Rovat: Siklósi András
Cikkek száma: 77
 
Tartalom:
Mit szeretnénk az elsikkasztott, torz "rendszerváltás” helyett?
Erdélyi körút
Erdélyi körút
Az MVSZ 2012-es Világkongresszusának eseményei dióhéjban
Szabad-e tüntetni Orbán és társai védelmében? - Szittya eskü
Az antiszemitizmus a mi fegyverünk is lehet!
ISTEN OLTALMÁBAN
A Szegedi Gondolat és aktualitásai korunkban
Tiltakozás a Tom Lantosról elnevezendő "kisebbségi jogvédő intézet" ellen
Kapaszkodjunk össze
Éteri és naturális tűnődések össze nem függő témákról
Az összmagyar egységért és megmaradásért
A magyarság küldetése: harc az isteni Világosságért a sátáni Sötétség ellen
Néhány eseményről a Kárpát-hazában és Európában
A 2010-es választások értékelése
Ünneprontás egy irodalmi Nobel-díj kapcsán
A magyar föld mélye őrzi kincsét
Gondolatok közéletünk kapcsán
Hazánk és világunk megsemmisítésének küszöbén
Példás tüntetés a szabadságért Magna SÜNgáriában
Testvér, ne légy olyan balga, hogy nem kell a magyar marha!
Az EU vezetőinek és tagországainak
A fehér Amerikának vége - néger elnök az USA-ban!
Kölltői életművem néhány meghatározó verse
A trianoni nemzetgyilkosság...
Az ördög és a párttitkár
Szójátékbarlang
Önmagamról és könyvemről
Egy élet az örökkévalóságnak
Romhányi László emlékezete
Pongrátz Gergely immár a Hadak Útján csatázik
Valódi Értékrend
Erdélyben a Csodaszarvassal
Búcsú Totth Jenőtől, egy távoli baráttól
II. János Pál fölmutatta az élő Istent
Bessenyei, a színész-óriás
Egy mai Tiborc panaszai
II. Rákóczi Ferenc, a leghívebb magyar
Szittya eskü
Hazafiak imádsága
Születés és halál
Közérdekű levelek
Levélváltás vitézi ügyekben
Isten és az örökkévalóság útjain
Ki legyen a vezér?
A Kárpát-medence magyarsága...
Legyünk magvetők és végvári vitézek!
Karácsonyi biztatás magyaroknak
Folytatnunk kell a harcot!
Emlékbeszéd a két világháború magyar halottai fölött
Egységben az erő!
1848 ma is harcba szólít
A Bodrogköz hűséges fia
Trianon átkos öröksége
Ünneprontás egy irodalmi Nobel-díj kapcsán
Néhány gondolat Hunniáról
Egy (köz)vélemény-kutatás értékelése
David Duke remek előadása Szegeden
Az Orbán-kormány bizonyítványa 3,5 év tükrében
Az erőszak "demokráciája"
A Turul Szövetség szellemiségének bemutatása
Előszók a szittya antológiákhoz
A pusztulástól a magyar újjászületésig
Röpirat a destruktív kultuszok és szekták ellen
Rémálmom a jövőnkről
Polgári engedetlenséget, vagy nemzetmentő forradalmat?
Az egyetemes magyarság védelmében
A világ, Európa és Magyarország
Árpád a magyarok legfényesebb csillaga
Az egyházaknak nemzeti törekvéseinket is szolgálniuk kell!
Jövőnk megsemmisítése, avagy az abortusz szerepe a magyar népfogyásban
Új magyar hon(vissza)foglalást!
Tiszaeszlár tanulságai
Készülődjünk március 15-ére
Végső kisemmizésünk és likvidálásunk az EU-ban
A káosztól a megtisztulásig
Amiért élnünk érdemes

Mit szeretnénk az elsikkasztott, torz "rendszerváltás” helyett?
2013.04.02, 17:02                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Siklósi András

Mit szeretnénk az elsikkasztott, torz „rendszerváltás” helyett?

I. rész (belpolitika, közhivatalok, kisebbségek, gazdaság, szociális helyzet, sajtó, oktatás, kultúra, vallás)

Elegünk van a liberálbolsevista országgyűlésekből, a népnyúzó kormányokból, a paktumos köztársasági elnökökből, a többpárti diktatúrából! Ismét becsaptak bennünket! Követeljük a félrevezetés, a ködösítés és a hazudozás beszüntetését! Elegünk van a harácsolásból, az elvtársúri hatalomátmentésből, a tömeges elszegényedésből, a munkanélküliségből s az egyre gyakoribb kilakoltatásokból! Elmentek a tankok, s ránk törtek a bankok! Követeljük a szándékos infláció megfékezését, az „adósságtörlesztés” azonnali megtagadását, az adóterhek csökkentését, az árak és bérek kiegyenlítését! Elegünk van a létbizonytalanságból, egyes rétegek kiváltságaiból, a korrupcióból és a szervezett fosztogatásból! Követeljük az egykori pártkáderek sürgős menesztését, a méltányos tulajdonviszonyok helyreállítását, a gazdaság további szétrombolásának s az ország kiárusításának megállítását! Elegünk van a „reformkommunista” és a fideszes alkotmányból, ill. alaptörvényből és a mindent megvétózó, hátramozdító alkotmánybírákból! Becsületes törvényhozást, közteherviselést, hozzáértő és nemzethű vezetést akarunk! Jogot, szabadságot és biztos megélhetést a tömegeknek! Követeljük a népirtó brigantik felelősségre vonását, rablott vagyonuk elkobzását, valamint a képviselők és köztisztviselők lemondatásának (visszahívásának) lehetőségét! Elegünk van a nemzetgyalázásból, a magyarság szétrombolásából, a (történelem)hamisításból s a hazánkat ellepő idegenáradatból! Elegünk van a parttalan (fehérgalléros- és cigány-) bűnözésből, az erkölcstelen sajtómaffiából, az ízlés- és tudatmérgező kultúrmocsokból! Torkig vagyunk, mindenből elegünk van! A fojtogató áldemokrácia helyett valódi rendszerváltást s egy bővülő magyar életteret követelünk! Döntsünk a jövőnkről mi magunk! Most vagy soha! Talpra csüggedő magyarok!

Ezekben az években, évtizedekben talán századokra eldől a világ és benne hazánk sorsa. Mindent meg kell tennünk, hogy fölrázzuk a kómában vergődő nemzetet. Hogy visszaadjuk önvédelmi immunitását és elrabolt életkedvét. Hogy bekötözzük vérző sebeit. Fölösleges ilyen „ciklikus váltógazdaságra” berendezkednünk, értelmetlen az (ellenség által kreált) egymást követő választásokra készülődnünk, ott nincs, és nem lehet esélyünk. Ha azok a legcsekélyebb mértékben is segíthetnének, javíthatnának helyzetünkön, már rég betiltották volna őket. Némi gúnnyal úgy jellemezném a szituációt, hogy a politikusok annyira elvesztették a bizalmunkat, hogy legegyszerűbb lenne leváltani és föloszlatni bennünket, majd új népet toborozni helyettünk. S akkor átmázolt cégérrel, de megkövült formában tenyészhetne tovább a „diadalmas” posztkommunizmus. Ahol – tréfásan fogalmazva – az életszínvonal máris oly magas, hogy csak keveseknek sikerül elérnie. Azt kell végre megérteni, hogy bárkit (bármely pártot) támogatunk, a rendszer a régi marad, hiszen a kerékkötő liberálbolsevista csinovnyikok (az apparátus) csak határozott erővel távolíthatók el a hatalomból. Nem elég, ha a piramis csúcsát lecseréljük, a középső és alsó vezetésben is elengedhetetlen a kíméletlen nagytakarítás. Ha választanunk kell nemzet és alkotmány, igazság és jog, élet és stabilitás közt, kötelességünk mindenkor az előbbiek mellett dönteni, mert ezek múlhatatlan, örökérvényű formák. Ám az alkotmány, a jog és a stabilitás is szükséges, de múlandó és bármikor megváltoztatható dolgok, amiket a nemzet érdekeinek kell alárendelni. A mostani „parlamentáris demokrácia” és „jogálom” nem a mi műfajunk. Ez egy közönséges bohózat. Vagy inkább tragikomédia. Ennél sokkal fontosabb az ellenőrizhető, megfelelően szabályozott (nem korlátlan!) szabadság s a magyar akarat érvényesülése.

Az állampolgárt nem pótolja a párttag, az állameszmét sem a pártprogram, a hazaszeretetet pedig a pártfegyelem! Ezért a pártoktól (talán a Jobbik kivételével!), a kormánytól, a parlamenttől és a hivataloktól ilyen konstellációban nem várhatunk semmit. Többnyire legyintenek ránk, naponta elárulnak minket. Ezek a szervek ebben a formában a bolsevizmus és a monopolkapitalista globalizmus édes gyermekei, ezért szülőikkel együtt föl kell számolnunk őket. Egy életképesebb államformát kell megalapoznunk: egy szilárd, önérdekű, radikális és konzervatív (ha úgy tetszik: harmadik utas) rendszert. Számos külhoni példát ismerünk arra, hogy viszonylag emberséges életmód nemcsak köztársaságban lehetséges, hanem alkotmányos monarchiában is (pl. Anglia, Spanyolország, Svédország stb.). Országunk irányítására feltehetőleg a nemzeti királyság vagy fejedelemség a legmegfelelőbb. (Uralkodásra alkalmas személy híján az 5 évre választott nádor vagy kormányzó gyakorolja a főhatalmat, persze csak a Szent Koronának alávetve.) Hazánk mindig nemzeti királyaink és fejedelmeink alatt volt erős, elégedett s egész Európa által elismert tekintély. (A köztársasággal való kísérletezésre folyton csak ráfizettünk, majd elbuktunk.) Ám szigorúan magyar uralkodó jöhet számításba csupán. (A Habsburg abszolutizmus 400 éven át szenvedést, elnyomást, állandó halálveszélyt hozott. Ezért örökre meg kell akadályozni, hogy még egyszer Habsburg-ivadék, vagy más dinasztiából származó liliputi fajta bitorolja a magyar trónt!)

A Szent Korona nevében vissza kell perelnünk ősi területeinket, s meg kell óvnunk népünket a Kárpát-medencében. Mert külső és belső árulóink ma sem alszanak. Árgus szemmel figyelnek bennünket, s csak a kedvező alkalomra várnak, hogy végleg elnémítsanak és megöljenek. Gyilkolásunk már régóta folyik. A szellemi és fizikai terror, a tömeges abortuszok, az ország eladása, a lakosság elszegényítése és jobbágysorba taszítása mind a sírgödör felé vezet. De az idegenek indokolatlan bezúdulása, sőt szándékos becsalogatása is nemzetünk egységét rombolja; mert acsarkodó szomszédainkkal együtt bármikor föllázíthatók és fölhasználhatók ellenünk, ha hóhéraink érdeke megkívánja. Hiszen a végső cél szétdarabolt földünk elorzása, s az összmagyarság eltüntetése. Kell a hely a jöttment, kozmopolita (főként zsidó) „honfoglalóknak”, mert itt kívánnak letelepedni a „barbár magyarok” hazájában. Ezt csak úgy védhetjük ki sikerrel, ha egy sérthetetlen falanxba tömörülünk, és a magunk magyar útját járjuk. Mert nincs „turáni átok”. Széthúzásunk csak idegen métely, a gyakori veszekedés, marakodás csírája, okai mindig a kívülről jött eszmék, a másféle észjárás, az ellenséges anyagi és politikai szándékok voltak.

A (neo)liberalizmus lényegében egyféle osztályönzés; egyes jól szervezett csoportok vagy rétegek uralmának és előnyeinek biztosítása a többiek felett. Az álliberális államforma kifelé az ún. parlamentáris demo(cso)krácia, ami az alig leplezett gazdasági diktatúra legcélszerűbb eszköze. A demokrácia csupán álarc, ill. spanyolfal; mögé bújva a kizsákmányolók (a finánctőkések, sajtócézárok, vakolók, cionisták stb.) elrejthetik önzésüket és gyalázatos módszereiket, s egyúttal védve vannak a nép akaratával, esetleges lázadásaival szemben. A gazdasági és politikai élet irányítása egy „titkos”, megközelíthetetlen nemzetközi pénzügyi lobbi, egy plutokrata összeesküvő társaság kezében van, mely egyértelmű világuralomra tör. Nem néz se Istent, se embert, habozás nélkül legázol s likvidál bármely nemzetet. Már régóta benne élünk a III. világháborúban. Szaporodnak a tűzfészkek, sokfelé dörögnek az ágyúk. Fegyverek szálkeresztjei irányulnak ránk,atomrakéták indítógombjai várnak egy őrült végrehajtóra. Semmin se vagyunk túl, semmi se dőlt még el. Ebben az erőtérben a mi „semlegességünk és stabilitásunk” csak egy szélfútta levéléhez hasonlatos. Ám, ha meg szeretnénk maradni, a belső rendszerváltás (forradalom) is elkerülhetetlen. Át kell vennünk a hatalmat, mert ez az utolsó esélyünk. Immár ne próbáljunk csúszva-mászva „eljutni” a velünk szemben gőgös ribancként viselkedő Európába (mely szanszkritul „Sötétföldet” jelent!), aminek már évezredek óta a centruma vagyunk. De készüljünk föl az elháríthatatlanul közelgő földrengésre, s hasznosítsuk energiáit a nemzet javára! Ez a mi elsődleges történelmi feladatunk.

Nincs a világon még egy ország, melynek vezetése (beleértve az összes hatalmi tényezőt) olyan rosszindulatúan, sőt ellenségesen viszonyulna a saját népéhez, mint a miénk. Másutt is vannak aljas rendszerek, gonosztevők, zsarnokok vagy talpnyalók, de akik bárki idegent inkább kiszolgálnak, mint a tulajdon fajtájukat, olyanok nincsenek sehol. Mikor az „élcsapat” érezte, hogy uralma a korábbi formában (egypártrendszer) nem tartható tovább, egyszerűen szétrajzott, és megalapította a „demokratikus” pártokat, szervezeteket. Így az átlagembernek fogalma sincs róla, mi történt a kulisszák mögött; s arról sem, hogy bármerre lép, másodvonalbeli (kevésbé kompromittált) „reform-kommunistákba” és besúgó ügynökökbe ütközik. A látszat ellenére nincs jelentős különbség a mindenkori kormányzat és (szalon)ellenzéke között, mert mindkettőt ugyanaz a liberálbolsevista csoport működteti. Úgy is mondhatjuk, hogy a korábbi totális rendszert (1990 óta) egy többpárti diktatúra váltotta föl, melyben csupán az arányok változnak ciklusonként.

A pártállam bukása után a nép jól választott: a szocialista-internacion(al)ista erők helyett a magát nemzetinek és kereszténynek deklaráló irányításra szavazott (nem sejtve képmutatásukat, valódi jellemtelenségüket!), s joggal remélte tőle a nagyobb szabadságot, az igazságtételt, a széles körű jogorvoslatot (pl. a tulajdoni rehabilitációt), az általános fölemelkedést és fejlődést az élet minden területén. A nemzet kezdeti lelkesedése, aktivitása,, a változásokba vetett pozitív hite azonban hamarosan elpárolgott, mert kiderült, hogy a politikai vonalvezetés lényegében ugyanaz; vagyis a többség megkérdezése nélkül, a háta mögött és a feje fölött hozzák az akaratával, érdekeivel ellentétes döntéseket. Nem állították helyre történelmi Alkotmányunk jogfolytonosságát, néhány toldozástól-foldozástól eltekintve meghagyták a sztálinista alaptörvényt, majd ezt átkonvertálták egy EU-konform, fideszes változatra (ám ez is tarthatatlan!), így az azóta hozott törvények zöme sem illeszthető be a jogállamiság kereteibe, tehát egy alkotmányos reform (ősi alkotmányunk visszaállítása, majd egy ennek megfelelő, korszerű alaptörvény megszövegezése) után szinte valamennyi mehet a szemétbe. A parlament összetétele, emberanyaga is rendkívül szerencsétlen: kb. 70-80 %-a egykori komcsi maffiózó, vagy ezek gyermekei, unokái, tehát nem várható tőlük, hogy a magyarság boldogulásáért munkálkodjanak. A legoptimálisabb az lett volna, ha az efféle elemeket eleve kizárják az indulók közül, s mindenkit alaposan átvilágítanak. Sajnos a listás szavazás is visszaélésekre ad alkalmat, s nem a választók, hanem a pártok érdekeit szolgálja. A jelenlegi egykamarás országgyűlés helyett célszerűbb a Felsőházzal bővített, kétkamarás rendszer kiépítése, valamint az alkalmatlan képviselők visszahívhatóságának biztosítása. Az egész kormány – a kezdetektől fogva – az egyszemélyes miniszterelnöki hatalomra épül; így az egyes minisztereknek s a hozzájuk tartozó tárcáknak nincs semmi önállósága, de felelőssége sem. A legtöbb végrehajtó szerv, az ún. „konstruktív bizalmatlansági elv” miatt, annyira bebetonozódott, hogy a minisztereket meg sem lehet buktatni, csupán a kormányfő cserélgetheti őket ötletszerűen. Általában jellemző, hogy az álnemzeti kormánypártok és a balliberális ellenzék minden olyan javaslatot leszavaznak, amik az ország előnyére válhatnak. (A kiközösített, szinte karanténba zárt Jobbik egyedül nem sokra megy ellenük.) A rendszeres országházi és azon kívüli viták, veszekedések ilyenformán csupán a nagyközönségnek szánt vásári színjátékok, valójában ördögien megtervezett forgatókönyv szerint zajlik az egész országgyűlés.

Normális demokráciákban az Alkotmánybíróság a törvényesség és alkotmányosság őre. Nálunk azonban, ha a Házban véletlenül keresztülmegy egy kedvező javaslat, rögtön megvétózza (pl. Zétényi-Takács törv.). A bolsevik gyökerű alkotmánybírák cerberusként őrködnek a posztkommunizmus kiterjedése és háborítatlan népelnyomása fölött. Nyilván nálunk nem beszélhetünk semmilyen jogállamiságról, tehát az Alkotmánybíróságot mielőbb fel kellene oszlatni mindaddig, amíg a tényleges rendszerváltás le nem zárul; utána viszont valószínűleg okafogyottá válik, mert hatáskörét a Legfelsőbb Bíróság is elláthatná. Természetesen a bíróságokra, ügyészségekre is ráfér egy alapos tisztogatás: az igazságszolgáltatást hírből sem ismerő, a pártállamot készséggel kiszolgáló lakájokat minimum lapátra kell tenni. Egyebekben biztosítani kell a bíróságok pártatlanságát, függetlenségét (de nem a tényektől és az igazságtól!), ami ilyen személyi állománnyal lehetetlen. A kádercsere a rendőrség s a katonaság vezérkarában is elengedhetetlen, továbbá az önkormányzatokat és más állami hivatalokat, közintézményeket is féregteleníteni és fertőtleníteni kell. A rendőrségnek észre kell vennie végre, hogy feladata a közbiztonság megőrzése, a bűnüldözés és bűnmegelőzés, a korrupció és a harácsolás fölszámolása, a külföldi elkövetők kiszűrése; nem pedig a becsületes állampolgárok zaklatása, a békés tüntetések brutális szétverése, vagy a hatalomnak nem tetsző politikusok megfigyelése. Persze az eredményes munkához, a személyi feltételeken túl, biztosítani kell a szükséges anyagi és technikai eszközöket is. A hadsereget pedig olyan ütőképessé kell tenni, hogy bármikor megvédhesse minden határunkat, s az esetleges agresszió eredményes visszaverésével egyidejűleg megsemmisítő csapást is mérhessen a betolakodó(k)ra. Az általános hadkötelezettség alól senki semmilyen ürüggyel nem bújhat ki, tehát elfogadhatatlan az 1-2 éves sorállományú szolgálat megszüntetése, s a sereg létszámának további csökkentése is. Tilos katonáinkat külföldre vinni, ill. idegen törekvések eszközeként más népek ellen bevetni. A hadsereg finanszírozását kiemelt költségvetési tételként kell kezelni, s abból egyéb célokra nem lehet lefaragni. A köztársasági elnöki intézménynek csak úgy van értelme, ha az elnököt a nép közvetlenül választja, a pártpaktumok kiküszöbölésével. Ezért az eddigi elnökök egyike sem legitim, ráadásul alkalmatlan és méltatlan is címére. Egy jó köztársasági elnök nem avatkozhat a napi politikába és piszlicsáré ügyekbe, s nem lépheti át a hatáskörét; hanem az egész országot kell megtestesítenie, elfogultságoktól mentesen, ugyanakkor őrködnie kell a közélet tisztasága és törvényessége fölött. Az önkormányzatoknak biztosítani kell egy viszonylagos önállóságot, de nem képezhetnek államot az államban. A korábbi túlzott centralizációt nem válthatja föl a korlátlan szabadosság. Sajnos a helyhatóságok zömében ugyanolyan parttalan pártviszályok dúlnak, mint a Parlamentben. Nem szerencsés, ha az összetételük döntően eltér az országgyűlésétől, s így a kormányzati elképzelések végrehajtását lépten-nyomon bojkottálják.

Továbbra is ragaszkodunk a mélyreható, teljes rendszerváltáshoz, alkalmasint erőszak és véráldozat árán is; ugyanakkor csak egy államforma-váltással egyidejűleg látjuk kivihetőnek. A jelenlegi gazdasági-politikai-szociális helyzet abszolút tarthatatlan, s a biztos nemzetpusztuláshoz vezet. Tehát bármi jobb, mint tovább száguldani a temető felé! Szólnunk kell még a hazai kisebbségekről, etnikai csoportokról is. A legtöbb kultúrállamban nincs külön nemzetiségi törvény, hanem a kisebbségek jogait az alkotmányba foglalják. Nálunk is fölösleges megalkotni, ám ha mégis megtesszük, nem szabad túllépnünk az elfogadott normákat. Vagyis biztosítsuk mindenki számára az egyenjogúságot, az egyéni és kollektív jogokat, az esélyegyenlőséget, de semmi többet. Tiltakozunk bármiféle pozitív diszkrimináció ellen, azaz, hogy akármilyen kisebbséget a többségi magyarság fölé helyezzenek a saját hazánkban. Ilyesmire sehol a világon nincs példa, így nemzetiségeink sem várhatnak effélét. Főképpen azok nem, akik csak előnyöket, kiváltságokat próbálnak kicsikarni, de semmi kötelességtudatuk nincs országunkkal szemben. Külön ki kell emelnünk a cigányságot és a zsidóságot, mint nehezen kezelhető, a társadalmi rendbe beilleszkedni nem akaró fajtákat. A cigányság többnyire munkakerülő, a törvények betartására képtelen, civilizált emberi együttélésre alkalmatlan etnikum. Viselkedésével megfélemlíti a békés lakosságot, rombolja a közerkölcsöt és a törvénytiszteletet. Miféle jogállamiság az, ahol a rendőrség és a bíróság elnézőbben bánik a cigánybűnözőkkel, csupán a származásuk miatt?! A zsidóság jelentős részétől viszont tűrhetetlen az az állandó aknamunka, amit külföldi véreivel összefogva folytat ellenünk. Továbbá az is, hogy számarányukat 20-szorosan meghaladva töltik be a gazdasági, politikai és kulturális pozíciókat, s egy érinthetetlen és bírálhatatlan kasztot alkotnak, mintha máris övék lenne az ország; ráadásul mindezt még további kisemmizésünkre, tönkretételünkre és kiszorításunkra fordítják. Különösen veszélyes, hogy terveikhez fölhasználják, és ellenünk uszítják az irántunk amúgy sem barátságos cigányokat. Nem vagyunk fajgyűlölők, s indokolatlanul nem akarunk bántani senkit. Aki azonban nem érzi hazájának ezt a földet, visszaél a vendégjoggal és páratlan toleranciánkkal, az jobb, ha sürgősen fölszedi a horgonyt.

A komcsi diktatúra mindnyájunk elárulását és kifosztását, idegen törekvések ránk erőszakolását, szabadságunk, függetlenségünk, jogaink és emberi méltóságunk elvesztését, egész hazánk végveszélybe sodrását jelentette. Bár a nemzet szempontjából sokkal előbbre valók a tudati-morális dolgok (ezeket rombolta szét igazán a bolsevizmus!) és a megmaradás vagy pusztulás kérdései, az átlagember számára mégis a gazdasági problémák, a létbiztonság s az életszínvonal a fontosabbak, a közvetlenebbül érezhetők. Rettenetes örökséggel indult a gengszterváltás: egy lezüllött mezőgazdaságot, egy elmaradott és fejlődésképtelen ipart, egy féloldalas kereskedelmet, egy hatalmas államadósságot, kaotikus pénzügyi és tulajdoni viszonyokat vett át az új vezetés. A romeltakarítás, a rendteremtés s az építkezés megkezdése helyett azonban 23 éve tanácstalanul toporog, keserűen jajveszékel, és minden téren a legjárhatatlanabb utat választja. Miközben a magántulajdon szentségét hirdeti, semmit sem tesz a törvénytelenül és igazságtalanul kirabolt, kifosztott milliók erkölcsi és anyagi rehabilitálásáért. Jogorvoslat nyilván csak úgy lehetséges, ha a felemás és részleges kárpótlások helyett végrehajtják a teljes reprivatizációt; ahol pedig erre nincs mód, ott elfogadható kártérítést fizetnek pénzben, értékpapírban vagy ingatlanban. A körmönfontan kieszelt kárpótlási törvény (másképpen licittörvény) a nemzet nyílt arculcsapása, de alkotmányellenessége miatt is tarthatatlan. Ráadásul leplezetlen különbséget tesz egyes rétegek közt; míg a magyar parasztot, munkást, kisiparost és kiskereskedőt ócska üveggyöngyökkel elégíti ki, addig a zsidó vagyonokat maradéktalanul visszaadja „jogos” tulajdonosának, ill. teljes kártalanítást foganatosít még akkor is, ha az örökösök már nem is élnek. (Ez esetben az ún. zsidó helyreállítási alapra száll minden; de lehetséges, hogy Izraelbe betelepült „rászorulókat” segélyeznek belőle.) A rendszerváltás megkezdésekor – jogi úton – azonnal felelősségre kellett volna vonni (a tömeggyilkosokkal, hazaárulókkal együtt) az előző rezsim korrupt harácsolóit, a gazdasági bűnözőket s a közvagyon prédálóit is! Elszámoltatás és kötelező vagyonbevallás nélkül, az állami tőke szigorú felügyeletének hiányában, az ellenőrizetlen „privatizáció” révén tovább folyik a szabad rablás. Így a korábbi haszonélvezők az új elittel szövetkezve, a többség kijátszásával, zsiványtanyát, bordélyházat csinálnak az országból, ahol legföljebb az ököljog érvényesül; ezért rendezett tulajdonviszonyokról, közbiztonságról, igazságosságról, humanizmusról, fejlődő gazdaságról és általános jólétről már ne is beszéljünk. Így lesznek a kommunista vitézekből monopolkapitalisták, s az áldozatul odavetett nemzet így válik nincstelen koldussá.

A belső államadósságokat és a „körbetartozásokat” jószerivel már számon se tartják, viszont az ország külföldi tartozása a kezdeti 22 milliárd USD sokszorosára növekedett, ám a pontos összegeket csak elvétve közlik a nyilvánossággal (jelenleg kb. 240-260 milliárd dollár = 22.000 milliárd Ft). De nem is ez a lényeg, hanem az a tendencia, mely alapján világos, hogy ebből az adósságcsapdából nincs menekvés; vagyis minél több kamatot törlesztünk, annál inkább nő a törzstőke nagysága. Fondorlatos csalás miatt az új vezetésnek azonnal meg kellett volna tagadnia a törlesztést, nem pedig további hiteleket fölvenni azért, hogy a korábbi eladósodást kezelni tudják. Egyértelmű, hogy így az államcsőd és az adósrabszolgaság sötét bugyra vár ránk, ami lassanként megfojt bennünket. Ráadásul a Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap) jóváhagyása nélkül semmi sem történhet hazánkban; sem költségvetés, sem beruházás, sem szabad termelés, sem piacbővítés. A valóság az, hogy burkoltan még kül- és belpolitikánkba, társadalmi és szociális kérdéseinkbe is belenyúlnak. Ezért egy tisztességes magyar elitnek mind ellenük, mind Moszkva ellen nemzetközi fórumokon pert kellene indítania a nemzet kiszipolyozása miatti kártérítés végett. Sajnos termelésünk minden téren visszaesett, korábbi piacainkat rendre elvesztettük, a „szezonvégi” kiárusítással pedig gyáraink, üzemeink, bankjaink, kutató- és fejlesztő intézeteink, sajtónk, kulturális létesítményeink sorban bezárnak, vagy a nyugati pénzmaffiák, ill. strómanjaik markába kerülnek. Aztán, ha minden elkelt, jöhetnek a termőföldek, erdők, vízkészletek, nyersanyagok és egyebek, valamint a lakosság javainak elkonfiskálása. Mire észbe kapunk, a gatyát is lehúzzák rólunk. Akkor aztán vége lesz a törlesztésnek, egyúttal az egész országnak is. Mindezt nem észrevenni, vagy tudatosan engedni és támogatni végzetes hiba, sőt nemzetellenes bűn! Az általános recesszió nyomán az állam csak az adóterhek növelésével juthat bevételhez, ami elsősorban a bérből élőket, ill. a kisvállalkozásokat sújtja, s minimálisra csökkenti a fizetőképes keresletet. A súlyos tőkehiány gátolja a beruházást, tovább fékezi a termelést, ugyanakkor növeli a kamatlábat, az inflációt és a munkanélküliséget (jelenleg kb. 1 millió). Ezt a spirált egyre nehezebb kordában tartani. Ehhez föltétlenül mérsékelni kell az állami túlköltekezést, s a külföldi adósságtörlesztés leállításán túl csökkenteni kell a kamat- és adóterheket, korlátozni kell (a hazai termelés védelmében) az importot, szorgalmazni kell a magyar áruk vásárlását, ill. a honi kis-és közepes vállalkozásokat előnyben kell részesíteni a multikkal szemben.

A földeket szigorúan csak magyar állampolgárságú egyéni gazdálkodó birtokolhassa! Életképes kisgazdaságok, farmok vagy önkéntes szövetkezetek szervezése egyaránt elfogadható, de a nagybirtok visszaállítása nélkül. A mezőgazdaság mindig is húzóágazat volt, így a jövőben is a nemzetgazdaság centrumát kell képeznie. A földet nem agyonvegyszerezni és kizsigerelni kell, hanem minőségének javításával (pl. pihentetés, vetésforgó), rendeltetésének megfelelően hasznosítani. Biztosítani kell a termények rentábilis eladását, raktározását s a termelők védelmét a fölvásárlókkal, földolgozókkal szemben. A lánckereskedelem fölszámolása érdekében támogatni kell a helyi kisméretű tejüzemek, vágóhidak, malmok, gyapjúfeldolgozók stb. telepítését. Biztosítani kell az erő- és munkagépeket, a hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hiteleket; védővámokkal, behozatali tilalmakkal pedig a saját áruk piacképességét. Iparunk még rosszabb állapotban van. A mi célunk az, hogy az idegen kalandortőke helyett az ott dolgozó műszaki értelmiséget és a munkásokat juttassuk minél jelentősebb részesedéshez, mely egyúttal garancia lenne elbocsátásuk ellen is. A versenyképességet technológia- és szerkezetváltással, szakmai továbbképzéssel, hatékony feltételek (pl. számítógépes információszerzés és piackutatás) megteremtésével, a hazai termékek reklámozásával és fogyasztásával, exportösztönzéssel, korszerű marketing-stratégiával lehet fönntartani. A centralizált mamutcégek helyett a regionális kis- és középvállalatok tűnnek gazdaságosabbnak, mert így jobb kereskedelmi (szállítási) összhang alakítható ki a nyersanyag, az energia, a késztermék s a felhasználó között. A változatos, környezetbarát ipartelepítés azért is fontos, mert ma óriási különbségek vannak az ország keleti és nyugati végei, ill. a vidék és a nagyvárosok, különösen Judapest viszonylatában. A vidék további elmaradását kiemelt fejlesztéssel, a közlekedési, távközlési és művelődési feltételek javításával, új munkahelyek kialakításával, a helyi életkörülmények vonzóbbá tételével tudjuk meggátolni. Lehetőleg senki ne kényszerüljön elvándorolni egyetlen régióból se. Az ipart, mezőgazdaságot és a kereskedelmet úgy kell alakítani,hogy minél kevesebb állami dotációt és beavatkozást igényeljen.

A nemzeti felemelkedést semmiképpen se szeretnénk egy kiváltságos rétegre bízni. Ehhez a társadalom egészét mozgósítani kell. Olyan művelt, öntudatos, egészséges, stabil, jómódú középosztályra van szükségünk, mely alkalmas a változások véghezvitelére, az előttünk tornyosuló sziklacsúcsok megmászására. A gazdasági-politikai fiaskók, a munkanélküliség, az elszegényedés általános apátiát vált ki, közömbösséget a lehetőségek iránt, és széles rétegek leszakadását eredményezi. Népünk egyre keserűbb, fáradtabb, betegebb és öregebb lesz. 68 éve szisztematikusan rontják és gyilkolják, s most már önmagától is fogyatkozik. Félő, hogy visszavonhatatlanul a pusztulás ösvényére lépett. A nemzethalál még soha nem volt ilyen kézzelfogható, mint napjainkban. Először széttépték a hazát, majd elvették az Istent, végül a családokat, a létfenntartó sejteket kezdték el bombázni. Az emancipációval, a feminizmussal, a szabad szerelemmel, a tisztesség kigúnyolásával, a munkába kényszerítéssel megölték a nők érzelmeit, s megfosztották őket biológiai kötelességtudatuktól, legmagasabb hivatásuktól, az anyaság iránti vágytól. 7 millió abortusszal egész generációkat küldtek a kórházi köpőcsészékbe. A mégis megszületett foghíjas ifjúságot pedig már az óvodától kezdve egy bűnös, ateista, erkölcstelen szellemben nevelték, s minden egészséges életérzést, cselekvő akaratot, hazaszeretetet kiűztek belőle a sötétség prófétái. A nyomasztó hazugságok, a zsugorodó perspektívák, a közömbös család elől sokan a rockzenébe, az értelmetlen divatozásba, az ivásba vagy a kábítószerekhez, olykor a bűnözésbe menekültek; végül legyengült testtel, roncsolt idegekkel az önkéntes megsemmisülésbe. Az apák dolgoztak, mint az igavonó barom, de az összekuporgatott földi javakat már nem élvezhették, mert 50 évesen lesújtott rájuk a szívinfarktus. A nagyszülők kiszorulva a szűk lakásból s az atomjaira hullott családból, egykedvűen morzsolgatták végső napjaikat. Ma még sivárabb minden, semmi sem javult az elmúlt 23 év alatt. A vénemberek kukákban kotorásznak, az öregasszonyok zsemlyét lopnak a boltban; az állástalanok parkokban, vasúti várókban alszanak, mert a rezsit már nem tudják fizetni, s egyébként is kilakoltatták őket. A lányok modellnek, ruhátlan táncosnőnek, vagy eleve cédának állnak; a fiúk csavarognak, kocsit lopnak, benzint, cigarettát vagy alkoholt csempésznek, s nem tanulnak, hisz’ úgyis fölösleges. S aki még valami mást akar, fogja a világútlevelét, és elmenekül innen. Hát ilyen fertőben, ilyen nihilben fetreng most a nemzet. Ám, ha önerejéből talpra ugrana, a zsoldosok és bérgyilkosok nyomban lebunkóznák. Ezért már föl se kel. Megvárja, míg elevenen a gödörbe dobják.

Zsíros kenyéren fel lehet nőni, de lakás nélkül nem. Az egyik legsürgetőbb gondunk a lakáskérdés megoldása. Az állam nem vonulhat ki az építkezésekből s a felújításokból. Minden polgárnak biztosítani kell legalább egy bérlakást, ahol megvetheti a lábát és családot alapíthat; amit később nagyobbra, kényelmesebbre cserélhet. Meg kell tiltani az abortuszt, mert gyermekek nélkül nem lehet jövőnk, és fejlődni, sőt élni sem tudunk. Jóindulattal javítható a munkanélküliek sorsa is; át kell képezni őket más szakmákra, vagy ideiglenesen közmunkákkal is megkereshetik a bérüket. A nyugdíjasokat is meg kell védeni, hiszen a nyugdíj nem valami segély vagy kegydíj, hanem korábbi tevékenységük jogos gyümölcse, ami nem értéktelenedhet el, s nem is vonható el semmilyen ürüggyel. A nyugdíjkorhatár lépcsőzetes emelése egyrészt hátrányos a leendő nyugdíjasra (a munkába hal bele), másrészt a fiatalabbak elől veszi el a lehetőségeket. A nőknek vissza kell adni az anyagi és erkölcsi megbecsülést, az anyaság tiszteletét. Támogassuk a többgyermekes, főállású anyákat fizetéssel (később nyugdíjjal), ill. kiemelt családi pótlékkal (kivéve ebből a „megélhetési cigánytenyészeteket”!), a magyar nagycsaládokat pedig progresszív adócsökkentéssel és külön juttatásokkal is. Elsődleges, hogy megállítsuk a fehér népesség katasztrofális fogyását, s javítsunk a generációk arányán a fiatalabbak javára. Az egészségügyön sem lehet takarékoskodni, föltétlenül állami finanszírozást igényel. A normál ellátást mindenütt ingyenessé kell tenni, a színvonal megőrzésével párhuzamosan. A reformok központjában mindig a beteg álljon, ugyanakkor az orvosok, nővérek megtartásáról is gondoskodni kell, a megfelelő körülmények és fizetések biztosításával.

Bár igen helytelenül, a legbefolyásosabb hatalmi ág mégis a sajtó, a rádió és a televízió. Ezért dúl értük olyan ádáz csatározás a pártok között. Eredendően a média nem lehetne a politika formálója, csak közvetítője. Ám furcsa világunkban nélküle vagy ellenére lehetetlen érvényesülni és ismertséget szerezni; ez az oka, hogy annyi önjelölt vagy „kiválasztott” bohóc tolong körülötte. Bértollnokok, bitang hazaárulók, hivatásos vírushordozók, leginkább zsidók vezetik a médiumokat. Percenként zúdítják ránk a rágalmakat, a balliberális szellemi környezetszennyezést s a magyargyűlöletet; ugyanakkor félrevezető információkkal, elhallgatással, önkényes szelekcióval és ezer más módon butítják a nemzetet. Gyökeres személycsere nélkül a rendszerük nem söpörhető el, hiszen miért csinálnának ugyanazok bármit is másképpen. Egyes álszent főguruk, futtatott celebek korlátlan „sajtószabadságánál” előbbre való lenne a szigorú ellenőrzéssel elérhető korrekt tájékoztatás és esélyegyenlőség. Nemcsak „közszolgálati”, hanem nemzeti hírközlő eszközökre van szükség.. Ez egyelőre az internetes honlapokon többé-kevésbé megvalósul, de a hatalom ebbe is bele akar tenyerelni, a saját kicsinyes szempontjai szerint, amit nem engedhetünk meg. Valamikor a magyar iskolák világszerte híresek voltak, diplomáinkat mindenütt elfogadták. A marxista, majd a liberális agymosás ezt is tönkretette. A züllés alulról kezdődött: az elemi iskolák után a középiskolák, végül az egyetemek is leromlottak. Bizonyos lexikális tudást még csak adnak, de teljesen elsikkad a nevelés, a valláserkölcsi oktatás, továbbá a magyar irodalom és történelem különlegesen sok hibával, hamis értékrenddel került a könyvekbe. (Persze az MTA s az Írószövetség is sajátosan festett: aki képzett, értékőrző tudós vagy író volt, az nem publikálhatott, és nem lehetett tagjuk; aki viszont tagkönyvvel rendelkezett, és közölték is, sajnos siralmas színvonalat produkált, néhány kivételtől eltekintve. Az Akadémia ma is egy maroknyi, cégérül előretolt valódi tudósból, s a mögöttük meghúzódó, aczéli brosúrákon nevelkedett „kutatók” seregéből áll. A reáliákban egy árnyalattal tán kedvezőbb a helyzet, mint humán téren.) Az egyetemek élén sem a legrátermettebbek vannak, az alsóbb fokú tanintézetek pedig valóságos liberálbolsevista kádertemetők. Szóval először is be kell vezetni a kötelező hitoktatást és hazafias nevelést valamennyi iskolában. A gyerekeket buszoztató, központosított oktatási rendszer helyett vissza kell állítani a falusi és tanyai iskolákat; az erőszakkal államosított valahány felekezeti intézmény pedig kerüljön ismét az egyházak tulajdonába. Az egyes iskolákat s a felsőoktatást is átjárhatóvá kell tenni; a vidék számára pedig előnyös lenne a népfőiskolai hálózat kiterjesztése. Bővíteni kell a (diploma utáni) posztgraduális képzést, s biztosítani kell az oktatás és kutatás szerves egyensúlyát. Minden iskola legyen ingyenes (kivéve a külföldi vendéghallgatókat), de aki a végzés után idegenbe távozik, fizesse meg a tandíját. (A felsőoktatás s az értelmiségi pályák megfelelő etnikai arányai végett nem ártana ismét bevezetni a numerus clausus elvét, mert maholnap a mi fajtánk innen is végleg kiszorul.) Természetesen az orvosokhoz és az egészségügyi dolgozókhoz hasonlóan a tanárok anyagi ösztönzését is növelni kell. A középfokú és felsőbb iskolák szabadon dönthetnek a tanítás menetéről, ám egy nemzeti minimumot mindegyiknek teljesítenie kell. (Ez távolról sem azonos a kilúgozott Nemzeti Alaptantervvel, a NAT-tal!) Két dolog külön említésre méltó. Az iskoláknak elsősorban önálló, alkotó gondolkodásra és az életben való eligazodásra kell megtanítania a diákokat. Fokozottan figyelni kell továbbá a tehetséggondozásra, vagyis főleg az elmaradottabb vidékek gyermekeinek kiválasztására és felkarolására. Ma már nem elég, ha kiművelt emberfőkkel rendelkezünk; művelt és sokoldalú magyarok kellenek! A népünk kultúrkincsét ismerő, nemzetben gondolkodó, gerinces, öntudatos, egészséges, gyakorlatias, kisportolt ifjúság őrizheti meg, s teheti naggyá hazánkat Európában és a világban.

Ahogy az újságok, úgy a könyvkiadók is gombamód fölütötték a fejüket az elmúlt 23 évben. Sok közülük nem bírta a versenyt, s tönkrement a piaci küzdelemben. Azonban a kultúrában, különösen a könyvnyomtatásban, csak a kereslet-kínálat törvényeire hagyatkozni életveszélyes. Ugyanis az utcai árusoknál és a boltokban a legkelendőbb a silány ponyva: a krimi, a horror, a pornográfia és a szex, a sci-fi és az ezoterikus vagy okkult irodalom. Ezzel szemben a vers, a dráma, a regény, az esszé, az önéletrajz, a filozófia, a néprajz alig fogy, s csak komoly ráfizetéssel, kis példányszámban adható el. Egyébként is olyan drágák már a könyvek, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a gyűjtő szenvedélyt. Állami mecenatúra nélkül nem lehet igényes kultúrát építeni; a jobbára liberális-kozmopolita indíttatású alapítványok (pl. a Soros Alapítvány) pedig még véletlenül sem pártfogolják a népi gyökerű szépirodalmat. Az ún. magas kultúrából is csak az urbánus és avantgárd vonalat támogatják, ami viszont alacsonyabb színvonalú, másrészt kifejezetten káros és tudatromboló hatású. Egyes pavilonokat úgy ellepik a dilettáns zsidók harmadrangú írásai, hogy a könyvválaszték alapján azt hihetné az ember, hogy Jeruzsálemben van. Az irodalmi és művészeti kritika is hozzá nem értésről, elfogultságról tanúskodik; a tárgyilagos, egyedi bírálat helyett alkalmazott semmitmondó formulák nem szolgálják sem a közönség tájékozódását, sem az alkotók gazdagodását. Szándékom ellenére elmarasztalólag kell megemlékeznem a hazai keresztény egyházakról is, melyek történelmi hagyományaiktól, gondolatviláguktól elrugaszkodva, a nemzet iránt közömbös, sőt globalista, szabadkőműves eszmeiséget sugároznak híveik körében. Mind a katolikus, mind a protestáns egyházak békepapok, farizeusok vezetésével működnek, de a keresztény sajtó is teljesen a befolyásuk alatt áll. A kommunizmussal történt lepaktálás, valamint a főpapok tisztségének meghagyása miatt, az egyházak hitele egyre olvad, s általában képtelenek kettős feladatuk (evangelizáció és nemzetvédelem, avagy kereszt és kard) vállalására. Ezen fölül szemléleti hibák is mutatkoznak. A keresztény templomok szószékei nem arra valók, hogy róluk csak az Ószövetséget, a judaizmust s a zsidó messianizmust prédikálják (erre szolgálnak a zsinagógák!), hanem arra, hogy a keresztény életszentséget, Jézus Krisztus tanításait és a hazafiságot hirdessék. A zsidó-keresztény szellemiség egyébként is fából vaskarika, hiszen a kettő egymásnak szöges ellentéte. Hogyan békülhetnénk össze ideológiailag is azokkal, akik Megváltónkat és vallásalapítónkat a keresztre juttatták? Nem a párbeszéd ellen vagyok, hanem a sajátos arculatunk megtartása mellett. Megjegyzéseim dacára a 4 történelmi egyház (katolikus, református, evangélikus, unitárius) mégis jelentős szerepet játszhat a kiürült, elsivatagosodott magyar lélek újjászületésében; az oktatás, nevelés, gyógyítás, ifjúságvédelem és az elszakított magyar keresztény felekezetekkel való kapcsolattartás területén, amennyiben sikerül lenyesni vadhajtásaikat.

II. rész (világhelyzet, külpolitika, lehetséges szövetségek, a magyarság megmentése)

Kritikus helyzetbe jutott az emberiség. A változások üteme s a nyomában föllépő lehetőségek és veszélyek mértéke sokszorosan meghaladja a korábbiakat. Új társadalom van születőben: egy ezer szállal integrált, globális, információ-robbanásos gazdasági-társadalmi rend. A többpólusú világot a banktőke (profit, hitel és adósság), a technológia, a piacok és a telekommunikáció mozgatják. A rivalizálás egyre élesedik. Ez fokozza az egyenlőtlenséget, növeli a feszültségeket, megoldhatatlan problémákat okoz. A környezetért való aggódás immár világjelenség. Az ózonréteg elvékonyodása, az üvegházhatás, a légszennyeződés, a talaj, az édesvizek s az óceánok vegyi és radioaktív fertőzése, az elsivatagosodás, a savas esők, az erdők ritkítása, egyes állatfajok és növények kiveszése, a tápláléklánc mérgezése már kézzelfogható valóság. Kimondhatjuk, hogy egy szándékos népirtás, a „nagy népességcsökkentési terv” megvalósítása van folyamatban! Már nem két szuperhatalom áll szemben, nem a kapitalizmus és a kommunizmus vívja „kibékíthetetlen” harcát (más kérdés, hogy az utóbbit is ugyanazok a bankházak finanszírozták!). A Szovjet Birodalom összeomlott, de az USA is súlyos gondokkal küszködik. Bár katonailag még világelső, számos téren már megelőzte Japán, Kína, s hamarosan követik India, Brazília s Ázsia „kis tigrisei” is. A harmadik világ (az emberiség többsége) egyre mélyebbre süllyed; az éhínségből, az elmaradottságból nincs reménye kitörni. Európa is mind jobban lemarad, aligha szerezheti vissza történelmi hegemóniáját. Ha meg akarjuk érteni az egyre sebesebb metamorfózis hajtóerőit, ha el kívánjuk hárítani az új világválságot, alapos elemzésre, széles körű feltáró munkára van szükség.

A legfőbb hatalom ma már nem az anyagi javak (arany, pénz, bányák, ipari üzemek, földtulajdon stb.) vagy a hivatal, hanem a szaktudás és az információ birtoklása. Egyre jobban kiépülnek a földgolyót behálózó, kormányok, országok és nemzetek fölött átívelő hírközlő szervezetek, üzleti vállalkozások, pénzügyi maffiarendszerek. Ezzel párhuzamosan a bűnözés, a korrupció és a „terrorizmus” is nemzetközivé válik. A fegyverkezési verseny, a szegénység, a túlnépesedés, az éghajlat megzavarása, a környezet pusztítása már az emberiség létét, a Föld túlélését is veszélyezteti. S ez nem rémlátomás, nem is sorscsapás, hanem egyedül az ember (kiváltképp egy rettenetes, sátáni fajta!) okozza. Ha nem kívánjuk, hogy bolygónk lakhatatlanná, sivár pusztasággá váljon, sürgősen változtatnunk kell ésszerűtlen, önző magatartásunkon. A humanizmus nevében meg kell szüntetnünk a kiáltó ellentéteket, meg kell védenünk természeti értékeinket s az emberiség kultúrkincseit. Az infrastruktúra kiépítésével, gazdasági támogatással, az egészségügyi, szociális és művelődési helyzet jobbításával föl kell emelnünk a hátrányos körülményű régiókat, egyenlő esélyt kell adnunk mindenkinek. Valamennyiünket megilletnek az egyéni és kollektív emberi jogok: az élethez (munkához, lakhatáshoz, egészséges táplálkozáshoz, tiszta ivóvízhez), az informálódáshoz, az anyanyelvű oktatáshoz, az írástudáshoz, az állampolgársághoz való jog, a törvény előtti egyenlőség, a szólás-, sajtó-, a gyülekezési- és vallásszabadság, a nemzeti kisebbségek vagy elszakított népcsoportok önrendelkezéshez (minimum kulturális és területi autonómiához) való joga, az anyanemzettel való „határtalan” kapcsolattartás joga stb. Serkenteni kell az egyén és a társadalom alkotókedvét, meg kell tanítani a kor emberét arra, hogy saját sorsának és jövőjének irányítója legyen. A kulturális sokszínűség, a különböző nézetek, változatos elképzelések, a fokozott békevágy és tolerancia tehetik naggyá, biztonságossá, otthonossá világunkat. Tehát katonai-politikai-etnikai-vallási szembenállás helyett szükség van egy jelentős közeledésre, egy racionális összefogásra és hatékony egyensúlyra, a zaklató kihívásokra adott időszerű válaszokra. Azonban meg kell akadályozni a gyarmatosítást, a fosztogatást (a gyengébbek leigázását), az uniformizálódást, a világkormány megalakítását, az elnemzetlenítési folyamatokat, a mások rovására történő érvényesülést. Az ilyen abszurd, erőszakos „egység” halmozottan bomlékony és hosszú távon tarthatatlan. Szilárd szövetség, együttműködés csak úgy képzelhető el, ha az egyes országok megőrzik önállóságukat, sajátos arcukat, hagyományaikat, markáns nemzeti jegyeiket. Egyébként a fejlődést fölváltja a sorvadás, az értelmetlen halál, s az egymásra utalt emberiség minden eredményével és lelki adottságával egyetemben megsemmisül a viharos időben. A helyes döntés alapja, hogy belássuk, fölismerjük felelősségünket, s elfogadjuk kötelességeinket szűkebb és tágabb családunkkal, az egész világgal szemben.

Sajnos jelenleg a föntiekkel éppen ellentétes tendenciák érvényesülnek. Mély szakadékok nyíltak az egyes nagyrasszok közt, Európa s a világ többi része között, de az öreg kontinens egyes régiói s a régiók bizonyos országai közt is. A demográfiai robbanással fenyegetett helyzetbe került a rohamosan fogyatkozó és elöregedő fehér faj, melynek alapvető érdeke, hogy fönnmaradjon, és megvédje magát a kiszorító törekvésekkel szemben. Népesedési, gazdasági és szociális okokból napjainkban egy új népvándorlás, egy hatalmas tömegmozgás kezd kibontakozni, s ennek leggyakoribb végcélja éppen Európa. A megoldás nyilván nem a korlátlan befogadás, hanem a többi élettérben olyan feltételek megteremtése, hogy az őslakók maradjanak szülőföldjükön. Európa túl kicsi és túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy az egész világ bajait kiküszöbölje. Ugyanakkor versenyeznie kell más fejlett államokkal, vissza kell szorítania a Távol-Kelet s az Egyesült Államok egyre fokozódó befolyását. Kétségkívül erre csak egy erős, egészséges államszövetség lehet alkalmas. Ám Közép- és Kelet-Európa bevonása nélkül nincs semmi esélye. A most követett út alighanem járhatatlan. A határok légiesítése, majd eltörlése, a nemzetek összemosása csak identitászavarhoz, a kis népek elnyomásához, végül az egész népesség jellegtelen masszává gyúrásához és fölolvadásához vezethet. Ez a cionista-talmudista program csupán a pokoli világhódítók, az internacionalista-kozmopolita rablóvezérek szándékait segíti. Mert az efféle globalizáció szétveri a múltat, a keresztény és nemzeti kultúrákat, megkérdőjelez minden emberi, szellemi, lelki, erkölcsi értéket; s helyette létrehozza az agymosott, kiszolgáltatott egyedekből álló fogyasztói társadalmat, ahol a teremtés koronája vegetáló biológiai lénnyé, öntudatlan műsorzabálóvá, vezényszóra rángatható, manipulált robottá züllik. Az így kilúgozott, kisemmizett humanoidnak sem felelősségérzete, sem istenképe, sem hazája, sem biztos kenyere és állása, sem családi békessége, sem büszke öntudata, egyáltalán semmilyen emberi tartása nincsen. Az ultraliberális euroatlanti bagázs már régen e kényszerpályán robog, ám mi nem engedhetjük, hogy Magyarországot is magával rántsa.

A világtörténelem legnagyobb átverése, legembertelenebb, leggyalázatosabb törekvése a globalizáció. A folyamat sokkal régibb, mint a fogalom. Már az Ószövetségben fellelhetők a zsidó faji világuralom, az összes nép leigázásának és/vagy elpusztításának egyértelmű jelei. A megvalósításhoz persze türelemre és időre volt szükség, mert a dolog nem ment könnyen és azonnal. A gazdasági-politikai-katonai-kulturális helyzetnek meg kellett érnie a nagy átalakulásra, s ez a 20. század végén következett be. A II. világháború után 2 szuperhatalom állt fel, látszólag egymással szemben, valójában mindkettőt ugyanaz a háttérbázis irányította és „szponzorálta”. Az USA filozófiájának lényege: az individuális liberalizmus, vagyis a szélsőségesen egyéni szabadságjogok elsőbbsége a közösségiekkel szemben. A SZU-ban pedig éppen fordítva: az egyéni jogok sérülése, megnyirbálása árán a kollektivizmus előtérbe helyezése. (Fontos megjegyezni, hogy itt a közösség nevében mindig a fölkapaszkodott elit, a pártapparátus emberei hozták a döntéseket, míg Amerikában a vagyon és a hatalom birtokosai. Így a két rendszer közt már nem is tűnik oly nagynak a különbség.) A kérdés most már az, valójában kik, miféle csoport(osulás)ok, láthatatlan erők diktálnak a színpad mögül? Sokak szerint a szabadkőművesek, mások szerint a cionista mozgalmak irányítják a folyamatokat. Mindkét álláspontban van igazság, de egyik sem fedi a lényeget. Miért? A szabadkőműves társaságok (pl. az Angol Nagypáholy, a francia Grand Orient stb.) évszázadok óta valóban hírhedt szerepet játszottak a világ arculatának átszabásában (pl. még Trianonban is!), a 20. század közepére azonban kiüresedtek, befolyásukat vesztették, korábbi önmaguk árnyékává váltak. Teljesen ugyan ma sem írhatók le, az viszont tény, hogy eljárt fölöttük az idő. Akik a cionizmusra (a zsidó szupranacionalizmus és sovinizmus egyik formája) esküsznek, közelebb állnak a valósághoz, de még mindig eléggé távol. Részben tájékozatlanságból, részben gyávaságból (az antiszemitizmus vádjától való félelmükben!) nem képesek a dolgok mélyére hatolni. A cionizmus csupán csekély töredéke a világban szétszóródott zsidóság körében kifejlődött ideológiáknak, amit hiba lenne jelentőségén túlra nagyítani. A zsidóság, bár néhol megosztott (az utakat és módszereket illetően), abban mégis egységes, hogy önmagát mások fölé emeli (kiválasztottság-tudat), és uralkodni akar a világ népein, nemzetein. Az egész Föld kincseit, anyagi javait, az élet szépségét és értékeit saját hitbizományának tekinti, s miközben megveti, gyűlöli a többi emberfajtát (a gojokat), elvárja, hogy kizárólag az ő érdekeit, boldogulását szolgálják. A globalizmus tehát nem más, mint az univerzális (egyetemes) zsidó világhatalom, világkirályság megvalósításának eszköztára!

A globalizmus egy jól szervezett összeesküvés bolygónk isteni és természeti rendje ellen. A cél egy cselekvésképtelen, kiszolgáltatott, igénytelen embertömeg kitenyésztése. A meghatározó személyek és szervezetek kisebb részét ma is homály fedi, ugyanakkor egyre többen bújnak elő rejtekhelyükről, s mind gyakrabban nyúlnak gazdasági-politikai-katonai kényszerítő eszközökhöz a vonakodó vagy ellenálló országokkal szemben. Végső soron a globalizációt segítik a határokon átnyúló multinacionális cégek, a NATO, az ENSZ, a Római Klub, a Világbank, az IMF, a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a FED (az USA magánkézben lévő „jegybankja”) s maga az EU is, valamint a kevésbé nyilvános illuminátus hálózat, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális (Háromoldalú) Bizottság, a Round Table („Kerekasztal”), a B’nai B’rith (nem „szabadkőműves” zsidó páholy) stb. A neoliberális gazdaságpolitika lényege, hogy a mamutvállalatok államosítása helyett ma inkább az államokat vállalatosítják, ahogy az Új Világrend (New World Order, New Age) előírja. A termelő gazdaságot fölváltó spekulációs pénzgazdaság, az uzsorakamatra épülő rablókapitalizmus planétánk puszta létét is kockára teszi. A globalizáció roppant szenvedéseket, károkat okozva immár csúcs-közelbe jutott, de a beteljesülésig sohasem érhet el, hiszen bukása eleve bele volt kódolva.

A II. világégés után, a hidegháború idején két szembenálló tábor alakult ki: a NATO-t létrehozó nyugati kapitalista szövetségesek (nagyjából az antant), az USA vezetésével, ill. a VSZ-t (Varsói Szerződés) megalapító kommunista rezsimek, a Szovjetunió irányításával. Mindkét fél deklarált célja az volt, hogy katonai fölényével elrettentse a másik oldalt a kalandor akcióktól, tehát egymás sakkban tartásával megóvják a világbékét. No, ennél ocsmányabb szemfényvesztést keveset ismer az emberiség. Hiszen mindkét társaságot ugyanaz a zsidó oligarchia pénzelte, eljátszatva velük a nagy haragszomrádot. Persze nem önzetlenül, hiszen a kölcsönös fegyverkezés kitűnő üzlet volt. A két fél közt kialakultak a frontvonalak, lényegében felosztották egymás közt a világot, s a rájuk eső részben szabadon garázdálkodhattak; ám eszükbe sem jutott megtámadni egymást, csupán a látszat kedvéért fenyegetőztek olykor. Aztán összeroppant a bolsevik birodalom, szétesett a VSZ, innentől kezdve a NATO is okafogyottá vált, mert megszűnt védelmi jellege. Ám ahelyett, hogy feloszlatták volna, elkezdték tovább bővíteni, s így szippantottak be minket is. Ma már a NATO egy alig leplezett támadó szervezet, lényegében az USA és Izrael világhódító terveinek, állami terrorizmusának fedőszerve, a nemzetközi zsidó lobbi erőfitogtatásának eszköze. A tagországokat támaszpontnak használja, katonáikat ágyútölteléknek, az adófizető tömegektől pedig roppant pénzeket követel a nem létező védelem fejében. Az emberek túlnyomó többsége békepárti, s Amerika akármilyen gazdag és félelmetes, nyilvánvalóan el fog bukni (s vele együtt Izrael is), mert nem dacolhat az egész világgal, mely egyre éberebben gyűlöli. Mondhatnám, megint rossz lóra tettünk, mikor a leendő vesztes mögé sorakoztunk. Százszor jobb lett volna semlegesnek maradni, mert egy ilyen ballépésre könnyen rámehet az ország.

Az EU egy föderatív szuperhatalom, egy államok feletti diktatórikus, ugyanakkor öngyilkos rendszer. Legfőbb célja az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlásának biztosítása, százmilliók megnyomorítása, kivéreztetése árán. A csalárd módon együtt csatlakoztatott 10 ország közül mi „húztuk” a legrövidebbet, azaz Magyarország kormánya „harcolta ki” a legrosszabb feltételeket. Az első pillanattól fogva nettó befizetők vagyunk, vagyis még mi segélyezzük a fejlett Nyugatot! EU-s tagságunknak egyáltalán nincsenek előnyei. Ráadásul az egész vízfejű társulás bukásra áll mind pénzügyileg, mind gazdaságilag, s ma már a kemény sarcok és megszorítások miatt a bent lévő államok lakosságának zöme rosszul érzi magát az Unió hazug „mennyországában”; s ha rajta múlna, sürgősen távozna onnan, hogy a végzetes centralizáció helyett szabad, független nemzetállamokban élhessen, legföljebb egy laza konföderációban (lásd Nemzetek Európája!), ahol nincs központi pénzszivattyú, sem hibbant ukázok, csak egy mindenki által elfogadható, kölcsönös előnyökön és érdekeken alapuló, gyümölcsöző együttműködés.

Nyissunk Keletre, harsogja a fölkapott szlogen, noha azért csínján kell bánnunk ezzel is, mert az évszázadok során már bőségesen megtapasztalhattuk, hogy a nálunk erősebbek, pláne az óriások hajlamosak arra, hogy átgázoljanak rajtunk, de semmiképpen se várhatunk tőlük önzetlen segítséget. Az nem vitás, hogy a jelenlegi izraeli-amerikai világuralomnál bármi csak jobb lehet, mert ennél sötétebb, elvetemültebb söpredéket még nem dajkált a történelem. De vajon Kína vagy Oroszország igazán kívánatos a számunkra, vagy jobb őket is messze elkerülnünk? Az oroszokat sajnos már elég jól ismerjük, s bátran állíthatom, hogy tőlük még soha semmi fölemelőt nem kaptunk. Gondoljunk csak 1848-49 vagy 1956 brutális leverésére, ill. az 1945-ös fölszabadúlásra, no és 4 évtizedes szomorú rabságunkra. Persze, mára ott is sok minden megváltozott; de azért a vérengző ruszki medvéből azóta sem lett szelíd palotapincsi. Nem állítom, hogy zárkózzunk el tőlük, netán gyűlöljük őket, ám kapcsolatainkat gyökeresen új alapokra kell helyezni, ami nem tűr meg semmilyen meghunyászkodást vagy farkcsóválást. Egyelőre szükségünk van kimeríthetetlen energiaforrásaikra (noha egyébként ebből is önellátók lehetnénk, pl. a magmahő hasznosításával) és nyersanyagaikra, nekik viszont a mi mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeinkre. Abban is találkozhat az elképzelésünk, hogy az elszakított magyar nemzetrészekhez hasonlóan, a Szovjetunió széthullása után elég sok orosz került hazáján kívülre, azaz kisebbségi sorba. Országainknak nyilván nem lehet közömbös a sorsuk, tehát ebben a jobbító küzdelemben közeledhetünk egymáshoz bizonyos fokig. Ugyanakkor soha sem szabad lemondanunk egy méltányos és igazságos kártérítésről, ami mindenképpen megillet bennünket, több évtizedes „testvéri” garázdálkodásuk fejében. Kína az egyik legdinamikusabban fejlődő nagyhatalom, s egyben népességét tekintve is világelső. Érdekes sokszínűség figyelhető meg nála: szárnyaló gazdaság és fantasztikus valutatartalékok, elégtelen nyersanyag és energiakészlet, kommunisztikus, diktatórikus társadalmi rend, rendkívül szorgalmas és igénytelen lakosság, erős nacionalizmus, eltökélt terjeszkedési és gyarmatosítási szándék stb. A cionglobalista alvilág csak minimális befolyást nyert fölötte, a Nyugat civilizációs ártalmai és mesterséges „válságai” szinte egyáltalán nem érintik. Minden bizonnyal övé a jövő, s néhány évtizeden belül már katonailag is lepipálja az USA-t. Szemmel láthatóan saját világbirodalmat épít, de emlékezzünk rá, hogy a „sárga veszedelmet” már a Bibliában is megjósolták, ami fölött nem hunyhatunk szemet. Most még óvatos diplomáciát és katonapolitikát folytat, altatja versenytársait s ellenségeit, legföljebb gazdasági és pénzügyi eszközökkel hódít, mert tisztában van korlátaival, s nem akar ajtóstul rontani a házba, vagy a kelleténél nagyobb kockázatokat vállalni. Mihelyst azonban javára billen a mérleg, ki fogja mutatni a foga fehérét, noha annál több esze van (nem véletlenül áll mögötte egy 4-5 ezer éves kultúra!), hogy megismételje a zsidók mohó és otromba módszereit. S itt még valamit meg kell említenünk. Bár ők rokonaiknak tartanak bennünket, legalább magunk közt valljuk be, hogy egyáltalán nem így van. Már a hunok is ellenfeleik voltak (miattuk építették a Nagy Falat!), ma pedig éppen azokat az ujgur és tibeti testvéreinket üldözik életre-halálra, akik valóban közel állnak hozzánk. S ha már itt tartunk, Ázsiában ma is számos nemzetben és népcsoportban él a magyar rokonságtudat: pl. a japánok, a koreaiak, a törökök (csak a szeldzsukok, az oszmánok nem!), a kurdok, az irakiak, az afgánok, a mongolok, a szírek, az azeriek, a kazakok, a kirgizek, az üzbégek, India, Nepál és Irán egyes népei stb. igaz barátaink és szövetségeseink lehetnek. Kínával azonban körültekintően kell viselkednünk, tilos – „kicsiségünket” mantrázva – hasra esni előtte. Nem engedhetjük, hogy olcsó bóvlijaival tönkretegye gazdaságunkat; hitelt se nagyon vegyünk fel tőlük, mert az eladósodáson túl ennek politikai terhei is lesznek, s nem hiányzik, hogy bárki megint belepofázzon belügyeinkbe, vagy ferdeszemű telepesek tízezreit zúdítsa a nyakunkba. Viszont velük kapcsolatban is van egy megfontolandó javaslatom. Némi fejpénz ellenében (lásd a romániai németek és zsidók kiengedése!) megegyezhetnénk velük, hogy néhány százezer önkéntes ujgur testvérünket folyamatosan hazánkba költöztessük, megfelelően kimunkált menetrend és szigorú feltételek mellett. Ezzel mi fajtánkbéliekkel pótolhatnánk fogyó népességünket (amíg negatív szaporodásunk iránya meg nem fordul), elejét véve a zsidók és egyéb élősködő korcsok beözönlésének; a kínaiak pedig megszabadulhatnának belső ellenségeik bizonyos hányadától.

Gyengeségünknél, eltiportságunknál fogva aligha szólhatunk bele a világ dolgaiba. Nem dédelgethetünk hiú álmokat, de eltökélten be kell töltenünk küldetésünket. Mindenekelőtt meg kell maradnunk, s meg kell gátolnunk, hogy ellenségeink elsöpörjenek, vagy gályarabbá alacsonyítsanak. Dicsőséges históriánk, sok évszázados szenvedésünk, eredendő európaiságunk följogosít bennünket arra, hogy fizikailag, gazdaságilag és szellemileg megőrizzük önmagunkat, s megvédjük, ill. kiharcoljuk szabadságunkat. Jogunk van arra, hogy visszakapjuk, ami a miénk; hogy öncélúan magyar politikát folytassunk, s bárkivel szemben egyenrangú félként tárgyaljunk. Nem szolgálhatunk barbár célokat, nem válhatunk fölösleges, lenézett, kihasznált és önpusztító áldozattá. Minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy fajtánkat megmenthessük. Úgy kell vitorláznunk a világpolitikában, olyan határozott erőt és keménységet kell mutatnunk, s minden támadásra úgy kell válaszolnunk, hogy szomszédaink és a nagyhatalmak is elismerjenek, tiszteljenek bennünket. Meg kell értetnünk a világot mozgató vezetőkkel, hogy az ősidőktől magyar Kárpát-medence szerves egységének visszaállítása egész Európa érdeke, mert enélkül sohasem lesz béke, nyugalom a térségben. Számunkra tehát csak akkor elfogadható az Európai Közösség, ha egy területileg is egységes magyar nemzettel léphetünk oda, természetesen függetlenségünk maximális megtartásával; továbbá, ha már megoldottuk legégetőbb gondjainkat, s hosszú távra biztosítottuk az összmagyarság fönnmaradását és fejlődését.

Igaz a mondás, hogy a legjobb külpolitika a belpolitika. Vagyis csak egy virágzó, küzdőképes magyarság alkalmas szűkebb és tágabb környezetébe erőt sugározni. Sajnos, most nem ilyenek vagyunk, s ezt alaposan kihasználják vetélytársaink és ellenségeink. Enyhén szólva nevetséges a magyar külpolitikát sikerágazatnak minősíteni. Folyton megaláznak bennünket, mindig mi engedünk, de cserébe nem kapunk semmit. Tétlenül szemléljük a sovinizmusok tombolását, s a homogenizálási törekvésekkel való határozott szembenállás helyett vert kutyaként eloldalgunk. A Helsinki Záróokmány (amit Európa java aláírt) kimondja, hogy a felek tartózkodjanak az erőszakos határváltoztatásoktól (nesze neked Szlovákia, Szerbia-Horvátország-Bosznia-Koszovó!), de attól bizony nem, hogy ugyanezt diplomáciai úton elérjék. Ráadásul egész kontinensünk tudja, hogy velünk szemben senkinek sem lehet jogos területi követelése, nekünk viszont minden szomszédunkkal szemben van, méghozzá nem is kevés! Az átkos Trianont azóta sem heverhettük ki. 93 éve tépnek, öldökölnek bennünket. Halódik a magyarság a Csonkaországban, s még inkább a gúnyhatárokon kívül. Gőzerővel folyik a beolvasztás. Csak a halott magyar jó indián! Szomszédainktól nem remélhetünk megértést vagy kegyelmet. Ezért 40 éve hirdetem, hogy semmi más lehetőség nincs a magyarság sebeinek gyógyítására, mint a területi revízió. (A székely és egyéb autonómiákat támogatnunk kell, de megvalósulásuk esetén se tekinthetjük ezeket végleges megoldásnak.) Mi nem vagyunk féltékenyek senkire, mi engedünk mindenkit élni. Csak minket is hagyjanak… Aki még most sem látja be, 93 évi szenvedés után, hogy nem lehet a ránk oktrojált határokat elfogadni, aki még most is jószomszédi viszonyról ábrándozik, az elmebeteg. Az saját nemzete sírásója! És aki ezt az ordító igazságot nem meri bárhol, bármilyen fórumon hangoztatni, az ne mondjon semmit! Trianon csak nekünk fáj, csak a mi ügyünk. Egyedül mi magyarok vagyunk az ártatlanul sárba tiportak, mi és az elszakított véreink. Mindenki más bűnös, mindenki más tartozik nekünk! Adósunk Amerika, Anglia, Franciaország, adósaink a gátlástalanul hódító zsidók s a húsunkat zabáló törpe sakálok (a kisantant). Azért gyűlölnek bennünket ma is, mert érzik morális fölényünket, s félnek, hogy kitépjük szájukból a koncot. Ne vitázzunk, ne hízelegjünk tovább, vegyük vissza, ami a miénk! Ne védekezzünk többé megingathatatlan igazunk tudatában, hanem támadjunk! Rázzuk meg a világot, kiáltsunk rablót minden fülbe, hogy a süketek is térdre rogyjanak!

Egyebekben, az egyoldalú külpolitikai orientáció helyett, lavíroznunk kell a nagyhatalmak között. Nem köthetjük csónakunkat senki hajójához, nem lehetünk szolgái senkinek. Sem az IMF-től, sem a Világbanktól, sem a NATO-tól, sem az EU-tól nem várhatunk jót, ezért valamennyiből mielőbb ki kell lépnünk; sőt, már a csatlakoztatásunk is súlyos hiba, kamikaze akció volt. Most inkább mi kezdeményezzünk, semhogy túljárjanak megint az eszünkön. Mindig úgy kell viselkednünk, hogy percre sem feledkezhetünk meg arról, hogy az elcsatolt magyarság is tőlünk várja a szabadulást. Sorsuk egyetlen országnak sem lehet belügye! (Csak ha mi oktalanul lemondunk róluk.) Jó kapcsolatokra kell törekednünk Európa többi népével, de Közel- és Távol-Kelettel, Ausztráliával, Dél-Amerikával is, az élet változatos területein. Bárhol járunk a világban, a magyarságot képviseljük, vagyis egyenrangúak vagyunk bárkivel: legyen az király, miniszter vagy erdei favágó. Aki nem bánt minket, annak mi se vesszük vérét. De Szerbiában, Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában, vagy Horvátországban, Szlovéniában s Ausztriában is megköveteljük (a revíziótól függetlenül!) a magyarság alapvető jogait: az anyanyelvű oktatást az óvodáktól az egyetemekig, a nyelvünk korlátlan használatát a közhivatalokban is, nemzeti ünnepeink és jelképeink tiszteletben tartását, a kulturális és területi autonómiát, a magyar állampolgárság fölvételének engedélyezését, a társnemzeti státusz megadását, intézményeink, egyházaink szabad működését, politikai és gazdasági téren egyenlő esélyeket stb., s mindezekhez kellő alkotmányos és jogi garanciákat. (Itt jegyzem meg, hogy az eszkimók is kivívták önállóságukat Kanadában; pár év múlva talán saját kormányuk is lesz. Tán csak nem vagyunk rosszabbak és ügyetlenebbek, mint a fókavadászok?!)

Egyöntetűen leszögezzük, hogy hazánk jelenlegi hatalombitorlóit sem erkölcsileg, sem jogilag, sem egyéb szempontokból nem tekintjük legitim, törvényes vezetésnek. A parlamenti képviselők zöme s az eddigi kormányok a tömegek durva megtévesztésével (pl. választási csalásokkal) szerezték pozíciójukat, s eszükben sincs hazug ígéreteiknek megfelelni; csupán megbízóikat, háttérből diktáló „kenyéradó gazdáikat” szolgálják ki, egyre gátlástalanabbul. Kijelentjük, hogy a magyarság hosszú fönnállása óta még nem volt ekkora veszélyben, mint napjainkban. Önző, silány, lefizethető és hazaáruló lakájaink mélységesen felelősek gazdasági, politikai, szociális, egészségügyi és kulturális kudarcainkért. Ez a minden fronton érezhető, nyilvánvaló totális romlás, elképesztő nemzetpusztulás nem a véletlen műve, hanem a rajtunk uralkodó és bennünket elnyomó idegen szemléletű, ellenséges kisebbség tudatos aknamunkájának következménye.

Ez a nyakunkra telepedett parazita réteg évtizedek óta a vérünket szívja, hagyományainkat és hitünket rombolja, testünket és lelkünket mérgezi. Alattomosan kifoszt minket, eladja maradék javainkat és hazánkat, nem törődik létünkkel, terveinkkel. Közömbösen nézi az elcsatolt területeken élő testvéreink haláltusáját, a Csonkaország lakosságát pedig kíméletlenül fojtogatja. Leplezetlenül arra tör, hogy a Kárpát-medence őshonos magyarságát írmagostól kiirtsa, és gyönyörű szülőföldünket zsidó-szabadkőműves kufárok és lekötelezett ügynökeik kezére játssza; megteremtve ezzel egy új kozmopolita világbirodalom eszményi központját. Ez az alapjában gyáva, elvtelen rablóbanda – komoly ellenállás hiányában – semmitől sem riad vissza, hogy sátáni céljait elérje. Tervszerűen tönkreteszi iparunkat, mezőgazdaságunkat és kereskedelmünket, lezülleszti intézményeinket és önkormányzatainkat, megszünteti iskoláinkat, kórházainkat, vasútvonalainkat, elsorvasztja rendőrségünket és hadseregünket, ellehetetleníti tudományunkat és művészetünket, fölrobbantja családjainkat, meggyilkolja magzatainkat (s immár a felnőtteket, időseket is!), kigúnyolja legszentebb érzéseinket, meghamisítja egész történelmünket, elorozza önbizalmunkat, és fölfalja jövőnket.

Egy ilyen gyalázatos, antidemokratikus, népnyúzó, saját törvényeit is fölrúgó, szabadságunkra és életünkre törő kegyetlen hatalom ellen bármely módon és eszközzel fel kell lépnünk a nemzet védelmében. Nem vagyunk annyira naivak, hogy azt képzeljük, egyetlen szavunkra önként meghátrálnak, lemondanak az országvesztők. Jól tudjuk, hogy a zsarnoki erőszakkal csak megfelelő erő állítható szembe. Ezért fölszólítunk minden tisztességes magyart, határon innen és túl, hogy vállvetve fogjon össze (egyéni sérelmeit, ambícióit, világnézetét, pártszimpátiáit félredobva!) a törpék rémuralmának megdöntésére, ill. a Trianonban (majd Párizsban) elhódított területeink visszaszerzésére, s az egész Kárpát-medence Szent Koronánk, ill. Boldogasszony Anyánk óvó palástja alatti újbóli egyesítésére. Ezúton is hangsúlyozzuk, hogy semmilyen ettől eltérő félmegoldás és részleges eredmény nem kielégítő számunkra, mert legföljebb csak lassítja, elodázza végső elsüllyedésünket. Minden fönti követelésünk igazságos, abszolút jogos, és megkérdőjelezhetetlenül a nemzet érdekeit szolgálja. Ez a mi földünk és a mi hazánk! Azon leszünk, hogy örökre az is maradjon! Nem tűrjük, hogy rosszhiszemű zsiványok diktáljanak nekünk, hogy mások döntsenek tulajdon sorsunkról! Aki ellenünk bujtogat és cselekszik, az nem magyar (bármit állít magáról), és közöttünk nincs helye! Itt már lázadni kell, küzdeni az utolsó szívdobbanásig, az Aranybulla záradékának szellemében! Tiltakozni, tüntetni, sztrájkolni, bojkottálni kell, országos szervezettségben, minden ellenséges törekvést megbénítva. Csupán az izzó hazafiság, a mindent átható szolidaritás, a bátor elszántság, a mélységes magyar hit, a törhetetlen szabadságvágy, az össznemzeti tetterő ragadhat ki bennünket ebből a feneketlen posványból! A magyarok Istene segítse kitartó, nemzetmentő harcunkat!

Megjegyzés: Mielőtt az a könnyen születő vád érne, hogy helyenként túlléptem a realitások, azaz a megvalósíthatóság határait, sietek leszögezni: tudatosan tettem. Számomra ugyanis sohasem az a fontos, hogy éppen mit lehet és mit szabad megcélozni a „fölkenteknek”; hanem az, hogy „eretnekként” mit kell cselekednünk ahhoz, hogy esélyünk legyen a magyar föltámadásra. Ki nagyot s merészet már álmodni sem képes, megérdemli, hogy mindenestől elenyésszen, mint a „szürkék hegedűse”.

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Szent Korona a fény, az igazság, a szabadság - Hiszünk benne
Machu Picchu az inkák városa
Dévai árvagyerekek - Böjte Csaba : Dévai Szent Ferenc Alapítvány
Legfrissebb írások:
DE HÁT TUDTUK…Pár sor Bayer Zsoltról
2.cikk a relativizált gumicsont
ÖMP közlemény
A "demokratikus” kényszerítés nem megoldás
Bene Gábor: NE AGGÓDJUK?
"... egy nép azt mondta, elég volt!"
Magyar az, akinek fáj Trianon!
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014