KACSKA ÁLMOK


Satnyul az ország! Kacska álmok között
vergődve sánta jövőt fial minden nap.
S elúnva éhét végtére zendül a népe,
körötte hangos, pusztító vihart kavar.

S nem lesz elég unokák adomány-fillére,
hányja a keresztet fölénk minden pap.
Megváltani csekély lehetőséget kínál
szomorú kupa, és lengetett zászlóhad.

Napfényes távolból, és büszke magasból
szólnak bölcsek sült maradéka fölött,
habzó pohárt vígan koccintva újongnak,
míg lent a pórt múltjához hitel kötöz.

Míves kőfaragások mögött a langyos
fattyúi szavak özönében csörren arany,
volna tán mind kicsiny harang csilingelése.
Nem hallatszanak oda a hideg rabvasak.

Nézd, jege hogy reccsen múló időnek,
szaporán gyűjtve tavaszra végső erejét,
dobja perdül, sorfala dördül haragnak,
felleget dajkál siralomnak a magas ég.

Kevés ma már nékünk a leírt ígéret!
Emberöltőnyi keservek halma ha omlik,
szabadulásra dobbannak gyötört szívek,
ritmusa felfodroz álmos síktól a bércig.

Mint ár idehagyta tengernyi hulladék,
kiterül végül mind, aki lopott és árult.
Odahagyott becsület hideg keresztjén
születnek újjá titkolt remények, bús álmok.

Nincs vége! Elsöpreni az útból nyomát is
lidérces időknek fogyó fiaink, lásd, kevesek.
Indulsz hát magyar?! Vajon mire kell várnod?
Téltemetésre, hogy akkor majd béke ered?

Mocskos a gallérja valahány kiszebábnak!
Elviszi őket messze hűs tavaszi hullám,
hogy érkezhessen végre nemzetnyi kikelet,
fényszentelve bennünk egy apró új oltárt.


Ferencváros, 2010. január 1.

Lengyel Károly