Lidércek...
"...Az Ezredes utcánál már hatalmas gyalogsági tűz fogadott bennünket. Egyrészt a sűrű géppuskaropogás, másrészt mert a támadás váratlanul ért minket, pánikhangulat vett erőt csoportunkon. A belső képünk meglehetős vegyes volt: voltunk mi, magyarok valamint a német Wehrmacht és SS katonaság egyaránt..." mesélte Pataki Laci idős barátom, aki fiatal katonaként részese volt a vári kitörésnek.
Az esemény 68-ik évfordulójára rendezett emléktúrán vettem részt csendes szemlélőként magam is.
A 11-es busz felső végállomásától indult a csaknem száz fős csapat, halkan, rendezetten. Vezetőink úgy szerveztek, hogy a hosszú úton olyan sírokat érintsünk, ahol a "Kitörés napján" is vonultak hős harcosaink. Bizony, ezt a hatalmas utat végig hősi halottak földi maradványai szegélyezték egykor. Jónéhányat ma ia kegyelettel ápolnak a hősök tetteire büszke magyarjaink.
Magyarok voltak-e? Német Wehrmachtosok? A Waffen seregtest tagjai? Édes Istenem, mit számít az ma már!
A hótól világító erdő mélyen hallgat...őrzi a katonák emlékét...megható látvány a hosszan kígyózó sor. A száz apró zseblémpa fénye...mintha megannyi lélek éledne most fel a szilaj magyar tölgyek között, halvány, lidérces fénnyel figyelmeztetve a ma élő utódokat a hősi időkre. A szervezők 1-2 perces megemlékezéseket mondanak el a gyertyákkal, mécsesekkel betakart sírok fölött. Félperces csend mindegyiknél, aztán indul a csapat tovább...
- Mondd, fiam, miért volt neked fontos eljönni ide? Hiszen most otthon lehetnél a családdal, a kislánnyal - fordulok egy nyurga tizenéves felé. Hosszú, megnyúlt nagykamasz, az ilyenre mondják, vállas, mint a vízisikló.
- Egyszer egy évben, úgy érzem, kötelességem megemlékezni ezekről a hősökről...
- Van talán rokonod az áldozatok között? - faggatom tovább.
- Nincs.
- Mégis eljöttél...
- Szeretek itt lenni a csapatomban.
- Megmondanád a neved? - fordulok ismét a nyurga legényhez.
- Az én nevem? ...csillog a szeme a gyertya fényében, az én nevem: Magyar ember.
Aztán halad tovább a csoport, át a vastag hóval fedett erdőn. Már a Nagykovácsi felé vezető autóúton haladunk keresztül. A forgalomirányító leállítja a hazafelé igyekvő hosszú kocsisort. Egyik terepjáró félig leengedett ablakából halk, elmorzsolt káromkodás hallik; a láthatóan "nemhazánkfia" atyafi most kussolni kénytelen, ezúttal nem az történik, amit ő akar...a surranós-hótaposó csizmás száz ember most félelmetes erőt mutat.
Pár órára saját hazánkban ismét szabad, büszke magyarok vagyunk...
Aztán féltve őrzött, új lakópark mellett haladunk el. Észrevehetően oltják ki a lakások jórészében a villanyokat. Tán a csoportunkat figyelik a sötét szobákból vacogó fogakkal? Ki tudja, talán csak a fantáziám játszik.
Az egykori Úttörővasútnál aztán kettéválik a csapat, az erősebbek kitartóan menetelnek tovább. Ebben az évszakban szokatlanul erős fényű csillagok mutatják az utat.
Magyar fiúk, magyar lányok! Sok ilyen megemlékezést tartsatok, ehhez kívánok sok erőt, és még több egymásra figyelést, és ne szégyelljük kimondani: kitartást.
Lelkemben az átélt élményekkel kászálódom le a Déli pályaudvaron a villamosról. Öreg már az este. Bandulokok a kivilágítatlan pályaudvaron. Hevenyészett papírdoboz-ágyaikat most készítik elő éji szállásra a hajléktalanok.
Márványtáblára leszek hirtelen figyelmes. "ITT HARCOLT A BUDAI ÖNKÉNTES EZRED"
- ahá, már emlékszem! Ez volt az a legnagyobb részt renegát magyarokból összeverbuválódott, katonai esküjét megszegő társaság, akik - többek közt - elárulták az oroszoknak a Várban összezsúfolódott honvédek és németek létszámát, erejének nagyságát, a kitörés lehetőségeit.
Ennek az ezrednek egyik katonája volt a Magyar Köztársaság első elnöke, GÖNCZ Árpád is.
Göncz, a hős, aki lelőtt egy fogoly német katonát.
Az öreg budai hegyek hallgatnak, a halottakat befogadó fagyos föld úgyszintén. Már csak a Hold fut tovább sebesen a szakadozott felhők között...
(Czékus Jób 2013. február 12.) | 
Rovat: Czékus Jób
