ma már szinte csak úgy lehet érvényesülni, ha az ember beáll valamelyik klikkbe. Így tulajdonképpen magamat írtam ki az irodalomból. A lényeg azonban az, hogy az ember maradandót alkosson. Akik ismerik a költészetemet, az írásaimat, azok megfelelőképpen számon tartanak. Én nem rangsorolom magamat, ez nem az én dolgom, hanem az olvasóké. Nem érdekelnek a díjak, soha semmilyen kitüntetést nem kaptam, de egy csöppet sem bánom. Úgy gondolom, hogy az utókor mindenképpen méltányolni fog; sajnos ez a kor nem kedvez az igazi értékeknek, és főként a becsületes viselkedésnek. Ma gerinces hozzáállással, talpnyalás vagy legalább bizonyos gesztusok nélkül nem lehet érvényesülni. Engem ez nem zavar, mert én Istennek és az örökkévalóságnak alkotok. A közöny, a támadások, a rosszindulatú kritikák és bármiféle újságcikkek hidegen hagynak.

- A Szittya Világtalálkozók is a nevedhez köthetők. Ezek a találkozók milyen mértékben foglalkoznak az aktuálpolitikával, illetve mennyire szólnak a jövőről és a múltról?

- Mindenekelőtt leszögezem, hogy mind a hárommal foglalkozunk. Szeretném azt is elmondani, hogy Magyarországon én kezdeményeztem először ilyen találkozókat, ma már azonban számos őstörténeti tábor és efféle kongresszus van. Rögtön az úgynevezett rendszerváltozás után, még a kilencvenes évek elején szerveztem először Szegedi Nemzeti Napok, majd ópusztaszeri Árpád Napok, később Szittya Világtalálkozók néven. Ezekkel a rendezvényekkel sikerült az őstörténetet a köztudatba, a magyarság véráramába ültetnem, természetesen ehhez rengeteg bíztatást kaptam a nyugati emigrációtól. 1993-ban meghívtak Amerikába, Clevelandbe, ahol egy nagyszabású előadásban értékeltem a magyarság politikai, gazdasági, kulturális helyzetét, gondjait. Ennek következményeként bízták rám a Szegedre került világkongresszusok szervezését, és kezdetben évente, később - amióta könyvet is kiadunk a találkozókról - kétévente rendezzük meg. Ezeket az alapokat én raktam le.

A Szittya Világtalálkozókon történelmi, őstörténeti és kulturális témákból is merítünk, ugyanakkor napi politikával is foglalkozunk, de nem pártpolitikai szinten, hanem a magyarság sorskérdéseihez tartozó gondok, témák merülnek fel. Mindazok a problémák, amelyeket olyan tragikus események fémjeleznek, mint Mohács vagy éppen Trianon, vagy a kommunista bűnök és a rendszerváltás disznóságai. Vagyis minden olyan kérdéskör felmerül, amelyek a romlásunkhoz vezettek. Nem csupán a kórleletet állítjuk azonban ki, hanem megoldási javaslatokkal is szolgálunk. A legtöbb hasonló tanácskozás, kongresszus egy-egy szeletét ragadja meg a valóságnak, tehát vagy csak történelmi, vagy éppen kizárólag politikai előadások sorozata. A Szittya Világtalálkozó azonban nem ragad le egyetlen témánál, a teljes horizontot akarja áttekinteni. Ahhoz ugyanis, hogy egy korszerű jövőképet felállíthassunk, nagyon is ismernünk kell a múltunkat, amit teljesen meghamisítanak. Bár szerencsére, most már hellyel-közzel hozzáférhetőek azok a kutatások, amelyeket az emigrációban és idehaza végeztek, de nem mondható, hogy ezek a tudományos eredmények megfelelőképpen bekerültek volna a köztudatba. A tankönyveket kellene újraírni ahhoz, hogy mindez bővülő körben elterjedjen. Ma még csupán egy vájt fülű, a magyarság ügyeire fogékony réteg, a nemzeti elit tudatában vannak helyén ezek a dolgok. Többek között az a feladatunk, személy szerint nekem is, hogy ezeket a gondolatokat szélesebb rétegek számára is hozzáférhetővé tegyük. Ennek segítségével a maitól merőben különböző nemzettudatot kell kialakítani, s erre aztán egy korszerű jövőkép is építhető, s persze az itt és most kihívásainak is meg kell felelni, ezért nem rugaszkodunk el a jelen valóságától sem. Két lábbal állunk tehát a földön, ugyanakkor az égbe nyúlunk. Figyelünk a magyarság szakrális történetére is, és egyáltalán azokra a dolgokra, amelyek Istentől, vagy Boldogasszony Anyánktól, s abból a régi hitvilágból származnak, amelyek ma már teljesen feledésbe merültek. Ezt is fel akarjuk tehát eleveníteni, nem a mai valláskép megváltoztatására, nem a kereszténység ellen, de a kereszténységet gazdagítva. Én magam is keresztény vagyok, de ezzel együtt nem vagyok bigott, hiszen minden kultúrhatás érdekel, így a világvallások, a világ filozófiai áramlatai is. Tisztában vagyok a buddhizmussal, és más nagy vallások tanításaival is. Megismerkedtem például az indiánok misztikus világával, hitével is. A mi őseinknek csodálatosan gazdag hitvilága volt, amelyet nem ártana újra behozni a köztudatba. Sajnos a kereszténység nagy része - különösen a papság - úgy áll a múltunkhoz, hogy Szent István óta írják csak a történelmet, s ami azelőtt volt, azt semmisnek nyilvánítják. Ez persze nem így van, és én úgy gondolom, hogy nem kerülünk ellentétbe a keresztény - és különösképpen a jézusi - eszmékkel, ha a saját múltunkat feltárjuk s a felszínre hozzuk, ugyanakkor a régi hitünket is megvilágosítjuk, hogy kik voltak a mi őseink, miben hittek, kik voltak a táltosok? Ennek a világnak a megismerése rendkívül fontos, ezt egy művelt magyarnak, aki arra tette az életét, hogy segítsen ennek a népnek, tudnia kell.

- A Szittya Világtalálkozókon nemigen szoktak részt venni pártpolitikusok. Ha a pártpolitikában nem bízol, akkor miben látod a jövőt?

- A pártpolitika az elmúlt tizenöt év alatt olyannyira leszerepelt, hogy a pártoktól, a parlamenttől, a demokráciától nem várhatunk semmit. Véleményem szerint ez a torz demokrácia a kommunizmushoz hasonlíthatóan, a mai világban a legembertelenebb rendszer, ennél bármi jobb. Nekünk mindenképpen vissza kell térnünk a hagyományainkhoz, a királysághoz, mint államformához. Nem az a lényeges, hogy lesz-e koronázott királyunk, mert lehet kormányzó vagy nádor is, de mindenféleképpen tekintélyuralmi rendszer kell, ami - hangsúlyozom - nem azonos a diktatúrával, pláne nem a fasizmussal, amelyhez sokan szeretnék hasonlítani. A tekintélyuralmi rendszer azt jelenti, hogy van egy olyan karizmatikus vezető és vezető réteg, amely becsületes, rátermett és magyar, s e köré kristályosodik ki az ország. Az államformát mindenképpen vissza kell állítani, ahogy a Szent Korona teljes közjogi méltóságát is. Vissza kell hozni a régi írott és íratlan hagyományokon alapuló alkotmányunkat, ezt nyilván megfelelő korszerűsítéssel, de nem elrugaszkodva a bevált formáktól. És ehhez kell egy jogrendszert megalkotni, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi törvényeink nyolcvan százalékát ki kell dobni, és egyáltalán nem kell azzal foglalkozni, hogy mit szól ehhez Európa és a világ. Nekünk egy magyar életet kell teremtenünk mindennel és mindenkivel szemben, nagyon határozottan.

- Ezt hogyan lehet megvalósítani?

- Pillanatnyilag, ebben a politikai rendszerben mindennek semmilyen lehetőségét nem látom, de azért bízom abban, hogy felnő egy olyan réteg, amely lépni fog majd, ennek már a mai ifjúságban is látom a jeleit. Sajnos megölték a fiataljaink egy jelentős részét, és ma is nagyon fogyunk - Európában is a leggyorsabban pusztuló nép vagyunk jelenleg. Vérátömlesztésre is szükségünk lehet, amelyet nem a határon túli magyarok áttelepülésétől várok, hiszen akkor lemondunk a teljes Hazáról és a revízió lehetőségéről, hanem inkább talán rokon népek, ujgurok, kazahok és mások ide hozatalára gondolok. De csak olyanokat szabad betelepíteni, akik vállalják, hogy magyarrá válnak. Akik itt idegenként akarnak élni, azokat semmiképpen nem engedném be az országba, azokat pedig, akiket idegenként az elmúlt húsz-harminc évben betelepítettek, haza kell toloncolni.

Nemzetünk megmentésének megvalósítási tervét magam is kidolgoztam, persze ennek teljes ismertetése hosszabb időt venne igénybe. Egész más politikát, kultúrát, oktatást kell teremteni. Megvan az a lehetőség is, hogy egy erőszakos hatalommal szemben erőszakkal lépjünk fel, de ehhez megfelelő öntudatra, elszántságra és bátorságra kell szert tenni. Addig, amíg ez nincs meg, csak mészárlás lenne a vége. El kell érni azt a szervezettséget, amit például az írek, a baszkok vagy a csecsenek elértek, nem föltétlenül ugyanazokkal a módszerekkel, de legalább azzal a céltudatos határozottsággal, hiszen az életünkről van szó. Ahogy az őseink, Atillától Szent Lászlóig, Árpádtól a Hunyadiakig, Zrínyitől Rákócziig és tovább, nem restellték az életüket, vérüket, pénzüket, mindenüket áldozni a Hazáért, mi sem lehetünk kevesebbek vagy rosszabbak, mint elődeink. Ez ugyanis nem játék! Ha mi, vagy akár egy egész nemzedék elbukik, az mind semmi ahhoz képest, ha a nemzet elveszik. Mindenkinek úgy kellene gondolkodnia, hogy igaz ugyan, hogy szeretünk élni, de nem ez a fontos, hanem, hogy az utódaink tovább vihessék azt, amiért én is harcoltam, amiért éltem és gondolkodom, és vagyok a Földnek ezen a szegletén. Ezt kell megértetnünk minden fiatallal, hogy nem az ő élete a központ, és ne egyénileg akarjon boldogulni a közösség rovására, ne kössön különbékét és alkut a hatalommal, hanem csak a nemzettel együtt haladva, a társaival, véreivel összefogva, együtt cselekedve. Csak így érhetünk el eredményt, és én hiszem azt, hogy a magyarok Istene nem hagy el bennünket, és ha mi így gondolkodunk, és teszünk azért, hogy megmaradjunk, meg is fogunk maradni.

(Magyar Jelen, 2004. július 8.)