Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Rendszerváltó szabadkőművesek
2009.08.17, 14:15                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Rendszerváltó szabadkőművesek

Óh, azok a titokzatos, csodálatos szabadkőművesek!

Mindenki/bárki beszélhet róluk, de senki sem tudja, kik azok és mit csinálnak. Mert a legnagyobb titok – ugyebár -, hogy kik is azok, kik is ők, mit csinálnak, és miért teszik, amit tesznek, ha egyszer hivatalosan nem is léteznek…

Először a címről

A cím legalábbis egy „tripla” paradoxon. Legfőképpen a „hivatalos” mainstream álláspont szerint - még „az ellenkezője sem” igaz…

Nos, nézzük, mi minden miatt nem lehet valós a választott cím!

1. Magyarországon nem történt rendszerváltás. Csak „papíron”.

2. A szabadkőművesek vagy nem is léteznek, vagy ha mégis – a po­litikával nem foglalkoznak. (Ezt ők deklarálják magukról.)

3. A meg sem történt rendszerváltást tehát nem csinálhatták a nem is létező, vagy a politikával „hivatalból nem foglalkozó” szabadkőművesek. Csak valaki más(ok), vagy senki…

De mégis, valami azt súgja – a témához ez lesz a legjobb cím.

Miért éppen én?

Kérdésként felmerülhet a nyájas olvasóban: miért épp én írom ezt a tanulmányt, meg aztán az is: miért épp most? Nos, azért én írom, mert összefogóan én rendelkezem a mindennek megírásához szük­séges és elégséges ismeretekkel. Igen. Kiválasztottként arra az ön­ként vállalt szenvedésre, amit a mindezen ismeretek megszerzése jelentett az elmúlt 20 év során. Nem állítom, hogy csak én volnék tisztában ezekkel a tényekkel, s azt sem állítom, hogy a megérzé­seimmel nincsenek „megverve” rajtam kívül még legalább százan, magyarok. Csak annyit állítok, hogy aki mindezt sejti/tudja, an­nak egyrészt kötelessége, másrészt felelőssége is mindezt megírni. A többi tulajdonképpen jön, szinte önmagától… A legszebben ezt Drá­bik János, atyai jóbarátom fejezte ki: „Amit te, László, meg­írsz, azt sokan mások is tudják, látják. De nem írják meg, mert a leleplezésnek, a valóságfeltárásnak is vannak írott/­íratlan (kötelező) szabályai, amelyeket a mainstream újság­í­rók hallgatólagosan elfogadnak, és be is tartanak. Te azon­ban fittyet hánysz ezeknek a szabályoknak és megírod, amit igaznak gondolsz. Ennyivel több, amit írsz, a publi­cisz­tiká­nál.”

Miért épp most?

Mert most van itt az ideje.

Korábban még túl korai lett volna. Korábban még alig ér­tet­ték vol­na néhányan, ha mindezt megírom; az olvasók túlnyomó többsége talán szimpla agyrémnek minő­sítette volna mondanivalóm lé­nye­­gét. Nem jó érzés, ha az embert úton-útfélen „bolond”-nak né­zik; - ha csak kevesen adnak hitelt a szavaimnak, a következteté­se­im­nek. A személyem persze nem több, csak egy hiteles tanú. Ko­rábban egy­részt feleslegesen „áldoztam vol­na fel” magamat a sem­mi oltá­rán, nem értek még meg bizonyos fel­tételek. Az igazság ki­fejtésének – és a háztetőkről hirdetésének! – is súlyos elő­fel­tételei van­nak. Mostanra – bár rettenetes árat fizetve, de - „felnőtt” a tár­sa­dal­om egésze is ar­ra, hogy szembenézzen a szomorú valósággal. Ha túl korán tartod a tükröt valaki elé, szükségtelenül vad dolgok történhetnek. Esetleg megölnek, vagy a bírált személy lesz „öngyil­kos”; - netán­tán, mint már annyiszor, az éretlen társadalom egé­sze sodródik egy öngyilkos forradalom­ba, ami az értel­metlen halál – az „EUtanázia” – egyfajta kollektív változata. Ma már lényegében nincsenek ilyen veszélyek; már a kardfogú tigrisek is papírtigris­ként utálják saját magukat is, a nagy többség pedig olthatatlanul szomjazik az igazság megismerésére. Várnunk sincs már mire – a globális vagy nemzeti csodára, Csaba királyfira, a valódi rendszer­váltásra, a sültgalambra, mire? A „király” immár meztelen. Nincs értelme tovább várni, sem titkolózni, mert maga a végcél savanyú.

A titkos zsenik magukra vakolták, ránkfalazták a nagyvilágot…

Kettős időrend

Senki nem születik „titkos tudással” a zsebében. Viszonylag korán eldől, hogy te is beállsz-e kórusban üvölteni a farkasok közé, vagy megmaradsz „magányos farkasnak”, ami egy kegyetlenül perdöntő lépés, visszavonhatatlan választás. Ha elfogadod a világ farkastör­vényeit, úgy „a jég hátán” is megélhetsz; a REND mindig segíteni fog „az Özvegy Fián”. Hogyha a REND szabályos kis téglája, épí­tő­koc­kája, fogaskereke vagy, a dolgok mindig megoldódnak majd va­lahogy; a problémák elhárulnak, a mókuskerék pedig forog to­vább. De ha „ellenszegülsz” – Isten irgalmazzon neked. Irgalmazni fog – de nem ezen a világon. Mert ez a világ a REND világa. Mind­ezek miatt is kétfajta valóságos időrend létezik. Az egyik az objek­tív időrend, amely a titkos, de valóságos történések – melyeknek semmi közük nincs semmilyen „hivatalos” narratívához – elvileg felismerhető, de a történelmi jelenben gyakorlatilag felismerhetet­len egymás­u­tánja; a másik a szubjektív időrended, amelyben te csak fokozatosan ismered fel, hogy mik is a valós történések, azok milyen valós múltban is gyökereznek, és végül, a valós trend kvázi meghosszabbításával előre meglátod, felismered, hogy mi is fog a jö­vőben tör­ténni, mert hát a történelem kényszerpályán mozog, a történései előre kódoltak. Nem volt ez mindig így! Engels ősmaj­má­ból akár még ember is lehetett volna, ha Hiram Abif nem hal mártírhalált a Salamon templománál… Ám amióta ez a ször­nyű tragé­di­a megtörtént, nincs mit tenni. A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz. A titkolózás legfőbb célja, hogy ne de­rülhessen ki, mi, miért fog megtörténni. Ezért titok, hogy kik azok, akik a titkok évezredes selyemfonalát gombolyítják. Nehogy valaki felgöngyölje Ariadné fonalát. Nos, tehát: vagy beállsz hamis történelemgyártónak, vagy nekiállsz és felgöngyölíted az egészet... „A világ a titok által létezik.” (Idézet: a Széfer ha-Zóhárból, ami a zsidó Kab­ba­lában a Fény Könyve.)

Nem lesz egyszerű.

Sokat gondolkoztam, hogy az objektív, vagy a szubjektív időrendet kövessem-e. Egyszerűbb lenne az objektív időrendet követnem, de az efféle pöffeszkedő „igazságfeltárás” legnagyobb kockázata, hogy az író olybá’ tűnik fel, mintha ő találta volna fel a melegvizet. Pe­dig „feltalálásról” szó sincs, maximum már-már „beteges” tisztes­ségről. Úgy döntöttem: sokkal életszerűbb, hitelesebb, hogyha vé­gigkövetem – velem hogyan tör­tént. Menet közben a ráébredés.

A kiszolgálás tatarozás közben is zavartalan…

Coming out

Amint már nem függtem annyira a napi pénzkeresés borzalmaitól, egyre növekvő „szabad időmben” mind többet olvastam, csak fon­tos könyveket; aztán elkezdtem „körülnézni” a politikában, mert é­reztem, hogy „valami nincs rendjén”. Korábbi munkahelyeimen már sok olyan munkatársat, ismeretséget szereztem, akik/ame­lyek később az országos politikai életben is „visszaköszöntek”. Dr. Sztojanovics Iván barátom – akkor még közlekedési helyettes ál­lam­titkár – a leköszönő miniszterhez (1994-1995.), majd független országgyűlési képviselőhöz, Dr. Schamschula Györgyhöz ajánlott. Sokat beszélgettünk budapesti V. kerületi irodájában, de Ivántól sem szakad­tam el. Éreztem, hogy a „rendszerváltással” valami baj van; emellett a Horn-érával – akkor még csak informálisan – újra visszatérni látszott a kommunizmus. Mivel fokozatosan mindenről kialakult a saját kritikai állásfoglalásom, elkezdtem rendszeresen ír­­ni, hogy hangot adjak ellenérzéseimnek, „felfedezéseimnek”, vé­le­ményemnek – és hogy reményeim szerint megváltoztassam a vi­lágot. Akkor még hittem benne – lehetett hinni benne -, hogy csak múló kisiklásról van szó, ami helyrehozható. Első átfogó politikai pub­licisztikáim Schamschula György barátom személyes ajánlá­sá­ra jelentek meg Bencsik András lapjában, a De­mokratában. Ben­csik helyettese, Seszták Ágnes gyakran fogadott virágos jókedvvel, amikor egyik-másik cikkemet vittem be a szerkesztőségbe, disken.

Egyszer ekként „adomázott”: „No, mit hoztál, Lacikám; hogyan lesz a zsidóból kereszténydemokrata?” Akkor persze – mint kezdő pub­licista - még megrökönyöd­tem ezen a profán kiszóláson: miért is ne lehetne? Évek­kel később megértettem, hogy a szólás közvetlen tapasztaláson alapuló, mély népi bölcsességet takar.

Mivel 1995-ben „ki is léptem a szervezett társasági üzleti életből”; mint egyéni vállalkozó, menedzsment tanácsadó lettem. 1997-ben állásajánlatot kaptam Dr. Schamschula György közvetítésével; így Peták István, a részvénytársasággá alakult Magyar Televízió első elnöké­nek főtanácsadójaként, hamarost „selfmade média-köz­sze­replővé” is avanzsáltam. A közvetítő jóbarátja Dr. Skultéty Sán­dor, az MTV főigazgatója, vezető jogtanácsosa volt. Ebben a politi­kai és média szempontból egyaránt „sűrű” időszakban a Demokra­ta, az Új Magyarország és az Új Idők lapokban publikál­tam, újpes­ti képviselőjelöltje voltam a Független Kisgazdapártnak, valamint ki­terjedt politikai levelezést folytattam Sándor András író-publi­cis­ta barátommal, ami a jövőmet illetően is alapvető szellemi épülé­semre szol­gált. Mindemellett állandó tanácsadója voltam Varga Mi­hálynak, a Fidesz gazdasági kabinetfőnökének, államadósság, privatizáció és állami költségvetési ügyekben, egészen az 1998. évi választásokig. Amikor Sándor András 1997-ben, 74 éves korában, szívinfarktusban meghalt – új globális ismereteimmel, megkezdett dol­gaimmal teljesen magamra maradtam. Halála előtt pár hónap­pal, egy bükki kirándulásunk alkalmával átadott nekem egy cé­dulát, amelyet olvasatlanul tettem el a farmernadrágom zsebébe. András már nem élt, amikor egy nagymosást követően a cédula előkerült. Ez állt rajta: „Ha többet akarsz tudni a való világról, keresd fel Vass Csabát, és kérd el, olvasd el a Világállamról szóló tanulmányát.” Később ez meg is történt, de menjünk sorjában…

Nevek – baljós előjelek

Aki valamelyest érti a politikai csíziót, és figyelmesen átrágta ma­gát az iménti történéseken, sőt a különböző összefüggésekben fel­sorolt – engem segítő, ajánló – neveket is megjegyezte, annak nyil­ván feltűnt, hogy az én történetemben egy csomó (képtelen) para­doxon rejlik, amelyeknek, mint korai hóvirágoknak, sajnos ki kell nyílniuk, meg kell fagyniuk, majd lekonyult fejjel meg kell vár­ni­uk, amíg egy-egy kevésbé óvatlan/szertelen társuk el nem találja majd a kedvező helyet és időpontot, amikor virágozni már tényleg érdemes. Inkompatibilis személyek, szerveződések és események fe­szülnek a mélyben – egymásnak -, amiből az össze nem illők ha­mar kirostálódnak. Hogy’ lehet valaki a Demokrata írója, ha a ba­rátja Sándor András, aki – Csurkával - az MDF alapító tagja? Sőt, hogyan lehet valakiből kisgazdapárti képviselőjelölt, miközben – Or­bán Viktor révén – a Fidesz szakértője? De főként: hogyan lehet valaki a Nemzeti Szövetség tagja, Schamschula barátja, hogyha a minimum rózsaszínű Peták István elnöki főtanácsadója? Az illető talán őrült, talán többszörös ügynök – hihetnénk -; de semmiképp nem hétköznapi figura, annyi szent. Aztán ki is tört az égzengés…

Az igazság balekbajnoka

Mint már mondottam volt: a szálak oldója, kötője és legfőbb bogo­zó­ja Dr. Skul­téty Sándor volt; olyan ember, akinek személye élő bi­zonyíték volt arra nézve, hogy teljesen értelmetlen és alaptalan az embereket jobb-és baloldaliakra szortírozni. Ezen a ponton kény­telen vagyok a szubjektív időrendből átlépni az „objektív” időrend­be, különben – önökkel, olvasóimmal együtt – én is elveszítem Ari­adné fonalát. Nos, Sanyiaz én Sanyim! - rendkívüli személyiség volt, minden tekintetben. Olyasvalaki, aki ha nincs, ki kellene ta­lálni. Petákkal együtt – két főnököm a Magyar Televízióban – gya­kori vendégek voltak a kertünkben, ahol épp nyár volt, 1997. for­ró, tékozló nya­ra. Vidáman ettük a termésünkből feleségem sütöt­te meggyes süteményt, és az elhangzott beszélgetések súlyos kö­vet­kezményekkel jártak, legfőképpen énrám nézve. Munkaköri fel­adatként kaptam, hogy Peták elnök takarékossági intézkedéseit a­látámasztandó, vizsgáljam felül az MTV Rt. valamennyi vállalko­zá­­si és produkciós szerződését – nagyjából ezerszer 10-20 oldalnyi üzleti, jogi és pénzügyi trükköt -, hogy végre kiderülhessen: kik, mi­lyen mód­szerekkel, milyen nagyságrendben „lopják ki” az ál­lam (az előfizetők) pénzét a Magyar Televízióból, évek óta. Emellett új szabályzatokat, elnöki utasításokat is alkottunk, hogy folyamatosan betömjük „a hajó” szivárgó eresztékeit. Vizsgálati e­redményeimet 50 db folytatólagos jelentés tartalmazta, melyek új­szerűsége nagyjából mindenkit kiakasztott. Tekintve, hogy a meg­előző évtizedekben a Szabadság téren dolgozó művész hölgyek és urak – tisztelet a kivételnek – olyan elszámolási rendszert vívtak ki maguknak, amelyben mindenfajta költség-felülvizsgálat tabu volt, illetve már a gondolat is szentségtörésnek számított volna; nem is dolgozott a produkciós területen soha egyetlen közgazdász sem. A legmagasabb rendű üzemgazdászi feladat a ráfordítások utólagos összevadászása volt – lett volna -, amit nagyképűen utókalkulá­ció­nak csúfoltak, de eredményeket nem tudtak felmutatni. Tulaj­donképpen - a gengszterváltás után 6-7 évvel – zseniálisan „go­nosz” ötlet volt személyemben egy vérbeli közgazdászt re­á­szabadítani az MTV Rt. nevű gebines pénzmosó szentélyre; s hogy ilyen ötlet megfoganhatott Schamschulában, Skultétyben és Pe­tákban egyszerre, abban előbbi jobboldalisága, középső kétku­la­csos­sága és utóbbi - megszorult helyzetében érthető – befolyá­solhatósága, illetve a kétkulacsosság felé való jelentős „elhajlása” egyaránt fontos szerepet játszott. Miután engem – viszonylag jó fi­zetéssel, de minden védőfelszerelés, vagy jótanács nélkül – bee­resz­tettek, mint egyszeri őszinte közgazdászt a porcelánboltba, le­ültek „malmozni”, és várták a „kedvező” híreket. De egy plasztikus hasonlattal is megvilágítom a kialakult helyzetet. Mivel Skultéty és Schamschula is, a szó szoros értelmében is, „nagyvad-vadá­szok” voltak – szabad idejükben disznóra, szarvasra mentek -, kis túlzással állítható, hogy számukra én voltam az ideális hajtó, míg ők a gondosan megépített, kényelmes magaslesen ücsörögtek, ki­biztosított so­rozatlövő ismétlőfegyverrel a kezükben. A közel-távol biztonságában pedig a mindig tanácstalan Peták elnök ácsorgott, mint bizonytalan hitehagyó, aki nagy naívul az MDF-FIDESZ tan­dem felé ka­csin­gató kriptokommunista szociálde­mokratát alakí­tot­ta, s kíváncsi­an leste a fejleményeket, nem is sejtve, hogy épp a saját fellegvárát dönti romba, pontosabban maga alatt vágja a fát. Az ősi törzsi ösztönök összefonódó ereje minden kötelező óvatos­sá­got félresöpört.

Carmen megérezte

Némi szakmai előzmények ismertetése után tehát kilépek a szub­jektív időrendből, és egy „kicsit rásegítek” – ki is volt az én Sa­nyim; mert nem az volt, akinek látszott. „Nem az vagyok, akinek látszom, de jó.” – mondta feleségemnek, akinek ezoterikus megér­zéseit Carmen, a sűrű fekete skótjuhász szukánk is megerősítette, mert mindig Sanyi széke mögött ólálkodott, tettre készen, mintha csak őszinte önvallomásra akarná késztetni az én kettős rendelte­té­sű főnök-barátomat, aki mondta is sűrűn: „Hamis a kutyád!” – De mégsem tartottak egymástól különösebben, csak úgy 2 méter tá­volságot. Nos, én teljesen gya­nút­lanul „rajongtam” a Sanyiért, aki­hez hasonlítható barátom azelőtt soha nem volt. Nagyvonalú ó­vatlanságomban még az sem zavart, mikor már bizonyos tényeket is hallottam felőle. Peták azt mondta róla: „A Sanyi nekem csak úgy van.” (Mint „földiek”, régről ismerték egymást.) Sanyi kétlaki volt, vagyis hivatalos beosztása mellett volt neki egy nem ugyanott hivatalos. Népnemzetinek mutatta magát – talán szíve mélyén az is volt -, ugyanakkor tősgyökeres „szociáldemokrata” gyökerekkel rendelkezett és akkor még finom voltam. Ismereteim szerint ő volt a Nagy Imre újratemetés biztonsági főmegbízottja –; lehet, hogy a konkrét elnevezés nem stimmel, de amit hallottam, tudok, azt én nem aktákból tudom. Édesapja TSZ-elnök volt Szolnokon, leány­testvére Király B. Izabella. Ami a nem jogászi karrierjét illeti: tudo­másom szerint a „rendszerváltás” – amit ő nemes egyszerűséggel „ügynök-rendszerváltásnak” nevezett – után a Grand Orient Hóba­goly legfőbb biztonsági tisztje lett, ami később jó ajánlólevél lehe­tett számára Orbán Viktor kormányába is. (Némi festmény-lövöl­dö­zést pár hó­nappal követően ugyanis Sanyit a Környezetvédelmi Minisztéri­um közigazgatási államtitkári „székében” érte a hirtelen szívhalál. A kormányba amúgy – elmondása szerint két kisgazda (!) író segí­tet­te be, név szerint Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula; akik azóta már szintén elhunytak. Lassanként kihal az egész G. O. nemzedék.) Mindezen tények később visszaköszönnek még…

Elolvasás előtt elégetendő

Peták elnök eleinte nem nagyon merte a jelentéseimet kiadni az é­rin­tett szerkesztőségeknek – később aztán kiadta -, de a Kuratóri­um Elnökségéhez és az ORTT-hez is eljuttatta azokat. Az előbbi­hez hivatalosan, az utóbbihoz nemhivatalosan. Ilyen volt az akko­ri munka-„leosztás”. Ha eléggé elővigyázatosak lettek volna, ráütik az alcím szerinti minősítést. Ám a választások előtti évben – 1997. - a politikai helyzet már annyira várakozással teli, s feszült volt, hogy mindenki „eredményeket” akart produkálni; nem gondoltak arra, hogy a megrendelt vizsgálati jelentések tartalma majd min­denkinek a torkán fog akadni, illetve „kiégeti” a fiókokat. Az egyre szaporodó jelentéseimet kvázi szamizdatként titokban sok­szo­ro­sí­tották, és Tellér Gyula, a Kuratórium nagybefolyású fideszes tagja is szinte feljajdult minden egyes újabb olvasmány érkeztekor, hisz azok olyan tényeket tartalmaztak, melyek egyenként valószínű­leg (köz)is­mertek lehettek, ám egyenként számszerűsítve és tételesen összesítve már felér­tek egy kényszerű tükörbenézéssel: így műkö­dik az MTV Rt., hi­ába a menedzsment, a kuratórium, a felü­gye­lő­bi­zottság és az ORTT minden „újabb erőfeszítése”. – „Jesszu­som, már megint egy újabb Czike-jelentés!” – szörnyűlködtek hivata­lo­san, miközben nemhivatalosan ezt gondol­ták: … amellyel betű szerint egyetértünk, ám hivatalosan mégsem tehetünk sem­mit.” Ezt az ellentmondást muszáj volt feloldani – valahogy.

Feloldották…

Mondj igent, jöjj közénk!

Az események a számomra teljesen váratlan fordulatot vettek.

Peták elnök egy nap hivatott, és közölte velem, hogy eddigi életé­ben eddig csak egy hozzám foghatóan „okos embert” ismert, Tim­kó Iván a neve. Elmondta, hogy van neki egy társasági köre, mely­ben nagyon okos emberek cserélnek eszmét. Szeretne velük meg­is­mertetni. El is vitt magával valami óbudai művészeti talál­ko­­zó­ra, a­hol meglepetésemre több olyan ismerőst is felfedeztem, akik korábban közeli munkatársaim voltak valahol. Tévések, rádiósok, ORTT-sek is voltak közöttük. Kardos Lajossal 1970 és 1976 kö­zött a Posta Rádió-és Televízióműszaki Igazgatóságnál dolgoztunk – én „a vége felé” tervosztályvezető, ő pedig a talán legbizalmasabb ra­dar­ál­lo­más vezetője volt. Kiderült (1997), hogy az ORTT-ben Ré­vész Tamás Mihály, ORTT-elnök helyettese. Elmesélte még, hogy a Petőfi sírját Barguzinban „megtaláló” Morvai-expedíció híradósa is volt. Amikor az ORTT-ben meglátogattam, furcsán, izgatottan viselkedett. Ki-be röpködött az ajtón – látszott, hogy még másokat is vár rajtam kívül. Átadtam neki egy disken a televíziós jelentése­imet, mert - mint mondta – Révész T. Mihály elnök vizsgálatot a­kar indítani, a jelentéseim tartalma alapján. Előbb majd még meg akar ismerni, személyesen is. A „vendégek” között volt Vass Csa­ba szociológus is, akiről „Lali” elmondta, hogy Horn Gyula ellenlá­basa a miniszterelnök-jelöltségben. Mert, mint mondta: „az ő ked­ves kis pártjuk az MSZP, és reméli, hogy én is hasonlóképpen ér­zek.”. Vass Csaba (Duna Televízió) megígérte, hogy elküldi nekem tanulmányát a világállamról. Aztán „Lali” egy perdüléssel kihívott a folyosóra. „Van nekünk egy kis titkos társaságunk, kérlek, mondj igent, lépj be közénk!” – Visszamentünk. A többiek tudták, miért is hívott ki „Lali” a folyosóra, de odabenn nem beszéltünk erről.

Felhívás a táncra

Gábor Józsefről azelőtt még sohasem hallottam. (Valamit később megtudtam a Sándor Gyuritól, aki évekig a legjobb barátom volt; de az nem volt reá nézve túl hízelgő.) Peták István tévéel­nök hoz­zá kül­dött – legyen a pártfogó instruktorom, aki majd megismertet „a tit­kos társaság elnökével”, bizonyos Zel­nik Jó­zseffel. Gábor József az előző két kormányban is államtitkár volt. A találkozó – a várbéli dol­­go­zó­szo­­­bájá­ban – hamarosan afféle „spontán találkozóvá” fejlő­dött, hi­szen egyre újabb, illusztris vendégek érkeztek, feltehetőleg első­sorban azért, hogy engem, a „frissen kiszemelt pipihusit”, mé­re­­ges­senek, alkalmas jelölt vagyok-e? Baranyi Károly is jött, aki a re­formtanterv „atyja” volt; majd megérkezett Vass Csaba szocioló­gus is, aki elküldte nekem a „Valóság” folyói­ratban évekkel koráb­ban megjelent szociológiai tanulmányát a Világállamról. Vele Sán­dor Andrásról beszélgettünk. Gábor József hosszan méltatta Kar­dos Lajost is, a barguzini Petőfi-expedíció híradósát, legnagyobb nem­zeti költőnk földi maradványainak „megtalálásában” végzett ki­tartó munkájáért, helytállásáért. Büszke voltam, hogy hazafiak közé kerültem, akik számítanak rám „a társaság” tagjai között.

Melegszik a helyzet

Amikor egy előadáson – Peták István tartotta a piaristáknál a ma­gyar televízió köz­szolgálatiságáról - már Timkó Ivánnal is megis­merkedtem; a helyzet fokozódni kezdett. Timkó Iván – azóta már halott, Is­ten nyugosztalja – szintén kapacitált, „lépjek be”, hívott a Gellért-fürdő gőzfürdőjébe is, mondván, hogy ha „kételyeim” len­né­nek, ott „mindent” nyu­godtan átbeszélhetünk, kettesben. Ezek a történések egyre inkább lázba hoztak, mert halvány fogalmam sem volt, mi ez a „kis titkos társaság”, melynek a kedvenc pártja az MSZP, és olyan okos embereket tömörít magába a közélet min­den területéről, hogy – szerintük – azonnal be kellene lépnem. Itt volt az ideje, hogy az egész kérdést átbeszéljem néhány értelmes emberrel, olyanokkal, akikről feltételeztem: egyrészt átéltek vala­mi hasonlót, másrészt a legjobb tanácsot adhatják majd nekem. A két férfi, akit „kinéztem” magamnak, Dr. Skultéty Sándor főnököm és az édesapám voltak, természetesen egymástól függetlenül.

Vegyük előbb apámat, aki hamar átlátta a helyzet súlyosságát.

Láttam rajta, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik „megkeresésem” iránt. Hangsúlyozta egyrészt, hogy imádkozik értem, mert akit tit­kos társaságok tagjai táncba hívnak, azt nem egyhamar hagyják békén. Másrészt afféle szolid „féltékenységfélét” is felfedeztem a vi­selkedésében, mintha csak fur­csáll­ná, hogy előbb „nem őt” keres­ték meg, hanem en­gem. Nem mintha szörnyen vágyott volna kö­zéjük, viszont saját magát nálam sokkal többre tartotta minden­faj­ta (fel)hasz­nálhatóság terén. Óvott is – vigyázzak, mert „ezekkel nem lehet packázni”. Érdekes, hogy a határozott válaszadásomat illető bárminemű „időhúzást” packázásnak nevezte, mintha csak a meg­fe­lelő szakszót használná rémült vacillálásomra. „Márpedig én sem­mi o­lyanba nem lépek be, amiről előre nem tudom teljes bizton­ság­gal, hogy mi­­csoda.” – mondtam. Egész hasonlóképpen csóvál­ta a fe­jét, mint amikor – még 1994-ben – közöltem vele, hogy kilépek a Co-Nexus Rt.-ből. Akkor azzal ijesztgetett, hogy „aki tengelyt a­kaszt a vörös Lászlóval”, az később elveszíti a munkáját és egész egzisztenciáját. Megkérdeztem apámtól: „A László titkos társaság tagja volt?”„Nem, konkréten megkérdeztem erről, és tagadta.”

No hiszen, még hogy tagadta!

Attól még bármi lehetett.

Sanyi lerakja az alapokat

Skultéty Sanyi semmit nem rejtett véka alá. Meg sem lepődött a­zon, hogy Peták közvetítésével kerestek meg. „Öregem, ezek biz’ a szabadkőművesek, más néven vakolók!”. Egyrészt ő is a fejét csóválta, másrészt viszont gátlástalanul (ki)röhögött. Kérdőre von­ta Petákot is – megtehette, hiszen erősen véleményes volt kettejük viszonyában, melyikük is áll ténylegesen a másik felett -, mi ez az egész? Aztán amikor átlátta, komoly a dolog; savanyú, sőt, le­sújtó humorával közölte: „Látod, Pista, Te szabadkő­mű­­ves­nek sem vol­tál jó! Inas maradsz életed végéig!” Pista „lenyelte” a súlyos sértést, és láthatólag nem tudta, vagy nem akarta eldönteni, hogy szimp­la fejvadász-inas maradjon élete végéig, vagy szembenézzen a ténnyel, hogy őt a vakolók szponzorálták a Magyar Televízió élé­re, szemben a Koltay Gáborral, akit a mérleg örökös nyelve SZDSZ valamiért annyira utált, hogy elképzelni sem tudta tévéelnöknek (Pe­tákot el tudta). Sanyi legott nekikezdett az okításomnak, tekin­tettel arra, hogy látta: halvány fogalmam sincs a szabadkőműves­ségről. (Ekkor még nem tekintette feladatának, hogy ő is megpró­bál­jon rávenni a belépésre. Ekkor még jóbarát volt, érdek nélkül.)

Mindjárt a következő – pontokba is szedtem - alapvető ismere­te­ket kap­­tam tőle, néhány röp­ke óra leforgása alatt: (1) Sosem fo­god teljesen megérteni, mi is a szabadkőművesség. (Ebben bi­zony alaposan tévedett; - bár mire nagyjából megértettem, addigra ő már nem élt). (2) Az el­nök Boross Péter. (Később, amikor már nyilvánvaló volt, hogy soha nem fogok belépni a titkos társaságba; verset kellett írnom Boross Péter 70. születésnapjára, hogy meg­bocsásson. Sanyi volt a „kézbesítő”. Állítólag megbocsátott…) (3) A legmagasabb hatalmasság, az egész világra kiterjedő hatás­körrrel: II. Erzsébet, angol királynő. (Ma már tudom, hogy ez a világ-háttérhatalom – sematikusan - egy Lucifer-Erzsébet-Roth­schild érdekszövetség; Sanyi ekkor és itt csak a szakrális főnök­re gon­dolt.)

Vizsgáztató felkészítés

Ma már jól tudom, hogy mindazok számára, akik így vagy úgy, de ben­ne voltak/vannak a pixisben, azok számára nincs, és nem volt különö­sebb je­lentősége, hogy Peták elnök, vagy Sanyi főigazgató – vagy akár az épp’ regnáló Kormány – marad-e a helyén, avagy „ki­nyír­ják”. Hisz’ a használható emberek mind(ig) folyamatosan to­vább­­szol­gáltak; legfeljebb a színlelt (fedő-) szolgálati helyük válto­zott időről időre, az egzisztenciájuk nem. Lényegében Petáknak is mindegy volt, hogy elnökként vigyorog-e a szemétdomb tetejéről, avagy visszamegy egyszerű mű­sorkészítőnek (értsd: Szent István tú­rát tenni az or­szág legkülönbözőbb tájain – vagy idegenvezetni a Vár kazamatáiba, a koponyák és lábszárcsontok közé.) Amint egy­re közeledtünk az országgyűlési választások (1998 tavasza) felé, a korábban felsorolt politikai aktivitásaim lassan elfogytak, a követ­kezők szerint: (1) Az FKgP elnöksége egyszer csak (1998 januárja) már nem hívott többet a képviselőjelöltek egyeztető megbeszélésé­re. Schamschula György barátomat kértem, nézzen utána, mi is történhetett. Ezt „nyomozta” ki: Várhelyi András (politikus?, író?) - aki ma a Vitézi Rend főkapitánya - mondta Torgyánnak: „Aki egy akkora csirkefogó tanácsadója, mint a Peták István, az nem lehet az FKgP parlamenti képviselőjelöltje.” Kihúztak - nem is „védekezhettem”, nem is értesítettek. (2) Újdonsült „szpnzoraim” egy ideig arról fag­gattak, igaz-e, hogy Orbán Viktorék tanácsadója vagyok? Apránként rá is jöttem, hogy afféle „onli­ne” kapcso­lat­nak kell­hettem a miniszterelnök-várományos fidesz-­elnökhöz, amire nemhogy nem haraptam rá, de egyenesen nem voltam hajlandó. Visszagondolva, az a legnagyobb gond, hogy a velem kapcsolatos történésekről folyamatosan és maradéktalanul tájékoztattam Sa­nyit, akit egyetlen megbízható barátomnak hittem. Éppen őt – nem kellett volna. Jóval később egyszer elmondta, hogy neki „hivatal­ból senki nem lehet a barátja ” – mindenki gondolja át és ta­lál­ja ki, vajon miért. Szóval – azelőtt bármilyen anyagot nyugodtan el­küldhettem a Viktornak, mindent megkapott; tündérien kedves, intelligens és szolgálatkész, fiatalos hangú titkárnője Marika, még azt is elmondta, hogy a Viktor elolvasta-e már, és ha nem, mikor fogja átnézni. Egyszer a mobilján hívom a Viktort, aki azt mondja: „Elnézést, nem jól hallom, jön az alagút.” Hívom a titkárnőjét, hát a Marika helyett egy undok szipirtyó hangja jelentke­zett be, és mikor elhadartam, ki vagyok és mit szeretnék, ellentmondást nem tűrően kioktatott: „Magának nem Viktor, hanem Elnök Úr. Az El­nök Úr most nem ér rá. Magának máskor sem. Az Elnök Úr egyébként csak hivatalos küldeményeket fogad. Marika he­lyett a továb­bi­akban mindig ÉN vagyok, leszek. Viszonthal­lásra.” Én­szerintem királyok, nemzetek, csaták, háborúk sorsa múlhat egy titkárnőn. Érdekes, hogy ettől kezdve Varga Mihályt is hiába kerestem, már nem tartott igényt a tanácsadói munkámra. Fi­desz-kapcsolatom ezzel megszakadt. (3) Miután az Új Magyaror­szág­ban megjelent egy cikkem – Az utolsó bolsevik (Horn Gyula) címmel -, a főszerkesztő, Varga Domokos György (Dombi) értesí­tett, hogy egyrészt nem tud honoráriumot fizetni, másrészt bizal­masan elmondta, hogy a cikkem miatt „megszüntették” a napi­lapot… Skultéty épp vezetői értekezletet hívott össze, mert néhány nap múlva volt esedékes Horn Gyula személyes látogatása a Ma­gyar Televízióban, Petáknál, tekintettel a közelgő választásokra... A Gazdasági Hivatal már a tisztítóba is küldte a lépcsőn a bejárati ka­puig legurítandó vörös szőnyeget… Sanyi az íróasztalára könyö­köl­ve felolvasta a cikkemet alárendelt vezetőinek. „Ez az ember – és itt rám mutatott – egy utolsó bolseviknak nevezte Magyaror­szág jelenlegi miniszterelnökét.” A szó megfagyott a levegőben.

Skultéty Sanyi barátom közben folyamatosan okított, óvott és vizs­gáz­tatott. Mivel az Új Idők-nek még a vezető publicistája voltam - Sándor András pedig meghalt -; állandóan azt ismételgette: „Laci, ne írj! Különösen a Sándor Andrással ne hozd magad közös ne­vezőre!” – A figyelmeztetéseiből arra következtettem, hogy vala­kinek nagyon kellemetlen, ha Sándor András szellemi örökösének tekintem magam; sőt, talán neki, Petáknak, és talán még Scham­schulának is „keresztbe teszek” Sándor András állandó emlegeté­sével. (Akkor még nem tudtam, hogy Sándor András dezertált sza­badkőműves volt – Isten nyugosztalja, nekem a valaha élt legjobb barátom volt.) Sanyi minden nap többször is „vizsgáztatott” a napi politikai fejlemények alapján, hogy várhatóan mi fog történni. Azt vettem észre, hogy egyre jobban felkeltettem a személyes érdeklő­dését. Egyre mélyebb és bonyolultabb összefüggésekről vizsgázta­tott, és egyre gyakrabban kaptam tőle a válaszaimra „csilla­gos ötös" minősítést. Később, amikor már gyanítottam, kicsoda Sa­nyi, elhatároztam, írásban is kiugratom a nyuszit a bokorból. Írtam egy cikket Peták védelmében, aki még mindig nem hitte el, hogy most ugyanazok a királycsinálók akarják kinyírni (1997 vége – 1998 eleje), akik 1996 végén megválasztatták őt tévéelnöknek. Ő is elolvasta, és közölte, ha ezt a cikket bárhol kiadatom, kénytelen lenne engem azonnal kirúgni. Egy hét múlva kaptam egy fény­má­solt le­velet a hivatali postával, ami az én cikkem volt, névtelen le­vélként. Sanyi is kapott egyet, Peták is, sőt az MTV egész vezető­sége. Este Sanyi nagy röhögve elmesélte, hogy a nővére (Iza) ceglé­di nyomdájában állítottak elő többszáz példányt, és el is küldték a kor­mánynak, meg az országgyűlési képviselőknek is. Nem sokkal később írtam egy kőkemény cikket „Pakoljunk, vagy mégse?”; az ORTT is vastagon szerepelt benne, mint Országos Révész Ta­más Testület. Odaadtam Sanyinak. Fogadkozott, hogy megje­len­te­ti a HVG-ben, de ahogy teltek a hetek, egyre kevésbé hittem ne­ki. Aztán a saját szakállamra odaadtam Bencsik Andrásnak, aki már a Demokrata következő számában lehozta. Másnap ott volt a lap a Sanyi kezében: „Átvertél engem!” – mondta, furcsán, kény­szeredetten mosolyogva. Mit tehettem? Visszamosolyogtam…

Előre menekülés

Petákot leváltotta a Kuratórium elnöksége. Nagyjából ugyanazok, akik kinevezték. Ezt ő ugyan nem tudta feldolgozni, mert képtelen volt megérteni, hogy ő az elnökcsinálók kisinasa. Noha pontosan tudta, hogy a rendszer, melyben élünk, köszönő viszonyban sincs „a demok­ráciával” – azt már nem értette, hogy egy ilyen gyarmati sorba süllyesztett országban nem jó tévéelnökre, vagy jó miniszter­elnökre van szükség, hanem mindig olyanra, aki a nagyon labilis, állandóan változó – mindig fúj a passzát, vagy az antipasszát szél – viszonyok, követelmények között, a szintén változó célokra a leg­használhatóbb és személyében a legke­zelhetőbb. Mivel az én kirú­gásom is csak napok, hetek kérdése lehetett - egyetlen lehetősé­gem maradt, az előre menekülés. (Balszerencsém volt: a köszvény csak hónapokkal később tört ki rajtam elemi erővel, így akkor be­tegállo­mányba sem mehettem, legalábbis nem volt hozzá pofám.) Sokan meghúzták ezt (Sanyi is); - hónapokkal, évekkel hosszab­bították meg a munkaviszonyukat. A Kuratórium által kiírt pályá­zat alapján megpályáztam a Magyar Televízió elnöki posztját. Az említett fogadatlan támogatóim erre ráharapva – újból „begyorsul­tak” irányomban. Olvasóim nyilván megértik: ez az í­rás nem a te­levízióról szól, és nem is egy önéletrajzi részlet, ezért csak olyan epizódok megemlítésére van lehetőségem, melyek a fő­csapás szerinti cselekményt lendítik tovább. A bemuta­­tott te­levíziós események azért képezik a történetem szerves részét, mert az én életemben, az átélt okkult „szörnyűségek” a Magyar Televízi­óban kezdődtek, így lett a számomra - magától értetődően – min­den politikai, művészeti, irodalmi okkultizmus központja az MTV. Az előre menekülést azért tartottam jó megoldásnak, mert azt re­méltem, hogy "ez a fajta időnyerés” majd felülírja a kirúgásomat, és a „szabadkőműves beavatásom” kísérletét is. Az ígért epizó­­dok zömmel spontán találkozókban realizálódtak. A spontán találkozó a szabadkőműves tervszerűség csodálatos találmánya, s a vakoló gondolkodásmód iskolapéldája. A lényege az, hogy legkevésbé sem spontán; - ellenkezőleg: abszolút aprólékossággal előre megterve­zik minden mozzanatát. Az olyan emberek – látszólag véletlen – találkozója, akik egyébként a büdös életben nem ülnének egymással közös asztalhoz. A vakolók tehát együttműködésre késztetik, kényszerítik az egyébként ellenségeket is, hogy előmoz­dít­sák terveik megvalósulását. A szokatlan rituálé meglepetéssze­rű „kényszere" megteszi hatását, így jönnek létre a nagykoalíciók.

Vesegörccsel a Viktor nyakában

A Fidesz 1998-ban győzött. A választási győzelmet kellőképp meg­ün­nepelen­dő, kongresszust hívtak össze az Elektromos Művek új­lipótvárosi telepén. Engem is meghívtak. Mondanom sem kell, sok tucatra tehető azon meghívottaknak a száma, akik korábban egy­­sze­rű­­en csak kine­vet­ték az 1996. augusztusban, a Demokra­tá­ban meg­jelent „jós­latomat”, miszerint Orbán Viktor lesz a kö­vetkező miniszterelnök. A választás előtt, ezek a részben köz­is­mert emberek, még vagy lekicsinylették, szóra sem méltatták, vagy kifejezetten gyűlölték a Fidesz elnökét. Most persze arcukon boldog mosollyal, ott csápoltak a kongresszusi ülésterem legelső soraiban – köztük például a leváltott Peták István is. Ott voltunk mi is; feleségem a reggel kezdődött vesegörcsöm ellenére „rávett”, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. Amikor a gratulációk ideje el­kezdődött, olyan fájdalom nyilallt a jobb oldalamba, hogy nem volt erőm odamenni sem a Viktorhoz. Ülve maradtam – az ünnepi pil­la­nat, ami­ért az egész oda-vissza utat, Vácról Budapestre „bevál­lal­tuk”, kihasználatlanul tovaillant, nem maradt más, csak a testi fájdalom és a lelki csalódás. Csak félgőzzel követtem a programot – nagyobbik ré­szemmel a veseműködésemre koncentráltam. Előt­tünk, a sorok közötti feljáró lépcsőtől balra, 10 méterrel lejjebb ült Otto von Lambsdorff, az európai liberális internacionálé elnöke, a­kiben akkoriban még a Viktor legfőbb európai támogatóját tisztel­hettük (azóta megváltozott a Fidesz identitása, bebújt az MDF he­lyén a jobboldalon támadt űrbe, s ma már a Néppárt a sláger, mi több a Viktor további úniós karrierjének legfőbb letéteményese is). A győzelmi beszédjét követően a Viktor egyszer csak odaröppent a Lambsdorff mellé, hogy mint házigazda, felkonferálja neki a követ­kező hozzászólókat, a továb­­bi programot. Nagy elánnal sugdosott valamiket a liberális nagyúr fülébe, egészen átadva magát feladata teljesíté­sé­nek. Mivel közben „jobban” lettem, elhatároztam, hogy – amint feláll – „meglepem”. Soha kínálkozóbb pillanatot! Így is lett. Amint a Viktor – még mindig erősen elgondolkodva – felállt, rögtön felugrottam, ott is termettem mögötte, majd az ocsúdó testőrökkel mit sem törődve, elébe álltam, gratuláltam. Meglepetten – hisz ez már nem a protokolláris gratulációk ideje volt - kezet nyúj­tott, mi­re átöleltem, aztán úgy maradtunk. A kamerák vették az egészet, a testőrök tébláboltak, a Viktor is egyik lábáról a másikra állt. Ők nem tudhatták, hogy derekamban hasító, éles fájdalmat érez­tem, ami olyan erős volt, mint a boszorkánylövés (hexenschuss). Nem bírván felegyenesedni, a teljes súlyommal a Viktor nyakában lóg­tam, támaszként használva Magyarország leendő miniszterel­nö­két. Úgy egy perc elteltével oldódott a varázs, a – Deus ex machina – vesegörcs. Életünk leghosszabb közös egy perce volt. És máig az egyetlen. A Leleplező egy korábbi számában, a fő­szerkesztő Tőke Péter is megírta ezt a történetet…

Elmaradt pezsgőzés

Sanyi egyre csak ezt emlegette: „Ha a vakolók téged támogatnak, te leszel a tévéelnök.” Ezzel minimum implicite a „belépésemet” egyengette, Kardosék kis titkos társaságába, amelyről még mindig csak annyit tudtam, hogy legalább tucatnyian vannak, Zelnik Jó­zsef úr az elnök, és Gábor József a jobbkeze, aki egyébként látha­tó­lag az én instruálásommal is meg volt bízva. Instruktorom meg­kér­dezte, tényleg tévéelnök akarok-e lenni. Becsületesen beval­lot­tam, hogy nem; leginkább erőfelmérésnek szánom pályázatom be­nyújtását. „Közvetítette”, hogy ismeretlenül keressem fel Bereczky Ló­rán­dot, a kura­tó­ri­um elnökségi tagját, a Nemzeti Galéria igazga­tóját, hátha „mon­dana valamit” a jelölésemmel kapcsolatban. Jel­szóként – a telefonszámmal együtt - meghagyta, köszöntsem fel a szü­le­tésnapja alkalmából. Bereczky nevetve megköszönte, majd a tárgyra tért. Meghívott a Nemzeti Galériába, a Rippl-Rónai kiállítás megnyitó ünnepségére, feleségemmel együtt. „A hivatalos megnyitó után lesz egy kis zártkörű pezsgőzés, gyertek majd oda.” – mond­ta kedvesen. Ám a dolgok kicsit másképp alakultak. Szeles szombati nap volt; jó félórával korábban értünk fel a Várba. Felmentünk a kar­zatra, s onnan, a korlátra támaszkodva, szemügyre vettük az érkezőket. Akkor is volt már némi „rossz előérzetem” – sosem ha­gyott még cserben -, de konkréten nem gyanakodtam semmire. (A Gábor „Józsi” fogadott bennünket, és meglepetésemre „rám bízta” a dolgok alakulását – a beígért pezsgőzésig.) Néztem az érkezőket, és figyeltem, milyen ismerős arcokat fedezek fel. És akkor meglát­tam érkezni Gábor Alice-t, Farkas István, férje oldalán – előbbi az MTV Rt. 3 tagú felügyelőbizottságának egyik tagja, utóbbi az MTV sze­mélyze­ti igazgató­ja. Márciusban kirúgtak az MTV-ből. Mivel az eltávolí­tá­som­ban mind a ketten "jelentős szerepet” játszottak, ki­fejezetten rossz ómennek tekintettem a felbukka­násukat. A hir­te­len feltámadt szimatom most sem csalt meg! Mert egyszer csak a be­já­ratban megjelent előbb Kovács András, a kuratórium elnöke (a „Hi­deg napok” filmrendezője), majd maga Ladvánszky György, a Felügyelőbizottság elnöke, akit – nomen est omen – Peták, Skulté­ty és jómagam is a legfőbb rosszakarónknak tekintettünk. Lám, a sorsom már különvált a Petákétól, és éppen elszakadóban volt Sa­nyiétól is; ám ellenfeleinket tekintve még egyként gondolkoztunk. Azonnal átláttam, mi lehet a közös pezsgőzés igazi értelme, je­len­tősége. Ha együtt pezsgőzöm Ladvánszkyékkal, az a „békülé­keny­ségem” csalhatatlan jele. És ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy a tévéelnökké választásom „templomos” támogatása érdekében ki­bé­külök mindazokkal, akik kíméletlenül/gátlástalanul kinyírtak, amikor nem szólt felsőbb – vakoló – érdek ez ellen. Vagyis én sem vagyok különb, mint ők, hiszen engem is „csak” az egzisztenciális érdekeim vezetnek, nem az igazság. (Akkor meg miért nem lépek be?) A pillanat tört része alatt eldöntöttem, mit teszek. Sietve oda­léptem Bereczky Lórándhoz, és szíves elnézését kértem, hogy hir­te­len – pezsgőzés nélkül – távoznunk kell, de „rossz hírt kaptunk otthon­ról”… Ugyanezt elmondtam Gábor „Józsi”-nak is. Bereczky a ba­jusza alatt mosolyogva széttárta a kezét: „Még nincs döntés, bárki lehet még a tévé elnöke! Majd meglátjuk!” – mondta, aztán feleségemmel – dolgunk végezetlen - hazahajtottunk, Tahiba.

Pakoljunk, vagy mégse?

Már említettem az alcím szerinti című írásomat, amivel „átvertem” Sa­nyit, mert már nem bíztam benne, hogy „kiadatja” a cikkemet. „Gábor Józsiék” épp ekkoriban szerveztek egy spontán találko­zót, a Selyemgombolyítóba – ez a Magyar Kultúrális Szövetség fe­dő­­ne­vű karitatív társaság székhelye (Budapest, III., Miklós tér 1.), ami belül egy mindenfajta kerti partira felszerelt biliárdasztal-angol­pá­zsitos, rigófüttyös „amfiteátrum”-, ahol egyszer már Mária Terézia korabeli borokat iszogattunk, Zelnik József gyűjteményéből. Ekkor még a Horn-kormány regnált, okkult nyelven parafrazeálva ekkor még a „mi kis pártunk” uralkodott. A Gábor Józsi jó előre „figyel­meztetett”: „Lesznek ott jócskán olyan, közismert személyisé­gek is, akikről nem is gondolnád…!” Én ekkor még igazán nem gondol­tam semmit, csak kíváncsian vártam, mi is fog történni. Az ebédet az elnök, Zelnik József felesége főzte, már igazán elég éhes voltam, hogy megízlelhessem. Balomon a Gábor Józsi, jobbomon a Skultéty Sanyi ült, bár előre hangsúlyozta, hogy ő nem tartozik „a Zelnik-körbe”, de azért összejárnak, hisz, mint említettem, „köz­­ve­títő szerepet” töltött be a létező titkos világ és „a nem létező” titkos világ között. Mindenféléről beszélgettünk. Mivel viszony­lag korán megjöttünk, sorban érkeztek meg az újabb és újabb illuszt­ris ven­dégek, vagy tagok – as you like it… Akik frissen érkeztek, e­lőbb körbementek köszönni a kertben megterített hosszú asztal mentén, és kezet fogtak mindenkivel. Az asztal túloldalán, velünk rézsút, szemben Gyurkovics Tibor ( • 2009.) adomázott, széles, vi­dám gesztu­sokkal, miközben hatalmas falatokban nyeldekelte az asszony készítette borjúláb-pörköltet, amit nagy kortyokban anti­no­ri vörösborral öblített sűrűn le. Egyrészt sohasem ettem még i­lyes­mit, másrészt 48 éves koromra alig voltam még túl a pubertás­kori "zsíroskenyér korszakomon”, bár köszvényes csak néhány hó­nappal később lettem - máig rejtély, hogy a teljesen egészségtelen ét­kezés, vagy a csak évek alatt megemésztett gnosztikus titkok tu­datalattit romboló pszichoszomatikus hatása miatt. Nos, tehát én is jól belakhattam volna a szemre amúgy kívánatos borjúláb-pör­költtel, de végül is a sors másképp rendelte. Alig emeltem a szám­hoz, azonnal megundorodtam. Nemcsak „a számomra gyanús ál­la­ga" miatt, hanem mert nem is ízlett. Egyszerűen nem volt „jó” í­ze. Lopva körbenéztem, felmérve, mi a fenét tehetnék szorult hely­zetemben, miközben a kenyeremmel sűrűn mártogattam a szaftot, remélve, hogy attól nem borul ki, az egyébként eleddig a vasszöget is megemésztő, korhely gyomrom. Gábor Józsi meglátta, mi a gon­dom, és jó tanácsával kisegített. „A kellő pillanatban tegyél rá az asztal közepéről egy piszkos tányért, és azzal együtt tedd vissza, középre. De senki észre ne vegye, mert megsértődik a szakácsnő, ha meglátja!” Így tettem, ezzel megismerkedésem az (arany)borjú lábával lezárult. (Valamikor egyszer, valamilyen alka­lom­ból újból szopogattak borjúlábat, ezúttal rántva, azonban en­gem többé már nem téveszthettek meg.) A „gyomor-epizód” után jobbról halk surranás hallatszott, és besiklott a pázsit közepére az ezüst-metál, fényesre suvickolt sportos Nissan, a volánnál Kardos Lajos, mellette „valaki”. A „valaki” kiszállt, körbe indult, majd mi­kor hozzám ért, megállt épp előttem. Felálltam és bemutatkoztam: „Czi­ke Lász­ló.” Révész T. Mihály! – válaszolta. (Kis Napóleon volt; az ORTT elnöke, Horn Gyula „média-minisztere”. Róla/róluk szólt a „Pakoljunk, vagy mégse!”.) Ke­zet fogtunk, nem eresztett, de nem szólt, csak nézett szúrós kis szemeivel. „Czike László!” – is­mételtem meg, harsányabban, élve a gyanúperrel, hátha nem is­me­ri a nevemet. Aztán megszólalt: „Tudom, csak jól megnéztem magamnak!” – azzal Zelnik felé vette az irányt, és mellé ült. Gá­bor Józsi kedvesen elmagyarázta minden érkezőről, kicsoda, mit is kell tudni róla; és egyáltalán az egész szcenáriót igyekezett megér­tetni velem. De nem nagyon figyeltem, sem őrá, sem Sanyira. El­gon­dolkoztam. Tényleg, sokan vannak itt, akik közös helyen nem­i­gen „férnek össze” egymással. Azután megértettem. A spontán talál­ko­zó o­lyan (okkult) intézményesített forma, amely arra va­ló, hogy olyanok (is) találkozzanak, akiknek a személyi­sé­ge egyéb te­kintetben inkompatibilis. Amolyan politikai és i­de­ológiai „vámszabad-terület”, ahol a jelenlévők átmenetileg felfüggesztik minden személyes ellenszenvüket, vitájukat és konfliktusu­kat, hogy atrocitás kizárásával, maxi­má­lis haté­kony­sággal együtt tudják szolgálni a közös „páholy”-ügyet, melyet az elnök napirendre tűzött. Az egyik aktuális feladat ta­lán Czi­ke László megfigyelése lehetett, hogy személyiségében va­jon al­kalmas-e arra, hogy „a magasabb cél” érdekében együtt­mű­ködjék olyanokkal, akiket egyébként „látni sem” bír. Azt hiszem, át­me­het­tem a „vizsgán”, legalábbis egyszer sem jöttem ki a béke­tű­résből. Pedig a spontán találkozó vége felé még egyszer próbára tettek, pontosabban: tett, - Révész T. Mihály… Búcsúzólag megint elém állt, és kézfogás közben mondta: „Találkozunk még, kicsi ez az ország!” – önkéntelenül hozzágondoltam:kettőnknek…”

Meggyes pite

Feleségem, Piroska közismerten finom meggyes pitét süt, abból a bi­o-meggyből, ami a kertünkben terem. 1998. nyarán összessé­gé­ben leg­alábbis többtíz-kiló meggyes pitét megettünk a kerti asztal­nál beszélgetve: Peták István, Skultéty Sándor és én. Szerettek nálunk lenni; voltak is, vagy 10-15-ször. Peták Pista már nem volt tévéel­nök, csak túraműsor-készítő; Sanyi elhúzódó, vissza-vissza­eső egyéves be­tegállományát töltötte, én pedig már munkanélküli voltam. Ráértünk. A beszélgetések mindig ugyanarról szóltak. Egy darabig „reménykedtünk”, hátha mégis én leszek a tévéelnök; - ők ket­ten ezzel szerves összefüggésben, de ettől függetlenül is remél­ték, hogy egyszer majd csak „beadom a derekamat”. Peták feltette a következő kérdéseket, amelyekre szerintem a Sanyitól (vagy Zel­niktől) hallhatta a jó választ. Nagyokat nevetett, nevettek – „Még, hogy demokrácia, ha-ha-ha! Az nem volt soha!” „Mondd, La­ci, ki a világ ura?” – és rögtön válaszolt is rá: „Az angol királynő.”„Mondd csak, Laci, kik is uralkodnak a világon?” – ezúttal hagyott vá­­la­szol­ni: „A szabadkőművesek!”- mondtam fel „a leckét”, szinte dü­hösen. „Na, látod!” – nyug­tázta elégedetten – „Hát, ha ők a vi­lág urai, akkor miért nem lépsz be közéjük? Menj el a Zelnik Jós­kához, és mondj a felkérésükre igent. Úgy tudom, a Kardos Lali már egyértelműen feltette neked a kérdést!” „Mondd, Pista, ki ez a Zelnik Jóska? Ha akar tőlem valamit, hát jöjjön ide, szívesen lá­tom őket is egy meggyes pitére!” – válaszoltam. Mikor hármasban vol­­tunk, egyfolytában nyaggattak; nem álltam kötélnek. Mi­kor ki­jött Piroska, ásványvízzel, vagy egy újabb tál meggyes pitével, ak­kor elhallgattak, vagy sebtiben valami közömbös témáról kezdtek beszélni. Sanyi nevetve ugratta a földijét: „Pista, te évek múltával, még mindig csak kisinas vagy, te még szabadkőművesnek se’ vol­tál jó!” Aztán felálltak: „Hát ez nem nagyon megy! Ez az ember reménytelen eset! Rosszat akar magának!” – mondták csaló­dot­tan, majd eltávoztak. Mindig eltűnődtem: mi érdekük fűződhet ahhoz, hogy belépjek egy titkos társaságba? Egyszer aztán össze­szedtem a bátorságomat, és meg­kérdeztem „a mindenes Gábor Jó­zsit”, mi ez az egész? „Nincs itt semmiféle titkos társaság, ab­szolút legális minden.” – mond­ta, és meg is mutatta, mennyi é­ves tagsági díjat fizetnek a ma­­­gán­személyek és a gazdálkodó szer­vezetek. Igen, ezt már lát­tam is nem­rég egy főkönyvi kivonatban… Melyik cégnél is? De ak­kor mi­re föl ez a fene nagy titkolózás? S a meg nem szűnő fejva­dá­szat? És mire föl a politikai események nyil­vánvalóan „társas”, tudatos, tervszerű manipulációja? És miért beszél Skultéty, Peták, Kardos „titkos társaság”-ról? Mi­ért is küldött a már halott Sándor András a világállamról beszél­getni Vass Csabához? A választ, testvér (!), csak a szél fújja…

Barátnőből feleség

A Hold utcai sörözőben ücsörögtünk: Sanyi, egy kirúgott tévés főszerkesztő barátom – Sanyi nem is ismerte -, meg én. Ígértem: bemutatom Sanyinak. Jókedvűen beszélgettünk. Ez egy közismert söröző – megfáradt tévések gyakran öblítették le itt kiszáradt tor­kukban az út porát… Sanyi gyakran mutatott diszkréten erre, ar­ra hogy figyelmünkbe ajánlja az új illusztris vendégeket. Egyszer csak a háta mögé mutatott, egy éppen érkező szálfatermetű vitéz­re. „Na, ez is…” – sóhajtott, majd legyintett. Várhelyi András volt, aki önhatalmúlag kihúzott az FKgP képviselőjelölti listájáról. (Di­csér­tem a szálfatermetét. Akkor még nem tudtam, hogy a bru­tá­­­li­san meggyilkolt Fenyő Já­nos egykori média-holdingja részvény­tár­saságának igazgatótanácsi tagja, író, Kocsis Levente Mihály, az MTV kuratóriumi elnök helyettesének legjobb barátja – ma a Vitézy Rend főkapitánya.) De Sanyi a szálfatermetét is lazán lefitymálta. Sanyi ugyanis mindenkiről tudott mindent – foglalkozási ártalom; tudjuk, hivatalból nem köthetett barátságot senkivel -, viszont tu­dott hallgatni. Zoli barátom időnként mintha „sugdosódott” Sa­nyi­­val, amiért kicsit „féltékeny lettem” mindkettőjükre, hisz’ nem az­ért hoztam össze a találkozót, hogy rólam csak úgy „megfeledkez­ze­nek”. Láthatóan összemelegedtek; Sanyi csak kesernyésen mu­­to­gatott rám, hogy én miért nem vagyok hajlandó tudomásul ven­ni a való világ való folyását... Zoli nagyjából egy kukkot sem értett az egészből, és amikor Sanyi kiment a mosdóba, gyorsan megkért, hogy hazafelé – elvisz valameddig, ahol metróra szállhatok – szé­pen magyarázzam el neki: "mi folyik itt”. Nem egy szívderítő törté­net, majd meglátják. Hazafelé megálltunk a ház előtt, ahol lakott, kikapcsolta a motort és tovább beszélgettünk. Elmondta, hogy a Sanyi „egy jó ajánlatot” közvetített felé. Azt nem mondta el, kiét… Nagyon misztikus volt neki az egész. Megpróbáltam segíteni. Volt még egy feltétel, amit teljesítenie kellett – a német nyelvtudással rendel­kezett -: azt üzenték, vadházasságban nem élhet, vegye el feleségül a barátnőjét, és akkor minden rendben lesz. Szíve­sen teljesíti a házasodási feltételt, mondta, de nem érti ezt az egé­szet, „mi a franc ez a szabadkőművesség, valami fejvadász háló­zat?” – kérdezte, mert esze, az volt. Búcsúzóul elmagyaráztam ne­ki, ne tartson semmitől, „ez csak olcsójáték, felnőtteknek”

Orbán Viktor miniszterelnök első jelentősebb külföl­di útja – ha jól emlékszem – Helmut Kohlhoz vezetett, Németor­szág­ba. A felesé­gem­mel néztük a Híradót, s egyszer csak valami érdekeset láttam! Az Orbán látogatásáról szóló tudósítás képsorain feltűnt valaki! Zoli ott állt, a képen Orbán háta mögött, mint Magyarország kulturális attaséja. Én munkanélküli voltam, de már rég házas.

Fél pohár víz

Egyszer Sanyiéknál beszélgettünk, a Stefánia úti öröklakásában. Elnézést kért, ki kellett egy pillanatra mennie, valami társasház-gyűlés volt nála éppen, amit a felesége – én Gyöngyinek ismertem meg, de jóval később kiderült, hogy Gizi - vezetett. Kezében egy fél (…?) pohár vízzel tért vissza, és odanyújtotta nekem – „Idd meg, biztosan megszomjaztál!” Így volt, megittam, majd el is búcsú­z­tam – nem akartam egy kezdődő társasház-gyűlés kényszerszül­te, csendes résztvevője lenni -; autómba ültem és hazaindultam. Nem volt csúcsforgalom. Percek múltán valami furcsa tompultság vett erőt rajtam – nem szédültem el, csak egyszerre nem tud­tam, merre járok. Nem fiziológiai bénaság volt, hanem mélytudati. Még csak az sem for­dult meg a fejemben, hogy talán meg kellene állnom, és tisztáznom, mi történik velem, vagy legalább megvárnom, míg „a rontás” megenyhül. Csak hajtottam, lazán, tompán a semmibe, az ismeretlen­ semmibe. Egyszerűen nem találtam meg az utat haza­fe­lé, pe­­dig a százszor is meg­járt út ott kanyargott, szélesen-tága­san, előttem. Másfél órán át kóvályogtam, lé­nyegében összevissza. Aztán - mintha semmi rendkívüli nem történt volna – egy­szerre minden ki­tisz­­tult, és nagy késés­sel ugyan, de rendben hazaértem. So­ha nem beszéltem erről, soha, senkinek. Ezt nem is mertem vé­giggon­dol­ni. Nem is mertem végiggondolni, hogy a rejtett hatalom em­berközelében esetleg tudatmódosító vagy „fi­xáló” szereket is al­kal­mazhatnak, e­set­leg még „a magánéletben” is, nem is feltétlenül „ártó” szán­dék­kal. Éppúgy, ahogy Sándor András ezt már 1996-ban megírta, a „Kedves Barátom” nevű szamizdat-levélújság­ban. Vagy Drábik Já­nos a „Tudatmódosítás” című könyvében... Sanyi egyszer elmesélte – nem tudom, ez hogy jön ide!? -, hogy amikor a 12 órás szívműtétjét végezték mélyaltatásban, közben jegelték az agyát, nehogy oxigénhiány lépjen fel. Közvetlenül a műtét után is­merkedtünk meg, és hamar „bensőséges baráti viszony” alakult ki közöttünk a kölcsönös szimpátia, a hasonló gondolkodásmód és a mély humorér­zék alapján. Tudom, Sanyinak hivatalból nem lehe­tett barátja, ezzel szemben – Ezredes Elvtárs! -, szabad, nem sza­bad, én mégis a barátja voltam. Tudom, hogy így volt. (Egyszer pl. amikor „összevesztünk”, a szőke-dundi titkárnőjével íratott nekem sokoldalas bocsánatkérő levelet, mert neki szörnyű, olvashatatlan kézírása volt, és komolyan akarta, hogy kiengesztelődjem…) Sanyi elárult nekem egy személyes titkot. Azt mondta: a műtéti mélyal­ta­tás óta semmire nem emlékszik, emellett mindent azonnal elfelejt. Így lettem – egyéb bokros feladataim mellett – Sanyi ba­rá­tom és főnököm, egyik napról a másikra való, élő emlékeztetője. Bátran megbízhatott, és meg is bízott bennem; amire és ahogy én emlékeztem (hogy mi történt a királyi tévében egyik napról a má­sik­ra), arra bízvást mérget vehetett. Ettől kezdve nem izgult, min­dent nyugodtan elfelejthetett… Volt „egy másik” emlékezete…

Miután a fránya cikkem megjelentetésével, egyszer – hogy egy ki­csit megleckéztessem – jól átvertem; lehet, revánsot a­kart venni?

Csak nem valami „búfelejtőszert” itatott velem?

A dánosi találkozó

Dános – ezen a néven Magyarországon – nem létezik. Van egy Dá­nos a mai Romániában; de Magyarországon csak Dánszentmiklós van; úgy 30-35 kilóméterre Budapesttől, délnek. De falból dánosi találkozónak nevezték el a nagy okkult-gnosztikus eseményt, ahol a magyar közszolgálati televízió jövőjéért aggódó televízió­sok adtak itt egymásnak felejthetetlen randevút. Lényegében ez a dánosi a „nemzeti-értelmiségi” páholy - talán utolsó - csendes tün­te­tése volt, hogy megálljt parancsoljon a hatalom packázásainak, s hogy megőrizhesse az MTV-t, mint „kulturális” búvóhelyét. Egy kis okkult szómagyarázat, segítségül bizonyos szükségszerű felis­me­ré­sekhez. Nem minden az, aminek látszik, vagy aminek hívatja magát. Az MTV = a kultúra „központi” temploma. Temp­lomot építeni = páholyt építeni. Vö. Magyar Kulturális Szövetség = Templomos Lovagrend. (Úgy 1 évvel később fejeztem be könyve­met a Magyar Televízióban tett „kirándulásomról”, „A pokol leg­al­sóbb bugyra” címmel. Bármily’ furcsa – „a legalsóbb” jelző Gellért Kis Gábortól származik, aki egyébként „lektorálás köz­ben” elmesélte, hogy az édesapja jelentős, köztiszteletben álló sza­bad­kőműves volt. A villájában tartott megbeszélésre siheder fiát is odahívta, hadd tanuljon a gyerek, milyen is a való világ. Végül is nem az a könyv jelent meg 2006-ban, hanem egy lebutított válto­zat, amelyben említés sem történik a szabadkőművesekről, de „A pokol legmélyebb bugyra” című fejezetéből megtudhatja a nyájas olvasó, ki mindenkik is „bújkáltak” a MTV-ban. A könyvről majd később, még egyszer, más összefüggésben.) Itt, Dánszentmikló­son van Magyarország területének geometriai középpontja. Szerintem nyilvánvaló, hogy a jelzett térmértani (to­­po­lógiai) okok­ból jelölték ki vakolóink színhelyül ezt a helységet, vélhetőleg kör­zővel, vonalzóval, vízszintmérővel, szögmérővel, szex­tánssal és hát vakolókanállal. Vakolókanállal ették – ott is - a töltöttkáposztát…

Összességében voltunk vagy harmincan. Nem fogom tudni mara­déktalanul, pon­tosan, hiánytalanul visszaidézni, ki mindenki volt ott, de ennek nincs is jelentősége. Én voltam Sanyi „sofőrje”; még az előző, gazdagabb életemben megkeresett, 10 évesen vett, akkor kb. 16 éves ezüstmetál amerikai modell MB 280-asommal szállítot­tam oda-vissza, hogy nyugodtan ihasson. Volt nagy „rácsodálko­zás”, amikor a zárt kertbe besiklottunk! A helyi bennszülöttek fo­gadtak bennünket, akik láthatólag az alkalmi kiszolgáló személy­zetet alkot­ták. Hamar átláttam: az egészet Sanyi szervezte, a profi hozzáértésével, kvázi „házigazda”-ként. Egyértelmű volt, hogy ezt, itt már legalább századszor csinálja. Végigvezettek bennünket az egész telken, ami lényegét tekintve egy különböző „állomásokból” álló, nyíltszíni, zártláncú, kézi disznófeldolgozó technológiai rend­szert képezett. Betáplálás egy disznó, a saját lábán; - végtermék a renge­teg disznóétel! A „disznóvágási folyamat” végeredményeként ke­­letkezett sok ínycsiklandó fi­nomságot mind meg kellett ennünk – a disznóból tulajdonképpen nem maradt semmi. A „páholyülés” olyan kerítésszaggató szilvapálinkával kezdődött, amiből ha­za is vit­tem 2 üveggel, mert tisztábbat, jobbat nem kóstoltam soha. Én – ott – nem ittam, de nem is nagyon ettem. Őszintén szólva akkor sem rajongtam túlzottan „ennyi disznóságért”, ami egyszeri túlza­bálás esetén is egyszerre hordta magában a pár óra alatti teljes koszorúér-eldugulás és vastagbél-elzáródás akut veszélyét. A népnemzeti templomos grállovagok a nemzeti televízióért való fék­telen aggodalmukat teljes egészében mintha ebbe az „egyalkalmú” és soha vissza nem térő disznótoros orgiába fojtották volna. Nem voltál ott – nem tudhatod, mi folyt ott! Meglett férfiak – nőt, egyet sem engedtek be! – ették félhalottra magukat, 8-10 disznófogást téve percek alatt magukévá, ugyanis a manuális disznófeldolgozó üzem (disznó-manufaktúra) futószalagon ontotta eléjük, a hófehér abrosszal terített hosszú, L-alakú asztalra a frissen készült új és új pecsenyéket. Volt ott: orjaleves, disznópörkölt, flecken, sült, rántottszelet, körömpörkölt, lapocka, oldalas, rántott borda és mindenféle belsőség – vesepecsenye, szív, resztelt máj. De a tovább­-feldolgozás termékeit: a többféle hurkát, a disznó-hasét, sült szalonnát, töltöttkáposztát, töpörtyűt, töpör­tyűs pogá­csát, stb. is mind meg kel­lett - minimum - kóstol­nunk. Ke­nye­ret, savanyúságot senki nem e­vett az ételekhez. Disznó a disz­nó­nak körítése volt, s még kísérő italnak sem ittak mást, csak a kerítésszaggató szilvapálinkát, meg ásványvizet, „higításként”. Én nagy naívul azt hittem, hogy ez va­la­mi titkos „konferencia”, nézet-e­gyeztetés, kötetlen beszélgetés, a tévéért aggódó, kultúrateremtő nagymogulok sokáig emlékezetes és emlegetett „brain-storming”-ja, vita-fóruma, a kultúra mérföld­köve lesz... De nem lett! Az asz­talnál ülve hallottam hatalmas böf­fenéseket és egyéb intim zajo­kat, egyszóval az evés és az emésztés kí­sérő dallamait, ámde jövőépítő elképzeléseket, értel­mes megjegyzéseket, felszólalásokat, kér­déseket vagy válaszokat - egyet sem. Azaz egyet mégis - igen… Aki mondta, az is tökig be volt már szívva, talán ezért jött ki belőle az igazság ilyen kendőzetlenül. Viszont mindez kurvára magyaros, népi és nemzeti volt egyszerre. Aztán megértettem! Ezek a félelme­tes tudású, érzékű, nagyon magyar kultúra-lovagok betegre ették magukat; - mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a szívük csücske ki­csiny pártjuk épp most teszi trükkök százaival örökre ma­gáévá a közszolgálati televíziót, és ha minden kötél szakad, hát átenged néhány „téglát” a Fidesznek és a kisgazdáknak a lerombolt házból, hadd szórakozzanak a produkciós büd­zsé terhére egy kicsit ők is, hátha telizabálva később nem je­lentenek majd politikai veszélyt. Mint frissen kirúgottat, Pálfy G. István vígasztalt, ne szívjam mellre a dolgot. Pár székkel odébb Koltay Gábor rágott egy hatalmas csontot; csak a szemei jelezték, hogy hallja, érti, merre tart az egyébként snassz adomázgatás. Mi­hályfi Sándorra is emlékszem, az „Indul a bakterház” rendezőjére. (Sanyi mondta, ő is a Zelnik-kör tagja, „Nagyon nyomul!”; azóta már meghalt.) Horváth Lóránt – a későbbi tévés könyvemben lásd: Já­kob hangja és Ézsau keze -, „ideiglenesen” két évre megbízott té­véelnök, másként MSZP-komisszár a személyi titkárával, mobil­­tele­fonján „ellenőriztette” a spontán találkozó menetét, mintha a semmitmondó magnófelvétel nem is lenne elég. Sanyi nagyon be­rú­­gott, ennek ellenére őt láttam e­gyedül okosnak, magánál lévő­nek, szellemesnek és felszabadultnak. És főleg őszintének, közlé­keny­nek. Nem zavarta, kik ülnek mellet­te, mindig csak azt mond­ta, amit tényleg gondolt. Egyre lelassultabban, rosszul pörgő nyel­vével bárki viccelődésébe beledadogta aktuális meglátásait. Csak rajta látszott erősen a kerítésszaggató szilvórium közvetlen hatá­sa, mert aki érezte, hogy „leleplezné magát”, az már inkább hall­gatott. Zelnik Jóska – nem egy kiköpött szálfatermet – bridges­nad­rágban múlatta az időt; poharát kezébe markolva, bölcsen, csillo­gó szemekkel, de eltűnődve hallgatott. Aztán, amikor úgy érezte, eljött az ő szakrális megnyilatkozásának ideje, legott bele is vá­gott. Viszonylag hosszú értekezést tartott, miként kell értelmezni a magyar televíziózás közszolgálatiságát (talán a Peták helyett, aki nem volt jelen), népi kultúráját, stb. Arra is kitért, milyen legyen a politika és a kultúra viszonya. Az én Sanyim ezt már meg nem áll­hatta! Erősen az asztal sarkába kapaszkodva szólásra emelkedett, és nagyjából a következőket mondta: „Figyelj, Jóska, okosakat mondtál itten, de azért valamit mondok én tenéked… Nem a titkos társaságokban, titokban, elit káderek egymással, egy­más között kell az ilyen dolgokat lerendezni, hanem a nép részvételével, a nagy nyilvánosság előtt.” Aztán, hogy nyoma­té­kot adjon népnemzeti kifakadásának, bika-keményen leült, ám ha nincs mögötte/alatta a szék, fix, hogy hanyatt esett volna. Így csak belehuppant, egyetlen nagy reccsenéssel (lehetett 120 kg). A hatás nem maradt el. Néma, szinte síri csend lett. Átérezve a hely­zet képtelenségét, valahogy kicibáltam Sanyit az udvarra, nem tö­rődve törődött állapotával. Muszáj volt! Mert amint kiértünk, úgy elkezdtem teli szájjal röhögni, amint csak a torkomon kifért. Mert a Sanyi spiccesen kioktatta a Nagymestert, amiből csak lehetett. Magyarán: akasztott ember „házában” emlegette a kötelet…

Te is lázadó vagy?

Kérdezte Sanyi, náluk, amikor már kezdte megérteni, hogy sosem fogok belépni. „Nem!” – feleltem. – „Odáig még nem jutottam. E­gyelőre csak azt látom, hogy ez a szabadkőműves HÁLÓZAT szörnyű alacsony hatékonysággal működik, ami nem is cso­da, ha egyszer a káderkiválasztás alapmotívuma a kontra­sze­­lekció. Ha belépnék, azt nem azért tenném, hogy belülről bom­lasszam, mint tették egyesek az MSZP-ben, hanem azért, hogy megmutassam, mindezt „a tervszerű népmegvezetést” jó cél­lal, sokkal hatékonyabban is lehet csinálni.” „Igazad van, mondta Sanyi, én is így látom. Akkor miért nem teszed azt?” – válaszolta. Nem szóltam egy szót sem. Az eltelt hónapok­ban minden okkult témájú könyvet elolvastam, ami a szabadkő­művességgel csak kicsit is összefügg. Sok mindent tudtam, értet­tem már, amiről – még – nem akartam Sanyival vitatkozni. Sanyit én hívő embernek láttam – éreztem -, de ugyanakkor pragma­ti­kus, egyszerű lélek volt, aki a mi képtelen barátságunkat a maga módján úgy akarta megélni, hogy segít nekem „földi” karriert csi­nálni. Ő ugyanis tudta, hogyan kell. De én akkor már nem erre a földi világra koncentráltam. Némileg kielégítette a napi operatív hiúságomat, hogy egy MTV 603 rendszámú kis VW Golffal róhat­tam az utakat, ingyen, de belülről megmaradtam az igazság ba­lek­bajnokának. Ebben a Krisztushoz közeledő magányos lelkisé­gemben sem­mi keresnivalója nem volt a Fraternitasnak… Akkor szerencsémre új „vendég” érkezett, aki már nem is jelentett a szá­momra különösebb meglepetést - és így a téma „ugrott”. Sanyi va­la­hogy’ vonzotta a más­ként gondolkodókat. A valaki – Kuczka Ju­dit volt, az egyik kultú­rális műsor – valamilyen … 2000. – főszer­kesz­tője. Már többször is talál­­koz­tunk; - kölcsönösen szimpati­zál­tunk egymással, később több í­rását is felhasználtam, leközöltem a televíziós könyvben, olyan gondolatébresztők voltak. De sokáig nem tudtam: ki ő? Még akkor sem. Kellemes, baráti beszélgetés volt. És akkor egyszer csak eljött az árulás, a beárulás pillanata. Akkor már túl voltunk azon, hogy engesztelő verset kellett írnom Bo­ross Péter 70. születésnap­jára (1998. augusztus 20.), amely kö­vetkezzék most itt, teljes terjedelmé­ben. Rögtön utána a másik, a­melyet már – az ő szempontjukból – „fordított megvilágosodásom” után írtam (de azt már nem küldtem el senkinek, sehova):

BOROSS PÉTER 70. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1998. augusztus 20.)

Mértéktartó a hatalom:

Nem szükséges forradalom.

Becsületes miniszterek

Kivívják a tiszteletet.

Dolgozik, épít a Kormány:

Ez maga az új Alkotmány.

Ifjúság és mély bölcsesség –

Nem engedik egymás kezét!

Rózsák nyílnak, szívben kereszt, -

Hű hívedet híven szeresd!

Megoldottad "minden dolgod":

Hetvenszer is legyél boldog!

BOROSS PÉTER 71. SZÜLETÉSNAPJÁRA

(1999. augusztus 20.)

Rossz hold van felkelőben... (Bad Moon's on the Rise/CCR)

Elmaradt a forradalom, 's

Feltámadt a karhatalom.

Botcsinálta miniszterek

Nem élveznek tiszteletet.

Légvárat épít a Kormány

Alkotmányunk üszkös romján.

Polgáraink csődhelyzetén

Nem segíthet jótétemény.

A valódi rózsakereszt

Krisztustól vár szeretetet.

Sűrűsödő bonyodalmak

Oszlatása múlik Rajtad.

Hetvenegyszer is légy boldog!, -

Hogy megoldhasd minden dolgod.

Czike László

Skultéty Sanyi – rögtön a kölcsönös jópofáskodások után, amikor mind a hárman leültünk a dohányzó asztalkához, rám mutatva - így szólt: „Ez az ember nemet mondott a szabadkőművesek in­vitálásá­ra!” Kuczka Judit csak nézett, a szeme sem rebbent. Ő pontosan tudta, mit is jelentenek ezek a szavak – én, akkor még nem. (A teljes kirekesztésemet a társadalmi – politikai, kultúrális és üzleti – életből, életem végéig. Aki ugyanis nem hajlandó belép­ni a HÁLÓZAT-ba, az nem része többé a TERV-nek, szabad préda, mert nem használható semmire, ami fontos. Használhatatlan se­lejt, sőt, közveszélyes másként gondolkodó, mert titokban nyilván összeesküszik a mainstream ellen. Lásd még: Orwell 1984, Fah­ren­heit 451 és Fahrenheit 9/11). Sanyi pontosan tudta, mit csi­nál. A nagymesternek íratott vers csak arra volt jó, hogy engem „le­­nyugtassanak", minden rendben van, nem lesz semmiféle retor­zió vagy üldözés. (Lett.) Hogy elaltassák minden esetleges gyanú­mat. Sanyi egyrészt mosta kezeit, mint Pilátus az Újszövetségben „I wash my hands!” -, másrészt üzent a vakolóknak, hogy, mint reménytelenről, mostmár végleg leveszi rólam a kezét. Kuczka Ju­dit nyilván teljesítette a küldetést – miért is ne tette volna? Judit é­desapja – mindezt jóval később tudtam meg –: Kuczka Péter, író vélhetőleg szabadkőműves volt. Mint az írók között nagyon sokan, legalábbis a jelentősebbek közül. De Kuczka Pétert, a népi írót – nem is első­sorban az írásai, hanem a szerkesztései avatták szép­irodalmi zse­nivé. Kiváló népi író társai között említhetem például Illyés Gyu­lát, Fekete Gyulát (Szimmaren, a Kék Sziget!), Sán­dor Andrást. Előbbi biztosan, középső vélhetőleg a Testvériség é­rintettje; - Sándor András dezer­tált. (Talán őt azért nem bántották, mert szőrűnek a szőrűt, úgy tudom – tilos…) Hogyha Kuczka Péter sem­mi mást nem tett volna a magyar és az egyetemes irodalom­ért, mint hogy éveken át szerkesztette a Galaktika című science­fiction folyóiratot; már akkor is, csak ezért is, irodalmi Nobel-díjat érdemelne… Rajongója voltam/vagyok 16-18 éves koromtól.

Meddő „összeesküvés”

Sanyi még tett értem egy utolsó előtti próbálkozást. Megint magá­hoz hívott, "spontán találkozó”-ra… És hát – megint voltak ott új emberek is, akik ki tudja, hogyan kerültek bele a mozaikból össze­rakott képbe. Ott volt Mihályfi Sándor, a „nyomulós” filmrendező, Murányi László, az egykori tévéhíradó-szerkesztő, meg – ha jól em­lékszem Szilárd Tibor is, aki egykor az MTV gazdasági vezetője is volt, majd a Felesport Kft. ügyvezetője lett, Hegedüs Csaba előtt. A fő műsor – mint rövidesen kiderült – én voltam, mint egy Sanyi ál­tal megtervezett, lehetséges „puccs” kulcsfigurája. Nagy tudású ba­rátom – akkoriban még tartós televíziós betegállományban volt, vagyis még nem volt az Orbán-kormány kisgazda, környezetvé­delmi közigazgatási államtitkára – nem kertelt. Előadta, hogy már minden jelentős fórum előtt nyilvánvaló, hogy Ragáts Imre gazda­sági főigazgató és Horváth Lóránt megbízott tévéelnök csődbe dön­tik a Magyar Televíziót, és hogy ez ellen sürgősen tennünk kell va­lamit. Körbenéztem Ez így, mind miránk hárult: a betegállomány­ban rejtőzködő vezető jogtanácsosra (Sanyi), a már évekkel ezelőtt kirúgott híradó-szerkesztőre (Murányi), az obligón kívüli filmren­dezőre (Mihályfi), a már nyugdíjban lévő volt gazdasági vezetőre (Szilárd) és az elnök leváltása után azonnal eltávolított főtanácsa­dóra, a MTV volt vezető közgazdászára, vagyis énrám. A helyzetet ab start mindenki rendkívül komolyan vette, így én sem protestál­tam. Sanyi közölte, hogy én leszek az új gazdasági főigazgató, ha a Ragácsnak felmondtak (?). Megkérdezte Murányit is, vállalja-e a té­véhíradó főszerkesztői beosztását. Murányi vállalta… Miután így mindenkinek kiosztotta az operatív feladatát, Sanyi kért bennün­ket, tegyünk meg a magunk területén „mindent” annak érdeké­ben, hogy „a megbeszélt dolgok” maradéktalanul megvalósulja­nak. Hazafelé egyfolytában azon gondolkoztam, kinek mi is a „te­rülete". Nekem speciel nem volt… Mondanom sem kell, hogy eme „összeesküvésnek” semmi folytatása nem lett, még szóban sem. A Ragácsot később kinevezték tévéelnöknek, porig rombolta a Tele­ví­ziót, vagy ha így jobban hangzik: a sárga földig…

Vadászkalandok

Említettem, hogy mindkét barátom – Schamschula és Skultéty is - nagy vadászok voltak, de amúgy a hobby-horgászatot sem vetet­ték meg. (Gyuri tudott horgászni, a Sanyi csak lógatta a kukacát.) Egyszer – még boldogult tévés korunkban – Sanyi elmesélt egy bi­zarr történetet. A Mátrában vadászott, s lőtt is egy gyönyörű szar­­vasbikát. Már sötétedett, mikor elment egy közeli barátjához jeep­ért, hogy a szarvast hazavigyék. Mire visszaértek, öreg este lett, és a bikának bizony csak hűlt helyét lelték. A lámpák fényében von­tatás nyoma látszott az erdei úton, egy közeli falucska felé. Ahogy csak tudták, olyan halkan közelítették meg a települést, majd a há­zat, ahová a széles nyom vezetett. Csendesen, észrevétlenül fel­fektették a bi­kát a jeep platójára. „És bosszú, az nem is volt?” – kér­deztem Sanyit. „Dehogynem! – válaszolta diadalittasan – Elő­ször szétlőttem a tetem elé „kötött” szakadt Zsiguli mind a négy kerekét, aztán még belelőttem a tankba is.” Síri csend volt egész idő alatt, míg az autó kiégett… (Csak hallgattam, belül­ről fejcsóválva, mintegy előre látva a jövőt: mégis, mi ehhez képest, ha valaki születésnapi eufóriában a vadászházban szétlő egy fest­ményt?) Másik alkalommal Sanyi Schamschulának me­­sélte a leg­ú­jabb szarvas-történetét, két egymás utáni időpontban, két rész­letben. El­ső ízben elmondta, már többedszer konstatálja, hogy a közeli Szlovákiából gyakran átváltanak a szarvasok. Különösképp feltűnt neki két, együtt kóborló aranyérmes szarvasbika. Gyuri a következő találkozásunkkor megkérdezte Sanyit: „És mondd, mi van a két gyönyörű „bikáddal”? „Mi lenne? Hát lelőttem…” – hangzott a kényszeredett válasz, némileg kuncogva. De a Gyuri nem hagyta annyiban: „Mind a kettőt?” „Mind a kettőt.” - vá­laszolta Sanyi, a Magyar Televízió – akkor még – vezető jogtaná­cso­­sa. Kicsit később – 1998-tól haláláig -: Orbán államtitkára…

A Televízióval kapcsolatos munkaügyi peremben Dr. Nagy László, közismert jobboldali ügyvéd-politikus képviselt. Sanyi csak mor­go­­lódott: „Minek ágyúval lőni verébre?” - de a pert végül „ágyúval is” elveszítettem. Amikor ügyvédemnél jártam, többnyire politiká­ról beszélgettünk, az ügyemről még érintőlegesen sem. Mintha az nem is lett volna fontos… Csak úgy, megemlítettem Nagy László­nak, aki később a jó barátom lett, hogy a Skultéty Sanyi és a Scham­schula Gyuri nagy vadászok, és kedd hajnalra – 2-kor jön­nek értem – meghívtak egy kis cserkelésre a gödöllői dombság­ba. Ügyvédem valósággal felcsattant: „Dehogy mész te sehova, még a végén valami vadászbaleset ér, aztán itt maradok a perben, nélküled!” – kiáltotta, s egészen meghatott, hogy „ennyi­­re” vigyáz rám. Később aztán így se, úgy se sikerült…

Kárászhorgászat a zavarosban

Aztán eljött a nagy nap, az árulás tetten érhető pillanata. Nem is sejtettem, mi készül. Schamschula Gyuri horgászni hívott, Skulté­ty Sanyival együtt, amit nem nagyon értettem – nem tudtam, nem hallottam eddig semmit Sanyi horgász-múltjáról, nem is volt neki -, lakhelyére, a diósjenői horgásztóhoz. Sejtettem, hogy inkább be­szélgetni fogunk valami fontos dologról, de azért vittem két elég keményre felszerelt horgászbotot, azt hittem, pontyozni fogunk. A-laposan melléfogtam, most is, minden várakozásomban. Úgy tűnt, tényleg horgászni fogunk, mert kimenve a stégre, Gyuri felesége, Gizi legott be is etetett, úgy 10 méterre a stég elé, ahol már 1-1,5 méter mély is lehetett a víz. Csontkukaccal horgászott, és percen­ként fogott is egy-egy tenyérnyi kárászt. Gyuri nem dobott be bo­tot; inkább csak a beszélgetést „irányította”. Mivel a szerelésem a kárászokhoz nagyon durva volt, ráadásul a „csontitól” is iszonyo­dom, csak gilisztát meg kukoricát tűztem a horogra – persze, hogy nem fogtam semmit. Kicsit finomítva a „hardware”-en, aztán sike­rült négyet-ötöt fognom – Gizi ezalatt legalább tizenötöt dobált be a közös szákba. Sanyi „háttal a menetiránynak”, a part felé, a pal­ló alatt úszó­zott, és akasztott is vagy tucatnyi féltenyérnyi-tenyér­nyi, soványka keszeget. Nyilvánvalóan hülyéskedett; bohóckodás­sal akarta felhívni a figyelmemet, nehogy komolyan vegyem már a horgászatról szóló meghívást. Sajnos én „igazságra” születtem, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a dolgokat illik a nevükön nevez­ni. Minden titkot, fedőnevet, sunyiskodást, mellébeszélést helyből utálok. Ezért igazából később – egész nap - se nagyon vettem ész­re, hogy nagyon el vagyok tévedve. Valójában minden folyt, csak komoly horgászat nem. Én érthetetlenül egyfolytában az úszómra koncent­ráltam, de pechemre az is mozdulatlan maradt. Finom e­bédet - ha jól emlékszem, frankfurti levest, virslivel – ettünk, amit Gizike főzött. (Nem csak horgásznak, de szakácsnőnek is elsőran­gú volt.) Ebéd után Gyuri mondta: „Nem kell minden időt a sté­gen tölteni!”; de végül is Sanyival hárman csak visszamentünk a tóhoz, hátha több szerencsével járunk. Nem jártunk. Felmentem a házba, Gyurihoz. Arra kért, menjek vissza, és mondjam Sanyinak, hogy menjen fel. Amikor szóltam Sanyinak, ezt mondta: „Nekem nem főnököm a Gyuri, hogy veled üzengessen!” – majd egy fél­óra elteltével sűrű sóhajtozások közepette feltápászkodott, s csak felment – „raportra” (?). Gizi nem volt már jelen, amikor „a műsor” elkezdődött. Már nemsokára indultunk volna Sanyi terepjárójával hazafelé, mikor Gyuri elővett egy könyvet, és nagy szertartásosan átadta nekem. Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyve volt. Sanyi meg sem nézte, mint aki már jól ismeri – a könyvet, vagy az eljárást. Hozzátette – „Ez egy nagyon jó könyv, olvasd el figyelmesen, és gondolkozzál el rajta.” Hazafelé alaposan beolvastam Sanyinak; vele szemben valahogy sem félelmeim, sem skrupulusaim nem voltak. (Kérdeztem is egyszer tőle, hogy’ lehet, hogy ő „annyira emberi”, miközben a többiek olyan gépiesek? Fel­hívta a figyelmemet, hogy szerinte a Gábor Józsi sem gépszerű.) a történtek nagyon felháborítottak, pedig a lényeget – hogy valójá­ban mi is tör­tént – akkor még nem értettem, és nem is kötötte az orromra senki. „Mi volt ez az egész színjáték?” – kérdeztem. Ő se értette – hazudta. „Szerinted a Gyuri patyolatfehér?” – kér­deztem dühösen. „Nyakig benne van ő is!” – felelte gondolkodás nélkül, mereven előre bámulva az útra. Ennyiben maradtunk. El­olvastam a könyvet, nagyon figyelmesen – de csak a félelem, a ret­tegés és az iszonyat nőtt bennem még nagyobbra. Egy hét leforgá­sa alatt végeztem a könyvvel – pedig két hetes határidőt szabott -, aztán meg­kér­dez­tem a Gyurit telefo­non, hogy "visszaküldhetem-e, Sanyival”. Nevetve mondott igent… Akkor már tudtam, mit jelen­tett mindez. Apám is azok között volt, akik valahonnan ismerték az okkult rituális ceremóniát. Apám egyenesen azt állította, hogy ez vele is megtörtént. (Hol, mikor, kivel, kikkel? – máig rejtély.) A­kit megkérdeztem, mind egybehangzóan állította, amit azután egy szabadkőműves – Magyar Szimbolikus Nagypáholy – szertartás­könyvben is elolvashattam. Nagy Töhötöm könyve – szinte a „ma­gyar Adam Weishaupt” élettörténete - mindmáig „egy (minden be­szervezendő személy számára) követendő pél­da” krónikája; az író először jezsuita lett, majd kilé­pett a katolikus szerzetesrendből és szabadkőműves lett. Meg­mu­tatja a könyv, milyen keskeny a határ a kétféle, merőben el­lenté­tes „hit” között annak, akit a szervezet e­reje, a közösségi hitélettel együttjáró sürgés-forgás, a társadalmi nyüzsgés, a félkato­na­i rendtartás és fegyelem sokkal jobban vonz, mint a szervezet i­gazi célja, maga a vallás, a hit. Mert lényegében a jezsuiták és a szabadkőművesek is tulajdonképpen intellektuális zsoldos katonák, vagy legalábbis azok voltak a történet idején. A Seszták Ágnes „parafrázis” mintájára úgy is mondhatnám, hogy a történet egy személyes lelki „megvilágosodás” története; no nem azé, „hogy’ lesz a zsidóból kereszténydemokrata”, bár Adam Weishaupt két „megvilágosodáson” is keresztülment: előbb zsidó­ból jezsuita lett, majd jezsuita kánonjogászból szabadkőműves; mi több, a szabadkőműveseket egyesítő új világszervezet, az Illumi­nátu­sok, a Sátán Zsi­­na­gógája (Jelenések Könyve 2.9), a sza­badkőműves világcent­rum megalapítója, amely a mai Világ­állam „jogelődje”, és amely történések közvetlen következ­ménye, hogy 2009-ben a Világállamot a Dönme irányítja, amelynek élén egy mo­dernkori triumvirátus, Jacob Rothschild, David Rocke­feller és II. Erzsébet, angol királynő áll (így volt/lett a mi „Sa­nyinknak” egyharmad – „III./III.” részben igaza). Szóval, idézet a rituális rendtartásból: „Nagy Töhötöm ’Jezsuiták és szabadkő­művesek’ című könyvét egy – addig sikertelen – tagfelvételi ceremónia záró akkordjaként kell átadni a szabadkőműves jelöltnek. Egyrészt a ceremónia hivatalos lezárása céljából – ha a beszervezési kísérlet ezután is eredménytelen marad, a Rend ezennel hivatalosan is leveszi a kezét a jelöltről, aki ez után szabad prédává válik -; másrészt éppen azzal a céllal, hogy a könyv elolvasásával a bizonytalankodó, ellenszegülő jelöltet még utoljára jobb belátásra lehessen bírni, tehát még meggondolhassa magát. A könyvet szabályszerűen min­dig 2 személy jelenlétében kell átadni. Az egyik személy szabad­kő­műves, aki referál a páholynak a végső kísérlet lefolyásáról és eredményéről. A másik személy profán – a páholyhoz kö­zel álló, nem tag (szimpatizáns) polgári személy -, aki a ren­den kívüli hiteles tanú szerepét tölti be.” A konzekvenciát böl­csen kell levonnom. Sanyi halott. Ezek szerint ő nem volt profán…

Sanyi könyvtára

Skultéty Sándor felemás személyiség volt. Minimum kettős életű; - volt egy jobb meg egy bal oldala (egyik sem volt „hivatalból rossz”), és merő pragmatizmusból, mindig azt vette éppen elő, amelyiket a helyzet megkívánta. Baloldali (keresztény szociáldemokrata) gyö­ke­reit igazolandó ott az édesapja, népnemzeti mivoltát pedig bősé­gesen igazolhatta Iza, a nővére. Sanyi nem volt egy kiművelt elmé­leti koponya, viszont a való világban senki nem járhatott túl józan paraszti eszén. Elképesztőek az önéletrajzai. Három-négy éves is­meretségünk alatt legalább három, különböző céllal íródott/publi­kált életrajzát ismertem meg - ezek mintha három különböző sze­mély életrajzai lennének. Volt egy őt teljesen "szentté avató” naci­onáléja, mely a Telehírben – az MTV belső lapja - látott napvilágot. Ebben a számomra még a dátumok is nóvumok voltak – alig talál­tam benne egyezést „az én” Sanyimmal… Sanyit mindenki szeret­te, fantasztikusan jó főnök, inkább mindenki barátja volt. Aki ki­érdemelte, annak mindenben mindig segített, egyengette az útját. De ellenségeivel sem volt haragtartó, bosszúálló vagy kíméletlen. Az egész szakmai-, politikai-és élettevékenységét (súlyos szívbe­teg volt, akinek Isten „kimérte” az idejét) az egyszerűségre, tisztaságra és a praktikusságra való törekvés, pragmatizmus jel­le­mez­te. Soha nem volt a bonyolult „időhúzások” híve; nagyon jó diplomáciai ér­zéke volt, de zárt, megbízható körben soha nem kendőzte el a sa­ját igazi véleményét, állásfoglalását. Énvelem szemben csak akkor változott meg, amikortól „szabad prédává” váltam; de erről majd még később… Voltak „hivatalból” is ellenségei, de érdekes – még azok is tisztelték, becsülték, sőt: szerették! Egyszer Sanyi elmond­ta, kik is a Televízióban működő Mossad-csoport tagjai. Ő már csak tud­(hat)ta… (A nevük más összefüggésben megtalálható a te­levíziós könyvemben.) Amikor Petákot leváltották, mindenki biz­tos­ra vette, hogy - velem együtt - őt is kirúgják. Nem így történt! Végül 1998-ban televíziós be­tegállományból „igazolt át” kisgazda államtitkárnak Orbán Viktor kormányába. (Nemrég hallottam egy másik akkori államtitkártól, hogy a Sanyit a nagyhatalmú Várhelyi András és a „szintén zenész” Horváth Béla „tette volna” államtit­kárrá. Nekem Sanyi elmesélte, hogy két kőművesnek, Gyurkovics Tibornak és Hernádi Gyulának köszönhette. Már nem élnek.) Nos, amikor a Sanyi hivatali szobájában éppen – 1998. első napjaiban – „reszketve” vártuk az egészpályás bosszút, beszédelgett hozzá az egyik érintett, és emígyen szóla, Sanyihoz: „A Petákot nagyon u­táltuk, de te, Sanyi, hiányozni fogsz!” – azzal kámforként el is illant; nyilván szólította a kötelesség, noha munkaköre nem volt... Hogy mi tűnt fel a Sanyi otthoni könyvespolcán? Nem volt ka­rak­tere. Volt ott mindenféle, de csak afféle „kirakat”-könyvek. Olyan ember könyvtára, aki mintha mutatni, illusztrálni akarná a szem­lélődő számára, hogy ő „kicsoda”. Két könyv különösen megütötte a szememet. Két képeskönyv – „materialista” felnőtteknek. Okkult könyvek – nem szeretem az ilyeneket. Hidegek, hamisak, hivalko­dók, evilági­ak, giccsesek, erőltetettek. Az egyik: Antall József te­metése (szerkesztette: Várhelyi András). A másik: A fran­cia for­ra­dalom képekben. Másoknál is láttam ezeket a könyveket. Ez a Grand Orient szellemiség Antall egész udvartartását körüllengte…

Orbán-ügyek

Sanyi „üzemszerűen” úgy működött, akár a legnépesebb társaság kellős közepén is – miközben ő volt a társaság természetes közép­pont­ja! -, hogy állandóan a fülén lógott a többcsatornás mobil­tele­fonja, amelyen akár két-három emberrel is beszélhetett párhuza­mo­san, egymástól függetlenül, - emellett többeket még „parkoló-pályán” várakoztathatott is. Fogalmam sincs, honnan volt ekkora megosztott koncentráló képessége, ugyanis sűrű telefonálás köz­ben még izgő-mozgó, beszédes apró szemeivel „a nyájat is” haté­konyan szemmel tartotta, sőt, szapora hunyorításaival még „né­mán”, de eredményesen kommunikált is velünk! Multiplexer üzem­módjának információ-termelékenysége minden szárnyaló képzele­tet felül­múlt. Az hagyján, hogy mindenkiről mindent tudott. Min­den nap újabb és újabb információ-halmazt „dobott” felénk, mert ha valami szaftosat megtudott, nem bírta ki, hogy meg ne ossza a Petákkal, vagy velem. („Illetéktelenekkel”, a gyanús sze­mélyekkel, vagy pláne „az ellenséggel” persze – nekem sosem volt tiszta, kik is azok? - csak tudatosan mixelt dezinformációkat közölt.) Amikor Orbán Viktorék megnyerték az 1998-as országgyűlési választáso­kat, naná, hogy az volt a legfontosabb megválaszolandó kérdés, ki is ez az Orbán Viktor? Sokféle legenda, mendemonda, friss hír ke­ringett róla. Sanyi mindenkinél többet tudott, mintha a Viktor há­lószobájában – de legalábbis a dolgozószobájában - is lettek volna kémjei… Hozta a hírt, hogy néhány hét miniszterelnökség után Orbánon az idegösszeomlás tünetei mutatkoztak, és minden hétvégén a telki magánklinikán „regenerálják” – ami nem is meglepő, mondta, hisz a Viktor előtte sohasem dolgozott, egy per­cet sem, és hát Oxfordban mégse okíthatták ki mindenre, ami egy gyakorló miniszterelnök számára nélkülözhetetlen, nem is szólva a disznóólról, amit a Gyula hátrahagyhatott. Aztán meg jött a hí­r az Orbán Viktor gyerekes „miniszterelnökkénti hivatali viselke­dé­séről”, már­mint, hogy: komolytalan. Állítólag az egyik államtitkára benyitott hozzá, és mit látott? Orbán Viktor, Magyarország új, ifjú miniszterelnöke talpig autentikus alcsúti mezében, önfeledten de­káz­gatott, miniszterelnöki dolgozószo­bájában. Még jó, hogy nem a Madelaine Albright vagy a bilderbergi Bill Clinton tévedt be hozzá, mondjuk egy orális szaxofonnal a kezében… Ha-ha-ha… De aztán más történetek is érkeztek, kevésbé komolytalanok és spontánok; származásáról, jövendölésekről. Volt egy furcsa történet, amelyet több kézből is ismertem. Egyszer Várkonyi Balázs – ma: a Magyar Hírlap szerkesztője – mesélte, aki egy tanulókörbe járt egykor pl. Bárány Anzelmmel (majd még jön), aki szintén ismerte a legendát. Rebesgették a Viktorról Varga Domokos György, alias: „Dombi” egyszer meg is írta, több éves szilenciumra büntették emiatt -, hogy mikor miniszterelnök lett, már a harmincadik garádicson állt, éppúgy, mint Vaclav Hável. Íme, a Balázs legendája:

Két gyors tőmondattal nyitott: „(1) Nem vagyok zsidó, bár tudom, annak látszom. (2) Nem vagyok titkos ügynök, bár évekig próbáltak beszervezni; - mindig a Balatonhoz vittek egy személyautóval, egy kis meggyőző beszélgetésre.” - mondta. Hallgattam. Azon gondol­koz­tam, mért köti az orromra az idézett, általam nem kívánt posz­tu­látumokat. Futólag felmerült bennem: mi lenne, ha én, vele el­lentétben esetleg kriptokommunista, zsidóbérenc, szabadkő­mű­ves vagy kettősügynök (lásd: Kötött Kéve, 1998. február – Skultéty-Ki­rálybé Iza mélymagyar lapja); netán még orientalista kisgazda is (ennek akkor ugyan még nem volt semmilyen aktualitása) lennék, de nem adtam hangot színes látomásaimnak. Vendéglátómmal Orbán Viktorról beszélgettünk, nem sokkal az 1998-as választások után. Tudta, hogy a Demokratában két évvel előre megjósoltam a miniszterelnökségét, s azt is, hogy nagyon aggódom érte. Emellett annak is a tudatában volt, hogy a „rajongásom” nem kritikátlan, és nem is korlátlan/felhőtlen, mint például Tóth Gy. Lászlóé, aki e­gyenesen zseninek, s Európa legtehetségesebb politikusának ne­vez­te az ifjú miniszterelnököt, éppen akkoriban, a Demokratának adott interjújában. Nos, Balázs elmesélte, hogy értelmiségi társa­sá­­gi körökben tartja magát a legenda, miszerint Orbán Viktor (aki az Ikrek jegyében született) horoszkópja felemás, baljós jövőt ígér. A jóslat szerint Orbánt a dörzsölt, gátlástalan tanácsadói beviszik majd a sűrűbe; olyan mélyen, ahonnan már nincs visszaút. Elhi­te­tik vele, hogy alapvetően minden rendben van, sínen halad az or­szág - amit Orbán készséggel elfogad, hiszen nem természete az örökös háborúzás. Egyébként is az egész „Fidesz-company” fixa i­deája, hogy elég csupán szorgalmasan dolgozni (plusz szellemes, szívhezszóló beszédeket mondani), és önmagától megteremtődik a polgári jólét, a demokrácia. Amikor Orbán Viktor rádöbben, hogy rászedték, kilép a Skót Rendből, és visszatér magyar népi gyökere­ihez: forradalmárrá, népvezérré válik. (No, ezen a várakozáson ma már jócskán túl vagyunk…) Végül beteljesül a szokásos magyar á­tok, a tra­gédia, a legenda. A magyar balsors: a szakrális vadkan…

Említettem a miniszterelnöki származásról szóló híreket.

Amilyen meglepő információkat ez ügyben a Sanyi előadott, azok­ból én – őszintén szólva – nem sokat hittem el, mindenesetre arra jó­nak tűntek/látszottak, hogy – sok évvel később - egy gúnykölte­ményt fabrikáljak belőlük. Annyit azért a versike elé fűznék, hogy amennyiben a legenda magva – ami Sanyi szerint Alcsút környé­kén „gombnyomásra” éledt – igaz, úgy ma, 2009-ben bármit is ár­mánykodjék az MSZP és volt koalíciós partnere, teljesen valószí­nűt­len, hogy a kisebbségiek és a legitimisták 2010-ben Orbán el­len szavazzanak. Íme, a vers, az állítólagos dédmama románcáról:

A hepiend balladája

Trónörökös volt a Habsburg,

A Ferenc Ferdinánd -

Nyári éjen kedvese lett:

Sárika, vadvirág...

Száll reád merénylet átka,

A mátka megfogant -

Méhében egy halott császár

Magjáért szól a lant.

Ah! lágyan kél az esti szél

Alcsútdoboz felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

Ne szülj császárt, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!...,

Férjhez adták egy orsóshoz

A csinos roma nőt.

Elárul a járomcsontod,

A nemes halánték -

Nemzedékek titkát hordod:

Ferdinánd atyádét.

Európa egységes lesz,

Magyar reményt kínál -

Hogy végtére megment minket

A szakrális király.

Pápa, add hát áldásodat!

Ő megmenti trónod...

Antikrisztus nem fog rajta -

S így mindenki boldog.

Megmenekülhet a világ,

Róma és Izrael -

Armageddon tehát nem lesz:

A vész így illan el...

Halál helyett örömünnep

Az Apokalipszis -

Jézus, s Márja békét hoznak,

Mert nem lesz több krízis.

Az Aranykor bőséggel jön,

Büszke Isten Fia -

Eredményes volt az újkor

Magyar áldozata.

Eggyé forrt az egész világ,

Minden népe testvér -

Megigazul minden ember,

A sok bűnös megtér.

Egynek engedetlensége

Majd’ mindent tönkretett -

De egy engedelmessége

Irgalmat érdemelt.

Isten tehát megbocsátott:

Új a történelem! -

Mert leszállt Ferdinándra

Megszentelő kegyelem.

Vác, 2004. október 26.

Czike László

Orbán Báránykája

Felállt egy miniszterelnöki hivatal, amelyben egy „korábbi ismerő­sünk” – Tellér Gyula, az MTV korábbi fideszes kuratóriumi tagja – afféle „tájékoztatási miniszteri” szerepkört kapott és töltött be, épp olyat, mint boldogult Antall József miniszterelnöksége idején Var­ga Domokos György, alias: „Dombi”, aki azóta felesküdött a Ma­gyarok Szövetségére – Kelemen Iván után Vukics Ferenc géniu­szá­ra -, és az elmúlt 20 évben egyébként is elévülhetetlen és felül­múl­hatatlan történelmi érdemeket szerzett a törzsi háborúk analí­zi­sé­nek és szintézisének tényfeltáró, oknyomozó munkájában. Eb­ben a hivatali szervezetben kezdett el működni az új, „oda-vissza tájékoztatási gépezet”, amelynek egyik legelső és legsürgősebb fel­a­data az Orbán-kormány média-politikájának stratégiai megala­pozása volt. A munka egyik kulcsszereplője Bárány Anzelm volt, aki egyik nap – nagy meglepetésemre, hisz’ azelőtt nem is ismer­tem – felhívott telefonon, és kért, fáradjak be a Miniszterelnöki Hi­vatalba, és vigyem magammal minden írásomat, amit televízi­ós és média szempontból távlatilag fontosnak tartok. Nem tudtam, mi­lyen szempontok szerint szelektáljak, így magammal vittem az el­múlt években megjelent írásaimat tartalmazó teljes dossziét. Bár ne tettem volna! Sanyi nagyon belelkesedett, azzal hitegetett, hogy mostmár „holtbiztos”, én leszek a tévéelnök, vagy még „valami na­gyobb". Pillanatok alatt „kinyomozta”, hogy bizonyos Bártfai Béla (a­ki, ha jól emlékszem, évekkel később gyanúsított is lett, valami­lyen ügyben) államtitkárhoz Bogár László államtitkár-társához, a Miniszter­elnöki Hivatalban – fogunk Anzelmmel együtt menni, és ő drukkol nekem, legyek nagyon okos, és minden rendben lesz. Eh­hez képest nem mentünk semmilyen Bártfai Bélához. Bárány An­zelm meg­ebédeltetett a miniszterelnöki hivatali menzán – előtte és utána (mert ez egy egész napos program volt!) pedig gyakorlatilag agyleszívást végzett rajtam. Részletesen kikérdezett mindenről, az írásaimról, a televíziós munkámról, szakértői jelentéseimről, stb. Mivel semmit nem mondott – úgy viselkedett, mintha hazafias kö­telességemet teljesíteném a Fidesz-kormány oltárán -; megkérdez­tem, szóba jövök-e, mint MTV-elnök. Azt válaszolta: igen; de más jelöltjeik is vannak. Másnap elmeséltem a Sanyinak a történteket. Ujjongott, gratulált, azt mondta: „sínen” vagyunk. Ezután semmi nem történt, többé nem hívtak sehová, sőt, az írásaimat tartalma­zó dossziémat sem kaptam vissza soha többé. Amikor a Fidesz új kormányprogramját megismertem, kritikai elemzést tettem közzé az Új Idők című kétheti lapban, amelynek – Sándor András halála után a vezető publicistája lettem. (András egri temetésén Várkonyi Balázs, Liebmann Katalin - ma: Echo TV - férje mondott orienta­lis­ta búcsúbeszédet.) Az Új Idők szerkesztő­ségében ismertem meg annak idején Murányi Lászlót, Döbrentei Kornélt és Sándor György humoralistát is, aki azután hosszú évekig a legjobb barátom volt.

Orbán és a kőművesek

„Viszonyuk” kezdettől fogva ambivalens. Erről meggyőződhetünk, ha Zelnik József „TESTAMEN”, Leonardo evangéliuma cí­mű köny­vét figyelmesen olvassuk. Egyszerű lenne az ellentétet elintézni pl. azzal, hogy Zelnik „nemzeti”, Orbán „úniópárti”, ám a dolog ennél bonyolultabb. Zelnik a szakrális alvilágban templomos nagymes­ter, Orbán meg „egy templomos jogutód”, a johannita rend tagja.

Szép példája mindez annak, hogy mélyebb (személyi) összefüg­gé­sek ismerete nélkül nemcsak az adott történelmi korszak megérté­se lehetetlen, de a legújabb kori történések magyarázata is sú­lyos korlátokba ütközik... Zelnik említett könyvének 14. oldalán a kö­vet­kező szövegre bukkanunk: „Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politi­ká­val. Úgy vélve, hogy legyőzték az előző hatalmi szerkezetet, nem ve­szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megőrzése érdekében hitre és val­lásra szólít fel.” Nem nehéz felismernünk, ‘a Polgár’ vagyis a Fő­polgár nem lehet más, mint az 1988. óta lezajlott ma­gyar­or­szági „rend­szer­váltás” legfajsúlyosabb sze­mé­lyi­sé­­ge, Orbán Viktor, akinek többek között az a felszínen rendkívül „hálásnak” tű­nő, de valójában rendkívül hálátlan feladat jutott, hogy a valós nem­zeti alternatívát nyújtó népvezér (a királyfi) helyett annak „al­te­re­gója” legyen; vagyis hogy kiváló médiumi képességei révén – például Gyurcsánnyal szemben - „a hi­­teles alternatívát, a nemzeti hőst” alakíthassa, holott az igazi sze­repe „leve­zető szelep”, amely­ből a remény, az igazi alternatíva utolsó esélye fáradt nemzeti gőz formájában távozik el, és nem marad utána más, csak az űr.

De vajon miért bánik el Zelnik ilyen „méltánytalanul” a szabadkő­műves Antall Jó­zsef (Hiúz Szemei – svájci Grand Orient típusú, a B’nai B’rith által irányított páholy) szellemi, és úgy tűnik, minden más tekintetben is „egyetlen örökösével”, Orbán Viktorral? Mi az igazi baja vele?! Talán nem elég nemzeti, vagy nem eléggé jobbol­da­li? Vagy nem elég „polgár”, hogy gúnyolódik rajta, vagy netán a vallásos hitét „kevesli”? A valódi okok a történelem mélységeiben rejtőznek. Mindkét lovag a saját szupranaci­onális lovagrendjé­nek világnézetét, stratégiai koncepcióját képviseli. A történe­lem mélységeiből ím’ új­ra előtör a két ellentétes világfelfogás kibé­kít­hetetlen harca, amely a képtelen, egyszerű átlagember számára „értelmezhetetlen” Zel­nik-Orbán párviadalban ölt testet, lángol fel, nem csupán egy exkluzív könyv pergamen-sárga, kemény lap­jain, de a minden­napi politikai való világban, a „nemzeti stratégiai döntések” hadszínte­rén is. Napjainkban újjáéled a középkori „lo­vag-uralom”. Mind­egyik jelentős rendszerváltó politikusunk, de a tu­dósok, művé­szek, írók, építészek, bankárok, sőt, már egyes fő­papok is - akik valamennyire adnak magukra - belépnek vala­me­lyik „rend­be”, mintha exkluzív csoportképzés nélkül már nem is lenne egyenrangú ember senki emberfia... (vö. Skultéty Zel­nik-kritikájával - Dánoson). Ebben a „gigászok párviadalában” Or­bán Viktor, a „Polgári Szö­vet­ség” elnöke képviseli a guelphsek; míglen Zelnik József nagy­mester, a „Magyar Kulturális Szövet­ség” elnöke a staufok „ghi­bellinus” globális nagypoliti­kai ér­dekeit. Amíg Orbán a Szent János Lovagrend (más néven jo­hanniták) szelle­miségét, addig Zelnik az újjáélesztett Temp­lo­mos Lovagrend eszmeiségét hordja magában...

Amikor a fábiánus szocialista, mi több, a martinista páholyfőnök – e­zek a baljós hangzású történelmi terminus technicusok nem es­nek messze a Selyemgombolyítótól - pár napra államtitkár lett az Orbán Viktor nagy sietve összetákolt kormányában, éppen „zab­he­gyezés” folyt mindegyik frissen felállított minisztériumban. A Fi­deszt nagyon meglepte, hogy - Torgyánék nem kis segítségével –ha­talomra kerültek és koalíciós kormányt alakíthattak, ezért rög­tön az elején ráhibáztak, sőt rá is haraptak egy „univerzális gumi­csontra”, pontosabban rögtönözve kitaláltak „egy kis generál-pót­cselekvést”, csak nehogy mindjárt semmittevéssel teljenek a kor­mányzás első hetei. Darázsfészekbe nyúltak…

Amint a Rend „levette rólam a kezét” – látszólag letett, lemondott rólam -, és Sanyi is rögtön elkezdett „visszafelé focizni”; a taktika láthatólag megváltozott. Továbbra is hívtak különböző látszat-cél­ból, de kelletlenül viselkedtek, látványosan igyekeztek „undokul kibabrálni” velem, éreztet­ve, hogy „igenlő” válaszom hiányát tény­leg packázásnak tekintik. Hogy miért jelentem meg ezekre a hívá­sokra? Jogos kérdés! Az igazság az, hogy ahhoz már elég sokat tud­tam (róluk), hogy ne lépjek be vakolónak, de ahhoz még nagyon keve­set, hogy eldönthessem, meg merjem nekik kon­k­réten mondani: hagyjanak engem mindörökre békén. Több év telt el, amire végig tudtam/mertem egyáltalán gondolni, mi is történt velem. Nagyon féltem, ha „tengelyt akasztok” velük, netán „ellenségessé” válok, az váratlan retorziókat vonhat maga után. A helyzet az, hogy ebben is vétkesen naív voltam. A retorziók akkor és úgy jöttek, amikor és ahonnan a legkevésbé számítottam volna rá. A Sanyitól. És úgy, hogy mindeközben – a többiek – folyama­tosan szembe mo­solyogtak rám. De erről majd később. Szóval ott ülök, egy miniszteriális dolgozószobában, ahol „hivatalosan” a vi­lágon semmi keresni valóm nincs. Sőt, a „témavezető” – egy sza­bálytalan anagrammával élve, nevezzük egyszerűen „József nádor­nak” - még azt is vi­lágosan értésünkre (három-négy, immár min­dent kiszolgált, „vén csatalóval” együtt ültem nála) adta, hogy „eb­ből”, itt senki nem fog egy árva fillért sem keresni. Ezek után kö­tet­len, népies mo­dorban előadta, hogy az if­jú titán, „ez a bekép­zelt fiúcska” vizs­gafeladatot eszelt ki az új miniszterek­nek, és ezt az „e­gyenfeladatot” természetesen az államtitkárok­nak kell meg­ol­daniuk. Minden minisztériumnak átadás/átvételi vagyonleltárt kell készítenie, amely tételesen rögzíti, hogy mit is vet­tek át a Horn-kor­mány­tól! Aztán mindenki hazament, én is. A vagyonleltárból az égvilágon semmi nem lett; a tanácsadói éppúgy lebeszélték róla Orbánt, mint később a Varga Misit a jó előre meg­hir­detett Fidesz-elképzelésről, miszerint értékelemzéssel, funkció/­költ­ség alapon ké­szítsenek vadonatúj szerkezetű és tartalmú – és nem posztkommu­nista – állami költségvetést.

Ezt nyögjük azóta is…

Orbán sosem volt jóban a vakolókkal. (Közismert tény, hogy már rég­óta követelik vissza a Fővárosi Önkormányzattól a világháború előtti Podmaniczky utcai székházukat, de a Főpolgármester vala­mi­ért mégse’ adja. A szabadkőműveseket – a Magyar Szimbolikus Nagypáholyt – nem elégítheti ki az sem, hogy Demszky nagy rava­szul, „úgy vigasztalásul” előállt egy „Pod­maniczky-terv­vel”, ami­­ről nagy­jából csak ő tudja, micsoda.) Szóval Orbán nem kedveli őket – ők sem őt! -, viszont figyel, hallgat rájuk, és mint afféle „szük­sé­ges rosszat”, respektálja is áldásos tevékenységüket, ami nagyjá­ból oldásból és kötésből, rövidzárlatok okozásából és hangyaszor­galommal történő elhárításából áll. (Az MSZP is tőlük tanulta ezt.) Igaz, nem pontosan „nekik”, de ingyen nekik adta a Pesti Vigadót.

A Vén Csatahajó

Egyszer a Kocsis L. Mihály „Végszavazás a halállal” című könyvé­nek (amelyet Latinovits Zoltánról írt) a bemutatójára hívtak, egy a Szabadság híd lábánál parkoló Vén Csa­tahajóra, a Dunán. Náluk ugyanis min­­den „szá­mottevő” kul­turális ese­mény kiváló alkalom a vállveregetésre, a tár­sasági öntömjénezésre, valamint egy kis bori­vás­ra, persze a szokásos vizet prédikálás kie­gészítéseként. Egy ré­gi ismerős már messziről integetett, üljek mellé. A Mihályfi Sanyi volt. Alig estünk túl egymás baráti öröm-üd­vözlésén, Sanyi máris felhívott valakit mobilján: „Képzeld csak, Elnököm, kivel ülök egy hajóban! A Czike Lacival!” – majd hozzám fordult: „Akarsz a Zelnik Jóskával beszélni?” – elmutogattam, hogy nem. „Jós­ka üdvözöl – mondta -; azt tudod-e, hogy az összejöveteleken ma is gyakran szóba kerülsz, mint aki ritkán téve­dett? Töb­ben is mindig megemlítik, de kár, hogy nem vagy közöttünk! Öregem, amit ’megjósoltál’, az mind bejött! Fantasztikus a po­litikai előrelátásod!” Mondanom sem kell: köpni-nyelni sem tudtam. Akadozva igyekeztem elmagyarázni neki: nem min­den „a­rany”, ami fénylik. Ma sem vagyok benne biztos, hogy megértette. Sanyival többé nem találkoztam, Isten nyugosztalja. A találkozón Kocsis Levente Mihály író, kezében egy jókora boros­ pohárral – megdicsőült.

Az utolsó vacsora és Dionüszosz

Ismét meghívást kaptam, ezúttal egy festménytárlat megnyitójára. Már az „előzmények” sem mindennapiak. Túl korán, úgy félórával korábban érkeztem. Azelőtt nem jártam a Pesti Vígadóban, ezért – mivel nem akartam ennyivel hamarabb bemenni -, a bejárat előtt őgyelegtem, vacillálva, mitévő legyek. Ronda szél fújt… De egyszer csak hirtelen elém lépett egy szekrényszerű „ukrán” alak, durván rám szólt: „Azonnal takarodjék innen, s többé meg ne lássam itt, mert nagy baj lesz!” – közölte ellentmondást nem tűrő han­gon, majd nekem nyomban hátat fordítva, sietve a kapu felé in­dult. Nyilván látásból „kipécézett” magának. Egyrészt megijedtem, más­részt azért nem annyira. Nagyobb „kópék” hívtak engem erre a megnyitóra… Tettem néhány félrevezető félkört, majd bementem egy másik bejáraton. Senki nem tartóztatott fel. A lépcsőnél a Jó­zsef nádor fogadott, nagy ovációval, és feljebb invitált. A kiállítás Dionüszoszról, a bor gnosztikus „imádatáról” szólt – mester­kélt össze­füg­gésben Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájával és az Oltáriszentséggel; a témá­hoz kapcsolódó magyar fest­mények bemutatásával, és „összekötőszöveg­ként” a falra a­kasztva magyar költők – köztük: Gyurkovics Tibor és Herná­di Gyula - költeményeivel.

Idézet Zelnik József „Zarándoklat a borhoz” - Dionüszosztól az Eu­charisztiáig -, 2000-ben, a Pesti Vigadó Galériában elhangzott, ki­állítási megnyitó beszédjéből: Ajánlás: „A világ a titok által léte­zik.” (Részlet a Széfer ha-Zóhár-ból). „Ha most kóstolok egy po­hár­ral - így Zelnik - Antinori márki Sangiovese (ez valami vér­színű vörösbor-fajta) szőlőből készült, Santa Cristina nevű (az egész név így együtt nagyon Krisztus Szent Vérére asszociál! - Cz. L.) toszkán (mint korábban olvashattuk: a „TESTAMEN”-ben Me­fisz­tó nemes egyszerűséggel csak „toszkán gazembernek” nevezi Le­onardót! - Cz. L.) borából, akkor merek tenni némi kitérőt, hogy vázlatosan feltehessek még néhány új kérdést. A művé­szet és az Eucharisztia koordináta-tengelyének origó pontjá­ban ott áll az európai művészettörténet legrejtélyesebb képe, az Utolsó vacsora, és alkotója, a megfejthetetlen művészem­ber, Leonardo da Vinci. Az Utolsó vacsora a keresztény világ leghíresebb képe lett, annak ellenére, hogy alkotója a római kánon szerint nem volt hívő, sőt már a saját korában is bo­szorkánysággal, homoszexualitással, mágikus praktikákkal vádolták; - talán nem véletlenül, hiszen az élete tele volt ta­lányokkal. Ezt még maga is gerjesztette, mikor arról mesélt, hogy csecsemő korában egy olyan monte-albanói kecske tejé­vel táplálták, amelynek a gazdája boszorkány hírében állt. Vagy hogy gyermekkorában álmában egy sólyom szállt reá és „beavatta”. De fokozta a Leonardot körüllengő misztiku­mot rendkívüli szépsége is. Erről tanúskodik Verrocchio róla mintázott ifjú Dávidja és Botticini Szent Mihály arkangyala. Egész életvitele különös. Vegetáriánus volt és nő nélkül élt. Több képén átsejlik a Tantra Jóga: „Miért is volna szüksé­gem asszonyra; bennem, magamban van egy belső asszony.” - tétele. Pontos példa erre a máig megfejthetetlen jelentéstar­talmú Mona Lisája. Az egész képet átjárja a lírai kétértelmű­ség. Vélhetőleg a huszadik századi pszichoanalízisen iskolá­zott művészetkutatás jár közel az igazsághoz, mikor azt ál­lít­ja, hogy Leonardo ebben a képben a nemek előtti emberit, az ún. androgün-jelenséget kívánta megközelíteni. Az sem vé­letlen, hogy az ezoterikus iratokban a kozmikus ember min­dig androgün, a gnosztikus Antroposz. Megkérdezhetjük, feltételezhető-e Leonardóról, hogy őt ezek a gondolatok fog­lal­koztatták? Nem tudjuk. Mindenesetre a neve felkerült egy furcsa listára, a „Dossiers Secrets” névsorába, amely a Prie­u­ré de Sion titkos társaság nagymestereit tartalmazza. E­sze­rint 1510-1519. között ő volt a nagymester Sandro Filipe­pi után, akit mi Botticelliként ismerünk. Ilyen vélt vagy va­ló­di tények vették körül az embert, aki (1495-ben, Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában) hozzáfo­gott az Utolsó vacsora, az Eucharisztia megfestéséhez. Ter­mé­sze­te­sen már sohasem tudjuk meg, mire gondolhatott a vi­lág legtudatosabb, de egyben legszenzibilisebb művésze, amikor elkezdte ezt a munkát. Egy olyan műről van szó, mely­nek rejtelmeit több könyv sem lenne képes feltárni; bi­zonyítja ezt az eddig róla írt könyvtárnyi irodalom. Én is csak néhány kérdést merek itt feltenni témánk, a borál­do­zat szempontjából. Miért helyez Leonardo egy nőt (Mária-Mag­­dalénát) az apostolok közé Krisztus jobbjára? Erősíteni akarta-e ezzel Krisztus élettörténete gnosztikus szemléletét? Miért nem akarta, merte, tudta befejezni Krisztus arcát? Ke­vés és együgyű magyarázat erre, hogy az előbb megfestett Ja­kab arca olyan szépre sikerült, hogy azt utána már nem tudta felülmúlni. A művészet a tudomány és a vallás megis­me­rő egybeötvözésével, szintézisével kísérletezik. A festmény mértanilag is kivételesen megszerkesztett felépítése azt su­gallja, hogy az alkotó művész célja az Opus Magnum, a cent­rá­lis pont meghódítása; azé a ponté, ahol a világot kiegyen­sú­lyo­zó erő székel. Ebbe az áthelyezhetetlen, leválthatatlan és megfellebbezhetetlen középpontba helyezi Leonardo az Eu­charisztiát, a kenyér és a boráldomást, úgy, hogy a Krisz­tus arca mögé helyezett ablak-csillagkapu Sion hegyére nyí­lik, amely földi létében a varázslatos toszkán táj. A festmé­nyen Krisztus már nem figyel a tanítványok földi vitáira. A bal keze mellett egy pohár bor, a jobb kezénél kenyér. Meg­nyit­ja általuk a világegyetem létezés-emlékezet-rendszerét: hogy mind­nyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énben­nem, és én tebenned... Beszélnünk kell még arról is ebben a vázlatunkban, hogy a bor épp a misztikán keresztül, nagy titkok tudója. Elég, ha Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szim­bóluma.”

Amellett, hogy megírom az igazat, ami velem történt – néha véle­ményt is illik, szabad, muszáj nyilvánítanom. Egy ilyen előadásból egy szimpla pogány profán egy kukkot sem ért. Az igaz, és fejlett ju­díciummal is rendelkező, olvasott keresztényt az ilyen gnoszti­kus apokrif hallatán elfogja a jeges iszonyat, kiveri a jeges veríték. Ám a szöveg a templomos szabadkőművesek füle számára maga a szférák zenéje.

Már eltávozóban voltam, amikor a József nádor utolért, szeretett volna bemutatni néhány számomra ismeretlen, kifejezéstelen te­kin­tetű úrnak. „Czike László, szintén a Rend tagja.” – mondta. Csak néztem, minek vagyok én a tagja? Mikor később, négyszem­közt rákérdeztem, mi volt ez, azt mondta – valamit „félreértettem”.

A keresztény szocializmus és az arany rózsakereszt

A fenti címekkel írtam két hosszabb tanulmányt is 2000-ben, a­me­lyekben részint elemeztem a titkos társaságok politikai szere­pét, tevékenységét; másrészt politikai konklúziót is megfogalmaz­tam: olyan társadalmi rendre lenne szükségünk, amelynek eszmei alapjai a kereszténység és a szociáldemokrácia. Mindkettő meg is je­lent a KAPU című folyóiratban. Az egyikben Zelnik Józsefet, a templomépítő templomos nagymestert idé­zem – Nagy László egyik versét kommentálja: „Lehet-e temploma az ördögnek, magyarul a rémnek, és hogy megismerjük, ki ő, nevezzük nevén héberül: Sata­nas, latinul Diabolus. Lehet-e temploma a Sátánnak? Lehet-e ak­kor, mikor számunkra a templom az, amit föl kellene építeni? Kinek építjük a templomot, az Istennek vagy a Sátánnak? Hamis próféták hirdetik: csak építsétek a templomot, az mindig Istennek készül. Nem igaz, a templom mint szimbólum üres forma, csak annyit je­lent, hogy kapu a transzcendens felé. Nyílhat Istenhez és a Sátán­hoz. Az ördög, a nagy utánzó, mindig számíthat Hlesztakov-énünk-re. Ha könnyű szabadságra vágysz, ő a legszabadelvűbb, ha szép­ség­re vágysz, ő a fényhozó (Lucifer) és egyben a fényűző, ha igaz­ság­ra vágysz, mindig az általa felajánlott egyetlen igazság a szent. Ez tény­leg rémálom, ez feloldhatatlan, vagy a költő mégis feloldja, amikor fölteszi a kérdést: „Úristen, én nem vagyok itthon?

Csak igazolásként: katolikus papok arról számoltak be egy katoli­kus levelezőlistán, hogy némely modern építésű templomokban, a­me­lyek statikai szilárdsága mellesleg súlyos kívánnivalókat hagy ma­ga után, képtelenek misézni. Amikor a miseliturgiában elérnek az átváltoztatás szövegéig – amikor a pap az ostyát Krisztus testé­vé, a bort Krisztus vérévé változtatja át, Jézus rendelése szerint: „Cse­lekedjétek az én emlékezetemre!” -; elszorul a torkuk, mint­ha hirtelen gégeödémájuk támadt volna, a hangjuk elfúl, és kénytele­nek abbahagyni a szertartást. A papok nem érzik jól magukat az em­lített templomokban, melyeket sámáni/démonisztikus jelek, ok­kult szimbólumok díszítenek, s megakadályozzák a misézést.

Íme, a Sátán temploma, amelyet az ember épített.

De a szociológus Vass Csabát is idéztem, aki épp akkoriban fe­dez­te fel, hogy a globalizáció a Világállamot, sőt, a Világpáholyt építi. Idéz­tem, amint ő Csingiz Ajtmatovot idézte: „A globalizáció viszont - puha világháborús érintkezési módja, kultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy teljesítményen is túltesz, meg­­változtatja, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti tár­sa­dalmak és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. Ravaszul kifejlesztették a pusztító rombolásnál is ‘kifino­mul­tabb’ módszereket: a testet megőrizték, sőt feltáplálták, ám az e­gyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyű sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk fog­lyának ... sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ... a legsúlyo­sabb, legszívósabb részét, a nyakbőrt választották le róla. Da­rabokra vágták, s még gőzölgő állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Aki ezen a procedú­rán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, és meg­halt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belőle ... A mankurt nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nem­zetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett a gye­rekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel ma­gá­ban az emberi lényt.” „A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erőszak és a puha erőszakszervezetek révén fájdalom­men­te­sen, veszteségek nélkül, tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosí­tást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártá­sára rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irány­ban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés sze­rin­ti számban, előre programozottan újra meg újra az emberi azo­nosság beszélő szerszámmá tehetnek. A globalizációt jellemző de­konstrukciós kultúrának éppen ez az emberi azonosság nélküli, ne­gatív létű masszának az irányított újraépítése a magva. A glo­ba­li­záció szupranacionális szerveződései alá-és fölérendeltséget ala­kí­tottak ki a globalizációs szupranáció és a modern polgári nemzet között: a szupranemzet anyanemzete fölé kerekedett.”

Ez az idézet önmagáért beszél.

Talán csak annyit lehet hozzátenni, hogy ez a negatív létű massza (az összevissza terelgethető és terelgetett birkanyáj) a kontrasze­lek­ció terméke, a világban 230 éve bevezetett szabadkőműves kontraszelekcióé. Ilyen ma Magyarország is; kapcsold be a tévét.

No, a lényeg az, hogy az említett cikkeim olvastán a József nádor „egy kis beszélgetésre” behívott a Pesti Vigadóba. Átléptünk az a­u­lában két oszlop – Jákin és Boáz - között, leültünk egy asztalhoz, ott így szólt: „Olvassuk az írásaidat; nem mondom, hogy nem jók. De amit a titkos társaságok „negatív” szerepéről írsz, az nem feltétlenül, és nem minden esetben igaz.” Kifogásolta azt is, hogy politikai értelemben „kikötöttem” a keresztény szocia­lizmus mellett. Finoman megkért, hogy a továbbiakban tartózkod­jam ilyesmik írásától, és kifejtette - nagyjából, miről, mit írhatok. Majd az emeleten Zelnik József fogadott. Húszan-harmincan bo­roz­­gattak, valami évforduló tiszteletére. Megköszöntem a borkíná­lást, de je­lez­tem, hogy a köszvényem és az autóvezetés miatt nem ihatok. „Olvassuk az írásaidat – kezdte. Az Angol Nagypáholy már a Grand Orientnek is fölébe kerekedett, stb. Hát hiszen értem én…” – hümmögött. Aztán elbúcsúztunk egymástól. Azóta nem láttam…

Sanyi visszafelé focizik

Amíg még a „királyi televízióban” szerzett – részben okkult – élmé­nyeim el nem halványodtak, könyvet írtam az utókornak. Ilyen bő ter­jedelműt azelőtt sohasem írtam – A/4-es oldalon kinyomtatva 306 oldalt tett ki. Ráadásul ehhez jött még 20-30 oldalnyi facsi­mile – újságkivágások, iratmásolatok, portrék a szereplőkről, stb. Elképzelhető, hogy a könyvkiadók - Demokrata, Minerva, Leleple­ző, később a Vá­lasz, stb. –, me­lyekkel megpróbálkoztam, már ter­jedelmi okok­ból sem „rajong­tak” a kinyomtatásért, nem is szólva ar­ról, hogy a kézirat „telis-te­le” volt szabadkőműves hivatkozások­kal, ami még inkább bekor­látozta, amúgy sem hemzsegő lehető­ségei­met, ponto­sabban szólva el­ is le­hetetlenítette a megje­lenést. Másfél évvel a tévéből történt kirúgásom után, még mindig csak ott tartottam, hogy sikerült házilagos tech­nikával előállíttatnom 25 köt­ve-fűzött A/4-es példányt, hogy lega­lább azt szétoszthassam a barátaim, televíziós ismerőseim között, hogy némi visszajelzé­sem legyen, ki mit értett meg furcsa történe­temből, másrészt, hogy lássam, mennyire „érdekfeszítő”, amit és a­­hogyan írok. Szétosz­tottam – Sanyinak, Petáknak is adtam -, és öl­betett kézzel vártam a fejleményeket. Sok hét leforgása után sem volt semmi vissza­jel­zésem, így megkérdeztem Sanyit, mi újság, mi a véleménye? Sanyi ezúttal nagyon szűkszavú volt. „Nem adha­tom vissza a nekem adott példányodat sem – mondta szokat­la­nul kény­­sze­re­detten -, a vakolók begyűjtötték, nemcsak az e­nyémet, hanem mind a 25 példányt. Szerintem a Selyem­gom­bo­lyítóban kellene ke­res­ned.” Nem kerestem sehol. Bosszúságomban úgy gondoltam, jó helyen van ott, ahol van… Ne­kem sem maradt meg, csak dis­ken. Később a kéziratot „eladtam” Elek Istvánéknak, „szociológiai kutatások” céljára, jó pár évvel azután pedig az említett, lebutított vál­tozatát (háromszor is lektorálták) – a 306 A/4-es oldalú kézi­rat­ból „a titkok” kihúzása u­tán alig maradt 238 oldal – végül is ki­ad­ta a Gold Book Kiadó, „A pokol legalsóbb bugyra” címmel.

Skultéty Sanyin észrevettem, hogy „visszafelé” focizik. Mind gyak­rab­ban for­dult elő, hogy úgy hazudott, hogy már arra sem vigyá­zott különösebben: észreveszem-e, rájövök-e. Vagy egyre jobban „le­fárasztotta” a nagy szívbetegen elvállalt államtitkárság, vagy ró­lam tett le egészen. Aztán apránként rájöttem, hogy az utóbbi fel­tételezésemben megint csak vaskosan tévedtem. Egyszerűen csak annyi történt, hogy kettőnk között az információáramlás egyolda­lúvá vált. Tőlem valódi információkat kért, szerzett, de ő ezekért csak dezinformációval, félrevezetéssel, hitegetéssel és hátbatáma­dásokkal „fizetett”, illetve válaszolt nekem. Bár kitettek a MTV-tól, de azért éhhalál nem fenyegetett. Országos nagyvállalatok ve­zéri­gazgatóinak voltam a személyes menedzsment-tanácsadója, nem egynek több éven keresztül, kölcsönös megelégedésre. Egyszer a Sa­nyi részletesen kikérdezett, miből élek, hol és kiknek dolgozom. A legkevésbé sem gyanakodtam semmire. Csakhogy nem sokkal a történtek után szinte egymás után hívattak a megbízóim, de nem ám valami újabb munka kínálatával, hanem épp ellenkezőleg. Né­hány hét leforgása alatt mindhárom stabil megbízómat elveszítet­tem – nagyjából hasonló mondvacsinált indoklással. Legnagyobb és legstabilabbnak látszó állandó megbízóm bizalmasan közölte, hogy a Demszky Gábor helyettese, Atkári János megtiltotta a to­váb­bi foglalkoztatásomat. Nem hittem el egy szavát sem. Levélben megkerestem a főpolgármesterhelyettest, aki már másnap hosszú levélben válaszolt, és a legnagyobb megrökönyödésemre – averzió nélkül – elmagyarázta, hogy azt sem tudja, ki vagyok, azelőtt a nevemet sem hallotta, soha. Aztán többekkel is részletekbe me­nő eszmecserét folytattam a valószínűtlenül „durva” események­ről. Fel­világosítottak, hogy a vakoló gondolkodás tárgysze­rű, kí­méletlenül „racionális” és egyben pragmatikus. A cél szen­tesíti az eszközt, az elért eredmény mindent felülír. És mindemellett szeretnek „két, vagy több legyet ütni” egy csa­pásra, ha erre alkalom kínálkozik. Több oldalról is utána néz­tem a történteknek, és a barátaim bölcs tanácsai, ötletei alapján a következő felismerésekre jutottam: (1) Személyes és üzleti hite­le­met rontották a meg­bízóim előtt. (2) Elrabolták a munká­mat, hogy egzisztenciálisan tönkre tegyenek. (3) A munká­mat olyannak adták, aki nekik „dolgozik”. (4) Mivel nem áll­tam kötélnek, helyettem beszervezték a megbízómat. Ügyvéd barátom némileg utána nézett e hipotézisnek, és kiderítette, hogy az egyik megbízóm a közelmúltban az óbudai imakörét vélhetőleg fel­cserélte egy óbudai páholyra. Mindez 2000-ben történt…

Rendre „megelőznek”

Kedves olvasóim tán még emlékeznek rá, amikor elmeséltem Ma­rika, a ked­ves Orbán-titkárnő „eltűnését”, majd egy kicsit később, amikor „agy­­-leszívtak” Bárány Anzelm szobájában, majd azt, hogy Bártfay Béla megismeréséből sem lett semmi. Mindezek a furcsa történések azt következtetik, hogy Orbán Viktor mellől kímélet­len szak­­sze­rűséggel eltávolítottak, mintahogy Torgyán József mellől is eltávolítottak, amikor önkényesen kihúztak a képvi­se­lőjelölti listáról. Pedig mindkét ismeretséget magam szereztem, és ők „vették el” tőlem a bárminemű kibontakozás lehetőségét. Most már ugyebár csak az a kérdés, hogy mindezek a gazemberségek – Orbán, Torgyán (és Atkári) tudtával történtek-e, vagy éppen, hogy akaratuk ellenére? Mindez lehetne puszta „véletlen” is, ha a leírt történéseket nem követte volna legalább újabb négy, de úgy néz ki, hogy még egy ötödik is, épp most van folyamatban.

Ennyi véletlen fizikai lehetetlenség…

Valamikor 8-10 évvel ezelőtt spontán úgy láttam, hogy a Jobbik Ma­gyar­országért Mozgalom elnöke, a Kovács Dávid „tiszta te­kin­tetű”, értelmes, szimpatikus fiatal­ politikus, akivel elvileg adva lenne a lehetőség, a remény Magyarország újjáépítésére. (Annak i­de­jén ugyanilyen indíttatásból és „körülmények között” ismerked­tem meg személyesen Orbán Viktorral is. Csak a vakolók „leva­kar­­tak” róla…) Telefonon lebeszéltük, hogy mikor, hol találkozunk. A lakásától párszáz méterre, egy padon; - azután felmegyünk hozzá. Mi­közben vártam rá, egy ügynökre lettem figyelmes, aki engem fi­gyelt az újságja mögül. Amikor már várható volt a Dávid érkezése, váratlan fordulattal elébe mentem; éppen szembe is találkoztunk – „a megtévesztett ügynök” pedig nem tűnt fel újból. A lakásán ú­jabb meglepetésként egy felvételre bekapcsolt magnó fogadott, a­mit – amíg Dávid a mosdóba ment – szépen, feltűnés nélkül leállí­tot­tam. Dávid illúziónak – komolytalan ficsúrnak – bizonyul. A be­szél­getés vége felé kiderült, ugyanazok a bölcs tanácsadók „ab­riktol­ják, instruálják és szponzorálják”, akikről – a cím sze­rint – már annyit írtam. Nincs új a nap alatt. Egy-két éve „kap­tam a hírt”, hogy a Jobbik „megszabadult láncaitól”, s nem csak például Molnár Tamástól váltak meg, de a Dávid leváltásával egy füst alatt ejtették azokat a vén vakolókat is, akik „a templom-és kul­túraépítés civil leple a­latt” legin­kább a társadal­mi folyamatok ma­nipulálásával, saját pecsenyéjük sütögetésével, vidám fejva­dá­szattal – egyszóval politi­ka­i oldás-kötéssel, szakszóval: vakolással foglalkoznak. Amikor utána néztem, hogy „verifikáljam” a kapott örömhírt – semmit nem hiszek el látatlanban -; kiderült, hogy ez csak afféle kedvderítő, „öntuningoló” féligazság. Például még ma is, változatlan hevességgel a Jobbik vezetősége (Morvai Krisztina; - lásd a youtube-videón, jön jobbról) körül sertepertél az a tényleges állományú „titkosügynök”, akit ál­lítólag még a Viktor „telepített” a vezetőség közelébe. (Emellett tudomásomra jutott még az is, hogy a Dávid továbbra is jelentős pártpénzek felett diszponál.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vakolók a Dávid mellől is eltávolí­tottak, így folytatódhatott tovább az a rontás, amit én talán mega­kadályozhattam, enyhíthettem volna.

Az elmúlt években feltűnt a Fidesz közelében egy új politikus, aki személyiségében kezdettől fogva igen ígéretesnek látszott. Annak idején levelet írtam neki, megkerestem a titkárságon – se kép, se hang. Semmilyen visszajelzés nem jött, semelyik kapcsolat-felvé­teli kísérletemre. Ezt a nagy tartózkodást semmi nem indokolta. A tapasztalatom egy ideje az, hogy a teve könnyebben jut át a tű fokán, minthogy én a közelébe juthassak egy-egy ígéretes, új politikusnak. Olyannak, akit még nem rontottak meg. (Akit meg már igen, annak már nem akarok a közelébe kerülni…) Ennek az esetnek igen komoly, ezúttal „fordított” előzményei voltak. Meg­kerestek régi ismerőseim, akik miután apránként minden jövede­lemtermelő munkámtól megfosztottak, elérkezettnek látták az időt egy megalázó feladat felajánlására, azon ostoba/önhitt vélekedé­sükben, miszerint a lepusztított egzisztenciájú „másként gondol­ko­­dó” nincs abban a helyzetben, hogy a bármily’ meg­alázó „mun­kát” visszautasítsa. (Nem tudják elképzelni, hogy létezhet ember, akit semmilyen helyzetében nem lehet megvásárolni. Ismét téved­­tek; - nem én vagyok az „Özvegy Fia”, aki az ő segítségükre rászo­rul.) Barátaim is azt tanácsolták, menjek csak el a hívásra; legyek résen, de a judí­ci­u­mom – a Jézus-hitem - úgyis megvéd minden el­té­velyedéstől. (Hagyjam, ezúttal hadd jöjjenek elő a farbával.) Elő­jöttek a farbával: készítsek egy lejárató tanulmányt, hogy va­la­kit a leírt „tények” – ezeket ők prezentálják, nekem „csak” ta­nul­mány­­formába kellene öntenem – alapján le lehessen válta­ni. Háromszázezer forint üti majd a markomat, ha a tanulmányt jól megírom, vezette elő „az ellenértéket” a jól ismert József nádor. „Az Elnök azt üzeni, hogy becsüld meg magad, és akkor máskor is lesz majd munka.” – mondta még. Mellesleg elmesélt egy látszólag egyáltalán nem a tárgyhoz tartozó történetet – ugyan, honnan is szedhette? -, hogy valaki, aki ellene szegült a kábítószer-ter­jesztésnek, saját nyomozótisztje fejét találta meg egy reggel a háza előtti kukájában. Azonnal átláttam, miről is van szó. A következő választ adtam a nádornak „a kedvező ajánlatra”, ka­pás­ból: „Kér­lek, mondd meg az El­nöködnek, hogy ez az ajánlat ajándéknak túl kevés, munkának pedig túl sok.”

Azzal otthagytam és hazamentem.

De most jön a csattanó!

Hónapok elteltével hallom ám a hírekben, hogy az, akit nekem „el kellett volna intéznem” a 300 ezer forintos tanulmánnyal – hir­telen emelkedik ám felfelé a Fidesz-ranglétrán! Felfelé bukott, ahelyett, hogy leváltották volna! Utána a kö­zelébe akartam kerülni, mert az ilyen becsületes, jóravaló ember mellett lehet ám igazán kívánatos dolgozni! De, mint már bemutattam – egyszerűen nem juthattam a közelébe: talán azért, nehogy a korábbi történetet elmesélhessem neki, talán másért. És ez a más az, ami igazán elgondolkodtató. U­gyanis ez a fiatal ember, amikor egy új, a korábbinál sokkal í­gére­tesebb karrier kézzelfogható közelsége sejlett fel előtte; - nem meg­nyílt, nem kinyílt, s nem lett új élet-energiák büsz­ke bir­tokosa, hanem épp ellenkezőleg. Megöregedett, kiü­rese­dett, ambíció-nélkülivé, bizonytalanná, tanácstalanná vált és el­ve­szítette minden korábbi hitelét. Pár hónap alatt láthatóan 10-­15 évet öre­ge­dett; - addig feszes arcbőre ráncossá, fonnyadttá, viasz­sárgává vált, addig magabiztos tekintete enerválttá, riadttá, elfá­radttá, paranoiássá silányodott. Percre lehetett tudni, mikor is lép­tethették be a Rendbe. Megfogták valamivel. Vagy keményen ráijesztettek. S többé már nem az az ember volt, mint korábban, csak a valamikori önmaga halvány utánzata. Egy mankurt lett.

Nem sokra megy vele ezek után a Fidesz, 2010-ben…

A harmadik esetről most csak annyit – „az ügy” még nem teljesen le­zárt. „Adok még” a szóban forgó fiatalembernek 6-8 hónap „lau­fot”, utolsó elméleti esélyként, hogy megszabaduljon a Jobbiktól levetett, im­portált bölcsei félrevezető tanácsaitól. Mindenesetre áll­jon itt, legalább részleges „eligazításként” egy rész­let egy barátom­nak – uram-királyomnak – szóló levelem tervezetéből, ame­lyet épp’ erről írtam; mi is zaj­lik ma Magyarországon a po­­­li­ti­ka elfüg­gönyözött színpadának hátterében. (Az idézett szöveg részben visszautal egy korábbi témára, az „elharapózó” templomépítésre is.) A kalocsai érsek által negatívan véleményezett, egyházi enge­dély nélküli templomépítés népi kalákában egyfajta „ökumenikus” pótcselekvési mánia (vö. Bethlen Farkas, Verőce polgármesterének temp­lom-projektjével is), amit magam is értelmetlen erőfecsérlésnek tartok. Egyrészt azért, mert bármely templom felépítése legyen az il­letékes egyházak és az állam együttes feladata, másrészt azért, mert Isten bennünk lakik, és nem a bármily’ ökumenikus kö­vek között. Mellékesen megjegyzem, hogy a „templomépítés” nem ke­vés részben egy gnosztikus-szabadkőműves „mánia”, ami­vel az okkult társaságok tagjai a hitetlenségük miatti frusztrációjukat, lelkiismeret-furdalásukat vezetik le, illetve kompenzálják, ami nem baj, csak a hívő tömegeket ne manipulálnák ilyen látszattevé­keny­sé­gekre. Megjegyzem még, hogy a templom-építésekben Makovecz Imre (a Magyarok Szövetsége Bölcsek Tanácsának tagja, teozófus, templomos lovag, önjelölt hazamentő forradalmár, építész, filozó­fus, stb.) és Bethlen Farkas (a Sárkányrend tagja) a „főszereplők”, ami engem más szem­pontból is elgondolkodtat. Vass Istvánnak min­denben igaza van! Vukics Ferenc láthatólag „nem vall színt” – a meg­hirdetett, pártok nélküli Magyarország közeli víziója egy ártal­mas és félrevezető utópia, aminek a közeljövőben semmi realitása nin­csen -, és ez tovább erősíti a vele/velük szemben táplált aggo­dalmakat, gyanúkat. Miért nem üldözik a posztkommunista ható­sá­gok a Magyarok Szövetségét, és magát, Vukicsot? Mert ennek a mozgalomnak a népet félrevezető tevékenysége a terveikbe szépen beleillik. Ameddig Vukics Feri lóháton bevezeti a talpas (gyalogos) magyar főerőket céltalanul, parttalanul és pártatlanul bolyongani a sűrű sötét erdőbe, addig az állig felfegyverzett szol­gálatok gondta­la­nul lekasza­bol­ják a Gárda nélkül maradt Jobbikot. Kon­zisz­tens kis mesterterv (mastermind) ez! A Jobbik a Fideszt gyengíti, 2010-re esetleg már jóval 50 % alá; a MSZ direkt mind a kettőt… Ez bolsevik/szabadkőműves „divide et impera”, semmi több.”

Végjáték a KAPU-ban

Több, mint 10 évig voltam a KAPU állandó főmunkatársa.

Amikor úgy egy jó évvel ezelőtt megjelent az első templomosokkal foglalkozó cikkem a KAPU-ban, Brády Zoltán főszerkesztő egy tőle szo­­katlan lábjegyzetet fűzött „A magyar Agartha” című íráshoz, az első oldal alján: „Czike Lászlónak bérelt helye van a lap­nál.” – ő tudta, miért van szükség erre, az irántam való végtelen, meg nem szűnő lojalitását deklaráló főszerkesztői kitételre… Node eljött a baljós 2008-as esztendő, amelyik a KAPU pénzügyi csődjét hozta. Decemberben megjelent a lapban a „Katolikus templomo­sok” című írásom, amelyik bemutatta, hogy „nem minden arany, ami fényezi magát”. Már októbertől, több „hamis” szponzor is fel­tűnt a láthatáron. Megjelent Brádynál a Makovecz-Zelnik duó és jelentős anyagi támogatást ígértek (a KAPU-nak nagyjából évi 12 mil­lió forintra volt szüksége). Node korántsem ingyen! Három mil­lió forintot ajánlottak fel – a pénz valami ködbe burkolózó külföldi átszállással érkezett volna -, azzal a feltétellel, hogy engem el kell távolítani a KAPU-tól. Miért támogassanak egy olyan lapot, amelynek a főmunkatársa időnként az ő leleplezésükkel foglalko­zik? - kérdezték Brádytól. Szerintem ezt minimum „árukapcsolás­nak” hívják, és az erőfölénnyel való visszaélésnek a másik szorult anyagi helyzetében. Ami mellesleg a közvetett cenzúra egyik szép, polgári, katolikus megnyilvánulása. De én tudok ennél csúnyább szót is. Körülírom: zsaro­lásra gondoltam. Az olvasóra bízom – mi történhetett. Mindenesetre Brády vezércikkében – az Olvasóhoz – név szerint megköszönte az anyagi támogatást mindazoknak, akik pénzt adományoztak a lapot kiadó Alapítványnak. A névsor beszé­des. Engem természetesen kirúgtak. A KAPU viszont túlélt 1 évet.

Általános cenzor

Nem véletlenül használtam az előbb a cenzúra kifejezést.

Az elmúlt 8-10 évben nagyjából minden nemzeti jobboldali könyv­kiadónál megpróbálkoztam kézirataim kiadásával; erősen váltako­zó siker­rel. 20-25 nyomdakész kéziratomból eddig 6, azaz: hat je­lent meg. A kiadási arány eme nem túl hízelgő szintjét a legke­vés­­bé sem terjedelmi, érdektelenségi, színvonalbéli, még csak nem is pénzügyi, megtérülési problémák vagy más szóval szponzorhi­ány okozta. Képzeljék el, még szponzor is lett volna, minden eset­ben! A meg nem jelenés oka mindig – egészen más volt. A cenzor. Csak ma egész másképp hívják, mint az átkosban. Ma minden­nek bom­ba­biztos fedőneve van. A jobboldali nemzeti könyvkiadók kb. 80-90 %-ához politikai, világnézeti, stb. szponzor vagy cen­zor van be­építve – művészeti vezető, tördelő szerkesztő, könyvszerkesztő, olvasó szerkesztő, művészeti tanácsadó, stb. fantáziadús el­neve­zé­sekkel. Az ily’ módon tökéletesen lefedett cenzor az esetek nagy részében ugyanaz a személy. Mit gondolnak, ki lehet ő? Az eddig el­mon­dot­tak alapján kizártnak tartom, hogy tévedjenek.

Elsőre ki fogják találni…

Na? …… ……

Talált!

Rendszerváltó Grand Orient

Még 2001-ben, a „Testamen, Leonardo evangéliuma” című – egyik ter­jedelmes kritikai esszém tárgyát képező - könyv eszmei szer­ző­je, Zelnik József etnográfus, a reinkarnált Templomos Lovagrend magyarországi nagy­mes­tere, egész oldalas interjút adott a Ma­gyar Nem­­zetnek. Ebben többek között említést tett arról „… meg kel­le­ne vizsgálni a Máltai Lovagrend szerepét a magyarországi rendszerváltásban”. Sok minden tény, jel, dokumentum utal ar­ra, hogy több titkos tár­saság is rezidens szerepet játszott "az átala­kulás” eseményeiben – már ami a lovagrendeket illeti: a „templo­mos lo­vagrend” legalább annyi­ra, mint a máltai. Azonban sokkal jelentősebb volt a „valódi titkos társaságok” szerepvállalása, a leg­különbözőbb lovagrendek nem meghatározó, inkább közvetítő, ko­ordináló fel­adatokat láttak el. Így lettek „rezidensei” a titkos társa­ságoknak. Elsősorban a Grand Orientnek, amely - a szakirodalom szerint - úgy 230 éve az Illuminátusok végrehajtó szervezete. Oda-fenn kigondolják a társadalmi változásokat, a Grand Orient helyi szervezete pedig precízen végrehajtja a mesterterveket. Az elmúlt 230 év legfontosabb társadalmi „kataklizmáit” – az amerikai füg­get­lenségi háborút, a „dicső” fran­­­cia forradalmat, az 1848-as eu­rópai forradalmakat és szabadságharcokat, a párizsi kommünt, az oroszországi „nagy” októberi forradalmat, a magyar őszirózsás for­radalmat és a „Ta­nács­köztársaságot”, a gyalázatos Trianoni Béke­szerződést, sőt, az 1956-os magyar forradalmat és szabadság­har­cot, majd a kelet-európai „rendszerváltást” - mind-mind a Grand Orient páholy vezényelte le. A magyar „rendszerváltást” egy – ha­tás­­mechanizmusaiban előzetesen részletesen át­gon­dolt és egyez­te­tett - „körpaktum” forgatókönyve alapján, mint politikai erők, az MDF és az SZDSZ hajtották végre, de mindegyik pártnak megvolt a maga speciális szerepe. (1) A politikai betonalapzatot a Komin­tern adta: az MSZMP, majd MSZP. (2) A változtatás tömegmozgal­mát: a „nemzeti” Grand Orient - a ‘48-as MDF. A folyamatba épí­tett „gondolatkontrollt” a Libintern: az SZDSZ. A Szép Új Világ­rend, a jövő csíráit az illuminátus világállami elit: a későbbi évek kormányzási feladataihoz fokozatosan felnövekvő Fidesz.

Katolikus templomosok

Az interneten már legalább 15-20 éve megtalálható két hiteles, a Történeti Hivatal pecsétjével is ellátott titkosszolgálati jelen­tés. A dokumentumok: 880212 firefox doc. és 830209 firefox doc. Az előbbi hivatkozott linkje:

http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html,

a második különösképpen nem érdekes, mert „az ügy” szempont­já­ból nem tartalmaz új információt. A dokumentumok hitelesek, hi­szen az eredetijük megtalálható a Történeti Hivatalban. Aki eze­ket a dokumentumokat feltette az internetre, az pontosan tudta, mit csinál: a memorandumokkal figyelmeztetni akarta a kutatókat, rajtuk keresztül az egész magyar társadalmat: nehogy el­higgyék, elfogadják majd a legújabbkori hamisító történelem-újraírás összes szerecsenmosdató hazudozását, mert minden eltünte­tő igyekezet ellenére maradtak fenn dokumentumok, me­lyek hitelt érdemlően bizonyítják, Magyarországon nem történt i­gazi rendszerváltás, csak annyi, hogy újrafestették a cégért. Az ÁVÓ-sokból személyzeti főnökök, fejvadászok és politiku­sok, a demokratikus választási szabadság, a demokrácia ő­re­i lettek, a párttitká­rokból, s az „átkos” rend kontraszelek­tált szel­lemi elitjéből tőkések, hivatásos nemzetközi csalók­ból és rab­lók­ból privatizátorok és bankárok, a titkos ügynö­kök­ből hazaárulók, politikai titkos társaságok tagjai, vagy szabadkőművesek lettek. Mindez – mármint az intézményesített haza­áru­lás - ráadásul „kvázi-dinasztikus” joggá és kötelezettséggé vált; egész családok „álltak át”, és lettek pandúrból rablók, s vice versa. Az új rendszer káder-arculata, gyökerei, indíttatása, céljai, uralmi technikája is változatlanul ugyanaz, mint 1990 előtt volt.

Nem nehéz bizonyítanunk a letűnt rezsim és az újsütetű „liberális polgári demokrácia” közötti nyilvánvaló egyenes-ági leszármazást, „genetikus-evolúciós” összefüggést, „csak” meg kell találnunk azo­kat az „átmeneti személyeket”, hiányzó láncszemeket, akiknek a múltja – 6-os kartonja, munkadossziéja, mai identitása, szabad­kő­műves belépési nyilatkoza­ta, stb. - megmutatja: kik, milyen cél­rendszer szerint, milyen személyi összefonódások mentén, milyen cinkos bűnszövetkezetben vezényelték le a XX. század legnagyobb tömeges politikai átverését, és vitték bele gátlástalanul Magyaror­szá­got olyan gazdasági, pénzügyi, jogi, morális és kulturális zsák­utcába, melyből könnyen lehet, hogy soha többé nincs kihátrálás.

Az említett internetes jelentés – 880212 – tehát 1988. február 12-én kelt, oly’ időben, amikor már kéngőzt okádtak a rendszerváltó proto-páholyok titkos vegykonyhái, példának okáért lázasan folyt az MDF nevű grandorient-mozgalom szervezése, azzal a félreveze­tő jelszóval, hogy ez csak egy vegytiszta mozgalom, pártokon kívül és felül álló civil szerveződés, amely sohasem fog párttá alakulni. A történelem kifejezetten önmagát ismétli! Mert most, amikor már megint csak „a küszöbön áll” egy újabb rendszerváltás – óh, Iste­nem, add, hogy valamiképp ebből kimaradjanak a szabadkőműve­sek!, bár erre szinte semmi reális reményünk nem lehet -; megint csak van egy mozgalmunk, amelyik pártokon kívül és felül áll, és „soha” nem akar választási párttá alakulni - és ez a Magyarok Szövetsége… És a szervezői, vezetői között ott találjuk Antall Jó­zsef egykori híveit – pl. V. D. Gy. -, szabadkőműveseket, ügynökö­ket, vagy legalábbis olyanokat, akikre egyszer-többször már ráve­tült a gya­nú árnyé­ka… A történelem megy velünk tovább ugyana­zon a vasúti vakvágányon, és mint örökös masinisztát, visszük magunkkal a Zelnik nagymestert is, „testvéri betyárbecsü­letből” az összes démoni kreatúrájával együtt, és teli torok­ból harsogjuk, vele együtt a szörnyű idézetet az iszonytató­an blaszfém grafikákkal és istentelen szövegekkel teli köny­vé­ből: Úgy vélve (MSZ, Vukics, stb.), hogy legyőzték az előző ha­talmi szerkezetet, nem ve­szik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba.” Prófétai szavak ezek…

Vegyünk most idézeteket a jelentésből.

Szerepelnek benne valódi, feltehetőleg volt ügynöki és mai politi­ku­si személy­ne­vek, pl. Klaniczay, Ga­lántai, Dem­szky, T.G.M., Zel­nik, stb. – és ügynöki (III./III.) fe­dőnevek, mint pl. Hindu, Festő, Firkász. Próbáltam „ötlet-bör­zét” rendezni, vajon kiket ta­karhatnak ezek a találékony szerzőre val­ló ügynöki fedőnevek, és bevallom, sokra nem jutottam, mert a legképtelenebb kitalációk szü­lettek: egyik főszerkesztő barátom például nem átallotta valószínűsíteni, hogy szerinte a Hindu – a bőrszíne alapján – egyenesen Csoóri Sándor lehet, aki u­gye­bár annakidején – az­óta megboldogult - Antall Józsefet be­la­vírozta az MDF ha­jójába, épp még idejében, hogy nagybe­te­gen „rendszer­váltó” minisz­terelnök lehes­sen.

Volt fideszes államtitkár barátom kerek-perec megkérdezte tőlem, kik lehetnek „élőben” a jelentésben szereplő, ilyen-olyan megneve­zésű személyek. Mondtam neki: van egy jó barátom, aki kutató a Tör­téne­ti Hivatalban. Ezeket a tényeket személyesen ő kutatta ki, de nem publikusak, mert esetleg bántódása is eshet… „De esetleg menj fel a netre, s nézd meg, ki is az a Bodor Ferenc, Halász Péter…, Zelnik Katalin… Ha jól emlékszem, a Firkász éppen az egyik, akit most említettem. A Festő azt hiszem, maga a Galántai … vagy a Klaniczay… Megfejthető összefüggések ezek…”

„Értékelés:

"Firkász" jelentése helyi értékű operatív információkat tartalmaz.
A célszemélyekkel folytatott beszélgetések során egyre több, bizalmas jellegű információt tárnak fel előtte.

Intézkedés:

A keletkezett információkat hasznosítjuk a "Festő" és a "Hindu" fn. bizalmas nyomozásokban.

Feladat:

A tmb. Zelnik József révén szerezzen adatokat az 1988. február 26-án a "Selyemgombolyítóban" megrendezésre kerülő üléssel kapcsolatban, melynek célja a "Demokrata Fórum" előkészítése.

Molnár József r. hdgy.

Nytsz: 6/3-120/1988.
Készült: 3 pld-ban
Kapja: 1. pld "M" do.
2. pld "Hindu" do.
3. pld "Festő" do.”

Az idézet – a jelentés vége. A „kint, mint fent” záró rendelkezések.

Mivel „ctrl-c, ctrl-v”-vel másoltam ide, szövegtechnikailag formáz­hatatlan, szétesne az egész, ezért úgy hagytam, ahogy volt.

„Ez egy szigorúan titkos jelentés, ami nagyjából mellébeszélés – a lényeg az MDF. Nem, Skultéty Sanyi egyik se. – írtam a barátom­nak. - Őneki nem kellett álnév, bel­biztonsági őrnagy vagy ezredes volt. Te még nem jöttél rá, hogy ez az egész „demokratikus” rend­szer egy nagy kamu? Hát ezek a szocik még egymás ellen is nyo­moznak, és nem is csak falból… Az utolsó, igazából egy bonyolult kérdés. Zelnik utálja Orbánt. Orbán nyilvántartja, mint olyan sze­mélyt, aki, mint hírlik – maga hirdeti, saját magáról! -, még az ak­tuális miniszterelnöknek is adhat direkt utasítást, társadalmi krí­zis esetén. Kényszerből „támogatja őt”, mert egyrészt fél tőle, más­részt talán ő a magasabb sarzsi. Prieuré de Sion. Szeretettel: Laci.

Utóirat: Menj fel erre a cikk végén található linkre!

http://www.galantai.hu/festo/1988/880212.html

Barátom Magyarország-stratégiája

Elküldte nekem nagyívű ország-stratégiáját. Válaszom az alábbi:

„Ez – mint stratégiai terv – tényleg gyönyörű és hibátlan logikájú.

De mi legyen a követendő taktika, amikor ma a következő alterna­tív rémké­pek vetülnek elénk: (1) Orbán Viktor és a Fidesz esetleg 52 %-kal győz 2010-ben. Egyik oldalról az MSZP, másik oldalról a Jobbik fogja gyengíteni, és fél év alatt meg is buktatják az euro­kommu­nisták és a hitelezők tökéletes együttműködésével. Akkor ki­tör a to­tális ország-anarchia és a zavarosban halászók szét­vi­szik maradék mindenünket. (2) A Jobbik annyira megerősödik, hogy a Fi­desz nem tud nélküle Kormányt alakítani. Gyurcsányék ki­ki­ált­ják az új kormányt rasszistának és behívják az antant atlanti csa­pa­tait. Vagy – ha másképp nem megy – a Gazpromon keresztül az oroszokat. (3) A Gyurcsányék nem adják át a hatalmat 2010-ben sen­kinek. Vagy az IMF-hitelek (vö. választási osztogatás) segítsé­gével, vagy polgárháború kirobbantásával, újra „győznek”. A Job­bik azért van kitalálva, hogy Orbánt gyengítse. A MSZ azért van ki­találva, hogy Orbánt is, és a Jobbikot is gyengítse. Ez a szabad­kő­műves-kommunista ármány lényege. Ez nem vicc! Ha meg min­denkit gyengítenek – a liberálisok erősödnek; s övék a hatalom.

Oszd meg és uralkodj. Nagyon „jól” csinálják…”

Nem jött viszontválasz.

Elbocsátó szép üzenet

Bizonyára emlékszik a Kedves Olvasó, amikor a József nádor így mutatott be a Dionüszosz-ünnep alkalmával, néhány ismeretlen „okkult” barátjának: „Czike László, szintén a Rendünk tagja.” Ez a furcsa, bizalmas „megelőlegezés” természetesen minden ala­pot nélkülözött. Soha nem voltam tagja semmilyen „Rendnek”. Az igazság az, hogy minden titoktól iszonyodom, hiszen a titkok által létezik ez a világ (Kabbala – a Fény Könyve); pontosabban a titkok mi­att ilyen ez a mai való világ: kontraszelektált elitek, vérvona­lak minden igazi isteni és emberi értéket eláru­ló har­ca sze­gény milliárdok ellen. A titok mindig rejtőzködést jelent; - olyan is­meretek birtoklásának a monopóliumát, melyek épp azt ered­mé­ny­ezik, és mint illegitim állapotot tartják fenn, hogy egy maroknyi kisebbség – a beavatott elit – uralkodhat/uralkodik, a titkok léte­zé­séről mit sem sejtő, óriási, naív-profán többség felett. Ráadásul épp’ a titkok létezése ad lehetőséget az egész társadalom mani­pu­lá­lá­sá­­ra, konkréten az uralkodó kontraszelekcióra is, mert „a tit­kok” exkluzív ismerete hallatlan mértékű, ám teljesítménnyel nem megalapozott, így tisztességtelen előnyhöz juttatja „a beavatottat”, s lényegében oda vezet, hogy a társadalmi ranglétrán nem a tehet­ségesek érvényesülnek és válnak vezetőkké, hanem a sunyi, több­nyire teljesen irracionális (hamis) titkok gyártói, kezelői és szapo­rí­­tói. Hogy végül is kit tekinthetünk ma, a szó modern értelmében szabadkőműves­nek? Igyekszem erre is elfogadható magyarázatot ad­ni. Szabadkőműves „a hétköznapi nyelvezet” szerint mindenki, aki titkos társaság tagja. Szűkebb értelemben szabadkőműves az, aki az ősi rituálé szerint beavatott, és valamely elfogadott (legitim) páholy tényleges, aktív tagja. Hogy kik a tagok, az a legfőbb titok. Írásos bizonyíték, dokumentum híján a felismerést illetően csak a judíciumodra támaszkodhatsz. Ezt kell fejlesztened. Jézus Kris­z­tus mondta: „Gyü­möl­cséről ismeritek fel a fát.”. Alapvetően két­féle titok(rendszer) létezik: szakrális és politi­kai. Igen ám, de a mo­­dern titkos tár­saságok ezeket a titokrendszereket módszeresen és szándékosan összekeverik, hogy az egész miszti­kum lehetőség szerint teljesen át­te­kinthetetlenné váljék. Addig „semmi bajom” a sza­badkőművességgel, ameddig afféle speciális „természetvallás”-ként – vö. a Világegyetem Nagy Építőmestere – személyiség­fejlesz­tő tréningeket tart; apokrifokkal vagy nemlétező gnosztikus titkok megfejtésével „foglalkozik”, mert ez még mindig „pozitívabb” annál – habár a lelki drogfogyasztás is szörnyű ártalom! -, mintha a mai fiatal „gond­talanul és gondatlanul” a kábítószer, az alkohol, vagy egyéb ön­pusz­tító „élvezetek” rabjává válik, többségében egész éle­tére. Azt mon­dom: a szabadkőművesség eddig a szintig nem több, mint egy téves vallás, amelyből majd egyszer kigyógyul, aki bele­esett a „szakrális” csap­dájukba. Az igazi probléma ott kezdődik, amikor „a Rend” a gnosztikus titkait kiterjeszti az egész társa­da­lomra, és mint „minden titkok tudója” – vö. „Bölcsek Köve”, „Böl­csek Tanácsa” - megpróbálja átvenni a politika irányítását, azt hí­vén és elterjesztvén, hogy a Test­vériség erre a legalkalmasabb, mi több, az egyetlen alkalmas. Azokat a szabadkőműveseket, akik arra esküdtek, azon dolgoznak, hogy közösségi akció-egysé­gü­ket és eskü-kö­te­le­zettségüket ki-és felhasználva, politikai és kulturális ér­telemben manipulálják a spontán társadalmi folyama­tokat, szleng­gel kifejezve: „vakolóknak” hívjuk. Az a legsúlyosabb és a legveszélyesebb tévedés ebben a hamis (tév)esz­merend­szerben, hogy egyrészt tagadja Isten privilégiumát az em­be­ri lelkek felett, másrészt azt hiszi, hirdeti, hogy a Testvériségben a garádicsokon felfelé lépkedő ember automatikusan „bölccsé”, és egy füst alatt „istenivé” is válik. Hovatovább „a fixa ideájuk”, hogy a beavatás nélkül senkiből nem lehet bölcs, tehát aki nem lép be a Rendbe, az szükségszerűen megreked a szellemi fejlődés ala­cso­nyabb szintjén. Mindez természetesen nem igaz, pusztán önreklá­mozó mákony. Arról nem is szólva, mikor már a Rend gyártja fu­tó­szalagon azokat „a nélkülözhetetlen titkokat”, melyekből egy szó sem igaz, és csakis „a Rend” önmaga létezését és hatalmi megerő­södését szolgálják. Nem vonom kétségbe, hogy létezhet/létezik o­lyan embertípus, aki számára „hasznosabb”, ha „egy Rend” tag­jaként éli le az életét, mert így legalább nem „kallódik” el, illetve mű­veltebb emberré válhat, mint amilyenné egyébként válhatott volna. Bár vannak dolgok – a titkok -, amelyeket jobb, ha nem tud az ember fia, mert vagy becsavarodik, vagy egész életére a „titkok” rabjává válik, ami – mint mondottam – egyfajta szellemi kábító­szer is lehet. Levelet váltottam Párizs­ban élő, idős ma­gyar szabad­kőművessel, aki már a 30. fokozaton állt, igen művelt, erkölcsös ember benyomását keltette és éppúgy világfolyamatokat mani­pu­láló gazembernek tartotta Sir Winston Churchillt, mint jó­magam. Itt van tehát a határ! A titkok ismerete sokszor nem böl­ccsé, hanem mohóvá és gátlástalanná tesz, attól függően, hogy az adott ember és az adott páholy mennyire „romlandó”. Ez az egész játék azért is veszélyes, mert az emberi természet gyarló, bűnre, s legfőképpen a kevélység bűnére hajlamos, és mint ilyen, könnyen elveszíti az önkontollját. Sőt, például szerződést köt „a metafizi­ka ördögével”, ami nyílegyenes sugárút a pokolba; esetleg egy politikai nagykoalícióhoz vezet, magával, a kommunista Lu­ci­ferrel (vö. Illu­mi­nátusok)…

Nos, hát csak lassan a testtel, Kedves „Testvéreim”!

Ilyen – elbocsátó szép - üzeneteket végképp ne küldözgessetek ne­kem, mint a legutóbbi is volt. Legújabban azt híresztelitek rólam, hogy én voltam/lettem volna az, aki közétek vágyakozott, és csak a­zért nem vettetek fel, mert nem bizonyultam méltónak a Testvéri­ség­re. Ez az üzengetés immár kifejezetten – nevetséges. Soha nem akartam „közétek” tartozni, sohasem tartoztam közétek, és soha nem is fogok közétek tartozni, mert önmagamon és a családomon kívül csak Jézus Krisztushoz tartozom, evilági „szervezetekhez” nem. Nos, nyugodjatok ebbe bele, békében, és menjetek békével!

Az Úr legyen veletek!

Vác, 2009. augusztus 17.

Zárszó

Nagyjából már 8-10 évvel ezelőtt létezett a Nemzeti Igazságtévő Bizott­ság, amelynek – ha jól emlékszem – tagjai voltak: Tőke Péter, Drábik János, Éliás Ádám, Tímár György, Síklaky Ist­ván is. Amikor először beszéltem főszerkesztőmnek, Tőke Péter­nek a jelen írásomban foglaltakról, arra kért, mondjam el minde­zeket a Bizottság előtt, ott majd kvázi jegyzőkönyvbe veszik, és vá­gatlanul megjelenik a Leleplezőben is.

Tisztelt Uraim!

Kicsit megkésve ugyan, de – íme, a „vallomásom”!

Czike László



Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Dokumentumfilm a világ legnagyobb hazugságáról 1.
Neveket akarok hallani! 2006
Mátyás királlyá választása
Legfrissebb írások:
DE HÁT TUDTUK…Pár sor Bayer Zsoltról
2.cikk a relativizált gumicsont
ÖMP közlemény
A "demokratikus” kényszerítés nem megoldás
Bene Gábor: NE AGGÓDJUK?
"... egy nép azt mondta, elég volt!"
Magyar az, akinek fáj Trianon!
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014