Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Magyarország újrafelosztása (könyv)
2009.01.06, 17:15                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Magyarország újrafelosztása

a rendszerváltás politikai története publicisztikákban

(esszégyűjtemény)

Vác, 2004. június


Bevezetés

Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyző-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi korporáció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyar-országot!); - de a csomagba tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik...

Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fű alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált! - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszer-váltásból és a globalizációból nekünk csak ez jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyar-országon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi globalizáció, integráció céljával...

Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Hol volt ‘a fejlődés görbéjének extrém inflexiós pontja’, ahol még más irányba is fordulhattunk volna, látva a veszélyt?

Ezekre a kérdésekre is keresem a feleletet publicisztikáimban, melyekkel egyszer s’ mind visszatekintő történeti elemzést, választ is szeretnék nyújtani és adni arra a legégetőbb alapproblémára, miszerint: Mi a fontos ezen a világon, a pénz vagy az ember, az emberi lélek? Kevesek olcsó sikere vagy sokak örök üdvössége?!

Kezdjük az elemzést, mindjárt az események viharában, a dolgok legközepén!


Miniszterelnöki mozaikkép

Magyarországon általános pénzügyi, gazdasági, társadalmi (kultúrális és erkölcsi) válságot élünk át. A történelmi szükséghelyzet mindig "előteremti" a személyt, aki a válságot megoldani hivatott. Az országnak olyan vezető személyiségre van szüksége, aki meghatározza a követendő új irányt, - ugyanis az 1980-as évek elején-közepén megkezdett gazdaságpolitika már nem folytatható tovább.

Kiből lehet miniszterelnök, - kiből nem?

Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?

Erre keresem a megfelelő választ, kizárólag az "adósság-csapda" korszakából vett történeti tények alapján.

1.

Gazdaságtörténeti visszatekintés

Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdődött; - előzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idő tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.

Az emberarcú démon (gólem) szalonképtelen; - társadalmi rendszere, a politikai alapon monopolizált, kölcsönös tehetségtelen-gátlástalan elvtársiasságon alapuló vadkapitalizmus pedig csak növekvő hitelek révén képes ideig-óráig működni.

1968-ban megkezdődött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetőségét rombolta szét, anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac előnyös hatásai erőteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.

Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerűsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erőegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képződmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi előnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...

1971-1972-től egyre erősödő ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra már évi 30 % fölé nőtt, aminek egyenes következménye többek között a bankkamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.

1968-1975. között korábban (és azóta is!) soha nem látott mértékben nőtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nőttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentősen bővült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.

1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nőtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelődött. Mivel a folyamat állítólag tartósan és visszafordíthatatlanul fennállt, 1978-1981. között végleg felborult Magyarország külkereskedelmi és ezzel a fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...

1977-től megkezdődött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az első szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; - a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése (1988-tól) óta viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.

1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása. Az állami költségvetés növekvő deficitje következtében a magyar állam belföldön is kezdett eladósodni a hazai bankoknak, külföldön pedig - a magyar bankrendszer közvetítésével felvett hitelek miatt - elsősorban a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)-nak.

1982-1989-ig Magyarország bruttó külső adóssága elérte a 20 milliárd USD-t. Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettől kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.

1996-ban a külső adósság 35 milliárd USD-ra nőtt; - miközben a GDP jó, ha eléri az 1990. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökken, a beruházások (a hitelek és a befektetések) pedig a termelő ágazatokban 3 éve gyakorlatilag megszűntek.

Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdődött, - 1988. tájékán. A még privatizálható állami vagyon össz-értéke hozzávetőlegesen 6000 Mrd forintra (60 Mrd USD-ra) becsülhető 1990-ben, amikortól is a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag (ÁVÜ) vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett. A hivatalosan deklarált cél az államadósság privatizációs bevételből történő visszafizetése volt.

1993. végéig lezajlott az állami vagyon kb. felének a magánosítása; - ennek ellenére a külső és a belső államadósság összege folyamatosan tovább nőtt.

1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költségei pedig már meghaladták a vagyon-értékesítés árbevételét (!).

1995-ben újból olymértékben felgyorsult az állami vagyon - elsősorban a köz-szolgáltatók portfoliójának az - értékesítése, hogy a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent.

1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nő.

A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehető csúcspont után és óta folyamatosan csökken, - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhel.

A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, hiszen a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékű költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe. Mindezeknek köszönhetően ott tartunk, hogy:

n A félmillió munkanélküli és a pályakezdők helyzete reménytelen, álláshoz talán már sohasem juthatnak, hisz’ új munkahelyek szinte egyáltalán nem létesülnek.

n A vállalatok, vállalkozások növekvő hányada fizetésképtelen, felszámolás alatt áll, épphogy csak vegetál, vagy éppen eladó.

n A munkanélküli-segélyből már nem lehet megélni, de tartósan vegetálni sem.

n A hivatalosan megállapított létminimum összege egyszerűen nevetséges, abból egy hétig pusztán étkezni sem lehet, nemhogy egy hónapig önállóan élni.

n Egyébként már a létminimum-bér is személyi jövedelemadó-köteles, ami még tovább csökkenti annak a reálértékét.

n Az átlagos nyugdíj a hivatalosan deklarált létminimum-szintű vegetálást jelenti több millió ember számára; - a külön munka jövedelme növekvő mértékben adókötelessé teszi a nyugdíj összegét is, így a nyugdíjas tovább-dolgozásának nincs sok anyagi haszna. A nyugdíjas kort - különösen a férfiak közül - is csak nagyon kevesen érik meg, sok örömük azoknak sincs benne.

n A tanulás és szakképzés már horribilis kiadásokkal jár együtt, amit csak biztos anyagi háttérrel rendelkező családok tudnak gyermekeik számára biztosítani. A magas szakképzettség megszerzésének anyagi perspektívája kétes és ingatag; sőt, a szakképzettség még egyáltalán nem garancia a biztos munkahelyre.

n A fiatalok nem lépnek házasságra; - ám, ha megházasodnak is, nem vállalnak gyermeket. A biztos egzisztencia sem elégséges a lakásszerzéshez; a gyermek-neveléshez pedig mindkettő elengedhetetlenül szükséges.

n A beteg ember képtelen megvenni a gyógyulásához szükséges gyógyszereket, - így az esetek többségében kénytelen alacsony színvonalú, vagy pusztán tüneti kezeléssel beérni. A kórházi ápolás költségeit már úgyszólván senki nem tudja megfizetni, - a komolyabb műtétek díját pedig még kevésbé. Az orvosi ellátás színvonala is folyamatosan romlik.

n Az egészséges középkorú ember retteg a betegségtől, fél, hogy elveszítheti az állását, - akkor pedig nem lesz miből kifizetni a család-fenntartás kiadásait. Így a munkavállaló, a vállalkozó, a családfenntartó sohasem lehet beteg; vagy ha igen, úgy ‘nem vallhatja be’.

Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következő csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság; - illetve az esedékes éves adóbevallása kitöltésére, az újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerű magyar állampolgár...

2.

A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök

A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetője Magyar-országon hagyományosan a Kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelő személyiségű miniszterelnököt, aki az idők szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelő embert, - majd elő-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor pedig fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elő.

A válság egy rendkívüli állapot; így a válság-korszak rendkívüli személyiségű miniszterelnököt "teremt elő", illetőleg követel a helyzet megoldására.

Bizonyos értelemben talán "lehangoló" lehet az a nézet, az a történelmi helyzet-elemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - de hát meg kell ismernünk a valódi összefüggéseket...

Magyarországot 1982-től az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékűvé silányul a fizetőképességünk látszatának megőrzésével szemben - akkor az ország már végzetes betegségben szenved, és közel a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bűzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban működő egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...

Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepő is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat, nem illúzió; - viszonylagos, ámde valóságos jólét volt ez. A növekedés biztos alapjait a dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, amely a reálbérek, az életszínvonal folyamatos emelését is lehetővé tette.

Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezőjére fordult! A külkereskedelmi csere-arányaink romlani kezdtek; - a világ-piaci ár-arányok ettől kezdve kizárólag a magyar gazdaság növekvő hátrányára változtak. Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta, - pénzügyi tranzakcióink, hitel-felvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink egy-szerre csődöt mondtak...

Először még a világméretű olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "előre ki-számíthatatlan" árhatásai gyűrűztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott előre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnali, kivédhetetlen és nagy összegű károkat okozott Magyarországnak.
Miáltal természetesen állandóan nőtt a gazdaság hitel-igénye, melyet az amúgy is éppen jótékonykodni vágyó nyugati hitelezőink korlátlanul ki is elégítettek...

Eladósodtunk; - a jólétnek pedig mindenestül egy csapásra vége lett.

Történt mindez úgy, hogy a magyar gazdaságban, belül semmi sem változott, nem romlott el! Mintha csak a magyar munka értéke, a "magyar részvény árfolyama" érthetetlenül-sorsszerűen és nagy hirtelen elkezdett volna zuhanni egy misztikus-átláthatatlan nemzetközi tőzsdén! Mintha csak a magyar gazdaságot "egyetlen borgőzös éjszakán" mindenestül elkártyázta volna valaki; - anélkül, hogy a benne élők ebből valamit is észrevettek, megértettek volna! Később persze elmesélték nekik...

Cserearány-romlás!

Világpiaci olajár-robbanás!

Nemzetközi tőzsde!

Valutaárfolyam-spekulációk, nyíltpiaci tőke-és hitel tranzakciók!

Világbank és Nemzetközi Valutaalap!

Adósság-csapda!!!

1989-1990.: R E N D S Z E R - V Á L T O Z Á S !

Lett egy csomó politikai pártunk, - az addigi EGYPÁRT helyett.

De a lényeget tekintve mi változott?

Az adósságcsapda-korszak (1982-től) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják, - "kezelik" az adósságot. A helyzet folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Az országból pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az ‘értéktelenné’ vált magyar munka, az export-termékek özöne, a kamatok, a pénz (forint és valuta), a természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az okos emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, illetve minden, ami csak mozdítható.

Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis száz-dollárosok, a népbutító és család-tönkretevő liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mesterséges szemét, a környezetszennyező technológiák, a kóbor és a karvaly tőke, a McDonald's, a NATO és az IFOR, a rave és a techno (zene), a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blőd műhold-adások, az ukrán, az orosz, és a ki tudja még milyen maffia, stb.

A valódi termelőtőke, a stratégiai befektetők nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló-tőkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és "értelme".

Nemsokára tehát nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.

(Persze; pl. akváriumot is így szoktak tisztítani: kiemelik belőle, ami használható, megtartható, ép és egészséges, s még értékes, - azután fertőtlenítik, kiürítik, majd folyó víz alatt jól kimossák az egészet...)

Az adósságcsapda-korszakban bármely párt kormányának bármelyik miniszter-elnöke mindig kényszerpályán mozgott - mindegyik ugyanazt csinálta -, de nem csupán a mozgástér beszűkülése miatt, hanem szubjektív (személyiségi) okok miatt is.

A korszak legutóbbi jelentősebb miniszterelnökei (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula) mindenekelőtt a hatalmat szerették megragadni és gyakorolni; - más és más értelemben ugyan, de egyformán kiválasztottnak hitték magukat. Hivatalukat ‘küldetésnek’ tekintették, és ebben nem is tévedtek...

A magyar nemzet szolgálatához azonban nem rendelkeztek elég hittel, erővel, bölcsességgel és alázattal; - azt gondolták: ők eleve felkent pásztorként terelgetik az egyszerű népet az ismeretlen Kánaán felé. De a legnagyobb baj talán az volt, hogy nem ismerték fel az őrvény gyorsuló szívó hatását, a közeli zuhatag hangját; így a fokozódó válság megoldására nem rendelkezhettek megfelelő koncepcióval.

Nem volt semmilyen koncepciójuk.

Ezért jutottunk el mára egészen a tévút legvégére.

Más megközelítésben: végleg véget kell vetnünk az "öröklött" és önhitt miniszter-elnöki paternalizmusnak! Néhány példa, mire is gondolok:

n Grósz a saját uralma egyetlen (rettegett, fenyegető és nem kívánatos) kvázi-alternatívájaként a „fehér terror” rémlátomását vázolta fel; - ő már nem él, és még csak vörös terror sincsen, nemhogy fehér.

n Németh miniszterelnöksége vége felé is felröppent valamiféle rejtélyes sajtóhír egy „készülő merénylet” állítólagos leleplezéséről, amiről aztán többet soha-sem lehetett megtudni. (Egyébként Németh volt a legkevésbé paternalista - de nem is volt kifejezetten "küldetéses" miniszterelnök.)

n Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt volna lenni, továbbá "keresztény Magyarországot akart", mivel „csak annak van jövője”, - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Ezzel szemben Antall meg-halt, az országhatárokon belül még mindig csak 10,5 millióan vagyunk, viszont Magyarország közel ezer éve keresztény, és egy ideig talán még az is marad. A politikai öröksége viszont elillant, mint a kámfor. Mindenki másként értelmezi.

n Horn ‘kezdte’ egy "kvázi-merénylet"-ként is előadott rejtélyes autóbalesettel, ami szemernyit sem csökkentette életerejét és/vagy fanatikus küldetéstudatát. Azóta privatizációs stabilizációjával és Bokros-csomagjaival, sőt a NATO által vezet (meg) minket Európa felé, amelynek egyébként a kelet-közepén élünk... Rendületlenül hiszi is, hogy megoldja az ország dolgait.

Mesterséges aggodalomkeltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés és önfeledt paternalizálás helyett végre olyan határozott koncepcióra - és azt meg-alkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükségünk, ami és aki segítene az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, sőt, ami és aki egyszer s’ mindenkorra véget vetne az 1982. óta rendületlenül folytatódó mély-repülésnek: megmutatná a hihető utat a valódi és tartós konjunktúra-korszak felé.

3.

Forradalom és adósság, - a miniszterelnök személyisége

A legveszélyesebb társadalmi földcsuszamlás a valóban ‘spontán’ forradalom lenne, amelyet - legalábbis eredetileg - nem manipulatív céllal robbantanak ki: a korgó gyomrok, az éhes nép forradalma.

Irányított - tehát manipulatív - forradalom kirobbantásának a veszélye Magyar-országon jelenleg nem áll fenn. A manipulált forradalom (vagy puccs) ugyanis - burkoltan vagy nyíltan - mindig valamilyen diktatúra bevezetését és hatalomra juttatását szolgálja. Pillanatnyilag közvetlenül sem fasiszta, sem egy kommunista diktatúra kialakulásától nem kell félnünk.

Egyébként is: ami 1987 és 1991 között Magyarországon lezajlott, az a lényegét tekintve csendes, vértelen, manipulált forradalom volt (vö. pl.: MSZMP MSZP-vé alakulása, köztársaság kikiáltása, spontán privatizáció, MDF-SZDSZ paktum, taxis-blokád, stb.), amelynek a megvívásából az "elit" szándékosan kifelejtette a néptömegeket, "nehogy bajt okozzanak". Elég volt, ha szavaznak...

Létre is jött a legmodernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája.

A bankok, valamint a média által pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, - miközben a nép mindenből kirekesztve nyomorog.

A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, - így rövidesen mindenki rabszolgává válik, aki nem a szűk körű elit tagja. Ezzel párhuzamosan az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, éppen úgy, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.

Fasizmus nem lesz, a kommunizmus egy darabig még nem jön vissza; - pénz-és média-diktatúra viszont sajnos van.

El kellene kerülnünk a korgó gyomrok forradalmát is, mert az nem old meg semmit, ellenben újabb irtózatos veszteségekhez vezethet.

Ugyanakkor országos "televíziós kísérletet" folytatnak velünk, amelynek lényege az egyszerű nép "oktánszámának megállapítása". Mikor a korgó gyomrok milliói már nem bírják tovább elviselni a "restrikciós kompressziót" - bekövetkezhet az explózió... Hülye egy kísérlet - játék a tűzzel -, annyi szent! Mintha a koncepció nélküli miniszterelnökök tehetetlenségükben mindig csak arra játszanának, hogy a végső kollapszus soha ne az ő parlamenti ciklusukban következzék be, hanem a restrikciós-kompressziós bomba lehetőleg épp az ellenzék kezében robbanjon fel!

Amikor a Németh-kormány 1989-ben rádöbbent arra, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli az elődei lelkét, úgy ‘megijedt’, hogy azonnal több pártra szakadt, MSZP-vé alakult, pluralista lett, kiírta a szabad parlamenti választásokat, átadta a hatalmat (az adóssággal együtt!!!), - majd a nómenklatúra spontán privatizációs zsákmányával a zsebében legott ellenzékbe ("gazdasági illegalitásba") vonult...

Hadd robbanjon mások kezében a kibiztosított kézigránát, hadd kattanjon mások kezén az adósság-bilincs...

Az Antall-kormány is egy-két év alatt (1990-1992.) belátta teljes tehetetlenségét, sőt, miután már megértette a privatizációs bevételek elégtelenségét, - az adósság-kezelés terén direkt tehetetlenkedésre rendezkedett be (lásd: Kupa-program, mint posztszocialista "nesze semmi, fogd meg jól!"). Ugyanakkor a magára hagyott nemzetgazdaság ezekben az években kezdett egy kicsit magához térni...

Jelentősebb hitelekhez, befektetésekhez ugyan most sem nagyon juthatott, de leg-alább az állandó újabb elvonások, megszorítások réme éppen nem fenyegette...

Némi óvatos növekedés is megindulni látszott.

Ám 1993-1994-ben már nem történt semmi új, a privatizáció is megállt.

Ez a kormány is ‘megúszta’: sem az adósságot nem csökkentette, sem a nemzeti vagyont mind el nem kótyavetyélte, sem komplex államháztartási reformot nem kezdeményezett. Patt.

A Horn-kormány azután nagyon hamar bebizonyította, hogy a gazdaság és a nép restrikciós kompresszió-tűrése minden várakozást felülmúl! Minden gazdálkodó szervezet, vállalkozó és egyéb adóalany (ember) szép engedelmesen besimult az adóprés, illetve az általános "béke feneke alá"; - az egetverő megszorítások és a mindenfajta pénzügyi atrocitások ellen még csak nem is nagyon tiltakozott senki.

A mélabú és a depresszió viszont már mindent beborít.

Nem csoda, hiszen az alkotmánysértő Bokros-csomagok béka-perspektívájában az átlagpolgár is már-már elhiszi: az ország mielőbbi ‘talpra állásához’ sok kicsi fogtömés vagy foghúzás jellegű dilemma helyes megoldásán keresztül vezet az út.

Nosza, áldozzuk fel a teljes fogsorunkat az államadósság visszafizetéséért!

A Horn-kormány így abszolút sikeres két évet tudhat maga mögött, hiszen a fél- időben a teljes pénzügyi és politikai összeomlás réme ismét csak az ellenzéket, a nemzeti oldalt fenyegeti majd inkább.

Az igazi tét az, hogy végül is éppen kinek a térfelén lesz a labda, amikor a bili teljes tartalma kiborul. Félő, hogy ez az idétlen politikai egy-érintőzés már vége felé közeledik, mert az edény már színültig megtelt...

Nehogy az ártatlanokra boruljon, midőn egyszer csak kidűl!

Az államadósság (35 milliárd USD) körül valami nagy disznóságnak kell lenni, ha ennyire nem mer hozzányúlni senki, immár 10-15 év óta!

Gondoljuk csak el:

n A szocializmus 45 éven át fennen hirdette, hogy a társadalmi tulajdon (TT) egyformán mindenkié. A privatizáláskor aztán társadalmi részvény sehol, - a magánosítható nemzeti vagyon (1990-ben kb. 60 milliárd USD) egyharmadát szétvitték a kommunisták, kétharmada jórészt ismeretlen külföldi cégeké lett.

n Az államadósságot (1990-ben kb. 20,5 milliárd USD) néhány tucat rövidlátó szocialista politikus és dörzsölt kozmopolita bankár "hozta össze", mégis a teljes nemzetet terheli a visszafizetési kötelezettség! (A hiteleket mind tudtunk nélkül - titokban - vették fel, hülyeségekre, de legfőképpen nem ránk költötték; visszafizetni azokat kamatostul mégis mindannyiunknak kell.)

n Az 1990 és 1996 közötti időszakban lényegében "tovatűnt" a privatizálható nemzeti vagyon, az egyszerű állampolgárok milliói ma is vagyontalanok, sőt nincstelenek, - ugyanakkor a külső államadósság már 35 milliárd USD.

Se pénz, se posztó; sem vagyon, sem állami fizetés; sem stabil állam, sem virágzó magángazdaság; sem az egyéni vállalkozás létbiztonsága, sem állami társadalom-biztosítás. Sem egészség, sem gazdagság - sem erkölcs, sem kultúra...

Az adósság-állomány ma sem "publikus", részletes mibenlétét még mindig sűrű homály fedi, a hitel-szerződéseket és azok teljesítését titokzatosság övezi. Vajon meddig még, és főleg miért?! Mindez kísértetiesen hasonlít a fogyasztó számára ismeretlen és megismerhetetlen tarifákkal összeállított új típusú villanyszámlák kalkulációjához. Vajon ezek az egyoldalúan, sunyi erőszakkal ránk hárított újabb és újabb teljesíthetetlen fizetési kötelezettségek, ezek a népnyomorító, kifosztó diktátumok jelentenék számunkra a hőn áhított demokratikus jogállamot, rá-adásul a civilizált Európába vezető eufórikus diadalmenetet?

Józan ésszel persze nem is gondolhatjuk, hogy ez az áldemokratikus gyászmenet mintegy szándékosan a lakosság tönkretételét célozná. Inkább talán arról lehetne szó, hogy akkora szemétdombot kellene egyszerre eltakarítani, amely mint feladat meghaladja vezető politikusaink lelkierejét, bátorságát, szakértelmét és nemzet-szeretetét.

Nem az a baj, hogy a mindenkori kormányok, miniszterelnökök - legyenek bármely politikai párt képviselői - 15 éve mintha folyamatosan a nemzetünk érdekei ellen cselekednének, hanem inkább az, hogy valójában nem tettek, nem tesznek a nemzetért semmit.

Pártállásától függetlenül; - milyen is legyen Magyar-ország soron következő, leendő új miniszterelnökének a személyisége?!

· Önálló, teljesen új, átfogó gazdaságpolitikai koncepcióval kell rendelkeznie, amelyet ő dolgoz(tat) ki és amelynek eredményességében maradéktalanul hisz. Amelynek a véghezvitelét mindennél fontosabbnak tekinti, és amelynek a meg-valósítására szenteli egész hátralévő életét. (Mert a végrehajtáshoz 4 év kevés, viszont a helyes utat végre meg kell találni, arra rá kell térni. A kezdő lépések megtétele tehát - a feladat nagysága miatt - élethivatás.)

· A gazdaságpolitika megalkotásában a legjobb szakértőnek kell lennie, nem taktikusnak, hanem stratégának; - lévén a feladat nem miniszteri, hanem miniszterelnöki. Ellenkező, illetve minden más esetben jégre vihetik a tanács-adói - mint tették ezt Antall Józseffel, vagy Horn Gyulával egyaránt.

· Oly karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példa-mutatásával, egyéniségének az egész pozitív kisugárzásával, tett-erejével képes magával ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyű a becsapott nép bizalmát elnyerni, visszaszerezni.

· Olyan áldozatkész, küldetéses embernek kell lennie, aki mélyen hisz vezetői elhivatottságában, és kész egész életét feltenni a hatalmas feladat megoldására. Oly nagy formátumú politikusnak kell lennie, aki mentes alantas ösztönöktől, minden kis-szerűségtől, hatalomvágytól, kisebbségi komplexusoktól. Sikeres embernek kell lennie, aki ismeri és szereti a győzelmet, - ámde zokszó nélkül, szépen tud veszíteni is, ha minden kötél szakad.

· Határozott nemzeti öntudattal kell rendelkeznie, plebejus beállítottsággal. Az elithez tartozás felsőbbrendűségének gondolati csapdájában vergődő önhitt, önző ember a feladatra eleve alkalmatlan.

· Egész nemzetben kell gondolkodnia. Aki bármilyen ember-csoportot - akárha még csak gondolatban is! - ‘kirekeszt’ a nemzet testéből, az csupán kicsinyes önmagáról mond ítéletet. Az elérendő célunk az egész magyar nemzet kollektív boldogulása. Legyen családszerető. A család a nemzet erkölcsi és gazdasági alapja.

· Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás. Az embereket, a vállalkozókat most hagyni kell dolgozni, termelni és kereskedni; ÉLNI KELL HAGYNI MINDENKIT! - csak a bűnözést kell korlátozni.

· Fiatalnak, erősnek, tettre késznek, egészségesnek és/de bölcsnek kell lennie. Öreg, gyenge, melankolikus, lassú, szentimentális, szenilis, vagy éppen beteg ember könnyebben köt elvtelen (SZDSZ-) paktumokat. A bölcs - bár hitében megingathatatlan - kompromisszumra kész, tudja, hogy a kis téteket el lehet veszíteni, megnyerni a nagyokat kell.

· Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívő, erkölcsös embernek kell lennie, akitől eredendően és egyaránt idegen mindenféle trükközés, blöffölés, demagógia, egyhelyben járó taktikázgatás, politikai praktika, mellébeszélés-köntörfalazás, hazug ígérgetés és álszent ige-hirdetés.

· Látó embernek kell lennie, aki majd előre látja a legfontosabb folyamatok és cselekmények végkimenetelét, aki látja a jobb jövőt, és vállalja annak meg-teremtését is, - aki felvállalja a népvezér cseppet sem hálás szerepét. Késznek kell lennie az "Isten báránya (Agnus Dei)" szerepkör betöltésére is.

Amennyiben az új miniszterelnök a fentiekben leírt követelményeknek megfelel, a személyisége ötvözi a 10 pontban körvonalazott tulajdonságokat, úgy Magyar-országot kivezetheti az adósságcsapda-korszakból anélkül is, hogy előbb túlélni kényszerüljünk a korgó gyomrok forradalmát, ami pedig a nemzethalál vízióját vetítheti előre.

Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, vagy ne adj' Isten későn érkezik, úgy még nehezebb időknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához...!

Jó lenne végre egy olyan csendes, "jó irányban manipulált", eredményes össznépi forradalom, amit az egész nemzet lelkesen a magáénak érezhetne előtte, alatta, és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló, határozott, okos és erős miniszter-elnök, akinek tiszta és egyenes a tekintete.

Gőgös, és/vagy sanda tekintetűek, - kérjük, ne jelentkezzenek!


N y í l t l e v é l O r b á n V i k t o r h o z

a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjúhoz kapcsolódóan

"Minden népnek van valamifajta közös nevezője, a homo sapiens mint nevező pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves közös magyar történelmünk."

Mottó: "Egy ellenzéki összefogással meg lehetne fordítani az erőviszonyokat, enélkül azonban nehezen képzelhető el." (Idézet Orbán Viktortól)

Kedves Orbán Viktor!

A Varga Domokos György szerkesztésében a Demokratában közzétett interjúd új reményeket ébresztett bennem a magyar nemzet jövőjét illetően is.

A jelenségek az Univerzumban - a Földünkön is - egyetemes és kölcsönös össze-függésben, valamint meghatározottságban (!) állanak egymással. Érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre is, hiszen az ember a természet része.

Ray Bradbury novellájában "történik", hogy az időben évmilliókat visszautazó őslényvadász-expedíció vigyázatlan tagja letér a szigorúan kijelölt ösvényről, és akaratlanul, de eltapos egy lepkét. Amikor visszatérnek saját jelenjükbe, mindent változatlanul találnak - egyetlen kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnök-választás nem az általuk ismert, hanem ellentétes eredménnyel zárult. A lepke elpusztítása visszamenőleg megváltoztatta a múlt egészét, - a módosult emberi történelem pedig "egy kissé" megváltozott jelenhez vezetett!

Az elnökválasztáson a konkurens elnökjelölt győzött.

Lehetséges, hogy egy vigyázatlan időutazó (a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényről letérve a múltban Magyarországon is eltaposott egy lepkét?!

Számodra "a választás" 1994-ben váratlan eredménnyel zárult. Bölccsé kellett válnod egy politikai szétválás, majd a választási vereség tanulságainak levonása által, - emellett hűnek kellett maradnod önmagadhoz.

A Janus-arcú szövetségesen, az "apa-komplexuson" sikerrel túlléptél. Az egykori kormánypárt széthullása óta a középen hatalmas űr tátong, amelyet betölteni ma könnyebb lehet. Nem terhel atyáid vétke; viszont tiéd az örökség, és a boldogabb jövő. Harmadszor már senki nem léphet semmilyen lepkére.

A potenciális miniszterelnök-jelöltek - a hatvanévesek - "amortizációja"

1996. február 29-ikén arról írtam a Demokratában, hogy Magyarország eljövendő miniszterelnökének a személyisége objektíve determinált. Indirekt szelekcióval próbáltam gondolatban kikövetkeztetni az új miniszterelnök lehetséges személyét. Sorba vettem a ‘jelölteket’, személyes tulajdonságaikat egybevetettem az általam körvonalazott etalonnal: és nem örültem az eredménynek. A mércém bizony túl szigorúnak bizonyult!

Később megértettem, hogy munka-hipotézisemben volt a hiba: februárban még a tökéletes miniszterelnököt kerestem, aki személyesen nem létezhet. Májusra - a Demokrata segítségével - megtaláltam a szükségszerű miniszterelnököt.

1998. új miniszterelnöke csak jelenleg is elismert politikus lehet. A hátralévő 2 év során a legprofibb párt sem lehet képes vadonatúj miniszterelnököt felépíteni, - így csak a meglévő "készletből" gazdálkodhatunk.

Februártól májusig sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy megvilágosodjék a jövő. Ahhoz, hogy a szilaj (nehézkes, de bátor és igazságszerető) magyarság a 24. órában mégis eszméletre térhessen, - a teljes történeti múltnak és az összes délibábszerű reménynek össze kellett omlania.

A reformkommunizmus bukása után milliók utolsó illúziójának bizonyult még az MSZP is, az SZDSZ pedig elveszítette ártatlanságát. Kimutatta a foga fehérjét, mert koalícióra lépett a volt kommunistákkal, majd azonnal az ujja köré csavarta őket. 1996-ban bekövetkezett az MDF felbomlása, majd kérészéletű média-siker után mintha elvirágzott volna a Kisgazdapárt is...

Az eszmék eróziója konkrét személyekben és konkrét személyek által zajlik. Az ellenfelek elfogyasztották egymást, eszméik pedig rendre lejáratódtak.

A "hatvanévesek" a kilencvenes években sorra amortizálódtak:

· Pozsgay Imrét, a nagy népi szocialistát végleg pályán kívülre lökte volt pártja, valamint a ‘négy-igenes’ szavazás, pedig jobb sorsra lett volna érdemes.

· Antall József, a rendszerváltás miniszterelnöke dolgavégezetlenül meghalt.

· Boross Péter, Für Lajos a választási vereség után megszenvedte még az MDF agóniáját, - a pártjuk mostanra mellékszereplővé vált.

· Szabó Iván ‘felfedezte’ magában a liberálist és Szabad Györggyel együtt létre-hozta az azonosíthatatlan tömegbázisú és politikai töltésű MDNP-t.


Három "hatvanas" még keményen tartja magát a ringben:

· Horn Gyula még javában uralkodik, - és "stabilizál".

· Csurka István keményen vádol és füstölög.

· Torgyán József is ereje teljében érvel, vitatkozik és pöröl.

A "hatvanasok" mindegyike rendelkezik kiváló személyes tulajdonságokkal, ezért mindegyiküknek jutott is valamilyen sajátos-fontos szerep a rendszerváltásban, Magyarország átalakulásában. De ugyanakkor - mint egy átmeneti kor átmeneti személyiségeinek - egyiküknek sem adatott meg az igazán nagy államférfi vala-mennyi jellemvonásának összessége. Egyikükből ez hiányzott, - a másikukból az. A hatvanasok egy rossz korszakban születtek, néhányan rossz lóra tettek egy mélységesen gonosz korban, - mások viszont úgy öregedtek meg, hogy sosem engedték őket a tűz közelébe. Életrajzukon imitt-amott gyanítható és/vagy valódi szeplők éktelenkednek, a fejükben zavar és bizonytalanság uralkodik, a lelkükben elkeseredés és bús önmarcangolás. Nem egy esetben ellentmondásos, köpönyeg-forgató életutak.

Ez egy komplett generáció, amely életének a legerősebb cselekvő évtizedeit egy örökké fennmaradónak látszó, ám mindenestül hazug rendszerben volt kénytelen leélni. Az álság és a képmutatás sajnos beleivódott még a legjobbakba is...

A "hatvanasok" sokszínű személyiségei fontosak mégis: a közvetlen előzményei lettek az oroszlánszívűnek, a valódi győzőnek.

A jövő nem a hatvanéveseké, - ezért is siettetik az eseményeket olyannyira. Ez az utolsó lehetőségük. 1998-ban azonban már győzhet az új generáció.

Az új miniszterelnök-jelölt nem vétkes a múltban, nem adósa senkinek, nem fut versenyt az idővel. Nem gyanúsítható semmivel, nincs bűntudata, - tehát nem kér, hanem egyszerűen elveszi, ami az övé.

Az élet választása az egyetlen racionális döntés

A nép a négy "szabad" év tapasztalatai alapján kiábrándult a kapitalizmusból, és újra csak olthatatlan vágyat érzett a háromhatvanas szilárd, valamint a három-kilencvenes folyékony kenyér iránt. 1994-ben a választók még visszaszavazták a hatalomba a szocialistákat: a kivétel válhatott látszólagos politológiai törvény-szerűséggé. Innen ered az uralkodó tévhit, miszerint Magyarországon a választók mindig a számukra szimpatikus párt(ok)ra szavaznak. Ez nem így van! Némelyik párt tudatában volt (mind pl. az MDF 1990-ben), vagy van (mint pl. a FIDESZ egyfolytában) annak, hogy az egyszerű választó a párt vezetőjével azonosítja a pártot. Ha sikerül rokonszenves arcú, jól fogyasztható (hiteles) beszédű, egyenes és tiszta tekintetű vezetőt (Antall József, Orbán Viktor) találni, - az önmagában fél győzelem. Mindegy ugyanis, hogy egy párt mit hirdet magáról, mit képvisel a valóságban, honnan jött és hová megy, vagy mit is akar egyáltalán, - perdöntő jelentőségű viszont, hogy a párt vezetőjeként milyen arc jelenik meg az út menti óriásplakátokon, de legfőképpen a televízióban és az újságokban.

Az emberek jól tudják, hogy a párt vezetője - a győzelme esetén - az ország első embere, a miniszterelnöke lesz. Ennek a mai Magyarországon majdnem akkora a jelentősége, mint volt valamikor - vagy van még ma is? - Oroszországban annak, hogy éppen ki a cár. A nép nem buta! Az ország is mindig kicsit olyanná válik, amilyen az aktuális miniszterelnök lelkivilága...

A politika a hatalom művészete. A reálpolitikus mindig a valóság talaján alkossa meg a saját koncepcióját (a hatalom megszerzésének stratégiáját, valamint meg-őrzésének taktikáját), - tehát sohasem a vágyaiból, vagy pláne az ábrándjaiból induljon ki, hanem mindig abból, hogy mi van, és valójában mi várható.

1990-ben az évtizedeken át elnyomott nép még szabadságról és függetlenségről ábrándozott, ezért győzhetett az MDF. 1994-ben a rohamosan szegényedő nép háromhatvanas kenyérről ábrándozott, ezért nyerhette a választásokat az MSZP. Az ‘ábrándozó’ nép kétszer is csúnyán tévedett, mert az ábrándokat sárba taposó amatőrök kezébe adta a hatalmat. 1990. óta a magyar politikában csak egyetlen professzionális szervezet működik - amelyik a hatalmat egyre növekvő mértékben birtokolja és koncentrálja -, az SZDSZ! A magyarázat: a profi politikus mindig pontosan tudja, mi a célja, - tudniillik: megszerezni és megtartani a hatalmat.

Az SZDSZ tudja, hogy az élet mindig a győztest igazolja, - ezért nem csinál(t) lelkiismereti problémát abból, hogy kivel és hogyan szerzi majd meg a hatalmat. Minden idegszálával csak arra koncentrál, hogy megtartsa azt, és kiépítse saját, maradandó infrastruktúráját.

Az élet azért igazolja mindig a győztest, mert a megnyert csaták után elsősorban a győztes marad ‘életben’, - a győztes párt tehát maga az élet, a jövő egyetlen letéteményese. Választani kizárólag csak a győztest, a virulót, az élőt lehet. Ki az a bolond, aki önként és dalolva inkább a politikai halált választaná?! A vereség választása az öngyilkossággal, vagyis az értelmetlen mártíromsággal egyenlő. Aki politizál, - bizonyos mértéken túl ne moralizáljon, de főképp ne ábrándozzék! A túl sok moralizálás a politikában azt jelenti: "bizonytalan vagyok abban, hogy valóban győzni akarok-e", - illetve: "nem is tudom, mit kezdenék a hatalommal?!"

Az ábrándozás főleg azt jelenti, hogy a politikus megvalósíthatónak vél valamit, aminek a véghezvitele lehetetlenség. Az élet könyörtelen: a túlzott moralizálást és/vagy az ábrándozást vereséggel, a politikai halállal bünteti...

Lehetőleg igyekezzünk életben maradni, - próbáljunk meg győzni.

A fentiek alapján a miniszterelnök-jelöltek többsége "könnyűnek találtatik", mert kiderül róluk: moralizálók vagy ábrándozók.

Horn Gyula nagy taktikus. Nincs sem jövőképe, sem bármilyen megvalósítható koncepciója, csupán szorgalmasan intézi a napi közügyeket. Azonban a hatalom megtartásában bizonyosan nagy mester! Az SZDSZ-nek viszont a hatalom és a vagyon egésze kell, tehát lesz itt még ingyen cirkusz!

Horn Gyula nagy ábrándozó! Arról ábrándozik, hogy:

n Kommunistából lett "szocialistaként" megvalósítja a szociális piacgazdaságot, az emberarcú kapitalizmust. (A "szociális"-ról már lemondott.) Ami helyette valójában épül: az állammonopolista feketegazdaság.

n Felvesznek bennünket az Európai Únióba, valamint a NATO-ba. Még nagyobb ábránd, hogy azt hiszi: a felvétel jó lenne nekünk. Naivitás azt képzelni, hogy NATO-felvételünket az oroszok eltűrnék. (Én voltam naív! - a szerző.)

n Az adósság-állomány növekedése, a nép további elnyomorodása, a gazdaság folyamatos zsugorodása a kormánya által hozott intézkedésekkel megállítható. Nem állítható meg. Az infláció nem csökken, a forint tovább romlik, a nemzeti vagyon elfogy, az árak az égig nőnek, a külföldi termelőtőke nem jön, a fizetési mérleg nem stabilizálódik. Minden "igyekezete" ellenére egyre terebélyesedik a feketegazdaság.

n Az SZDSZ kitart mellette, a nép az 1998-as választásokon újra az MSZP-re és reá szavaz, a külföldi kapcsolatok is segítenek majd megóvni hatalmát. Nem! Az SZDSZ le fog lépni a süllyedő hajóról, a nép többé nem szavaz az MSZP-re, a külföldi kapcsolatok pedig egy csapásra elenyésznek. (Tévedtem! - Cz. L.)

n Az MSZP egysége fennmarad és ez elég az SZDSZ "féken tartására", továbbá a nemzeti ellenzék sohasem áll össze egységes választási ellenféllé. Tévedés! Az MSZP a sokasodó kudarcok nyomán több részre fog szétesni, az SZDSZ sokkal erősebb és egységesebb az MSZP-nél, - a nemzeti ellenzék pedig majd az utolsó pillanatban mégiscsak összeszerveződik. (‘Fél’ siker! - Cz. L.)

Lezsák Sándor nagy moralizáló és ábrándozó, - mint politikus abszolút amatőr. A hatalom megszerzése és gyakorlása a számára a legnagyobb misztérium, más-részt súlyos személyes felelősségvállalási és etikai probléma. A költőt műveiből lehet megismerni. Az „Atilla, Isten kardja” rock-opera verseiből (a történelem-szemléletéből és jellemrajzaiból) mindez jól kiolvasható.

A Magyar Demokrata Fórum nevű ‘átmeneti politikai szerveződés’ sem volt több romantikus ‘össz-nemzeti ábrándnál’, amelyből mára csupán néhány szép emlék maradt, - ezeknek tétova politikai örököse Lezsák Sándor...

Giczy György a maga kereszténydemokrata mozgásterében reálpolitikus, - pártja lehetőségeit jól mérte fel, amikor úgy döntött, hogy elsődleges célja az egységes és önálló arculatú KDNP felépítése. A mai magyar politikában azonban farkas-törvények uralkodnak; - Magyarország hatalmi és vagyoni újrafelosztása pedig a legkülönfélébb ragadozók által folyamatosan zajlik, a Parlament éppúgy kicsinyes marakodások színtere, mint akármelyik még állami többségi tulajdonú bank (pl.: OKHB), vagy gazdálkodó részvénytársaság (pl.: MOL Rt., Hungarocamion Rt.). A kereszténydemokrácia nálunk a farkasok (s egyéb ragadozók) által szüntelenül üldözött és tizedelt jámbor-ájtatos bárányok naív ábrándja csupán...

Giczy György hivatalból moralista is. Krisztus mondta: "Az én országom nem e világról való". A földi-politikai hatalom egy valódi kereszténydemokrata kezében önmagában is súlyos morális dilemma.

Csurka István kiváló drámaíró (volt), a saját maga által felépített világban (ami a konstruktív fantázia és a valóság egy sajátos keveréke) reálpolitikus. Diplomáciai érzéke nincs, tehát kifejezetten rossz reálpolitikus. Született ábrándozó, amikor szentül hiszi, hogy a multinacionális és szupranacionális cégek magyarországi tér-hódítása visszafordítható, - mi több: Magyarország számára létezhet valamiféle egyezményes harmadik út.

Az átalakuló Magyarországra mindenfajta tőke egyformán rabolni jött, a nemzeti vagyon, a működő tőke a "privatizáció" során mindenestül odaveszett, - sőt, már a termőföld jó része is csak papíron a miénk. Ez a kapitalizmus. Csurka legfőbb tévedése, miszerint Magyarországot - e tekintetben most tök mindegy, hogy kik - épp’ napjainkban gyarmatosítják. Nem! Magyarország politikailag legalább 50, gazdasági szempontból meg legalább 15 éve gyarmat; kétségtelen viszont, hogy a multikultúra hatalomátvétele mindössze 6-8 éve kezdődött és még a mai napig is tart. Nemzeti vagyonunkat "elkobozták" a kommunista államadósság fejében, úgy, hogy a vagyon eltűnt, az adósság pedig közel megduplázódott. Vagyonunk, függetlenségünk ellopása után most likvidálják a nemzeti kultúránkat is. Mind-ennek az eredendő oka Magyarország tudatos eladósítása, amely folyamat lassan "eredményesen" lezárul... Ez már nem a csapda, hanem a végleges ketrec! Az a baj, hogy nincstelenek vagyunk, - az a bizonyos harmadik út pedig nem létezik. Össznépivé gerjesztett ábrándok kergetése morálisan is erősen kifogásolható.

Torgyán József dr. az átalakulás-korszak "fenegyereke", furcsa népies humorú és intelligenciájú, magányos politikusa. Csurka Istvánhoz hasonló annyiban, hogy szinte mindenkivel (Antalllal, Hornnal, stb.) állandó harcban áll(t), bírálja Orbán Viktort is. Sőt, - Csurkával is rivalizál. A személyisége nem tűr ellentmondást. A hatalom megszerzése és gyakorlása tekintetében nincsenek illúziói és skrupulusai. Nem ábrándozó típus: mint ilyen, Lezsák Sándor szöges ellentéte.

Torgyán József 1 álló órán át képes egyetlen összefüggő körmondatban beszélni, azután elkezdi önmagát sűrűn ismételni, majd "elveti a sulykot". Mostanáig bírta türelemmel, nemrégiben azonban kibuggyant belőle: "álliberális férgek". Ez a ki-jelentés reá és a pártjára egyaránt végzetesnek bizonyult. Azonnal besorolták őt "a szélsőjobb" képviselői közé, közvetlenül Csurka István mellé, - akivel viszont egyáltalán nem is szövetségesek! (Nem csoda ez, hisz Csurka egy science-fiction világ stratégája, - Torgyán pedig egy nagyon is földhözragadt világ, a kisgazdák szófacsaró ügyvédje.) Torgyánra igaz: a sajtó adta, - a sajtó elvette... A liberális újságírók olymértékben feldühödtek, hogy felhagytak a már korábban megkezdett sztárcsinálással, és legott új médium (Orbán Viktor) után néztek. Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerűsége a legkülönbözőbb "Sanda Ipsék" szerint "vissza-csökkent" a 6 évvel ezelőtti, 15 % körüli kiinduló szintre. A jó ég tudja, mi itt az igazság?!

Pető Iván Magyarország miniszterelnöke lehet, ha az SZDSZ megnyeri az 1998. évi választásokat. Ez akkor válhat lehetségessé, ha az MSZP-kormány - nem túl látványosan, de - megbukik, és az MSZP több részre szétesve hitelét veszíti. Az SZDSZ-nek tehát ki kellene lépnie a reménytelen jövőjű koalícióból. Másfelől az SZDSZ csak úgy nyerhetne, ha az egységes nemzeti ellenzék létrejöttét sikerül megakadályoznia. Ha az MSZP felbomlik, a nemzeti ellenzék pedig össze sem szerveződik, - az SZDSZ már 18-20 %-kal (ez mindenkori maximális lehetősége) is győztes lehet. Tekintettel arra, hogy "az MSZP vélhetőleg elintézi saját magát"; az SZDSZ minden erejét a két legerősebb potenciális ellenfél, a Kisgazdapárt és Orbán Viktor ellen összpontosíthatja. A nemzeti ellenzék eggyé szerveződésének egyik lehetséges centruma ugyanis a Kisgazdapárt, a maga várható 15-20 %-os szavazati arányával, vagy/és Orbán Viktor személyes vonzereje. Az már tragédia lenne az SZDSZ számára, ha a nemzeti ellenzék úgy állhatna össze a Kisgazda-párt és Orbán Viktor (mint egyezményes miniszterelnök-jelölt) vezényletével, hogy már a széteső MSZP népi-nemzeti szárnyát is maga mögött tudhatja. A játék nyilvánvalóan arra megy ki, hogy a nemzeti ellenzék semmilyen irányítással ne jöhessen létre, az MSZP pedig csak az utolsó pillanatban hulljon ‘eredeti össze-tevőire’ - mindez az SZDSZ prominens érdeke. Győzelmük esetén Pető már való-színűleg nem Kuncze Gábort jelölné miniszterelnöknek, hanem - a háttérből elő-léptetve - saját magát. Vagyis a ‘szürke eminenciás’ Pető nem moralizál és nem ábrándozik, - tehát komoly esélyes.

Németh Miklós vagy Nagy Sándor akkor jöhet szóba miniszterelnökként, ha az MSZP történetében a Horn-korszak netán a párt katasztrofális szétesése nélkül érne véget. Ez ugye előre megtervezett és következetesen végrehajtott generáció-váltást feltételez az MSZP vezetésében, ami valószínűtlen. Horn Gyula és Vitányi Iván önként nem adják át a hatalmat. Németh és Nagy - nagytapasztalatú köz-gazdászok. Viszont egyikük sem karizmatikus egyéniség, mindkettőjüket az egy-kori állampárt jogelőd (az MSZMP) nevelte ‘naggyá’. Az MSZP (mint szociális organizmus) esetleg ‘megérzi’ a széthullásának veszélyét, és ‘segítségért’ előbb-utóbb - mint a bomló pártot újra integrálni hivatott, népszerű személyiségekhez - Némethez és/vagy Nagyhoz fordul. Mivel egyikük sem kifejezetten moralizáló vagy ábrándozó típus, - a hívásnak eleget is tennének...

Orbán Viktor alkalmasságát, választási esélyeit - személyes tulajdonságait „az etalonnal” összevetve - saját kijelentéseiből próbálom megítélni. Orbán Viktor realista, nem kerget ábrándokat, - az erkölcsisége pedig minimum annyi, hogy hű lesz legbenső önmagához, ami egy politikus esetében nem kevés. Mármint hogy egyáltalán van - a politikai karrierétől független - legbenső önmaga...

Orbán Viktor miniszterelnöki alkalmassága az etalon 10 pontja alapján

1.

Önálló, új, átfogó gazdaságpolitikai koncepció megléte, kidolgoz(tat)ása

Orbán Viktor ügyvéd; a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdések lehetséges meg-oldásait alapvetően a FIDESZ szakértői révén ismeri. Szakértői azonban liberális beállítottságúak. Orbán lényeglátását dicséri, hogy a magyar gazdasági helyzet kulcsösszefüggésének a külső eladósodás kontra privatizáció kérdéskörét tekinti. Hátrányosnak tartja (hiányolja), hogy máig nem jött létre egy tőkeerős nemzeti burzsoázia, - így a külfölddel szembeni politikai kiszolgáltatottságunk is tovább nőtt. A külföldi nagytőke beavatkozása a magyar politikába elsősorban a tömeg-tájékoztatás birtoklásán keresztül valósul meg. "A világ eseményeinek történéseit különböző pénzügyi csoportok is befolyásolják." Magyarországnak nincs olyan ipar-és privatizációs politikája, amely biztosíthatná a nemzetállam önvédelmét a külső érdekű befolyással szemben.

Átfogó koncepcióra, nemzeti stratégiára lenne mielőbb szükségünk: "A nemzeti stratégia azért szükséges, hogy a nemzeti érdekeket érvényesíteni lehessen egy bonyolult, és valóban szűk csoportok által is jelentősen befolyásolt világban."

Node mi a kiszolgáltatottságunk oka, Viktor? Az adósság. Az adósnak nem lehet önálló véleménye, önvédelme, önérdekű politikája, és nem lehet szakértői vagy nemzeti öntudata sem! (Lásd pl.: a Demokrata április 4-iki számában megjelent írásomat: "Egy előre gyártott életforma" címmel.)

2.

A gazdaságpolitika megalkotásában legyen a legjobb szakértő

Az adósság kezelését illetően Orbán Viktor támaszkodik a FIDESZ szakértőinek számítási eredményeire, miszerint:

"Ma rendszeresen fizetni az adósságot; - több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni". Ez tévedés! 1982. óta a kamatokra vesszük fel az egyre újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem annak nagykeservesen csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede "begyakorolt módja" számunkra kedvező lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Ha a hiteleket produktív beruházásokra fordítjuk, - a befektetések hozama a GDP-t növelte volna, amely növekményből az adósság egy részét mindig törleszthettük volna. Mindezeknek azonban már úgy 15 éve éppen az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság egyre nő; - 8-10 éve pedig már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a FIDESZ szakértői ugyanabból a restrikciós emlőből szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértői?! A magyar adósság bizony régen túlnőtt az "egyszerű kezelgethetőség" határain, képtelenség azt állítani, hogy egyfajta operatív-preventív méricskéléssel a probléma megoldható! A növekvő, halmozódó adósság növekvő kamatfizetési kötelezettséget von maga után, amit csökkenő nemzetgazdasági teljesítmények (GDP) mellett csak újabb és újabb hitelek felvételével lehet áthidalni. A külföldi tőke elmúlt évekbeli fokozott beáramlása egyébként is döntően a privatizációs bevételekkel állt összefüggésben, amely forrás pedig hamarosan végleg elapad. Ráadásul, ha a beáramló készpénztőkét "egy az egyben" csak adósságszolgálatra fordítjuk, akkor elkótyavetyéljük a nemzeti vagyont, feléljük a jövőt, és igaz lehet ugyan, hogy az adott évi kamatfizetési problémát ‘megúszhatjuk’; - erőforrásaink, tartalékaink, lehetőségeink viszont tovább zsugorodnak. A szakértők álláspontja tehát kifejezetten cinikus...

Hajózni márpedig szükséges. (Navigare necesse est.) Országunk hajója állítólag megnyugtató sebességgel halad a viharos tengeren az Európai Únió nevű Kánaán-kontinens felé... Csakhogy egyre nő a ballaszt súlya, a felesleges (adósság-)teher, ami lassanként minden hasznos rakományt kiszorít a hajóról! A fedélzeten térdig áll a víz, a lakosság alkotó munka helyett öncélú vízmeregetéssel foglalkozik, a kormány(os) a ballaszt helyett a hasznos tárgyak (a hazai termékek) tömegét (=export), sőt már az arany-kincseket (=működő tőke) hajigálja kétségbeesetten a tengerbe az elmerülés közvetlen veszélyének elhárítása céljából. Az Európai Únió partja viszont ködbe vész (sokak szerint nem is arra van), az iránytűt már mások sem találják, - tehát lényegében találomra hajózunk.

Csupán három dolog kétséges: odaérünk-e még elmerülés előtt, hova érünk oda, - illetve kik, és hányan? Ami viszont bizonyos: mindannyian gatya nélkül...

Viktor!, - jégre visznek a szakértőid, mint Antall Józsefet, vagy Horn Gyulát!

3.

Legyen karizmatikus, tömegeket magával ragadó személyiség

Orbán Viktor karizmatikus személyiség. Már látható, milyen lesz 40-45 évesen. Tudatosan hű legbenső, magyar öntudatú, magyar önazonosságú önmagához... Kérdés, hogy a tömegeket képes-e magával ragadni, és mi vár bennünket vele az út legvégén? Nem tudható biztosan, hogy számára mennyire fontos a becsapott nép bizalmának újra elnyerése. A népet ő még (!) ugyan nem csapta be (kevés politikusunk dicsekedhet ezzel!), - de a tömegeket újra bízni valakiben neki kell megtanítania. Nagy kérdés Orbán Viktor egész politikai alapállása. Amennyiben azt képzeli, hogy semmi extra, ez itten egy hétköznapi közép-kelet európai poszt-kommunista jogállam, félúton az Únió felé, amelyben már természetes jogánál és ügyességénél fogva is ő és elit-csapata fog 1998-tól tökéletes euro-bürokráciát csinálni, - úgy nagyot téved! Ennél a magyar helyzet kicsit sokkal bonyolultabb. Nevezetesen: éppen hogy a széles tömegek, a nép - ironikusan: "kezelhetősége" - jelenti a legfontosabb politikai és gazdaságpolitikai problémát. Nem az itt ugyanis a legfőbb dilemma, hogy jó kormány vagy rossz kormány, jobbra-e vagy balra, itt a tőke, hol a tőke, magyar-e vagy más, - hanem az, hogy hamarosan az egész nép éhen hal vagy megfagy, hacsak nem tesz valaki gyorsan valami nagyon jót! A helyzet roppantul kényelmetlen, nép nélkül minden egyszerűbb lenne: fenyegetve nehéz politizálni...

Orbán Viktor egyre népszerűbb politikus. Az SZDSZ-es körök ma már kétkedve tekintenek rá - diktátornak, meggondolatlannak, köpönyegforgatónak, s újabban nem túl okosnak is nevezik -, ám a nép (és benne az értelmiség) 80 %-a számára azonban Orbán személye jelenti 6-7 éve az utolsó titkos reménységet.

Jó lenne bizonyosnak lenni abban, hogy számára a magyar nép épp olyan fontos, mint viszont. Ehhez áldozatkésznek is kell mutatkoznia, ki kell nyílnia, - vagyis személyesen egyre többet kell kockáztatnia. „Saját érdekében fel kell adnia a saját érdekét!” - amint ezt Sándor András író szellemesen megfogalmazta volt...

"A kormány politikájában nem érvényesül az a felismerés sem, hogy a magyar népességfogyás drámai méreteket öltött, és ha a folyamat nem áll meg, ennek súlyos gazdasági és társadalmi következményei lesznek. Ellenfeleinkről pedig akik "tudják, merik és teszik", akár dicsérőleg is megkockáztatom, hogy semmit nem tesznek megfontolatlanul."

4.

Áldozatkész, küldetéses, nagyformátumú embernek kell lennie

Orbán Viktor küldetéses ember, bár - ő maga mondta - még nem bizonyos ebben. Márpedig küldetéses, kit annak rendelt a Gondviselés. Orbán küldetéses mivoltát nagyjából mostantól kezdve lehet és kell is felismerni; legfőképpen abból, hogy a személyisége akarva-akaratlan politikai vonzáscentrummá vált, mert - miként a hatalmas kozmikus tömegek gravitációs erőterében görbül a téridő - határozottan gyorsulva görbül körülötte a társadalmi erőtér...

Mielőtt bárki azt hinné, hogy pl. Ezékiel próféta vagy Nostradamus nyomdokain haladva látomásaim támadtak; megmagyarázom, mire is gondolok. Orbán Viktor magára maradt, és ez nem lehet véletlen! („Saját társadalmi közegében sem kompatíbilis.” - mondta róla szintén Sándor András.) Egész eddigi szereplése egyfajta pozitív kiválasztódás története: Orbán Viktor személyisége folyamatosan tisztulva megszabadul sallangjaitól és a korábbi tévedéseitől, tehát exkluzivitása egyre fokozódik, - másfelől a társadalmi erőtér mintha kitárulkozna előtte, hogy azután a megfelelő időpontban pajzsként köré görbülve megóvja, majd felemelje őt. A történet fontosabb mérföldkövei az alábbiak:

n Orbán 1989-ben - Nagy Imre temetésén - elmondja híres-hírhedt beszédét.

n A liberális FIDESZ - "Listen to your heart!" - viszonylag jól szerepel az 1990-es választáson.

n "Hazudik a Kormány!" - kiáltja Orbán a Parlamentben Antall Józsefnek.

n Antall meghal, de politikai örökségét halálos ágyán Orbán Viktorra hagyja.

n Orbán belső ellenzéke (Fodor Gábor, Ungár Klára, stb.) távozik az SZDSZ-be; a FIDESZ leszakad az SZDSZ-ről és el is távolodik korábbi szövetségesétől.

n A FIDESZ a belső és külső irányváltás után alaposan "leszerepel" az 1994-es választáson (a volt liberális választói már, - a konzervatív nemzetiek még nem szavaztak rá).

n Orbán az MSZP-SZDSZ koalícióról: "Ami összetartozik, az most összenő.".

n A FIDESZ polgári szövetséget igyekszik összekovácsolni az MDF-fel és a KDNP-vel, - de a kísérletei (akkor még!) nem vezetnek átütő eredményre.

n Az MDF kettéválik, megalakul az MDNP - majdnem ez történik a KDNP-vel is -; a maradék MDF elhatárolódik az MDNP-től és a MIÉP-től, de nem keres kapcsolatot a Kisgazdapárttal sem.

n Az MDF egyre csak veszít fogyó jelentőségéből; majd ominózus március 14-iki beszédjét követően Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerűsége mély-pontra zuhan.

n A FIDESZ népszerűsége újra felnövekvőben van; - Orbán "pengét vált" Horn Gyulával (farmer/pufajka), a sajtóban SZDSZ-ellenes kijelentéseket tesz, - az SZDSZ viszont hallgat.

Vegyük észre, hogy a "jobboldal" (MDF, MDNP, KDNP, FKgP, stb.) jelentősége folyamatosan zsugorodik, - e pártokat egyfolytában a szétesés és a politikai halál réme fenyegeti. Képtelenek a belső viszonyaikat rendezni, mint ahogy képtelenek egymással - beleértve: a Kisgazdapárttal, illetve a MIÉP-pel - összefogni is...

Nem lehet nem észrevennünk, hogy még ‘a népszerű’ Kisgazdapárt is kicsúszott egy banánhéjon a "jobbszélre", miközben a MIÉP-pel együtt egymást túlharsogva szidják úgy általában a liberálisokat, ám mégsincs közöttük egyetértés ezenkívül semmi másban.

Észre kell vennünk továbbá azt is, hogy miközben a "jobb-közép" reménytelenül szétmorzsolódott, a pártjai atomjaikra estek szét, és így a nemzeti gondolat ma látszólag megosztottabb, mint valaha volt; - Orbán Viktor és a nemzeti-liberális FIDESZ népszerűsége (az SZDSZ rémületére) csendesen-biztosan, állandóan nő. A szemfüles és pragmatikus Orbán Viktor azonnal észrevette, amint a társadalmi erőtér kinyílt előtte, és - mint egykor a FORMA 1-es autóversenyeken rendre, az utánozhatatlan Ayrton Senna - gondolkodás nélkül bebújt a résbe. Legalábbis el-gondolkodtató, de még inkább döbbenetesen sorsszerű változat lenne, ha végül a liberális FIDESZ válhatna a nemzeti gondolat meghatározó vonzás-centrumává. Lehet, hogy Orbán Viktor válhat Deák Ferenc politikájának (kiegyezés) egyedüli letéteményesévé, örökösévé, - és ez esetleg történelmi szükségszerűség?!

Orbán Viktor áldozatkész, mert felvállalta "a résbe-bújás" személyes kockázatát. Nyilván elhivatott, mert különben inkább ügyvéd lenne, mintsem miniszterelnök-várományos. Hogy nagy formátumú-e? Majd kiderül 1998-tól. Biztosan tudjuk ellenben, hogy Orbán Viktor mentes a mindenfajta kisszerűségtől, illetve nincs kisebbségi komplexusa sem. Sikeres ember, aki ismeri és szereti a győzelmet. Ám megmutatta, hogy emelt fővel tud veszíteni is. Ma már talán azt is tudja, hogy akkor még korai lett volna győznie...

5.

Nemzeti öntudattal és plebejus beállítottsággal kell rendelkeznie

Orbán Viktor nemzeti öntudatról tesz tanúbizonyságot: "Megnézhetjük, hogy az SZDSZ kultúr-kormányzata mit is tett a magyar kultúrával, és hogyan próbálja elterelni a másság fedőnevű kampányával a figyelmünket mindazokról az igazi problémákról, amelyek a magyarság önismeretéhez és önazonosság-tudatához kapcsolódnak." Vagy: "Valamifajta magyarázatát kellene azért adni, hogy ha tudják, hogy mit tesznek, akkor miért merik megtenni." Szükségesnek tartja meg-jegyezni: "Elfogulatlan szemlélő soha nem vonhatta kétségbe a FIDESZ nemzeti elkötelezettségét." Tudja, hogy a hazai működő tőke tulajdonlási aránya politikai kulcskérdés lesz: "... A Magyarország gazdasági életét befolyásoló stratégiai döntések tekintélyes része a határon kívülre került... A kiszolgáltatottságunk ma nagyobb a kívánatosnál... Nem mindegy, hogy van-e az országnak olyan, a haza iránt elkötelezett, a gondjait megértő, átérző tőkeerős vállalkozói rétege, amely mozog ugyan a világpiacon, de a számára Magyarország nem csupán egy telep-hely lesz, hanem a hazája... Nagyon lényeges, hogy a Magyarország sorsát meg-határozó tulajdonosok között milyen számban találhatunk olyan gondolkodású tőkéseket, akik kötődnek is ehhez az országhoz... Egy nemzeti elkötelezettségű tulajdonos nem érzi úgy jól magát a saját országában, hogy neki jól megy, de az országnak egyre rosszabbul." Orbán Viktor plebejus beállítottságára is utal: "... Magyarországon sajnos nem az a demokrácia van kialakulóban, amit Nyugat-Európából megismertünk. A homlokzat ugyan demokratikus intézményrendszert mutat, ámde a homlokzat mögötti élet már merőben különbözik a nyugat-európai demokráciák működésétől. Ma nagyon komoly kérdés, hogy vajon egy maffia-gazdaság irányába mozdulunk-e el, vagy pedig egy nyugat-európai, a verseny áldásos hatásait is érvényesíteni tudó piacgazdaság irányába. Egyre erősödik a félelmem, hogy a maffia-gazdaság felé. Magyarországon a középréteg erőtlen, a mostani kormánypolitika pedig a további gyengítését tűzte ki célul. Vagyis a mai magyar politika nem a középréteg védelmét szolgálja a mindenkori nagytőkével, s annak terjeszkedésével szemben, hanem megfordítva: a magyar politikát egyre erőteljesebben kebelezi be a nagytőke." A nemzeti piac és a kultúrális értékek védelmében szól: "Ha megnézzük, hogy Magyarország a saját piacának védelme vagy a saját nemzeti gazdasági érdekeinek védelmében milyen lépéseket tesz, és ezt összevetjük a nyugati államok lépéseivel, akkor Magyarország nemhogy nem nacionalista, hanem egy önmagát egyenesen kiszolgáltató ország képét mutatja. Egyetlen európai integrációval foglalkozó tanácskozáson sem történik más, mint hogy a résztvevők az úniós együttműködés keretein belül különböző retorikákkal, de saját nemzeti érdekeiket képviselik... A világgazdaságba kétféle módon lehet integrálódni. Az egyik, hogy megpróbáljuk megőrizni önmagunkból mindazt, ami bennünket utánozhatatlanná tesz, tehát nemzeti karaktert ad nekünk. Miközben elfogadjuk azt a gazdasági parancsot, hogy integrálódni és együttműködni kell; keressük meg annak útját-módját, hogy közösségeinket, értékeinket, kultúránkat megőrizzük, valamint gazdasági érdekeinket érvényesítsük. Aztán van egy másik megközelítés, amely szerint ennek nincs jelentősége; - integrálódni kell, aztán lesz, ami lesz." A nép sorsa iránti aggodalmát fejezi ki: "Ha a rendszerváltásnak nem a politikai intézményi, hanem az emberi dimenzióját nézzük, akkor a mérleg rendkívül elkeserítő. Az igazán nagy bajaink nem feltétlenül a makrogazdasági mutatókban öltenek testet, hanem inkább az emberi élet alacsony minőségében... Drámai módon romlanak a népegészségügyi és a halálozási adataink; - és ezzel összefüggésben egyre súlyosbodik a népességfogyás régi problémája. Érdekes módon ennek megoldására a miniszterelnök úrnak még egy ötletre sem futotta."

6.

Egész nemzetben kell gondolkodnia, - legyen családszerető

Orbán Viktor egész nemzetben gondolkodik: "Szerintem a FIDESZ-ről s személy szerint rólam is lecsúsznak azok az ideológiai támadások, amelyek az MDF-et megfogták, ráragadtak, és amelyektől mind a mai napig nehezen tud szabadulni. A FIDESZ-re azt mondani, hogy antiszemita, vagy énrám azt mondani, hogy rasszista, ez a választópolgárok 95 %-ának az ajkára kétkedő mosolyt csalna. Mi mindig világossá tettük fenntartásainkat mindenfajta túlzó radikalizmussal szemben. Szinte bármilyen nyilvános szereplésünkben ezeket a kényes kérdéseket szokatlan őszinteséggel vethetjük fel, mert életkorunknál, élet-utunknál fogva, nyíltságunk és tényekhez való ragaszkodásunk miatt bennünket aligha lehet meg-bélyegezni." Orbán Viktor családpárti, és nem csupán azért, mert (ekkor még!) háromszoros gyakorló (és persze aggódó!) családapa: "Ez a gazdaságpolitika egyre kiszolgáltatottabbá teszi a magyar gazdaságot a külvilágnak. Az olyan hagyományos közösségeket, mint a család, gyengíti, szétveri... Hajlok arra az állításra, hogy az SZDSZ és részben az MSZP bizonyos vezetőrétegének fejében olyan társadalomkép él, melyben a hagyományos közösségeknek nincs szerepük. Sőt, tehertételt is jelentenek. Számukra egy modern társadalom a hagyományos közösségeitől megfosztott társadalmat is jelenti, és ezt kívánatosnak, vagy leg-alább is elfogadhatónak tartják. Egy ilyen társadalmat könnyebb manipulálni, könnyebb uralni... Az ember felteheti a kérdést, hogy az SZDSZ-ben és az MSZP egy részében vajon ugyanolyan fontosnak tartják-e a hagyományos közösségeket - pl. a felekezeteket, a családot és a nemzetet -, mint amilyen fontos szerepet mi tulajdonítunk ezeknek egy jövőbeli Magyarország víziójában? Csak az a válasz következtethető ki, hogy nem." Majd azután: "Ugyanakkor az SZDSZ és az MSZP közötti gazdaságpolitikai vitákban sem a társadalompolitikai kérdések játszanak szerepet, mint például a magyar családok jövője. Egy olyannyira veszélyeztetett közösségben, mint a magyarság, a gazdaságpolitikában érvényesíteni kellene a demográfiai megfontolásokat. A két kormányzó párt között ezzel szemben nem társadalompolitikai vagy ezzel összefüggő gazdaságpolitikai viták, hanem sokkal inkább csak érdekcsoportok közötti pozícióharcok folynak." A nemzet jövője védelmében: "A kormány politikájának nincs szellemi tartalma, következés-képpen jövőképe sem. Nem egyszerűen hiányzik, de büszkék is rá, hogy nincs... A politika nem más, mint egy meghatározott közösség, - ez esetben a magyarság érdekében és megbízásából végzett közszolgálat. Márpedig az, hogy ez a nép honnan jön, hol tart és merre megy - fontos kérdések. Szerintem nem lenne szabad úgy kormányozni, hogy a kormányzók nem tudják megmondani, mi az a szellemi tartalom, aminek jegyében kormányoznak, és mi az a jövő, amely felé irányítani szeretnék az ország hajóját."

Orbán Viktor ellenfelei bírálatával mondta el nekünk saját elvi álláspontját.

7.

Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek az alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás

Orbán Viktort a közvélemény és közvetlen ismerősei, valamint a politikus-társai ilyen személyiségnek ismerik, - hiszen ő valóban szabadelvű. Minden reményünk meglehet rá, hogy megvalósítandó gazdaságpolitikájában is ‘liberális’ lesz, vagyis hagyja az embereket, a vállalkozókat dolgozni, termelni, kereskedni és élni...

8.

Fiatalnak, erősnek, tettre késznek, egészségesnek és bölcsnek kell lennie

Orbán Viktor a fentieknek megfelel. Bíznunk kell benne, hogy továbbra is bölcs marad. Reméljük, hogy majd okos, tisztességes és nyilvános megállapodásokat, egyezségeket, valamint nyíltan vállalható, megfontolt kompromisszumokat köt, - de titkos kényszer-paktumokat soha.

9.

Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívő, erkölcsös embernek kell lennie

Az interjúból megismert Orbán Viktor épp ilyen. A lelke mélyén hagyományosan istenhívő, - legfeljebb mint liberális, különösképpen nem kérkedik ezzel...

10.

Látó embernek kell lennie, aki látja a jobb jövőt és vállalja a népvezér egy cseppet sem hálás szerepét

Orbán Viktor elég fantáziadús ember: minden probléma nélkül el tud képzelni a jelenleginél sokkal jobb magyar jövőt is, hiszen a mai magyar jelentől - velem és sokunkkal együtt - okkal-joggal irtózik. Hogy a népvezér szerepét mennyire kell vállalnia, - majd kiderül...

Az elemző esélylatolgatás rövid összegzése

Jelen tanulmányomban bizonyítani igyekeztem, hogy:

· Eddig még ismeretlen miniszterelnök-jelölt felbukkanása és/vagy felépítése az 1998-as választásokig már nem lehetséges, tehát:

· A már ismert potenciális jelöltek valamelyike lehet csak "a befutó".

· Generáció-váltás következik, tehát a hatvanévesek egyike sem győzhet.

· Marginalizálódó pártok középszerű-szürke vezéreiből nem lesz miniszterelnök.

· Horn Gyula vagy Torgyán József esetleges győzelme nem túl valószínű.

· A nemzeti oldal legfőbb vetélytársa Pető Iván és az SZDSZ.

· A nemzeti oldal legkésőbb az utolsó pillanatban mégis csak összeszerveződik.

· A nemzeti oldal szervezett vezető ereje vélhetőleg a Kisgazdapárt lehet.

· Az összevont nemzeti ellenzék elvileg megnyerheti a következő választást.

· A nemzeti oldal egyezményes miniszterelnök-jelöltje Orbán Viktor lehet, és:

· Orbán Viktor meg is felel a miniszterelnök-jelölti követelményeknek.

Orbán Viktorral szemben mindössze az alábbi kifogásokat támaszthattuk:

n Ügyvéd, nem közgazdász - így "kénytelen elfogadni" szakértőinek álláspontját, illetve saját koncepciót csak tanácsadói segítségével képes kialakítani.

n Szakértői több alapvető kérdésben (pl. adósság-kezelés) tévednek, így Orbán Viktor megfelelő nézeteinek egy része is téves.

n Noha Magyarország mai szomorú helyzetének a diagnózisát jól állítja fel, nincs komplett, rendszerszerűen is összefüggő, konzisztens elképzelése a javasolt terápiára - konkréten: még nincs véglegesen kidolgozott komplex gazdasági stratégiája.

n Gondolkodási alapállása nemzeti-liberális, ami bizonyos konzervatív körökben az önellentmondás gyanúját ébreszti, bizalmatlanságot kelt.

Orbán Viktor talán nem mindenben tökéletes, viszont ma az egyetlen lehetséges. Emellett tiszta és egyenes a tekintete.

Kedves Viktor!

Köszönöm, ha meghallgattál!


A Torgyánok fejedelme

A lehetséges miniszterelnök személyéről szóló vita folytatása

Kivételes lehetőség volt a számomra, hogy néhány hónapja szenvedélyes és tartalmas vitát indíthattam a jelenkori magyar politika kulcskérdéséről: ki lehet Magyarország következő, újabb miniszterelnöke, ki lesz az Agnus Dei Hungaricus, - aki a bődületesre nőtt csődtömeg (azóta a közélet már az egy-más után kipattanó korrupciós botrányoktól is hangos!) felszámolását elvállalja és meg is oldja?!

A Demokrata valódi függetlenségét és demokratizmusát dicséri, hogy a vita nyilvánosságot kap. Hadd lásson a nép minél világosabban! Ha kimaradt is a vagyonosztogatásból, a "privatizáció"-ból, - hadd váljék legalább az ország szellemi tőkéjének részvényesévé: ha áttételesen, de mégis - a miniszterelnök személye kiválasztásának aktív részesévé!

Bencsik András hol szupersztárnak, hol a mesék királyfijának nevezte Orbán Viktort. Mint aki egyre inkább nagy formátumúnak tűnik ugyan, - ám korántsem biztos, hogy ténylegesen is az...

Sohasem állítottam, hogy Orbán Viktor tökéletesen megfelel az általam korábban felállított miniszterelnöki etalon követelményeinek. Vitaindító írásom így nem is a vágyálmaim ‘kivetítése’ volt, hanem a műfaját tekintve: a politológiai prófécia kísérlete.

Én nem javasoltam, hanem „megjósoltam”, hogy Orbán Viktor lesz a nemzeti ellenzék egyezményes miniszterelnök-jelöltje. A mai ismereteink alapján ugyanis egyszerűen nem is lehet más. E vélekedésemet azóta a vitában résztvevő hozzá-szólások többsége is igazolta.

Mert ha netán mégsem, úgy Pető Iván lesz a miniszterelnök.

A társadalmi-politikai változások objektíve meghatározottak. Ha mégsem látjuk őket pontosan előre, annak nem az az oka, mintha csak a vak véletlen irányítana mindent - vagyis hogy nincs determináció -, hanem sokkal inkább az összetevők nagy száma s kölcsönös egymásra hatásuk bonyolult érvényesülése, amiért a vég-eredmény, az összes hatások eredője - normális agyvelővel, vagy komputerrel - már ki sem számítható.

A történelemben több hiteles példa volt már arra, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a dolgok kedvező (?!) együttállásában - egy adott szituációban, vagy vonatkozásban - előre meglátta a jövőt.

A modern világirodalom egyik legdöbbenetesebb egyszer s’ mind legaktuálisabb regény-ciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak összes folytatásai. A véget érni nem akaró cselekmény-fűzér állandóan vissza-visszatérő főszereplője Hari Sheldon, pszicho-histórikus, aki a modern szociológiát (politológiát?!) az újabb matematikai vívmányokkal (valószínűség-számítással, függvény-analízissel, matematikai-statisztikával, mint módszertannal) ötvözte és ezt az új („Öszvér”-) tudományt - a pszicho-históriát - kora politikai problémáinak modellezésére és megoldására, a lehetséges jövő feltárására és ‘szimulálására’ alkalmazta, hogy a galaktikus válság-korszakot minél jobban ‘lerövidíthesse’...

Isaac Asimov műve prófécia. Megjövendöli, hogy idővel a jövendő-mondáshoz már nem kell transzba esni, vagy különböző rituális hókusz-pókuszokat végezni; - elég, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen, tudományos igénnyel elemzi a múltat és a jelent, illetve modellezi, kiszámítja és megoldja a jövő titkát.

Isten bocsássa meg bűnös lelkemnek, hogy kevélységemben erre vállalkoztam!

A vita folytatására szánt dolgozatomat azért is címeztem ilyen hivalkodóan, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos perdöntő identitás-zavarokra, sőt viselkedésbeli ellentmondásokra, továbbá látszólagos és/vagy valódi eszmei-politikai, illetőleg személyi-és/vagy párt-"összeférhetetlenségekre".

Én tehát nem a FIDESZ választási győzelmét (ami pedig azóta szintén egyre valószínűbb!) „jósoltam meg”, - hanem "csakis" Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltségét. Orbán ma már kialakult, szilárd-homogén személyiség, progresszív politikai erő; - sőt, a FIDESZ is egyre inkább azzá válhat. Előbbire nézve friss bizonyíték pl. Orbán nemzeti elkötelezettségű parlamenti hozzászólása a román-magyar alapszerződéshez, valamint a gazdaságpolitika kérdésköréhez; - utóbbira pedig egyrészt a Tocsik-ügy technikailag tökéletesen kivitelezett "kirobbantása", másrészt a FIDESZ szakmailag rendkívül gyorsan fejlődő, tudatos és eredményes munkamegosztással végzett, egyre színvonalasabb parlamenti team-munkája.

A legutóbbi napok egyik érdekes fejleménye, hogy Pető Iván aljasnak minősítette Orbán Viktor azon megnyilatkozását, miszerint: "a kormány-koalíciót a kádári megtorlások korának eszmeisége" kapcsolja egybe. Ezek után Bauer Tamás a Parlamentben - a költségvetés vitája kapcsán - egyenesen odáig merészkedett, hogy a FIDESZ-t nemliberális pártnak minősítette, és a vezetőit azzal "vádolta" meg, hogy a Kisgazdapárt és a FIDESZ választási koalícióját (!) készítik elő...

Kizárt dolog, hogy - az SZDSZ által - már a Kisgazdapárt leányvállalatának ki- kiáltott FIDESZ valójában az SZDSZ fiók-érdekeltsége lenne. Ez lehetetlen!

A tömeges néptámogatás azonban mégis, növekvő mértékben - a Kisgazdapárté.

Elismerem, valóban furcsa politológiai jövendölés; furcsa politikai-győzelmi kon-stelláció lenne: Orbán Viktor és a Kisgazdapárt! Ám mégis: a realitásokból ez következtethető ki, mint "kvázi-objektív" számítási eredmény; - furcsaság pedig lesz még több is...

Tehát a ‘tudomány’ mai állása szerint "egy egyezményes" Orbán Viktor és a Kisgazdapárt lehet együtt befutó, - Torgyán József és a FIDESZ viszont nem...

Aki előző írásomat figyelmesen (újra) elolvassa, láthatja: nem állítottam Torgyán Józsefről, hogy "belülről vezérelt" vagy álomkergető lenne. A nemzeti oldalon, Orbán Viktor mellett - csak róla nem állítottam ezt! Torgyán "működése" sokkal inkább kívülről, a környezete és a publikuma által vezéreltnek tűnik; - mindig azt nyújtja, amit a közönsége szerinte éppen vár tőle. Ám ebben is - időnként jócskán elszámítja magát. A valódi fejedelmek nem ilyenek, - Torgyán (kiváló kvalitásai ellenére) inkább show-man, vagy egyenesen clown-típus.

Érdemes egy pillantást vetnünk a közelmúltra. Torgyán intellektusa - mint másod-harmad-hegedűs - egyszerűen eltörpült Antall József karizmatikus személyisége mellett. A parlamenti közvetítéseket nézve - ma látszólag Horn Gyula, Kuncze Gábor és mindenki más törpül el a vidám-furfangos ügyvéd ízes szellemessége mellett. Néhány éve a fölényes Antall József valamilyen jól időzített borítékokkal tartotta sakkban két rakoncátlankodó ellenlábasát: Torgyánt és Csurkát; - ma pedig napirend előtti felszólalásaival épp Torgyán tartja rettegésben a kormány-koalíciót; a nagyobb nemzeti ünnepek előtt pedig Csurka a fővárosban, a nagy-gyűléseivel a Demszkyt...

Milyen érdekes! Antall József miniszterelnökként elfeledkezett potom 20 milliárd USD kommunista örökségű államadósság töröltetéséről. Ennek minden kínját máig is nyögjük... Torgyán József - ügyvédként - az ‘átkos’ rendszerben kereste meg a rózsadombi villája árát, - pártjával együtt nem is nagyon vett részt a Horn-villával kapcsolatos tiltakozásokban. Antall mint igazi szövetségest, sosem vette komolyan, maholnap viszont miniszterelnök-várományos lehet. Nem valószínű, hogy - a művét korai halála miatt befejezni nem tudó - Antall a mai folytatással egyetértene. Csurka István pedig nagyon régen, - aláírt valamit. Antall alatt "el-szabotált" egy privatizációs ÁVÜ-filmforgatókönyvet (28,8 millióért), - 1992-ben azonban írt egy ‘falrengető’ tanulmányt, ami akkora ‘tetszést’ aratott Debreczeni József és az SZDSZ köreiben, hogy azonnal kirekesztették őt, és száműzték az MDF-ből, a Parlamentből, mindenhonnan egyenesen a Hősök terére, és/vagy a Kossuth térre. Pártja nemrég az épülő Horn-villa előtt tüntetett a Remetehegyen, maga viszont sikertelenül kínált megegyezést és fúziót a rózsadombi remetének...

Lehet, hogy a nemzeti ellenzék egysége csak úgy jön végül létre, ha minden, ma még létező, amúgy stabilnak látszó csoportosulás, párt előbb atomjaira esik szét?! Az egység megteremtéséhez azonban nagyformátumú államférfi szükségeltetik...

Súlyos identitás-zavarokat látok Torgyán, illetve a Kisgazdapárt kapcsolataiban, működésében, valamint önértékelésében is. Látom ugyanis Torgyán Józsefet és Cseh Máriát a Parlamentben még napirend előtt, G. Nagy Iliánné Maczó Ágnest alkotmány-szövegezés közben, és duzzogva a szakértők zavaros, túlzottan önálló megnyilatkozásai miatt; sőt, a Kisgazdapárt tanácsadóit: Tímár Györgyöt, Pokol Bélát, Szabadi Bélát, és látom az FKgP hatalmas, egyre növekvő létszámú nincs-telen paraszti és lesüllyedt kispolgári tagságát is. Látom még a poros-történelmi levegőjű, félig-kihalt duna-parti kísértet-kastély felé igyekezni dr. Schamschula Györgyöt, a nagy magyar autópályaépítő-minisztert...

Azután látom ugyanőt néhány hét múlva sietősen távozni, - ugyanonnan. Torgyán helyetteséül vette maga mellé, - majd szinte azonnal menesztette is. Nem furcsa..?

Meglepő, hogy a Tocsik-ügy közvetlen történései és feltárt tényei eddig látszólag nem sok kárt tettek a regnáló koalícióban; - de vélt vagy valódi eszmei analógiái, bizonyos személyi konzekvenciái komoly rombolást okoztak a nemzeti ellenzék táborában. A Schamschula-féle homályos sikerdíj-ügy (mostantól minden siker-díjas ügylet mögött korrupciót kell gyanítanunk?!) miatt vagy kapcsán Torgyán ismét csak érdemi segítőtárs nélkül maradt, és meggyengült a Nemzeti Szövetség vezetése is; - sőt, a Latorcai-Giczy párharc következtében esetleg felgyorsult a Kereszténydemokrata Néppárt kettészakadása is...

Kiválások, elhatárolódások, kizárások, kilépések, felbomlások, szakadások és szakítások, szétesés (tisztulási folyamatok?!) minden mennyiségben, - fúziónak, illetve közeledésnek, vagy pláne egységnek viszont nyoma sincsen...!

Ma Magyarországon nemcsak polgárság nincs, hanem bizony még a kisgazdák is hiányoznak! Jelentős létszámban egyszerűen nincsenek kisgazdák. Kisgazdákon ugyanis önálló, sikeres mezőgazdasági vállalkozókat, a magyar farmereket kéne értenünk, akik alig vannak... Kiknek az érdekeit képviseli a történelmi Független Kisgazdapárt?! Csak nem a vagyontalan, földnélküli, munkanélküli és nincstelen agrárproletárokét, az épphogy vegetáló vidéki kispolgárokét?! Mindezek után sajnos nem látok semmilyen megvalósítható koncepciót sem; - ugyanakkor a jó szándék felé vezető út egyelőre csak csupa Pokollal, Szabadival van kikövezve. Tagadni tudnak csak, - állítani nem...

Torgyán József és a Kisgazdapárt társadalmi bázisa a legizgalmasabb kérdések egyike, amit csak széleskörű tapasztalatok megszerzésével, és/vagy politológiai felmérések, közvélemény-kutatások alapján lehetséges beazonosítani. A probléma az, hogy Torgyán (és az FKgP) egyre növekvő szavazótábora, szimpatizánsainak széles tömege ugyanazokból, a mára már hatalmasra duzzadt, reménytelenül el-szegényedett és nincstelen (több milliós!) rétegekből ered, illetve táplálkozik, - akik 1994-ben, a szociális gondoskodás visszanyerésének reményében, újra a Magyar Szocialista Pártra szavaztak!

A Demokrata az egyetlen olyan sajtó-orgánum, amelyik hétről-hétre empirikusan regisztrálja a döbbenetes politológiai tényt, hogy a közvéleménykutatások alapján hazánkban már hosszabb ideje (!) Horn Gyula és Torgyán József egyszerre a két legnépszerűbb s a két legnépszerűtlenebb politikus is egyben, miközben a pártok népszerűségi listáját fej-fej mellett vezeti hol az MSZP, hol az FKgP! Az eb ott van elhantolva, hogy a FKgP népszerűsége 1994. óta - a potenciális rászavazók lélekszámában mérve - épp annyit növekedett, amennyivel a Magyar Szocialista Párté csökkent...

Nincsen ebben semmi csodálatos! Az FKgP és az MSZP potenciális szavazóinak aránya ma külön-külön nagyjából egyformán 18-22 %, együtt kb. 40 %, - ami épp annyi (10+30), amennyi 1994-ben is volt. Az MSZP a nincstelen nép csalódása következtében az elmúlt 2 év során nagyjából 10 százalék-pontnyi szavazatot el-veszített, ami hiánytalanul átvándorolt a parlamentben jól odamondogató FKgP-hez (Torgyánhoz). Régi római-birodalmi "politikai-vezetői" tapasztalat, hogy a népnek kenyérre és/vagy cirkuszra van szüksége. Vagyis: a népet etetni és/vagy szórakoztatni szükséges, hogy nehogy forradalmat csináljon! A római császárok nyilván tapasztalatból tudták, hogy a kenyér, vagy annak egy bizonyos hányada - ideig-óráig - cirkusszal is helyettesíthető! A remélt ‘kenyeret’ 1994. óta a Horn-kormány egyáltalán nem biztosítja, - kap viszont a televízió-néző nép a kenyér helyett cirkuszt, Torgyán Józseftől!

Tudnunk kell, hogy sem az MSZP, sem az FKgP szavazóbázisának meghatározó többsége nem a városi emberek közül, és főleg nem az értelmiségből kerül ki, - hanem a vidéki, elsősorban az agrár és kistelepülési lakosság köréből. A városi proletariátusnak, a kispénzű alkalmazottaknak egy nem túl széles rétege - főként néhány évvel ezelőtt - még MSZP-szimpatizáns volt, de ugyanez a réteg éppúgy vonzódik Torgyán József szellemiségéhez is. Mert ez a lényeg: a két párt tömeg-bázisa teljesen azonos, az azonos rétegeken belül abszolút szabad az átjárás; - a kenyér ígérete és a cirkusz hőbörgése egymásra szabadon átválthatók. Olcsó és demagóg - egyben ideiglenes, és nagyon bizonytalan! - konvertibilitás ez, ami gyakran egyazon személyen belül érvényesül vagy borul fel, és vezethet belső identitás-zavarokhoz is...

A magyar nép szeret(ne) jókat enni és jókat nevetni - egyszerre. Az infarktusnak és a depressziónak nem a kiadós és ízletes táplálkozás a fő előidézője, hanem az állandó feszültség, a nincstelenség, a kilátástalanság és a létbizonytalanság. A látszólagos titok megfejtéséhez ismerni kell a magyar lélek zegzugait. Az egy-szerű nép fiai - ha már úgysem lakhatnak jól - legalább jót röhögnek az egészen! És Torgyán József bemondásain nagyon jókat lehet nevetni...

Mindezeket Torgyán József tudva tudja, és tudatosan alkalmazza is; - népies bölcsességét tekintve a parlamentben abszolút egyeduralkodó.

A népi bölcsesség Budapest betonbunkerében élve - nem lenne megszerezhető!

Negyvenévnyi fővárosi élet után, a nép között nyitott szemmel járva - már sokkal inkább. A leírt helyzet az MSZP és az FKgP alapvető identitás-zavara...

Az MSZP régen nem baloldali párt - pedig jogelődje, az MSZMP részben az volt! Tevékenységében szinte az anarchizmusig felelőtlenül liberális és antiszociális. A gulyáskommunizmus látszólagos és valós vívmányait az utódpárt régen romba-döntötte, és a kapitalizmus helyett az állammonopolista feketegazdaságot építi. Ez nem pusztán agyrém, hanem dupla politikai skizofrénia!

Következménye az lesz, hogy a közel teljes tömegbázis lassan átáll az FKgP-hoz.

Az FKgP nem igazi baloldali párt, azoktól kifejezetten távol áll; - sőt, mereven el is határolódik tőlük. Torgyán József nagy ívű szónoklataiból bármilyen vonat-kozásban nehéz lezárt és kerek koncepcióra következtetni; - mindenesetre kevés konkrét elképzeléséből egy radikálisan ‘jobboldali’, egyszemélyi-populisztikus diktatúra jövőképe rajzolódik ki. Torgyán átfogóan és részletesen (zárt logikai összefüggés-rendszerben) soha nem beszél a nemzeti stratégiáról, a gazdaság-politikáról, a liberális piac és a szociális védőháló viszonyáról, az állam pénzügyi szerepvállalásáról, az állami költségvetés és adórendszer reformjáról, a nemzet-közi gazdasági integrációról, a külső államadósságról és a privatizációról, az inflációról és/vagy a restrikcióról. Pedig hát a mindezekről alkotott "gömbölyű" véleményéből lehetne következtetni arra, hogy ismert tömegbázisa, potenciális szavazói számára konkréten milyen életfeltételeket, és javuló megélhetést kíván megteremteni választási győzelme esetén. Torgyán megnyilatkozásaiból jelenleg megfejthetetlen, hogy csupán szavazó-táborának a valós rétegződését nem ismeri, és ezért nem tudja eldönteni, hogy kinek mit is ígérjen, - vagy egyáltalán nincs is semmilyen koncepciója?! Pedig Torgyán és az FKgP tömegbázisát valójában az ország legszegényebb és legkilátástalanabb egzisztenciájú rétegei alkotják, akiket csak igazán baloldali, plebejus identitású politikával lehetne valóban megnyerni, majd a választási győzelem után "ki is elégíteni"...

Lehet, hogy Torgyán pontosan tudja: a kortes-hadjárat során - éppen az MSZP-vel azonos tömegbázisa miatt! - nem operálhat ugyanazokkal a pozitív választási blöffökkel, mint korábban az MSZP, mert akkor teljesen hitelét veszítené. Azon- kívül: vajon miből ígérjen bármit is?! Vagy: ígérjen földosztást?! De, ha győz: mit fog adni, és kinek? Amit az MSZP adott a parasztoknak, a földműveseknek: a nagy semmit?! Őutána is, újból csak a csalódás következik?

Torgyán és a Kisgazdapárt azonos-e azzal, aminek hirdeti magát, azonosul-e a választóival, képes-e progresszív jövőképet mutatni a kisgazdáknak, a föld-munkásoknak, a munkanélküli zselléreknek, a koldusszegény mezőgazdasági kispolgároknak? Vajon az-e, akinek és aminek hisszük?!

A fentiekből viszont következik az is, hogy a további pártoknak (MDF, KDNP, FIDESZ, SZDSZ, MIÉP, MDNP, stb.) felesleges is a szavazótáboruk ugrásszerű bővülésében reménykedniük, mert semmi esélyük nincs arra, hogy szavazatokat raboljanak a csökkenő népszerűségű MSZP-től, amikor a szocialisták szavazat-vesztesége szinte hiánytalanul az FKgP szavazat-nyereségeként jelenik meg!

Eddig összesen három "szövetségi és/vagy fúziós kísérlet" ismeretes:

· Az FKgP kezdeményezésére a Nemzeti Szövetség Magyarországért Egyesület, amely laza együttműködés az FKgP, az MDF és a KDNP egyes részei között; - vezetői: Balaton Péter, Hasznos Miklós, és volt Schamschula György.

· A FIDESZ propozíciójára a Polgári Szövetség, amely a FIDESZ, az MDF és a KDNP között máig nem jött létre, - viszont bármikor mégis létrejöhet.

· A MIÉP (Csurka István) indítványára a MIÉP és az FKgP között, amely fúziós javaslatot Torgyán József nemrégiben mereven és kategorikusan elutasította.

Nem érthető, hogy a Nemzeti Szövetség miért olyan laza még mindig. Talán azért, mert az MDF és a KDNP éppúgy meg akarja őrizni önállóságát és függetlenségét az FKgP-vel szemben, - akárcsak az FKgP a MIÉP-pel szemben. Az lehet a gond, hogy Lezsák és Giczy éppúgy nem fogadják el a Nemzeti Szövetségben Torgyán József esetleges személyes vezető szerepét, mint a Polgári Szövetségben Orbán Viktorét. A kulcskérdés mindig ugyanaz: melyik párt vezetője legyen a szövetség vagy a fúzió vezetője, tehát a potenciális miniszterelnök-jelölt.

A nemzeti töltésű pártok vezetőinek többsége nem tud elszakadni a hét-nyolc éve kialakult párt-struktúrától, és/vagy csak saját személyében tud gondolkodni. Meg-rögzöttség, szemellenzősség, rövidlátás, szűklátókörűség, korlátoltság és mono-mániás egoizmus ez. Lehetséges, hogy most Bencsik Andrásnak van igaza, és nekünk nem ügyvédre vagy közgazdászra, hanem tényleg pszichiáterre és/vagy katonatisztre lesz szükségünk...!

Az MDF szétesését nem a FIDESZ "akna-munkája", nem is az SZDSZ-vezette "ellenséges" liberális sajtó, a taxis-blokád, a Demokratikus Charta, sőt, a spontán privatizáció, az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia, vagy az Antall József korai halála által okozott általános tanácstalanság idézte elő, - hanem az MDF-ben, mint tömeg-mozgalomból kialakult tömeg-pártban folyamatosan működő eszmei erózió, a kontraszelekció folytán növekvő személyes torzsalkodás, az önzés és a széthúzás, a kicsinyes ellenérdekek szabad érvényesítése, valamint nem utolsó sorban az eredeti ügy elárulása egyesek részéről. Mindezek együttes követ-kezményeként az MDF fokozatosan elveszítette eredeti identitását, legismertebb vezetői elszigetelődtek (Csoóri Sándor), meghaltak (Antall József, Csengey Dénes), kizárták őket (Csurka István), kiléptek (Schamschula György), vagy új pártot alapítottak (Szabad György, Szabó Iván, Kónya Imre, Kulin Ferenc). A tömegpárt ‘borzalmas tagságáról’ is érdemes ejteni néhány szót. Először is: a spontán privatizáció mámora 1991-től átragadt az MDF-es vezetők és a kliensek egy részére, akik a volt MSZMP-s funkcionáriusokkal karöltve, vígan vettek részt az állami vagyon szétturkálásában. Másodszor: mindez nem csoda, - egyesek szinte az MSZMP-s tagkönyvüket lóbálva érkeztek az MDF-be... Harmadszor: éppen az a tömegpárt-jelleg legnagyobb hátulütője, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. A tagok nagy része vagyont, állást, beosztást, hitelt, pénzt és hatalmat várt az MDF-tagságától; amint azt - a hűség jutalmaként - a korábbi MSZMP-tagsága során megszokta... Amikor az MDF hatalma végül is odalett: a csupán érdekből jött emberek tömege hagyta azonnal cserben a pártot. Az MDF jelenleg nem képvisel semmi különlegeset vagy jellegzetest, - karakterét, tömeg-bázisát, vezetőinek jelentős részét elveszítette. Hosszú évekig tart majd, amíg ez a párt újra megerősödve képes lehet kialakítani a saját arculatát. Az MDF-fel szemben a MIÉP 1998-ban egészen bizonyosan bejut a parlamentbe. Szűk réteg-bázisának érdekeit bátran, egyenesen, következetesen, - tehát hitelesen képviseli. A MIÉP-esek a dühüket, az indulataikat, elkeseredésüket nem szégyellik, hanem nyíltan viselik; - ám az MDF-esek és az MDNP-sek lelkifurdalásból eltitkolják, lenyelik, így a krónikus gyomorfekély összes tünete s tudata kiül az arcukra, ami időnként szánalmas látvány. Más vonatkozásban: a MIÉP vezetői ahhoz hasonlót sem mondanak (nem is gondolnak) százezer ember előtt, hogy: "liberális dög-keselyűk, ál-liberális férgek rágják a nemzet testét". Ez a kijelentés - ha a tartalmát "megpróbáljuk" megfejteni és konkretizálni - nyilvánvalóan durva ki-rekesztési törekvés, általánosságban pedig olcsó és demagóg blöff. Lehet, hogy néhányan "jót röhögtek" ezen, - ámde a józan többség hovatartozástól függetlenül csak fintorgott, vagy kifejezetten szégyenkezett...

A demokrácia nem egy idealizált, konfliktusok és szélsőségek nélküli társadalom, amelyben "a jó" (a nosztalgikus MDF) fokozatosan ismét egyeduralkodóvá válik (mindenki a jó MDF-re szavaz), - "a gonosz", az állandó "bajkeverő" (az SZDSZ, a FIDESZ, a MIÉP) pedig "igazodik", vagy elbukik...

A pártok csupán választóik, szimpatizánsaik érdekeit igyekeznek képviselni.

Az élet nem mese, amely beteg-öreg jó királyokról és tékozló királyfiakról szól. A politikusok jelleme nem egyszerűen fekete vagy fehér. A magam részéről egy olyan színes világban hiszek, illetve reménykedem, amely tele van ugyan meg-oldásra váró konfliktusokkal és harcokkal - melyek megoldódnak, de rögtön újak keletkeznek -, de amelyben semmilyen jelentős rész-érték (erény, ember, nemzet, kisebbség) nem vész el, mindig újabb értékek jönnek létre, miáltal az össz-érték mennyisége egyre növekszik, így a világ egyre színesebbé és értékesebbé válik. Ebben a remélt, eljövendő világban:

· Lehet és szabad esetenként még Csurka Istvánnak is igazat adni.

· Lehet és szabad a MIÉP pozitívumairól beszélni és írni, - nem csupán az SZDSZ, hanem akár az MDF és az FKgP ellenében is.

· Lehet és szabad Orbán Viktor nemzeti elkötelezettségével és karizmájával, miniszterelnök-jelöltségével kalkulálni akkor is, hogyha még nem teljesen kiforrott, viszont végérvényesen (?) liberális...

· Lehet és szabad az SZDSZ-t profi pártnak, valamint Pető Ivánt - a saját érdek-körében! - reálpolitikusnak tartani és nevezni, akkor is, ha egyébként ösztönösen és tudatosan egyaránt nem álmodunk róla, illetve vele.

Én sem tartom reális alternatívának azt a megoldást, miszerint türelmesen várjunk addig, amíg egy újabb Antall József, közvetlenül az 1998. évi választásokat megelőzően, teljes fegyverzetben elénk nem ugrik. Ez a "spontán előugrás" még egyszer nem fordulhat elő, - másrészt mi minden származott abból is...!

Az alapkérdés: ki lehet a nemzeti oldalon a miniszterelnök-jelölt, aki a képviselő- választáson majd legyőzheti a másik oldal legesélyesebb jelöltjét, Pető Ivánt?

Másfél évvel a parlamenti választások előtt még nem lehet mindent lefutottnak tekinteni, az viszont egyértelmű, hogy a jelenlegi párt-és személyiségi felállás és szerkezet, továbbá a fennálló hatalmi viszonyok döntően meghatározzák a közeli és a távolabbi jövő nagypolitikai struktúráját. Elvben elképzelhető merőben új (?) egyezményes ellenzéki miniszterelnök-jelöltek - például: Demeter Ervin, Pusztai Erzsébet, Giczy Görgy, stb. - felbukkanása is. Bárki "ugorna" is azonban újként elénk - minden tekintetben behozhatatlan lenne a hátránya. A két fő esélyes - és egyben rivális! - Torgyán József és Orbán Viktor.

Tisztában vagyok vele, hogy az efféle személyi esélylatolgatást épp az érintettek kedvelik a legkevésbé. Tudatában vagyok, hogy bármely politikai személyiség előtérbe helyezése mások hátrányára, komoly gazdasági, lobby-, párt-, személyi-, illetve szimpátia-érdekeket sért. A legfőbb és így a legszentebb érdek azonban a magyar nép, a nemzet érdeke, következésképpen az esélylatolgatás és a kettejük közötti objektív különbségtétel elemi kötelességünk!

Alapvető emberi és állampolgári jogunk, hogy megértsük: melyik esetben, mi vár ránk. És nem akarunk még egyszer tévedni - mert éhen halunk...

· Mindketten nemzeti öntudatúak, viszont Torgyán József autoriter-diktatórikus (nem megengedő!) típus, Orbán Viktor viszont liberális (megengedő) alkat. Ha a következő négy éves ciklusban nem engedünk teljes szabadságot az önálló vállalkozásnak, nem liberalizáljuk az adó-és hitelrendszert, nem engedjük az embereket szabadon élni, alkotni és dolgozni, hanem bármilyen formában, de tovább folytatjuk a restrikciót és a terhek növelését -, akkor vége mindennek...

· Mindketten erősek és egészségesek, van viszont közöttük harminc év, amivel Torgyán József bölcsebb, - Orbán Viktor viszont fiatalabb. Az 53 évnyi (!) csődtömeg eltakarítása egész embert, talán egy egész életet kíván. De minden-képpen két, esetleg három (!) ciklusnyi miniszterelnökséget. Torgyán József ehhez túl idős, - az első ciklus végén már 69 éves lenne. Végképp szakítanunk kellene az orosz (Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Jelcin) modellel, amely szerint „bajt” csak az nem okoz(hat), aki már elérte az aggastyán-kort. Itt és most éppen a nagy baj elhárítása a feladat, és nem valamiféle állag-és érték-megőrző látszat-tevékenység.

· Mindketten tapasztalt, taktikus vezetők, - viszont Torgyán József öntörvényű-magányos elnök, aki nem tűr ellentmondást, illetve eleve kialakult végleges véleménye van mindenről. Szentül hiszi, hogy mindenben ő a legjobb. Nem véletlen az, hogy csak mostanában kezd társakat és szakértőket engedni maga mellé, sőt, némelyikkel szinte azonnal szakít. Az ilyen vezető - legyen bár-milyen okos is! - sokkal nagyobb hibaszázalékkal dolgozik és dönt, mint az, aki eredendően demokratikus gyakorlatot folytat. Aki megszokta, hogy minden döntését egyedül önmaga készíti elő és hozza meg - a többévtizedes ügyvédi praxis pont ilyen! -, az 63 éves korában már csak nagyon nehézkesen képes beletanulni szakértői testületek mozgatásába, és döntéseiben csak látszólag és a látszat kedvéért fogja magát rájuk bízni. Orbán Viktor modern, demokra-tikus vezető, aki nem képzeli magát mindenki másnál mindenben okosabbnak; tárgyi ismeretekben így ritkábban tévedhet.

· Orbán Viktor - noha egykoron agyagba kívánta döngölni a kommunistákat! - teljes nemzetben gondolkodik. Torgyán József radikális-jobboldali hajlamú lehet, - bár nagy valószínűséggel csak szavakban. Orbán Viktor - a fiatalsága ellenére - teljesen higgadtnak látszik, az indulatai sosem ragadják el. Torgyán indulatos, - tehát bizonyos fokig önmaga és mindenki számára is egyaránt kiszámíthatatlan.

· A kommunizmus romjainak a felszámolásához és a modern szabad versenyes kapitalista gazdaság megteremtéséhez, a demokratikus jogállam felépítéséhez teljes nemzeti összefogásra lenne szükség, amire hazánkban - néhány évig - utoljára 1945-ben volt példa. Az e században elszenvedett rettenetes kínok és pusztulás következtében a magyar nemzet testén belül olyan ellentétek, év-százados problémák feszülnek, amelyek sikeres fel-és megoldása számtalan kis és nagy kompromisszum, egyezség megkötését teszi majd szükségessé, ami szinte emberfeletti bölcsességet követel a miniszterelnöktől. Országunk megmentése és felépítése érdekében minden korábbi vélt és valódi sérelmét el kell felejtenie minden magyarnak, ehhez viszont olyan miniszterelnökre van szükség, aki nem újabb ellentéteket generál, és nem is a tűzre önt olajat, hanem a háborgó tengerre, hogy azt elcsendesítvén, - biztonságosan révbe érhessen az ország hajója. Olyan miniszterelnökre van szükség, aki mögött a legszélesebb nemzeti összefogás bontakozhat ki, sőt, akit a nemzeti tábor egy részének a része is elfogad, - s aki valóban és ténylegesen az egész nemzet minden egyes tagjának a boldogulását igyekszik elősegíteni. Az elkövetkező időkben ugyanis éppen úgy megengedhetetlen a nép-nemzeti (bár többségi) diktatúra, mint a bolsevik-liberális (valójában kisebbségi) egyeduralom újra kialakulása és/vagy tovább folytatódása.

További gyűlölködések helyett jöjjön el a munka, a békés alkotás és építés minél hosszabb, boldog korszaka. Tényleg ‘jussunk el Európába’, de ne oldódjunk fel a népek multikultúrális olvasztótégelyében, maradjunk meg magyaroknak.

Jöjjön el a mi országunk, az összes magyarok országa!


Rendszerváltozás és/vagy eredeti tőkefelhalmozás magyar módra

avagy

az állammonopolista feketegazdaság alapjainak lerakása

1.

Történeti előzmények

Az évtizedek kizárólagos gyakorlata révén berögzült - a gazdaság szereplőibe, a társadalom tagjainak életébe mélyen beleivódott - hatásmechanizmus működése máig szinte változatlan.

A kádári szocializmus, "a gulyás-kommunizmus" több mint három évtizede alatt kialakult egy "szocialista uram-bátyám kliens-rendszer" (az 1990-1994. közötti időszakra vonatkoztatva a "szocialista" jelzőt elhagyhatjuk, a többi változatlan, - 1994. óta pedig már minden újra a régi), amelynek a lényege szerint az állam-monopolista gazdasági mechanizmus hajtó-motorja a párt-funkcionáriusok egy irányba mutató közös érdeke, az állampárti személyi kapcsolat-rendszer.

Az állampárt (a politikai hatalom letéteményese) meghatározta a fontosabb pénz-és hitelakciók, s a gazdálkodási feltételek ‘vonzási centrumait’, valamint érdek-és cél-irányultságát; - az állam (a végrehajtó hatalom birtokosa) által a politikai megbízhatóság foka, mint legfőbb kritérium szerint kiválasztott és hierarchikus szervezetekbe tagolt tisztviselők pedig végrehajtották, pontosabban az egyszerű állampolgárok millióival végrehajtatták a központilag hozott aktuális döntéseket. Aki kellően megbízhatónak bizonyult, az kapott zsíros állást, jó fizetést, ingyen lakást, telket, autót, különböző kedvezményeket és egyéb állami juttatásokat. (A Magyar Államvasutaknál például még 1986-ban is térítésmentesen osztották szét - kizárólag a magasabb beosztást betöltők között! - a túl magasra srófolt árak miatt eladhatatlannak bizonyult Forma-1-es belépőjegyeket. A VASÉRT-nél még 1988-ban is ‘egy országos lista’ alapján osztotta szét a marketing vezérigazgató-helyettes a céghez importból beérkezett, kedvezményesen megvásárolható ITT-Nokia színes televízió-vevőkészülékeket, megbízható elvtársak között. Vagy egy harmadik példa: az 1970-es években (1968-tól) a legfőbb párt és állami vezetők (úgy néhány tucatnyian) ingyen kaptak otthoni használatra színes televízió-vevő-készüléket, ‘vételmegfigyelés’ céljából. Személyes kilétük szolgálati titok tárgyát képezte. Más kérdés - és ez a sors fintora! -, hogy az első tényleges színes tévé-tulajdonos Magyarországon mégis egy soproni elektroműszerész-kisiparos volt.)

Később a politikai megbízhatóság követelmény-rendszere egyre inkább fellazult; 1980-tól kezdve a vezetők kiválasztásában merőben új szempontként már az is felmerült, hogy a szakmai vagy politikai vezető-jelölt lehetőség szerint ne legyen teljesen képzetlen, és/vagy tehetségtelen...

A termelő-eszközök döntő többsége, a társadalmi tulajdon (állami gazdaságok, állami vállalatok, szolgáltató intézmények), a nagy elosztási rendszerek (állami költségvetés, deviza-gazdálkodás, bankok és bankhitelek, társadalom-biztosítás, biztosítás, stb.) azonban egészen 1988-ig az állam, mint egyszemélyi tulajdonos vagyonát képezték, az állam kizárólagos felügyelete és irányítása alatt működtek. A szocialista kliensek "aki kapja, marja" kisded játékai így szükségszerűen csak a fogyasztási cikkek, a személyes fogyasztásra alkalmas javak fölötti önfeledt torzsalkodásra korlátozódtak.

2.

A rendszer-változás teremtette új helyzet

2.1.

Az átmenet (1985-1988.)

Az 1980-as évek második felétől felgyorsult a gazdasági-pénzügyi-jogi erjedési folyamat, aminek - mint utóbb kiderült - az állami tulajdon lebontása, eladása és magánosítása volt az elsőrendű célja.

Az állami tulajdont kezelő, működtető gazdasági vezetők, kizárólag magáncélból, elkezdték kihasználni a jogi szabályozás korlátait, ellentmondásait és hézagait; - elkezdték a rájuk bízott ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalatokat, bankokat, intézményeket úgy irányítani, mintha az üzlet, a vállalkozás teljes egészében az ő magántulajdonuk lett volna. Csodák csodája, a működő tőkék elkezdtek valóban működni, pénzt termelni, - de persze nem a tulajdonos állam javára...

Az állam-szocialista jogi-és pénzügyi (valamint adó-) szabályozás képtelen volt követni, kezelni és feldolgozni ennek a pseudo-és prekapitalista felvirágzásnak a közvetlen anyagi következményeit. A főként mindenféle gazdálkodási és pénz-ügyi trükkök (sőt, effektív csalások) révén keletkező "értéktöbblet" (mint vezetői prémium, nyereségrészesedés, reprezentáció, deviza-ellátmány, kül-és belföldi ki-küldetési költség, árfolyam-nyereség, lelízingelt autó, vagyonjegy, osztalék, üzlet-szerzési és egyéb jutalék, fiktív megbízási díj, kenőpénz, ajándék, stb.) majdnem teljes egészében az ügyeskedő, ‘vállalkozó típusú állami vezetők’ magánzsebeibe vándorolt. A különféle banki és egyéb pénzügyi tranzakciók (váltó-és kötvény-ügyletek, stb.) beborították, ellepték a teljes gazdasági-pénzügyi életet - az állami jövedelmek (pl.: nyereség - nyereségadó) egyre nagyobb hányada tűnt el, illetve vált fél-legálisan vagy teljesen hivatalosan, de közvetlenül magánjövedelemmé...

2.2.

A spontán privatizáció (1988-1991.)

Az átmenet végére zömében olyan - már csupán formálisan, jogilag szocialista tulajdonú - vállalat-birodalmak alakultak ki, amelyek szinte kizárólag az egy-személyi, kvázi-tulajdonos vezető vezényszavaitól függtek, tehát a teljhatalmú úr személyes kénye-kedvének kiszolgáltatva működtek. Ezek az új vezényszavak pedig már sem az állam, sem a társadalom, sem a dolgozó kollektíva érdekeit nem tükrözték, - ezzel szemben valójában a vagyon, a pénz, a piaci hatalom magánkézbe történő kimentését tűzték ki legfőbb célul.

Következett tehát a formális-jogi tulajdonos-változás, vagyis a termelő-eszközök, az ingatlanok, a hitel-pénzek végső kiárusítása.

Így 1988-ban megkezdődhetett az ún. ‘spontán privatizáció’, ami lényegében azt jelentette, hogy a rendszerváltozás előkészítésére lázas sietséggel megalkotott (hevenyészett) átmeneti jogszabályok laza és rugalmas talajáról elrugaszkodva a kedvezményezett helyzetben lévő poszt-szocialista vezető szinte teljesen önállóan, szabadon választhatott, hogy a neki megtetsző akármelyik vagyontárgyat - "zenés állami kísérettel" - mikor, milyen feltételekkel, mi módon és milyen áron teszi a saját magántulajdonává.

Ez egészen 1990-ig főként abból állt, hogy a még mindig igen jelentős pénz-eszközökkel rendelkező állami bankok (pl.: Demján Hitelbankja), kereskedelmi nagyvállalatok (pl.: SKÁLA-COOP, Délker, stb.), sajtó-intézmények (pl.: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat) és politikai szervezetek (pl.: DEMISZ, MSZMP-MSZP, stb.) egyre másra alapították leány és szatellit-vállalkozásaikat (pl.: NEXT 2000, Ötlet és Únió Kft., Reform Rt., CO-NEXUS Rt., stb.).

Azok az állami nagyvállalatok (pl.: Szerszámipari Művek, Szerszám-és Gép-értékesítő Vállalat, VIDEOTON, ÉPGÉP, építőipari vállalatok, stb.), amelyek nemcsak készpénzzel, de kiterjedt üzleti kapcsolat-rendszerrel, piaci vevőkörrel, illetve hagyományosan jól jövedelmező tevékenységszerkezettel is rendelkeztek, - megkezdték a vállalat fokozatos, belülről kifelé haladó kiürítését, vagyis: "ön-privatizációját". Lassanként az anyavállalat valamennyi még használható értékét kimentették. Az állami tulajdonban megmaradt ‘Központ’ tovább cipelte magával az adósságokat, hiteltartozásokat, környezeti ártalmakat, elrontott és félbehagyott beruházásokat, a hátrányos jogkövetkezményeket és a kétes kimenetelű pereket, majd értékeit veszítve általában ún. kiürült holdinggá roskadt össze. A vagyon, a működő tőke, a piacképes tevékenység pedig tovább élt a halódó vagyonkezelő központ köré alapított szatellit-társaságokban, amelyek részben vagy egészében már eleve, vagy előbb-utóbb magántulajdonba kerültek. A kiürült holding minden terhével együtt állami tulajdon maradt, és az évek során többnyire a felszámolás, vagy a végelszámolás sorsára jutott, miáltal a maradék eszközök is - potom áron - magántulajdonná váltak...

2.3.

Az intézményes privatizáció (1991-1996.)

Tekintve, hogy a poszt-kommunista, MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia kezéből a központi törvényhozó és a végrehajtó hatalom monopóliuma is legalábbis 4 évre kicsúszott; szükségessé vált a spontán-privatizációs szabad-rablás intézményes keretek közé terelése, magyarul: konszolidálása.

Különös hangsúlyt adott a kérdésnek az a kormány-koncepció rangjára emelkedő (egyébként sajnos hibás) pénzügyi teória, miszerint az ország külső adósságát a privatizáció konvertibilis bevételeiből kell visszafizetni. Félő volt ugyanis, hogy az állami vagyont a nómenklatúra esetleg teljes egészében kisajátítja. Ezért aztán - nyilván még éppen idejében - közbeléptek Magyarország külföldi hitelezői!

(Némi magyarázat: Az 1990-ben ‘még csupán’ 20,5 milliárd USD külső állam-adósság elvileg egyszerre, egy összegben "könnyedén" kifizethető lett volna a privatizálható állami vagyon akkor mintegy 60 milliárd USD-re becsült piaci értékéből. Tréfásan mondhattuk is, hogy az állami portfolió lényegében teljes egészében a külföldi hitelezők tulajdona, - és "még marad" is cca. 40 milliárd USD-nk! Persze - nem így lett. Ma, 1996-ban a még privatizálható állami vagyon kb. 6 milliárd USD, - a külső államadósság bruttó 35 milliárd USD.

Mindez azonban akkor még - előre - sajnos nem volt látható... Vagy mégis?!)

Mivel az átalakulási és a társasági törvény nem volt elégséges a magánosítás törvényessége látszatának megőrzéséhez, ráadásul potenciális vevőként, "vagyon-igénylőként" belépett a külföld is - külön nevesített privatizációs törvényeket, jog-szabályokat kellett alkotni és bevezetni; s szükségessé vált az állami privatizációt irányító és bonyolító hivatal, az Állami Vagyonügynökség felállítása is.

Nagyon kellett már egy külön, csak az állami vagyon magánosításával foglalkozó intézmény, amely tevékenysége formálisan, jogilag is elválik az állam, a kormány operatív működésétől; amelynek túlkapásaitól, esetleges tévedéseitől, műhibáitól az állam akár el is határolhatja magát; de amelynek a döntéseit, ha csak közvetve ugyan, de mégis az állam irányítja, vagy legalábbis felügyeli.

A kampányszerű privatizáció Antall-érába eső éveiben (1990-1993.):

· megszűnt a spontán privatizáció (1990.);

· közvetlenül értékesítésre került (kétharmad részében külföldi vevők részére) a privatizálható állami működő tőke 35-40 %-a (1993-ig);

· csődbe s tönkre ment, felszámolás vagy végelszámolás sorsára jutott, és ezáltal nevetségesen olcsón szintén eladásra került az állami portfolió további 15-20 %-a (1994-ig);

· végszóra ugyan, de mégis csak kialakultak a privatizáció intézményes és uni-formizált jogszabályi keretei (1994-ig);

· a kárpótlás, az MRP, valamint az E-hitel jogintézményeinek megteremtésén át megszületett a lakosság, az egyszerű polgárok és/vagy a dolgozók tulajdonhoz jutásának elvi lehetősége (1994-ig), ami azonban a portfolióhoz-jutás jelentős volument képviselő, tömeges gyakorlati megoldásává sohasem válhatott, mert:

Az intézményes privatizáció a Horn-korszak éveiben (1994-1996.):

· főként külföldi vevőknek értékesítette a legfontosabb közüzemi szolgáltatások teljes szektorát (elsősorban az energiaszektort); - összességében magánosította tehát az állami portfolió további 20-30 %-át (1996-ig);

· az új privatizációs törvénnyel gyakorlatilag kizárólagossá tette a készpénzes vásárlást (1995.);

· lényegében ellehetetlenítette a kárpótlást, az MRP-t és az E-hitel privatizációs célú alkalmazását; így a széles néprétegeket teljesen s véglegesen kirekesztette az állami vagyon magánosításából, miáltal:

· a portfolióhoz-jutást a külföldiek, a multinacionális társaságok s a velük össze-fonódott belföldi bank-, média-és politikai arisztokrácia - a nómenklatúra és a párt-, illetve ‘fél-állami’ lobbyk privilégiumává tette.

3.

A magyar működő tőke torz tulajdonosi szerkezete

Induljunk ki abból - mert ez a történeti valóság -, hogy Magyarországon 1985-ben, a szocializmusból a kapitalizmusba való vidám átmenet kezdetén még a termelőeszközök össztársadalmi tulajdona volt uralkodó. Létezett egy szűk réteg, a pártállami, gazdasági-politikai vezető elit, valamint "a vezetettek" 10 milliós tömege, - ámde a termelőeszközök magántulajdonával jelentős méretekben nem rendelkezhetett senki. Feltételezhető, hogy az elit (maximum néhány százezer fő) tagjainak személyi fogyasztása 10-20-szorosan is meghaladhatta egy átlagpolgár fogyasztását; - továbbá jól elképzelhető még az is, hogy egyesek (néhány tízezer fő) tulajdonában 20-50 millió forintnyi értékű ingó és ingatlan vagyon, esetleg forint-betét, valuta-tartalék, netán nemesfém vagy ékszer-készlet halmozódott fel. A felhalmozódott magánvagyon ugyanis a későbbiek során a portfolióra-váltás ígéretével kecsegtethetett; közvetlenül, vagy akár a szükséges konverziók után a privatizációs tranzakciókban a vételár anyagi alapját képezhette.

Leszögezhetjük azonban, hogy Magyarországon az átmenet kezdetén még csak elenyésző számban, mértékben voltak jelen:

· külföldi tőkések, bankárok, magánbefektetők, multinacionális társaságok;

· belföldi tőkések, portfolióra éhes bankok, potenciális magánbefektetők;

· befektethető jelentősebb társasági-, banki-, illetve magántőkék;

· belföldi befektető-társaságok, pénzügyi lobby-k, -

egyszóval nem létezett az országban olyan számottevő összegű, szabadon be-fektethető, koncentrált készpénztőke, amely - mint potenciális vételár-tömeg - a privatizálandó, 60 milliárd USD értéket képviselő állami portfolióval szembe-állítható lett volna.

Ez az alaphelyzet - furcsa módon - jelentősebb mértékben egészen a rendszer-változásig (1989.) nem módosult. A kapitalizmus küszöbén Magyarországon alig-alig jelentkeztek még a külföldi befektetők, - a privatizációs portfolió-vásárláshoz szükséges készpénz-tőkével, vagy mobilizálható likvid vagyonnal pedig a belföldi magánszemélyek jelentős számban nem rendelkeztek.

A ‘privatizációra hívó gongütésig’ még nem látszott, miből lesz a cserebogár...

Hogyan magyarázható akkor mégis, hogy alig 1-2 év elteltével néhány tucat "magyar befektető" máris sok-milliárdos vállalat-birodalmak (pl.: Várszegi-FOTEX, Máté-KORDAX, Széles-VIDEOTON, Fenyő-VICO, Nagy-CAOLA, László-CO-NEXUS, Rényi-NOVOTRADE, Palotás-PHARMA-FONTÁNA és Hujber--INTERTRAVERZ, stb.) tulajdonosa?

Kísérletet teszek nagyvonalú, megközelítő becslésre; - hogy legalább globálisan meghatározzuk a magyarországi működő tőke tulajdonosi összetételét, ezen belül a magyar tulajdonú működő tőke nagyságrendi szerkezetét.

· Amennyiben feltételezzük, hogy mintegy 200 főre tehető azok száma, akik 1-10 milliárd forint nagyságú működő tőke tulajdonosai - ők a magyar nagytőke képviselői -, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyar nagytőkések tulajdonában lévő működő tőke becsült összértéke kb. 1000 milliárd forint. (ti. 1996-ban)

· Érdekes sajátosság, hogy az a középtőkés réteg - akik tulajdonában egyenként maximum néhány száz-milliós működő tőke lenne elképzelhető - szórványos kivételektől eltekintve gyakorlatilag hiányzik, pedig normális fejlődésű tőke-koncentráció esetén e rétegnek kellene a legszámosabbnak lennie; - a tömeges középtőkétől lenne elvárható, hogy általában a piac meghatározó ereje legyen. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy Magyarországon a néhány száz-milliós középüzemek úgy, ahogy van hiányoznak - bár a számuk, sajnos, elenyészően kicsi -, hanem csupáncsak azt, hogy a középtőkés réteg hiányzik. A még létező (ugyanis legnagyobb részük, sajnos, a felszámolás sorsára jutott) középüzemek furcsamód’ állami tulajdonban rekedtek. A nyugati befektetőknek nyilván nem kellettek, a legnagyobb részük az elmúlt 6-8 év során tönkrement; - a túlélők pedig ahhoz túl nagy falatnak bizonyultak, hogy akár a menedzsment, akár más hazai befektető azonnal megvásárolhassa őket. A középkategóriájú üzemekben megtestesülő magyar (állami) tulajdonú működőtőke becsült összértéke szintén kb. 1000 milliárd forint. A középüzemeken vezetőként "ugrásra készen" még mindig rajta ülnek a nómenklatúra megbízható "szakemberei"; - arra várnak, hátha az állam egyszer csak ‘hirtelen felindulásában’ valami ügyes jogi trükkel nekik ajándékozza a vállalatukat. Az állam azonban nem találja a szalonképes megoldást. Mindeközben persze nagy fontoskodva folyik a vagyon folyamatos, vidám felélése.

· Kistőkéseknek tekinthetjük azokat, akiknek a tulajdonában maximum 10-20-50 milliós nagyságrendű működő tőkék találhatók. A kistőkék becsült összértéke nagyjából 250-300 milliárd forintra tehető.

· A fentiek alapján megállapítható, hogy a magyar működőtőke-tulajdon becsült összértéke mintegy 2300 milliárd forint, amelyből:

- 1000 milliárd forint kb. 200 fő nagytőkés magántulajdona;

- 1000 milliárd forint kb. 1500-2000 állami tulajdonú közép-vállalkozásban (részvénytársaságokban, kft.-kben) testesül meg; - míg

- 300 milliárd forint néhány tízezer kistőkés magántulajdonában összpontosul.

· A Magyarországon működő ipari, banki, kereskedelmi és szolgáltató össztőke "fennmaradó", nem magyar tulajdonú hányadának becsült összértéke kb. 3000 milliárd forintra tehető, amelynek tulajdonjoga kb. fele részben privatizációs kivásárlásból, fele részben tőkebehozatalból, illetve tőkeemelésből származik. A külföldi tőke a magyar gazdaságban egészében nagytőkeként van jelen.

· Az elmondottakból a következő globális összefüggések szűrhetők le:

- az összes működő tőke értékében a külföldi tulajdon aránya közel 57 %;

- a középtőke - aránya közel 19 % (nagyon kevés) - "ég és föld között lebeg",

a külföldnek nem kell, a magyarok nem tudják megvenni, felélése folyik;

- a nagytőke részaránya kb. 75 %, ami megdöbbentően magas, - ráadásul:

- a nagytőke összértékében a tulajdoni arány 3:1 a külföldiek javára.

Talán mondanom sem kell: a leírt tulajdonosi arányok kialakulásában lényegében semmilyen tudatosság nem fedezhető fel - azok spontán torz összképet mutatnak. Különösen feltűnő a nagytőke rendkívül magas részaránya, ami arra utal, hogy Magyarországon semmifajta eredeti tőkefelhalmozási folyamat nem zajlott le, - a kapitalizmus kialakulása egyszer s mind maximális tőkekoncentrációval párosult.

4.

A magyar nagytőke létrejöttének speciális sajátosságai

Tekintettel arra, hogy a becsült 200 fő, átlagosan 5 milliárdos magyar nagytőkés személynek a privatizációs aranykor kezdetén nagyjából éppen úgy nem volt egy fitying befektetni való készpénz-tőkéje sem, mint a többi 10,5 millió fő egyszerű honpolgárnak; a szolid, egy az egyben vásárlás helyett ötletesebb módszerekhez kellett folyamodni.

Képtelenül sötét és gátlástalan liberalizmus, farkasétvágyú anyagiasság és/vagy (ti. a másik oldalról) a ma született - áldozati! - bárány jámborsága kellett ahhoz, hogy ez a mai abszurd-irracionális tulajdonlási képlet előállhasson!

Ordas ragadozók az egyik, - mindent eltűrő, szelíd juhnyáj a másik oldalon.

Egyszerűen hazugság ugyanis az az állítás, hogy akik tőkéssé akartak válni, azok vállalkoztak, tőkét szereztek, meggazdagodtak, - akik pedig úgymond nem voltak eléggé vállalkozó szelleműek, azok "hoppon maradtak"; vagyis hát: késő bánat - eb gondolat. Semmiféle pozitív természetes kiválasztódás nem működött, hanem ismét csak a jó-öreg, félévszázada megszokott kontraszelekció érvényesült!

Gondoljuk csak végig: a ‘80-as évek elejétől kezdődően már voltak ugyan néhány százan, akik idejekorán ráébredtek, hogy ez az egész reform-kommunizmus egy nagy smafu; nosza, ki is jelentkeztek minden hivatalos nyilvántartásból, eldobták munkakönyvüket, "elkezdtek vállalkozni", és soha többet nem fizettek semmilyen adót vagy járulékot senkinek. Ma is csupán mint természetes személyek léteznek, - mint adóalanyok, nem.

Ezek a vállalkozók persze 10-15 év alatt össze is vállalkoztak és adócsaltak 100-200 millió forintos vagyonokat, készpénz-tőkéket, - amit azóta vagy elkártyáztak, vagy sem.

Ezekből a legfeljebb 100-200 milliós vagyonú újsütetű dzsentri-vállalkozókból azonban soha nem lett nagytőkés - ők megmaradtak kistőkéseknek (lásd: az előző pontban).

A nagytőkések egészen másképpen jutottak a több milliárdos működő tőkéikhez; ti. nem folyamatos adócsaláson alapuló ‘eredeti tőkefelhalmozás’ útján, hanem - "adócsalás nélkül" - hirtelen.

Mert a rendszerváltó Magyarországon belföldi magánszemély - effektív tőkeerő hiányában - kizárólag csak jogi és számviteli (ügyvédi és könyvszakértői) trükkök révén válhatott milliárdossá. Akkor is csak a regnáló hatalom kegyeltjeként!

Fiktív és színlelt (semmis), antedatált adásvételi szerződések, aránytalan értékek cseréje, fiktív társaság-alapítások és hamis felértékelések, fiktív szellemi és egyéb apportok, eltúlzott részvényárfolyam-becslések vagy ingatlan-és szellemi apport-értékelések, fantom-társaság alapítások, vagyonkezelési-kivásárlási konstrukciók, fiktív fúziós és/vagy szétválási tranzakciók, bennfentes részvény-kereskedelem, kampányszerű kárpótlásijegy-felvásárlások, könyvviteli mérlegek meghamisításai, milliárdos adócsalási trükkök, vagyon-kimentések tömkelege kellett ahhoz, hogy párszáz páratlan mohóságú gátlástalan ember - tisztelet a kivételnek - mindenfajta saját készpénz kockáztatása nélkül milliárdos tőkéssé válhasson!

Nézzük meg modellszerűen, mi is volt a holtbiztosan beváló receptje a milliárdos működőtőke-szerzésnek, - milyen alapvető tényezők együtt-és közreműködésére volt szükség a nagy összegű tranzakciók sikeres lebonyolításához!

· Az erőszakos lángelme, a nagy üzleti vállalkozó, a fáradhatatlan társaság-szervező, a mindenütt bennfentes, a külföldi kapcsolatok és/vagy a bankok kegyeltje, a korlátlan hitel-felvevő, mindenki elvtársa, a nagy ötlet-ember, - aki elhatározta, hogy nagytőkés lesz Magyarországon, hiszen eleve annak született.

· A kollaboráns jogalkotás és jogalkalmazás, amely tudatosan cinkos, hézagos, zavaros-ellentmondásos, "az úgyis bekövetkező dolgokat jó előre megengedő" szabályozással, - illetve a valóság eseményei után csak tessék-lássék kullogó, tesze-tosza jogalkalmazással (vagy éppen a nem alkalmazással) lehetővé tette a horribilis magánvagyonok szempillantás alatti szakértő összelopását, papíron makulátlanul tiszta ügymenettel; ügyvédi, cégbírói, könyvszakértői zenés dísz-kísérettel.

· "Beépített" vezetők, szakértők, ügyintézők (közvetett alkalmazása, vagy épp célirányos beültetése), "személyes ismeretségek" igénybevétele a döntéshozó pozíciókban - az állami vagyonkezelő szervezetekben és a kompetens állami hatóságoknál, a minisztériumokban, a Cégbíróságnál, a hitelnyújtó bankoknál, a hírközlő szerveknél (a médiumoknál), a társadalombiztosítási, illetve a helyi önkormányzatoknál, a politikai pártokban és más informális szervezetekben. Exkluzív konzorciumok, együttműködések, "kéz kezet mos" forrás-biztosítások, szabálytalan ügyletek hivatalos nyélbeütése, kölcsönös szolgáltatások, elvtársi szívességek, kedvezményes üzleti szerződések eleve preferált személyekkel...

· Összefonódás kölcsönös "üzletszerzés", és/vagy egyéb "szolgálattétel" révén kül-és/vagy belföldi tanácsadó, illetve auditor (vagyonértékelő) cégekkel; - esetleg közvetve vagy közvetlenül az Állami Vagyonügynökséggel, vagy annak valamely érdekeltségével, alárendelt szervezeti egységével.

· Célzott (eleve korrupt) tenderek, exkluzív versenypályázatok szervezése és lebonyolítása, irányított értékelése; abból a célból, hogy a privatizáció tárgyát képező vagyontárgy épp a kívánt személy magántulajdonává váljék, a számára legkedvezőbb feltételekkel.

· Korrupt bankárok, akik fiktív, és/vagy nem értékarányos fedezet-igazolásra, és/vagy "20 % készpénz, jutalék visszacsurgatásával" nagy összegű hiteleket nyújtottak önkényesen kedvezményezett célszemélyek részére. Az irányított, exkluzív hitelnyújtás lényege, hogy kizárólag a preferált célszemély kaphassa meg az adott célra nyújtható hitelt, senki más. A banki korrupciós ügyletek, a nagyszabású és összetett hiteltranzakciók mögött a háttérben mindig - látszólag össze nem függő - ún. "magánjogi szerződések" húzódtak meg, amelyek a nem hivatalos, nem publikus lényeget tartalmazták, ti. azt, hogy milyen előnyhöz, portfolióhoz vagy készpénzhez jut a hitelért cserébe a bankár. Az "általános" ún. bankkonszolidáció során sokszáz-milliárd forintnyi olyan, az adós által soha vissza nem fizetett hitel került banki veszteségként leírásra - és végső soron az adófizetők pénzéből az állami költségvetés által kifizetve -, amelyről a hitelfelvevő adós és a hitelnyújtó bankár egyaránt jó előre tudták, hogy a hitel összege soha nem térül vissza, tehát lényegében nem hitelről, hanem korrupt ajándékról van szó.

· A megvásárolt, meg-és lefizetett médiumok által folyamatosan és célzatosan közölt dezinformációk; - a hatóságok, a közvélemény, az állami tisztviselők félrevezetése, manipulálása érdekében. Szükség esetén bizonyos dolgokról a hallgatás megfizetése. Hamis image terjesztése preferált célszemélyekről.

· Mindig az adott konkrét célnak megfelelően - "váltott lovakat alkalmazva" - a maximálisan lojális ügyvédi és könyvszakértői asszisztencia gátlástalan túlfizetése, és ezáltal korlátok nélküli felhasználása.

5.

A leszűrhető általános tanulságok

Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy Magyarország a gazdasági-pénzügyi válság mellett rendkívül mély erkölcsi válságban is van. Korrupció persze mindegyik modern társadalomban, minden politikai-gazdasági rendszerben létezik, hiszen a bizonyos, még elviselhető (de hol a határ?!) mértékű politikai-hatalmi/gazdasági-tulajdonosi-vezetői összefonódás egyszerűen kiküszöbölhetetlen. A hatalom és a gazdaság elsősorban személyes kapcsolat-rendszereken keresztül működik, és - mint tudjuk - "minden szentnek maga felé hajlik a keze".

Bizonyos mértékű, a jogszabályokat kijátszani igyekvő "együttműködés", baráti és/vagy rokoni korrupció tehát még az egyébként egészséges társadalmakban is elkerülhetetlen. A mai magyar társadalom azonban végzetesen beteg.

A korrupció ma nem mellékesen, egyszerűen mint káros "melléktermék" létezik, hanem egyenesen a még úgy-ahogy egyáltalán működő gazdasági-pénzügyi és egyéb lényeges folyamatok alapvető működési elvévé, módjává vált.

A posztszocialista-monopolista állami működés, a költségvetési (adó) és az újra-elosztási koncentráció, illetve az e folyamatokkal részben ellentétesen, szemben mozgó kapitalizálódás egyaránt szerves, intézményes megvalósítási módszere a korrupció, amelynek a legfontosabb jellemzői a következők:

· a monopolista politikai-, állami-, média-, és bank-hatalom mind egy kézben, - az univerzális, közös elit kezében összpontosul;

· a mai egyetemes elit tagjai személyesen nagyjából ugyanazok, akik az előző 40 évben az MSZMP-MSZP-s politikai nómenklatúra tagjai, kedvezményezettjei vagy közvetlen kliensei voltak;

· tekintettel arra, hogy az állam-szocializmust 1990-ben felváltotta (?) az állam-kapitalizmus (vö.: rendszerváltozás!); - a nómenklatúra ketté vált: tőkésekre- nagytőkésekre és állami-vagy egyéb (bank-, média-, stb.) alkalmazottakra: a hatalmat, a pénzt, a vagyont viszont egyformán mohón akarják;

· a nómenklatúra-burzsoázia a kalákában kitervelt és végrehajtott privatizáció során szervesen összefonódott a külföldi nagytőkés-befektetőkkel, sőt, a multi-nacionális tanácsadó cégekkel is, hiszen azok mutatták meg számára a vagyon-szerzés, az anyagi üdvözülés útját;

· a nómenklatúra-burzsoázia kisebbik fele korábbi politikai hatalmát milliárdos vagyonokra váltotta, - a nagyobbik fele pedig állami-és egyéb alkalmazottként asszisztál(t) mindehhez;

· a lényeg, hogy az újkapitalista nemzetközi-magyar arisztokrácia egyetlen tagja sem járt rosszul:

- a külföldi befektetők olcsón, leértékelve jutottak működő-tőkéhez;

- a multinacionális tanácsadók óriási pénzeket kaszáltak, - a privatizált vagyon

piaci értékéből átlagosan 4-5%-os megbízási díjhoz, sikerdíjhoz jutva;

- a magyar nagytőkések mindegyike úgy juthatott milliárdos vagyonhoz, hogy

egyetlen forint saját készpénz-befektetést sem kellett eszközölnie;

- a mindezen tranzakcióikhoz az állami-és egyéb alkalmazotti sereg asszisztált:

a vagyonértékelők (auditorok) leértékelték az állami vagyont, az ügyvédek is

ravasz-trükkös szerződéseket írtak, a cégbírók a bejegyzéskor minden fikciót

befogadtak, a bankárok korrupciós hiteleket nyújtottak, a privatizátorok meg

(ÁVÜ) mindent olcsón eladtak; s a sajtó lelkesen tájékoztatta a közvéleményt

az elért nagyszerű eredményekről.

· így végül is a nómenklatúra-burzsoázia mindkét szárnya elégedett lehetet; - sokkal rosszabbul azok sem jártak, akik az első leosztásban nem lettek rögtön nagytőkésekké, hiszen például miniszterként, államtitkárként, bankvezérként, privatizátorként, tanácsadóként, ügyvédként, könyvszakértőként, kirendelt fel-számolóként-végelszámolóként, vezérigazgatóként, televíziós-sztárként - netán egyszerű pártemberként-képviselőként bőségesen jutottak-jutnak olyan legális és illegális jövedelmekhez, amelyből a másodlagos eredeti tőke-felhalmozás is könnyedén megoldható, megvalósítható.

Tekintve, hogy a nómenklatúra-burzsoázia nagytőkés-tőkés tagjai állandóan és folyamatosan korrumpálják az államapparátust, az államhivatalokat - újabb és újabb jogszabály-szegésekkel, jogtalan előnyök kicsikarásával, effektív nagy-szabású adó-és vámcsalási trükkökkel újabb és újabb többlet-jövedelmekhez jutnak -, azok minden szabálytalanságot elnéznek, hiszen a készségesen juttatott törvénytelen preferenciákért cserébe rész-vagyont, portfoliót és főleg készpénzt (csúszópénzt) kapnak...

A tőke koncentrációja és centralizációja tehát úgy valósul meg, hogy tőkések és államhivatalnokok kölcsönösen egymást támogatják; - sok esetben a kapcsolat olyannyira szoros, hogy tőkés és államhivatalnok valójában egy-és ugyanaz a személy: tulajdonképpen az arisztokrácia egyetlen tagjáról sem lehet biztosan tudni, hogy mikor melyik (gondoljunk csak pl. az Olajgate ügyre) ‘oldalon’ áll...

A leírtak alapján meg kell állapítanunk, hogy a korrupció gyakorlati centruma jelenleg maga a prekapitalista állam.

Igen súlyos jelenség - a korrupció "legfejlettebb" formája -, hogy a legerősebb prekapitalista érdekcsoportok, elit-csoportosulások, lobbyk tagjai és képviselői magán az államon belül fejtik ki "szervező és önszervező" tevékenységüket saját hatalmi és anyagi érdekeik hatékony érvényesítésére, a politikai, a törvényhozó és az állami végrehajtó tevékenység manipulálásával. Félő, hogy mára a politikai hatalom (a pártok) és a gazdaság, illetve a nagytőke és az állam képviselőinek, tisztviselőinek és vezetőinek érdek-kapcsolatai olyannyira összefonódtak, hogy az már jelentős mértékben veszélyezteti a törvényhozó és a végrehajtó hatalom jogi és anyagi függetlenségét, jogi és erkölcsi tisztaságát.


Nemzeti öntudat és gazdasági növekedés összefüggései

(koreferátum a Nemzeti Charta 1996. március 26-iki rendezvényére)

Sokaktól halljuk manapság a vélekedést, hogy: "Engem nem érdekel a politika, csupán hagyjanak békén, - hagyjanak normálisan, biztonságban élni, szabadon és jövedelmezően, önállóan vállalkozni, gazdálkodni!"

Csakhogy a kettő - politika és gazdaság - egymástól elválaszthatatlan.

Konszolidáltabb gazdasági-társadalmi viszonyok között érthető, és talán meg is engedhető a fenti apolitikus individualizmus; - azonban a mai zavaros, átmeneti környezetben, világban sajnos nem. Ma már azért is állandó és szívós küzdelmet kell folytatnunk, hogy gátlástalan embertársaink ne lopják el észrevétlenül fejünk fölül a házunk tetejét! Minden igyekezetünk ellenére - mégis ellopják...

A vicsorogva mosolygó egyéni küzdelmeink nagyjából mind kilátástalanok, - az államadósság agyonnyomja az egész nemzetet, a nemzetgazdaságot.

No de haladjunk csak sorjában!

1. A konzervatív értékek jelentősége

1945-ben a háború nélkülözéseitől, átélt borzalmaitól és veszteségeitől a végsőkig elgyötört, testileg-lelkileg lepusztult magyar népesség kezdte meg és fejezte be - alig néhány év leforgása alatt! - sikerrel a porig lerombolt ország újjáépítését.

Emellett hatalmas összegű háborús jóvátételt is meg kellett fizetnünk, - mégsem lett úrrá mindenkin a depresszió: az életerő hamar legyőzte az elmúlást!

A talpra álláshoz szükséges többlet-vitalitást a hagyományosan konzervatív értékekből, jelesül a különleges nemzeti erőtartalékokból (család, keresztény istenhit, népi összefogás, hazaszeretet, stb.) merítettük, - akkor még úgy látszik volt honnan...

2. Liberalizmus kontra kommunizmus

Tisztán kell látnunk, hogy a nemzeti gazdasági és lelki depressziónk elsődleges, lényegi oka nem egyszerűen az adósságteher és a gazdasági restrikció, - hanem a liberalizmus eszmei térhódítása, illetve a gyakorlatban megnyilvánuló esztelen romboló tevékenysége. Ráadásul ez a rontás elemi erővel taglózza le a nemzetet, amikor a közösséginek csak álcázott társadalmi berendezkedést (a szocializmust) követte tragikus hirtelenséggel - a felkészülésre semennyi időt nem hagyva - a klasszikus (marxi) kapitalizmus liberális hidegzuhanya. A gulyás-kommunizmus langyos vizéből jószerivel még ki sem igen kászálódott egyszerű-naiv munkást, parasztot, értelmiségit valósággal jéggé dermesztette a minden átmenet nélkül reá szakadt, gátlástalanul mindenre kiterjedő szabadrablás.

Gyökeresen más dolog ugyanis a gyárból elcsenni egy-egy villáskulcsot, csavart, alkatrészt, vaslemezt, stb., vagy a termelőszövetkezeti közösből vételezni némi szénát, takarmányt a háztáji állatok számára, - mint egy szép napon arra ébredni, hogy élelmesék egy sanda papír alapján saját nevükre íratták az egész üzemet, a vállalatot, vagy éppen a termelőszövetkezetet, az állami gazdaságot.

Az 1970-es években viszonylag jól éltünk.

Akkor sem elsősorban azért, mert még nem léptünk bele az adósság-csapdába.

Az az állítás pedig különösen nem igaz, hogy éppen a kezdődő hitel-felvételekből származó többlet-pénzeszközöket költötte volna népünk jólétének a növelésére, biztosítására a "szocialista" állam!

Nem! Jólétünk forrását a valós termelékenység-növekedés szolgáltatta, ami pedig éppen hogy a konzervatív értékek egészséges működésének volt köszönhető.

A termelékenység-növekedésből eredő többlet-forrásokat persze - a felvett külső hitelekkel együtt - túlnyomórészt Bős-Nagymarosokra, Tengiz-Jamburgokra, Solti Kossuth-adóra, Taljándörögdi Űrtávközlő Földiállomásra, baráti szocialista és fejlődő országok, sőt, kommunista testvérpártok támogatására (vö.: Moszkvába ‘guruló-dollárok’), ostoba megalomániás nagyberuházásokra (Olefin-program) és más célokra (pl.: fegyverkezés, túlméretezett, egyre szaporodó, bővülő állam-hivatalok, nagyszabású irodaház-építések, stb.) fordították. Mégis jól éltünk, mert még bőven volt pazarolnivaló, - nem úgy, mint ma.

A liberalizmus viszont szétrombolta alapvető termelési és fogyasztási - egyszóval élet - viszonyainkat, de a leggonoszabb tette mégis a konzervatív értékek tudatos kiirtásával az emberi lelkierő, az egyéni megújulási és vállalkozási képesség el-pusztítása volt. A kommunizmus több millió magyart semmisített meg fizikailag, - például az abortuszok által. A liberalizmus - néhány ezer hatalommániás egoista érdekeinek védelmében - folyamatosan kénsavval mérgezi az embermilliók lelkét, cselekvésképtelenné bénítva a még élőket is. Még ma is sok az abortusz, - de a meg sem fogamzás még sokkal több...

3. Az elpusztított, tehát mielőbb helyreállítandó értékek

A nemzetgazdaság alapegysége a család.

A liberalizmus lerombolta a családfenntartói és a szülői tekintélyt, ezzel pedig a család gazdasági-érdek összetartó erejét is megbénította. Ha a szülőknek nincsen tekintélyük és ennek alapján konkrét ‘utasítási joguk’, - akkor a gyerekek tanulás és/vagy munka helyett jobb esetben diszkóba és a szoláriumba járnak (amíg van miből), rosszabb esetben techno-partikon majszolják az extasy-tablettákat...

De mitől legyen családfői, szülői tekintélye egy állástalan, hiteltelen, depressziós apának?!

Az ember boldogságra született élőlény. A legfontosabb motivációja a független családi boldogság megteremtése és folyamatos ápolása. A liberalizmus a családi boldogság helyett az egyéni gazdagodást helyezte a középpontba. Ha ügyes vagy, Te is lehetsz szelvényvagdosó bankár (egyébként - akkor sem lehetsz)...

Egyes szerencsétlen honfitársaink a családi boldogságot és biztonságot őrző-védő kft.-vel, három méter magas betonfallal körbevett "családi ház"-ban (bunkerben) képzelik el. A szegények! A boldogság a család harmonikus gazdasági érdek-és másfajta együttműködésén alapuló általános biztonság-és megelégedettség-érzet, amelynek lényege a családtagok közötti kölcsönös szeretet és tisztelet.

A liberalizmus az egyéni szabadság maximális ‘kiterjesztésével’ törekszik első-sorban anyagi jólét elérésére. A konzervatív gondolkodásmód szerint az ember csak a családban és a család által lehet boldog, illetve sikeres.

És itt érhető tetten az alapvető hazugság! Ugyanis nem az egyén érvényesülése, s az üzleti ‘sikerei’ teremtik meg a boldog családot, hanem éppen megfordítva: a boldog, harmonikus családi életvitel az elsődleges feltétele az egyén, a család-fenntartó, a szülők és a családtagok boldogulásának, sikereinek.

A harmonikusan együttműködő, boldog családok pedig a konszolidált társadalmi tevékenység, a sikeres nemzetgazdaság alapfeltételei, alapegységei.

Éppen ez a mai magyar nemzetgazdaság-probléma gyökere, lényegi önellent-mondása! Nem lehetséges ugyanis sikeressé, önfenntartóvá tenni a mértéktelenül eladósodott nemzetgazdaságot néhány milliárd USD külföldi készpénz-injekció által, néhány tucat kül-és belföldi sztár-tőkés kétes értékű irányításával, - ami közben gyakorlatilag nincs stabil magyar vállalkozó és befektető réteg, nincs erős középosztály, nincs polgárság, a családok pedig anyagilag és erkölcsileg egyaránt romokban hevernek.

Bízvást állíthatjuk, hogy a mai Magyarországon a szó klasszikus értelmében véve boldog, kiegyensúlyozott család sajnos már egyáltalán nincs is!

A család hagyományos gazdasági alapegység-funkciójának és erkölcsi nevelő, összetartó szerepének visszaállítása a gazdasági növekedés beindításának, és a nemzetgazdaság konszolidálásának legfontosabb, nélkülözhetetlen feltétele.

Szintén igen fontos feltétel a - gazdasági, politikai, stb. - vezetői tekintély helyre-állítása. Ameddig a sikeres üzleti vállalkozó, a tőkés-tulajdonos, a menedzser leg-főbb erényeként a gátlástalan csalóhajlamot, a mindenkin és mindenen átgázolás képességét ‘kell tisztelnünk’, amíg a sikeres politikus legfontosabb tulajdonsága a taktikázó paktumozgatás; - ameddig „éppen csak” becsületes, okos és szorgalmas munkával lehetetlen érvényesülni, addig Magyarországon nem lesz kibontakozás. A családfenntartói és szülői tekintély, az összetartás és boldogság, a munkával szerzett vezetői és vállalkozói presztízs rehabilitációja nélkül nem alakulhat ki a nemzeti összetartozás érzése, sőt, a nemzeti öntudat sem, ami pedig az ország gazdasági és kultúrális felemelkedésének alfája és omegája.

Nem véletlen, hogy hazánkat a második világháború után igen gyorsan sikerült újjáépítenünk.

Nem véletlen, hogy az 1970-es években még viszonylagos jólétben, békében és kiegyensúlyozottan élhettünk.

Az sem véletlen, hogy a vesztes Németország és Japán a világháború után olyan gyorsan talpra állt; ma már ők rendelkeznek Európa és a világ legfejlettebb ipari-termelési rendszereivel.

Bizony nem véletlen a népi Kína rendkívüli ütemű gazdasági növekedése sem!

Ezek az országok olyan hihetetlen tartalék-energiákat képesek könnyedén, úgy-szólván problémamentesen mozgósítani, mint például tette, és teszi azt Német-ország: az NDK-terület azonos gazdasági-fejlettségi szintre emelése érdekében... Eme tartalék-erőforrások főként az élő, a lélegző nemzeti öntudatból fakadnak, amelynek évszázadok óta háborítatlan gyökerei a családi vállalkozásokból, a faluközösségekből, a dinasztikus farmergazdaságokból, a termelés ősi közösségi rituáléjából, munkamegosztásából szívják az éltető energiát.

A szocializmus a nemzettudat gyökereihez nem mert nyúlni. A faluközösségek (a termelőszövetkezet, a háztáji, stb.) - ha torz módon is, de - működtek; a gyár, a szocialista nagyüzem ipari-termelési kultúrákat fogott össze, a család összetartó erejét, az érdekközösségeket és a tekintély óvó-védelmező szerepét közvetlenül nem fenyegette semmi és senki. Sőt - az állami paternalizmus új erőforrást hozott. A liberális vadkapitalizmus viszont mindenestül felborította a hagyományos falusi mezőgazdasági munkamegosztást; ellehetetlenítette, aztán szétzüllesztette a gyári munkás-kollektívákat, illetve a családi egymásrautaltságot, a tekintélyelvű érdek-azonosságot, az érzelmi összetartozást, és illuzórikussá tette a bármilyen közös boldogságra való törekvést is.

Tízmillió atomizált, közösségeit és kapcsolatait veszített, nincstelen-vagyontalan, kedvetlen magyar ember áll szorongva-szárnyaszegetten a nemzeti kapitalizmus kapujában, - nélkülözve mindenfajta nemzeti öntudatot.

Vissza kellene adni az embereknek a reményeiket, - de hogyan?!

4. A két legnagyobb tévedés vagy hazugság: cserearány-romlás és az adósság visszafizethetetlensége

A külső államadósságunk 1990-ben mintegy bruttó 20,5 milliárd USD-t tett ki.

Majd 1996-ra - az anyaföldünk kivételével - gyakorlatilag minden privatizálható állami vagyonunk idegen, illetve kisebb részben magyar magántulajdonba került.

A külső államadósság ma (1996-ban) meghaladja a 35 milliárd USD-t, - vagyis feltartóztathatatlanul tovább növekszik.

Az 1970-es évek végén megkezdett nagyarányú hitelfelvételt állítólag az export-termékeink külkereskedelmi cserearány-romlása indította el, ami pedig a fizetési mérlegünk felborulásával járt.

1982. óta már a puszta kamatok fizetésére vesszük fel az egyre újabb hiteleket.

A külön a számunkra kitalált közgazdasági tanmese úgy szól, hogy termékeink export-célországaiban általában gyorsabban nő a termelékenység, mint nálunk, ebből következik, hogy az export-termékeink cserearányai - nagyjából 1975. óta - folyamatosan romlanak. A siralmas helyzetet elég jól tükrözik az egyes nemzeti valuták paritás-arányainak változásai is, hiszen azok hosszabb távon szintén a termelékenység-arányaihoz igazodnak.

Az elmúlt 20 év során például az amerikai dollár (USD) paritása legalább az 5-6-szorosára növekedett a magyar forinthoz (HUF) képest. A német márka (DM) forinthoz viszonyított paritás-változása legalább 7-szeres!

Igen ám, de ha a helyzetünk ennyire reménytelen, akkor ugyan miért veszünk fel folyton újabb hiteleket a külkereskedelmi cserearány-romlás miatti fizetésimérleg-hiány kompenzálására?! Hiszen csak egyhelyben topogunk!

Növekedés nincs, a gazdaság valódi modernizációs hitelekhez nem jut; ugyan-akkor relatíve egyre nagyobb értékű export szükséges változatlan volumenű behozatal ellentételezésére, illetve kifizetésére.

Ha 20 éve mondjuk 300 mázsa jonatán almát kellett exportálnunk Németországba 1 db Volkswagen személygépkocsi importjáért, akkor ma legalább 1200 mázsát kell adnunk érte. (Persze az új autó sokkal jobb a 20 év előttinél, - a mi almánk viszont sajnos a legjobb esetben ugyanolyan.)

Közben egyre nő az adósságunk.

Mikor indulunk el végre felfelé a lejtőn? Majd akkor, ha a forint - hosszú éveken át tartósan - elkezd jelentősen javulni a dollárhoz, a márkához, stb. viszonyítva... Az adósságunk ugyanis főleg a paritás-javulás eredményeként keletkező fizetési-mérlegtöbbletből lenne csökkenthető. Ennek alapfeltétele persze, hogy a magyar-országi infláció mértéke nagyságrendileg mérséklődjék, - méghozzá tartósan a termékeink export-célországainak inflációs szintje alá.

Vajon mikor következhet be mindez? Nyilvánvalóan soha.

Nem szólva arról, hogy a termelésünk volumenének - sajnos - kemény fizikai és egyéb korlátai is vannak!

Teljes képtelenség lenne - ad abszurdum - például a mezőgazdaságunktól elvárni, hogy fajlagos termelési hozamai legalább olyan mértékben növekedjenek, mint ahogy az exportunk cserearányai romlanak. Ekkor lehetne ugyanis ‘egyensúly’!

És akkor előbb még mindig vissza kellene fizetnünk minimum 35 milliárd USD adósságot, kamatos kamataival együtt. Nyilvánvaló lehetetlenség!

A tévedés vagy hazugság lényege tehát az, hogy a valamikori (bármikori) vissza-fizetés eleve nem lehetséges. A mégis felvállalása egyenlő egy értelmetlen látszat kifelé, illetve kényszer befelé történő görcsös erőltetésével, amelynek ‘a végső eredményességében’ komolyan senki, tulajdonképp maga a Kormány sem hihet... Nem beszélve arról, hogy egyfelől adósságunkból 20,5 milliárd USD eleve nem tekinthető legitimnek, hiszen azt még a kommunista diktatúra kormányai "hozták össze", - másfelől a valamikori hitelek eredeti (tőke-) összegét már az évek során kamatostul többszörösen is visszafizettük.

A külső államadósság mai (1996) összege - elosztva Magyarország lakosságával - úgy nagyjából 3500 USD személyenkénti tartozásnak felel meg, ami hozzá-vetőlegesen 500 ezer forint hitel-tartozást jelent lakosonként. Ez az összeg egy átlagos magyar család (2 kereső szülő, 2 nem kereső gyermek, 2 nyugdíjas nagy-szülő) esetében összesen 3 millió forintot tesz ki.

A lakosságunkra tehát kollektív adósságteher nehezedik, ami - a még mindig egyre romló életkörülmények (növekvő árak és adók, csökkenő reálbér, össze-omló társadalombiztosítás, magas munkanélküliség, létbizonytalanság) mellett - családonként 3 millió forint hitel visszafizetési kötelezettségével egyenlő.

Gondoljuk csak meg:

· A két kereső külön-külön, mint önálló személy fizet éves személyijövedelem-adót. Ha a keresetük alacsony, vagy csak átlagos, - a helyzetük távlatilag eleve reménytelen. Ha a keresetük magas, úgy a progresszió folytán beleesnek a 48 %-os adósávba, vagyis gyakorlatilag kétszer annyi bruttó jövedelmet kell meg-keresniük, mint amennyit ténylegesen (nettó) elkölthetnek.

· A megmaradó nettó keresetükből kell fenntartaniuk a lakásukat, kifizetniük a meredeken növekvő közüzemi díjakat, gondoskodniuk 6 ember élelmezéséről, ruházkodásáról, egészségügyi költségeiről, a gyerekeik taníttatásáról, valamint egyéb szükségleteiről.

· De a nettó keresetükből kell megoldaniuk a normális életvitelhez szükséges be-ruházások (lakásfenntartás-és bővítés, bútorozás, háztartási gépek, autó, stb.) finanszírozását; ha szükséges, rövid vagy hosszú lejáratú hitelek törlesztését is.

· Ha a keresők valamelyikének - nem ritka eset! - munkahelye megszűnik, nem jut új álláshoz, - önálló vállalkozásba kell fognia, ami igen jelentős alapítási-üzletszervezési kiadásokkal jár, amelyhez nem számíthat hitelre senkitől sem.

· Mindezen növekvő kiadások folyamatos és maradéktalan rendezése mellett a család keresőinek még arra is kell gondolniuk (sőt, kényszer alatt indirekt módon tartalékolniuk, - ez a monetáris restrikció!), hogy a kollektív (össz-társadalmi) adósságból a családjukra eső hányad 3 millió forint (21 ezer USD), ami bruttó keresetként közel 6 millió forintot jelent, és ami a meg nem szűnő (kamatos) törlesztés ellenére érthetetlenül, állandóan nő!

Minden normálisan működő családban közmegegyezés tárgyát képezik a közös érdeket szolgáló nagyösszegű, rendkívüli kiadások. Teljességgel elképzelhetetlen például, hogy az apa vagy az anya titokban többmilliós hitelt vegyen fel mondjuk egy új autó megvásárlására, majd a hitel és a kamatok nagy összegű törlesztését önkényesen ráterhelje a család néhány tízezer forintos havi költségvetésére!

Amennyiben ez mégis elképzelhető, úgy viszont nem normális. A nagy összegű kiadásokat a családban előzetesen egyeztetni szokás, hiszen a hitel és a kamatok törlesztése a továbbiakban az összes családtagot közös tartozásként terheli, - így a közös cél megvalósítása érdekében minden családtag lemond valamiről.

Ha nem történt előzetes egyeztetés, utólag bármely családtag joggal mondhatja, hogy a hitel egyetemes törlesztési kötelezettsége őrá nem vonatkozik.

Így van ez - illetve így kellett volna lennie ennek! - az államadósság, a mindig új-onnan felvett nagy összegű külföldi hitelek kérdésében is.

A bekövetkezett mértékű eladósodást előidéző hitel-felvételek akkor lehetnének legitimek, ha azokat széleskörű társadalmi közmegegyezés előzte volna meg; - ha az eladósodásról népszavazás, de legalábbis parlamenti szavazás döntött volna, a folyamat minden egyes meghatározó jelentőségű időpontjában.

A másik - a nagyobbik - hazugság a következő.

A hivatalos gazdasági-politikai álláspontnak megfelelően évek óta ‘apokaliptikus látomásként’ azzal ijesztgetnek kételkedő mindannyiunkat, hogy az adósság el-engedése vagy átütemezés kérése (az IMF-től, a Világbanktól) - ami ugye egyben a fizetésképtelenség nemzetközi-nyilvános beismerését jelentené! - azonnal hitel-képtelenné tenné a nemzetgazdaságunkat, ami nyomban a magyar gazdasági élet teljes megbénulását okozná.

És ebben van a csúsztatás! Hisz’ valójában már 15 éve fizetésképtelenek és hitel-képtelenek vagyunk; - ugyanis mindenekelőtt az esedékes kamatok törlesztésére vesszük fel a mindig újabb hiteleket, mivel nemzetgazdaságunk a hitelállomány éves kamatait sem képes már önerőből kitermelni!

Ennek a ténynek megcáfolhatatlanul ékes, gyakorlati bizonyítéka a bruttó külső adósság-állomány folyamatos, állandó - ráadásul gyorsuló - növekedése.

A nemzetgazdaságot jelenleg irányító Horn-kormány 25 milliárd dollár adósságot vett át az elődjétől, és azt két év alatt 10 milliárd dollár újabb tartozással növelte meg. A trend alapján könnyen megbecsülhetjük, hogy 1998-ban a külső állam-adósság elérheti akár az 50 milliárd dollárt is, - csak legyen elég hitelező...

A legnagyobb baj azonban, hogy valódi növekedési folyamatok nem indultak el, a gazdaság folyamatosan pang, - és közben fogalmunk sincs arról, hogy az újabb hitelek valójában milyen kondíciókkal és milyen szükségleteket finanszíroznak, konkrétan mire lettek/lesznek elköltve, tehát hová lesz a pénz?!

Végképp nem tudhatjuk, hogy az újabb hitelek valamikori visszafizetéséről kik és hogyan, miből fognak gondoskodni...

Csak meg kell figyelnünk: arra vonatkozóan még egyik kormányunk sem tett soha konkrét ígéretet, hogy a külső államadósságot mikor, milyen ütemezésben kezdi el csökkenteni. Ugyanis az adósság növekedése sem valami terv szerint, hanem spontán következett be. Vagyis: az állam ‘gazdálkodását’ esetlegesség jellemzi... Az önálló vállalkozásaink a nemzetközi előírások szerint, 5-10 évre előretekintő, bonyolult üzleti terveket készítenek, amelyeket kötelező tételesen megalapozott, ún. cash-flow tervvel is alátámasztani. Különösen szigorú előírások szabályozzák a banki hitelkérelmek pénzügyi-megtérülési, illetve hiteltörlesztési, kamatfizetési számításainak összeállítását. Az objektív mutató-rendszert kötelező betartani.

De vajon hogyan működik ez állami szinten?

A nemzetgazdaság egésze esetleg nem rendelkezik semmilyen üzleti tervvel?!

Nincs több évre előretekintő cash-flow tervünk? Az állami költségvetésnek nincs ilyen összevont fejezete? Vagy a külső adósságnak nincs köze a költségvetéshez?

Az előző (szocialista) rendszerben legalább készültek úgy-ahogy konzisztens ún. ötéves népgazdasági tervek, amelyeknek csak egy részfejezetét képezte az állami költségvetés. Ma tökéletes homály fed mindent...

Lehetséges, hogy a külső államadósság ‘kezelése’ csak amolyan ad-hoc operatív nemzeti banki résztevékenység? Hol és kik készítik a nemzetgazdaság közép-és hosszú távú cash-flow terveit? Csak nem a Nemzeti Bankban? Miért ott? Hiszen akkor a Nemzeti Bank hatásköre sokkal nagyobb, mint az ügyeletes kormányé, - sőt, nagyobb mint bárkié az országban!

Ma minden ott dől el, ahol az adóssággal kapcsolatos tervezés és operatív végre-hajtás, a konkrét rövid és hosszabb távú tranzakciók zajlanak. Lehetséges, hogy mégis csak szükségünk lenne stratégiai-gazdasági miniszterre, gazdasági csúcs-miniszterre, aki hosszú távon tervezné a nemzetgazdaság jövőjét, és "kezelné" a külső államadósságot, netán stratégiai célokat tűzne ki?!

Miért nem lehet ezt a legfontosabb rendszert, - a szervezetet, a tevékenységet, a netán mégis létező (MNB-s ?) cash-flow terveket részleteiben is megismernünk? Miért nem tartott vajon az adósság alakulásának aktuális kérdéseiről az Ország-gyűlés még soha legalább egy nyilvános parlamenti vitanapot?!

A múlt hét csütörtökén (1996. március 21-én) az esti félnyolcas televízió-híradó előzetesében szenzációs bejelentés hangzott el: a Magyar Nemzeti Bank az idén, eddig soha nem látott alacsony szintre, nettó 9 milliárd USD-re csökkenti a külső államadósságot. Azt hittem, rosszul hallok! Vártam a folytatást, a részletes hírt, de hiába. Részletes hír nem következett. Másnap vettem három különböző alapállású napilapot. Az adósság visszafizetésének szenzációjáról egyikben sem volt semmi. Mellesleg: a jelzett mértékű csökkentés csak az összes privatizációs bevétel, illetve az egész deviza-tartalék erre a célra történő kvázi-feláldozásával lenne lehetséges. Ami viszont nem lehetséges. Vagy mégis?! Ki lát ebbe bele?

Amíg a külső államadósságunk folyamatosan nő (illetve jelentősen nem csökken), amíg az éves kamat-terheink elérik vagy meghaladják a 2 milliárd USD-t, addig minden rákövetkező évünk egyre csak nehezebb lesz. Mindaddig, amíg a fizetés-képtelenségünket egyszer csak végre hivatalosan is ki nem mondjuk...

Vajon mi értelme volt, s mi értelme az agónia, az egyhelyben-járás erőltetésének, sok-sok évvel történő állandó meghosszabbításának? A titkolózásnak? A külföldi hitelezőink régóta sokszorosan jobban ismerik a magyar nemzetgazdaság valós pénzügyi helyzetét, mint mi magyarok, mint a magyar nép! Ki előtt titok még a titok? Miért nem lehet egyszerre véget vetni a restrikciónak, a pangásnak, minden szenvedésnek és nyomornak, a tömeges leépülésnek?

Nézzünk szembe végre a tényekkel nemzeti méretekben, és állítsuk kész tények elé a nemzetközi hitelezőinket is! Mondjuk fel az adósság-szolgálatot, ők pedig írják le veszteségként, - legalább is az adósságunk nem legitim hányadát...

Az elviselhetetlen mértékű hitel-és kamattörlesztés nélkül - attól mintegy meg-könnyebbülve - a magyar nemzetgazdaság képes lehetne az önfinanszírozásra, mert a működése önmagában, összességében rentábilis.

Ezt már hivatalosan-mérhetően bebizonyította az 1980-as évek első felében is.

Ma már sajnos a bizonyítás problematikus, mert sem ötéves tervek, sem hiteles-összevont nemzetgazdasági pénzügyi-statisztikai beszámolórendszer nem létezik; - így ezen a téren átfogó tájékoztatás sem lehetséges. Felmérhetetlen tehát, hogy miért, mitől és mihez képest csúszunk egyre lejjebb...

5. Adósság; - egyéni és nemzeti öntudat

A magyar nemzet - 1968 és 1982 között, a kommunizmus ‘liberalizálása’ révén - észrevétlenül került a kamatrabszolgaság csapdájába. 1982. óta a multinacionális gyarmatosítás helyi infrastruktúrájának gyorsuló ütemű kiépítése folyik. Addig kell bebetonozni az új, nemzetközi rendszer alapjait, amíg a bennszülött nemzet még a műhold-programok kábulatában él.

A nemzetközileg uniformizált szisztéma lényege, hogy minden értéket csakis a pénztőkéből, a tőkéstől eredeztet - az alkalmazottak, a bérmunkások értékalkotó képessége nem egyéb, mint az adósság-szolgálat teljesítésére irányuló jog...

Mindenki a tőkéstől, a tulajdonostól, a bankárjától kapott kölcsönökből él, - így mindenki csak hitelt törleszt élete végéig. Ez a legtökéletesebb, egyszer s mind a legelszakíthatatlanabb függés, ami csak létezhet.

Az alkalmazottnak, a bérmunkásnak egyetlen kritikus észrevétele, zokszava sem lehet gazdája működésével, tevékenységével szemben - különben azonnal ‘repül’. A totális egzisztenciális függés révén valósul meg ‘a kamat-rabszolgák’ tökéletes hűsége uraik iránt.

Ugye, ismerős a történet? Déja vu érzés keríti hatalmába az embert!

Molnár Gábor, aki a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, de minden anyagi támogatása nélkül, a két világháború között Brazíliában élt és vadászott, - részletesen bemutatta a gumicsapolók (caboclók) egész életen át tartó függését a tulajdonostól, a vállalkozótól (a patrontól). Hiába termelt ki a cabocló akármennyi nyersgumit is, - az adóssága az őt eszközökkel ellátó, alapvető létfenntartásáról "gondoskodó" patrontól csak nőttön nőtt. Minél többet dolgozott, annál nagyobb lett a tartozása...

Egy életen át mindenért tartozni - rettenetes érzés. Az embernek semmije sem a saját tulajdona, mindent csak bérel, mindene másé. A csekély magántulajdona - csupa egyszerű fogyasztási cikk - is mind csak hitelfelvételből származik, amely hiteleket a kamatokkal együtt folyamatosan törleszti. Önálló véleménye semmiről nincs, nem is lehet, mert a véleményalkotás kizárólagos joga a tulajdonosoké.

Az adós - nem független lény. A jövőjén, életén, minden produktumán rajta van a jelzálog. Az adósnak tehát hivatalosan nincs, nem lehet személyes öntudata...

Így él ma, hitelből, az emberek zöme a korlátlan lehetőségek hazájában, a hol liberális, hol konzervatív Amerikai Egyesült Államokban. Nem csoda, ha maga az USA is a világ egyik legeladósodottabb országa, hiszen polgárainak is alapvető életformája, társadalmi viszonya, létezési módja a hitel!

A tartósan hitelekből élés ugyanis gyökeresen más szemléletet kíván; - látszólag lezser, valójában azonban egy rendkívül kötött, napról-napra kiszámított, sajátos életforma. Ezt az előre gyártott életformát, mint afféle sikeres világsémát, mint egyfajta ‘konfekciós kényszerzubbonyt’ ránk, történelmileg független gondolkodású magyarokra is megpróbálják ránk húzni. Nem lesz könnyű! A magyar ember természeténél fogva öntörvényű, - rosszul tűri a függést. Ráadásul nálunk az adós-és kamatrabszolgaság nem mézesmadzaggal, a tejjel-mézzel folyó Kánaán ígéretével kezdődött el, hanem visszafizethetetlen nagyságú adóssággal, elviselhetetlen életkörülményekkel, sőt, általános lelki depresszióval. Az önálló vállalkozás sikerére sincs amerikai-típusú reményünk: hitelt senkinek nem adnak, a kamat-és adófizetési kötelezettségek pedig teljesíthetetlenek.

Nem alakulhat így ki sem a törvényekkel támogatott, erős vállalkozó-réteg, sem a polgárság, sem a virágzó családi vállalkozások; - nincs tömeges egyéni siker, sem társadalmi biztonság.

Mivel az értékteremtő-alkotó tevékenység, a hasznos munkavégzés lassan szinte értelmetlenné válik; - nem járhatók be már valódi büszkeségre alapot adó egyéni életutak, és nem alakulhat ki a büszke nemzeti összetartozás, a nemzeti öntudat érzése sem.

6. A kibontakozás távlati lehetőségei

Nyilvánvaló, hogy alárendelt, adós-függő helyzetben nem lehet szuverén, önálló nemzetállamot, nemzetgazdaságot építeni. Egyéni és kollektív öntudat nélkül a nép is céltalanul össze-vissza futkosó, kapkodó, szétzilált hordához hasonlít csak.

Elsőként tehát az államadósságot kellene likvidálni, hogy az összeomlást meg-állíthassuk, hogy kvázi zöld mezős beruházásként elkezdődhessék az ország újjá-építése. Nagyobb a feladat, mint 1945-ben volt. A körülmények is nehezebbek, - mert előbb vissza kellene adni a nemzet kollektív jobb jövőbe vetett hitét...

Olyan gazdaságot kell felépítenünk, amelyben az egyén boldogulásának alapvető motívuma nem az adósság-függés (és végső soron a hitelezők iránti sunyi hűség), hanem az egyéni és a kollektív alkotó munka öröme, sikere.

Csak ennyiben, - vissza kell térnünk a marxi gyökerekhez, miszerint értéket csak az alkotó emberi munka hoz létre. A kamat és a profit csupán jogtalan előnyök alapján kisajátított értéktöbblet, amelyet a tőkés, a bankár egyszerűen az erősebb jogán elvesz az eredeti értéket előállító termelőktől.

Az emberek egyéni büszkeségét, a magyar nemzet kollektív öntudatát csakis a sikeres egyéni és családi vállalkozás, a közös alkotó munka öröme adhatja vissza, melynek minden hasznát is elsősorban annak kell learatnia, aki a hasznos munkát elvégezte.

Ezért mindjárt az adósság likvidálása után meg kellene teremteni az egyéni és a kollektív boldogulás alábbi legfontosabb feltételeit:

· Jelentős mértékben javítani kellene az egyéni és a társas, a családi vállalkozás anyagi, főként a hitelhez jutási lehetőségeit. A vállalkozókat olyan hitelekhez kell juttatni, amelyek a bevételből könnyen és gyorsan visszafizethetők, miután a vállalkozások teljesen függetlenné, önállóvá és önfinanszírozóvá válhatnak.

· Be kell vezetni a családi/összevont jövedelemadózást, s általában is jelentősen csökkenteni kell az adóterheket. Vissza kell állítani az alanyi jogon járó, teljes körű és ingyenes társadalombiztosítási szolgáltatásokat.

· Infrastrukturális beruházások, nagy volumenű állami közmunkák szervezésével állandó munkalehetőséget kell teremteni minden magyar állampolgárnak, hogy lehetőleg mindenki anyagilag problémamentes családi életet élhessen.

A munka-értékrendre épülő német, japán vagy kínai modellt kell követnünk, - a tőkés-adós függésre apelláló, bankár-szemléletű amerikai modellel szemben.

A történelmi hagyományainkhoz és független gondolkodásunkhoz hű nemzeti öntudat újrateremtését csakis így remélhetjük.


A magyar polgárosodás gazdasági feltételrendszere

A XVII.-XVIII. század iparosodása (az ipari forradalom) a termelési és egyéb célú technikák forradalmát, teljes körű megújulását eredményezte, ami - az ipari és a mezőgazdasági termelékenység ugrásszerű növelése révén, és a korábbi önellátó gazdálkodással szemben - óriási termékfeleslegek, készletek előállítását és fel-halmozását tette lehetővé. A termékfeleslegben hatalmas, egyre növekvő profit-tömeg testesült meg, ami végkifejletében a tőke koncentrációjához, az önálló kereskedelmi és banktőke gyors kialakulásához vezetett.

Klasszikusan ontológiai értelemben a kapitalizmus - mint új társadalmi-gazdasági rendszer - tehát az iparosodás következményeként alakult ki, így eredendően a vállalkozók, a polgárság társadalma.

A kapitalizmus idealizált eszményképe a talpraesett, életrevaló vállalkozó (pl.: a televíziós sorozatokból ismert: Onedin-, vagy Ewing-családok), aki először - ön-erejéből, és/vagy hitelből - piciny családi vagy egyéni vállalkozást gründol, majd egyre-másra bővíti sikeres vállalkozásait, amelyek végül is nagyvállalkozásokká, vagy egyenesen vállalat-birodalmakká terebélyesednek.

A sikeres vállalkozások ‘embert is átalakító’ társadalmi eredménye: a kispolgári (kisvállalkozók), a polgári (középméretű üzemek, vállalkozások tulajdonosai), valamint a nagypolgári (pl.: bankárok, nagytőkések) rétegek létrejötte.

Az eredeti tőkefelhalmozás, továbbá a tőke koncentrációja és centralizációja, a polgárosodás távolról sem volt olyan idealizált, szinte idilli folyamat, amilyennek azt a művileg kreált sorozatok, szappanoperák, kapitalista családregények a ma televíziós műsorfogyasztója számára szándékos történelemhamisítással, utólag le-festik. Ez az ellentmondásos kor az emberi történelem egyik legerőszakosabb, leggátlástalanabb korszaka volt, melynek során egyformán elemi erővel törtek elő a személyes erények, és szabadultak el a féktelen egoizmus, az önzés, - mint az anyagiasság, a mértéktelenül mohó vagyonosodás legfontosabb emberi tényezői. A termelőeszközök, a működő tőke (a vagyon, a föld, a pénz és a munkaerő) ki-sajátítása érdekében minden egyes országban az emberek millióit tették nincs-telenné és földönfutóvá, hogy a teljes jövőbeli valamennyi profit a népesség csak néhány százalékát kitevő tőkések, a nagypolgárság kezében összpontosulhasson. Ez mindenütt teljesen azonosan zajlott le, - az alapvető erkölcsi normák tökéletes mellőzésével. Igen, sűrűn előfordulhatott, hogy tehetséges, életrevaló, vállalkozó-szellemű emberek mindenük (vagyonuk, családjuk, életük) kockáztatása árán - nem kis szerencsével! - végül ‘különösebb bűnök’ elkövetése nélkül is eljutottak egészen egy monumentális vállalat-birodalom valóságos tulajdonlásáig. A valós történet azonban nem erről szól. Mert a keresztény erkölcs helyébe - mint a polgárosodást legitimáló ideológiai vezérelv - fokozatosan a liberális jog lépett...

A jog tulajdonképpen tisztán emberi-társadalmi konvenció, amelynek a lényege, hogy bűn az, amit a törvény büntetni rendel. A liberális jog nyilvánvaló és elsőd-leges célja, hogy a bűn és a büntetés fogalomkörét függetlenítse Istentől. Nincsen többé szó isteni törvények (pl.: a Tízparancsolat) betartásáról, sem lelkiismeret-vizsgálatról, lelkiismeret-furdalásról vagy bűnbánatról - sem erkölcsi korlátokról. A bűn és a büntetés - Isten kiküszöbölésével - ‘polgári’ megegyezéssé aljasult... Röviden és tömören: szabad hazudni, megtéveszteni, sőt, fondorlatos módon kijátszani és átverni bárkit, szabad csalni, lopni, elbirtokolni, elorozni, elrabolni bármilyen vagyontárgyat, - szabad immár bármit, csak az ne ütközzék szemmel láthatóan, közvetlenül a törvény betűjébe. Vagyis a társadalom hivatalosan ne jöjjön rá, hogy átejtették, mert akkor (és csak akkor!) jön a büntetés...

Igazából világszerte erről szól(t) az eredeti tőkefelhalmozás, a kapitalizálódás és a polgárosodás; - és persze a jelenkori hazai privatizációnk története is... A liberalizmus számára Isten és erkölcs nem létezik, minden csak puszta konvenció, - játék, amelynek lényege szerint az jut nagyobb vagyonhoz és profithoz, aki úgy tud nagyobbat hazudni, hogy a törvény ebből semmit nem vesz észre. Mi több: a legkörmönfontabb trükközők lettek, lehettek az újkori kapitalista társadalom leg-ünnepeltebb bálványai! A gyermeteg társadalom pedig csak lelkesen tapsol(t) az őt legrafináltabban átverőknek!

Polgárság nélkül ugyanakkor nincsen fejlett, magántulajdonon alapuló nemzet-gazdaság, - nincsen nemzeti kapitalizmus. Ez olyannyira így van, hogy amely országban de facto nem létezik társadalmi értelemben (és méretekben) egész-ségesen funkcionáló polgárság; - ott a fejlett kapitalizmus nem is alakulhatott ki. Teljesen mindegy, hogy egy ilyen ország milyen államformát választ, milyen az alkotmánya, látszólag mennyire fejlett parlamenti demokráciát valósít meg, s az össznemzeti működő tőke hány százaléka van magántulajdonban (és kiében), továbbá mely nemzetközi gazdasági integrációkhoz, vagy katonai tömbökhöz kíván csatlakozni; - polgárság nélkül nincsen nemzetállam.

A specifikus polgárság, a saját nemzeti burzsoázia nélküli ország, nemzetállam gazdasága sebezhető, önállótlan, élet-és fejlődésképtelen, nem önfinanszírozó, állandóan hitelekre szorul, - így könnyen eladósítható, kirabolható és nemzeti piacának teljes elbirtoklása révén (és után) végső soron végleges gyarmati sorba taszítható. Hasonlattal élve: nemzeti burzsoázia nélkül a nemzetgazdaság épülete olyan, mintha cement nélkül, tiszta homokból alapozták volna: magától is össze-dűl.

Mindenekelőtt szükséges meghatároznunk, hogy mi a polgárság, és kit tekintünk polgárnak?

A polgár klasszikus értelemben tőketulajdonos, aki a működő tőkéjét, a vagyonát profitszerzés érdekében működteti, maga és családja a realizált profitból él; - és e tekintetben indifferens, hogy tőkéjét az eredeti felhalmozásból származó öröklés, önálló vállalkozás, vagy esetleg az állami vagyon privatizációja révén szerezte. Progresszív értelemben polgár csak az, aki a vagyonát saját egyéni vállalkozás megvalósítása által, személyes kockázat-vállalás útján szerezte és működteti. A polgár lényege ugyanis a személyes aktivitás és a kockázatvállalás.

A kapitalizálódás, az eredeti tőkefelhalmozás, a polgárosodás lényegi motívuma a sikeres vállalkozás, és annak megvalósítója: a sikeres vállalkozó. A valamikori sikeres vállalkozó munkájának tovább-folytatója a polgári család. A polgárság társadalmi legitimációját így vagy az eredeti vállalkozás, vagy az abból származó vagyon öröklése és folytatólagos sikeres működtetése adja. Mert a valódi polgár-mivolt legfőbb mércéje a tevékenység sikeressége!

A csaló, a tolvaj, a rabló (a magyar "privatizáció" exkluzív kedvezményezettje!) tehát klasszikus értelemben nem tekinthető polgárnak.

Erre még visszatérünk!

Az originális, a valódi polgárság a sikeres vállalkozókból, a kis-, a közép-, és a nagy vagyont működtető tőkésekből, s mindezek legitim leszármazottaiból áll.

Magyarországnak jelenleg nincs valódi polgársága, ráadásul - a fentiek tükrében - a mégis létező kis létszámú, polgárszerű tevékenységet és életmódot folytató szűk "polgári" rétegek legitimitása is erősen megkérdőjelezhető.

Az elmúlt hetekben Nemes Sándor egy folytatólagos cikksorozatában részletesen bemutatta, hogy Magyarország újkori történetében miként is alakultak ki - több alkalommal is! - a modern polgárság csírái, majd miként lettek elfojtva ezek a kezdemények a diktatórikus rendszerek fizikai, lelki, illetve pénzügyi-gazdasági terrorja által. A magyar polgárság ahányszor csak fejlődésnek indult, annyiszor semmisítették meg, - szinte azonnal.

A diktatórikus (vagy a bolsevik típusú) hatalmi rendszer ugyanakkor - érthető okokból - nem szívesen ismeri el a kapitalizmust hitelesíteni hivatott legfontosabb társadalmi réteg, a polgárság effektív hiányát, ezért álszent módon igyekszik a polgárság létezésének a látszatát kelteni, illetve azt minden eszközzel erősíteni... A polgári réteg illúziójának hivatalos megteremtése és fenntartása érdekében igyekeznek a polgárság fogalmát más létezőkkel összemosni, behelyettesíteni, s bizonyos rétegeket mesterségesen polgárinak kinevezni. Szükségesnek tartom itt rögzíteni, hogy nem azonos az eddigiekben definiált polgárral a honpolgár, - aki tulajdonképpen születésénél fogva minden magyar állampolgár. Nem azonos a polgárral az egyszerű városlakók vegyes tömege sem, amely alkalmazottakból, munkásokból, értelmiségiekből, tehát túlnyomórészt bérből és fizetésből élőkből áll. Ezek alapvetően függő egzisztenciájú emberek által képviselt rétegek, - már-pedig a polgárt épp maga teremtette, független egzisztenciája különbözteti meg másoktól! A polgár és vállalkozása - tehát a polgár egzisztenciája - kizárólag a szabad versenyes piac értékítéletétől függ. Nem azonos a polgárral a világpolgár (a kozmopolita) sem, hiszen az ő egzisztenciája a multi-és szupranacionális tőke tulajdonosaitól, uraitól függ. Nem azonos a polgárral a saját kockázatot sosem vállaló privatizációs szabadrabló sem, - ezen csoportok tagjai csupán mű-, illetve ál-polgárok.

A ténylegesen nem létező polgárság utáni romantikus és atavisztikus vágyódást fejezik ki egyes magyar politikai pártok választott és bejegyzett nevei. Állítólag a polgárságot hivatottak megszólítani és ‘érdek-képviselni’ az FKgP (nevében: a polgárság), valamint a Fidesz-M.P.P. (új név-kiegészítésében: a polgárság) is, noha a magyar polgárság tömeges méretekben nem létezik. Bár lehetséges, hogy ezek a pártok elnevezéseikben csupán a kívánatos jövőre készülnek? Ki tudja?! Mindenesetre az vesse rájuk az első követ, aki a nép-, a szabad-, vagy éppen a szocialista név-összetevőket találóbbnak, illetve helyénvalóbbnak tekinti.

A polgárság, mint egyik legfontosabb társadalmi réteg vállalkozó aktivitásával a kapitalista termelési és elosztási mód elsődleges hajtómotorja. A kapitalizmus lényegi összetevői, feltételei és szereplői: a szabad piac, a szabad vállalkozás, a szabad verseny, a sikeres vállalkozó(k), a független egzisztenciájú polgár(ok), a stabilan hasonló életmódot folytatók erős és tömeges rétege: a polgárság. A mai magyar társadalom, a gazdasági élet mindenekelőtt pénzügyi zsonglőrökből, ál-bankárokból, ál-befektetőkből, dilettáns menedzserekből, kontraszelektált talp-nyalókból, privatizációs rablólovagokból, botcsinálta brókerekből, meggyőződés nélküli yuppie-kból, hitüket és hitelüket vesztett állami tisztviselőkből, meg-hasonlott alkalmazottakból, nincstelen munkásokból, földnélküli parasztokból és céltalanul csellengő munkanélküliekből, tehát alapvetően: érdemtelen rabszolga-tartókból, és nekik termelő, velük szembenálló bérrabszolgákból tevődik össze. Rabszolgatartók-bérrabszolgák - bankárok-kamatrabszolgák. De hol lehet itt képviselve - akár hírmondóként is - a polgárság?!

Nem véletlen, hogy ilyen körülmények közt szabad piacról és szabad versenyről nem beszélhetünk, hiszen ezt a mozgásteret annak idején a történelmileg és gazdaságtörténetileg feltörekvő polgárság generálta önmaga szabad vállalkozása és független egzisztenciája számára az eredeti tőkefelhalmozás során; - ámde ilyen, vagy ehhez hasonló specifikus és immanens fejlődés viszont Magyar-országon mind a mai napig nem ment végbe.

Nincs valódi polgárság, nincs valódi kapitalizmus. Ami helyette van, az a virágzó állammonopolista feketegazdaság.

Az igazi rendszerváltozás az lenne, hogyha az államszocializmust nem az állam-kapitalizmus, hanem a valódi kapitalizmus váltaná fel, - persze eredeti tőke-felhalmozás útján. A valódi kapitalista fejlődés a valódi polgárság kialakulását eredményezné. Ahhoz, hogy a valódi kapitalista fejlődés útjára léphessünk, létre kellene hoznunk a szabad vállalkozás és a szabad piac eredeti feltétel-rendszerét, hogy az önerejű, természetes gazdasági folyamatok végre valóban beindulhassanak. A természetes kapitalizálódás elvezeti majd Magyarországot a valódi polgárosodás megvalósulásához is, - minden más esetben azonban Magyarország megmarad félfeudális-rabszolgatartó, ámde teljesen gyarmati réteg-struktúrájú országnak.

A valódi kapitalizálódás érdekében vissza kell térnünk a gyökerekhez, és újra kell teremtenünk az oly kívánatos polgárosodás társadalmi táptalaját.

Olyan gazdasági-pénzügyi viszonyokat kell létrehoznunk, amelyek rendkívüli módon kedveznek a szabad vállalkozásnak, a független polgári életmód tömeges elterjedésének, uralkodóvá válásának. Ha szükséges, a Kormány irányításával, intézkedéseivel is, mintegy mesterségesen kell előállítanunk azt a kedvező lég-kört, amely a polgárosodást megfelelően elősegíti. Visszamenőleg kell szinte újra generálnunk az egyéni és családos vállalkozás, a szabad versenyes piac, - az eredeti tőkefelhalmozás úgyszólván valamennyi természetes feltételét.

A késői, posztszocialista polgárosodás (polgárosítás) gazdasági feltételei, a szükséges kormányzati és egyéb intézkedések

1.

A nemzetgazdaság felszabadítása a külső államadósság okozta függés alól

A nemzetgazdaságot 1982. óta gyakorlatilag megbénítja a külső államadósság folyamatos növekedése, illetőleg az adósság-szolgálat, a kamat-fizetés állandóan növekvő éves terhe.

Az adósság-állomány növekedésének lassan 15-20 éve háborítatlan hevességgel "működő" generátora a szüntelenül növekvő mértékben túlköltekező monopolista állam, amely az olyannyira kívánatos zsugorodás helyett ma is minden gazdasági folyamat egyetlen hatalmas centruma. Az állam jelenleg már több jövedelmet próbál elvonni a vállalkozásoktól, mint amennyit azok megtermelni képesek; adó-elvonásaival, pénzszűkítő és jövedelemcsökkentő intézkedéseivel már egyre közvetlenebbül az állampolgárok puszta megélhetését veszélyezteti. Az elvont jövedelmeket ugyanakkor rendkívül csekély, illetőleg erősen megkérdőjelezhető hatékonysággal csoportosítja át, fekteti be, osztja el, illetve használja fel. Mi-közben az állam jövedelem-központosító tevékenysége relatíve egyre fokozódik; - az egyébként szükséges funkciók gyakorlása rohamosan drágul, a tevékenység hatékonysága pedig abszolút értelemben folyamatosan romlik.

Minden rendszerváltozás ellenére, az állam túlköltekezésének megállítására eddig nem vállalkozott senki: Kupa Mihály, Szabó Iván, Békesi László és Bokros Lajos pénzügyminiszterek egyaránt az állami bevételek fokozódó növelését tűzték ki a pénzügypolitika elsődleges céljául, - és próbálták ezt a gyakorlatban is meg-valósítani. Csakhogy a bevételek nagysága a nemzetgazdaság teljesítményéhez képest már réges-régen beteges mértékű! Más kérdés, hogy a növekvő költség-vetési deficit (és a belső államadósság) csökkentésére a "legkézenfekvőbb mód-szer" a bevételek növelésének erőltetése, hiszen mindig ez a könnyebbik meg-oldás! Ráadásul az állam nem klasszikus piaci szereplő - nincsen szüksége sem vállalkozói szakértelemre, sem kockázatvállalásra -, így bevételnövelő törekvéseit egyszerűen jogi intézkedések (adópolitika, restrikció, stb.) útján rákényszerítheti a társadalomra.

Immár elkerülhetetlen az állami költségvetés, a kiadások drasztikus csökkentése, méghozzá úgy, hogy a fő funkciók hatékonysága eközben javuljon. Megjegyzem: nem tekinthető költségvetési reformnak a szociális rendszerek, az egészségügy, valamint az oktatásügy leépítése, és/vagy teljes elsorvasztása. A valódi reform a költségvetési struktúra és a működés folyamatainak teljes újragondolását és újra felépítését jelentené, - egészen más, új elvek szerint. Emellett éppen azokat a kiadásokat kellene jelentősen csökkenteni, amelyekhez hozzá sem mernek nyúlni.

Ez a témakör viszont egy másik, jövőbeli írásom, illetve a 4. pont tárgya is lesz...

Teljes biztonsággal nem állapítható meg, hogy csak az állam belső túlköltekezése okozza-e a fokozódó külső és belső eladósodást, vagy pedig az eladósodás terhei gyűrűznek be a költségvetésbe, további túlköltekezést és eladósodást gerjesztve. Valószínű, hogy mindkét hatás érvényesül. Éppen ezért egyidejűleg kell felvenni a harcot az állami költségvetés tényleges zsugorításáért, illetőleg a külső állam-adósság mielőbbi, gyors felszámolásáért. Mindenekelőtt azt a degenerált poszt-szocialista-állammonopolista ‘pénzügyi rendszert és módszert’ kell felszámolni, amelynek lényegi működési elve az elvtársi túlköltekezés és a mértéktelen állami hitelfelvétel. Azt a szemléletet és gyakorlatot kell megszüntetni, hogy a nemzet-gazdaság egyetlen lehetséges és ‘jóságos’ központja az állam, - és fővárosa Budapest!

A további jövedelem-koncentráció és a kollektív állami előre-menekülés (illetőleg a társadalommal, a néppel szemben alkalmazott megszorítások) helyett a sikeres egyéni vállalkozás tömeges méretekben történő elterjesztését, a gazdálkodás de-centralizálását, a restrikció feloldását, és persze az állam fokozatos leépítését kell meghirdetni és megvalósítani. Az államadósság közvetett terheitől megszabadítva pedig gyorsan felvirágzik majd egyaránt minden kis és nagy vállalkozás, belföldi és vegyes vállalat. A vállalkozó, a polgár, valamint a vállalkozás szabadsága és függetlensége csak a korábbi szocialista adósságoktól mentesen valósítható meg.

2.

Az adósság likvidálása - pótlólagos működő tőke és valódi (nem állami) hitelek bevonása

Az első pontban foglaltak alapján a magyar kormány kezdeményezzen azonnali tárgyalásokat a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, az államadósság 1990 előtt keletkezett ‘nem legitim’ hányadának (20,5 milliárd USD) eltörléséről, a kamatok fizetésének beszüntetéséről, a megegyezés szerint fennmaradó adósság törlesztésének 5 évre történő felfüggesztéséről (fizetési moratórium), valamint a törlesztés ésszerű átütemezésének lehetséges módozatairól.

Az adósság-probléma megoldása mellett még a nemzetgazdaság önfinanszírozó képességét is helyre kell állítani; - megfelelő külföldi (esetleg keleti-távolkeleti) segélyek és hitelek, valamint működő tőke behozatala útján. Rendkívül fontos, hogy a működő tőke behozatala, a hitelek felvétele közvetlenül vállalkozások részére, továbbá konkrét projektek finanszírozására, működtetésére történjék, tehát ne állami közvetítés, vagy újraelosztás révén. A Kormány kezdeményezzen sokoldalú nemzetközi tárgyalásokat minden olyan relációban elképzelhető hitel-és segélyprogramokról, amelyek igénybevétele garantáltan, illetve semmilyen idő-távlatban nem sérti az ország pénzügyi működő képességét, és nemzeti-állami szuverenitását. Alapvető, hogy a felveendő kölcsönök ne az állami költségvetést, hanem elsősorban a létrehozandó (kis)vállalkozások támogatását, szervezését és működtetését finanszírozzák.

Magyarország csak akkor - és azáltal - válhat az Európai Únió egyenrangú, teljes jogú és kölcsönösen hasznos tagjává, ha már a belépése előtt megteremtette a hosszú távú gazdasági növekedés stabil és persze visszafordíthatatlan pénzügyi és gazdálkodási folyamatait, és fejlődése révén már elérte legalábbis Spanyolország, Portugália vagy Görögország termelékenységi és kultúrális szintjét. A gyorsított ütemű fejlődés egyetlen lehetséges útja a vállalkozási kedv élénkítése; - a termelő beruházások révén a nemzetgazdaság teljesítményének ugrásszerű növelése, ami Magyarország és az Európai Únió e tekintetben vett érdekazonosságát feltételezi. Nemzetgazdaságunk gyors, arányos felfejlesztése, önfinanszírozó képességének helyreállítása a közös érdek, - s nem pedig a túlköltekező magyar állam állandó újbóli, terméketlen megtámogatása.

3.

Az alapvető szociális juttatások és a társadalombiztosítás intézményes rend-szerének sürgős visszaállítása

Magyarország és az állampolgárai túlnyomó többségének jelenlegi katasztrofális vagyoni, munkahelyi, jövedelmi, szociális és egészségi állapota, kritikus helyzete szükségessé teszi az emberek, a családok alapvető létfeltételeinek össztársadalmi teherként történő biztosítását és viselését. Eme terhet valóban ‘össztársadalmilag’ szükséges viselni, - szemben egyes állami hivatalok és bankok szemérmetlenül gátlástalan pazarlásának a költségeivel. Ugyanis itt ismét csak a költségvetési szemlélet, az alap-szisztéma romlottsága "köszön vissza", amely bármelyik állami intézmény öncélú, vagy egyenesen felesleges tevékenységeinek a finanszírozását fontosabbnak tartja a társadalmi gondoskodás alapvető kiadásainak fedezésénél. Tudomásul kell venni, hogy az emberek egészségének maradéktalan biztosítása minden dolgozó és munkanélküli állampolgár számára egyaránt létminimum; - a nyugdíjasok puszta megélhetésének a biztosítása, a gyermeknevelés költségeinek a részbeni átvállalása egytől-egyig olyan alapvető össztársadalmi kötelezettségek, amelyek teljesítését a mai Magyarországon az állam nem tagadhatja meg senkitől. Miközben az állam ‘nagy szorgalommal’, módszeresen veri szét a társadalom-biztosítás különböző juttatásait, minden sok évtizedes valós vívmányát, aközben a társadalombiztosítási adó (járulék) egetverő (45-55 %-os) mértékű, a biztosítási önkormányzatok kintlévősége és likviditási hiánya, gazdálkodási deficitje egyre csak nő, a pazarlás fokozódik és lassanként mindent beborít a korrupció. A sajtó a legkülönfélébb botrányos ügyektől hangos, - miközben az átlagpolgár nem érti, hová folyhatott el az évtizedek során az a sok-száz milliárd forintnyi társadalom-biztosítási bevétel, amelyből ő legfeljebb csak filléreket látott viszont...!

Lassan a kormány, s az államigazgatás hivatalosan is belátja, hogy nem csupán a sok évtizeden át alacsony hatékonysággal működtetett kvázi-állami társadalom-biztosítás volt rossz megoldás, hanem a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozása még sokkal nagyobb melléfogásnak bizonyult. Most az állam - úgy tűnik - gyorsan nekilát ezek szétverésének is...

A nagy takarékoskodást nem a társadalombiztosításon kellett volna elkezdeni, ha-nem az államon! A nép jóléte is minden másnál fontosabb, - de a nép puszta léte aztán minden más prioritást megelőz! Az állami vezetésnek meg kellene értenie, be kell látnia, hogy amíg az egyszerű állampolgár saját maga nem képes hosszú távú megélhetését, családja felnevelésének költségeit, saját társadalombiztosítását megtermelni, illetve finanszírozni, addig ezen kiadások eszközlése össztársadalmi feladat. Ezt az alaphelyzetet csak úgy lehetne fokozatosan megváltoztatni, ha az állam olyan vállalkozásbarát gazdasági-pénzügyi feltételeket teremt, amelyek az állampolgárokat a sorsuk saját kézbe vételére, önálló vállalkozásra ösztönzik. Fel kellene oldani a pénzügyi restrikciót, kedvezményes adózással és hitelekkel kell támogatni a vállalkozásokat; - hogy újra ‘nagyon jó’ legyen mindenkinek, aki vállalkozást működtet. A vállalkozó, a virágzó vállalkozás majd megtermeli saját szükséges egészségügyi, szociális, családi és társadalombiztosítási (pl.: nyugdíj) kiadásainak a fedezetét is.

De ugyan hogyan lehet komoly tekintettel, szemrebbenés nélkül elvárni azt, hogy a munkanélküliek, a nyomorgók és a nincstelenek a semmiből fedezzék egészség-ügyi és szociális kiadásaikat; hogy lassanként 5 millió létminimumon tengődő ma, előre termelje meg a majdani nyugdíjának, öregkori megélhetésének fedezetét is?! Hogyan lehet elvárni, hogy a férfiak és a nők várható átlagéletkoruknál is tovább dolgozzanak (ha egyáltalán találnak maguknak valamilyen munkát!?), - miközben a sok évtizeden át akkumulált nyugdíjjárulék-befizetéseik összegét a társadalom-biztosítás egyszerűen elherdálta s még a mai befizetéseikből is zavartalanul folyik a nagy önkormányzati dínom-dánom?!

A teljes körű, kvázi ingyenes (alanyi jogon járó) társadalombiztosítás valamilyen formáját mindaddig fenn kell tartani, amíg az állampolgárok - önhibájukon kívül - nem képesek gondoskodni magukról. Ez épp olyan össztársadalmi kötelezettség, mint az, hogy munkanélküliek foglalkoztatására legalábbis mindaddig állami köz-munkákat kell szervezni, amíg a frissen alakuló magánvállalkozások munkahely-teremtő hatása fel nem szívja a munkanélküliek zömét, és meg nem szünteti a tömeges munkanélküliséget. Mindehhez viszont az államnak valóban vállalkozás-barát gazdaságpolitikát kellene megvalósítania, amit viszont ma egyáltalán nem tesz, - tehát a kör bezárult...

4.

Az államháztartás, a bankrendszer valódi reformja

Azonnali, hatékony intézkedéseket kellene tenni az ‘olcsó állam’ megvalósítása érdekében. Nem feltétlenül az állam működési, "beavatkozási" mozgásterét kell szűkíteni, hanem inkább a csak valóban szükséges, hasznos funkciók takarékos finanszírozásával az improduktív (felesleges) kiadásokat kell csökkenteni, ami a tevékenységek hatékonyságát is azonnal növeli majd.

Elejétől a végéig, - módszeresen újra kell gondolni minden egyes állami (továbbá banki, biztosítási és társadalombiztosítási) szervezet létjogosultságát, funkcióit és méreteit; - minden egyes költségvetési kiadási tételt újra kell kalkulálni, a reális szükségletek szerinti funkció/költség (értékelemzési) alapon.

Az eddigi költségvetési szisztéma éppen azért volt eredendően elhibázott, mert az önmagukban semmitmondó - "ding an sich" - szervezeteket és a ‘nem közhasznú tevékenységeket’ finanszírozó kiadási tételek kizárólag önmaguk és környezetük automatikus költségnövekedését gerjesztették. A honatyák mindig úgy szavazták meg az éppen aktuális évi állami költségvetést, hogy - egy-egy elszigetelt rész-információtól eltekintve - alapjában fogalmuk sem volt, hogy az adott rubrikában szereplő összeg valójában mire lesz elköltve. Ámde még mentségükre szolgáljon, hogy a költségvetésről teljes áttekintéssel, átfogó részletességgel a mindenkori pénzügyminisztereknek sem volt fogalmuk. A megkövesedett struktúrát örökölték és éltették, "növesztették még nagyobbra". Mindezek következményeként lassan az állami költségvetés vált szinte már minden jövedelem kvázi-elsődleges, meg-határozó forrásává. A koncentrált állami újraelosztás, "az ún. nagy elosztási rendszerek" zökkenőmentes működtetése lassanként fontosabbá vált, mint maga a termelés, a GDP előállítása. Ebből az ördögi körből pedig nem tudtak az eddigi kormányok és pénzügyminiszterek kilépni, - mi több: a minden határon túlnövő, mindent felemésztő költségvetés finanszírozásának rendelték alá az elsődleges jövedelemtermelő folyamatokat, az egész adórendszert, valamint a teljes bank-rendszert is.

A komplett pénzügyi rendszernek ‘a feje tetejéről a talpára’ állításával - ami azzal kezdődik, hogy a bankok elsődleges, legfontosabb feladatává az állami költség-vetés, az állam finanszírozása helyett a termelés (az ipari, a mezőgazdasági, a kereskedelmi-szolgáltató vállalkozások, kisvállalkozások) produktív hitelezését tesszük! - a költségvetési kiadások fele-kétharmada megtakarítható, anélkül, hogy a lényeges állami funkciók ellátása bármilyen csorbát szenvedne.

A bankok fő feladatát ismét a vállalkozások, a befektetési projektek hitelezése, finanszírozása jelentené. Olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni, melyek kifejezetten kívánatossá teszik a potenciális vállalkozóknak a közép-és hosszú távú bankhitelek igénybevételét. A megfelelő szabályozással olyan helyzetet kell teremteni, hogy a hitelnyújtó bankok versenyezzenek a hitelt kérő vállalkozók kegyeiért, - azok pedig válogathassanak a jobbnál-jobb hitel-lehetőségek között! A hitelfelvételek, illetve a rendeltetésszerű felhasználás ellen-őrzését meg kell szigorítani, a korrupciót meg kell szüntetni.

5.

A személyi jövedelemadó-rendszer mértékeinek elviselhetővé tétele, a családi jövedelemadózás bevezetése

A jelenleg is alkalmazott adórendszer egyetlen, nem is leplezett célja az állam, az állami költségvetés zavartalanul bővülő működtetésének biztosítása, - hosszabb távon tulajdonképpen minden egyes állampolgár és vállalkozás (adóalany) egy-értelmű kárára. A képtelen helyzet az adórendszert működtető állam s az adózók értelmetlen és természetellenes - antagonisztikus - ellentétéhez, harcához vezet; mintha kizárólag egymás kárára létezhetnének, boldogulhatnának. Holott egészen egyszerűen csak annyit szükséges tisztázni: mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? Az állam a polgárai, és a vállalkozásaik által megszerzett (megtermelt) elsődleges jövedelmek egy részét adók formájában központosítja, - majd eme költségvetési bevételeiből fedezi az össztársadalmi kiadásokat, alapvetően olyan célok meg-valósítására, amelyek az atomizált egyének által kivitelezhetetlenek lennének.

Valójában az állam létezik a polgáraiért, - és nem a polgárok élnek az államból, mint ahogy ez a mi mai, abszurd "társadalmi munkamegosztásunk" látszata...!

A mai Magyarország egy főre jutó GDP-színvonalán, az elviselhetőbb egyéni és közös teherviselés érdekében feltétlenül szükséges lenne az egyéni adózás helyett a családi (összevont) jövedelemadózás bevezetése. Indokolt az egyének családi összetartozásának erősítése már csak azért is, hogy a közös jövedelem, a közös adóterhek és végső soron a közös vagyonszerzés anyagilag is összekovácsolják a társadalom gazdasági és erkölcsi alapegységét, a családot, amely az elmúlt évek felelőtlen és elvtelen politikája következtében amúgy is a végső szétzüllés szélére jutott. A családi jövedelemadózás megalapozása érdekében szükséges az is, hogy mindegyik család kötelező vagyonbevallást tegyen. A vagyonbevallásban minden család adjon számot arról is, hogy az 1990. óta szerzett vagyona milyen forrásból származik. A családi jövedelemadózástól mindenekelőtt a családi vállalkozások elterjedésének, általánossá válásának a megalapozása is várható. Eme dinasztikus vállalkozások megszervezése, működtetése hosszú távon új, erőteljes és pozitív társadalomformáló erővé is kinőheti magát; - egy merőben új társadalmi modellt valósíthat meg, amelyben a család és a vagyon gyarapodása ismét természetes módon összekapcsolódik, és a polgárosodást is elősegítve nagymértékben hozzá-járul a nemzetállam kifejlődéséhez.

6.

Az 1988-1996. között lezajlott privatizáció teljes felülvizsgálata, az intézményes állami korrupció felszámolása, a külföldi termelő működőtőke beáramlásának támogatása

A volt MSZMP-s nómenklatúra tagjai a rendszerváltozáskor a korábbi politikai hatalmukat gazdasági-pénzügyi hatalommá, - a spontán privatizáció révén pedig tárgyiasult tulajdonukká mentették át. Az MDF-es klientúra egyes kitüntetettjei, kedvezményezettjei is ‘furcsa körülmények között’ szereztek nagy vagyonokat.

Az 1988. óta lezajlott magánosítás minden "spontán-privatizáció gyanús" ügyletét visszamenőleg felül kell vizsgálni, és a törvénysértő módon megszerzett magán-vagyonokat - a vétkesek pellengérre állítása mellett - vissza kell államosítani. A visszaállamosított vagyonokat ésszerű decentralizálás vagy feldarabolás után nyílt versenypályázatok révén kell értékesíteni, kizárólag belföldi befektetők számára. Meg kell akadályozni a magyar termőföld spontán privatizációját, és/vagy kül-földi tulajdonba kerülését. Ezen földeket az azt művelő parasztok részére hosszú távú bérletbe kell adni, így lehetővé téve a termőföld lízingszerű megvásárlását. A földek megvásárlására - csak a parasztok számára - kedvezményes banki hitel-konstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni. Mindezekkel az intézkedésekkel elő-segíthetnénk a családi farmergazdaságok kialakulását, illetve a mezőgazdasági polgárság kifejlődését.

A kormány minél előbb tegyen hatékony intézkedéseket az intézményes állami (összeférhetetlenségből, vagy más okokból eredő privatizációs, államigazgatási, banki, társadalombiztosítási, stb.) korrupció visszaszorítása érdekében. Ugyanis tarthatatlan állapot, hogy ami működőképes folyamat még létezik az országban, az mind csak a nómenklatúra kapcsolatrendszerén belül és érdekében működik!

A nemzetállam gazdaságpolitikája persze nem lehet privatizációellenes, és/vagy külföldi befektető-ellenes. Ezért csupáncsak azokat a nemkívánatos folyamatokat, illetve konkrét tranzakciókat korlátozhatja, s akadályozhatja meg, amelyek egy-értelműen a nemzeti polgárosodás, a nemzeti közép-vagy tőkés réteg kialakulása és vagyongyarapodása ellen hatnak. Tekintve, hogy Magyarországon kifejezetten hiányoznak:

- tömeges számban a valódi, eredményes családi és egyéni kisvállalkozások;

- a nemzeti magántulajdonú közép-üzemek, középtőkés-vállalkozások és réteg;

- a valódi belföldi és külföldi termelési célú tőke-befektetők;

- s általában a polgárság, a valódi bankárok és a mezőgazdasági polgárok, -

értelemszerű lenne, hogy a nemzetállam jogi-pénzügyi szabályozása elsősorban a felsoroltak kialakulását, vagyonszerzését, privatizációs közreműködését, vagyon-gyarapodását, illetve Magyarországra való bejövetelét, aktivitását szorgalmazza, támogassa és kedvezményezze. Ehhez illeszkedő törvényeket kellene alkotni!


Magyarország vagyon-és üzletértéke

Miután immár az egész ország - részenként és egészében - kiadó és eladó, sőt, nagyjából már mindenestül el is van adva: éppen ideje felmérnünk, mennyit is érhet üzleti szempontból ma "a Magyarország fedőnevű komplex vállalkozás", különös tekintettel az 1989. óta elszenvedett jelentős értékvesztésre.

A vagyon, vagy az üzleti vállalkozás piaci értéke

A kapitalizmusban bármely vagyontárgy (eszköz, naturália, stb.) vagy egy üzleti vállalkozás pénzben kifejezett értéke mindig épp annyi, amennyiért az adott idő-pontban a "szabad" piacon eladható. A piaci érték nagysága pedig - tekintettel arra, hogy a javak, a készpénztőke, valamint a munkaerő ára is a kereslet-kínálat törvényszerűségeinek a hatására kiegyenlítődik - az eladásra kínált vagyontárgy vagy üzleti vállalkozás profit-termelő képességétől függ.

Ennek megfelelően az üzleti érték az eladni kívánt üzleti vállalkozás (vagyon-tárgy, működő tőke, részvények, üzletrész, stb.) által 6-8 év alatt megtermelhető profit-tömeg jelenértékre diszkontált összegével egyenlő.

A pénz, a tözsde-ügynökök nemzetközi és nemzetek feletti uralma

Mint ismeretes: a kommunizmusnak a marxi-lenini tanok szerinti kísérlete mint-egy 70 évnyi kínlódás után végleg kudarcot vallott, - a "szocialista világrendszer" látványos, ám rövid agóniát követően gazdaságilag és politikailag egyszer csak összeomlott. Marx ugyan nem tévedett a világ nemzetközivé válását illetően, - viszont sajnos a világ proletárjai helyett a világ tőkései egyesültek.

Ezt követően aztán gyorsan kialakult az a multinacionális tőkés-, és az a globális szupranacionális pénzügyi-és médiahatalom, amely - félig-meddig még rejtve, ám teljesen leplezetlenül! - befolyásolja a világ történéseit, és szorosan rajta tartja a hüvelykujját a meghatározó pénzügyi folyamatok és eszme-áramlatok pulzusán.

Oly korban élünk, amikor a pénz hatalma - a Sátán uralma - ténylegesen nemzet-közivé vált, minden eladható és bármi megvehető.

Oly korban élünk, amelyben országokat adnak el és vesznek meg bagóért, majd sanda tekintetű nemzetközi tőzsde-ügynökök (vagy világbank-vezérek) "neveznek ki" - tömeges média-agymosás útján - gyarmati helytartókat.

Az új pénzügyi fikciók, a spekuláció; - az illuzionisták hatalomátvétele

Korunkban a pénz - mint a szupranacionális hatalom "kovásza" - azért is képes szinte tökéletesen konzerválni a legutolsó politikai-területi leosztás (Jalta) erő-viszonyait, mert a fiktív érték (tőke-)mozgások már nagyságrendileg túlnőttek a valóságos értékeket létrehozó termelő folyamatokon. A természetes értéktermelő tényezők (a mezőgazdaság, az ipar, az infrastruktúra) elveszítették meghatározó jelentőségüket; - a világ folyását immáron a nemzetközi pénzügyi illuzionisták, zsonglőrök és akrobaták fikciói és kitalációi, grandiózus trükkjei szabályozzák. Bűvészeink néhány évtizede fokozatosan rájöttek, hogy számukra óriási anyag-megtakarítással és minden téren csökkenő energia-befektetéssel jár, ha az általuk kitalált egyre újabb pénzügyi absztrakciók, fikciók uralmát erőltetik rá a világra, - vagyis közvetett módszerekkel operálnak, ahelyett, hogy közvetlenül a termelő folyamatokat szerveznék és irányítanák.

Elégnek bizonyult néhány csepp ecet egy hordónyi aranyló-tiszta, zamatos borba, és mintegy gombnyomásra megőrült az egész világ.

Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a legáltalánosabb fikció egy gyűjtő-fogalom, melyben minden anyagi létező az eredeti lényegét elveszítve feloldódik: a pénz értéke. A papírpénznek, s a pénzérmének ugyanis valódi értéke nincs. A pénzt - mint általános egyenértékest - az emberiség a kereskedelmi forgalom le-bonyolításának megkönnyítése érdekében, technikai eszközként "találta fel". A klasszikus kapitalizmusban minden pénzösszeg mögött a vele azonos értékű áru-vagy aranyfedezet állt. Az áru-és pénzviszonyok rohamos fejlődése azonban a későbbiekben az önálló banktőke kialakulásához vezetett. Ezzel a pénz szelleme végképp kiszabadult a palackból; a pénz mint fikció, önálló életre kelt. Az ön-állósult banktőke - mint saját újsütetű "találmányait" - elkezdte magából ontani az egyre újabb fikciókat, így vált valóságos létezővé: a hitel, a váltó, az érték-papírok, a részvény, a különböző kötvények fogalma. Valamennyien a pénz édes gyermekei: hiszen mesterséges, korábban nem létezett viszonyok létrehozásának lehetőségét teremtették meg erőszakos úton, a pénz senki által nem ellenőrizhető és nem is ellenőrzött hatalma által.

A kamat és az árfolyamnyereség - mint újabb, művi jövedelemforrások - meg-jelenése, érdek-centrummá válása lehetővé tette olyan komplex tranzakciók le-bonyolítását, mint pl. a feltételezett jövőbeli nyereség, mint üzletérték könnyed adásvétele. A jövő eladása útján megkezdődött a jövő előre felélése is.

Az újonnan felfedezett, bevezetett pénz-fikciók általános elterjesztése és globális működtetése céljából - sőt, a fikciók piacának nagyon is valóságos színteréül! - a multik sietve létrehozták a nemzeti tőzsdéket, illetőleg a nemzetközi tőzsdét. Ez a fikciós tőzsde a pénzügyi zsonglőrök, a brókerek (alkuszok) porondja, trapéza és hálója, - otthona, munkahelye és boszorkánykonyhája egyben.

Mint tudjuk: a vagyon, a portfolió a profit-szerzés, a "pénz-csinálás" legfontosabb feltétele és tényezője. Ugyanakkor a vagyon, a tőke nem más, mint akkumulált és befektetett pénz. Ám ez a vagyon és pénz eredetileg termelő-értékteremtő munka-folyamatokból, hasznos tevékenységekből, természetes úton keletkezett. Ma már azonban a világ-pénz, a világ pénzének döntő hányada nem természetes érték-termelő folyamatokból származik, hanem javarészben tőzsdei spekulációkból... A világpénz - bár a kitüntetett szerepe újra meg újra meginogni látszik - ma is az amerikai dollár. Nem véletlen egybeesés, hogy a világ legeladósodottabb állama az USA, amely - a valutájának pénz-történetileg kialakult nemzetközi monopol-helyzetét kihasználva - gyorsan értéktelenedő, fedezetlen pénzével folyamatosan túlduzzasztja a világ pénzpiacait. Ez is tudatos pénz-technikai spekuláció!

A pénz: a végsőkig koncentrált, korlátlan hatalom fedezete

Ma már a felhígult pénznek tehát nincsen megfelelő áru-és/vagy arany-fedezete, hiszen jobbára nem termelő munka, nem termelés áll mögötte, hanem fikciókkal folytatott tőzsdei spekuláció, ami a multi-és szupranacionális brókerek, kozmo-polita dzsentrik kifinomult kártyajátéka a hatalomért.

Az önállósult pénz látszólag önmaga okává - causa sui -, és minden jólét, illetve boldogság egyedüli forrásává "nőtte ki magát". Éppen ezáltal vált - mint a leg-hamisabb sötét erők koncentrátuma - korunk legsúlyosabb történelmi-filozófiai problémájává is. Marx Károly világa minden tekintetben feje tetejére állt! A pénz mögött nincs munka, a vagyon mögött nincs termelés. A pénznek nincs fedezete, nincs is szüksége rá, mert: az elszabadult, önállósult pénz vált minden hatalom fedezetévé. Az ügyes nemzetközi tőzsde-ügynökök becsapják az úgymond’ leg-nagyobb területi-politikai hatalmak, a nemzetállamok ostoba és magatehetetlen kormányait, hogy utána az ebül szerzett árfolyam-nyereséggel más kormányokat, más területeket vásároljanak meg.

Miközben a jól öltözött, megfontolt tekintetű állam-és kormányfők a nemzetközi gazdasági és politikai integráció perem-feltételeiről egyeztetnek, míg egész nap mosolygós jattolásoktól hangosak mindegyik csatornán a televíziós hírműsorok, - aközben komplett országok adás-vétele folyik a nemzetközi tőzsdén...

Az értékbecslés során alkalmazott absztrakciók, értelmezések

Gondolom, az előzőekből elég világossá vált, hogy napjainkban a pénzügyi világ még sokkal inkább összeszűkült, mint a fizikai. A mi országunk - és jelentősége! - is kétségbeejtően összezsugorodott.

Magyarország gazdaságát némi absztrakcióval - akárcsak egy üzleti vállalkozást - egy input-output modellként foghatjuk fel, melyben a bemeneti oldalon a nemzet-gazdaság termelési tényezői állnak, s a kimeneti oldalt a gazdasági tevékenység nettó hozama képviseli.

A bemutatandó mérlegmodell felállítása és működtetése érdekében absztrakcióval és egyszerűsítéssel élünk, amikor a földet, a termőföldet és a természeti kincseket állandó adottságnak tekintjük. A földet - noha az egyik, s ha nem a legfontosabb termelési tényezőnek tartjuk! - mégsem szerepeltetjük a nemzetgazdaság működő tőkéjének részelemeként, tehát semmilyen számszerű értékkel nem képviseltetjük a feltételezett vagyonmérlegben, illetve annak változásaiban.

Ennek több alapos oka is van. Egy: a föld valóságos piaci értéke - különösen egy egész ország esetében! - nem ismerhető pontosan sem 1989-ben, sem 1996-ban. Kettő: ha a mérlegben a földet is értékkel szerepeltetnénk, akkor az érték, és/vagy annak a változása nem lehetne mentes valamilyen nemkívánatos szubjektivitástól. Három: a vizsgált idő-intervallumban termőföld jelentős mennyiségben külföldiek részére (szerencsére!) még nem került értékesítésre, - ezért a mérleg változásai szempontjából a föld-érték mint eszköz, vagy működő tőke-összetevő lényegében indifferens. Négy: a föld, a termőföld, az anyaföld, az ország földje ("hol sírjaink domborulnak"!), szimbolikus értelemben a haza (!) értéke pénzben egyébként is kifejezhetetlen, mérhetetlen nagyságú, - ezért a föld igazából nem is lehet eladó. A modellemben szerepeltetett globális nemzetgazdasági mérleg-adatok becsült összegek, összevont értékek; ami annyit tesz, hogy a felvett adatok pontos értéke ebben a konstellációban nem ismeretes, és/vagy nem is ismerhető meg. Nemzet-gazdasági statisztikai, de teljes tájékoztatási rendszerünk örökölt hibája, hogy - az állampolgárok hiteles informálása helyett - ma is még mindig csak a ködösítést tekinti fő feladatának. A tájékoztatás mindenütt a mindenkori hatalom érdekeinek alárendelve működik, - de legfőképpen így van ez a totalitárius (vagyis bolsevik-típusú) rendszerekben. A hatalom szempontjából az az ideális valóság-kép, amit a szigorúan manipulált tájékoztatáson keresztül láttatni enged saját magából és a tevékenységéből. A globális közgazdasági és pénzügyi tömegtájékoztatás vezér-elve változatlanul ma is az, nehogy a néptömegek véletlenül is megláthassák a fától az erdőt. A dezinformálás lényege, hogy a fontos és átfogó, valódi adatokat vagy egyáltalán nem, vagy csak tökéletesen összezavart konstellációban szabad közölni - ugyanakkor el kell árasztani az olvasóközönséget mindenféle felesleges és értéktelen részismerettel, melyek majd "eredményesen betemetik a tudatát". Ennek jegyében az INTERNET-hálózaton keresztül pillanatok alatt megtudhatjuk a belga szövőnők várható átlagos életkorát, Claudia Schiffer férfi-ideáljának legfontosabb test-méreteit, - viszont sehonnan sem ismerhetjük meg a magyar nemzetgazdaság korszakos működésének szintetikus mutatóit, a változások főbb tendenciáit és uralkodó irányát.

A jelenlegi világ-korszakra egyébként is általánosan jellemző a szakbarbárság, az állítólagos szakértők, az egyébként teljesen ötlettelen specialisták uralma...

Bármikor találhatsz orvost, hogy lézerrel leoperálja a szemölcsödet, vagy a tyúk-szemedet, - de sokszor hónapokig, ha nem egy életen át kereshetsz belgyógyászt reménytelenül valamilyen, viszonylag egyszerűnek látszó, ám összetettebb tünet-együttes okainak a sikeres megfejtésére. Így van ez a könyvvizsgálattal, a lényegi pénzügyi-vagyoni folyamatok elemző feltárásával is. Hites könyvszakértők százai "számlálják, leltározzák, auditálják, stb." lelkesen, hatalmas pénzekért alapvetően zavaros, de - a jó ég tudja, mitől - jövedelmező vállalkozások készletében a gem-kapcsokat, a rajz-szegeket, a műanyag-tipliket, a ceruza-belet, a cipő-pertliket, stb., miközben a magyar nemzetgazdaság legfontosabb pénzügyi mutatói senki által sem vizsgálva, mélyrepülésben zuhannak alá!

Az alant következő mérleg-modell adatai így hát - együttes hozzáférhetetlenségük miatt - javarészt becsült adatok. Ám csupán a pontos, "hivatalos" adatok hozzá-férhetetlenek; - a nem hivatalos számok, a közelítő értékek minden esetben jól megbecsülhetők vagy eleve közismertek, publikáltak. A becsléseim pontatlansága jóval a tűrési határon belül van, ami tehát az "adatok működő képessége" szem-pontjából el is hanyagolható. A jelen absztrakció, a felállított modell újszerűsége éppen abban rejlik, hogy eddig napvilágot nem látott gondolatmeneteket indít el, valamint lényeglátó gondolkodásra serkent. Mint majd látjuk: olyan kérdéseket is felvet, melyekre a valamilyen válasz megadása napjainkban már elkerülhetetlen.

Magyarország nemzetgazdasága globális mérlegének változásai

Mindenekelőtt meghatározzuk az egyes mérleg-sorok adat-tartalmát.

Eszközök

n Föld: termőföld, anyaföld, hegy-völgy-víz, pusztaság, - adottság érték nélkül.

n Tárgyi eszközök: építmények, gépek, berendezések, járművek, infrastruktúra, fogyóeszközök, készletek.

n Kintlévőségek: a valutában kifejezett összeg, mellyel más országok gazdasága tartozik nekünk (hitelek, kölcsönök, stb., - USD-ben).

n Valutatartalék: a nemzetgazdaság konvertibilis valuta-készlete (USD-ben).

Források

n Saját tőke: a magyar tulajdonban lévő működő tőke értéke.

n Veszteség: a nemzetgazdaság folyó fizetési mérlegének deficitje (USD-ben).

n Bruttó adósság: a magyar nemzetgazdaság bruttó hitel-, vagy kölcsöntartozása bármely külföldi hitelezővel (Világbank, IMF, stb.) szemben. (Nettó adósság = a bruttó adósság és a kintlévőségek különbözete.)

folyó árakon és árfolyamon, - milliárd USD-ben

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Megnevezés 1989. 1994. 1996. 1998.

(extrapolált)

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Eszközök

- föld - - - -

- tárgyi eszközök 70 40 22 16

- kintlévőségek 12 15 18 20

- valuta-tartalék 2 7 10 12

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Eszközök összesen: 84 62 50 48

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Források

- saját tőke 60 33 15 7

- veszteség 4 4 2 3

- bruttó adósság 20 25 33 38

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Források összesen: 84 62 50 48

---------------------------------------------------------------------------------------------------

A táblázat számadataiból leszűrhető elsődleges megállapítások:

· A tárgyi eszközök dollár-értéke - egyrészt a privatizáció, másrészt az infláció következtében - folyamatosan csökken, tehát nulla felé konvergál. A folyamat elméleti legvégén gyakorlatilag már semmink nem lesz (csak a puszta föld).

A saját tőke fedezetét mindenekelőtt (természetben) a tárgyi eszközök jelentik. Az adatsorokat egymással összevetve kitűnik, hogy a tárgyi eszközök értéke látszólag "relatíve túlnő" a forrás-értéken, vagyis tárgyi eszközeink az infláción túl is fokozódó ütemben értéktelenednek. A tárgyi eszközeink tehát korábban a piaci reálértékükhöz képest túl voltak értékelve. Ez egyben azt is jelenti, hogy saját, csökkenő mennyiségű tárgyi eszközeink mérleg szerinti értéke növekvő hányadában nem valós, hanem fiktív. Ez a vagyonvesztés belső lényege is.

· A kintlévőségeink értéke - legalábbis a hivatalos deklarációk szintjén! - csupán a bruttó és a nettó külső államadósság különbségeként értelmezendő. Persze nem ártana egyszer tételes elemzéssel részletesebben is feltárni, - hogy mely országok, mióta, milyen összegekkel, és főleg miért is tartoznak nekünk. Ez legalább olyan érdekes és fontos lehet, mint a saját tartozásaink részletezése. A listák nyilvánosságra hozataláig csupán remélhetjük, hogy immár szabad és független, rohamosan kapitalizálódó országunk állama - legalábbis 1990. óta - szakított a korábbi gyakorlattal, s már nem nyújt jelentősebb összegű dollár-hiteleket ún. fejlődő (gyarmati, félgyarmati, poszt-szocialista, stb.) országok számára. Rendkívül örvendetes lenne, ha a kintlevőségünk nemcsak hogy nem növekedne, hanem a főbb adósaink (pl.: Oroszország) végre ki is egyenlítenék évtizedes tartozásaikat.

· A valuta-tartalékaink összege "drámai ütemben" növekszik, ami egyrészt a privatizációs bevételek következménye, másrészt a "takarékos gazdálkodás" eredménye. Ugyanakkor teljesen nem érthető meg, hogy a valuta-bevételek és megtakarítások jelentős része miért "vándorol" szinte automatikusan a valuta-tartalékba. A valuta-tartalékok kvázi-öncélú növelése helyett ugyanis például csökkenthetnénk - a külső államadósságot is. Amennyiben az állami vagyon privatizációja, a külföldiek hazai befektetéseinek forszírozása tényleg a külső államadósság csökkentését célozza, ténylegesen miért a tartalékok növelése folyik? Miért, és kinek jó az, ha a gyorsított privatizáció mellett, - adósságaink és tartalékaink is, egyszerre növekednek? Jobb időkre várunk?! Miért kellett oly sürgősen (ráadásul állami profitgaranciával) privatizálni például a stratégiai fontosságú villamosenergia-ágazatot, ha a privatizáció bevétele a tartalékok növelését szolgálta? Milyen titokzatos döntések ezek, és főleg kiéi?! Ha csak egyszerű felsőszintű koordinálatlanságról lenne szó, úgy reménykedhetnénk: ‘egyszer csak sikerül’ Nagy Sándornak gazdasági-stratégiai miniszterelnök-helyettessé avanzsálnia, - miáltal a probléma megoldódik. Félő azonban, hogy a valódi célok és indítékok szöges ellentétben állanak a deklaráltakkal, amin nem segít semmilyen kinevezés...

· A saját nemzeti tőkénk értéke rohamosan fogy, ami pedig a privatizáció és az infláció együttes hatásának eredője. Extrapolációs becsléseim szerint 1998-ban érjük el a saját források gyakorlati mélypontját, - a magyar tulajdonú portfolió (részvények és üzletrészek) maradványértéke várhatóan 1.200 milliárd forint körül stabilizálódik. Az összkép teljessé tétele érdekében jegyzem meg, hogy 1998-ra a magyar gazdaságban működő külföldi tulajdonú tőke összértéke eléri a 30-35 milliárd USD-t, miáltal a magyar működő tőke részesedése mindössze 17-20 %-ra csökken.

· A nemzetgazdaság gazdálkodási veszteségének összege 1989. és 1994. között érte el a maximumát, ami a fizetési mérleg 4 milliárd dolláros hiányában jutott kifejezésre. A Horn-kormány ezt 1994-1995-ben még szinte tétlenül szemlélte, majd 1996. március 12-ikén váratlanul lecsapott a népre. A Bokros-féle - és ‘egyéb vegetatív’ - csomagok rajtaütésszerű bevezetése némi egyszerűsítéssel arra az IMF-indíttatású ‘koncepció’-ra épült, hogy ti. a társadalombiztosítás, a szociális juttatások, az egészségügy és az oktatás teljes körű és maradéktalan szétverése, így a kiadások drasztikus csökkentése a fizetési mérleg ugrásszerű javulásához vezet. Mindez így is történt, - 1996-ban a nemzetgazdaság külső deficitje maximum 2 milliárd USD-t ér el. Extrapolációim során azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a kormánynak a ‘valódi’ szocialisták, a szak-szervezetek és a társadalom felett aratott kétes értékű győzelme pyrrhoszi; így 1998-ra helyreáll, közel a régi veszteség. Lehetséges persze még az is, hogy az egyensúly ‘újra-elromlása’ jelentős privatizációs sikerek, sőt, növekvő valuta-tartalék mellett és ellenére következik majd be.

A mérleg-modell belső összefüggései azonnal, még inkább élni kezdenek, amint a számok mögöttes tartalmát - és az eszünket! - kicsit megmozgatjuk. A táblázat adataiból levonható komplex következtetések az alábbiak:

Amennyiben az 1998-ra kivetített prognózis megvalósul, úgy majd a 3 milliárd dolláros fizetési mérleghiányt külső forrásból - újabb hitelből! - kell pótolni. Eszerint 1998. végére a bruttó külső adósság uszkve 41 milliárd dollárra nő. Tekintettel arra, hogy a legfontosabb mérleg-összefüggés alapján a saját tőke értéke az összes eszközök (aktívák) és az idegen források különbsége, - meg-állapíthatjuk, hogy a nemzetgazdaság saját működő tőkéjének reálértéke 1998. végén nem haladja majd meg a 7 milliárd dollárt, ami akkor cca. 1.400 milliárd forint értéknek fog megfelelni. A még működő vagyonunk elenyésző az állam adósságához, de még az évi GDP, vagy az állami büdzsé összegéhez mérve is.

· A modell szerinti mérleg-főösszeg (84 - 48) csökkenő tendenciájú. Ez még ön-magában is ‘ördögi’ körre utal, - egy olyan összeomlóban lévő gazdaság képét mutatja, amelyben a legfőbb eszköz és a legfőbb végcél egyaránt a restrikció. A folyamatos zsugorodás legékesebb bizonyítéka a saját tőke egyre csökkenő értéke. Tíz év leforgása alatt (1989-1998) a saját tőke értéke 60 milliárd USD-ről 7 milliárd USD-re csökken; vagyis ma már csupán a rendszerváltozáskor rendelkezésünkre állt vagyon törtrésze, mindössze 11,7 %-a a miénk. A többit meglovasították, elprivatizálták, lenyúlták, a vagyonunk eltűnt. 1990-ben saját vagyonunk értékéből (60 Mrd USD) kifizethettük volna minden adósságunkat (24 Mrd USD), és még maradt is volna 36 milliárd dollárunk. 1998-ban teljes saját vagyonunk értékesítéséből már a külső adósságunk egyötödének vissza-fizetésére sem futná... Nincsenek már alternatív variációk.

· Mi lenne, ha...?! Mi lenne, ha 1998-ban ezer-egynéhányszáz évnyi bolyongás után újra országunkba tévedne a Csodaszarvas és minden gombnyomásra jóra fordulna? Mi lenne, ha minden megmaradt erőtartalékunkat mozgósítanánk, és megpróbálnánk végleg megszabadulni államadósságunk évtizedes béklyóitól?! Mi lenne, ha mindenünket az adósság egyösszegű visszafizetésére fordítanánk?

- behajtanánk összes kintlévőségünket, - ebből bevételünk: 20 Mrd USD,

- bevetnénk összes valuta-tartalékunkat, - ami készpénzben: 12 Mrd USD,

- forgalmi áron eladnánk vagyonunkat, - ebből bevételünk: 7 Mrd USD.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Vagyis - minden vagyonunkat egyszerre készpénzzé téve, és egyetlen célért
feláldozva -
összességében 39 milliárd USD-t fordítanánk a felhalmozott külső
államadósságunk azonnali kifizetésére. Azonban mindez nem lenne elég, - még
mindig fennmaradna 2 Mrd USD kifizetetlen hitel.

Ingünk és gatyánk elveszítése után még mindig adósok maradnánk...

Egyetlen jelzálogként felajánlható vagyontárgyunk maradt, - a puszta föld.

Ne higgyük, hogy Magyarország földjének, a hazának az ingatlan-tulajdon-
lapján nincs rajta réges-rég a Szupranacionális Földhivatal jelzálog-jegyzete!

A leírtak összegzéseként Magyarország aktuális vagyoni értékéről az alábbi meg-állapításokat tehetjük:

Vagyoni érték a mérleg-modell szerint (50-35): 15 milliárd USD, -

Piaci-forgalmi érték a mérleg-modell szerint (43-35): 8 milliárd USD.

Ugyanezek az értékek 1998-ra - a kormányzati ciklus végére - prognosztizálva a következők:

Vagyoni érték a mérleg-modell szerint (48-41): 7 milliárd USD, -

Piaci-forgalmi érték a mérleg-modell szerint (39-41): - 2 milliárd USD.

Vigyázat!!! A mérleg összefüggései szerint Magyarország piaci-forgalmi értéke tehát a következő két év során válik-válhat negatívvá. Ma még pozitív vagyonnal és piaci forgalmi értékkel rendelkezünk, ámde az uralkodó trend-vonalak meg-hosszabbítása egyértelműen a totális csőd felé mutat. Vagyonunk (önállóságunk) mindenestül történő elveszítésének az egyenes következménye lehet az országunk területére 1982-ben (ekkor léptünk be a Nemzetközi Valutaalapba!) bejegyzett jelzálog kvázi-jogszerű érvényesítése a hitelezőink részéről, - ami a számunkra országunk, hazánk végleges elveszítésével lenne egyenlő...

Magyarország mint komplex vállalkozás üzleti értéke

A vállalkozás üzleti értékét - így a portfolió piaci-forgalmi értékét - a működése révén realizálható profit jelenértékre diszkontált összege határozza meg.

A Magyarország "fedőnevű" vállalkozás üzleti hozadéka jelenleg évi 2-4 milliárd dollár veszteség (fizetési mérlegdeficit), aminek alapján a vállalkozás üzleti-piaci értéke zéró.

Minden egyes külföldi, szakmai és pénzügyi (termelő, vagy "karvaly") befektető szabadon eldöntheti - el is dönti! -, hogy érdemes-e egy csőd előtt álló, tartósan veszteséges vállalkozásba likvid pénzeszközöket (magyarul: cash-t) fektetni akár privatizációs portfolió-vásárlás, akár tőke-emelés útján.

Még az ún. "zöldmezős" befektetések eszközlése is módfelett kockázatos.

Magyarország felszámolási értéke

Tegyük fel, hogy Magyarország egyik hitelezője vagyunk! Információink alapján már hosszú évek óta ismerjük - a tartós adós - Magyarország csökkenő nemzet-gazdasági teljesítményeit, csekély tőkeerejének és üzleti moráljának folyamatos hanyatlását és teljes szétzüllését, - a másfél évtizede tartó vagyonvesztés összes káros következményét. Maradéktalanul átlátjuk, hogy Magyarországon a negatív gazdálkodási és pénzügyi-vagyoni folyamatok ezekben az években válnak vég-képp visszafordíthatatlanokká, - tehát adósunk a teljes csőd felé rohan.

Miután mindezt kezdettől tisztán látjuk, - pontosan tudjuk azt is, hogy az általunk eredetileg nyújtott hitel (tőke) összegét soha az életben nem láthatjuk viszont. Így elöljáró érdekünkké válik, hogy a kamatfizetés futamidejét a végtelenbe nyújtsuk, miáltal az effektív tőkeveszteség összege - sok éven át - fokozatosan minimálisra csökkenthető. Ezenközben persze Magyarország minden létező vagyontárgyát is jelzáloggal terheljük meg, hogy majd a csőd tényleges bekövetkeztekor - nyújtott hiteleink ellenében - mindezek tulajdonjoga automatikusan reánk szálljon.

Tegyük fel, hogy külföldi befektetők vagyunk Magyarországon! Részt kívánnánk venni a magyar állami vagyon privatizációjában, így a célunk, hogy a számunkra kívánatos vállalkozást, üzletrészt, részesedést (ingatlant, vagyontárgyat és csőd-portfoliót, stb.) minél alacsonyabb áron vásárolhassuk meg. Mivelhogy valutánk értékálló (tudunk hát várni!), a magyar vagyon azonban rohamosan devalválódik; - a várakozásainknak leginkább egy oly időpont fog megfelelni, amikor a magyar vállalkozás éppen a csőd állapotába kerül. Még létezik, még nem számolták fel, - de az eladási ára a lehető legalacsonyabb. A cég egészében vagy részenként, esetleg a cég vagyontárgyai (ingatlanai, gépei, stb.) egyenként ekkor vásárolhatók meg a legolcsóbb áron. Ez az ár az ún. felszámolási ár.

A Magyarország ‘fedőnevű’ vállalkozás épp mostanában jutott el a teljes csőd - a pénzügyi szakadék - legszélére; vagyontárgyai a szezonvégi kiárusítás keretében felszámolási áron vehetők meg.

Magyarország felszámolási ára egyenlő a tárgyi eszközök (22), továbbá a kint-lévőségek (18) értéke együttes összegének cca. 30 %-ával, ami maximum 12 milliárd USD-t tesz ki. A 10 Mrd USD összegű valuta-tartalék célja, jövőbeli sorsa jelenlegi ismereteink szintjén nem prognosztizálható. Amennyiben nem is képezi Magyarország valós tulajdonát (esetleg további ‘adósságokból’ áll), - úgy természetszerűleg nem tekinthetjük a felszámolási-kiárusítási vagyonunk, vagyis a felszámolási tranzakció részelemének.


Rekviem a szocialista konjunktúráért

(filozófiai betét)

Amennyiben - illetve: MERT! - Isten nem létezik: bármit szabad.

Ez a liberalizmus - a sátáni világ-és életfelfogás - ‘ontológiai’ alapja.

A „keresztény erkölcs” szószerkezetben a ‘jelző tag’ felesleges, ugyanis erkölcs csak egyféle létezik: keresztényi.

Az isteni törvények és a liberális jog

Jézus Krisztus élete és halála a létező legmagasabb-rendű áldozat és erkölcsiség.

Isten Krisztus személyében testesült meg, s szállott le a Földre; - az Atya és a Fiú közös áldozatából született meg az emberi bűnök megbocsátásának a lehetősége.

Áldozat és megbocsátás - önzés helyett szerető odaadás.

Az erkölcs szónak Krisztus előtt egész egyszerűen nem lehetett valós-gyakorlati jelentés-tartalma, hiszen Krisztus kereszt-áldozata teremtette csak meg az egyén (az individuum) és az emberiség (a kollektíva) számára egyaránt az üdvözülés, a túlvilági boldogság, - a feltámadás elérésének egyetemes lehetőségét.

Erkölcsös tett az, amit az ember (!) földhözragadt, evilági érdekei ellenére is meg-tesz (ez az áldozat); valamint erkölcsös magatartás az, ha az ember (!) kicsinyes-önző érdekei ellenére sem tesz meg (ez az önuralom) valamit.

Az erkölcs tehát transzcendens kategória.

A lényege szerint az ember akkor sem cselekedhet meg erkölcstelen dolgokat, ha éppen nem látja senki, vagy a tettére - tárgyi bizonyíték hiányában - nem derülhet fény. Az erkölcs belső szabályai szerint az erkölcsös ember akkor sem lophat, ha az ügyetlen és szakszerűtlen - vagy éppen a szándékosan trehány! - Nagy Testvér nevetséges jogszabályai a lopást esetleg rövidebb-hosszabb (4-8-12-14 éves) idő-szakokban mégis lehetővé, sőt, esetleg törvényessé is teszik.

A liberális jog szerint bűn az, amit a jog büntetni rendel. Az erkölcsiség alapján erkölcstelen, tehát bűnös az, amit a transzcendens isteni törvények nem engednek meg, vagyis tiltanak.

A liberális egyén csakis a mának él, a múló földi élvezetek rabja. Ha félrenézel, kilopja zsebedből a pénztárcádat, majd arcátlanul segít neked megkeresni azt...

Persze, sohasem találjátok meg, - ő viszont tiszta és segítőkész látszatot keltett.

Az erkölcsös ember belső késztetések vagyis a felsőbb isteni törvények szerint él; gyakorlatilag nem szükséges ismernie az éppen aktuális-hatályos jogszabályokat sem, hiszen Isten törvényeit nem változtatja naponta a parlament, és azok egyéb-ként is kijátszhatatlanok.

Isten szeme valóban mindent lát; ámde a Nagy Testvér kegyesen félrenéz, amikor éppen az övéi vétkeznek: hazudnak, lopnak és csalnak.

Ezért aztán az erkölcsös-istenes ember a liberálisokkal szemben eredendő, meg-változtathatatlan hátrányban éli le az egész földi életét. Így lesznek a hívőkből a szegények, - a hitetlen tolvajokból pedig a gazdagok. Tevék - a tű fokán át...

Az igazi baj azonban akkor és ott kezdődik, amikor megvalósul a Nagy Testvér totalitárius uralma. A Nagy Testvér ugyanis kiválasztottjai kizárólagos érdekében olyan speciális jog-és intézményrendszert épít ki és működtet, mely nem az isteni törvényeken, tehát nem az egyetemes erkölcsön alapul. A Nagy Testvér törvényei ‘szándékosan lyukasak’, - azért, hogy a rendszerhű kiválasztottak szabadon ki-be járkálhassanak rajtuk, míg az egyszerű rabszolganép restrikciós gúzsban éhezve vergődik. Az elit milliárdokat lophat el törvényesen, miközben ‘százforintos adó-csalásocskák vádjával’ bárki-bármikor tökéletesen és véglegesen tönkre tehető, a Nagy Testvér törvényei és intézményei által.

A Nagy Testvér nem isten; csupáncsak egy földre taszított (Lucifer, a fényhozó), földhöz ragadt, bűnös-esendő lény, aki ugyan teljhatalomra vágyik, de mégsem ígérhet a híveinek túlvilági boldogságot, örök életet vagy üdvözülést - hiszen sem erkölcsiséggel, sem túlvilági hittel, sem valódi hatáskörrel-lehetőségekkel, sem transzcendens képességekkel nem rendelkezik, illetve mindezekkel már - árulása óta - régen nincsen felruházva. Maradandó értékek, képességek és lehetőségek hiányában a Sátán kérészéletű, hamis birodalmát itt és most, a Földön igyekszik berendezni. Legerősebb segítőtársa ‘fia’, az Antikrisztus, aki a pénz, a hatalom, a vagyon, a privatizáció, a részvények és a tőzsde illékony ígéreteivel, mint kábító illúziókkal keríti hatalmába a gyanútlan-esendő emberek százezreit. Igyekeznek ezért elhitetni mindenkivel, hogy bárki könnyedén gazdaggá válhat, ha elfogadja és magáévá teszi a Sátán és az Antikrisztus mentalitását, - vagyis ha megtagadja Krisztust.

Ajánlatuk lényege, hogy jelenértékre diszkontálják az üdvösséget, az örök életet, amiért cserében azonnal harminc ezüstpénzzel fizet a Nagy Testvér erre kijelölt kereskedelmi bankja.

Elhitetik a gyarló átlagemberekkel, hogy a bankár, a vagyonkezelő, a privatizátor, a tanácsadó, a bróker, a krupié, az ügyvéd és a könyvvizsgáló nem tolvajok; - a buzi és a kurva nem betegek vagy erkölcstelenek, hanem egyszerűen csak mások. Mindenki persze nem férhet bele az említett másság-kategóriák valamelyikébe, - ezekből lesznek a rabszolgák, a földönfutók, a hajléktalanok, a munkanélküliek, a börtönlakók és a mártírok. Vagy még a renitens másként gondolkodók...

Az állami monopólium és a növekedés fikciója

A létező szocializmusban az istenadta nép több mint negyven éven át csupán éh- bért kapott áldozatos/megfeszített munkájáért; csak azért, hogy eszeveszett ütemű gazdasági növekedésünkkel még gyorsabban ledolgozhassuk a legfejlettebb tőkés országokkal szemben fennálló - szakadéknyi - technikai hátrányunkat. Mindenki számára egyértelmű és nyilvánvaló volt, hogy katonai terepjáró Trabantjainkkal talán mégsem győzhetjük le a - Porschékkal, Ferrarikkal és Cadillacekkel - vadul száguldozó imperialistákat. Elvégre csúzlival eredményesen nem harcolhattunk az állig felfegyverzett, rendkívüli ravaszságú osztrák hegyivadászok ellen sem, ezért védelmi (!) képességeinket is rohamléptekkel fejlesztettük... Fikció következik!

Minden évben rekordot döntött a nemzeti jövedelem felhasználási arányaiban a felhalmozási hányad nagysága, no persze a fogyasztás rovására. A magyar fel-halmozási ráta egyes években a 25-30 %-os mértéket is elérte, ami bizonyára ki is váltotta a világ korabeli urainak maximális rémületét a Buckingham-palotában és a Wall-Streeten egyaránt. A beruházási láz az 1970-es években - a hírközlés után (pl. űrtávközlő földi állomás, új mikrohullámú láncok, solti rádióállomás) - még a titkosszolgálatot is elérte. A magyar katonai hírszerzés 1976-ban önszorgalomból állítólag egymagában háromszor annyit költött a repülő csészealjak (az UFÓ-k) megfigyelésére, mint a komplett NASA... Kazahsztánban a tengizi olajmezőn a magyar Vegyépszer - bár amerikai segítséggel, de - szovjet megbízásból először Noé bárkáját rekonstruálta, majd eredeti méretében sikerült megépítenie Ezékiel próféta űrhajóját is, melyet találóan Challanger névre kereszteltek. Mindezeken aztán a NATO és a Varsói Szerződés úgy összekülönbözött, hogy közel két évvel elhalasztották a CIA, a KGB és a MOSZAD tevékenységének összehangolását...

Az elképesztő gazdasági erőfeszítések meg is hozták a várt eredményt. Magyar-ország termelő potenciálja, ipari kapacitása a hivatalos statisztikák szerint évente 10-12 %-kal bővült, de közel hasonló dinamikát produkált a nemzeti jövedelem növekedése is, - miáltal megvetette a felhalmozási ráta további, minden határon túli növelésének az alapjait. Ám a beruházási konjunktúra éhségének csillapítása a továbbiakban már nem volt megoldható pusztán csak belföldi források terhére. Pótlólagos, külföldi pénzeszközök azonnali bevonása vált szükségessé; így aztán Magyarország bankárai megkeresték a Világbankot, sőt, még felvételt nyertünk a Nemzetközi Valutaalapba is. Mindezek a ‘gyümölcsöző’ kapcsolatok évtizedekre biztosították a szinte korlátlan összegű nyugati kölcsönök felvételét, illetve így az összeomló félben tengődő reform-kommunista rendszer zavartalan finanszírozását és továbbélését. 1982-től mértéktelenül eladósodtunk, és azóta már az adósság-szolgálat teljesítésére (kamatfizetésre) veszünk fel egyre újabb külföldi hiteleket. Tekintettel arra, hogy az 1970-es és az 1980-as években nemzeti jövedelmünknek csak viszonylag kis (bár növekvő) részét fordítottuk fogyasztásra, s a nagyobbik hányadát beruházásra vagyis felhalmozásra; - így igazán komoly anyagi értékek épültek fel, amely értékek szinte kivétel nélkül a társadalmi tulajdont, bár annak inkább az improduktív hányadát gyarapították. Egyetlen jelentős kivételről kell megemlékeznünk, nevezetesen a magyar részről soha meg nem épült és meg nem épülő bős-nagymarosi vízi erőműről. A jórészt nyugati hitelekből félig kialakított erőmű-terület teljes lebontása éppen a napjainkban folyik, szintén jórészt nyugati hitelekből. Elmondhatjuk tehát, hogy a Duna-saurus megalomániás építkezése és bontása 200-300 milliárd forintnyi összráfordításával speciel nem növelte, hanem apasztotta a társadalmi tulajdont...

Mindezeket megőrizzük - szelektív emlékezetünkben.

Ámen.


A parlament a falrament

Történik az Úr 1996. esztendejében, október akár-hányadikán; az Országházban. Délutáni ülés: a napirend utáni (!) azonnali kérdések órája (kombinált program). Az ülésteremben 14 országgyűlési képviselő ül, - fél-karéjban az államtitkárok, a csonka ‘árnyék-kormány’.

Nagy magyar csendélet. Két képviselő az orrát piszkálja, egy zavaros tekintetű borzas ifjonc önfeledten rágózik, egy fontoskodó-sunyi országatya mohón issza pártfőnöknője utolsó eligazításait, az egyik kisgazda épp az önvédelmi fegyverét tisztítja és olajozza, - egy államtitkár pedig a külfölddel (IMF) mobil-telefonál.

A szabadmadarasok gazdasági szakértője walkman-t hallgat, megint mások pedig tökmagot rágcsálnak.

A komplett SZDSZ-frakció Hócipő-t olvas. Az MSZP-frakció úgyszintén, - ámde náluk fel-feltűnik egy-két Demokrata, sőt: Magyar Fórum is. Nem szégyellik...

A többiek jobbára az ebédet emésztik, és/vagy egyszerűen csak szunyókálnak.

Egy KDNP-s képviselő a Tocsik-ügyben álkérdést intéz Suchman Tamás tárca-nélküli ipari és turisztikai miniszterhez: "Miért kellett ezt csinálni?!" - címmel.

A miniszter halaszthatatlan közérdekű elfoglaltsága miatt a Tisztelt Házon kívül tartózkodik - a válaszadástól.

A házelnök megkérdezi: "Képviselő úr, jobb híján elfogadja-e a véletlenül éppen jelenlévő Tocsik Márta válaszát? Ha igen, - tegye fel kérdését!"

A képviselő elfogadja, a házelnök megadja a szót. Képviselő: "Tisztelt Suchman-Tocsik miniszter-úrhölgy! Kérem, a kérdésem a következő lenne: Miért kellett ilyet csinálni?!"

A házelnök a 120 másodperces válaszadásra felkéri a véletlenül éppen jelen lévő Tocsik Mártát, aki - érthetetlenül - csak egy hamisított Suchman-aláírású MSZP-s szakértői igazolvánnyal juthatott be a Parlament üléstermébe. Megadja neki a szót.

Tocsik Márta: "Nem értem a feltett kérdést, de szívesen válaszolok. Noha jogász vagyok, gyakorlatilag minden írott és szóbeli megnyilatkozásom egyaránt állam-titok. Bár nem is tudom, hogy mit és kit is keresek itt?! Suchman hol van? Nem ismer, de én őt igencsak jól. Megbízásom szokai, de persze törvényes. Enyhítő körülményként felhoznám, hogy a munka maradéktalanul el lett végezve, - annak ellenére, hogy az előzetesben hajnalig az asztal tetején táncoltattak, a Gyors-kocsi utca exkluzív különtermében. Jegyzőkönyvön kívül megjegyzem még, hogy több tiszt is felkért lambadázni, de én persze - tekintettel a Számviteli Törvény idevonatkozó szigorú előírásaira - mindvégig, mindenkinek nemet mondtam...

Egyébként hajlandó lennék a még a táskámban lévő mintegy 300 millió forintból négyet-ötöt visszaadni, ha szépen megkérnének rá. Majd legfeljebb visszakérem az önkormányzatoktól, - végül is övék lett az összes siker!"

A KDNP-s képviselő: "Tocsik Márta válaszát sajnos - noha tényleg kimerítő - nem tudom elfogadni, mert időközben rájöttem, kicsoda ő! Hát nem irgalmas nővér, az biztos..."

Házelnök - személyes érintettség címén - két percre megadja a szót H. Cs. kisz-korú MSZP-s képviselő úrnak.

H. Cs. kisz-korú képviselő: "Sajnos másfél-két év óta első ízben veszek részt a Parlament munkájában, így a konkrét ügyet kevéssé ismerhetem. Mindazonáltal - frakcióvezetőm határozott kérésére - egyértelműen Grósz elvtárs véleményéhez csatlakozom."

Kétperces reagálásra jelentkezik Torgyán József, az FKgP frakcióvezetője:

"Már elnézést kérek, Tisztelt Elnök úr - akar tetszik, akar nem -, de ne kerteljünk tovább, öntsünk tiszta vizet a pohárba! A Független Kisgazdapárt képviselő-csoportja előtt napnál világosabb tény, hogy Tocsik Márta egyenes ági unokája Rákosi Mátyásnak! Egyértelműen bizonyítja ezt, hogy a jogi diplomáját szintén Rosztovban szerezte!"

Szintén kétperces szólásra jelentkezik a majdnem egyszázalékos néptámogatású Néppárt képviselője: "Azt javasoljuk, hogy az 1997. évi költségvetésben Tocsik Márta számára - bázis-alapon - beütemezett sikerdíj összegéből építsünk új kór-házat, a privatizáció sértettjeinek, sérültjeinek, kárvallottainak ápolása céljából. Javasoljuk még, hogy a Televízió részére a Friderikusz-show finanszírozására előirányzott összeget, valamint Zemplényi György 1997. évi folyamatos, szabad-lábon történő ápolásának költségeit együttesen fordítsuk arra, hogy egy kisebb műtétet végezzenek el a jóléti miniszter úron."

Hozzászólásra felemelkedik Deutsch Tamás, az ügyet kivizsgáló országgyűlési bizottság elnöke: "Elnézést kérek, de a számomra precízen összekészített egész aktatáskányi dokumentációban pár perccel ezelőtt találtam egy közjegyző által tegnap hitelesített okiratot, amely egyértelműen bizonyítja, hogy Tocsik Márta Suchman Tamás nevelt leánya, hiszen az édesanyja leánykori neve különben hogyan is lehetne Horn Teréz. Ennek alapján felszólítom a Kormányt, hogy a végrehajtó hatalmat - és Antall József staféta-botját! - haladéktalanul adja át a Fidesznek, illetve Orbán Viktornak!"

Házelnök csenget. Szólni kíván az Állami Számvevőszék elnöke: "Első ízben 1672-ben küldtünk szignalizációt a Miniszterelnök Úrnak arról, hogy a Szám-viteli Törvény előírásai alapján teljesen szabálytalan és elfogadhatatlan az a gyakorlat, miszerint csak a kurucok kötelesek konszolidált mérleget készíteni, a labancok viszont nem. Ez már eleve magában hordja a bennfentes részvény-kereskedelem kockázatát, effektív lehetőségét. Összeférhetetlen és egészségtelen szokás az is, hogy az egyszemélyes kft.-k - itt elnézést kell kérnem a hölgyektől! - kvázi önmagukat auditálják. Ezt azóta minden évben leírjuk - újra kinyomtatjuk, hiszen a számítógépben van! - a tisztelt Miniszterelnök Úrnak, de a jelentéseink automatikusan-olvasatlanul az íróasztal-fiókjába kerülnek."

Ekkor remegő ajkakkal kétperces reagálásra felemelkedik Pető Iván, az SZDSZ elnöke: "Tűrhetetlennek tartjuk, hogy ebben a demokratikus országban egyesek szabadon kutathatják Tocsik Márta rokoni kapcsolatait! Egyéb kitételekről most nem is szólva. Ami Suchman Tamást illeti, - neki természetesen távoznia kell, hiszen messze esett a nevelt lányától! Egyébként is: ki az a Balaton Péter??!!! -

Tessék tudomásul venni, hogy a koalíció mindaddig fennmarad, ameddig Horn Gyula és a külföldi adósságállomány kezelhető. A demokrácia jegyében pedig kategorikusan megtiltom, hogy bárki akár csak beszéljen is a trianoni határok felülvizsgálatáról! A keresztények fogják be a szájukat! Főleg Giczy György."

Házelnök: "A vitát berekesztem. Szavazásra teszem fel a kérdést, - ki az, aki el-fogadja Tocsik Márta úr-hölgy válaszát? Kérem, most szavazzanak!"

A Tisztelt Ház 74:26 arányban elfogadta a zug-firkásznő válaszát...


Botcsinálta közgazdászok

Nagyjából egy évvel ezelőtt a Demokrata hasábjain, 3-4 terjedelmes elemző tanulmányomban is foglalkoztam az egyik legfontosabb aktuális politológiai kérdéssel: miszerint egy "elképzelt etalon" alapján ki lehet, illetve személyes tulajdonságai alapján ki lesz-legyen hazánk következő miniszter-elnöke.

Akkor, ott az egyik alapvető feltételként említettem, hogy a lehetséges jelöltnek legyen saját, önálló, megvalósítható nemzetgazdasági stratégiai elgondolása, hosszútávú gazdaságpolitikai koncepciója. Szemére vetettem Orbán Viktornak, hogy neki ilyen nincsen, - vagy "ami van", az tévedés.

Ám azóta kiderült, nyilvánvalóvá vált, hogy megvalósítható koncepciója egyik vezető politikusnak, pártelnöknek, sőt, a közvetlen tanácsadóiknak sincsen, - urambocsá' a koncepció teljes hiánya a legfelsőbb magyar politikai körökben általánosnak mondható.

Az ok is könnyedén kitapintható: a vezető politikusaink (és/vagy a szakértőik) szakmai képzettségükre nézve vagy nem közgazdászok, vagy ha igen, - életükben nem dolgoztak gazdasági vezetői beosztásban!

A következmények beláthatók: vezető politikusaink azt hiszik, hogy a gazdaság-politika olyan tárgykör, mint mondjuk a futball: minden végzettség nélkül bárki a szakértője lehet. Így aztán vígan ‘gazdaság-politizálnak’, s hozzák parlamenti "döntéseiket" - mindenfajta szakértelem nélkül. Ugyanakkor a gyakorlatban a gazdaságot valakik mégiscsak irányítják. Ők nem politikusok...

Ők egy zárt kör, a pénzügyi elit, - amelynek a tagsága 20-25 éve változatlan.

Koncentrálódnak (Országos Tervhivatal, Pénzügyminisztérium, Nemzeti Bank), ha a helyzet "kedvező" és kvázi-illegalitásba rebbennek szét (Co-Nexus, Vektor, Deloitte/Touché, Daiwa, Nomura, ÁPV Rt., különféle bankok, vegyes vállalatok, kutató intézetek, felszámolók), ha a bolsevik rendtartás decentralizációt ír elő...

A naiv-boldogtalan szemlélődő, a nép egyszerű fia - sok millióan vannak ilyenek! - talán azt hiszi-hiheti, hogy Magyarországon 1989-1990-ben tényleges rendszer-váltás történt: a szocializmust felválthatta a kapitalizmus. A kicsit hozzáértőbb "szemlélődő" számára azonban feltűnik: sem az egyik nem volt, sem a másik nem igazi. Az államszocializmust (vagy államkapitalizmust!) valójában a szupra-nacionális kapitalizmus váltotta fel. Kiderült, hogy a valódi választóvíz nem is a kommunisztikus kontra kapitalisztikus, de nem is a diktatórikus kontra demokra-tikus társadalmi-gazdasági rendszerek között húzódik: hanem inkább a nemzet-gazdaságok és a világgazdaság között, hiszen a fő tendencia az integráció.

Ezért lehetett Magyarországot "egy tollvonással" köztársasággá kikiáltani, - egész egyszerűen, a "nép" szócska puszta elhagyásával. Egyéb téren a lényeget illetően nem változott semmi. A "privatizáció" nevezetű grandiózus műbalhé se tévesszen meg senkit! Már 1989-ben a nemzeti vagyonunk, a működő tőkénk volt a 20 Mrd USD külső államadósság - mint világbanki, IMF és egyéb hiteleink - záloga. Lényegében csak a tényszerűen már amúgy is fennálló állapot ‘jogszerűsítését’, legitimálását jelentette az a folyamat, melynek révén nemzeti vagyonunk ‘valódi tulajdonjoga is’ a nemzetközi tőkés bankokra, egyéb hitelezőinkre származott át. Azért, hogy a privatizációt viszonylag zökkenőmentesen, s különösebb társadalmi megrázkódtatások nélkül lehessen megvalósítani, - a magyar reform-kommunista elit, a nómenklatúra is kapott egy szép nagy szeletet a privatizációs tortából.

Az már csupán ‘hab a tortán’, hogy ez a reform-kommunista pénzügyi elit "jog-folytonosan" megtarthatta a gazdasági-hatalmi pozícióit, és ma, decentralizált fel-tételek közepette ugyanúgy vidáman uralkodik és irányítja a legfontosabb makro-gazdasági folyamatokat, mint tette azt az előző 20-25 év során...

Ez az elit gyakorlatilag magában foglalja az ország szinte valamennyi pénzügyi, kereskedelmi, üzleti és/vagy gazdasági vezető szakemberét, hiszen ez a ‘társaság’ már a kezdetektől fogva monopolhelyzetben van, zárt körben termelődik újra; aki szimpla pénzkeresés helyett gondolkodni próbál, gyorsan lazán és eredményesen lefizetik, - ha pedig továbbra is kilóg a sorból, soha többé, senkitől nem kaphat megbízást, stabil munkalehetőséget.

Ez is oka annak, hogy az ellenzéki pártoknak egyszerűen nincsenek használható pénzügyi szakértőik. Így azután a szükséges tudás és ismeretek hiányában vagy a sötétben tapogatózva botorkálnak (FKgP) vagy eleve "megvezetik őket" (Fidesz). Amennyiben a nemzeti ellenzék a választásokat megnyerve, mégis hatalomra kerülne, - a kormányzati munkájában kénytelen mindig ugyanarra a pénzügyi lobbyra támaszkodni, amely persze "teszi a dolgát", vagyis újra meg újra el-árulja a "gazdáit". Ez történt az Antall-Boross kormányokkal is; - és nagy való-színűséggel ez történhetne (esetleg történik!) a Kisgazda-Fidesz kormányokkal is. Következtetés: a magyar nemzetgazdaság a kollaboráns pénzügyi elit árulása révén hullhatott könnyedén a szupranacionális hitelezők ölébe, - egyetlen magyar zokszó vagy puskalövés nélkül. Utólag viszont már minden felismerés, kínlódás, vagy pláne rúgkapálás teljesen hiábavaló, hisz a tényeken, az elveszett tulajdon-jogon már semmi nem változtat...

Az egészen (be-)avatott látású szemlélődő, vagy még sokkal inkább a tudatosan és régóta ‘másként gondolkodó’ azonban tisztábban látja a szomorú valóságot. Nemcsak hogy a fáktól is jól látja az erdőt, - hanem felismerve az erdő valós törvényszerűségeit, pontosan a helyére tud elhelyezni benne minden egyes fát.

Bizonyos dolgokat legalizáltak, más dolgokat pedig éppen hogy elrejtettek...

A gazdaságot (ugyanazt a gazdaságot!) azonban ma - fent is, lent is - ugyanazok irányítják, mint azelőtt: csak hát persze kicsit másképpen!

Így válhatott Dr. László András MNB-s, PM-es, OTH-s szakemberből, Ikarus-menedzserből az állami vagyon nagystílű " vállalkozójává", a Co-Nexus elnök-vezérigazgatójává, majd pedig tulajdonosává. Így lehetett Kardos Péter OTH-főcsoportfőnökből Co-Nexus Rt. vezérigazgató, Wallis-Holding-vezérigazgató-helyettes, illetve a főváros portfolió menedzsmentjének igazgatója. Így lett Kupa Mihály PM-hivatalnokból a karrierje végkifejletében Antall pénzügyminisztere, mára pedig sikeres pénzügyi tanácsadó. Így lett - vagy maradt - Vértes András, Nagy Sándor, Lengyel László, Matolcsy György kutatóintézeti igazgató. Princz Gábor postabankos elnök-vezérigazgató, Lehoczky László OTH-lakásosztály-vezetőből Co-Nexus Rt. vezérigazgató, majd postabanki igazgató. Akar László korábbi vállalati vezetőből PM-államtitkár, illetve Soós Károly Attila Co-Nexus Rt. tisztségviselő, majd IKM-államtitkár; - előbb Tömpe István, majd később Csepi Lajos, azután Lascsik Attila az ÁVŰ vezérigazgatója, majd mindhárom pénzügyi tanácsadó, - továbbá pl. Nagy Imre a Caola, Angyal Ádám a Ganz-Danubius, később az Ikarus, valamint Széles Gábor a Videoton vezérigazgatója. De így lett Medgyessy Péter is újból pénzügyminiszter.

Az MDF 1990. évi választási győzelme után sokan már előre féltek egy vala-mikor bekövetkező visszarendeződéstől. Ostobaság volt ez, hiszen nem ment végbe semmilyen "odarendeződés"! Mi rendeződhetett volna hát vissza?!

Mindez azonban csupán "soványka bevezető" a mottóban körvonalazott valódi mondanivalóm részletes kifejtéséhez. Mondandóm lényege ugyanis elsősorban a pártokról, azok elnökeiről - miniszterelnök-jelöltjeinkről! -, legfontosabb vezető személyiségeiről, az Országgyűlés hangadó politikusairól s szűkebb-tágabb szak-értői bázisaikról: vagyis politikai-gazdaságpolitikai döntéshozóink gazdasági-pénzügyi szakképzettségéről, vélelmezhető szaktudásukról szól.

Politikai pártunk van kormányzó és ellenzéki, népies és népnélküli, parlamenti és azon kívüli, nemzeti és kozmopolita, liberális és konzervatív, egyszemélyi s tán demokratikus, keresztény és hitetlen, erőszakos és jámbor is. Pénzügyi elitünk azonban csak egy van, kinek a számára tökmindegy, ki van éppen hatalmon... Ma éppen a magukat liberálisnak álcázó kozmopoliták építtetik-betonoztatják a kapitalizmust a magukat szociáldemokratának álcázó ősbolsevikokkal, - akik egy tál lencséért eladták az egész országot a multinacionalistáknak, ijedtükben és mohóságukban hirtelen lemondtak összes, sosem létezett baloldali értékeikről, továbbá önnön lelkűket is az ördögre bízták zálogul, cserébe a kapott koncért.

Csoda-e hát, hogyha egy ilyen, tetőtől-talpig meghasonlott érték-és viszony-rendszerben az összes skizofrén politikusunk elkezdi közgazdásznak képzelni magát?!

A rendszerváltozás óta Magyarországon az egyszerű lopás metodikáját államilag tudományos szintre emelték, és elnevezték privatizációnak. A legsötétebb dupla-fenekű tranzakciók neve: jó üzlet. Az elmúlt években több doktori cím született, mint újszülött, - az országot elárasztották a háromnevű emberek. Az új generáció egyik legsikeresebb tagja a ‘Női Vécé’ nevű gyöngyösi punk-zenekarból indult, egészen az ál-adjunktus címig vitte, majd szó szerint a bársonyszékben végezte...

Igen sok új típusú sikerembert ismerek. Van köztük, aki a mérnöki tudományok doktora, pedig annak idején már az első évfolyamról kirúgták, - a foxi-maxit bezzeg elvégezte, így lett esztéta. Egy másik úr géplakatosi oklevéllel a zsebében diplomázott közgazdász, noha az egyetemen sohasem látták (nem a három hírhedt fradi-futballista - B., B., M. - valamelyikéről van itt szó!), majd később vett egy doktori címet is. Diplomamunkáját, doktori disszertációját sohasem látta senki. Olyat is ismerek, aki sokáig esztétának adta ki magát, mint önjelölt újságíró, ám a diplomáját csak évekkel később szerezte meg.

Ezek a korábbi "ösztönös magán-szabadalmak" azóta már sorozatgyártású tömeg-cikkekké váltak: eme szellemi lengyel-piacon bármikor vásárolható nyelvvizsga-bizonyítvány, bármilyen diploma és tudományos fokozat éppen úgy, mint hamis útlevél vagy forgalmi engedély - mindennek szabott árfolyama van...

Ámde Magyarország jelenkori helyzetében a legnagyobb baj mégiscsak az lehet, hogy ebben az országban annyi már a nagyformátumú botcsinálta közgazdász, mint réten a fűszál. A ‘dicső emlékezetű’ Mao Ce-Tung híres-hírhedt jelszava volt, hogy: "Virágozzék minden virág!". Virágzott is, rendesen. Mint ismeretes, a kultúrális forradalom nagy vívmányai közé tartozott, miszerint téesz-parasztokat kéthetes gyorstalpalóval sikeresen képeztek ki orvosokká, illetve vice versa. Jó néhány évvel később - elnézést kérek a fekete humorért! - a lázadó egyetemisták "lekaszálására" is sor került: a Mennyei Béke terén. Majdnem úgy, mint nálunk, 1956-ban, a Kossuth-téren...

Szóval egyrészt túl sok a botcsinálta közgazdászunk, másrészt túl kevés az igazi. Pedig országunknak saját nemzeti stratégiára lenne végre szüksége, amelynek a kidolgozását kizárólag valódi, nemzeti elkötelezettségű szakértőktől remélhetjük. A sarlatánok, a kóklerek, a kontárok, az álszakértők, a botcsinálta közgazdászok ugyanis hamar látványos kudarcot vallanak, - a nemzetietlenek pedig gátlástalanul tovább folytatják az ország kiárusítását és eladósítását.

Nézzük, hogyan is állunk a vezető politikusaink közgazdasági szakértelmével, illetve vajon lehetnek-e vérmes reményeink e téren a közeljövőben?!

Göncz Árpád államfő, köztársasági elnök, országunk legfőbb közjogi méltósága eredeti foglalkozására nézve író-műfordító, - tehát a legkevésbé sem közgazdász. Ugyanakkor a rendszerváltás óta kétségtelenül heves érdeklődést mutat a globális gazdasági, pénzügyi kérdések iránt, - elég, ha csupán arra gondolunk, hogy évek óta személye a legizgalmasabb attrakció a vállalkozók országos bálján. Emellett rendszeresen nyilatkozik tisztán közgazdasági kérdésekben, - ‘holtbiztos tippeket adva’ bizonyos problémáink átfogó megoldására. Államfőnk az elmúlt években gyakran utazott távoli földrészek országaiba (emlékezetem szerint pl. Kanadába, az USÁ-ba, Malajziába, Dél-Koreába, stb.) is, ahol a kereskedelmi és az üzleti kapcsolatok fejlesztéséről, kölcsönös befektetési lehetőségekről, esetleg konkrét projektekről is bízvást es(het)ett szó, - sőt, talán megállapodások, szerződések és üzletkötések is szület(het)tek. Mindezt valószínűsíti az is, hogy az 1990-es évek első felében tett külföldi útjain közismert magyar üzletemberként rendszeresen Göncz Árpád kíséretéhez tartozott Dr. László András, a Co-Nexus elnök-vezér-igazgatója is, aki feltehetően pénzügyi tanácsokkal látta el a köztársasági elnököt. Konkrét üzleti sikerekről nincs tudomásunk.

Horn Gyula miniszterelnök közgazdasági-pénzügyi szakértelmét semmiképpen nem vonhatjuk kétségbe, hiszen a szakképzettségére nézve vérbeli üzemgazdász! Mint ismeretes, pénzügyi főiskolát végzett a szovjetúnióbeli Rosztovban, doktori disszertációját pedig az 1970-es évek jugoszláv gazdaságáról írta, - ha hinni lehet a mindezekről szóló, gyakori, igen részletes sajtóhíradásoknak. A közgazdasági szakképzettség meglétének dicsőségéből mit sem von le az a tény, hogy - a sajtó szerint - sem a diplomamunkához, sem a disszertációhoz nem lehet a szokványos intézményes úton hozzájutni. Pusztán érdekesség, hogy a Co-Nexus Rt. néhány igazgatója szintén még a kommunista gazdaságfelfogású Szovjetúnióban szerezte meg közgazdasági vagy egyéb felsőfokú végzettségét, - ők ma szintén sikeres kapitalista szakemberek. Nem lenne éppen eredeti szellemeskedés azonosulnom azzal a gyakori-ellenzéki véleménnyel, miszerint miniszterelnökünk Rosztovban anno nemzetközi kommunista ügynökképzőt végzett. Az effajta minősítgetésekkel ugyanis nagyon csínján kell bánni! Ugyebár ilyesmit nyíltan egészen addig nem állíthatott senki, ameddig Magyarországon is a létező kommunizmus uralkodott. Na mármost: akkoriban egy ilyen kijelentés egyenértékű lett volna azzal, mintha valaki ma azt állítaná, hogy nemzetközi kapitalista (globalista) ügynökképzőre járt mindenki, aki mondjuk az USA-beli Yale-egyetemen szerzett diplomát. Ugye, micsoda képtelenség?! Vagy: sokan és gyakran viccelődnek azon, hogy a magyar kommunista párt és állami vezetőink annak idején minden jelentős kérdés el-döntése céljából Moszkvába mentek tanácsért, vagy konkrét utasításért, - vagy éppen azon, hogy 1989-ben az MSZMP-ből MSZP-vé alakult állampárt vezető négyesfogatának (Németh, Nyers, Grósz, Pozsgay) "első hivatalos útja" állítólag rögtön Mark Palmer, USA-nagykövethez vezetett. Vigyázat! Vajon hová jártak 1988-1989-ben rendszerváltó nagyjaink - Pozsgay, Göncz, Antall - aktuális jó tanácsokért? Amerikába.

És vajon hová is jár állandó eligazításért országgyűlésünk nemzetközi integrációs bizottságának vezetője, az ifjú dr. Orbán Viktor? Brüsszelbe. Miközben napi három-négyszeri gyakorisággal ismételgeti - talán önmagának?! -, hogy már-pedig Brüsszel nem Moszkva. Vagy: hová is ment igazgató-bankárnak a volt miniszterelnökünk, Németh Miklós, és volt MNB-elnökünk, Bod Péter Ákos? Az EBRD-hez, a Kelet-Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz. És: hová távozott levitézlett pénzügyminiszterünk, Bokros Lajos tanácsadónak? A Világbankhoz...

No és kis egyszerűsítéssel: ki parancsol a teljesen eladósodott Magyarországnak, legalábbis, ami a pénzügyeket illeti? Mr. Wolfensohn, a Világbank igazgatója. És végül: ki szabja meg a követendő politikai irányvonalat Giczy Györgynek, a KDNP elnökének? Wim van Welzen úr, - naná, hogy "Brüsszelből"!

Ne vádoljunk, s ne "büntessünk" tehát senkit sem meggondolatlanul: sem Horn Gyulát, sem Antall Józsefet, sem Orbán Viktort, - vagy másokat!

Érdemes néhány szót szólnom arról, hogy véleményem szerint mi lehetett az oka 1989-ben a már említett MSZP-négyesfogat gyors felbomlásának? Nyilván az, hogy egy bolsevik-típusú párt csak ideig-óráig működhet többpólusú, kvázi-demokratikus vezetés alatt, hisz a kommunista pártok alapvető működési elve az ún. "demokratikus centralizmus", vagyis az egyszemélyi diktatúra. (Éppen a látszólagos demokratizmus körömszakadtáig való erőltetése okozza napjainkban - ragyogó példa! - az SZDSZ gyorsuló felbomlását.) Pozsgay Imre sorsát rövidúton megpecsételte, hogy: nyilvánosan és "hivatalosan" népfelkelésnek minősítette az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Akasztott ember házában a kötelet, - bolsevik pártban a népet emlegetni megbocsáthatatlan bűn. Németh Miklós - a gyorsfelfogású, tanulékony vidéki fiatalember - a rendszerváltás előkészítése, a miniszterelnöki stafétabot és ‘a rémülettel felfedezett’ 20,5 Mrd USD adósság átadása után Angliába sietett bankár-szerencsét próbálni. Grósz Károly sajnos elhunyt, mielőtt pótolhatatlan értékű emlékiratait a számunkra megírhatta volna. Egyébként is távoznia kellett, hiszen végig hű maradt (volna) ősbolsevik elveihez. Nyers Rezsőt nyilván azért tették "parkoló pályára", mert az elmúlt évtizedekben talán ő volt az egyetlen, aki egyrészt vérbeli közgazdász, másrészt nem reform-kommunista, hanem valódi szociáldemokrata volt és maradt, szemben az MSZP újsütetű eszmeiségével...

Mindezek a történések, valamint a folytatás mutatja Horn Gyula politikai vezetői karizmáját és - szimpatikus, vagy nem szimpatikus, de - zsenialitását. Ugyanis az MSZP-ben visszaállította a demokratikus centralizmust - vagyis a diktatórikus vezetést -, minden hatalmat a saját kezében összpontosított, és a romokból fel-épített egy olyan új bolsevik pártot, amelyiknek immár látványosan semmi köze nincsen az eredeti elvekhez. Marx és Lenin, de különösen Sztálin és Rákosi forogna a sírjában, ha a mai MSZP-seket megfigyelhetné például szemforgató parlamenti munkájuk közben! Horn Gyula életműve páratlan - s persze negatív előjelű! - szellemi produktum, egy döbbenetesen ügyes bűvészmutatvány. Újabb 4 évre (1994-1998.) szinte az egész néppel, de legalábbis az MSZP tagságával sikerült elhitetnie, hogy ők folytatólag is baloldali értékeket képviselnek. Ezt a teljesítményt a pártelnök mindenekelőtt azzal a képességével, kvalitásával érte el, miszerint - tetszik, nem tetszik - a mai magyar pártelnöki választékban eleddig nemcsak hogy az egyetlen "közgazdász", hanem egyszer s mind az egyetlen olyan vezető politikus is, aki komoly vezetői gyakorlattal és hatalmas tapasztalattal rendelkezik. A többi néma csend...

Horn Gyulával összefüggésben kell említést tennünk még két olyan MSZP-s közgazdász-politikusról, akik személye akár potenciális miniszterelnök-jelöltként is szóba jöhet. Nagy Sándort Horn Gyula egyszer már jelölte az ún. gazdasági-stratégiai, koordinációs miniszterelnök-helyettesi posztra, - ámde hirtelen támadt egyéni ötletének a megvalósítását az SZDSZ szokás szerint meghiúsította. Ekkor Nagy Sándor látszólag a partvonalon túlra került, de rövidesen kapott egy kutató-intézetet fájdalomdíjul, aminek ma is ő az igazgatója. Nagy Sándor személye az MSZP-ben legalábbis a szimbolikus összekötő kapocs a Horn Gyula-féle hinta-politika szolgálatában, - a Békesi-féle ún. liberális szárny, illetve a tömegarányok szempontjából perdöntő jelentőségű MSZOSZ-képviselők (más néven "baloldali tömörülés"?) között. Ne higgyük, hogy Nagy Sándor echte népi figura, - de azt sem, hogy nagytehetségű közgazda. Szinte kizárólag szakszervezeti-mozgalmi vezetői gyakorlattal rendelkezik, így fontosabb vállalatvezetői beosztást sohasem töltött be. Kétségtelen potentát, ám reális esélyei valószínűleg nincsenek, - Horn sosem engedheti a valódi hatalom közelébe. Sajnálkozni ezért - nincsen okunk...

Németh Miklós miniszterelnöksége végeztével a ködös Albionba "száműzetett", ahol már mint angol-magyar bankár - igazán jól érzi magát. Esze ágában sincsen haza jönni holmi ‘újbóli miniszterelnöki megbízatás’ reményében. Ennek ellenére Németh Miklós személyét egyesek az MSZP-n belül is Horn Gyula egyik esélyes alternatívájaként emlegetik, - a nép emlékezetében pedig még mindig úgy él, mint a nép egyszerű fia, a szocialista reformkorszak kiemelkedően pozitív politikusa, illetve a közelmúlt "legkevésbé rossz" miniszterelnöke. Horn örül, hogy Németh nem kíván vele ringbe szállni. A televízióban többször kinyilatkoztatta, hogy nem kívánja Németh Miklóst "hazahívni", - ugyanis az MSZP minden eddigi politikai "sikerét" kizárólag a sajátjának tekinti, amelyben Némethnek nem volt és nem is lehet része. Ez ügyben a minap ócska kis színjátéknak lehettünk szem-és fültanúi a Friderikusz-showban. Friderikusz showman - éppen most! - kenetteljesen elő-adta, hogy levélben kérte Németh Miklóst, venne részt vendégként a műsorában, mire Németh angol nyelvű levélben közölte vele elutasító válaszát. Friderikusz - Horn Gyula jelenlétében! - nem restelkedett a villámgyors minősítéssel: szerinte Németh az "angolos" elutasításával valahol az egész magyar népet vágta pofon! Csak a hülyék nem vették észre - az egész cirkusz arra irányult, hogy a magyar nép értse meg: Németh Miklós nem lehet Horn Gyula riválisa!

Horn tehát nem adja át a hatalmat, 1998-ban újra miniszterelnök akar lenni...

Most - mielőtt az ellenzékre térnénk rá - ejtsünk néhány szót a jelenlegi kisebbik kormányzó párt jelöltjeinek az esélyeiről. A magyar gazdaság mai katasztrofális állapotának tükrében akár pozitívumként nyugtázhatnánk, hogy Pető Iván levél-táros doktor (néha pedig történész) lemondott az SZDSZ pártelnöki pozíciójáról, amelyet legottan Kuncze Gábor közgazdásznak adott át. Ám ha arra gondolunk, hogy Kuncze Gábor sem dicsekedhet komolyabb gazdasági vezetői gyakorlattal, sőt, eddig semmilyen globális gazdaságpolitikai megnyilatkozást (pl.: publikációt) soha nem tett, és vélhetőleg nem is rendelkezik semmilyen átfogó koncepcióval, továbbá fantáziátlan személyisége tökéletesen nélkülöz mindenfajta kreativitást, - akkor egy pillanatig sem vehetjük komolyan esetleges miniszterelnök-jelöltségét. Legfeljebb akkor, ha a lemondott levéltáros súg neki, folyamatosan bíztatja, - Bauer Tamás közgazdász pedig irányt mutat a számára...

Az is lehet, hogy a Kunczéval felékesített SZDSZ pont a koncepciótlanságot, az alkotó gondolkodás szükségtelenségét akarja "beadni" a magyar népnek, - hisz szerintük minden úgy a legjobb, ahogy éppen van.

Most pedig az ellenzék pártelnökeiről, vezető politikusairól, közgazdasági szak-képzettségükről, gyakorlatukról és tudásukról. Kezdjük a parlamentiekkel. Szabó Iván (MDNP) közgazdász-pártelnök, - ipari miniszternek sikeres volt, pénzügy-miniszternek kevésbé. A nevéhez fűződik a magyarországi rendszerváltásnak a privatizációhoz hasonló nagyságrendű és jelentőségű "pénzügyi szégyenfoltja", a sokszáz-milliárdos általános bankkonszolidáció, melynek sarkított lényege, hogy a volt szocialista klientúra korrupcióval szerzett, soha vissza nem fizetett ‘döglött hiteleit’ a rendszerváltó állam (a külföldi hitelekhez hasonlóan - illegitim módon) átvállalta, és a költségvetés terhére megtérítette az érintett bankoknak, a valódi adósok helyett. Egyes bankokat később, több ütemben "sikerült" olyannyira fel-tőkésíteni, hogy a privatizációs vételár épphogy csak fedezte az állami juttatások összegét (lásd: a Budapest Bank értékesítését, 22 milliárd forintért). Szabó Iván tehát nem igazán nemzeti érzelmű, még kevésbé jó közgazdász. Pusztai Erzsébet (MDNP) orvos-pártalelnök, aki parlamenti felszólalásaiban is sokat foglalkozik közgazdasági-pénzügyi, ezenbelül elsősorban szociális-egészségügyi, társadalom-biztosítási és oktatási kérdésekkel. Közgazdászként jobban érthetné a valós ok-okozati összefüggéseket, - orvosként inkább a heves szakmaszeretet szól belőle.

Lezsák Sándor (MDF) falusi tanító, költő-pártelnök, - akinek a közgazdasági kérdésekről, lehetséges megoldásukról halvány fogalma sincs. Szelíd, frusztrált, a balsorstól megtépázott tekintetű ember, aki jelenleg lázasan az összkelet-európai, "nemzetközi MDF" megteremtésén fáradozik, hisz belföldön már régen hűség-esküt tett Orbánnak... Demeter Ervin frakcióvezető (MDF) a Demokratában megjelent rövid nacionáléja szerint pénzügyi főiskolát végzett közgazdász. Úgy tudom, hogy a főiskolai végzettség csupán üzemgazdászi szakképzettséget nyújt, - ami legalább egy fokozattal alacsonyabb a közgazdász képzettségnél. A két szint dilettáns összekeverése nagyjából ugyanaz, mintha a fogorvost kineveznénk száj-sebésznek, mondván: egyformák, hiszen mindketten emberek szájában turkálnak. Az üzemgazdásznak üzemi szinten ("fogak", - fogaskerekek), - a közgazdásznak globálisan (komplex emberi szervezet, - konstrukció), rendszerszemléletben kell szakértőként eligazodnia...

Giczy György (KDNP) teológus-újságíró pártelnök globális közgazdasági szak-képzettsége és tárgyi tudása éppen Lezsák Sándoréval egyenlő, - ami egyébként pontosan megegyezik a parlamentben rendkívül nagy számban "helyet foglaló" jogászok, írók, történészek, filozófusok, művészek, orvosok, stb. személyenkénti és összevont tárgyi szaktudásával. Bizonyos nyilatkozatok szerint a KDNP-nek - szemben minden ellenkező látszattal és híreszteléssel - lenne megvalósítható, globális és konzisztens nemzetgazdasági koncepciója... Ezt azonban eddig senki sem látta, vagy olvasta. Latorcai János sikeres ipari miniszter volt, ám makro-ökonómiai összefüggések átfogó elemzésével ő sem foglalkozik. Amióta fővárosi főpolgármestersége ‘nem jött össze’ (1994.), azóta fokozódó energiával a Giczy-ellenes pártütést irányítja. Sziszifuszi aknamunkájában még Isépy Tamás jogász-frakcióvezető és Surján László kórboncnok-expártelnök adjutánsok segítik őt.

Az FKgP és a Fidesz "kitárgyalása" előtt szót kell még ejtenünk a MIÉP-ről, és Gidai Erzsébetről, aki sajátos, a különböző párt-ideológiákon átívelő hatású, így bizonyos ellenzéki pártokat összekapcsoló személyiség. Csurka István író-párt-elnök - aki kivételes fantáziával, intuitív és empatikus készséggel rendelkezik - kiváló érzékű, ösztönős közgazda. Ez nem igazán meglepő, ha megértjük, hogy Csurka mélyreható elemzéssel és kreatív képzelőerővel szüntelenül ‘az abszolút’ igazságot keresi. Ezzel az őszinte hittel és átéléssel messzire lehet jutni, - tárgyi szakképzettség nélkül is. Csurkának a privatizációról, az államháztartásról és más átfogó témákról írott kvázi-közgazdasági elemzései oly színvonalasak, hogy szép-irodalmi értékük mellett kifejezetten szakirodalomnak is tekinthetők.

Gidai Erzsébet gyakorlatilag a teljes, FKgP-nélküli (!) radikális nemzeti ellenzék "általánosan elfogadott gazdasági főideológusa" (az MDF radikális szárnya, a MIÉP, a valódi ‘56-osok egyaránt favorizálják). Az adósságszolgálat azonnali és teljes leállítása mellett tör lándzsát, ami gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnik.

Dr. Torgyán József (FKgP) ügyvéd-pártelnök gazdaságpolitikai lényeglátása - a szakképzettségéhez viszonyítva - megdöbbentően éles. ‘Csodálatunk’ iránta csak fokozódik, amennyiben átlátjuk: használható tanácsadója gyakorlatilag nincs...

A gyakori tárgyi tévedései mindig csak részletkérdéseket érintenek, - a fontos összefüggéseket nagyon is tisztán látja! Pedig Pokol Béla és Szabadi Béla, mint legfőbb szakértői, - nem kényeztetik el Torgyánt oknyomozó, döntés-előkészítő kritikai elemzésekkel! Az FKgP-nek egyébként nincs komplex gazdaságpolitikai koncepciója, - éppen úgy, ahogy az MDF-nek vagy a KDNP-nek sincs...

Szándékosan hagytam a végére Orbán Viktort és a Fideszt - ebben a sorrendben. Dr. Orbán Viktor (Fidesz) ügyvéd-pártelnök, az 1998. évi parlamenti képviselő-választások abszolút favoritja; - semmiféle közgazdasági szakképzettséggel nem rendelkezik, vállalati felsővezető soha nem volt, ehhez mérten különösebb vezetői gyakorlata sincsen; sőt, mit tesz Isten: állásban sem volt még soha, mivel a jog-tudományi egyetem elvégzése után azonnal politikai pályára lépett!

Orbán Viktornak nincsen gyakorlott gazdasági tanácsadója, - a Fidesz gazdasági kabinetjének vezetője egy fiatal közgazda: a karcagi Varga Mihály, a Fidesz egyik alelnöke. Orbán gazdasági kérdésekkel közvetlenül nem foglalkozik, - az ő "kedvenc szakterülete" a külpolitika, sőt, az európai úniós integráció. Ez a mai Magyarország legfontosabb külgazdasági dilemmája, - amit sem Orbán Viktor, sem Varga Mihály nem képesek önállóan megoldani. A legnagyobb baj azonban az, hogy a Fidesz összes globális gazdaságpolitikai megnyilvánulása halovány SZDSZ-utánérzés!

Rettenetes problémáink származhatnak még abból, ha Giczy Györgynek Wim van Welzen, Lezsák Sándornak pedig Orbán Viktor parancsol, - miközben a ‘látens’ Polgári Szövetség gazdaságpolitikáját Varga Mihály irányítja, aki esetleg tudat alatt Bauer Tamás liberális nyomdokain halad, - akinek viszont Mr. Wolfensohn ad ‘táv-utasításokat’, on-line, a Világbanktól...

Hiteles előéletű, globálisan másként gondolkodó, szakértő közgazdászokra lenne szüksége Magyarországnak, - olyanokra, akik sem az egyik, sem a másik oldali szélsőség irányában nem vetik el a sulykot. Közösségileg fel kell ismernünk, és el is kell kergetnünk az összes hamis prófétát: a botcsinálta közgazdászokat!

Meg kell keresnünk, meg kell találnunk a megfelelően kreatív, a nemzethez hű, szakértő személyiségeket. Könnyen lehet, hogy nem a parlamenti pártok soraiban kell keresnünk őket - ott nem sok alkotó elmét találunk! -, hanem a pártokon és a parlamenten is kívül. Úgy legyen!


A SAKK MAGYAR NAGYMESTEREI

Az utolsó bolsevik

Amióta Portisch eltűnt-letűnt, Adorján pedig... (?), - azóta a magyar sakkot szinte kizárólagosan a Polgár-lányok képviselik. Sokkal jobban, mint a férfiak. Mégse' higgyük, hogy Kádár János volt az utolsó klasszikus-magyar férfi nemzeti nagy-mesterünk. Bár a maiak inkább a nemzetközi páholyok titokzatos ügynökeiként terelgetik honi bábuikat, és piszkítanak otthonosan bele a közös magyar fészekbe.

Az internacionalista (?) oroszok által 40 évvel ezelőtt Szolnok irányából tankon betolt "nemzeti hős" (Csermanek) monolitikus uralmát a rendszerváltás (1989.) után a multinacionálisok által jó alaposan kiképzett kozmopolita nagymesterek szimultánja és körmérkőzése váltotta fel, ami a mai napig is tart.

A sakkjáték új, sokszínű (plurális) korszakát liberális demokráciának nevezzük. Francis Fukuyama, a jeles "modern" próféta szerint ez a játszma már kvázi mind- örökké fog tartani, - a békés-boldog végjáték "vége" a végtelen jövő rózsaszínű ködébe vész...

A liberális demokrácia lényege, hogy a demokratikus centralizmus - kinőve a nemzeti kereteket! - világközpontúvá vált (vö.: John Lennon: "... and the world will be as one."). A kívülről-felülről vezényelt nemzetközi kommunizmust az adott (bármely) országban már elsősorban nem az idegen megszállók fegyverei, hanem a számítógéppel is támogatott általános és titkos, demokratikus választások révén tartják fenn, illetve működtetik. Ám az ügyes kis software világszerte egységes - USA-System! -, és természetesen az egypólusúvá fejlett világ amcsi központjából származik, akárcsak például a világpénz, vagyis az USA-dollár...

A kackiás kiállású (pl. Szabó Iván), sörtebajszú hazai sakkjátékosok szimultánja és körmérkőzése - egy mindenki, és mindenki egy, illetve egymás ellen! -, a színes kavalkád leginkább keleti perzsavásárhoz hasonlít, amelyben a résztvevők angyali arccal, ártatlanul mosolyogva fosztják ki egymást is a maximális saját bevétel reményében...

Mindezek megértése után már megvilágosodik előttünk Horn Gyula és az MSZP tevékenységének látszólagos skizofréniája is. Mert ugyan hogyan is építheti a kommunista Horn Gyula - hisz' legalábbis a látszat ezt mutatja! - változatlan hévvel persze, ám néhány éve már a kapitalizmust?! Megváltozott? Megtért?

Rádöbbent netán, hogy Marx, Lenin, Rákosi és Kádár tévedtek? Egy frászt!!!

Horn tudja (meri és teszi), hogy korábban is, ma is ugyanazt építi(k): a bolsevik világhatalmat. A CIA, a KGB, az ÁVH mindig csak a hivatali nyelvhasználatban különböztek egymástól, - a kollaboráló titkosszolgálatok immár legalább 30 éve vállvetve a Világkormánynak dolgoznak, a konkrét nemzetiségüktől függetlenül...

No de térjünk vissza a szimultánhoz és a körmérkőzéshez! Ebben a kis magyar globális sakkjátszmában Horn Gyula üt mindenkit, és mindenki üti egymást, és persze mindenki ütné - ha tudná! - Horn Gyulát... De nem tudja! (Horn Gyula karizmájának folyamatos politológiai puhítása szinte egyszemélyi felelősséggel a rocker-frizurájú társadalomtudósra, Bozóki Andrásra bízatott, - ám újabban ő is mintha hanyagolná a feladatát, vagy csak egyszerűen feladta.) Hornt nem lehet kiütni, mert Horn Gyula az utolsó valódi bolsevik. (Vigyázat, - nem össze-keverni: nem mohikán! Csingacsgukot, Unkaszt egyébként az amcsik nyírták ki.)

A bolsevizmus lényege, fő működési elve a lenini "demokratikus" centralizmus, -ami azt jelenti, hogy minden történés a pártvezér egyszemélyi hatalmának van alárendelve. Horn, az utolsó bolsevik ezt úgy valósítja meg, hogy mindig valami rejtélyes-atavisztikus intuícióval megérezve a közelgő személyes konfrontációt - jó előre kiüti minden potenciális ellenfelét, mielőtt reá nézve bármelyikük igazán veszélyessé válhatna. (Ezért van az is, hogy ‘kiütéseit’ csak jóval utólag szoktuk megérteni vélni. Kádár János pontosan ugyanilyen nagymester volt.)

A többi pártok "stupid epizód-szereplői" csak a sűrűn lehulló fejeket látják, és mintegy megrészegülve a vér állandósult látványától, általános öldöklést tartanak fenn ők is, - halomra döfik (lásd: MADÖF) és lövik egymást... A MASZOP szívatja a SZADESZ-t is, akinek már szemlátomást elege van az egészből. A helyzet tragikomikuma, hogy Horn Gyula eredetileg az SZDSZ-atyák ‘atyáitól’ lesett el minden kezdő lépést és fogást, ám mára "atyái" fejére nőtt: autodidakta módon nemzetközi, bilderbergi nagymesterré képezte ki önmagát. Rémületes, sorsszerű végkifejlet! Az elbizakodott SZDSZ 1994-ben még csak balek-szerepre "szerződtette" Hornt, aki viszont sokkal rafináltabbnak bizonyult a szürke agy-trösztnél: mára messze Kuncze és Szentiványi Maginot-vonala mögé szorította hátra Kis Jánost, Pető Ivánt és Hack Pétert. A kegyelemdöfés az azóta már meg sem szűn(tethet)ő országos és általános tocsikolás hivatalos és intézményes be-vezetése volt. Az eredetileg kizárólag az SZDSZ titkos fegyverét képező (lásd még: Kardos személyes ajánlását, a Co-Nexus szerzői jogdíjas ötletét!) trükkök mindennapos gyakorlattá aljasítása (pl.: Xénia-láz) végképpen totális rémületbe kergette a professzionális illuzionistákat. Horn Gyula ugyanis aprópénzre váltotta az SZDSZ eszmei örökségét, - és így nem csupán az energia-szektort árulta ki, hanem az SZDSZ-t is el! A szellem kiszabadult a palackból, hiszen kiderült, hogy Horn nemcsak MA-DÖF, de MA-SZOP(tat) is egyszerre, - mikor mihez szottyan éppen kedve!

És ha jól FIDESZ, - hát rájöhetsz a folytatásra is. Egyébként ma már a következő választásokon esélyes harmadik párt is - persze amatőr alapon, mégis - bolsevik berendezkedésű, ami az alábbi, nagyrészt már jó előre lejátszott sakkjátszmák ismertetéséből is bízvást kitűnik. Mert hát mi is történt ebben a magyar politikai shakespeare-drámában?

Lássuk sorjában a zseniális lépéseket, húzásokat; - mellesleg: en passant!

n Horn Gyula üti Boross Pétert, - az MSZP 1994-ben legyőzi az MDF-et.

n Horn Gyula kiüti legveszélyesebb riválisát, Békesi Lászlót (1995.).

n Horn Gyula kiüti közel tucatnyi miniszterét, valamint Bod Péter Ákost (1996.).

n Horn Gyula kiüti Bokros Lajost is, mielőtt felháborodásában a nép ütné ki őt (1996.). Csak egyedül Surányi érezheti mellette magát teljes biztonságban.

n Szabó Iván üti Lezsák Sándort és az MDF-et, és kettészakítja a pártot (1996.).

n Torgyán József érthetetlenül kiüti Schamschula Györgyöt, aki legott távozik a Kisgazdapártból (1996.).

n Deutsch Tamás kiüti Tocsik Mártát. Beleremeg az MSZP, az SZDSZ és az egész ország. (Tocsik azonban újabban ismét nyerésre áll.) Horn Gyula kiüti a legjobb barátját, Suchman Tamást (újabb tisztáldozat), - majd száműzi az ÁPV Rt. vezérkarát (1997.). Ajánlott irodalom - Arthur Koestler: Sötétség délben.

n A Tocsik-ügy üti ki lényegében Pető Ivánt is, aki ifjú kabinetfőnökével, Braun Róberttel (hóna alatt újabb dossziéval) sietve távozik az SZDSZ éléről (1997.).

n Közjáték: a Budapest Bankot (Bokrosét) óriási veszteséggel eladták, a Posta-bankot (Princzét) feltámasztották, a Co-Nexust pedig "Lászlólag" feláldozták. Csupa eredményes kormány-tranzakció, megannyi sikertörténet (1997.).

n Surján-Latorcai-Isépy (Semjén?, Orbán?) ütik Giczy Györgyöt, ő meg őket. Kölcsönösen ütik egymást, a KDNP javarészt beleöregszik a Fideszbe (1997.).

n Torgyán József mintegy bűnbakként kiüti Maczó Ágnest, nem sokkal azután, hogy Maczó orbitális ‘bakot lőtt’ az SZDSZ-nek (1997.).

n Pongrácz Gergely, a Corvin-köz parancsnoka a METÉSZ tüntetésén ‘elüti’ az autójából őt kirángatni igyekvő rendőrt - megbilincselik és letartóztatják.

n Horn Gyula kiüti Demszky Gábort, - akit valósággal maga alá temet a fővárosi korrupciós botrány kipattanása (jóslat 1998. tavaszára).

n Deutsch Tamás kiütné Orbán Viktort, hogy - az MSZP győzelmét követően - létrejöhessen a ‘szükségszerű’ MSZP-Fidesz nagykoalíció. Orbán és Torgyán venezuelai emigrációba menekülnek (jóslat 1998. május-június hónapjaira).

Ismét győzött hát Horn Gyula, az utolsó bolsevik.

Ám mindenféleképpen "győztes" leszek én is. Vagy oltári nagy próféta vagyok, - vagy ha nem: megmenekül az ország...


Hatékony-e a magyar állam?

Vajon mikor mondhatjuk el a magyar állam működéséről, hogy hatékony?!

Nyilván akkor, ha az állam a polgárai maximális megelégedésére működik.

Nyilván akkor, ha az állampolgárok döntő többsége úgy érzi: az adóival az állam nem dönti nyomorba vállalkozását, családját, valamint őt-magát sem; sőt, a köz-hasznú funkciók, tevékenységek átvállalásával gondoskodik a széles tömegek lét-és közbiztonságáról.

Nyilván akkor, ha az állam a polgárainak jó barátja - nem belőlük, hanem értük él -, ha szolid adó-és költségvetési politikát folytat, tehát olcsón és gördülékenyen teljesíti közcélú kötelezettségeit. A jó gazda gondosságával gazdálkodik pénzügyi és egyéb eszközeivel, valamint forrásaival, amelyekből kifogástalanul oldja meg a reá háruló közigazgatási feladatokat.

Nyilván akkor, ha az állam nem nyűg és nem ellenséges teher az állampolgárok nyakán; - és általában véve is támogatja gyarapodásukat, továbbá hagyja őket békében, nyugalomban élni.

A mi államunk és költségvetése azonban telhetetlen, - mintha mindig messzebbre nyújtózkodna, mint ameddig a takarója (a büdzséje) ér. Állampolgárait főhivatalai és bankjai révén folyamatosan kizsigereli, - miközben áhítattal hódol mindennek, ami külföldi. De legalább a működése váltana ki közmegelégedést!

Aktuális példákkal illusztrálva most röviden bemutatom a legfontosabb állami funkciók alapvető működési zavarait. A költségvetési kiadások az égig nőnek, - miközben az államunk tevékenységének a minősége egyre több kívánnivalót hagy maga után. A komplex egész - a működés és annak költségvetése - pedig ellent-mondásokkal terhes, pazarló; mint rendszer pedig: abszolút inkonzisztens. Nincs benne koncepció.

· Külpolitika. A polgárháború felé sodródó - már Jelcin utáni - Oroszországtól való vakrémületünkben hanyatt-homlok menekülünk a NATO karjaiba. Orosz-ország persze ezt nem nézi jó szemmel. Annak idején Nagy Imre - talán nem véletlenül - semleges Magyarországot akart volna. Mohó, ám átgondolatlan, irracionális integrációs vágyunkban csak rohanunk Európa, - pontosabban az Európai Únió felé. Az EU által közölt feltételek (és az azokra adott kormány-válaszok) titkosak, - vélhetőleg azért, mert a csatlakozás gazdasági, pénzügyi, jogi és politikai feltételeit még legalább 10 évig úgy sem lehetünk képesek teljesíteni. A ránk kényszerített körkörös alapszerződések pedig a számunkra eddig az égvilágon semmilyen eredményt nem hoztak, előnnyel nem jártak.

· Honvédelem. Hadseregünk nem hivatásos, - technikai felszereltsége, morálja siralmas. A nevetségesen alacsony és folyamatosan devalválódó költségvetési összegekből lassan már vaktöltényre sem futja, így valószínűsíthető, hogy a gyakorlatban még a legkisebb fegyveres konfliktus is vészes bonyodalmakhoz vezetne. Szerencsére tisztáz(hat)atlan, hogy adott esetben ki ellen is kellene védekeznünk, ha egyszer minden szomszédunkkal lealapszerződtünk, s béke-partnerek vagyunk, sőt 2002-re talán már NATO-tagok is lehetünk. Potenciális ellenségként kizárólag ‘az osztrák hegyivadászok’, vagy a marslakók - ők is csak fentről! - jöhetnének szóba. Mindazonáltal lelkesen folyik a volt szovjet tartozás tankokra, illetve MIG-ekre ‘átváltása’ (más MIG-ek eladása), - és komoly viták folynak arról, hogy Gripen-eket, vagy F-16-osokat vásároljunk-e súlyos milliárdokért. Legfőbb céllá vált az öncélú csencselés.

· Titkosszolgálatok - kémelhárítás. Hátborzongató, rejtélyes tevékenységek és szervezetek! Ámde hol van már James Bond, - a KGB és a CIA "legendás-történelmi" párharca! Belföldön kitört az euro-demokrácia, - külföldön pedig ragályként terjed a világbéke, pontosabban a coca-cola világuralma. Politikai rendőrségre nincs szükség, - a titkos ügynököket pedig ma már bankároknak, befektetőknek, tanácsadóknak, brókereknek nevezik. Tovább megyek: eltűntek az ellopható titkaink! Műszaki újdonságaink, találmányaink, újabb kutatási eredményeink már régóta nincsenek. Üzleti államtitkok legfeljebb még az ÁPV Rt.-ben lehetnének, de hát ott meg komplett gyáripari komplexumok kaphatók néhány dollárért, - vagy bankok: ingyen.

Egyes fontos privatizációs dokumentációk egyszerűen eltűntek. Az örömittas, pancsoló-pacskoló tocsikolás személyiségi háttér-titkai viszont a kutyának sem kellenek. Maximum csupán a világ-terrorizmus lehetne a titkos-szolgálatok potenciális célpontja, ám úgy tűnik: a bűnözők, a maffiózók, az anarchisták, az ügynökök, a szélhámosok szabadon mászkálhatnak ki-be az országhatáron.

· Belbiztonság - belügyek. Maffiák utcai lövöldözése, szinte minden napra egy-két gyilkosság, mindennapos rablások és sűrűsödő robbantások. Lassanként mindent beborít a korrupció, - lásd: Olaj-gate, Tocsik-ügy, stb. Rohamosan conexusosodik az ország. Mára a legfontosabb költségtényezővé lépett elő: a mindenfajta kamat, az üzletszerzői jutalék, - sőt, kölcsönös kudarcélmények esetén: a sikerdíj. Milliárdokat lopni szabad, - a villamoson jegy nélkül utazni viszont nem. A Zemplényi-szerű alakokat hamis útlevéllel hazacsempészik az Interpol elől, nehogy csak meggondolatlanul fecseghessenek odakint bizonyos magyarországi viszonyokról. Országunk szimpla tranzitországból a kábítószer-forgalom célországává vált, - emellett a különböző nemzetközi maffiák kedvelt pénzmosó vagy pihenőhelye. A rendőrség tehetetlen, - bottal üti a robbantgatók és a bűnözök nyomát.

Az önkormányzatok működésképtelenek. Diliflepnis, vicsorgó ábrázatú és jog-folytonos rendőrségi besúgók, ál-őrzővédő bandák tartanak rettegésben egész településeket. Senkit sem lep meg, ha hajnalban arra ébred, hogy sisteregve lángol a szomszéd háza. Az anyák kisdedeiket az APEH, a TB végrehajtóival, - ritkábban az ukrán maffiával rémisztgetik.

· Jogállam - igazságszolgáltatás. Hét évvel a köztársaság kikiáltása után még mindig nincs új alkotmányunk. Az összeférhetetlenséget (pl.: állami tisztviselő fiktív megbízást ad családtagjának, elvtársának) intézményes rangra emelték, a lobbyzás és a korrupció büszkeségre is okot adó liberális személyiség-joggá, szokványos üzleti fogássá vált. A kurtizán nem erkölcstelen, a ferdehajlamú nem beteg, a tolvaj nem bűnöző, - egyszerűen csak más. A gomba-módra szaporodó törvények szövevénye egyre nehezebben átlátható, megismerhető és - ellentmondásai folytán - egyre kevésbé alkalmazható. Az igazságszolgáltatás csak a formális jogot képviseli. A legegyszerűbb tyúkper is 2-3 évig tart, - és az győz, aki jobban megfizeti az ügyvédjét. Az illetékek, a perköltségek, az ügyvédek díjának csillagászati összege vagy felemészti a netán megnyert kár-térítést, vagy eleve elijeszt mindenkit a pereskedéstől. Az ügyeskedők és a gátlástalanok minden jogot lábbal tipornak, ellenük nincs semmilyen passzus. A számviteli törvény alapján azonban bárki azonnal letartóztatható.

· Sajtószabadság - tájékoztatás. A televízió hazug, aljas és manipulált politikai műsoroktól, - az írott sajtó szándékos félrevezetésektől hemzseg. A miniszter-elnöki sajtótájékoztatón nem derül ki semmi. Halált megvető bátorság kell a kérdezéshez, és pókerarc a válasz nyugodt végighallgatásához. Az újságokban, a televízióban valósággal tobzódik a szellemi értéktelenség, az obszcenitás, a kontraszelekció. Baljósan mosolygó kappanhangú esztéták elemzik a liberális szellentések vegyi összetételét. Ellenzéki televízió-műsorok nincsenek, - újság is csak néhány. A közvélemény-kutatások - mindegyik! -, a népszerűségi listák szánalmasan manipuláltak, nevetségesek. Az összes ‘párt-törzsfőnök’ a mellét döngeti: "Én vagyok a legnépszerűbb!". De az a madár dalol a legszebben, amelyiket a legjobban megfizetik. Majdnem szabadok vagyunk...

· Pénzügyek, bankügyek, privatizáció. Az ország és az állam mértéktelen külső és belső eladósodása tovább folytatódik, - a pénz minden lehetséges csatornán elfolyik. Az infláció és a kamatok nem csökkennek, hitelekhez nem lehet jutni, - az állami jövedelemelvonás és a pénzszűkítés elsorvasztja a vállalkozásokat. Az új adók, a többszörös adóztatás folytán a lakosság egyre csak szegényedik. Minden jövedelem a bankoké. Ráadásul még a készpénzforgalom szigorítását és szűkítését is tervezik, hogy a bankok forgalma mégse csökkenjen. A leg- sötétebb ügyek: a bankok és az energiaszektor magánosítása, meg a titkos állami garanciák. A privatizációnak vége. Az ÁPV Rt.-re a továbbiakban már semmi szükség nincsen, így mint pénznyelő automatát, - nyugodtan fel lehetne számolni. A mindent megfojtó általános restrikció jellegzetes megnyilvánulása, hogy lassanként minden papír-váltópénzt össze-vissza keverhető formájú, színű és nagyságú fém-érmékkel váltanak ki, amelyeket mindenki utál, mert külön batyu szükséges a cipelésükhöz. Különösen a ‘kétszínű’ fémszázas rendkívül népszerű. A papír-tízezerforintos bevezetését tervezik, - holott kisebb összegű vásárláskor már nemcsak az ötezrest, de az ezrest sem tudják felváltani sehol.

· Iparpolitika. Már évek óta nincs, hiszen a magyar állami ipar megszűnt. Az államnak egyéb befolyásoló/orientáló eszközök nem állnak a rendelkezésére, - ugyanis már sem kompetenciája, sem megfelelő forrásai nincsenek. Hitelek hiányában ipari termelő kisvállalkozásokat már senki nem alapít, sőt, a még létezők is vegetálnak, pusztulnak, a csőd szélén tántorognak. Használható gépi berendezések és valamirevaló fogyasztási cikkek már csupán drága importból szerezhetők be.

· Mezőgazdaság. A rendszerváltás után a magyar farmergazdaságok - szervezés és források hiányában - nem alakulhattak ki, a termelőszövetkezetek vagyonát és tevékenységét a vezetőség - hasonlóan a nagy állami vállalatokhoz - kft.-kbe mentette ki. A bolsevik csiki-csuki módszerét újra elővéve, most ismét a szövetkezetek, a nagygazdaságok támogatását és fejlesztését erőltetik, - azzal a felkiáltással, hogy az Európai Únióban a farmerek és a kisgazdák verseny-képtelenek lennének. A voluntarista elvtársak ugyanis már kizárólag bábolnai méretekben és koncentrációban képesek gondolkodni. Pedig a kisgazdaságok, a kisvállalkozások erősítése a mezőgazdaság polgárosodását eredményezhetné. Jelenleg sajnos a mezőgazdaság finanszírozása megoldatlan probléma.

· Kereskedelem - idegenforgalom. A külkereskedelem minden idegszálával az export erőnkön felüli növelésére koncentrál, - romló cserearányok mellett. A csökkenő forgalom következtében a belkereskedelmi egységek zöme többnyire veszteséges, kár kísérletezniük a méregdrága import-termékek értékesítésével. Olcsó magyar termékeket már sehol nem árulnak, - ami "olcsó", az is mind külföldi bóvli. Belkereskedelmünkre - a cikkek minőségére és áraira - jellemző Engels meghatározása: "A kereskedelem intézményesített csalás". Az idegen-forgalom volumene és bevétele messze elmarad a potenciális lehetőségeinktől. Magyarország drága, kellemetlen, borús-barátságtalan országgá vált, - már a Balaton is csak sivár, élettelen, pusztuló pocsolya.

· Közlekedés, szolgáltatások. A fővárosban, főleg a hidakon a zsúfoltság minden napszakban olyan mértékű, hogy autóval folyamatosan közlekedni lehetetlen. Az utak minősége kritikán aluli, kátyú kátyút követ, ami balesetveszélyes és naponta elképesztő összegű károkat okoz, éppen úgy, mint a forgalmi dugók miatti időveszteségek. Mindezzel az állam nem törődik. Az átlagember pénz-tárcájához mért legális parkolási lehetőségek nincsenek. Az önkormányzatok egyik legfőbb gondja és költsége a parkoló autók "megbilincselése", valamint össze-vissza szállítgatása. A községek, a falvak és a vidéki kistelepülések ön-kormányzatai mindenfajta zavaros-szürke finanszírozási konstrukciók alapján észbontó ütemű közmű-fejlesztésekbe fogtak. Megbízható térképek hiányában "a román munkások" - lehetőleg már a fagy beállta után! - négyszer-ötször is kiássák és újra betemetik ugyanazt a csatorna-árkot, illetőleg markológépükkel át-meg átvágják az ivóvíz-vezetéket... A dimbes-dombos sártenger, a vissza-fizethetetlen adósság mindent elborít. Magyarországon az infrastruktúra rend-kívül alacsony fejlettségű, mindenfajta szolgáltatás kétségbeejtő színvonalú. A semmiért viszont rengeteget kell fizetni.

· Társadalombiztosítás. A szolgáltatásai manapság már lényegében deklaráltan a bizonytalan semmire terjednek ki. Ennek ellenére - most már nyíltan adóként - mindenkinek (magánszemélyeknek és vállalkozásoknak egyaránt) horribilis összegeket kell folyamatosan befizetnie a garantált ‘beteg’-bizonytalanságért. Befizetéseiért ugyanis már se’ egészsége helyreállítását, se’ megszolgált érték-álló nyugellátását senki nem remélheti. Mind a két társadalombiztosítási ön-kormányzat működésképtelen, finanszírozhatatlan, tehát teljesen felesleges. Ugyanakkor büszkén és sziklaszilárdan állnak a lábukon...

· Egészségügy, szociális háló. Az állam a kórházainak leépítésén munkálkodik. Mivel a társadalom már képtelen az egészségügy költségeit formális közteher-viselés formájában felvállalni, - a betegeket és a gyengéket kiveti magából. Mindenki kénytelen saját magáról gondoskodni, ahogy tud, ámde a lakosság döntő többsége erre nem képes. Az egészség a gazdagok és a szerencsések ritka kiváltságává vált. A szociális gondoskodás gyakorlatilag úgyszintén meg-szűnt. Aki több gyermeket nevel, vagy anyagilag hirtelen megszorul, - a leg-jobban teszi, ha sűrűn imádkozik. Szociális háló még lyukas sincsen, - odakint a vad kapitalista jeges szél süvít, és kórusban vonyítanak az ÁVÜ privatizációs farkasai. A népesség öregszik, betegszik, - egyre sűrűbben arat a halál.

· Munkaügyek, munkahelyteremtés. Az ezen tárgykörben "ténykedő" összes intézmény "úgy, ahogy van" felesleges, hisz államilag semmilyen munkahely-teremtés nem folyik. Munkahely-felszámolás annál inkább. A munkanélküliek puszta - ráadásul hibás rendszerű - adminisztratív nyilvántartásának semmi értelme nincsen.

· Oktatás és kultúra. Az 1970-es évek látszólag magas színvonalú - bár egy-oldalú s korlátolt - szubkultúrája, a világviszonylatban kiemelkedően hatékony magyar oktatás régen semmivé lett. Az iskola a gyermekeket már nem neveli, semmi jóra nem tanítja, - jó, ha fizikai megőrzésükről gondoskodik. Az állami - pláne egyes alternatív - iskolákban, felsőoktatási intézményekben elképesztő zagyvaságok, tárgyi tévedések és hazugságok halmazát tanítják, szándékosan egyre zavarosabbá téve a fiatalok gondolkodását. A Nemzeti Alaptanterv egy humbug, - a korábbi reform-kommunista oktatási reformok egyenes folytatása, mintegy azok szabaddemokrata végkifejlete. Mai igaz magyar írások kiadására szinte egyetlen kiadó sem vállalkozik. A Mille-centenárium megünneplése is szürkeségbe fulladt, liberális közhellyé fajult. A televízió műsora nézhetetlen: egymást érik az ostoba, hazug és gusztustalan reklámok. Szépirodalmat már nem olvas senki. Az érzelem, a hit, az erkölcs és a lélek is tömegfogyasztási kategóriává, konfekcióvá aljasult. A Jézus Krisztus Szupersztár szindróma el-vezetett bennünket egész’ a Hit Gyülekezetéig, ami költségvetési kiadási tétel.

· Környezetvédelem. A kommunizmus éveinek megalomániás, esztelen nehéz-iparosítási törekvései és gyakorlata, valamint a szovjet hadsereg sok évtizedes áldatlan tevékenysége tönkretette Magyarország földjének, talajának jelentős hányadát. A rekultivációs kiadások súlyos százmilliárdokra rúgnának, - amit azonban nem finanszíroz meg senki. A gyakori - és konkrét példák százaival is szemléltethető -, viszont senki által meg nem akadályozott ipari környezet-szennyezések következtében országunk lassan Európa szemétdombjává válik. Nyugatról minden ipart ide telepítenek, amit ott betiltottak. A Duna - a határ-folyónk - szlovákiai szakasza hosszú évek óta el van terelve. A gabcsikovói vízi-erőmű működtetésének közvetlen következménye, hogy a folyó vízállása egész évben, a természetes csapadékviszonyoktól teljesen függetlenül, össze-vissza váltakozik, - aszerint, hogy a szlovákok éppen mennyi vizet "küldenek". A bős-nagymarosi erőmű-építkezés minden eredeti hátrányát "élvezzük", de az előnyei nélkül, - hiszen a mi erőművünk nem épült meg. A Dunakanyar - mint táj - végérvényesen tönkre van téve. Folyóinkban, tavainkban, a Balatonban, - nincsenek már halak. Erdeinkben már nincsenek őzek, szarvasok, vaddisznók. Az erdők új magántulajdonosai lassan a fákat is mind egy szálig kivágják. Az erdőben gombászni - szabálysértés...

Az állam funkciói akadoznak, - hiába költ el az állami költségvetés minden évben a bevételeket is meghaladó irtózatos összegeket: nem változik, nem javul semmi.


Ott kinn, arra van az igazság!

Sosem fogom elfelejteni! Úgy 1978. táján barátommal részt vettem Győrben egy nemzetközi közlekedéstudományi konferencián. Az egyik híres-nevezetes, idős NDK-s tudós előadásában átlagosan 3-4 percenként fordult elő a "mátrix"-szak-kifejezés, amit a magyar postai szaktolmács következetesen, mindig: "matricá"-nak fordított. Eleinte csak sandán-lopva tekintgettünk oldalvást egymásra, - majd gátlástalan-gurgulázó, fuldokló nevetésben törtünk ki. Kiszera méra, bávatag, - mi több: tohuva bohu. Mindenki értetlenül, megrovólag nézett ránk, pedig a "király" volt meztelen, nem mi. Az előadás-sorozat befejezése után a társalgóban "svéd asztal" várta a tudományos erőfeszítésektől kiéhezett hallgatóságot. A svéd asztal akkoriban egyfajta egyszerű, magyaros vendéglátást jelentett: sült csirkecombot friss salátalevélen. A közlekedési tudományok valamennyi hű szolgája, a tudósok apraja-nagyja, mint a véres koncra a ragadozó vadak, úgy vetették rá magukat a csirkecombokra, miközben szabályszerűen majdhogynem fellökték és eltaposták egymást. Barátommal meg sem kíséreltük, hogy megközelítsük a pankrációba és az eszeveszett kétkezi zabálásba feledkezett tömeg közepén a rohamosan fogyó csirkecomb-halmot. Abbahagyhatatlan, hisztérikus kacagás vett erőt rajtunk. Mert

kétszer annyi "tudós" volt a teremben, mint salátás csirke-porció. Eszkimó - fóka.

Túl korán érkeztem a Gellért Szállóba. Így azután volt alkalmam néhány tisztelet-kört tenni a nemsokára kezdődő konferencia termében, és annak a környékén. Az oszlopok mögött két pincér jött felém nagy sietve. Az egyik álmélkodva-dühödten mutatott az emelvény mögött kifeszített selymen díszelgő óriás-betűs "reklám-szlogen"-re: "A polgári Magyarországért!" - "Ezt a baromságot!" - kiáltotta. A pincér szó szerint ezt mondta a társának, aki élénken helyeselt! Gyanítom, hogy egyikük sem volt sem kommunista, sem szélsőjobboldali; - csak az egyszerű nép átlagos fiainak megnyilvánulása volt ez. Nem tudták, hogy a reklám történelmi!

"A történelmi ‘igazság’ gyakran változhat (kommunizmus-reformkommunizmus-liberalizmus-kapitalizmus) - a beavatottak köre viszont mindig ugyanaz." Így aposztrofálta bevezető beszédében Orbán Viktor az összenőtt szocialista-liberális monetáris-restrikciós gondolkodás gazdaságpolitikai lényegét. Hálás közönsége (pl.: Pusztai Erzsébet és Barsiné Pataki Etelka) harsányan kacagott...

A Fidesz alkalmi borszakértője, Varga Mihály gazdasági kabinetfőnök nem akart elmaradni szellemességben főnöke mögött. Nem kívánt elmélyedni az egyensúly kontra növekedés, illetve, hogy csökken-e az államadósság, vagy csupán szét-osztották? piszlicsáré kérdéskörökben; - ezek szakértő elemzését meghagyta az utána szólóknak. Ellenben új vizekre evezett: "Némi fejtörést okozott számomra, hogyan is lehetne a kormány gazdaságpolitikáját röviden jellemezni. Néhány nappal ezelőtt egy borászati szaklap került a kezembe, ahol egy borversenyről szóló beszámolót olvastam. Az utolsó helyezett bor jellemzése így hangzott: Fülledt illatú bor, amitől hosszabb szellőztetés után is csak nehezen szabadul. Hízelgő típus. Óriási meglepetéseket nem tartogat. Mély, vörös színű, amely elnyomja a többi árnyalatot. Az illatnál viszont durvább az íz: egy kissé öreg hordóra is gyanakodhatnánk, kóstolva az italt. Nincs igazán egyben a bor, így aztán kissé egysíkú. Az első szippantásra megnyerő - még a méz is felsejlik -, ám utána hamar eluralkodik az alkohol. A Fidesz erre a másnaposságra kínál gyógyszert, amitől a polgárok feje már két év óta fáj. Ez a kormány hasonló a középkori orvoshoz, aki mindenre ugyanazt javasolja: eret vágni!"

Varga Mihály a vitanapon egy másik, még meglepőbb, spontán megnyilatkozást is tett. Már nagyban zajlott a későbbi, rögtönzött gazdaságpolitikai "kerekasztal-konferencia", amikor - a hangjában utánozhatatlanul atavisztikus reszketéssel - váratlanul felkiáltott: "Jujj, - egyébként itt van a teremben Bauer Tamás is!"

(Ma - némi időbeli ‘liftezések’ után - 2004. január 30-ikát írunk. Elaludtunk?!)

Aztán svéd-asztal. Hozott anyagból zsíros-szalámis, kolbászos és tojásos-sajtos szendvicsek friss saláta-levélen. Kétpofára táplálkozik, és vedeli a colát minden tudós gazdaságpolitikus, politikus és politológus. Lesz itt pirkadat, nem is sokára. Amióta kijöttem a konferencia-teremből, lényegesen jobban érzem magam. Ide-kint a társalgóban, a karzaton valahogy sokkal jobb a levegő. Itt kinn valahogyan minden egészen más. Szendvicsek között reménytelibb az élet. Azután hirtelen felocsúdom filozófikus kábulatomból, majd fellélegezve azonnal meglátom a félig nyitott, utcára nyíló ajtót is.

Ott kinn, arra van az igazság.


Tanácsköztársaságból banánköztársaság

Tiborc panaszbeadványa

az Alkotmánybírósághoz

Tisztelettel előre jelzem, hogy az alant következő halmazati panaszaim gyökerei mélységes mélyre nyúlnak, részint a magyar nemzet huszadik századi balsorsú történelmébe, részint az egyetemes emberi történelem azon konszolidált, boldog korszakába, amikor még a szeretet-jog, az isteni erkölcs, illetőleg a mózesi kő-táblák törvényei szabályozták a társadalom életét, és nem a bal-liberális hagymáz. Valamikor nagyon régen elveszíthettem a fonalat, és sehogyan sem vagyok képes újra felvenni, pedig legkevésbé se’ vagyok már koppány. Kiverte belőlem az élet. Problémáim leglényege a legitimitás körül forog, különös összefüggésben az ősi elvvel, amit - mint a mindenható Isten akaratát követő második legfontosabb jog-forrást - a népfelség elvének szoktunk nevezni. (Lásd még: Szentkorona-tan!)

Nem vagyok született lázadó; - önnön magatehetetlenségem, vagy értetlenségem minden ódiumát sem kívánom eme legmagasabb államjogi fórum nyakába varrni! Mégsem értem azonban, hogy pontosan hol, illetve mikor lett az összes kutyából nagyhirtelen szalonna, holott gyakorlatilag semmi más nem változott azon kívül, hogy a mozdítható értékeink nagyjából szőrén-szálán mind eltűntek. A számomra bizony makacsul úgy tűnik, mintha 1990. tájékán észrevétlenül áttértünk volna egy társadalmi Möbius-szalag jogi fonákjára, - jóllehet mi magunk sem irányt, sem oldalt, sem lépést, sem rendszert nem váltottunk. Lehetséges lenne, hogy a Föld fordult meg alattunk, miközben Csipkerózsaként átaludtuk az egészet?!

Kérem, nézzék el esendőségem, de földhözragadt, gyarló emberként szükségem volna valamiféle támpontra, jogi fogódzóra, ami kézenfogva átvezet engem és sorstársaimat az elterelt magyar Rubicon túlsó partjára, mielőtt végleg polgári jobblétre szenderülné(n)k! Okvetlenül válaszolnunk kell gyermekeink faggatózó kérdéseire, miszerint: (1) Dolgozzunk, vagy tőzsdézzünk? (2) Lakásra gyűjtsünk, vagy részvényekre? (3) Értékeket, családot alkossunk-e, vagy legyünk inkább mások egy portyázó falkában? (4) Fizessünk-e adót, tébét, nyugdíjjárulékot, vagy éljünk fel mindent, most/azonnal? (5) Mit is tekintsünk "létminimum"-nak? (6) Ki lehet "polgár"? (7) Szimplán hülyének néz minket az állam, és így nézzük mi is annak; - vagy ez az egész csak egy rossz álom?!

Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg "A mezei poloskák védetté nyilvánításáról", valamint "Az imádkozó sáska vallásszabadságának biztosításáról" szóló rend-kívül fontos és időszerű, eurokompatibilis törvények előzetes jogharmonizációját, illetőleg normakontrollját végzik - ám mégis, tisztelettel kérem, hogy amennyiben drága munkaidejük megengedi, válaszolják meg az alant következő legitimációs/ jogfolytonossági kérdéseimet! Személyes okból is érdekelt vagyok válaszaikban, ugyanis az elmúlt napokban éppen egy országos jelentőségű ügyben, fontos (very important) személyiség megbízásából meghallgatásért folyamodtam kancellária-miniszterünkhöz. Részletesen, kb. nyolcszor félórában körvonalazott kérésemet mindig azzal utasították el furcsa hangnemben, hogy Magyarország mégsem egy banánköztársaság, ahol valaki, nemzeti fontosságú ügyben, csak úgy felhívhatja a Miniszterelnöki Hivatalt!

Lenyűgöző Magyarország államformájának XX. századi fejlődése! Monarchiából tanácsköztársaság, a német fél-gyarmatból népköztársaság, a szovjet gyarmatból köztársaság - nemzetállamból pedig multinacionális banánköztársaság.

Konkrét jogi, illetőleg legitimációs dilemmáim, kérdéseim a következők:

Németh Miklós, a legutolsó előtti kommunista miniszterelnök leköszönése előtt felfedezte, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli a reformok súlya alatt össze-roskadt proletárdiktatúra államkasszájának büdzséjét. Az államadósságot, illetve annak szolgálatát Antall József rendszerváltó miniszterelnök minden hercehurca nélkül átvette. Meg sem kérdezte, miből is származott az. Ez az adósság azóta nagyjából megkétszereződött (a forint 8-10 év alatt két-és félszer gyengébb lett a dollárnál!), - nemzeti működőtőkénk (cca. 60 Mrd USD) viszont teljes egészében eltűnt az ún. privatizáció során. A polgári jólét alapja azonban nem a liberális szóbeszéd, hanem a stabil pénzügyi, jövedelmi és vagyoni helyzet. Na, éppen ez tűnt el! A hiteleket ugye nem mi vettük fel és költöttük el, hanem a kommunista diktatúra, mely távolról sem volt egy szabad demokratikus rendszer. A szocialista állam dollár-adósságát viszont az ún. rendszerváltás és az első szabad parlamenti választások (1990.) után mégiscsak maradéktalanul ránk terhelték. A privatizáció során eladott nemzeti vagyon bevételéből egy rézpeták erejéig sem részesültünk, az állam állítólag azt utolsó dollárig, mind a külső adósság törlesztésére költötte. Még matematikailag sem stimmel az egész! Miképpen vehettük át egy illegitim rendszer összes adósságterheit? Hová tűnt el az állami vagyon, illetve annak a privatizációs bevétele? Ki, mikor, és kit fog mindezért felelősségre vonni, és/ vagy elszámoltatni?

Külön jogi probléma számomra, hogy az ominózus 60 Mrd USD becsült értékű nemzeti működőtőke 1989-ig "társadalmi tulajdon" patetikus névre hallgatott, stílszerűen kifejezve azt a közismert tényt, miszerint azért kaptunk évtizedeken át mindannyian rendkívül alacsony béreket, hogy társadalmi (össznépi) tulajdonunk volumenét gyorsított ütemben gyarapíthassuk, mihamarébb utólérendő az élenjáró kapitalista országokat. Utól ugyan sosem érhettük őket, viszont sajnos a rendszer-váltás során komprádor/kollaboráns burzsoáziánkkal szívélyes együttműködésben gyakorlatilag mindenünket ellopták. A multi tanácsadó cégek adták a tanácsot az államnak: ki, mit, mennyiért vihessen el. A probléma lényege a következő:

(1) A T.T. 1989-ig minden magyar dolgozó kollektív tulajdona volt. (2) Mikor, milyen jogszabály alapján lett a T.T. állami tulajdonná, mikor államosították? (3) Miként válhatott a népköztársaság társadalmi tulajdona a köztársaság állami tulajdonává? (4) Ha a társadalmi tulajdonunk államosításáról legitim törvény nem rendelkezett, akkor milyen jogon értékesíthette azt az ‘új’ magyar állam? (5) Ha jogtalanul, akkor nem is a külföldiek lopták el a kollektív tulajdonunkat, hanem a magyar állam, mely csak úgy, hirtelen átvedlett szocialistából kapitalistává. De kiévé? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó jogállam egyetlen tollvonás nélkül megfosztja a népét minden tulajdonától? Sőt, ha még elszámolni sem tartozik a privatizáció bevételével?! A vagyonunkat elvették, a hiteleiket ránk terhelték. Jogszerű-e mindez? Miért nincs egyikről sem hiteles, mérlegszerű elszámolás?

A privatizáció miért a költségvetés-, az államadósság miért a Nemzeti Bank ügye; a kettő miért nem kapcsolódik közvetlenül mérlegszerűen egymással? Miért nem foglalkozik soha ezekkel a kérdésekkel a magyar parlament?

Az előzőek szerint a társadalmi tulajdonunk = az állami tulajdonnal, hiszen nem történt külön államosítás. A formális logika szabályai szerint (amire mellesleg az egész jogrendszerünk épül!) ez esetben a társadalom = az állammal, sőt, a nép-köztársaság = a köztársasággal! Előbbi állítás jogi nonszensz, hiszen az állam a társadalom erőszak-szervezete, nem maga a társadalom. Csakhogy pontosan ez történt! Az állam erőszakot tett a társadalmon, elvéve annak tulajdonát. Utóbbi állítás viszont döbbenetes következtetésre vezet: látszat-rendszerváltás történt, Szűrős Mátyás kikiáltása merő humbug, - a népet váltotta le, nem a rendszert. Amennyiben ugyanis az egyenlőség, a teljes jogfolytonosság fennáll a régi és az új állam(forma) között, akkor vagy az előző nem volt népköztársaság, vagy az utóbbi (a mai) nem polgári köztársaság. Valamit deklarálni kellene! Egymásét csak akkor vehetik át jogfolytonosan, ha lényegében azonosak. És láss csodát: az alkotmányunk ma is a régi, ugyanaz! Legitim lehet-e, ha a diktatúra észrevétlen megy át a demokráciába? Vállalhat-e effajta "jogfolytonosságot" a polgári demokratikus jogállam? Átveheti-e a demokrácia a diktatúra alkotmányát?

Az ismereteim szerint a polgári társadalom alapja a szabad és független polgárok jog-és esélyegyenlősége. De vajon lehet-e valaha is szabad és független polgár a társadalom azon tagja, kinek az állam elvette mindenét, a "társadalmi tulajdonát"? A magyar polgári állam éppen a polgári fejlődés anyagi lehetőségétől és esélyétől fosztotta meg a saját állampolgárait. De nem csak ez történt. Az állam a diktatúra által elherdált államkölcsönök összes terheit is "a polgárok" vállaira terhelte, mi-által még a nincstelen földönfutóknál is alacsonyabb szintre, a brazíliai őserdők gumicsapolóinak rabszolga-szintjére süllyesztette le polgárait! A magyar "polgár" óriási hendikeppel indul(t), - minél inkább vállalkozik, annál mélyebbre süllyed a kamatrabszolgaság mocsarába: tartozásai egyre csak nőnek.

Milyen valódi jogai vannak a nincstelen magyar rabszolga-polgárnak, akinek a tulajdonát elvették, vagyona nincs, állása bizonytalan, jövedelme éhbér, ám a közteherviselési kötelezettségei egyre elviselhetetlenebbek? Milyen fedezetre vállalkozzék a magyar polgár, ha egyszer semmije sincs? Ki ad hitelt a magyar vállalkozónak fedezet hiányában? Hogyan is áll esélyegyenlőség dolgában a hitelképtelen polgár? Miből gyűjtsön vállalkozási tőkét a nincstelen, éhbérből élő ember? Mik az esélyei a magyar állampolgárnak európaúniós polgárként?

Régi vesszőparipám a földtulajdon kérdése. A múlt század vége felé, de főként a huszadik században több szépreményű, ám végkimenetelében egyaránt sikertelen kísérlet is történt a magyar polgári középosztály megteremtésére. A politikusok/ történészek utólagosan többnyire külső okokra hivatkozva magyarázták meg a kudarcot. A lényegi, a belső történelmi/társadalmi ok azonban mindmáig rejtve maradt. Az tudniillik, hogy a magyar paraszt, a magyar mezőgazdasági kistermelő sohasem válhatott vállalkozó polgárrá, mert ehhez nem kapta meg a földet. A magyar parasztság munkájának a gyümölcsét, értéktöbbletét, profitját mindig is csak a rajta élősködők élvezték, vették tőle el. A paraszt megmaradt nincstelen bérmunkásnak a "szocializmus"-ban is, hiszen földjével bekényszerítették a TSZ-be. Márpedig a föld azé (kellene legyen!), aki megműveli. Most eljött az igazi végveszély, hiszen legkésőbb az európaúniós csatlakozás véglegesen kihúzza a magyar paraszt lába alól a talajt. Amennyiben multinacionális vállalkozók fogják felvásárolni, birtokolni és megműveltetni a magyar termőföldet, úgy semmi esély nincsen a magyar parasztok kisvállalkozóvá fejlődésére, polgárosodására. Akkor a paraszt, a nemzet túlélési génjeinek legvégső hordozója örökre betagozódik az új világrend jellegtelen kamatrabszolga millióinak szürke tömeg masszájába.

Lehetséges-e a parasztságunk polgárosodása földtulajdon nélkül? Hihető-e a kormány polgárosítási törekvése, ha a termőföld tulajdonjogát éppen úgy meg-vonja művelőitől, mint ahogyan a rendszerváltó kormány elvette a társadalmi tulajdont az egész társadalomtól? Mi lesz a nincstelen parasztok sorsa?

Magyarország 1988-tól, akárcsak egy igyekvő, stréber tanuló, nagysietve sajnos kritika nélkül átvette a nyugateurópai kapitalista adórendszert (ÁFA, SZJA, stb.), valamint kidolgozta és be is vezette az egyetemes/nemzetközi társasági tulajdon megvalósítását célzó átalakulási és társasági törvényeket, anélkül, hogy mindezt hozzákapcsolta volna a magyar társadalom polgárosodásának követelményeihez. A polgárosodás szükségességének és megvalósításának szempontjai egyszerűen csak kimaradtak a rendszerváltás "prekoncepció"-jából. Az alkotók nyilván úgy gondolták, hogy a magyar nemzet tulajdon nélkül, tetemes adóssággal a hátán is képes lesz majd sikeres egyéni vállalkozóként önerőből polgárosodni, illetve svéd adórendszerrel és albán bérekkel, mint éhbérmunkás-polgárság (!?) vonul majd vígan be az Európai Únió közös karámjába.

Legitim volt-e az ország tőkéjének "társaságosítása", átalakítása, valós belső részvényvásárló-erő megteremtése nélkül? Miért nem került sor "társadalmi részvények" kibocsátására, miért nem válhattak a munkavállalók társadalmi (kollektív) tulajdonuk révén a működőtőke, az átalakult társasági tulajdon első részvényeseivé? Miért nem került sor szelektív kárpótlás helyett "földosztás"-ra? Kinek az érdekeit képviselték valójában a rendszerváltó kormányok?

A rendszerváltás villámgyorsan széjjel verte "a szocializmus" közigazgatását, ám nem hozott létre helyette működőképes újat. Primitív, összevont formában életre hívták a megyei "főispáni" (jegyzői) szisztémát, ámde semmilyen (pénz-)eszközt, illetve valódi hatáskört nem biztosítottak, nem delegáltak a szervezethez, így az végig holt térben mozgott. A közigazgatási rendszer földrajzi, területi tagozódása 1995. óta már a látszatot sem őrzi, gyakorlatilag nincs. Magyarország térképén különálló közigazgatású (helyhatóságú) városok "működnek", megoldhatatlan feladatkörrel, valós/mobilizálható vagyon és főleg a szükséges likvid tőke nélkül, immár kezelhetetlen nagyságú hitelállománnyal, a végletekig eladósodva.

A városok közötti földterületen pedig közigazgatási szempontból a senki földje helyezkedik el. A mai helyzet azonban nem csupán pénzügyileg katasztrofális (a városok minden vagyonát jelzálog terheli), hanem jogi/közigazgatási értelemben még inkább. A középkori Magyarország feudális közigazgatási rendszere, amely a földdel kapcsolatos bármilyen jogi kérdés rendezését is helyben megoldotta - szakmailag nagyságrendekkel kifinomultabb, működőképesebb és modernebb (!) volt a mainál. Áttekintve a korabeli közigazgatási-és földtörvényeket, szembetűnő az alkotók egységre törekvése, gondolkodásának jogi tisztasága; továbbá, hogy a jogi szabályozás mennyire megfelelt a reálfolyamatoknak vagyis a hétköznapi élet valós követelményeinek. A társasági törvény vagy a földtörvény mai formájában - különös összefüggésben az indokolatlanul siettetett európaúniós csatlakozással! - egyrészt önellentmondások valóságos tárháza, másrészt nem felel meg nemzet-gazdaságunk stratégiai, illetve polgárosodásunk valós érdekeinek. Az egyetemes/ nemzetközi társaságosítási törekvések/megoldások teljesen idegenek a magyar viszonyoktól, a realitásoktól. Legitim-e a mai területi közigazgatásunk hiánya/ működésképtelensége? Mi lesz az eladósodott városi önkormányzatok sorsa - a felszámolás? Miért nem állítjuk helyre a magyar földtulajdon ősi törvényeit? Miért szükséges a termőföldünk egyetemes/nemzetközi társasági tulajdonná alakítása? Mik a polgárosodás Kormány által elképzelt jogi/pénzügyi alapjai?

A magyarországi (politikai és gazdasági) rendszerváltás legmélyebb sajátossága az abszolút kiterveltség, a rendkívül fegyelmezett, szervezett végrehajtás volt. Az előkészítők már akkor jó előre kifundáltak, „levajaztak” minden, majd évekkel később bekövetkező "spontán" történést, amikor az egyszerű magyar emberek még stabilan megdönthetetlennek hitték a szocialista tábort, élén a nagy Szovjet-únióval; - sőt, a glasznoszty és a peresztrojka hírére új lendületet kapott az MSZMP tagtoborzása is. A színfalak mögött már javában folyt a majd megszűnő állampárt illegalitásba vonulásának, ‘történelmi és rendszerváltó’ pártokba szét-rajzásának megszervezése. Lázas sietséggel zajlott le az átmenet jogi/törvényi alapjainak megteremtése, a politikai nómenklatúra és az állami titkosszolgálatok személyi állományának, kapcsolatrendszerének átmentése, majd az ún. "spontán privatizáció", az állami működőtőke intézményes széthordása. Különös gondot fordítottak a tisztakezűség látszatának komplex megőrzésére, nehogy évek múltán valaki "realizálja" Antall József híres mondását: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!". A valódi forradalom visszamenőleg semmisnek nyilváníthatta volna a rendszerváltásnak nevezett nemzetközi ingyencirkuszt. Az MSZMP "hivatalos" és titkos állománya konkrét megbízatással részben letűnt, felmelegített történelmi pártokba, részben vadonatúj szerveződések köpönyege alá bújva, oda beépülve, elkezdte az újtípusú kommunista (bolsevik) pártok szervezését. Hamarosan létre is jött a plurálisan ‘decentralizált’ bolseviki rendszer, a parlamenti hatpártokrácia. Minden össze is zavarodott, 10 év alatt mindegyik párt teljesen másnak bizonyult, mint aminek eredetileg hirdette magát. Átalakultak, megszűntek és összeolvadtak. Az egyetlen kiszámítható és logikus fejlődés eredményeként a szocialisták végre meglelték önazonosságukat - valamennyien újkapitalistává váltak. Legitimek-e a rendszerváltás pártjai? Legitim-e, ha egy párt hamis ígéretekkel vezeti félre a választóit, majd győzelmét követően előzetes programjával abszolút ellentétes kormányzásba kezd? Meddig terjed a politikai hazudozások jogi tűrés-határa? Legitim/nemzeti pártpolitika és törvényhozás szolgálhat-e külföldi érdekeket? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó pártok blokkolják a társadalmi/politikai mobilitást? Nem bolsevizmus-e a törvénykezési voluntarizmus?

Nem jelentene olyan életbevágó problémát a valódi demokrácia teljes hiánya, ha működne a társadalombiztosítás, és lenne szociális biztonság. A nincstelenség, a nyomor, a betegség, az elesettség, a kilátástalanság sokkal nehezebben szokható meg, mint a politikai jogfosztottság. Milyen polgári demokrácia az, amelyben az állampolgárok nem képesek kifizetni a villanyszámlát? A polgári fejlődés alapja a biztos munka, a stabil megélhetés, a növekvő jövedelem és a vagyoni gyarapodás. Nem európaúniós kamatrabszolga/bérmunkás világpolgárok, hanem jólétben élő, öntudatos, lélekben/erkölcsben is gazdagodó hazaszerető állampolgárok akarunk lenni. Döbbenetesen aljas egy szemfényvesztés, amit a folytatólagos kormányok a társadalombiztosítás ‘jogcímén’ évtizedek óta elkövetnek a magyar nemzet ellen. A társadalombiztosítás az egyenértékek kölcsönös cseréjén alapuló szerződéses jogviszony, és nem pedig valamiféle újtípusú adótétel, amivé a legújabb kormány igyekszik azt tenni. Nem szívesen példálódzom a mások életével, így a magam példájával élek. A társadalombiztosítás a rendszerváltás óta eltelt 10 évben csak a magam személyes jövedelemtermeléséből cca. 40 millió forint tiszta bevételre tett szert, amit teljes egészében el is herdált, miközben jómagam utoljára 1985-ben voltam körzeti orvosnál. (Nem szólva az egy egész életen át fizetett nyugdíj-járulékról, amelyből valószínűleg egy árva fillért sem fogok nyugdíjként vissza-kapni! Ténylegesen befizetett összegeim puszta bankkamataiból ragyogóan meg kellene élnem - mostantól, egészen halálomig.) Jogszerű lehet-e a társadalom-biztosítás (mint szerződés) szimpla adótétellé silányítása? Vajh’ esélyegyenlő-e az állam előtt a magánszemély és az állami nagyvállalat? Legitim-e évtizedes befizetéseink intézményes ellopása? Lehet-e jogalapja (!) a ‘tébét’ nem fizetők felelősségre vonásának? Legitim-e nyelvi értelemben a ‘társadalombiztosítás’ elnevezés hivatalos használata?

A hivatalos és a hétköznapi beszédben használt szavaink mintha csak az eredeti fogalmainktól egészen eltérő, merőben más jelentést hordoznának. Jelbeszéd az életünk, mást mondunk, mint amit gondolunk. Bábeli nyelvzavar, fogalomzavar minden mennyiségben. Tovább él bennünk - mint posztkommunizmus - az a kor-szak, amikor mindennek ‘fedőneve’ volt. Sőt, a hazugságok is tovább szövődnek. Mostanában már semmin nem csodálkozom. Szinte teljes egészében végigéltem a szovjet hadsereg ideiglenes magyarországi állomásozásának alig 45 éves idő-szakát - ám távozásuk óta is folyamatosan tapasztalom, hogy a legsötétebb odúk és politikai szándékok legmélyén mindmáig ugyanazok az erők lapulnak. Talán azért, mert a bolsevikok 1917. óta folyamatosan lábbal tiporhatják a népfelség szent elvét, amit még ma sem vagyunk képesek újra érvényesíteni.

Különösebb illúzióim a nyugati féltekét illetően sincsenek. Az én kis legitimációs kérdésecskéim mégiscsak szolíd sóhajtások ahhoz a gurgulázó hörgéshez képest, ami az óceán túloldaláról hallatszik. A Világ Ura (értsd: 1999-ben) egy pettingelő szaxofonista, akinek a bűnbánó tekintete a nyitott sliccén át merevedik az Arab-öbölre. Szerencsére jött a Ramadán.


Minden szinten megélhetési bűnözés

Megmondtam volna jó előre, mi várható, - persze, ha megkérdeztek volna.

De nem tették. Senki sem tette.

Újra rengésszerűen zuhan a BUX-index a Richter-skálán, most ezúttal az oroszok tőzsdéje miatt, - éppen úgy, ahogy Nostradamus is megjövendölte volt.

Egyesek BUX-ája emiatt - pontosabban a Fidesz választási győzelme, és radikális postabank-politikája miatt - kicsit kevésbé lesz tömött. Szomorú.

Globalizálódás és globális felmelegedés.

Ahogy a Sláger-rádióban a hirtelen nyártól teljesen bezsongott Eszter és Piros kürtölik világgá: "Meleg van, az országban 33°C az átlagos hőmérséklet, Buda-pesten (ahol mindig, minden NAGYOBB! - a szerző) most 36°C-ot mérnek, de a kánikula még várat magára...!" Meg egyelőre még a visszarendeződés is. Mi lesz még itt?!

A magához tért Népszabadság ím’ teljes frontot nyitott. Most majd mindannyian - mint egy folytatásos képregényből - megtudhatjuk a teljes igazságot...

Orbán Viktor, Kövér László és Simicska Lajos 1000-1000 (vagy a testvéreik is -3600?) kemény magyar forint betétjük erejéig kültagjai voltak egy (vagy hét?) le-tűnt és eltűnt betéti és egyéb társaságnak, amelyhez noch dazu köze lehetett Stumpf Istvánnak és Gansperger Gyulának is!

Az egész (kormány-)társaság MOST WANTED, 1000 forint fejenkénti vérdíj erejéig!

Most - WANTED - azután majd sorjában kiderül minden gazság.

Hiszen az SZDSZ-ről már régen tudjuk, hogy nem szabad és nem is demokrata, - sokkal inkább mindenki mást mindenhonnan kirekesztő. Az MSZP-ről is be-bizonyosodott, hogy nem szocialista, hanem elsősorban szintén kirekesztő.

A májusi választások után úgy érzik, hogy az ellenfél most őket rekesztette ki - szerintük indokolatlanul - a kormányzás folytatólagos örömeiből.

Most - WANTED! - a Népszabadság bemutatja nekünk, hogy a Fidesz először is nem fiatal, másodszor pedig...

Most - WANTED! - a Hujber-vállalkozások és az Olajgate családfája, a Tocsik-pénzelágazások (Budai-Boldvai, taxisofőr, Utilitás Rt., György Péter, stb.) és a Postabank többszörös konszolidációja után végre bebiflázhatjuk a gyanús Fidesz-társaságok törzstőke adatait is, - "100 forintnak 50 a fele" tűrési pontossággal... Mindössze 1 ezer/1 milliárd a két "befektetési térkép" léptékeinek a különbsége!

Most azután Popper Péter folytatásokban közli majd "a mini-duce" Orbán Viktor és a többiek részletes poszt-szocialista pszicho-analízisét, Farkasházy Tivadar pedig folytatásos jegyzetet olvas fel a Napkeltében: "A jettegett Ojbán Viktoj gyejekkoja" címmel. Megírják majd hétről-hétre, hogy ezek a fiúk már tizenéves korukban is előszeretettel simicskázták el pl. egyszerű szüleik és játszótársaik keservesen megtakarított pénzecskéjét és/vagy portfolióját. Hogy azután alig fel-nőtt korukban már az ÁPV Rt.-ben és az APEH-ben folytathassák tovább ugyan-ezt. Közismert politológusok csámcsogva elemzik majd visszamenőleg a Fidesz megalakulásának rejtélyes és baljós személyi konstellációját, a pápai triumvirátus (Orbán, Áder, Kövér) első bűneit...

De persze más ügyek is napvilágra-, illetve toll-és foghegyre kerülnek majd!

Hiszen mindenki potenciális szélsőjobboldali veszély, aki valaha nyilatkozott a Demokratának (mondjuk: 1996. május 2-ikán) -, minek alapján ugyanez a hetilap (1996. augusztus 8-ikán) megjövendölte a nyilatkozó közeli miniszterelnökségét. A barátaik, munkatársaik, ismerőseik, íróik és olvasóik - egytől-egyig elvetemült cinkosok. De még azt is felplankolják majd, hogy felelős fővárosi BKV-vezető hogyan nyilatkozhat olyan lapnak (1998. augusztus 13.), mint a Magyar Fórum?! Minden magyar minimum köztörvényes, aki nem posztkommunista, szoci, vagy liberális.

A józan eszünk azt diktálja, hogy ezt az egész, 1990. óta plurálisan elszabadult gyűlölet-baromságot most kéne végleg abbahagyni, amíg még ép/élő emberek találhatók a magyarság BESZŰKÜLT AGYÚ ÉLETTERÉBEN, a szűk Kárpát-medence 93 ezer négyzetkilométerén. Látni kell, hogy a rendszerváltás óta oly-mértékben és szinte kizárólagos vitalitással CSAK A POLITIKAI PARLAGFŰ szaporodott el országunkban, amitől már mindenki súlyosan allergiás...

Rendszerváltás. Nemzetből - hivatalosan és intézményesen, nemzetközi jogilag is - immár átalakultunk díszes társasággá. Ólvéz-betéti társaságokká. Amelyek nem termelnek, csak fogyasztanak, összevissza átalakulnak és összeolvadnak, mindent eltüntetnek maguk körül, ami mozdítható, majd eltűnnek maguk is, mint a kámfor.

Eladósodtunk, kamatrabszolgaságba hajtottak bennünket a tankok után a bankok. Amelyeket már legalább tizenhétszer konszolidáltunk, miután a tőlünk össze-lopott tőkéjüket is újra meg újra "kikölcsönözték", az utolsó fillérig, elverni a haveroknak. A társadalmi tulajdont elkótyavetyélte az Állami Vagyonügynökség, és temérdek parazita tanácsadója, - az állami költségvetést (minden elágazásával együtt) elprivatizálták a bankok (lásd pl.: államkötvények kamata), a bankokat ki-fosztották a lefektető befektetők, az állami működő tőkét felélte a mohó kontra-szelektált szoci-nómenklatúra menedzsment. Liberális mókuskerék.

Ezek után, miután már mindent eltüntettek - egyenesen minket fogtak a kipusztult marhák helyébe az üres szekér elé, hogy mennénk felszántani nekik az ugart. Ám kiderült, hogy kezdetleges technikánkkal oly alacsony termelékenységre vagyunk csak képesek, ami a szinten tartó egyszerű létfenntartásunkat sem teszi lehetővé. Kuncze és társai ekkor államilag/intézményesen feltalálták a spanyolviaszt: az ún. "megélhetési bűnözés"-t, ami a lényegét tekintve eltűri a szegény emberek pitiáner szabadrablását, adócsalását a fillérek, a garasok és a pennyk szintjén, mi által - hisz ugyanez volt a Kádár-rezsim működtetésének filozófiai epicentruma! - egy rövid ideig még zavartalanul tovább élhetünk.

A vállalkozások megszégyenítésére feltalálták a kényszer-vállalkozó fogalmát, - aminek a legbenső lényege a nagy ívű gondolat, miszerint minden magyar szíve-joga apránként/fokozatosan, önállóan, kvázi-szabadúszóként éhen dögleni.

Fantasztikus/grandiózus, globális/monumentális, tragikomikus/kényszerű magyar- össznemzeti paradigmaváltás ez! Minden magyar mindkét fülén - miként gyerek-fülön a meggy-párok! - rádiótelefonok lógnak, mikor szabálysértő vállalkozóként rozsdás Ladákon repesztenek naponta vágyaik netovábbja, a megélhetést, vagy annak csak a reményét biztosító nagyváros felé. Lyukas zsebeikben és kopott táskáikban svindli szerződések és hamis számlák lapulnak, - amelyek szomorú lényege többnyire mindössze annyi, hogy valószínűleg hibátlan és maradéktalan teljesítés esetén sem tartozik senki senkinek semmivel. Amennyiben suttyomban mégis gazdát cserél némi készpénz, amögött viszont többnyire nincs semmilyen teljesítmény, - de bizonylat bizonyosan nincsen róla. Csal és hazudik mindenki. Dunát lehet rekeszteni a különféle, néhány ezer forintokból alakult nemlétező (fantom-)társaságokkal: a bétékkel, a káeftékkel, az ertékkel, - a vállalkozókkal, az ügyvezetőkkel és tisztségviselőkkel. Pénze csak az államnak és a konszolidált bankjainak van...

A fiktív vállalkozások pedig arra valók, hogy a zsozsót az államtól, a bankoktól és egymástól simán lenyúlják, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mindenkinek jut belőle jutalék, hogy nehogy elszólja magát. Ezért vannak tele többek között az állami költségvetésből táplálkozó "cégek" fiktív foglalkoztatottakkal is. Van aki jutalékot kap, van aki megbízási díjat, van aki "munkabért". Vagy tiszteletdíjat...

Hitelek, hitelfedezetek, jogok, jelzálogok, ingatlanok, székházak, bevételek, port-foliók, piacok, - cégek, pénzek, vagyontárgyak és személyek tűnnek fel és el, sűrű egymásutánban.

Végezetül a rablókból pandúrok lesznek, - a pandúrokból pedig rablók.

Tulajdonképpen ez minden rendszer-, illetve kormányváltás lényege, és nemcsak minálunk!, hanem minden földrészen, szerte a nagyvilágon...

A szegény magyar ember nagy szerencséje, hogy jóval hamarabb éhenhal, mielőtt megvalósulni láthatná nagy gondolkodók merész álmait: előbb csak Európa, majd az egész Glóbusz népességének egyetlen Világállammá egységesülését, - Huxley, Wells, Orwell, Lenin, Lennon (:"And the World will be as one."), - vagy ha úgy tetszik, Francis Fukuyama szép új világát.


Ezerszer ezerszeres túlerő

Ezerszer ezer éppen egymillió. Egymilliószor ezer egyenlő egymilliárddal...

A Fidesz-felsővezetők "társaságainak" kvázi-cégbírósági vagyonadatairól szóló Népszabadság-híradások 1000 és 3600 forintos készpénz-befektetésekről, illetve vagyoni betétekről szólnak. Az ifjú demokraták tehát mindösszesen ennyit tudtak befektetni...

Máté László (volt?) MSZP-alelnök - állítólag már nem is létező (és a malmok?!) - vállalat-birodalmának egyik gyöngyszeme, a KORDAX, még ma is, változatlanul 20 milliárd forint körüli adóhátralékkal tartozik az államnak. Ám erről megszűnt minden híradás. De arról sem ír a Népszabadság/Népszava duó, hogy mi, vagy ki (ti. Máté László személye) az üzleti összefüggés a WÉS Rt., az Űrgammák tévé-sorozat, valamint az MSZP között. Ez is épp olyan lerágott csont lenne, mint a Tocsik-Vektor-ügy, vagy a még ki sem pattant fővárosi korrupciós botrány?!

Princz Gábor bankárzseni irányító keze alatt - különböző közismerten rejtélyes ingatlan vagy portfolió-tranzakciók lebonyolítása mellett (pl. Gerbeaud-palota/ Palotás?) - cca. 100 milliárd forint készpénz tűnt el (legalábbis ennyi a beismert halmozott veszteség), nyilván a kisbetétesek és az adófizetők pénzéből... Mert amennyiben Princz pl. nagy fehér tőzsde-cápákat károsított volna meg milliárdos nagyságrendben, akkor (1) már nem élne, - (2) régen börtönben ülne. Miért nem indul(t) azonnali vizsgálat a nyilvánosság teljes bevonásával annak kiderítésére, hogy kik számára, milyen feltételekkel "kölcsönzött ki" ennyi pénzt, ami - hogy, hogy nem - egytől-egyig bedöglött hitellé vált?! Miért is nem közli a független, demokratikus magyar sajtó a Postabank legnagyobb adósainak a tételes listáját? Nem publikus? Netán a csirkefogás üzleti és/vagy államtitok?! Meddig még?!

Egy évvel ezelőtt a Magyar Televízió Rt. produkciótervezési igazgatója (hivatali számítógépe memóriájában) még rendelkezett ‘egy szupertitkos’ listával, amely azok neveit (és összegeit) tartalmazta, kiknek - mint legerősebb televíziós média-lobby-vezéreknek - a zsebébe vándorolt az MTV Rt. éves produkciós költség-vetési összegeinek a döntő hányada. Eszerint a cca. 15-20 milliárd forint 80 %-a minden évben nagyjából ugyanannak a 150 embernek (sztárproducereknek + a holdudvaraiknak) a zsákmányát képezte. Tehát minimum százmillió forint per fő! Ügyes... De vajon létezik-e még valahol ez a lista? (Mert a produkciótervezési igazgatói beosztást Horváth Lóránt, MSZP által ‘kinevezett’ ügyvezető alelnök már régen megszüntette.)

A híradások szerint súlyos milliárdokat megutaztatható és százmilliókat eltüntető Kunos és Kovács bankárok, illetve Zemplényi még mindig szabadlábon vannak.

Polgárok! Tiszteljétek a Törvényt!

Horn, Szekeres, Boldvai és még sokan mások százmilliós-fürdőmedencés hegyi villáikban nosztalgiáznak. Állampolgárok, fiatalok! Építkezzetek szorgalmasan és ne felejtsétek el befizetni az ÁFÁ-t! De nehogy visszaigényeljétek!

Dr. László András Co-Nexus-vezér, a hírhedt 4 milliárdos ÁVÜ-ajándékvagyon 8 milliárdos (meg is lehetett duplázni) "másodkéz-felszámolója", az egyszer még fel is épülő Déli Autópálya önkormányzati "jótevője" (amiről mindenki hallgat, mint tehénlepény a fűben!) állítólag titokban meghalt. A halála és a temetése épp-olyan rejtélyes volt, mint az élete. Mert abból is legalább kettő volt, - sohasem tudhattad, mikor/melyik az igazi. Híradások most sincsenek/voltak róla. Barátai, tisztelői részéről - akik valamennyien "belőle" éltek, illetve gazdagodtak meg! - sem jelent meg egyetlen emberi búcsúszó, vagy nekrológ. Ha meghalt, nyugodjék békében. Az egy Isten nyugosztalja.

A felsorolt összegekből és összefüggésekből láthatóan - hát még láthatatlanul! - a cím szerinti nagyságrend-váltószámok, pénzhatalmi koefficiensek kerekednek ki. Akié ugyanis a pénz, a vagyon, - azé minden hatalom.

Másképp nem is nagyon lenne érthető, hogyan is lehetséges a Kurír, a Hócipő, a Napkelte, az Űrgammák vagy a Postabank virulása, pénzszórása, mindig újbóli feltámasztása. Miközben a hirdetés nélküli - ám mindig mélyenszántó mondani-valójú - Új Idők nem képes megfinanszírozni a hetilappá alakulást sem. Pedig tartalmilag hovatovább ‘fontosabb’ és tárgyilagosabb kormánylappá lettünk, mint pl. a Napi Magyarország. Mert mi a jót is, a rosszat is megírjuk, ráadásul mindig csak a színtiszta igazságot. Nem a Kormány dicséretére, hanem a jobb jövőért, s az utókornak...

Gyönyörűek, sokatmondóak ezek az ezerszer ezerszeres váltószámok. Mutatják a magyar működő tőke, a politikai hatalom vagyoni erőkoncentrációját. Ezrek kezében vannak a súlyos tízmilliárdok. Tízezrek kezében vannak a milliárdok és a százmilliók... De nem én dobálózom a milliárdokkal, hanem ők, - az elit, a felső tízezer! Azelőtt nem így volt. A társadalmi tulajdon - MINDEN, AMI VOLT! - egyszerre volt mindenkié, és voltaképpen senkié sem. Aztán jött a rendszerváltás: néhány-tízezer (a felső!) zenés jogi és könyvvizsgálói kísérettel kikiáltotta magát az egész mindenség tulajdonosává - Szűrös Mátyás pedig a köztársaságot. Meg is lett az eredmény: a felső százezer meggazdagodott, kilencmillió-kilencszázezer elszegényedett.

A politika ennek csupán egyszerű tükörképe: tízezrek uralkodnak milliók felett.

Ez a helyzet azonban 1998. májusa óta alapvetően megváltozott. Olyan fiataloké, olyan új generációé lett a tényleges politikai hatalom, akiknek csak 1000, illetve 3600 befektetni való forintjuk, portfoliójuk van, pontosabban volt.

Az önmagát vagyonilag és hatalmilag - hiszen a kettő egy és ugyanaz - átmentett és tíz év alatt be is betonozott posztkommunista elit most attól retteg, hogy az ifjú titánok majd a hatalom után/mellé a vagyonuktól is megfosztják őket.

Simicska Lajos az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia mumusa. Rettegnek attól, hogy visszamenőleg kiderülhet milliárdosaik összes vagyonszerző és adóeltitkoló trükkje, hiszen a polgári jólétet csak költségvetési bevételi többletből lehet meg-valósítani. Megfejni pedig a gömbölyű tőgyű tehenet célszerű, nem a soványat, - ezt ők is tudják. Azért vették hát Simicska Lajost a közszolgálatiban "Kereszt-tűz" alá, hogy a félelmüket ki is mondassák vele.

Simicska Lajos tiszteletére és becsületére (bátorságára) legyen mondva, hogy ki is mondta. Innen kezdve lett/lesz a személye az ellenzék - elsősorban az MSZP - sajtó-, országgyűlési-, nyilatkozat-és egyéb hecckampányának állandó célpontja.

A vagyoni és a politikai hatalom most olyan, mint két, a tengervízben egymáshoz képest megfordítva álló, sőt, szemben úszó jéghegy. Az egyiknek normálisan a hegye, - a másiknak abnormálisan a talpa látszik ki a vízből.

Ám ez csak a látszat. Valójában egy és ugyanazon jéghegyről van szó, amelyik rendellenes módon - átmenetileg? - most a talpával fordult felfelé. Ez nem tarthat sokáig. A jéghegy széles talpán álló szegény milliók most kibukkantak a víz alól, a sós víz már nem marja a torkukat, kezdenek beszélni, - és messzire ellátnak.

A víz alá került elit a jéghegy csúcsába kapaszkodik, nem kap levegőt, - ám senki ne higgye, hogy most tanulnak kopoltyúval lélegezni. Azon fognak ők igyekezni, hogy a "felborult" jéghegyet mindenáron visszabillentsék eredeti helyzetébe.

Tehát háború lesz. Remélhetőleg csak média-, valamint parlamenti.

Nem az a kérdés, hogy a Fidesz elveszi-e az MSZP-től a nómenklatúra törvény-ellenesen szerzett sokmilliárdos vagyonát, hanem az, hogy vajon visszaadja-e a károsultaknak, az egész magyar népnek.

Háború után, vagy háború helyett azonban létezik egy harmadik - remélhetőleg pusztán elméleti - megoldás is. Jaj nekünk, ha ezek megint csak megegyeznek.

Mert hogyha a Fidesz és az MSZP kiegyeznek a vagyonban, az ugyanaz, mintha a közös kormányzás megvalósításáért nagykoalícióra léptek volna egymással.

Egyesek - kétségbeesett kínjukban - éppen ezen dolgoznak...


Magyar államiságunk dilemmája ezer éve és ma

Szent István királyunk államalapítása óta nagyjából ezer év telt el, a legnagyobb mai dilemmánk mégis hasonló: a független magyar államiság megteremtése.

Az alapprobléma kicsit tovább bonyolódott, - tekintettel arra, hogy egyes kulcs-szavak ma már nem egészen ugyanazt jelentik, mint akkor.

Olvasom a Kormány független polgári napilapjában, hogy a Világbank jóvá-hagyta a független magyar polgári kormány döntését, miszerint legott eltörli a tandíjfizetési kötelezettséget, ami mellesleg a büdzsé cca. 0,2 ezreléknyi bevételi tétele. Nagyon jó hír ez!, mert: (1) A vezető kormánypárt betartotta a választási ígéretét, és hatalomra kerülvén lám, rögvest intézkedett is. (2) A magyar kormány intézkedése azonos irányba mutat a Világbank helyi elképzeléseivel, hisz a tárgyi intézkedés általa azonnal jóváhagyást is nyert. Van azonban ennek a jó hírnek árnyoldala is, hiszen: (3) Ezek szerint kétesélyes lehetett a választási ígéret, mert a realizálása végül is - ne szépítgessük! - a Világbank most megadott, utólagos engedélyétől függött. (4) Szomorú, mi több elgondolkodtató, hogy állami költség-vetésünk egyötöd-ezrednyi, marginális módosításához is a Világbank fejbólintása szükséges. Mert ez azt jelenti, hogy már ennyi szabad mozgásterünk sincs!

A tandíjak megszüntetése a Kormány becsületes jószándékát tükrözi, mert esély-egyenlőséget teremt a tanulni vágyó fiatalok között: így a szellemi felemelkedést részben függetleníti a szülők vagyoni helyzetétől, serkenti a társadalmi mobilitást, elősegíti a polgárosodást. A Kormány tehát (a magyar állampolgárok között, bel-földi viszonylatban) nemcsupán jogegyenlőséget akar - ami egyébként többnyire puszta elv, írott malaszt marad -, hanem valódi esélyegyenlőségre, gyakorlati ki-egyenlítődésre törekszik, ami még fejlett szociális érzékenységre, erőteljes népi-nemzeti elkötelezettségre, valamint felelős igazságosság-érzetre is vall.

De vajon mennyire létjogosultak és mennyire érvényesíthetők kormányunk nemes szándékai az Európai Únióhoz belátható időn belüli csatlakozásunk tükrében?! Hogyan fogadja majd az Európai Únió jólétben pancsikoló, hőn adakozni vágyó népessége és államközössége a magyarok offenzív egyenlőségi törekvéseit? Hogy állunk a jogharmonizáció és esélyegyenlőség párhuzama/ellentéte tekintetében? Vajon teremt(het)-e esélyegyenlőséget az állami és az állampolgári-, a nemzeti és az egyéni boldogulásra az egyszerű, szolíd jogharmonizációs egyeztetés?! Tartok tőle, hogy a tőke, a pénz, a munkaerő, a termékek(?) "szabad áramlásának" deklarálása, a feltételek jogharmonizációja, az azonos jogi feltételrendszer fel-vállalása és bevezetése nem más, illetve nem több, mint az adott (jelenlegi) fejlettségi szintek/arányok megmerevítő rögzítése. Konvenció "az erősebb kutya alapít családot" közös vezérelv kölcsönös/körkörös elfogadására. Aki koldusként lép be, az koldus is marad. Mert ugyan mit is jelent európai-úniós vonatkozásban az úniós állampolgárok valódi esélyegyenlősége?

(1) Mindenki ott élne, tanulna és dolgozna, ahol akar. Fiktív példa: mondjuk, 600.000 magyar munkavállaló menne dolgozni (családostul!) Németországba - 600.000 német pedig cserébe Magyarországra jönne. (Rajta!)

(2) Egyenlő minőségű munkáért mindenütt egyenlő bért. Fiktív példa: a magyar (vendég?-)munkavállalók a honiakkal azonos bérre (!) tarthatnának igényt Német-országban - noch dazu, euróban kifizetve -, ami a jelenlegi bruttó magyar bérek kb. 8-10-szeresét tenné ki. (Nosza!)

(3) Azonos termékért azonos árat. Fiktív példa: az ömlesztve beáramló import-bóvlik fogyasztói ára azonnal 50-70 százalékkal mérséklőd(het)ne - export-áraink pedig mintegy 100-120 százalékkal javul(hat)nának. Azonnal megszűn(het)ne az évtizedek óta tartó, nemzetgazdaságunknak iszonyatos károkat okozó cserearány-romlás. (Juhhé!)

(4) Azonos értékű tőkére számítva azonos kamatot vagy átlagprofitot, - meg-határozott újrabefektetési (visszaforgatási) kötelezettséggel. A magyarországi multinacionális cégek profitrátája, befektetői jövedelme, kamatszintje jelentősen romlana, hisz az jelenleg csak az alacsony bérszínvonalunk miatt jóval magasabb az európai-úniós átlagnál. (Emellett a multik a nálunk realizált extraprofitjukat szinte maradéktalanul repatriálják.) Fiktív példa: A "nagy létszámban beáramló kvalifikált német munkaerőnek" ugyanannyi bért kellene fizetni a magyar Opel-gyárban, mint az Németországban megszokott. Különben a külföldi munkaerő, a nagyobb szaktudás nem jön ide. (Nosza, gyertek hát: németek, angolok, franciák, hollandok, olaszok - hadd romoljon az átlagprofit-rátánk!)

(5) Azonos valutaparitást (a nemzeti valutánk értékállóságát, stabilitását) és azonos (csekély) mértékű inflációt. Fiktív példa: A forint többé nem romlana az élenjáró valutákhoz képest, - megszűnne a csúszó leértékelés, miáltal megállna az infláció is...

Az előző 5 feltétel maradéktalan teljesülése esetén megteremtőd(het)ne a magyar állampolgárok, a magyar nemzetállam teljes esélyegyenlősége az Európai Únión belül. Nem kellene mást tennünk, mint megtanulnunk hibátlanul beszélni németül, angolul, franciául vagy norvégul - családunk és önmagunk létfeltételeit rögtön "a régi európaiakkal azonos" eséllyel és színvonalon teremthetnénk meg...

Mert amennyiben nem lesz valódi esélyegyenlőség, úgy minden marad a régiben, - az Únióba való belépéssel csak a kizsákmányolásunk "spontán lebegtetéssel" ki-alakított kondícióit vésnék kőbe (angolul) a jogharmonizációs megegyezések.

Független magyar államiságunk dilemmája ezer évvel ezelőtt így szólt: teljes jogú európai nemzetté válhatunk, amennyiben a magyar nép felveszi a római katolikus keresztény vallást, felhagy az idétlen és kockázatos rabló kalandozásokkal, le-települ, földműveléssel és állattenyésztéssel keresi meg a mindennapi kenyerét, megteremti a feudális-hűbéri gazdálkodás kereteit, feltételeit és a fejlett európai nemzetállamok mintájára szervezi meg a saját belső jogrendjét, államát. Magáévá teszi, elfogadja az európai államok egymáshoz és Rómához kapcsolódásának zárt hatalmi rendjét, elsajátítja viselkedésmódjukat, sőt, átveszi kultúrájuk egy részét.

Ez volt ugyanis az akkori jogharmonizáció lényege.

A jelen dilemma sokkal összetettebb, átláthatatlanabb. Európa politikai-hatalmi struktúrája, perspektívikus önszerveződése lényegesen bonyolultabb - a vallási és kultúrális "térképe" heterogénebb, mint valaha. Magunk pedig "megfogyva bár, de törve nem" próbáljuk magunkat a saját hajunknál fogva kiemelni az 50 éves kommunista anyagi, szellemi és erkölcsi ősmocsár visszahúzó iszapjából.

Orbán Viktor mai feladata, küldetése tehát semmivel sem könnyebb, mint Szent Istváné, egykori államalapító királyunké volt.

A keresztény (?) Európa részei vagyunk ugyan, azonban Európa és a magyarság kereszténysége is egyaránt jócskán megkopott - előbbié a liberalizmus, utóbbié a kommunizmus és a liberalizmus következtében...

Európa hatalmi központja már nem Róma, hanem Brüsszel. Hogy e változás mit is jelent valójában nekünk, Moszkvához szocializálódott magyaroknak, - azt inkább a szívünkkel érezzük csupán, mintsem az eszünkkel értenénk...

Ma az Európai Únióba igyekszünk, - főként a várt pénzügyi támogatásokért, no-meg mezőgazdasági termékeink piacának bővítése reményében.

Eleddig szemérmes koldusként, üres tarisznyával poroszkáltunk a brüsszeli úton, a fejünk felett posztkádárista vezetőink handabandáztak.

Mostantól állítólag keményen fogunk alkudni és dolgozni. A kormány alkudni, a nép pedig dolgozni - mert ez így van rendjén.

Most kellene alaposan felmérnünk, hogy konkréten mit akarunk kapni, és (el)adni érte cserébe. Jóelőre kellene most pontos, megbízható egyenleget vonnunk. Hogy majd a valamikori népszavazás ne egyszerű népi találgatás (európa-lottó) legyen.

Meg kellene alkotnunk végre a saját nemzeti stratégiánkat, és nyilvánosan meg is kellene vitatnunk - az Országgyűlésben - a belépés komplex koncepcióját.

Mindannyiunk joga és kötelessége tudni: honnan jövünk, és merre tartunk.


Pénzek, titkok, megfigyelők

Ebben a fejezetben bemutatom: mit is jelent a gyakorlatban, hogy az MTV Rt. külön-külön és „egyszerre” is kiszolgáltatott a média-lobbyk harcának, valamint a belpolitikai csatározásoknak. Bízvást felírható a következő „hatalmi” egyenlet:

INFORMÁCIÓ (média) + PÉNZ (vállalkozás) = POLITIKAI HATALOM.

Ez az összefüggés nap, mint nap át-meg átszövi a Magyar Televízió életének, működésének minden percét, minden tevékenységét. Mondhatjuk úgy is, hogy a közszolgálati televízió egyrészt a média-lobbyk; másrészt a politikai szereplők legkedvesebb „játékszere” - közöttük dúl a gazdasági és a politikai médiaháború. Hangsúlyozom: nem arról van szó, hogy a politika „bele-beleszól” a tájékoztatás, a műsorkészítés, a műsorszerkezet, a produkciók nem is rá tartozó kérdéseibe, - hanem sokkal inkább arról, hogy a Televízió egésze a napi politika kapcsolódó vonzata, függvénye. Mellesleg: a különböző pártkomisszárok a Televízió körül, vagy még inkább, bent, a Televízióban érzik magukat a legjobban; vagy ha erre nincsen lehetőségük, hát akkor „csendestársként” meghúzódnak valamelyik sztár-produkció vagy producer (esetleg produceri iroda) „árnyékában”, és ott, onnan osztogatják kéretlen „jótanácsaikat”, - busás osztalék vagy jutalék fejében...

Más vonatkozásban viszont a Televízió egyrészt a pénzcsinálás, másrészt pedig a politika-csinálás eszköze, műhelye, közvetítő cége, - afféle vámszabad-területe. Hogy ez mennyire így van, arra talán a legjobb példa az Űrgammák-filmsorozat szerteágazó története! Peták István tévéelnök többször is megpróbálta leállítani a sorozat sugárzását, illetve kezdeményezte a végtelenre nyúlt produkció mielőbbi, gyors befejezését, - ám minden ilyen esetben kapott egy „jóakaratú” telefont: ne tegye, amennyiben továbbra is tévéelnök kíván maradni... Többet nem is tette.

Most lássuk a történetet!

Megvalósult, immár tízéves múltra is visszatekintő liberális polgári demokráciánk jogállamában mélyreható összefüggéseket kutatni, a tények láncolatát feltárni, célzatos oknyomozást folytatni kizárólag kommunista történészek és félállami titkosszolgálatok, illetve nemlétező titkos társaságok joga és lehetősége.

A bizonyítékok, a tényanyag, a szükséges dokumentumok összegyűjtését fedő-cégek végzik. Tevékenységük mechanikus rabszolgamunka, - az analízis és a szintézis, a dedukció és a redukció, az absztrakció és a konzekvenciák levonása, a (pre)koncepció megalkotása és a (pre)judikáció a mindig háttérben maradó politikus megrendelők/megbízók joga és feladata. Érjük be ennyivel!

A fedőcégek bizony roppant érdekes képződmények. A tényleges kommunizmus időszakában (1945-19??) pontosan lehetett tudni - noha szigorúan titkos volt! -, hogy pl. a Lámpagyárban robbanóanyagokat, a Gázkészülékek Gyárában gép-pisztolyokat, a Szerelvénygyárban lövegeket és lövedékeket gyártanak, - a MOGÜRT mobil rakétakilövő-állomásokat, tank-alkatrészeket export-importál. Külön érdekesség, hogy a közszolgálati Magyar Televízió tényleg a közt, már-mint a kommunista társadalmat szolgálta híradásaival és műsoraival. Napjainkra mindez gyökeresen megváltozott, - semmiről nem lehet pontosan tudni, hogy valójában micsoda, pedig "hivatalosan" szinte semmi nem titkos...

Visszatérve a főcsapásra, bárki a szememre vethetné, - miért is nem tekintem potenciális oknyomozó/tényfeltáró szerveződéseknek az írott és az elektronikus médiumokat: a hírlapokat, a publicistákat, vagy a kereskedelmi televíziókat?!
Ugyan, kérem! Hiszen majdnem valamennyien közvetlenül a politikai hatalom kreatúrái, letéteményesei, illetve megbízottai, miáltal effektív megélhetésük, fennmaradásuk a tét. Akié a pénz, a vagyon, az információ (a sajtó, a megbízás, a hitel és a hirdetés), - azé a hatalom. Akinél a pénz, - az fizeti a zenészeket, és rendeli meg, hogy éppen melyik nótát játsszák. Senki nem piszkít a fészekbe!

Az elemi érdek ma is az általános (el)hallgatás, - extrém hír csak olyan jelenhet meg, amelyet a központból ellenőriztek, jóváhagytak, igazoltak és „levajaztak”.

Olyan híradás napvilágra kerülése tehát, amely szemben áll a Központ érdekeivel, vagy pláne kifejezetten a Központ ellen szól, - eleve teljes képtelenség.

A polgári demokráciában a kormányzás legfontosabb motívációja a lakosság lelki nyugalmának, fizikai és szellemi békéjének maximális biztosítása, ezért azok a hírek még kevésbé publikusak, amelyek a Központ érdekeivel leginkább "egybe-esnek", ugyanis lelepleződhetne a hatalom működésének algoritmusa, mert széles tömegek tekinthetnének bele az uralkodó elit hálószoba-titkaiba. Az ellenszegülő igazságokat tehát elhallgatják, a lényegbevágóakat pedig titkosítják...

Ennek megfelelően csak a bulvár-információk képezik a lakosság fogyasztását.

Az előzőekre tekintettel, rendkívül nehéz helyzetben vagyok, hiszen bármiféle halovány összefüggés publicisztikai felvázolása polgári személyiségi jogokat sérthet, amennyiben viszont a legcsekélyebb összefüggés felismerésére sem ragadtatom magam, úgy a legerősebb tények is "írói munkásságom" áldozataivá válhatnak. Effektív vádak maximum a TV2-ben hangozhatnak/hangozhattak el, ezért csak tényekről, tényezőkről írok, - párhuzamot, összefüggést vonjon más. A tények szárazsága ellenére mégis szép kis történet az, ami végül kikerekedik. A helyzet drámaisága is megkívánja, hogy a rögzítésükhöz kvázi forgatókönyvszerű dramaturgiai módszereket hívjak segítségül. Így elkerülhető a szószátyárság...

Színhely: az MTV Rt. Irodalmi és Drámai Műsorok Szerkesztősége, valamint az Elnök hivatali dolgozószobája. (Ahol sem kötés, sem felbontás nem történt.)

Történik: az 1996. és 1998. közötti történelmi időszakban, részben napjainkig.

Résztvevő cégek: MTV Rt., Félix Film Kft., Félix Invest Kft., Pólus Center Rt., WÉS Rt., Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium, Munkaügyi Minisztérium, BIT, Xénia-Láz Egyesület.

Szereplő személyek: Schmuck Andor, a Xénia-Láz Egyesület vezetője, Kiss Péter a BIT vezetője majd munkaügyi miniszter, Czégé Zsuzsa ügyvezető és producer, Máté László pártpénztárnok majd milliárdos vállalkozó, Űrgammák.

Mint ismeretes (Magyar Hírlap, - 1999. május 10., hétfő): az ún. Megfigyelési Botrány legújabb fejleménye, miszerint állítólag a Xénia-Láz Mozgalom vezetői adtak volna "titkos megbízást" 1997-ben, Pokorni Zoltán FIDESZ-frakcióvezető megfigyelésére, kompromittáló célzattal. A TV2-ben Pálfy István műsorvezető vendége, Schmuck Andor (1999. május 8-án pénteken) folyószámla-kivonattal is bizonyította, hogy a Xénia-Láz Egyesület sohasem kapott támogatást a WÉS Rt.-től, Máté László volt MSZP-pénztárnok, ma nagyvállalkozó cégétől.

"Egyetlen olyan céget sem támogatott a Munkaügyi Minisztérium, amely kapcsolatban állt a Xénia-Láz Egyesülettel." - jelentette ki Kiss Péter, volt munkaügyi miniszter a Magyar Hírlap hivatkozott cikkében. A most MSZP-s képviselő (illetve újból munkaügyi miniszter - Cz. L.) hozzátette még: "Nincs olyan vállalkozás, amely azért kapott a munkaügyi tárcától pénzt, hogy azzal a Xénia-Láz Egyesületet támogassa. A WÉS Tejipari és Kereskedelmi Rt. vissza-fizette a 35 millió forintot, mivel nem tudta teljesíteni a szerződés feltételeit."

Minden világos tehát, - felröppent ugyan a lufi, ámde rögtön ki is pukkasztották. Mindenki boldog - ezt is megúsztuk! -, a néző is elégedett: mégiscsak derék emberek ezek, különösen pedig a műsorvezető őrködik jól a közélet tisztaságán. Tévedni emberi dolog, igazán kár, hogy nem volt lelkiereje bocsánatot kérni...

Azonban: Schmuck Andor a valóságot állította ugyan, de nem a teljes igazságot. Persze miért is beszélt volna olyasmiről, amit senki nem kérdezett meg tőle?! Kétségtelen tény, hogy a bemutatott bankszámla-kivonat igazolhatta, miszerint a WÉS Rt. nem támogatta - különösen nem közvetve, a Munkaügyi Minisztériumtól származó pénzzel! - a Xénia-Láz Egyesületet. Vannak azonban más tények!

A Xénia-Láz Mozgalmat (és az azt vezető Egyesületet) eredendően az MSZP mint oktatási fedőcélú politikai mozgalmat hívta életre, - annak érdekében, hogy az egykori kisdobos-és úttörő mozgalom mintájára már apró gyermekkorban kezdődjék meg a szocialista nevelés, amely később BIT-esekké érleli a baloldali eszmékre fogékony fiatalokat.

A Xénia-Láz Mozgalom 1997-ben már hetvenhatezer beszervezett gyermeket számlált. A mozgalom központi figurája, kötődési pontja, cselekvési programja az Űrgammák tévésorozat, amelynek producere Czégé Zsuzsa, aki egyben a Félix-Film Kft., valamint a Félix-Invest Kft. ügyvezetői tisztét is betölti.

A közszolgálati Magyar Televízió Rt. - mindig újbóli szerződés-hosszabbítások következményeként - 1997. végéig 160 darab, egyenként 25 perces folytatásos részt sugárzott, amelyekért összességében sokszáz-millió forintot fizetett ki, részenként tehát többmillió forintot. Ez elképesztően magas összeg, - a sorozat ezzel fajlagosan az MTV Rt. egyik legdrágább adása volt.

A minősíthetetlenül alacsony színvonalú filmsorozat egyik alapötlete, lényegi elgondolása, pénzügyi bázisa - mint termék! - az az állítólagos "energia-ital", amelyet a WÉS Rt., a filmsorozat meghatározó szponzora a tejüzemi mellék-termék tejsavóból állított elő, és amely a filmfőhősök IQ-jának növelését volt hivatott szolgálni, tanulmányi eredményeik javítása érdekében.

Nem ismeretesek részletes laboratóriumi vizsgálati eredmények, illetve hatás-elemzések arra nézvést, hogy a Máté-ital valóban energia-ital volt-e, mintahogy az egész filmsorozat ezt fennen hirdette, - de arról sem, hogy vajon növelte-e a szereplők IQ-ját is, vagy csupán a Félix-Film Kft. és vezetőinek bevételeit?!

Tény azonban, hogy az MTV Rt. horribilis összegeket fizetett ki a sorozatért a Félix-Film Kft.-nek, - de a WÉS Rt. is csillagászati szponzorációs díjat fizetett az MTV Rt.-nek! Annak az eldöntése, hogy az állítólagos energia-ital Űrgammák-filmsorozat általi reklámozása eredményezte-e vajon a kereskedelmi forgalom, a haszon kívánatos mértékű növekedését (tehát a hozamtöbblet fedezte-e a reklám költségeit?), - maradjon csak a WÉS Rt. üzleti titka.

Az Űrgammák-filmsorozat az MTV Rt.-n belül mindvégig különleges kezelést kapott és élvezett. A rózsaszínű homály terjengése már azzal elkezdődött, hogy a kapcsolódó szerződés, a műsor gondozása elejétől fogva nem a Szórakoztató-, vagy a Gyermek és Ifjúsági Szerkesztőség feladata volt, hanem érthetetlenül az Irodalmi és Drámai Műsorok Szerkesztősége hatáskörébe tartozott.

A szerkesztőség vezetője egyébként 1997. közepétől (egy ízben írásban is) kérte az MTV Rt. elnökét a sorozat leállítására, és/vagy elvételére a szerkesztőségtől. Az Űrgammák-sorozat azonban az utolsó „szerződésmódosítás” végteljesítéséig mégis adásba ment, - az MTV Rt. maradéktalanul ki is fizette annak ellenértékét, miközben más szállítókkal szemben többmilliárdos tartozást halmozott fel.

Az elnök nem mondhatta fel a szerződést, mert - mint gyakran mondotta volt! - azonnal felállították/felmentették volna a beosztásából. Vajon kik?! Az említett dokumentumok, szerződések, nyilvántartások, tények, adatok és összegek rendre megtalálhatók az MTV Rt. irattáraiban, illetve számvitelében.

A Félix-Invest Kft. 1997. tavaszán vadonatúj vállalkozási szerződés kötését kezdeményezte az MTV Rt. elnökénél, amely Űrgammák-vetélkedő műsor-sorozat beindítására irányult. A projekt (üzleti) csomagtervében (mint remélt bevétel) szerepelt a Nemzeti Alaptanterv (NAT) célkitűzéseinek propagálása ellenében a Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium pénz-támogatásának elnyerése is. A vállalkozó új stúdió felépítését kérte az MTV Rt. óbudai telepén, amellyel együtt a vetélkedő teljes költségvetése százmilliós összegre emelkedett. A szerződés-tervezet az új műsort az MTV Rt. Közművelődési Szerkesztősége gondozásába utalta volna. A "Csodák Palotája" felépítésére a Pólus Center Rt. vállalkozott. Realizálására sohasem került sor, mert a szerződés aláírását az MTV Rt. elnöke elutasította. Netán emiatt menesztették?!

Schmuck Andor tényeket állít(hat)ott, amikor a TV2 hírműsorában tagadta a WÉS Rt. közvetlen anyagi támogatását, - ezzel tehát semmi gond...

Ám az igazság az, hogy a szponzorálás a közszolgálati televízión át zajlott.

Az még csak hagyján, hogy az űrgammák-jellegű műsorok szponzorálását a Média Törvény kezdettől fogva kategórikusan tiltja, - amit egy kormánypárt tenni akar, azt úgyis mindig megteszi. Aki a törvényt hozza, nyugodtan meg is sértheti.

Az sem sokat számít, hogy a Kordaxot (lásd még: Olaj-gate!) az államnak cca. 20 milliárd forint adótartozással örökre eladósító egykori pártpénztárnok tej-üzeme kit, mit, miért és mennyivel szponzorál a tejsavó-energiaital képzeletbeli vagy valós nyereségéből. Vagy akármilyen pénzből, ami törvényesen az övé.

A valódi kérdés: vajon miért is fizetett a közszolgálati MTV Rt. engedelmes fejőstehénként a reálisnál 8-10-szer magasabb árat a Xénia-Láz Mozgalom kétségtelenül szocialista eszmeiségét a gyakorlatban pénzügyileg megalapozó Űrgammák-filmsorozatért?!


NÉMETH MIKLÓS SZUPERSZTÁR

Mottó:
„Ha már elpusztul a világ, - legyen a sírjára virág!”
(József Attila)

Szembejön a múlt

Nem én vagyok az, aki a dolgokat össze-vissza bogozza, összekeveri a szezont a fazonnal, kvázi-ihatatlan médiakoktélt mixel - nem és NEM! A világ, és benne a mi nyavalyás kis életünk kavarodott bizony végzetesen össze. Múlt, jelen és jövő már összefolynak - a párhuzamos idősíkok végül mind egybetorkollanak.

Orbán Viktor szupersztár - 1996. augusztusában, a Demokratában. Aki még ma is túl fiatal ahhoz, hogy hirtelen bukott miniszterelnök legyen.

Németh Miklós szupersztár - aki már volt miniszterelnök, de talán újra lesz.

A tagadás tagadása

Önmagadat úgy tagadhatod meg a legegyszerűbben, ha szépen átváltozol a saját legesküdtebb ellenségeddé. Ennél elegánsabb megodás, ha állandóan magadban hordozod legádázabb ellenfeleid homlokegyenest ellenkező eszmeiségét is, hogy bármikor, egyetlen vezényszóra, bárkiből bárkivé alakulhass át. Lehetsz például hithű kommunista - a bolsevik pártban, ahol kijárhatod a pártcsinóvnyik hájszkúl összes rókatanfolyamát. Amikor pedig az egész végre összedűlni látszik, reform-kommunistává válhatsz. Megúszhatod Gorbacsov glasznosztyát, peresztrojkáját is, hogyha minden tétovázás nélkül szépen átadod a parlamenti hatalmat a jóelőre szisztematikusan megalapított rendszerváltó utódpártok látszat-ellenzéki kerek-asztalának. Hadd táncoltassák már a demokratikus asztalt saját gyönyőrűségükre!

Ne feledkezz meg a komplett ügynöklista akkurátus átadásáról sem!

Felejtsd el, hogy egykor a szocializmust építetted (pontosabban építette nektek a nép!), - nem templom volt az, csupán vályogviskó a pusztában. Hagyd itt(hon) a fránya, egyetlen igazi utódpártot is, és távozz legott a ködös Albionba, ahol keleteurópai személyzetis (EBRD)bankalelnökké válhatsz.

Így két legyet üthetsz egy csapásra. Egyrészt nyilvánvalóvá teheted a nagyvilág számára, hogy csupán tévedésből tanultál marxista közgazdásznak, hiszen már gyermekkori álmod is a szabad kapitalista bankszakma elsajátítása volt. Másrészt „lemoshatod magadról a gyalázatot”: szakíthatsz a bolsevik eszmeiséggel, ezért mintegy tüntetőleg az állampárt utódpártjába sem lépsz be, mutatva, hogy nem hiszel az ávósok és a karhatalmisták szolíd szociáldemokratává történő gyors átvedlésében. Az angliai tanulmányútra úgy válhatsz alkalmassá, ha rituálisan és ténylegesen egyaránt megszabadulsz múltad minden átkától, a posztsztálinista hagyományok összes rádióaktív (csernobili) kisugárzásától.

Add át a teljes személyiségedet a szakrális angolszász tömegvonzásnak; - fogadd el kijelölt/kiválasztott küldetésedet! Anglia még ma is az egyetlen hatalom, amely megengedheti magának, hogy országában minden összekeveredjék. Királyság a köztársasággal, abszolút monarchia a demokratikus parlamenttel, jobboldal a bal-oldallal, liberális a konzervatívval, állam a vallással, föld az égbolttal, sziget a kontinenssel, az anyaország a világhatalommal, a Központ a végekkel, a nemzet a multikkal, angolszászok a gyarmati bennszülöttekkel, király a kőművesekkel, s a látszat a valósággal. Londonban a világ kellős közepébe lépsz!

Reformkommunistából nemes polgári rózsalovaggá kell átalakulnod.


A név baljós előjel

Mint ismeretes, a Világbank igazgatójának neve James Wolfensohn, ami magyar nyelven Farkasfiút jelent. Magyarul: ember embernek farkasa (farkasfia), a Világbank világpénzének (dollárjának) farkastörvényei szerint.

Egy tegnapi sajtóhír szerint Magyarországon járt a francia kormány európaügyi minisztere, akit csak Pierre Moscovicinek, magyarul Moszkovita Pálnak hívnak!
Elhozta a francia testvérek üzenetét a magyar testvéreknek. Éljen a haszonéria!
Nesze neked, Nagy Francia Forradalom! Georges Marchais szelleme kísért. Az Amerikai Egyesült Államokban a társadalomtudósok már régen megoldották a metodista öszvérek üzemszerű/nagyszériás klónozását, miáltal nemzedékek óta felesleges már önálló szaporodásra amúgyis képtelen hibridegyedeket természetes úton nemzeni. A kereszténydemokrata liberálbolsevik, az istenhívő kommunista és a reformkommunista szabadkőműves törvényes utódnemző vadházassága csak az őstenyésztő Európában engedélyezett; Kelet-Európában, amely kísérleti gén-műhely. London készen kapja a vérfrissített frankensteineket, végső kiképzésre.
Németh Miklós átadta a laboratórium kulcsait Mark Palmer, USA-nagykövetnek.
Antall József elvégezte a maszonéria rekultivációját, s hidat vert nyugatra. Horn Gyula egyfelől a német újraegyesítés, másfelől a bolsevik pallérozás nagymestere volt. Mindkettőért kitüntették. Orbán Viktor angol mintára bevezette a koronás polgári demokráciát, ami csak igazán jelentéktelen külsőségekben különbözik az alkotmányos monarchiától. A hallgatás igazi neve a rózsa keresztes közössége...

A „Győző” királysága időszakára tehető Magyarországon a politikai jobboldal, majd a baloldal totális szétesése és maradandó/végső összekeveredése. A ravasz öreg román oly’ magasra emelkedik, ahonnan többé már le sem váltható. Az ifjú király lehetőségei a rövid kiszélesedés után hamar bekorlátozódnak; ezért külső, nagyszabású hódító terveket sző. A Nyugat-Római császári korona nagyjából el-érhetetlen; reális rövidtávú hódítás lehet azonban (?) - a Vajdaság helyett Erdély.
A világot most talán újra fel lehet osztani - új, angolszász érdekek szerint. Ám Kossuth Lajos grandiózus álma, a Dunamenti Köztársaság, hetedhét ország kon-föderációja - alkotmányos királyság formájában most sem jöhet létre! A polgári királyságot a Szent Korona Tana sem legitimálja; sőt - nem hagyja jóvá a Szent Korona Társaság sem. Valaki most is közbejön: Németh Miklós! A tékozló fiú hazatér, de már ő is az ősi rítus szerint felkent lovag. A rózsakereszt lovagja jön, hogy leválthassa a polgárok királyát. Megalakul a Magyar Szocialista Párt angol tagozata - Németh, Kovács és Horn vérszerződést kötnek, hogy lerakhassák egy szociáldemokrata templom alapkövét. A szekfűt rózsára cserélik, később egész rózsafűzérré fűzik. Amerika csak mélán néz a messzi távolból - sem a kard, sem a korona, sem a templomosok rituáléját nem értheti meg. Legkevésbé, hogy miként válhat/válik egy reformkommunista polgári szociáldemokratává, rózsa-kereszttel a nyakában.


Hit és bizomány

Ronald Reagan western-nagymester az 1980-as években meghirdette a csillag-háborús fegyverkezési versenyt, amivel hamar térdre kényszerítette a Szovjetúnió gazdaságát, vele mindenestül a Varsói Szerződést. Egypólusúvá vált hát a világ!
A Keleti Tömb országai piaci és üzleti értelemben hatalmas, feltöretlen szűzföldet jelentettek a Nyugat „szabad” nemzetgazdaságai, multinacionális cégei számára, melynek kiaknázása szervezett nemzetközi összefogást igényelt. A dió feltörését szolgálta politikai oldalról az ún. „rendszerváltás”; - a volt KGST-országokban rendre nyugatbarát/kollaboráns kormányok alakultak, amelyek levezényelték a békés átalakulást a szocializmusból a kapitalizmusba. Gazdasági és jogi oldalról a tulajdonszerzés és a profit-kivitel (a szabad befektetés, illetve a rablás) feltétel-rendszerének megteremtését jelentette az egyetemes társasági (részvény)tulajdon bevezetése - Magyarországon az ún. „társasági és átalakulási törvények” ország-gyűlési megszavazása által. A korábbi társadalmi tulajdon és minden hozadéka nyomban szabad prédává vált. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság tervszerű eladósítása már 1982-től fokozatosan megtörtént - a fizetésképtelenül összeomló államháztartás száraz szivacsként szívta magába a beözönlő kétes hátsó szándékú tőke-milliárdokat. A privatizáció jogcímén néhány év leforgása alatt átlag 20 %-os áron elkelt a szinte teljes nemzeti működőtőke, ám az államadósság „szét-szórva” ugyan, de tovább növekedett. A magyar lakosság jelentősebb összegű megtakarításokkal nem rendelkez(het)ett, hiszen a szocialista tulajdon profitja év-tizedeken át csak a társadalmi tulajdont gyarapította - a bérek az új adórendszer bevezetésekor (1988.) sem haladták meg az európai úniós átlag 8-10 %-át. Így a nincstelenek éhbér-színvonala konzerválódott. Mindez persze nem valósulhatott meg a magyar politikai-, pénzügyi-és média-elit aktív közreműködése nélkül. A nemzet kettéhasadt. Németh Miklós még 1989-ben „felfedezte” a 20,5 milliárd USD külső államadósságot; megszervezte a hatalom jogfolytonosságát, majd „átadta” a hatalmat. Antall József gyorsan „elintézte”, hogy senkinek ne tessék forradalmat csinálni, mire a lóvátett nép önként és ingyen mindenét odaadta a hódítóknak. Horn Gyula - „dícséretére” legyen mondva - már végleg elfordult Moszkvától, és vigyázó szemét New York helyett Berlinre és Brüsszelre vetette.
Orbán Viktor igen hamar megértette - sokat ismételgette is! -, hogy Brüsszel nem Moszkva, és mindenki más is London testvére, csatlósa vagy vazallusa.


Senki ne firtassa, hogy vajh’ élenjáró vezetőink melyike miben hisz; - a tragikus végeredményt látva tökéletesen mindegy, hogy a sarló és a kalapács, avagy a korona és a rózsakereszt intézményes égisze alatt halunk-e össznemzetileg éhen. Az „eeropúmó” kölcsönösen keserves csalódás lesz! Nem kétséges viszont, hogy vezetőink csupán a nemzet vagyonát és az ország területét tekintették saját, személyes hitbizományuknak, a népet bizony nem! Önhitt/hiú tévedés, önámítás a történtek után „a küldetést” is önnön hitbizománynak hinni. Nyugati szemmel senkinek nincs bérelt helye a magyar miniszterelnökségben. A jelkép nyugaton a szemfényvesztés kelléke, hamis/drága cicoma csak a hatalom kőkemény csúcsán. A Szent Korona Tana bármiféle felélesztésére, manifesztálására irányuló minden igyekezet csak kortévesztő pótcselekvés.

Hittel teli vezetők és nép nélkül Magyarország üres hitbizományi áruház.

Csillogó szemű balekokból pedig minden gyarmaton nagy a túlkínálat.

Az Úr békéje (legyen veletek)

Politikus barátom bizalmas meghívást kapott egy spontán templomépítő társasági összejövetelre, amelyet igencsak határozott céllal hívtak össze. Az asztalnál az ő jobboldalán Németh Miklós foglalt volna helyet, ami ugyebár kiváló rendezésre vall. Az asztaltársaság megbízásából, együtt arra kellett volna őt rábeszélni, hogy végül mégse a szocialisták miniszterelnökjelöltjeként induljon majd a 2002. évi parlamenti választásokon! Hanem hol?!

A honi királycsinálók tehát ma már tudják (merik és teszik), hogy a következő miniszterelnökünk - minden ‘kétciklusossága’ ellenére! - nem Orbán Viktor lesz. Tiszta sor - ismét Németh Miklós következik, immár megtisztultan...

S kérdezed, hogy miért? De hisz ez nagyon egyszerű!

· Németh Miklós közgazdász - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós tapasztalt róka - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós szociáldemokrata - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós multi bankár - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós reformkommunista - Orbán Viktor nem az.

· És most már Németh Miklós is angol!

Négy évvel ezelőtt Orbán Viktor választási győzelmét jósoltam. Most egészen bizonyos vagyok Németh Miklós sikerében. Orbán Viktor - tudatos hibázásai mellett - csak egyetlen dologban tévedett: Mindig másik személy az aktuális kiválasztott, mert a feladat változik, s az új feladat megoldása új, más kvalitású miniszterelnökre vár.

Valahol a globális projektben a tudatosan, már jó előre kiválasztott célszemélyek egész láncolata létezik, így a folytatásban sosem történhet semmi meglepő.


Az abortusz valódi ára


Szigorúan vallom az elvet, miszerint egyrészt nevezzük nevükön a dolgokat, más-részt legyünk tisztában a szavaink igazi jelentésével. Ezen kívánalmak érvényre juttatása nélkül a kommunikáció csupán merő verbális hablatyolás. Éppen ezért: „abortusz = emberi magzat vetélése, illetve művi eltávolítása” (Lásd: a Magyar Értelmező Kéziszótárban, Akadémiai Kiadó 1978., 2. oldal, jobbra).

A legkevésbé sem képzelem magamat amolyan „modern Savonarolának”, hogy magam kreálta képzetes szószékről mennydörögjem valós vagy vélt igazságaimat megszeppent/bűnös embertársaim fejére! Következetesen vallom: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”

Mindamellett - legfőképpen ultraliberális olvasóim bosszantására - szemlesütve pironkodva, töredelmesen bevallom, hogy soha, még csendes cinkostársként sem vettem részt művi vetélés eldöntésében vagy végrehajtásában, és ilyen közvetlen környezetemben sem beleegyezésemmel, sem anélkül soha nem is történt. Így lett hat terhességből hat gyermekünk...

Nem gondolom és nem is gondoltam soha, hogy pálcát törhetnék nőnemű ember-társaim egyrésze felett, pusztán azért, mert nők, és ezért szexuális vonatkozásban lényegesen kiszolgáltatottabbak nálunk, férfiaknál.

A különböző neműeket a Sors eltérő bűnökkel, szenvedésekkel sújtja.

Így hát nem ítélkezem, csupán leírom, - milyen társadalomban is élünk.

Elmondom a véleményemet: ez is ér annyit, mint a „hivatalos” verziók!

Könnyű a férfiaknak, hiszen nem eshetnek teherbe; bár a legutóbbi Heti Hetesben (február 12.) Hernádi Judit szerint: „A férfi is lehet terhes, ... de nagyon!”

Gondolom, leginkább akkor, ha netán bele kívánna szólni „balos” felesége/barát-nője vetélési döntésébe, miután felelőtlenül teherbe ejtette őt!

E kérdésre még visszatérek, ám előbb sokkal fontosabb dolgokról szólnék.

Történt ám tegnap, hogy az alamuszi közszolgálati televízió hasonszőrű esti mű-sorában (február 17.) a nagy visszatérő, a TV3-as Baló György vitte a pártatlan döntőbíró főszerepét a magzatvédelmi törvénytervezet állítólagos szigorításával kapcsolatban szervezett párbeszéd kvázi-komisszárjaként, gondosan felügyelve, hogy a beszélgetők betartsák az előírt normákat.

A szoclib szociológusnő - a nevét hál’Istennek már elfelejtettem! - egyfolytában támadott, mindenféle rémhíreket terjesztve; miközben a politikai államtitkárnak maszkírozott Pusztai Erzsébet türelmetlenül, hevesen gesztikulálva védekezett, mint akinek vaj van a fején, vagy rossz fát tett a tűzre.

Közismert, hogy a szakavatott, és egyébként intelligens politikusnő sem éppen a konzervativizmusáról híres, - hisz néhány éve „dezertált” az MDF-ből az MDNP-be, sőt, ma már éppen hogy ‘fideszes’ politikai államtitkár! Mindezek a karrier-állomások is jól mutatják a kereszténydemokrata/konzervatív (vagy annak induló) pártok és politizálás reménytelen liberalizációját, önkéntes beolvadását a nagy, közös akolba, - de ez egy másik, szomorú történet...

Épp Pusztai Erzsébet példája mutatja, - milyen gyökértelenné, tétova-sebezhetővé válik egy eredendően keresztény gondolkodású asszony, ha pusztán jóakaratból is, de szövetséget köt a liberális gondolkodással!

Mert megtörténik a ‘baj’: folyamatos offenzívában jön előre a szociológusnő, és csak a hit, az élet (!) érveit lehetne szembeszegezni vele, ámde pont ezt az egyet nem lehet, mert tilos! Az állam és titkárai csak színlelhetik vagy ‘szégyellhetik’ a hitüket... Pusztai Erzsébet kínlódik, szenved, világi érvelése hitetlen és hiteltelen.

A borzalmas beszélgetés két nő párbaja a nagy semmiről - egyikük sem győzhet -, köztük magasodik a rezzenéstelen arcú egyiptomi főpap, Baló György bozontos szemöldöke, amit néha gondterhelten összeráncol.

Az ellenoldal (2:1) minden alap nélkül ‘retteg’, hogy az Orbán-kormány kerek-perec betiltja az abortuszt, vagy olyan összegű térítési díjat vezet be, amely meg-fizethetetlen, s így kikényszeríti a nemkívánt terhességek kihordását is. Az egész agyrémet az a tévhit motiválja, mintha a polgári kormány még ebben a ciklusban (!) ugrásszerű természetes szaporulattal akarná megállítani a népesség tragikus fogyását, - pedig hát tudjuk, hogy a program mindössze 3 gyermek, 3 szoba és 4 kerék, és még erre sincsen elég forrás...

Aztán eljutunk a csúcspontra. Kiderül, hogy egy abortusz költsége 56 ezer forint, amelyet egyrészt „az anya”, másrészt az állami költségvetés fedez. Kiderül, hogy a személyes térítési kötelezettség 16 ezer forintra emelkedik, tehát a művi vetélés 40 ezer forint kiadási többletet jelent az államnak.

Merthogy a társadalombiztosításból finanszírozott egészségügy (OEP) egyetlen fityinggel sem járul hozzá „a műtét” költségeihez, amit a szociológusnőnk éles hangon kifogásol. Érvként felhozza, hogy: „A rosszlányokhoz járó férfiak azoktól kapott nemi betegségeinek gyógyítását is részben magára vállalja az OEP, hát akkor az abortuszok finanszírozásából miért nem veszi ki a részét?!”A pár-beszédből megtudhatjuk azt is, hogy Magyarországon most némileg csökken az abortuszok száma, már csupán évi 70.000 (!), szemben az 1990. évi 90.000-rel. További adat, hogy a művi vetélések nagyjából 50 %-át a házasságban élő nők „szenvedik el”, valamint hogy a párok mindössze 3-4 %-a él a megelőzés, a rend-szeres fogamzásgátlás kiterjedt lehetőségeivel. Beszédes számok ezek!

Nem vagyok szociológus, csak gondolkodó ember, - publicista.

Azt gondolom, hogy sem a magyar férfi, sem a magyar nő nem direkt hülye, csak szegény és nyomorult. Azt gondolom, hogy a fiatal, pályakezdő házaspár számára mind a gyermekvállalás, mind a fogamzásgátlás, mind az abortusz elképesztően drága, pedig hát nagyjából úgy sincs más, több vagy nagyobb földi örömük, mint a szeretkezés. És udják, hogy igazából már szeretkezniük sem volna szabad, ha csak addig nyújtózkodnának, ameddig a takarójuk ér...

Ám azután az éhbérért átrobotolt nap végén minden tervszerűség nélkül egyszer csak leszáll az éjszaka, a sötétség, - és mégis szerelmeskednek...

Megtörténik a ‘baj’, az asszony teherbe esik. Nem mondja el a férjének, mert fél tőle (?), vagy önnön liberális személyiségi jogaira hagyatkozva dönt egyedül, és elveteti a magzatát. Akárhányszor, - újra, meg újra. Anyagi és lelki támasza tehát nem marad, nincs, - sem a férje, sem a család, sem az állam, sem a társadalom-biztosítás. Ezek nem az én írói fikcióim! Benne volt a beszélgetésben - pont a szociológusnő mondta -, hogy a tanácsadásnál rendkívül diszkréten kell eljárni, hisz az esetek nagy részében a férj mit sem sejt az egészből, és a nőnek ugyebár jogában áll titokban tartania az állapotát!

Magyarán mondva: az egész rendszer - liberális és pénzügyi okokból - a totális hazugságra épül. A házasságban ismétlődő (eltitkolt és/vagy hallgatólag eltűrt) abortuszok egyrészt tönkretehetik a fiatal asszony méhét, alkalmatlanná tehetik a későbbi/valamikori terhességre, kihordására vagy megsokszorozzák a koraszülési hajlamot; másrészt effektív életveszélyt is jelenthetnek. A hazugság légköre pedig savként marja szét a szerelmet...

A barátnők, vagy az alkalmi rosszlányok szolgáltatásai persze igen drágák.

A legolcsóbb, legkifizetődőbb megoldásnak mégis a legutóbbi verzió tűnhet, hisz a nemkívánt terhességtől, illetve az újbóli abortuszoktól való félelem az asszonyt előbb-utóbb a frigiditásba kergeti, aminek pedig „egyenes folytatása”, ha a férfit a rossz vére a rosszlányokhoz vezeti... Az alkalmi megoldás lényegesen kevesebbe kerül, mint a rendkívül költséges, egy egész életre szóló gyermeknevelési mizéria, vagy az abortuszok növekvő térítési díja, ráadásul - mint érvként elhangzott! - a nemi betegségek gyógyításához még az OEP is hozzájárul!

A statisztikai adatok és a költség-kalkuláció alapján a házasság intézménye már önmagában is ráfizetéses, egy idejét múlta konstrukció, - nem csoda, hogy egyre többen választják a „csak úgy” együttélés formáját.

A már korábban intézményesen istentelenített (egyháztól szétválasztott) jogállam viselkedése mind erkölcsi, mind anyagi szempontból egyaránt teljesen érthetetlen és értelmetlen. Minden igyekezetével azon van, hogy preferálja a házasságot, a közös vagyonszerzés különböző módozatait, mi több családcentrikus gazdaság-és adópolitikát erőltet (adókedvezmények, jóváírás, családi pótlék, lakáshitel, stb.), - miközben a pénzügyi megszorítások és a korlátlan személyiségi jogok gyakorlása következtében a családok vagy létre sem jönnek, vagy ha létrejöttek, többnyire gyorsan szét is esnek.

Végképp érthetetlen, hogy az állam mindenféle szociális és egyéb intézkedéseivel mindenáron a gyermekszaporulat növelését kedvezményezi, miközben a költség-vetéséből 70 %-ban finanszírozza a művi vetélések kiadásait, - azon műtétekét, amelyek évente 70.000 apróság likvidálását jelentik.

Magyarán: az elmebeteg, skizofrén állam magot vet, és magoncot arat. Gyönyörű!

A vetés szárba nem szökken, termést nem hoz, - mégis évente vetünk...

A hőn áhított, mégsem kívánt magzatokat államilag, művileg elvetélik.

Mindez azonban kizárólag az ügy anyagi, kalkulatív vetülete.

Mert ami odavész, az nem elsősorban anyagi természetű.

Most nem arra gondolok, hogy az értelmetlenül elpusztított csöppségekből évente két Salgótarján nagyságú város lakossága cseperedhetne fel, termelődhetne újra, - a népességfogyás című melodráma unos-untalan ismételgetése amolyan kollektív óbégatás csak, hiszen a probléma gond nélkül megoldható lenne például tervszerű és tudatos betelepítések útján is.

Naponta vissza-visszatérő hírként csöpög minden médiumból, hogy a környező országokban magyar nemzettársaink életvitelének, fennmaradásának Erdélyben, Kárpátalján, Szlovákiában vagy a Vajdaságban már nincsen perspektívája, - tíz-és tízezrek települnének haza, vissza az anyaországba, ha kapnának letelepedési engedélyt, szállás-és munkalehetőséget itthon.

Arról nem is szólva, hogy pl. az erdélyi magyarok szeret(né)nek aktívabban élni, dolgozni, tele vannak egészséges vitalitással, nem depressziósak vagy liberálisak, hívők, gyönyörűen beszélnek magyarul, szívósak, megtanultak nélkülözni, stb.

Magyarán: tényleg igaz lehet, hogy ők a magyarság tartalék-génállománya!

Az irredentizmus a véleményem szerint nem egyszerűen anakronizmus, hanem ki-fejezetten ostobaság. Magyarország, mint nemzetállam hovatovább már a meg-maradt 93 ezer négyzetkilóméternyi területét sem képes virágzó élettel, mező-gazdálkodással, emberi civilizációval és kultúrával kitölteni, - magyarán ma már éppen az a baj, hogy még ekkora terület is „túl sok” nekünk! Hiányzik a cselekvő népesség; - a magatehetetlen, munkanélküli, beteg és elöregedett, a tetejébe még depressziós lakosság megdöbbentően magas hányada passzív, aki jórészt tétlenül várja a postást a nyugdíjjal, vagy valamilyen segéllyel. Nem azt mondom, hogy nosza, csábítsuk haza a környező országokból az ott élő magyar ajkú családokat; csak azt, hogy mindenkinek adjunk lehetőséget a visszatelepülésre, akinek ilyen szándékai vannak. Nem az a kérdés, hogy biztosítsunk-e politikai választójogot a külföldi magyarok számára, de nem is a kettős állampolgárság ‘bevezetése’, ha-nem a letelepedési engedély, és a valós visszatelepülés lehetőségének biztosítása.

Különösen indokolt ez azon nemzetiségi magyarok esetében, akiknek „odahaza” hátrányos megkülönböztetés, netán üldöztetés a sorsuk.

Mert nemcsak az elvesztett területek iránti nosztalgia élesztgetése butaság, hanem természetesen a potenciális hazatelepülőkkel kapcsolatos mindenfajta „rasszista vagy más előítélet” is az! A magyar éppen a történelmében sűrűn és folyamatosan előfordult, lezajlott vérkeveredések következtében vált olyan alkalmazkodó, be-fogadó, vendégszerető, sőt, ‘strapabíró’ néppé, amelyik a legkülönbözőbb meg-próbáltatásokat (pl. háborúkat, megszállásokat, stb.) is sikeresen túlélte, szemben egyes „homogén” népekkel, amelyek kihaltak, szétszóródtak vagy beolvadtak, a nemzetállamuk pedig megszűnt. Emlékezzünk csak!

A tatárjárás (1241.) „művileg elvetélte” (!), tehát kiirtotta az akkori - területileg sokkal nagyobb - Magyarország lakosságának cca. kétharmadát-háromnegyedét, minek következtében hatalmas lakatlan területek keletkeztek. Második honalapító nagy királyunk, a dalmáciai emigrációból hazatérő IV. Béla ekkor úgy segített a nyomasztó lakossághiányon, hogy tízezrével telepítette be a Duna-Tisza közére a kunokat, akik nevét máig őrzi a vidék. Gyorsan megtanultak magyarul beszélni, gondolkozni, dolgozni és élni, magyarokká váltak; - a tulajdonságaik, s a génjeik pedig beolvadtak a magyarság génállományába.

Nagyjából ugyanez játszódott le a török hódoltság korában, 1526. után is, - csak akkor a Habsburg-dinasztia „sváb” betelepülőkkel töltötte be az űrt. Nem állítom, hogy a nácizmus (II. világháború, zsidó holocaust), a kommunizmus (ÁVH-terror, „disszidálások”, magzatelhajtás), valamint a liberális globalizáció (rendszerváltás, privatizáció, tömegnyomor, abortusz - mindmáig) magyarirtó, a magyar lakosság lélekszámát abszolút és relatív értelemben is csökkentő hatását effektív, tervszerű (?) betelepítésekkel szükségszerű kiegyenlítenünk, de azt igen, hogy a betelepülés ‘liberalizálása’ évtizedeken át hatékonyabb lehet a várt természetes szaporulatnál.

Miközben a politikai jobboldal egyfolytában azon sopánkodik, hogy az országunk népessége évente cca. egy Salgótarján méretű kisváros lélekszámával csökken, valójában nem veszi észre a fától az erdőt. A népességfogyás igazi oka: (1) Az elöregedés; (2) Az abortuszok; (3) Az általános szegénység.

Lehet erőltetni a szaporodás ütemét, de nem fog sikerülni. Ne feledjük el: az ún. „Ratkó-korszakban” Magyarországon tökéletes létbiztonság volt, és ma mi van?!

Lehet korlátozni az abortuszokat, - nem fog sikerülni. Angyalcsinálók, hentesek mindig lesznek, akik majd suttyomban kaparnak. Drágítani is lehet az abortuszt, - annyi pénz mindig lesz, hogy a művi vetélésre fussa!

Csak kettőt nem lehet „hirtelen”: megállítani az elöregedést, s a kellő mértékben emelni a fiatalok, a családok életszínvonalát, szociális ellátását...

De mit lehetne tenni mégis? A betelepülés elősegítésével, valódi kedvezmények nyújtásával növelni a lélekszámot, javítani a munkaképes eltartók arányát.

Hangsúlyozom: tök mindegy, hogy kik jönnének - erdélyi, vajdasági, vagy netán kazahsztáni magyarok, nílusi magyarabok, hazatelepülő zsidók, vagy világállami angolszász betelepülők! - magyarrá válnak majd valamennyien...

Legvégül az erkölcsről és a bűnről.

Milyen emberi társadalom az, amely az abortuszt puszta konvenciónak tekinti?

Milyen nemzetállam az, amely hivatalosan megünnepli keresztény államiságunk milleniumát, ám a költségvetéséből évente 70 ezer művi vetélést fedez?

Milyen keresztény az, aki csendestársként angyalcsinálók cinkosa?

Milyen élet, jog és törvény (konvenció) az, amely merő hazugságra épül?

Milyen szerelem az, amely hallgatólag eltűri az anya gyermekgyilkosságát? Milyen család az, amelyben (35 ezer/év) az abortusz „az élet része”?

A legnagyobb veszteség az elkárhozott lelkek elvesztett üdvössége.


A nem legitim hatalom


Legitim: aki/ami törvényes, jogszerű, jogfolytonos; például - a trónörökös.

Tágabb értelemben: jogosnak elismert, elfogadott, méltányos, igazságos. Személy esetén olyasvalaki, akinek befolyását, beosztását, rangját, kiválasztottságát vagy elhivatottságát; rátermettségét, küldetését, uralkodását és hatalmát senki nem vitatja, mindenki elismeri.

Valamikor a régmúltban minden hatalom közvetlenül Istentől származott.

A földi uralkodó minden esetben kizárólag csak a főpapok kiválasztottja lehetett. A maják királya és az egyiptomi fáraó felkent személyét, szent sérthetetlenségét egyaránt a főpapi sereglet „isteni kara” őrizte/vigyázta, garantálta. A jog és a törvények mindig isteni kinyilatkoztatáson alapultak, melyek erkölcsi tisztaságát, megfellebbezhetetlen igazságát nem kérdőjelezhette meg senki, így betartásukat a földi hatalom mellett Isten tisztelete is kötelezővé tette.

A Mózes kőtábláira vésett tízparancsolat előírásai mindmáig örökérvényűek.

A Római Birodalom volt az első imperialista világhatalom. Római és birodalmi hatalma egyaránt alapvetően világi természetű volt, ugyanis a császárok „isteni küldetése” csupán a grandiózus cirkusz maximusz hangzatos blöffje, amelyben szinte kizárólag csak az őrült császárok hihettek.

A totális diktatúra gátlástalanságát az egy igaz Isten nem szentesíthette.

Cseppet se’ véletlen, hogy a mai amerikai monstre-monumentális történelmifilm-gyártás valójában nem nagyon tud mit kezdeni Róma már-már képtelennek látszó túlhatalmával, így a legjelentősebb filmalkotásaiban - Ben Hur, Quo Vadis, Spartacus, Julius Caesar, Cleopatra - a császárok valós hatalma egyszerre tűnik végtelenül ünnepélyesnek, rettenetesnek és nevetségesnek.

Jézus Krisztus - illetve az Atya! - hajszál pontosan időzítette a megváltó földre jövetelét, 33 évnyi tanító küldetését, áldozatát: kereszthalálát és feltámadását; azért is jött, hogy Rómát leleplezze, ellehetetlenítse és felbomlassza; büntetésül, mert féktelen tobzódásában, orgiájában visszafordíthatatlanul megtagadta Istent.

A megváltás a legjobbkor jött: a kereszténység létrejötte, a római egyház helyre-állította a status quo-t, a deus ex machina jogfolytonos, legitim működését.

Isten ezután évszázadokon át viszonylag zavartalanul vigyázhatott a földi fejlődés folyamatainak jogfolytonosságára, egészen a XX. század elejéig, amikor előretört a Sátán. A kommunizmus, a fasizmus, a liberalizmus - s a világpénz állama.

A teljes XX. század története a Sátán, az Antikrisztus fényes győzelme.

A diktátorok (Lenin, Sztálin, Hitler, és ?) istentelen rémuralma mellett, alatt és után észrevétlenül kifejlődött a világpénz nem kevésbé istentelen libertinus réme, mely a személytelenség kontraszelekciójával igazából a selejt kollektív hatalmát valósította meg a kreativitás, a hit és az erkölcs felett. Hamis szabadelvűségével az egyén csak pürrhoszi győzelmet arat Teremtőjével szemben, aki továbbra is „makacsul előírja” számára elkövetett bűneinek őszinte megbánását - azért, hogy nagylelkűen megbocsáthasson. A liberális demokrácia jelszavával megvalósul(t) az ősi, élvhajhász csordaszellem, a káinok (magyarul: kajánok) csoportos uralma, amelynek lényege szerint a nép ‘önként és dalolva’ választja urául a pénzt, saját lelkiismerete ellenében.

A demokrácia eredetileg ókori görög vívmányként született meg. A római világ-birodalom gyorsan el is törölte a népuralmat, s a glóbusz totális gyarmatosítását egyfelől „az isteni császár”, másfelől „a római polgár” égisze alatt; - nevében és érdekében vitte véghez. Nem véletlen, hogy most, amikor a globális fasizmus skizofrén diktatúrája bújik a demokrácia leple alá, - a nép helyett ismét a polgár, a világpolgár lép a történelem forgószínpadára. A világpolgár, aki tetőtől talpig csak szemforgató, szemtelen és szenvtelen látszat. A népképviselő illúziója!


A nép uralma - amely máig soha és sehol nem valósul(hatot)t meg a maga tiszta és tökéletes teljességében - azért bizonyulhatott olyan nagyon törékenynek, mert egyfajta átmeneti, „köztes formációt” valósított csak meg az emberi társadalom Istentől való végleges elrugaszkodásában, amennyiben a hatalom égi eredetét a „népfelség elvével” helyettesítette, illetve cserélte fel.

Gondoljuk csak meg! Államalapító nagy királyunk, Szent István kardja, jobbja és koronája még ‘isteni’ (legalábbis „pápai”) eredetűek, amely ereklyéket legendák öveznek; sőt, a Szentkorona Tana szerint a hatalom és a föld, a haza tulajdonjoga magáé a Szent Koronáé...! Az eszköz így szentesíti a lényeget. Magyarország - Regnum Marianum - Szűz Mária országa...


Aztán néhány száz évvel később felvirrad az újkor hajnala, és a nép, az istenadta nép! - közfelkiáltással a Duna jegén választja királyává azt a Hunyadi Mátyást, aki nem árpádházi, és már semmije sem isteni eredetű! A magyar történelemben nagyjából innen eredeztethetjük a népfelség elvét, miszerint az abszolút hatalom azé, akinek azt a nép önként, közfelkiáltással, egy emberként a kezébe adja.

A legnagyobb földi hatalom így tehát először Istentől származott, azután átment örökösödésbe (nálunk: ez az Árpád-ház); később - a demokrácia előfutáraként? - „gyakorlati okból” s a népfelség elvéből következően: a választott személyé lett.
A gyakorlati ok: a hatalom s a közélet fokozódó/kötelező „istentelenítése” - volt. Ám ez sem tartott sokáig - az Igazságos Mátyás „demokráciája” kérészéletűnek bizonyult; a halála után visszatért a megszokott önkényuralom, amelyet immár isteni kötelékek sem korlátoztak. A Habsburg-dinasztia - többször is megismételt - trónfosztása pontosan amiatt volt szükségszerű, mert az osztrák uralkodó család hatalma Magyarországon sem isteni, sem népfelségelvű legitimitással nem bírt. (Furcsa paradoxon, hogy a XX. század húszas éveiben fellépő politikai irányzat - amely a Habsburg-ház uralkodó jogait kívánta volna visszaállítani - önmagát legitimistának (!) nevezte el. Ottó ma is Európa lézengő rittere, akinek a szél bíz’ elfútta a kalapját, és nem tud olyan méltóságteljesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé. A mondás állítólag a haza bölcsétől, Deák Ferenctől származik.)


A XX. században világszerte, Magyarországon is elszabadult a pokol. A hatalom „istentelenítése” folytán gomba módra szaporodtak el a Sötétség Zsarnokai, kik a tízparancsolatot, a népfelséget egyformán sárba tiporták. Szörnyű dolgok jöttek!

A bolsevizmus széjjel szórta magvait: exportálta a téboly vörös „forradalmát”.

Károlyi Mihály „szocialista grófot” Kun Béla és Szamuely Tibor rémei követték. Horthy Miklós ellentengernagy/kormányzó fehér (-terror) lovon jött utánuk...

Szálasi „nemzetmentő” lett a csúcsdísz a magyar katasztró-fa legtetején...

Rákosi Mátyást - kicsit később - Kádár János és Aczél György démonja követte. Ám mielőtt gondolatban folytatnánk a sort - beszéljünk kicsit a forradalomról.

A forradalom a népfelség elve érvényesítésének messze legfontosabb mozzanata. A hatalom illegitimitását ugyanis kizárólag a szent nép képes/jogosult felismerni, amennyiben: (1) Az uralkodó puccsal, vagyis nem legitim választás útján kerül hatalomra. (2) Az uralkodó legitim ugyan, de később méltatlannak bizonyul, mert felrúgja a népfelség elvét. (3) Hódító külső hatalom „nevez ki” uralkodót, a nép megkérdezése nélkül. Amikor a nép felismeri az uralkodó hatalom illegitim, nép-nyúzó vagy gyarmatosító jellegét, ex-lex állapotba kerül a társadalom: és a nép jogosulttá válik arra, hogy érvényt szerezzen a népfelség elvének, helyreállítsa az eredeti status quo-t. Ezt a helyreállítást nevezzük forradalomnak.

A XX. század minden borzalma abban gyökerezik, hogy a koncentrálódó földi hatalom nemcsak, hogy végleg szakított Istennel, de felrúgva a népfelség elvét is: megölte a szabadságot, vérbefojtott minden népfelkelést. Magyarországon a hatalom úgy 155 évvel ezelőtt veszítette el a jogfolytonosság maradék esélyének a lehetőségét is, az 1848-as forradalom és szabadságharc bukásával.

A világtörténelem mai három legnagyobb nemzete: az angol, a francia és az amerikai. Mindhárom éppen annak köszönhette a nemzeti öntudatának össze-kovácsolódását, hogy megvívta nagy nemzeti forradalmát, amelyben végsősoron és végleg győzött a nép. A porosz és az orosz önámító nemzetek. Aztán vannak gyermeteg kisnépek, amelyek sohasem támadtak/nőttek fel, s lassan elolvadnak a globalizáció olvasztótégelyében.

Magyarország népe 1956-ban ismét elveszítette nemzeti forradalmát. Nincs még egy ilyen: kétszer is vívott, s egyszer sem győzött a nemzet. A XX. században az egész világon talán a miénk volt az egyetlen igazi, tiszta forradalom. Az 1956-os magyar forradalom után nem is volt több forradalom - talán egy sem. A népek lassanként valahogyan mind megfeledkeztek a népfelség elvéről, és annak utolsó érvényesítési lehetőségéről, a nemzeti forradalomról is.

Magyarországon 1989-ben sem győzött - nem is volt - forradalom. Az illegitim hatalom a választás látszatát keltve öltött divatos, új ruhát. Akár folytathatjuk is gondolatban a korábban abbahagyott névsort! A rendszerváltást, s a globalizációt nálunk nem választotta senki. Fogalmunk sem volt róla, hogy mik ezek!

A nemzetek elveszejtésének terve persze nem származhat Istentől. A globalizáció semmibe veszi a népfelség elvét, tehát illegitim hatalom. A Római Birodalom a kereszténység elterjedése miatt omlott egykor össze, mert ez volt Isten akarata. A megváltás ereje úrrá lett a pogányság hatalmán.

Nem tudhatjuk, mit hoz, mert ugyebár: senkinek nincs megígérve a holnap. Isten útjai ma is kifürkészhetetlenek. Így hát: imádkozzunk és reménykedjünk! Holnap talán elérjük az alagút végét, s hirtelen a szemünkbe villan a feltámadás fénye.


A kisgazda kapcsolat


Az „Orbán Viktor szupersztár” politikai esszém (1996. augusztus, Demokrata) után néhány héttel „A Torgyánok fejedelmé”-ben - ami azonban hely hiányában már nem volt olvasható! - az alábbi rövid eszmefuttatást írtam:

„Torgyán József és a Kisgazdapárt társadalmi bázisa egyike a legizgalmasabb kérdéseknek, amit csak politológiai felmérések, közvéleménykutatások alapján lehetne azonosítani. A probléma az, hogy Torgyán (és az FKgP) egyre növekvő szavazótábora, szimpatizánsainak egyre szélesebb tömege ugyanazokból a már hatalmasra duzzadt, reménytelenül elszegényedett és nincstelen (több milliós!) rétegekből ered, sőt táplálkozik, akik 1994-ben a szociális gondoskodás vissza-nyerésének reményében a Magyar Szocialista Pártra szavaztak. A Demokrata az egyetlen olyan magyar sajtóorgánum, amelyik hétről-hétre empírikusan is regisztrálja a döbbenetes politológiai tényt, miszerint a közvéleménykutatások alapján hazánkban már hosszabb ideje (!) Horn Gyula és Torgyán József egyszerre a két legnépszerűbb és a két legnépszerűtlenebb politikus is egyben, miközben a pártok népszerűségi listáját fej-fej mellett vezeti hol az MSZP, hol az FKgP! Tudnunk kell, hogy sem az MSZP, sem az FKgP szavazóbázisának meghatározó többsége nem városi emberek közül, főleg nem az értelmiségből kerül ki, hanem vidéki, elsősorban az agrár és kistelepülési lakosság köréből. A városi proletariátusnak, a kispénzű alkalmazottaknak van egy nem túl széles rétege, amely - főként néhány évvel ezelőttig! - MSZP-szimpatizáns volt, de ugyanez a réteg éppúgy vonzódik Torgyán József szellemiségéhez is. Mert ez a lényeg: a két populista párt tömegbázisa teljesen azonos, az azonos rétegeken belül pedig abszolút szabad a demagóg ideológiai átjárás: a kenyér ígérete és a cirkuszi hőbörgés (mint ősrégi „római valuták”) az egyszerűbb lelkekben oda-vissza, problémamentesen átválthatók.

Mert most látszólag (?) kakukktojás került a kisgazda fészekbe, Ligetvári Ferenc környezetvédelmi miniszter személyében, aki pályázó életrajzából - hogy, hogy nem?! - kifelejtette korábbi tettleges vonzódását az MSZMP-hez...

Nagyjából Horn Gyula szellemében kommentálta eme sajnálatos tény kiderülését Bánk Attila frakcióvezető, amikor is az „Aktuális”-nak adott interjújában meg-próbálta elbagatellizálni a történteket. A szocialista miniszterelnök emlékezetes megállapítása emígyen szólt: „Egyszer életében minden tisztességes ember volt kommunista.” Megtudtuk hát Ligetváriról, hogy ő is volt, - s ez minden...

Olvasom ugyanakkor az egyik csütörtöki újságban, hogy Ligetvári esete egyedi, s mindeddig példátlan üzenetet hordoz: kinevezése a fű alatt szerveződő/készülődő MSZP/FKgP-koalíció (!) nyilvánosan baljós előjele.

Ha el is tekintenénk a jelenleg engesztelhetetlennek látszó politikai és személyes ellenszenvtől, ami Torgyán Józsefből és Kovács Lászlóból egymás iránt szinte parttalanul árad: ma is, csak a tömegbázisok azonosak.

A „nagy ötlet” nem újkeletű, ám a kivitelezhetősége merőben valószínűtlen.

Node mégse dobjuk ki ezt a verziót sem az ablakon, csak így, megvizsgálatlanul!

Ha nincs is benne semmi használható, - mögötte azért még lehet valami.

Tegyük föl, hogy ez a baljós vélelem telitalálat! Ebben az esetben nyilvánvalóan valami olyasmi történt, mint amikor az ultiban idő előtt előkerül a piros hetes. Ez viszont két dolgot is jelenthet: (1) Torgyán József kriptokommunista, - (2) kripto-kommunista tanácsadói vezetik meg őt, az orránál fogva...

Talán mondanom sem kell, hogy az első eshetőség képtelen agyrém!

Mielőtt tovább mennénk a megkezdett útvonalon - pihentetésül -, emlékezzünk meg arról, hogy ki mindenki is lett az utóbbi időben aktív kisgazda, akikről ezt korábban, nagy naivul, a legkevésbé sem feltételeztük volna!

Mert divatba jött a békejobb: jobbról jobbra, aztán egyszercsak - jobbról balra.
A Kisgazdapárt gyűjtő párt lett, - de vajon kiknek, s miknek a gyűjtőpártja?!

A Kisgazdapárt amolyan közvetítő, nyomáskiegyenlítő zsilipkamra is lehet...

Némi személyeskedés sajnos elkerülhetetlen lesz, amennyiben paradigmaváltást jelez! Liebmann Katalin és Várkonyi Balázs - jobbról (?)-jobbra, a FKgP-hez.

Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula - hipp-hopp a Kis Újsághoz.

Aztán kiderül, hogy a Kis Újságot részben NATO-pénzekből a HM finanszírozza.

A Kis Újság és a Magyar Nemzet újságírógárdája (+ még a Magyar Fórumé is!) részben egyenszilárdságú; - maroknyi, de jobbról (?) kölcsönösen kompatibilis...

Dávid Ibolya és Pusztai Erzsébet békejobbját nyújtaná az MSZP-nek...

Giczy György Németh Miklóssal és Kapolyi Lászlóval igyekszik paktálni - vagyis a szociáldemokráciával kokettál, s a farvizein igyekszik vissza a parlamentbe.

Boross Pétert pedig Orbán Viktor majdnem kinevezte az MVSZ elnökének.

Mivel ez nem sikerült, - az MVSZ a MIÉP ölébe, majd a saját hamvába hullt...

Tekintve, hogy legjobb barátom figyelmeztetését - „Mindig maradjon, legalább egy (tartalék) titkod!” - szigorúan betartom: a következő, nagyon ide kívánkozó, s jól át is gondolt sort mégsincs eszemben leírni. Ámde nincs még vége! Ligetvári Ferenc (balról!) fel-vagy leváltja Pepó Pált a fontos környezetvédelmi miniszteri poszton, aki még búcsúzóul majdhogynem végkielégíti önmagát...

Szintén ebben a csütörtöki újságban (melynek a szerkesztőségében nem is régen Orbán Viktor miniszterelnökünk tisztelgő látogatást tett!) olvasom, hogy Pepó és bizalmas munkatársainak a fájdalomdíj-kifizetését a bal/jobbról kisgazdává érett Skultéty Sándor, friss közigazgatási államtitkár akadályozta meg, aki egyébként a Magyar Hírlap szerint maga is komoly esélyese volt a miniszteri bársonyszéknek. Aztán dőltbetűs ‘családi’ pletykák az RTL-ben, még Skultétyről... „Akit Szabó László Zsolt, az MTV Rt. új, fideszes elnöke felmondással távolított el az MTV Rt.-ből, mert korábban Peták István főigazgatója volt, - amíg például Horváth Lórántot sokáig símán megtartotta alelnöki pozíciójában...

Miféle korporatív politikai ‘technikák’ működnek, érvényesülnek itten?

Azután, már a következő heti csütörtöki újságban olvasom - igaz, csak az olvasói rovatban! -, hogy: „Ennél viszont sokkalta fontosabb: egymás után távoztak el, vagy távolították el azokat, akik valóban és ténylegesen a világ magyarságának az összefogására törekedtek. Mondhatnánk: ez már a múlté, amikor is holmi timkóivánok dirigálhatták és manipulálhatták a háttérből a Magyarok Világ-szövetségét. A timkóivánok letűntek és eltűntek, de a dirigálás és manipulálás megmaradt! És ez a nagy baj (...), hogy a múltat, a jelent és a jövőt nem lehet szétválasztani, elkülöníteni, még a Magyarok Világszövetségében sem...”

A részkövetkeztetések levonását nyájas olvasóimra bízom; jómagam csak a vég-következtetést igyekszem leszűrni. Bartis Ferenc a lényeget feszegeti!

Múlt, jelen és jövő - egybefolynak. Mivel Magyarország a kommunista múltját hivatalosan sem kifelé, sem befelé sohasem tagadta meg, az ma is él és működik: gyökeret ver, szárba szökken, virágzik, termést hoz. Ma is kommunista vegetáció burjánzik a társadalomban - a gazdaságban, a kultúrában, a családban, sőt, még a lelkeinkben is -, csak éppen másként hívjuk.

A bolsevik eszme ezer fedőnév alatt él tovább, de az ügynökei ugyanazok.

És te, te újabb baljós sor - hiába ágaskodsz! - újból csak üresen maradsz...

Fogalmam sincs, hogy hajdanán kiket, a társadalom mely valós rétegét képviselte a történelmi Kisgazdapárt, - képviselhette akár a kisgazdákat is... Felteszem, hogy akkoriban a kisgazdák számottevő lélekszámot jelentettek.

Megengedve, ám el nem fogadva, hogy a történelmet nem csupán manapság, de azelőtt is vígan hamisították, - az igazság végülis bármi lehet...

De vajon hol vannak ma, hányan és hol élnek a valódi kisgazdák?

Akik minden évben bevetik és látástól vakulásig túrják apróka parcelláikat, hogy azután a termények bevételének adózott maradványából vásárolják meg az újabb vetőmagot, a gyomirtó/növényvédő vegy-és kegyszereket, az ásót, a kapát és a nagyharangot, a műtrágyát, - mindazt, amire már nem is telik...

Akárhányan vannak, - ez a Kisgazdapárt nem őket képviseli!

Egyfajta vegyes ‘elitet’, amelynek az eredete és identitása máig megfejthetetlen.

Mert blamázs blamázst követ.

Kisgazda miniszterek vannak, jönnek-mennek, - koncepció pedig nincs.

Igyekeznek szétverni a szocialista örökségű nagyüzemeket, a nagybirtokot, - s azután jöhetnek a holland telepesek?! Mégis, milyen jövő vár majd a kisgazdák (?), a magyar mezőgazdaság teljesítményére és áraira az Európai Únió előírásai, szabványai, termelési kontingensei közepette, mi lesz a magyar termőföld sorsa, amelynek ára ma az úniós átlag tizede-huszada?

Mi van, mi lesz az ún. ‘zsebszerződésekkel’, ‘az évszázad’ felfedett botrányával?
Hát semmiről nincs átfogó elképzelés, csak hangzatos, rögtönzött blöffök?

Elég elolvasni a Kis Újság bármelyik számát: zavaros, ostoba kotyvalék...

Felszámolják a pápai katonai repülőteret, s a flottillát, - és e döntéseknek sem felelőse, sem magyarázata nincs. Csak halandzsa a szakmaiságról...

Négyszáztizenhárom milliárdos készpénz-injekció állami költségvetési fikciója, amelynek az ismeretelméleti alapjairól semmit nem tudunk. Milliárdok ömlenek a mezőgazdaságba, de nem tudhatjuk: mi célból, mire, hová és kiknek?!

A vidékfejlesztés koncepciója, a programjai szintén ismeretlenek, ámbár jelentős infrastruktúrális beruházások valósultak meg: utak, s újabb csatornák (öntöző és lakossági célokra) ugyan nem épültek, viszont a lakatlan területek zömét is több-szörösen körbekerítették túlnyomórészt szabálytalanul épített, sőt, minden józan észnek is ellentmondó telefonhálózattal, gázvezetékkel, villannyal, kábeltévével, amelyek szolgáltatásait szinte senki nem veszi igénybe, hiszen áraikat a lakosság képtelen kifizetni.

A környezetvédelemre szánt költségvetési pénzösszegek viszont a legsürgősebb feladatok megoldására sem elégségesek; - így azután minden szükséges közművel felszerelkezve, ám egy egybefüggő nagy zagytóban evezünk be az Únióba...

S jött a politikai neutronbomba, - Székely Zoltánt húszmillióval húzták be az előre felállított korrupciós csapdába. Valami csatorna-szerződés volt a tét...

De az M3-as autópályát - tendereztetés nélkül - egy olyan részvénytársaság építi, amelyik azelőtt még komolyabb földutat sem épített; soha, sehol. Más.

Mondják - jelentős munkához, szerződéshez kizárólag kétfajta úton lehetséges hozzájutni: az állam hatalmi döntésével és/vagy vagy korrupcióval... Ugyanaz.

A legújabb hírek szerint gyorsított ütemben halad a Torgyán-villa építése.

Hogy miből épül?! Mint a Horné: családi ingatlanok értékesítéséből...

Csodálható-e, ha egyébként tisztességes (?!) emberek, szemügyre véve az úgy-nevezett jobboldal szerveződéseit, kaméleon átalakulásait, furcsa vezéralakjait, - undorukban felfedezik a keresztény Németh Miklóst?!

Aki majd most, tíz év után végre, - legott pártot üt az MSZP-n...!

A szétkergetett maradék - a meghatározhatatlan identitás - pedig újból össze-szerveződhet, és összeállhat a szintén széteső Kisgazdapárt romjaival, tekintve, hogy az ideológiai hozományuk lényegében azonos.

Kire szavazzunk 2002-ben: Nagy Sándorra, vagy Demszky Gáborra?

Feltéve, hogy végleg megszakad a kisgazda kapcsolat.


Az ementáli kisgazdapárt


Tudvalévő, hogy bolygónk állandó égi kísérője, a Hold, mindig csak ugyanazt az oldalát fordítja felénk, - ezért a ‘boldogabbik’ arcát a Földről soha nem láthatjuk. ‘The dark side of the Moon’ - játssza a monumentális, ünnepélyes hangzású Pink Floyd.Bad Moon’s on the Rise’ - énekli sajátosan kemény country-hangján John Fogarty... A Hold sötét, láthatatlan oldala akár gonosz erők támaszpontja is lehet.

Tegyük fel, hogy mostanában tényleg rossz Hold van felkelőben.

Tegyük fel, hogy 2000. az évezred utolsó éve, tehát nem 1999. volt az...

Tegyük fel, hogy kettőezer-kettő sem lesz egy túl jó évünk...

Tegyük fel, hogy az MDF még haló porában is virulensen fertőző.


A pusztulás csírái feltartóztathatatlanul rajzanak, immár tíz év óta.

Mert az MDF-et a tagadás tagadása jegyében, milliméter-papíron tervezték meg, hogy csak látszólag váltsa fel a sötét erők hatalmát. Ellen-állampártot alapítottak, mely lehetővé tette, hogy a pártokrácia tíz éves uralma során a pártállam önmaga inverzévé fejlődjék, változatlan eszmeiséggel...

Az MDF-lárva, mint mohó, féktelen étvágyú hatalom-hernyó észrevétlenül rágta le a feltámadó Magyarország illúziójának frissen kizöldellt lombkoronáját, majd bebábozódott - visszaadta a teljhatalmat szörny-szülőanyjának, a kaleidoszkóp-szemű MSZP-nek -, s eltűnt a szemünk elől. Másodvirágzását már, mint a Fidesz kergeröptű halálfejes éjjeli pillangója éli meg, azonban hiába a legújabb meta-morfózis: minden szárnypróbálgatása csak a pusztulás lehelletét árasztja.

Akárcsak gyűjtőpárt-elődje a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MDF is minden pártba belepetézett, s a kis pondrók aprócska lyukakat rágnak.

Gondoskodnak szülőanyjuk, a bolsevik eszme halhatatlanságáról.

Vajon kinek lehet az érdeke, hogy a sebek mindig újra felszakadjanak, - és azon nyomban újra el is fertőződjenek?! Csurka István, aki fokozatosan belesímul a Fidesz-hatalom ölelésébe, - a pártjával együtt élvezi a parlamentiség biztonságos langymelegét. Látens kormánypárt lett! Mint ilyen, sajnos megfeledkezett arról, hogy a globalizáció letéteményese soha nem az MSZP, hanem az MDF volt - leg- újabban pedig már a Fidesz... A MIÉP suttyomban történt hatalomba emelésével megszűnt a tisztánlátás, a nemzeti önkontroll minden intézményes lehetősége, - a Magyar Fórum unalmas pártlappá változott, akárcsak a Magyar Nemzet.

Node mégis: kinek állhat érdekében?! Kinek állhat az érdekében, hogy a liberális média háttér segítségével, tehetetlenségi nyomatékával is felvértezve fellázítsa a magyar népet a pártokrácia fellegvára, a demokratikusan megválasztott magyar parlament és 386 országgyűlési képviselője, a politikai elit ellen az olajbotrány kirobbantásával? Műbalhé ez, elterelő hadművelet, - vagy még inkább: kétségbe-esett kísérlet egy elkésett forradalom ‘visszapótlására’?!

Augusztus 23-ikán, a Parlament olajbotrány-vitanapján - s íme, lőn világosság! - a mi Csurka Istvánunk végre felocsúdott csipkerózsikaálmából, mert csengettek... Jószerivel a komplett országgyűlés, az összes parlamenti párt, szakértőivel, hold-udvarával együtt, s a Kormány, minden államilag jól fizetett tanácsadójával, vala-mennyi titkosszolgálatával egyetemben hetek óta azon tipródik: kinek az érdeke, hogy végzetes anarchiába taszítsa az országot?!

Mindenki egymást vádolja, ámde értelmes ötlete csak egy embernek volt.

Nem lehet kizárni egy külső hatalom, vagy valamely sötét erő érdekeltségét, sőt, effektív részvételét az akcióban - mondta, írta a bölcs tót atyafi!

Ne feledjük: 1848. és 1956. kirobbantása is globalizációs érdekből történt!


Node azért mégse értékeljük túl Csurka István megnyilvánult bölcsességét, bár az alapgondolat felvetése kétségkívül rendkívüli képzelőerőt, alkotó fantáziát is fel-tételez. Nyilván újra eszébe jutott, hogy ez itt a reklám helye, nosza prolongálja és a jelenkori történésekre is alkalmazza hírhedt generál-elméletét, miszerint a New York-Tel Aviv tengely s annak előretolt titkos harci alakulatai, a CIA és a Moszad ügynökei hazánk elözönlését, a magyarok kiűzését készítik elő... Bár ezt explicit formában nem mondta ki, de ugyan mi másra is gondolhatott? Kicsit
pontosabban: most miért nem nevezte meg konkréten ‘a sötét erőket’? A MIÉP-képviselők felszólalásaiból - felvettem a műsort videókazettára - akár még azt is kikövetkeztethetnénk, hogy ez ‘a sötét erő’: az egykori ‘nyugodt erővel’ azonos! Te jó ég! Netántán az MDF ‘templomos főpapjai’ külföldi ügynökök lennének?!
Gondolatban a számra ütöttem, büntetésként a meggondolatlan sértésért! Dehát ugyan mégis: milyen titkos, nemzetközi erőre gondolhatott Csurka István? Kinek állhat érdekében, hogy megdöntse a polgári-nemzeti kormányt?!


Kezdettől fogva gyanús, hogy Torgyán és Orbán nincsenek egy súlycsoportban. S most, mikor az alkalmi triumvirátus látszólag jelentéktelen, ámde fundamentális tagja, ‘a nyugodt erő’ kilépni készül a koalícióból, mert a békejobbját nyújtja a bolsevik-utódpártnak: Torgyán végső hazárdjátékra készül. A 2002-es választási együttműködést is csak úgy tudná elképzelni, hogyha a Fidesszel egy az egyben állítanának közös képviselőjelölteket, ami azt is jelenti: az FKgP egyenrangúságra (kvázi azonos arányra) törekszik a Fidesszel (szemben). Torgyán tehát jól tudja, s már mint ténnyel kalkulál vele: az MDF kiugrása felértékeli a Kisgazdapártot, és így Orbán Viktor bármekkora árat is kénytelen lesz megfizetni azért, hogy ne a MIÉP-pel lépjen választási szövetségre. Ámde Torgyán többre vágyik, minthogy csak egyszerű köztársasági elnök legyen. A kimerevített képünk azt a történelmi pillanatot mutatja, mikor a második bolsevik állampárt, a rendszerváltás nyugodt ereje ismét csak bebábozódik, majd legott szét is rajzik a jövő mindkét lehetséges irányába! Tekintve, hogy már az összes templomos lovag az úgyis bekövetkező jövőre gondol és apellál - a ‘hivatalos’és formális MDF a békejobbját nyújtja a kriptokommunistáknak, a rejtett szárny pedig minden eshetőségre készen gyorsan beépül a Kisgazdapártba...!

Másként ugyanis mivel lehetne magyarázni, hogy legújabban boldog-boldogtalan - korábban balos múltú, ámde később a nemzeti újjászületéshez szegődött káder - habozás nélkül pártol át a néhai Antall József utódpártjától a klinikai tüneteket is sűrűn produkáló Kisgazdapárthoz? Torgyán önkontrollját vesztett önimádatában magában ravaszul mosolyog; azt hiszi, jó jel, ha Antall egykori nyája hozzá pártol és lassan körbezárja őt... Pedig az FKgP számára ez már a halál csókja - puszija...

Báránybőrbe bújt farkasok, akik egyszer majd felnyitják a titkos borítékot.

Mert mindenkinek van egy borítékja, amit a másiknak egyszer belengethet.

A baljós tartalmú borítékok mentén pártok, klubok, alapítványok, társaságok, szövetségek szerveződnek. És szerencsétlen, instant karmájú (copyright by John Lennon) célszemélyeket tolnak előre, kiket kellő pillanatban időzített bombaként felrobbantanak.

Antall József is halálos betegen lett rendszerváltó miniszterelnök, - kétséges volt, hogy egyáltalán megéli-e a négy évet. Az életerejéből így csupáncsak paktumokra tellett. Csurka István felvállalta Lucifer erősen kétes, felvilágosító szerepét, hogy a fejreejtett nemzet élő lelkiismerete, mi több, ‘lámpása’ legyen, de a dosszié, az aláírás előre kódoltan megfosztotta minden lehetséges hitelétől. Jobbnak is látta kiegyezni a háttér-államhatalommal...

Horn Gyulát egy máig rejtélyes autóbaleset majdhogynem eltérítette a hatalomtól. A ‘figyelmeztetéstől’ örökre elfelejtette, hogy egyszer kommunista volt. Aztán el-tűnt a diplomamunka, s két hét az életrajzból, de feltűnt a III/III-as érintettség és a karhatalmista múlt. Cölöpök mentén búvó politikai, bilderbergireinkarnáció...

Torgyán József szintén ‘dossziét kapott’ Antall Józseftől, jókívánságokkal.

Esélye az előremenekülés, - a Fidesz hátán a kisgazda mennyországba.

Orbán Viktor Soros György kreatúrája, az angolszász királyi globalizmusé.

Karmája nem borítékban, hanem a néma tanácsadók legendáiban rejtőzik...

Valakit most felhasználnak, hogy azután áldozati bárányként kivégezzék.

Valakit most beáldoznak, aki nyilván csak kakukktojás, beépített bomba volt.

Egy futárt is beépítettek, hogy majd idővel magával rántsa, elveszejtse a vezérét.

Félidőben egészpályás letámadást rendeltek el az Olümposz istenei, hiszen mégse kockáztatható meg, hogy a Royal Society itt is túl mélyre gyökerezzék...

Az anarchista forradalom ügynökei rutinjukat 1789-ből és 1917-ből hozták.

Megfuttatják Torgyánt, hogy legyengítse Orbánt és a Fideszt.

Ha szükséges, hát rájuk küldik a felbőszített, felháborodott aljanépet is.

Másként nem látszik biztosíthatónak az újabb MSZP-SZDSZ koalíció.

A Kisgazdapárt pedig már lyuk hátán lyuk, - akárcsak az ementáli sajt.


A három farizeus

Mottó:
„Tedd, amit a farizeusok, de ne higgy nekik!” - mondta Jézus Krisztus.

Nem túl széles körben ismert, hogy az Antikrisztusnak (vö. pl. Jelenések Könyve, vagy az ún. ‘Máriás papok Kék könyve, stb.) - így a Végkifejlet korában - három feje van: a kommunizmus, a liberalizmus, és a szabadkőművesség.

A harmadik sárkányfej konkrétabb neve (666) kibonthatatlan, kirészletezhetetlen, leírhatatlan, leleplezhetetlen, a fej mibenléte megnevezhetetlen, - pontosabban fej és jószágvesztés járhat érte... (Vö. pl. ‘a fejnélküli lovas’ okkult legendájával.) A legveszélyesebb titkokat nem szokás, nem is szabad felfedni; egyébként is, miért vállaljon mártíromságot egyetlen ember, - mások nemtörődömsége és ostobasága miatt!? Mindenki csak kaparja ki szépen a gesztenyét, a saját fáradságával, saját magának, saját üdvössége érdekében. Megőrizzük hát az utolsó titkot, mert az nem mindenkié...

Aki gondolkozik, úgyis rájön, ám ettől kezdve pokollá válik az élete.

Kezdjük ott: szép kis politikai szerelmi háromszög van kialakulóban a 2002. évi országgyűlési képviselő-választásokra! Elvtelen, fajtalan (perverz), szemérmesen félrenézős amatőr gruppenszex, melyhez az európaiúniós csatlakozási tárgyalások lezárása, a skizofrén tartalmú brüsszeli országjelentések, s a terrorizmus-ellenes, tartós szabadság fedőnévre hallgató III. világháborús hadgyakorlat szolgáltatja a zenés kíséretet.

Az MSZP-ben a mindenható Horn Gyula ím’ kicselezte önmagát is! Nem akarta, hogy Németh Miklós túl korán túlnyerje magát, de azt sem, hogy Kovács László legyen a végső jelölt, amíg ő el nem dönti: akar-e újra Magyarország miniszter-elnöke lenni, vagy sem. Inkább mindkettőjüket parkoló pályára helyezte, amikor Medgyessy Pétert tolta előre ékként. (Vagy konkrét utasítást kapott valahonnan?)

Mesterien taktikázott megint, hiszen önjelölt jelöltje éppen akkorra veszíheti el a mindenfajta hazai támogatottságát (amortizálódik), amikorra a Mester időzítette...

Januárra-februárra az MSZP már nagyon „keresni fogja” miniszterelnökét és meg is fogja találni Németh Miklós vagy Horn Gyula személyében; így ezzel a remek időzítéssel a párt szétesését is sikerülhet elkerülni. Medgyessy mint hatásos blöff, nagyszerűen kitöltheti a kritikus időintervallumot. (De mi lesz, ha mégsem blöff?)

Mint önbizalmát elvesztett ál-szociáldemokrata párt - a potenciális elvtársi kört már jó előre igyekszik lehetőség szerint ismét a maximumig kiszélesíteni (az SZDSZ-szel és a Munkáspárttal), így újra összenő, ami összetartozik. Az MSZP nemrég „véglegesen” kinyilatkoztatta, hogy választási győzelme esetén a MIÉP-pel még akkor sem lenne hajlandó koalícióra, ha ezzel „megnyitja a lehetőséget” egy Fidesz-MIÉP koalíció előtt. Pedig direkt rákérdezett a közszolgálati televízió szerkesztője: „Tényleg, lemondanának a parlamenti hatalomról?!” - „Igen!” - hangzott a határozott válasz. E mögött az a meggyőződés áll, hogy ti. az Európai Únió úgyis megtagadná hazánk felvételét, amennyiben a Fidesz-MIÉP koalícióé lenne a hatalom. Emellett az MSZP kategorikusan elutasítja az ún. nagykoalíciót is, hangoztatván, hogy a jelenlegi kormánypárttal (a Fidesszel) nincs megegyezési lehetőség, hiszen a jövőre vonatkozó stratégiai-taktikai elképzelések is merőben ellentétesek. Ugyanakkor az MSZP-t már most is a széthullás veszélye fenyegeti, mégpedig több oldalról. A főként a „spontán önprivatizáció” révén tőkéhez jutott, az MSZP holdudvarához tartozó nagytőkés lobbyk már nagyon nehezen viselik el a folyamatos költségvetési "juttatások" hiányát, hisz ezeket a pénzeket ma (már 3 éve) elsősorban Fidesz-közeli vállalkozások kapják. Az MSZP-s cégek jelentős hányada csődközeli állapotban van; állandó állami megbízások és tőke-injekciók nélkül képtelenek biztosítani, fenntartani a látszatvirágzást. Számukra az egyetlen megnyugtató távlati megoldás - a hatalom visszaszerzése. Újabb 4 évnyi „cash-flow vákuumot” már semmiképpen nem viselnek el!

Másfelől az MSZP-ben egyre nyomasztóbb a felhalmozódott feszültség is, ami a generációváltásra, a „jogfolytonos” poszt-bolsevik belső elit leváltására irányul, s a kiöregedő pártvezetésre nehezedik. Ehhez jön hozzá azoknak az egyre inkább „hangadóknak” a nyomása, akik végtére valódi szociáldemokrata párttá kívánnák alakítani az MSZMP és a Bokros-csomag valójában nagytőkés utódpártját.

Minden korábbi időszakban tapasztaltnál erősebb az a benyomás, hogy az MSZP tulajdonképp több, már-már külön is választható pártból van összeragasztva, - és mintha most meglazulna a Horn Gyula-féle kötőanyag! A Kovács László vezette liberális szárny elszalasztotta a stratégiai lehetőséget, hogy nyíltan szövetségre lépjen az SZDSZ-szel, Demszky Gáborral. Mindazok, akik (nincsenek túl sokan) direktben is támogatták Horn kártyamutatványát (hátha mégse mutatvány volt?), a mellényzsebből előhúzott talont, Medgyessy Pétert; - szintén vesztésre állhatnak, hisz a Horn-csinálta miniszterelnökjelölt ma már csak szégyellni való, nevetséges teher (kinek-kinek vérmérséklete, pártállása szerint) a Párt „egyébként patyolat-tiszta”, makulátlan renoméján... A körülmények összejátszása folytán ismét, im-máron kétszeres erővel értékelődött fel, nőtt meg a népi szárny „felülkerekedési esélye”, nevezetesen Németh Miklós miniszterelnökké jelölésének a lehetősége. Ismerve Horn Gyula elképesztő sakk-tehetségét, azt sem lehet végképp kizárni, hogy lényegében éppen ezt akarta elérni, ami majd most történni fog! Horn Gyula tökéletesen ismeri és újra meg újra alkalmazza is az oda-vissza szervezés elvét, „az ún. politikai csiki-csukit”; mesteri ütemérzékkel tolja és húzza előre és hátra a vezető kádereit, akikről tudja, hogy kulcsszerepet játszanak saját győzelmében. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy a népies és vallásos Németh Miklós éppúgy a Mester kreatúrája lehet, mint ahogy Medgyessy Péter, a párton kívüli bankár „nem lett”, illetve direkt lett, hogy ne legyen! (De vajon tényleg biztos, hogy nem lesz?!) Eléggé nyilvánvaló, hogy Horn ismét miniszterelnökjelölt lehetne; - és ha nem lesz, csak azért nem, mert nem akar, mert „átadja a stafétabotot” valaki másnak... (Vagy esetleg a feljebbvalói kötelezik rá, hogy adja át...)

Amúgy elég nagy lehet a kísértés, hogy visszavágjon Orbán Viktornak.

A Fideszben mindenki meg van győződve, - végre sikerült „a királyi hatalmat” olymértékben meggyökereztetni és be is betonozni, ami már a szavazók több-ségét képviseli, hisz „sikerült” szinte minden jobboldali párt használható magját a Fideszbe beolvasztani. Többé sem az MDF, sem a kisgazdák, sem a keresztény-demokraták nem „veszélyeztethetik” már a Fideszt: mind őbenne léteznek, vagy sehogyan sem. A Fidesz már egyetlen pártként készül a választási győzelemre; - potenciális szövetségeseit egytől-egyig megemésztette. Ugyanakkor tudatosan is apellál a saját sokféleségére; - olyannyira plurális, modern (!) párt, hogy „képes” tartósan asszimilálni és meg is jeleníteni (!) önmaga ellentétét, mert voltaképpen a pártvezetés egyetlen elvhűsége a következetes pragmatizmus. Észre kell venni, hogy a Fideszben előre megtervezetten, óramű pontossággal működnek együtt - a diktatórikus centralizmus égisze alatt! - olyan pártfunkcionáriusok, országgyűlési képviselők, akiknek a hatalom aktuális kérdésein túl semmilyen közös témájuk, érdeklődésük, szellemi vagy erkölcsi hitvallásuk nincsen; szemben az MSZP-vel, amelyben a demokratikus széttagoltság jegyében olyan politikusok is képtelenek a minimális egyetértésig eljutni, akik egyébként minden tekintetben egyívásúak, illetve egy húron pendülnek...

A cél szentesíti az eszközt; a Fidesz sokkalta machiavelisztikusabb párt, mint az MSZP, pedig „hazudik”, aki színlelésben túltesz a bolsevikokon!

A Fidesz felsővezetése látszólag ugyan decentralizált; viszont ez csak azt jelenti, hogy minden fontos személynek (V.I.P.) megvan a maga jól körülhatárolt reszort-feladata. Így például: Áder János házelnök maga a megtestesült „nyugodt erő”, szinte árad belőle a tréfálkozó magabiztosság, ámde elvi kérdések fejtegetésébe soha nem bocsátkozik. Orbán Viktor a Fidesz pártügyeivel már nem foglalkozik; - mint nemrég mondotta: minden energiáját a gyakorlati kormányzásra fordítja. Kövér László „ideológiai különfeladata” egyes kategorikus kijelentések kemény megfogalmazása, összhangban a balliberális sajtó vélekedésével, miszerint Kövér radikális, szélsőjobboldali politikus. Nemrég kinyilatkoztatta: a Fidesz „egyedül” kívánja megnyerni a 2002. évi választásokat, így tehát nem köt újabb választási szövetségeket. De azt is szükségesnek látta a közvélemény tudtára adni, hogy a Fidesz a MIÉP-pel nem köt koalíciót, a választási győzelme esetén sem, mert a MIÉP „nem szalonképes párt”. Emellett Kövér kizárta az MSZP-vel „kötendő” nagykoalíció lehetőségét is, mondván: „ezzel az utódpárttal, soha!”. Kövér (a Fidesz) tehát nem vonzódik a szocialistákhoz, viszont nem is szélsőjobboldali.

Érdemes kicsit elgondolkozni, vajon az MSZP vagy a Fidesz „koncepció-gyártói” kalkulálnak, extrapolálnak, számolnak, sakkoznak és taktikáznak-e jobban?! Mert a kialakuló helyzet kétségtelenül rendkívüli.

Szeptember 11-ike óta a világ gyökeresen megváltozott; az egypólusú angolszász világhatalom kegyetlen pofont kapott a terrorizmustól, olyannyira nagyot, hogy „ijedtében” jól megrázta magát és - legalábbis külügyi és katonai értelemben (szigorúan amerikai és brit irányítással, NATO-alapokon) - legott kőkeményen összeszerveződött. Ennek a hatalmi centralizációnak és koncentrációnak összes folyománya, következménye oly messze vezet, hogy az összes várható fejlemény ma még nem számítható ki; egy azonban biztos: a világ kényszerpályára került, és nagyjából visszafordíthatatlanul. Innentől kimerevedik a kép, - vagyis „akit éppen vesz a kamera, hosszútávon is látható marad a világképernyőn”, aki pedig a part-vonalon túlra került, az nagyjából ott is marad. Akit „erősnek és megbízhatónak” ítélt a csapás időpontjában végrehajtott nagyhatalmi C-típusú átvilágítás, az a hatalomban maradhat, később is. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor egymás után aratja a nemzetközi babérokat, kap legmagasabb elismerést jelző kitüntetéseket! Téved, aki azt gondolja, azért kapja, mert esetleg fél év múlva nem lesz aktuális..! Épp ellenkezőleg, az elismerés a magyar népnek szól: „Válasszátok meg újra!”. Mert az új világrend legfőbb alapja nem egyszerűen az angolszász (plusz egyéb) nagyhatalmak és mai csatlósaik szilárd katonai szövetsége, terrorizmus-ellenes koalíciója, hanem - speciális elemként - a résztvevők személyes együttműködése, hiszen az egész emberiség válságos órájában az egységes akaratot összeforrasztó legerősebb kötőanyag a személyes megbízhatóság, a bizalom! Orbán Viktort így a történelem választotta ki. Mindezektől függetlenül is teljesen nyilvánvaló, hogy Magyarországnak az Európai Únióhoz való csatlakozása 2002. és 2006. között következik majd be: a belépés a következő kormány érdeme lesz, „függetlenül” attól, hogy valójában ki mindenki készítette elő azt. Ha mindezt alaposan végig-gondoljuk; - szinte „lehetetlen”, hogy ne Orbán Viktor vezesse be az országot az „integrált” Európába! És mégis, van itt néhány csúnya, nyugtalanító bökkenő...

Százalékokkal most nem dobálózom, azt meghagyom a politológusoknak; témám szempontjából a lényegi tendenciák számítanak, ami nem számháború!

Valószínűsíthető, hogy az MSZP még harmadmagával - oldalán az SZDSZ-szel, vállán a Munkáspárttal - sem lesz képes a választási győzelemre, ami azt jelenti, hogy a baloldal nem lesz képes kormányt alakítani, még akkor sem, ha netán az MSZP kapná abszolút értelemben a legtöbb szavazatot.

Hozzáteszem, hogy ez utóbbi is csak Németh Miklóssal képzelhető el...

Én magam, minden történelmi „szükségszerűsége” (terrorizmus-ellenes koalíció, „személyi” kötődések, jobboldali royalitás és lojalitás, az MSZP régóta remélt, végre-valahára valóság-közelbe került szétesése, stb.) ellenére kételkedem benne, de mégis, tegyük fel, hogy a Fidesz „egyedül” is eléri a választásokon az abszolút többséget. Pyrrhoszi győzelem lesz ez!

Egy-két százalékos parlamenti többséggel ugyanis nagyjából képtelenség stabil kormányzást megvalósítani, - márpedig ugye a MIÉP-pel kötendő koalíció ki van zárva... Ráadásul ez már csupán amiatt is képtelen helyzet lenne, hiszen minden egyes országgyűlési döntés esetében az inkriminált MIÉP lenne a mérleg nyelve; ez állandó zűrzavaros taktikázássá alacsonyítaná a törvényhozást. Belegondolva, ez sokkal „rosszabb” lenne, mintha a győztes Fidesz kormány-koalícióra lépne a MIÉP-pel... Ami azonban több okból lehetetlen! Magyarán: választási győzelme esetén - aminek az elsöprő aránya szerintem teljesen valószínűtlen - a Fidesz két rossz közül választhatna: vagy „tiltott” koalícióra lép a MIÉP-pel (ami „stabil” kormánytöbbséget biztosít, viszont „cserébe” kitiltják Európából!), vagy egyedül (netán kisebbségben) kormányoz (ami a „képtelen” kormányzás ellenére biztos út az Únióba)...

Van persze egy harmadik út, amely stabil, sőt, „össznépi egységfrontos” hatalmat biztosít belföldön, ugyanakkor még biztosabb út az Európai Únióba! Ez az út a nagykoalíció útja, vagyis a végső kiegyezés „az agyagba döngöltekkel”!

Beláthatjuk, hogy a leírt esélylatolgatás alapján eléggé zavaros a helyzet, hiszen amely variáció bekövetkezésének kellőképpen nagy az esélye, az nem valósulhat meg valamelyik párt kőkeményen deklarált averziója miatt. Amennyiben az egész problémakört afféle matematikai, ún. „tiltótarifás optimumszámítási” modellként kezeljük, úgy kiderül, hogy csupán egyetlen „valós” megoldás létezik, már ti. az, amelyben mindegyik alapvető párt hű marad tárgyi kinyilatkoztatásaihoz, tehát megvalósulnak posztulátumai.

Ez az az eset, amikor a Fidesz győz, és egyedül (az MDF-fel) alakít kormányt.

Szándékosan hagytam a végére a mérleg nyelvét, a MIÉP-et.

A MIÉP ugye semmiképpen nem lépne kormánykoalícióra az MSZP-vel, - igaz, az sem vele. Állítja, csak akkor vesz részt a Fidesz kormányában is, amennyiben a fő célkitűzéseit érvényre juttathatja. Ez teljesen valószínűtlen; - emellett ugye a Fidesz részéről a MIÉP-pel köthető koalíció merő fikció, teljesen ki van zárva...

Ezzel szemben a MIÉP úgy készül a kormányba, mintha már benne is lenne!

Mint jól látható, nincs olyan „felállás”, amely megfelel a szereplő pártok előzetes deklarációinak és emellett stabil kormányzást is biztosítana... Nagy kérdés, hogy akkor, mikor a ménkű fene nagy égzengés közepette be is üt, - mit választanak inkább: az instabilitást, vagy ‘az elveik’ feladását?

Némelyek szívesen választanák az elveik feladását - amit nem lehet -; mások az instabilitást, ami viszont megengedhetetlen... Mi az, ami a legnagyobb stabilitást adja a legkisebb önfeladás mellett?!

A nagykoalíció. Lehet tudni, ráérezni, gyanítani, - elkerülni nem nagyon...

Mondom én, farizeusok ezek!

De mi mást lehet tenni?!


Ebben az országban él:

A húsosfazék népe

Lead 1.: „Lehet, hogy a lakosság nagy része - legalább 38 százalék, de lehet, hogy még több - valójában irtózik mindentől, ami új. Nem változást akarnak, hanem nyugalmat. Nem boldogulást, hanem megélhetést. Rövid munkaidőt, hosszú hétvégét. Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek. ŐK A HÚSOSFAZÉK NÉPE.” Írta Bencsik András glosszájában, 2000. július 27-ikén.

Lead 2.: „Itthon vagyunk. A mában. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) toronymagasan vezeti a népszerűségi listát. Ha most lennének a választások, nyerne; egymaga közel 60 százalékot érne el. Ha most lennének a választások, a polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának. Ez a realitás. (...) Az Orbán-kormány csak akkor maradhatna a helyén, ha a cselekedetei jó hírét el tudja mindenkihez juttatni. E szempontból mellékes, hogy a cselekedetei jók-e, vagy rosszak, s hogy egyáltalán megtörténtek-e. Csak a látszat számít: a média.”
Írta Bencsik András a következő heti glosszájában, 2000. augusztus 3-ikán.


A második idézett újságcikk „tényként” állítja a magyar életszínvonal korszakos változásairól (még 2000-ben) az alábbiakat:

(1) A Horn-kormány a hetvenes évek szintjére vetette vissza azt.

(2) Most (már) a nyolcvanas évek elejének szintjén vagyunk.

(3) Az igazán kedvező hatások csak most kezdik elérni a társadalmat.


A leghatározottabban ellene vagyok, hogy az amerikai történelmet kritika nélkül leutánozni vágyó hajlamunkban a kommunizmust, a kommunistákat, a reform-kommunistákat és a kriptokommunistákat, az összes posztkommunistákat, sőt, esetleges túlbuzgalmunkban a szociáldemokrácia minden újrabimbózó válfaját is egyfajta generális boszorkány-üldözésnek vessük alá - a teljes körű likvidálás úgysem sikerülhet soha. Kétségtelenül rendkívül csábító a gondolat, hogy minden rosszat a szocialisták nyakába varrjunk, ám a valóság sokszorosan bonyolultabb.
A valós tények ugyanis a következők:


ad 1. Az 1990. évi rendszerváltás az GDP-t és az életszínvonalat egyaránt a hatvanas évek végének szintjére vetette vissza, ami nagyjában-egészében mintegy 40 százalékos visszaesés. A Horn-kormány működésének valóban súlyos negatív következménye, hogy az életszínvonal mit sem fejlődött - 1998-ban még mindig a harminc évvel korábbi szinten állt, ráadásul „a Bokros” felszámolta a maradék szociális vívmányokat is.

ad 2. Ám (2000-ben) sajnos egyáltalán nem áll(t)unk a nyolcvanas évek elejének szintjén! Az idézet gazdaságpolitikai és kvázi-matematikai képtelenséget is hord magában, hiszen - az említett tények ismeretében - implicite nem kevesebbet állít, minthogy az Orbán-kormány 2000-ig, rövid 2 éves regnálása alatt áthidalta a 30 éves szakadékot, s szociális időutazása eredményeképpen visszatérhetett hozzánk a gulyáskommunizmus!

A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig terjedő, mintegy 5 éves periódusban (1975-1980) minden idők egyik legmagasabb magyar életszínvonalát produkálta és mondhatta magáénak az ország dolgozó népe - akkoriban éltünk a legjobban, mint ezt nemrég Thürmer Gyula (Munkáspárt) is kinyilatkoztatta volt.

ad 3. Hát...! Ez az, amitől mindannyian komolyan félünk! Mert amennyiben az elmúlt évtized tendenciái tovább folytatódnak, - úgy kettőezer-kettőre a magyar életszínvonal folytatólag csak alulról döngeti a hatvannyolcasat...


Ebben az országban!

Ebben az országnak látszó tárgyban!

Ahol a húsosfazék depressziós népe él...


Mert a felvezető két idézetből (lásd: lead 1. és 2.) is minden kétséget kizáróan kiderül, hogy fura, nagyon fura nép él ebben az országban! Ez a bugyuta nép a lelke legmélyén még mindig atavisztikus (szkíta vagy párthus) örökségét kutatja, nyereg alatt puhítja a húst, bő gatyában táncol, és a maga főzte fütyülős barackot issza, mert nem hajlandó beletörődni, hogy már az is jövedéki termék...


(1) „A lakosság nagy része valójában irtózik mindentől, ami új.”

(2) „Nem változást akarnak, hanem nyugalmat.”

(3) „Nem boldogulást, hanem megélhetést.”

(4) „Rövid munkaidőt, hosszú hétvégét.”

(5) „Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek.”

(6) „Az MSZP toronymagasan vezeti a népszerűségi listát.”

(7) „A választásokon nyerne; - közel 60 százalékot érne el.”

(8) „A polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának.”

(9) „Csak a látszat számít: a média.” (Vagyis: a Demokrata?)


A Magyar Demokrata hetilap, a legelején Bencsik András heti glosszáival - hogy, hogy nem - szintén a magyar média szerves része. Mi több, meghatározó eleme, hiszen hozzá hasonló „szókimondó színes hetilap” nincsen még egy. Cirka 60-80 ezer, jórészt értelmiségi polgár, állampolgár olvassa hétről-hétre. Ráadásul, mint tudjuk: a mérőműszer működése is befolyásolja a mérések eredményét; - ebből következik, hogy a Demokrata által közölt reprezentatív közvélemény-kutatási adatok részben éppen hogy a méréseket eszközlő lap befolyása következtében olyanok, amilyenek. Azt is érdemes megemlíteni, hogy aki a Demokrata által feltett kérdésekre egyáltalán válaszol (szóba áll a riporterrel!), az már egyszer választott, - hiszen a regisztrált bal-liberális többség nagyrészt válaszadás nélkül megy tovább az utcán...! Amiből persze még az is következik, hogy amennyiben a Demokrata a felmérései alapján 38-60 %-ra taksálja az MSZP-szimpatizánsok arányát, akkor az valójában legalább 70-80 %, vagyis kettőezer-kettőben jó nagy csinn-bumm várható; könnyen lehet, hogy közel 386 bal-liberális képviselője lesz a magyar parlamentnek. Mert ha feltűnt az eddigiekből, ha nem - ez a történet, Bencsik András története arról szól, hogy a magyar, a húsosfazék népe haszon-lesésből MSZP-rajongó!

A felvezetésből kiemelt, fentebb pontokba is szedett kilenc állítás nagyjából az alábbi görbe-tükröt tartja a magyar nemzet, a magyarság, a gens hungarica elé:

A magyar ember maradi gondolkodású, bigottan konzervatív, nem érzi a változások (New Age) szelét, bő gatyában szalad Európa felé. Semmi újat nem akar elfogadni, ostobaságában nem látja be, hogy a Fidesz egy zseniális új nemzedék pártja, mely az antall-i hagyományok méltó és hűséges örököseként, folytatójaként vezeti a népet a Kánaán felé. A magyar nép súlyos idegbeteg, mert már kizárólag a nyugalomra vágyik. Minden apró változás kibillenti érzékeny egyensúlyából - a legjobb tehát, ha kihagyjuk mindenből, különben netán még kárt is tesz magában. Ez a nép mindig képes aprópénzre váltani a jövőjét. Egy kis megélhetésért elkótyavetyéli a boldogulását, - az MSZP által beígért 3 forintos benzinért, 3,60-as kenyérért, 3,80-as kolbászért és 3,90-es kőbányai sörért lemond a hosszú távú boldogságról, amit a Fidesz igyekszik és tudna is (!) nyújtani a számára. Ilyen a húsosfazék népe! Rövidlátó, csak nem akarja észrevenni, hogy országmegváltó-nemzetépítő tervek realizálása lett itt a tét. Pedig milyen gyorsan újjáépült Magyarország 1945-ben és 1957-ben!
Azokban az időkben az idegen, szovjet megszálló csapatok tankjaival és gép-pisztolyaival a hátunkban, lerombolt országot kellett felvirágoztatnunk, szinte a semmiből. Hamis eszmék zagyva parancsait írták jelmondatul címerünktől megfosztott lobogónkra; mégis egy emberként építettük a szocializmust, a jövő hazug társadalmát! Ma pedig?! Független és szabad Magyarországon élünk, amely csak a miénk, amelynek jövőjét kizárólag magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak építjük - és mégsem akarjuk meghosszabbítani a munkaidőt a hétvége terhére? Miféle szocialista mákony, ősi magyar átok ül a nemzeten??
Miért is nem látjuk tisztán a polgári jövő gyümölcsöktől roskadozó fáját?
Mert a gonosz bal-liberális média manipulálja a magyart: szépnek láttatja a csúf MSZP-t, és befeketíti a jövőnk zálogát, a polgári kormányt. Mélységesen ostoba, megvezethető és gyarló-esendő (rosszra hajló) az a nép, amely hagyja, hogy harmadszor is becsalják ugyanabba a primitív csapdába - de kétszeresen is az, hogyha önként és dalolva veti magát áldozatul a posztkommunizmus hiénáinak, hogy szakadt bőre még megmaradt foszlányait is lenyúzhassák fáradt testéről. Megérdemli a sorsát ez a magyar, mert sajnos stabilan „A HÚSOSFAZÉK NÉPE”, s mint ilyen csak a teli bendőjével törődik, meg a hosszú hétvégével, ahelyett, hogy kultúrálódna, szorgalmasan dolgozna, nyitott lenne minden pozitív változásra, akár az angol, a holland s a norvég!


De hol van, hol is lenne itt az olcsó hús, meg a híg lével teli fazék?! Mert sem húst, sem lét, sem fazekat nem látunk - csak nagyon drága, vagyis egy cseppet sem „ingyen” cirkuszt! Mert mi a látszat, és mi a valóság?

A látszat: a növekedés, az egyensúly, a sima szövegek, az úniós blődli.

A valóság: a felszín alatt tomboló indulat, a vak gyűlölet és az árokásás.

A kontraszelekció, a pótcselekvés, a mellébeszélés, az alkotás színlelése. Hogy a magyar reálbér épphogy a villanyszámlát fedezi - kit érdekel...?! Ez az apróság csak a húsosfazék népét foglalkoztatja, kultúrálódás helyett. Nem értik, nem méltányolják, hogy a durva orosz hangsúlyt és nyelvezetet már régen felváltotta a dallamos, finom, angol akcentus - ők továbbra is kizárólag a hasukra gondolnak, s visszavárják az „orosz” húsosfazekat.

A faluban, ahol élünk - a húsosfazék népe él. Szemernyit sem gondolnak az eeropúmóra, sokan sohasem hallottak róla, megint mások azt hiszik, hogy az a szovjet légitársaság fonetikus neve lehet. Ámde ezen a ponton bizony az egyszeri magyar parasztgyerek csak leteszi kezéből a Demokratát, s legott megkérdezi: „Apu, mi az az ‘eeropúmó’?!” Apu csípőből válaszol: „Kisfiam, az ‘eeropúmó’ az Európai Úniót jelenti, Horn Gyula akcentusában!” Na itt most a reklám helye van, hát lehet jót röhögni, amúgy vidám angol riporterek módjára, akárcsak a júrószporton: „Háhá, háhá, just look at this: what a wonderful race!” Szóval nem tudják, hogy milyen az Európai Únió, ahová sietve megyünk. Mint ahogy korábban a Brezsnyev-doktrínáról sem hallottak soha; - éppúgy, amint később nem hallottak a máltai megegyezésről, vagy a rózsadombi paktumról sem. Ezek az egyszerű emberek bizony nem ismerik még a Máltai Szeretetszolgálatot sem; nemhogy az illumunátusok rendjét vagy a bilderbergi csoportot. (Bár az utóbbiról már olvashatnak s megtudhatnak egy keveset a 2004. január 9-iki Lovas-cikkből, a pénteki Magyar Nemzetben.) Ma még fecseg a felszín és hallgat a mély. Halk beszédű; szalonnához, vöröshagymához és vörösborhoz szokott, cserzett bőrű és szomorú tekintetű kócos kis emberek ülnek kört, egyre kisebbedő családi húsos-fazekaik körül; éjjelente egy nagy-nagy közös húsos-bödönről álmodnak, melyből bárki szükségletei, étvágya szerint ehetne. De már csak répára s gyökerekre futja belé; ámbár azokat is a messzi Hollandiából hozzuk be, méretesen számolatlanul. Az egykori húsosfazék népe mára kényszervállalkozó, s kényszerből vegetáriánus lett. Hogy mielőtt kipusztul, megtisztuljon a mérgektől, amiket megétettek vele.

Írtam eredetileg 2000. augusztus 21-ikén; - alig kellett mostanra „felújítanom”.


Paranoid skizofrénia

Micsoda félelmetes, hátborzongató, görög nyelvű diagnózis!

Éppen olyan szörnyűséges, mint mondjuk: a mániákus depresszió...

Üldözési mánia és meghasadt tudat.

Szellemes mondás, miszerint: a temető tele van hipochonderekkel...

Örök talány mindenesetre: a szerencsétlen beteg kényszerképzete-e vajon, hogy üldözik; vagy tényleg üldözik, s ebbe betegedett bele...! Ám az sem tudható teljes bizonyossággal, hogy a tudathasadásos elmebeteg személyisége vajon betegsége következményeként kettőződik-e meg, - vagy már eleve, a születésétől kezdve két személy él egyetlen testben? Nem sokat tudunk az agyról, a tudatról pedig szinte semmit sem. Az emberi lélek titkai azonban többnyire örökre rejtve maradnak. A pszichológia, a pszichoanalízis csak a regisztrálható, a megismerhető jelenségeket méri és elemzi; a lényegről többnyire mélyen hallgat a felszín. Orvosi szakszavak, diagnózisok, áltudományos konvenciók. Tudomány csak az, ami törvényszerűen bekövetkező előrejelzésekre képes. Az üldözőből üldözött lesz; és mert az elméje nem képes többé már elviselni a keletkezett feszültséget (a lélek túl hirtelen irány-változtatását, negatív gyorsulását?) - a személyiség megkettőződik, a tudat meg-hasad: üldöző és üldözött ezután már másik, elkülönült, önálló személyiségben él tovább... De a testük: azonos és közös marad! Az átlagember szerencsére ritkán találkozik ilyen, a lelkét széjjeltépő erőhatással. Mégis, kiket fenyeget leginkább a borzalmas kór: a paranoid skizofrénia? Azokat, akik önkontrolljukat elveszítve megrészegülnek a hatalomtól.

Mielőtt tovább haladnánk, tisztáznunk kell egy történelmi félreértést.

A már legalábbis évszázadok óta sikeresen folytatott, mindig göngyölítve újraírt történelem-hamisítás egyik ‘áldásos’ konzekvenciája, vagy posztulátuma (ahogy tetszik), hogy a hatalom ‘legfékevesztettebb tobzódása’ az egyszemélyes önkény-uralom, egy elborult elméjű diktátor diktatúrája.

Az emberi történelem számos elrettentő példát produkált erre a modellre.

Az egyszemélyi önkényuralom klasszikus műhelye az ókori Róma volt.

Caesar, Octavianus, Caligula és Néró, a paranoid skizofrén császárok.

A középkorban a legkegyetlenebb diktátorokat, királyokat és császárokat (vö.: pl. abszolút monarchia) a porosz, az orosz, a francia és az angol nemzet ‘ontotta’ a világnak. Érdekes, hogy a magyarság e tekintetben sem ‘jeleskedett’; uralkodóink viszonylag szolíd monarcháknak bizonyultak. Sőt, egyes magyar királyok - szinte meg is előzve korukat! - kifejezetten liberális, széleslátókörű, toleráns, egyszóval korszerű hatalmat gyakoroltak (például: Mátyás király).

A XVIII. század, a francia felvilágosodás és forradalom korszaka teljességgel új-fajta önkényurak, az anarchista-terrorista diktátorok sorát nyitotta meg; s nem véletlen, hogy utánuk ‘ellentételezésként’ újból monarchia, Bonaparte Napóleon császársága következett, - ami a diktatúra ‘fejlődésében’ határozott visszalépés...

Napóleon, a hadvezérből lett császár szintén világuralomra (legalábbis a francia egyesítésű Európára) tört és tárgyszerűen megállapíthatjuk, hogy eme törekvését kimagasló tehetséggel és intelligenciával igyekezett megvalósítani. Napóleon a mintapéldája annak a paranoid-skizofrén diktátori karakternek, aki fokozatosan elhatalmasodó ‘elmebetegségét’ viszonylag jól kompenzálta, - így ‘szalonképes’ történelmi személyiséggé magasztosulhatott.

Érdemes talán még azt is rögzítenünk, hogy a napóleoni alkat mindmáig egyfajta ‘rokonszenves’, joviális diktátori hajlam aposztrofálására is szolgál; gondoljunk csak arra, amikor egyeseket ma is a „kis napóleon” kifejezéssel jellemzünk.

És mégis: Napóleon a hatalom őrültje; sőt, súlyos elmekórtani esete volt...

Arcára volt írva a paranoid skizofrénia.

A XX. század azután a diktátorok ‘fénykorát’ - de nem a dicsfényét! - hozta...

A nácizmus, illetve a kommunizmus diktátorainak az őrültségében már semennyi szimpatikus vonás sem fedezhető fel. Hitler, Sztálin és a hasonszörűek nyilván-valóan elmebetegségben szenvedtek, de minden napóleoni hasonlatosság nélkül... Nem a tehetségük - csak a gonoszságuk volt ‘kiemelkedő’.

Diktátoroknak, paranoid-skizofrén államférfiaknak ma sem vagyunk híjával. A II. világháború utáni fél évszázadban még tovább sorjáztak az olyan elsőszámú ‘nép-vezérek’, mint pl.: Castro, Tito, Ceausescu, Honecker, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Jelcin, Pinochet, Kadhafi, Milosevics vagy Szaddam Huszein, akik a tévedhetetlen istenség képében tetszelegtek. Mind bukott diktátorok, mert hatalom-mániájukat nem osztották meg senkivel. Némelyikük arcán ott ül a római császárok paranoid-skizofrén vonásainak minden jellegzetessége (pl.: Kadhafi!), másokén viszont (pl.: Jelcin) csak a szimpla örültség, az alkoholos agylágyulás...

Ámde a második évezred végén mégsem ők jelentették a hatalom fejlődésének személyi csúcsformáit, hanem egy új, kollektív figura: a diktatúra - kalákában...

A hatalom legfékevesztettebb tobzódása bizony az ún. ‘plurális demokráciában’ figyelhető meg, amely lényegében többpárturalmat = pártokráciát jelent; s az a lényege, hogy titkos személyi paktumok, összefonódások és átverések szövevénye testesíti meg a valódi hatalmat, ami mögött újtípusú, személytelen, pártokratikus személyiségek önkényuralmi ‘co-nexusa’ húzódhat meg. Az alapállás azáltal vált sokkal bonyolultabbá, hogy a pártokrata urak, ‘a demokrata diktátorok’ a meg-vezetett nép mellett egymással is jól elszórakoznak... A hatalom gyakorlásának általános módszere a paktumozás; - olyan szövetségek, egyoldalú egyezségek, szerződések, konvenciók és kompromisszumok kötése, melyeket ún. törvényekbe kódolnak (amíg hatályosak - nem érti senki, csakis a bennfentesek), vagy eleve titkosítanak, hogy a céljuk sose derülhessen ki. A hazugságszövevény meg nem szűnő, ‘következetes’ továbbfejlesztése emberfeletti energiákat is felemészt, a hatalomgyakorló politikusoktól pedig emberfeletti rögtönzőkészséget igényel, - hogy sose legyenek ‘rajtakaphatók’...

Az Úr kettőezerkettedik esztendejében újból országgyűlési képviselőválasztások lesznek Magyarországon, amelynek ismét az a tétje, hogy vajon mely párt melyik karizmatikus vezetője lesz képes elnyerni a választó állampolgárok szimpátiáját; - legalább annyira, hogy a szavazófülkében, pillanatnyi elmezavarukban éppen őrá adják szavazatukat, és ne valamelyik riválisára. Most, másfél évvel a választások előtt ismét kirajzolódott 5 nagy figura személyisége; azoké, akik között a háború újabb csatája majd lezajlik.

Az győz közülük, aki ügyesebben kínál paktumot - társainak és a népnek.

Orbán Viktor, a hatalom gyakorló, ifjú művésze.

Torgyán József, akinek nem volt elég a köztársasági elnökség.

Demszky Gábor, aki almásderesen menekül előre.

Nagy Sándor, akiről úgy hírlik, hogy ő Horn megifjodott reinkarnációja.

Németh Miklós, aki nagyobb csatákra készül, mint gondolnánk.

Jómagam valamennyiük tekintetében felfedezem a napóleoni vonásokat - ámde az egyikük kivétel. Másként gondolkodik, és másként is cselekszik.

Lehetséges, hogy ezért fog győzni.


Élet a Fidesz után

Mottó: A kígyó - úgy néz ki, hogy - a saját farkába harap.

Egyes elemzők szerint, és erre méghozzá maguk a politikusok (pl. Orbán Viktor) a legbüszkébbek: a magyarországi rendszerváltás példamutató lehet(ne) a kárpát-medencei és a dunamenti posztkommunista utódállamok számára, afféle etalon...

Tervezik is, hogy a kifinomult know-howt átadják, betanítják például Szerbiának.

A magyar rendszerváltás szerintük nem csupán jogilag és szakmailag értékelhető kvázi tökéletesnek (amolyan ‘csontnélküli kosárnak’), - hanem esztétikai tekintet-ben úgyszintén. Ha elfogadjuk, hogy a kör a legtökéletesebb és a legszebb síkbeli alakzat, akkor valóban: a rendszerváltás egy politológiai bűvös kör.. .

Alig több mint egy évvel a 2002. évi országgyűlési választások előtt már - hát még a közelmúlt drámai történéseinek köszönhetően! - majdhogynem milliméter-papíron is konkréten, jól megrajzolható az esélyes pártok egyenkénti és páros győzelmi görbéje, szinte kíméletlen pontossággal tűnik elő a kétes jövő...

A közismerten bolsevik párt, az MSZMP 1989-ben - központi pártutasításra - fel-számolta önmagát, és átadta a hatalmat az ellenzéknek.

Az 1990. évi első magyar szabad demokratikus országgyűlési képviselőválasztás eredménye (és úgymond ‘valami’rózsadombi paktum) alapján az MDF elnöke, Antall József miniszterelnök alakíthatott kormányt, - koalícióra lépve az FKgP-vel és a KDNP-vel.

A magát MSZP-vé átalakító szocialista párt pedig ellenzékbe vonult.

Az 1994. évi választásokon a ‘rendszerváltó’ MDF vereséget szenvedett, és Horn Gyula miniszterelnök vezetésével MSZP-SZDSZ koalíciós kormány alakult.

Egyetlen rendszerváltó párt maradt csak, amelyik még nem volt kormányon, s így még nem égette meg magát, - a Fidesz...

Utólag nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikai fejlődés angol-szász irányt vett nagyjából 1994-től, amikor az angol és amerikai modellt véve mértékadónak, - ‘fű alatt’ megkezdték a kétpártos, váltott kormányzási szisztéma tudatos kiépítését.

A Fidesz - a kormányzás szempontjából utoljára ‘szűzen’ maradt párt - tanult a többiek szinte valamennyi hibájából és elhatározta: semmit nem bíz a véletlenre...

Az 1994-ben még halottaiból is főnixmadárként újraéledt, győztes MSZP minden kétséget kizáróan hosszútávon is az egyik meghatározó tényezővé vált, - ezután egy kérdés maradt már csak nyitva: melyik párt, szerveződés lesz a másik...

A Fidesz 1994-től eldöntötte, hogy egyeduralomra tör a jobboldalon, s egymaga válik az egységes, integrált jobboldallá. Ez csak úgy volt lehetséges, ha az MDF, a KDNP és az FKgP fokozatosan szétesik, marginalizálódik, - ‘a felhasználható elemeik, politikusaik’ pedig belépnek és beépülnek a Fideszbe.

A tények ismeretében 1995-től 2000-ig pontosan ez zajlott le.

A Fidesz nagyjából egy-másfél évvel az 1998. évi választások előtt szétverte és magába olvasztotta a Kereszténydemokrata Néppártot, majd egyformán magához csatolta a szétesett Magyar Demokrata Fórum két egészen hasonló szellemiségű maradványpártját: az MDF-et és az MDNP-t is.

A dolog pikantériája, hogy a Fidesz maradék ultraliberális emlékei alapján nem számolt a MIÉP-pel, - de facto ma mégis Csurka a leghűbb szövetségese...

A Fidesz az 1998. évi választásokra még nem végzett a jobboldal teljes egybe-olvasztásával, amiért koalíciós szerződés kötésére kényszerült az FKgP-vel.

Így nem maradt más hátra, mint a kényelmetlen szövetségest menet közben verni szét, és vigyázni, nehogy a roncsok lakott területre zuhanjanak...

Nem kétséges, hogy Lányi, Várhelyi, Bánk és Liebmann - a reformer kisgazdák - pontosan ugyanolyan szerepet alakítanak, mint az előző választások előtt a lázadó KDNP-sek: Isépy, Surján és Latorcai.

Az a végső cél, hogy végül a Fidesz egyedül tömörítse magában a demokratikus ifjúságot, a rendszerváltó bölcsességet, a kereszténydemokráciát, vagyis minden ‘nemzeti’ gondolatot, hogy egyszál magában képviselhesse a jobboldalt.

Az FKgP ‘leszalámizásával’ a Fidesz a vidéki polgárokat célozza megnyerni.

Az MDF még harcol a formális önállóságáért, de önállóan éppen úgy nem képes a parlamenti küszöb elérésére, akárcsak a maradék KDNP, az MDNP vagy az FKgP, - végül valamennyi maradványuk úgyis szintén beolvad a Fideszbe...

A 2002. évi választásokra a tervek szerint csak a két integrált, szembenálló oldal maradhat állva: az egységes jobboldal és az egységes baloldal.

Nevesítve: a Fidesz (benne: a KDNP és az FKgP s ‘vele’ az MDF) + a MIÉP, - és az MSZP + az SZDSZ.

Abszolút ez a politikai realitás, ami a hátralévő egy évben nem nagyon változhat.

Mindössze két dolog zavarja, bonyolítja a létrejött egyszerű felállást.

A Fidesz úgy tesz, mintha adott esetben sem állna össze a MIÉP-pel.

Demszky úgy csinál, mintha teljesen függetlenedne az MSZP-től.

A neves politológusok zöme mindkettőt ‘átmeneti szabódásnak’ tekinti.

A háttérben azonban észrevétlenül egészen más erőterek is mozognak.

Németh Miklóssal, mint miniszterelnökjelölttel az MSZP egymagában többségre tehetne szert, s megint csak ‘kegyből’ házasodhatna az SZDSZ-szel.

De mi lenne akkor Kováccsal, Naggyal, Medgyessyvel, Hornnal?

Demszky Gábor és az SZDSZ akár be is ajánlkozhatna koalíciós társként a MIÉP ‘helyére’ a Fideszhez, de akkor mi lenne a deklarált álmokkal és elvekkel?!

Kovács László előre megegyezhetne az SZDSZ-szel, hogy választási szereplésük összevont sikere esetén Demszky Gábor az egyezményes miniszterelnökjelölt, -annak ellenére, hogy az SZDSZ a kisebbik párt a koalícióban.

Szerencsés esetben ugyanis ez is elég lehet a kormányalakításhoz.

Orbán Viktor tulajdonképp nyeregben ül, mert ha csak csekély arányban veszíti el a választásokat az MSZP-vel szemben, s így az nem képes többségi kormányt alakítani az SZDSZ-szel együtt sem, - úgy mindkét erőnyerő párt (az MSZP és a Fidesz) számára szinte kötelező lesz a nagykoalíció megkötése, egymással.

De ki lenne akkor a miniszterelnök: Kovács László vagy Orbán Viktor?!

Megintcsak ott tartanánk, hogy a személyes ambíciók és/vagy averziók nagyobb súllyal eshetnek a latba, mint az ország érdeke?

Érdekes, de a fenti ‘szimmetria-egyenlet’ megoldására az aritmetika szabályait alkalmazva beláthatjuk, hogy az MSZP és a Fidesz antagonisztikus ellentéte ki-zárólag csak a kapcsolt vonzataik, az SZDSZ és a MIÉP kibékíthetetlen ellen-szenvén, ellentétén alapul, - így némi absztrakcióval: csak miattuk nem léphetnek frigyre egymással...

De hiszen: Demszky ‘hivatalosan’ elhatárolódni igyekszik az MSZP-től!

De hiszen: Kövér ‘hivatalosan’ elhatárolódni igyekszik a MIÉP-től!

Demszky és Csurka kulcsszerepet kaptak, - mint farkok csóválják a kutyákat...

Amikor az apák majd mind észreveszik, hogy tulajdonképpen csakis generációs ellentéteik vannak a fiaikkal, s a fiúk is rájönnek, hogy az apáik nem alábbvalóak náluk - csupán egy összetettebb korban nőttek fel! -, akkor megszűnhet a magyar nemzet legutóbbi évtizedes, átkos megosztottsága.

Akkor majd megértik, hogy csak szélsőségeikben ellenségek.

És akkor létrejön a nagykoalíció...


A magyar nép körkörös megvezetése

Vak vezet világtalant, mert a mi vezetőinknek fehér bot a stafétabotjuk.

A dolgozatom megírására egy barátomtól kaptam a megbízást, akinek lapja ugyan szintén nincs, esze viszont annál több, minthogy saját maga írjon ilyesmiket!

Más botjával (vak bottyánjával) - az enyémmel - verné a csalánt...

Kivel is kezdjem?! Ariadné fonala melyik boldogabbik végén? Raszkolnyikovval, Raszmusszennel, Szatmárival? Na, melyik is a kakukktojás? A Raszmusszen. Ez csak szabad asszociációként jutott az eszembe, ámde mégsem egészen a fantázia terméke. Az írás legelején ugyanis még el-elkalandozom. Invokáció lenne?!

Valamikor az 1990-es évek közepe tájékán Klagenfurt mellett, a Maria-Wörth-i tavaknál bécsi szeletet ebédeltünk egy tó melletti étteremben. Majdhogynem a torkomon akadt a finom falat, amikor egy zajos társaság (dánok?) hadonászni és üvöltözni kezdett mellettünk, midőn profilból és szemből is szemügyre vehettek.

Annyit megértettem, tán azt hiszik rólam, valami Rasmussennel vagyok azonos. Miután ‘felismerni véltek’, azonnal hangos nemtetszésben törtek ki, amit tovább fokozott látható (gesztikuláló) ellenkezésem, tagadva Rasmussen mivoltomat.

Amire lenyugodtak, a pincér szemfülesen elvitte a maradék fél víner-sniclimet...

Feltűnés nélkül mi is távoztunk. Mára már tudom: Anders Fagh Rasmussen dán miniszterelnök - Lovas István múlt heti cikkében a rejtélyes Bilderberg-találkozó egyik állandó tagja. Súlyos veszély (lehet), ha valaki ilyesvalakinek az alteregója.

Az igazi álnevűek azonban ma is itt vannak közöttünk.

Tételezzük fel, hogy a globalizáció nem sorsszerű természeti csapás, nem spontán társadalmi kataklizma, de még csak nem is a technológiai fejlődés által gerjesztett jótékony átalakulás vagy éppen a haladás tetőfoka. A globalizáció kétségtelenül a tőke, a pénz és a világhatalom legvégső koncentrációja (vö.: V. I. Lenin: „Az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb foka.” - Nem: a globalizáció!), amit persze a gazdasági növekedés, a profit - országhatárokon keresztbe-kasul átívelő - féktelen hajszolása okoz. Ugye azért mégsem szükségszerű, hogy a bűnök és a bűnösök integrációját haladásnak tekintsük!? Mert a profit és egymás hajszolása közben a szervezett emberiségből minden kivész, ami emberi.

A hatalom - mint tudjuk - a más emberek feletti korlátlan rendelkezés ‘joga’. Ami eleve gyanús, hiszen ez eredetileg Isten gondviselő privilégiuma. És hol vannak ezek a fehér bottal tévelygők Isten bölcsességétől! A hatalom koncentrációja azt is jelenti, hogy a korlátlan rendelkezés joga egyre több emberre, nemzetre, egyre nagyobb földterületre, egyre értékesebb összvagyonra terjed ki. Ellenőrizhetősége folyamatosan csökken - ugyanakkor kihirdetik, hogy ez a társadalmi rendszer a liberális demokrácia csúcsa. Tegyük fel, hogy a hatalom végső koncentrációja a Világállam. Tegyük fel, hogy ez a világállam nem összeesküvés, nem jó és nem rossz: egyszerűen csak létezik, mint a tölgyerdő, vagy a tojásos nokedli. Tegyük fel, hogy ez a létező világállam egyidejűleg többféle nyilvános és titkos, legális és illegális, legitim és illegitim, természetes és jogi képződmények, állami és magán szervezetek, horizontális és vertikális kapcsolati rendszerek erős szupranacionális integrációja - összegződése, egységesülése és szintézise! Nemzetek feletti civil és gazdálkodó egységek összefonódása és eggyé olvadása a mélyben, míg nemzet- államok összekapcsolódása a felszínen. A gazdaság, a gazdálkodás, a tőke és a munkaerő hatékonysága eggyé összegződik (uniformizálódik és egybeforr); - a nemzetállamok jogrendszere egységesül, s a határaik elmosódnak. A folyamatok szintézisét egy szellemi háttérerő irányítja: tervezi, szervezi és végrehajt(at)ja.

Tegyük fel, hogy a globális világállam - ha már egyszer létrejött! - lényege szerint viselkedik, vagyis hatalmát a teljes glóbuszra igyekszik kiterjeszteni. Tegyük fel végezetül, hogy a globalizáció a világ végső újrafelosztása, ami alól a földgolyó egyetlen négyzetmétere sem vonhatja ki magát, feküdjék akár bármelyik nemzet-állam legszabadabb zugában vagy vámszabad-területén.

A globalizáció tehát koncentráció, integráció és - centralizált gyarmatosítás.

Ámde a hatalom koncentrációját és centralizációját, az új minőség, a Világállam az egyeduralmát nem fegyveres erőszak útján, sőt, a nemzetállamok leigázásával (megsemmisítésével) éri el, hanem épp a liberalizáció és a közéleti demokrácia látszólag minden határon túli kiterjesztésével! Mindezt az a zseniális (és ördögi!) társadalompszichológiai felismerés táplálja, miszerint a személyi szabadságjogok és a magántőke-vagyonok teljes liberalizálása, libertinus szabadjára engedése, érvényesítésük fetisizálása; s a dzsungel-törvények, az állatias ösztönök de facto egyeduralkodása majd de jure is átrendezi a világ erőviszonyait: megszűnnek a jogi korlátozások, eltűnnek a nemzetállamok s létrejön a rejtőzködő, személytelen szupranacionális magántőke globális világuralma. Az evolúció vége: a világállam. Törvényszerű, hogy ebben a liberális-demokratikus, világméretű őspocsolyában csak a ragadozó halak járhatnak jól; mindent gondolkodás nélkül felfalnak, ami a közelükben gyanútlanul úszkál; s mire a víz kitisztulhat, néhányan óriásira nőttek, akkorára, hogy természetszerűleg az övék minden hatalom a kicsik és a békések felett. Ekkor összefognak, és erővel jogilag is létrehozzák a Világállamot.

A globalizáció tehát a végső gyarmatosítás és újrafelosztás is egyben.

Magyarországot már többször felosztották, most végleg gyarmatosítják. A Világ-állam konzerválja a kialakult gazdasági fejlettségi kaszt-viszonyokat - a gazdagok gazdagok, a szegények örökre szegények maradnak. De a globalizáció emellett a forradalmak, a szabadságharcok végső alkonya is, hiszen az orwelli világhatalom azonos típusú vízágyúi vigyáznak a világbékére a glóbusz felszínének minden négyzetméterén. Olyan kontraszelekciós biztosítékokat építenek be a rendszerbe, amelyek eleve lehetetlenné teszik, hogy egy nemzetállam és egy nemzet ne csak jogilag legitim, hanem a nemzetet valóban összefogni képes, tehetséges, bátor és bölcs vezetőket válasszon magának. Ilyen garancia volt: a forradalom helyett a rendszerváltás, amely után már nem léphetsz még egyszer ugyanabba a folyóba...

Totális csalódás! Félévszázadnyi szabadság-szomjúhozás után lábvíz-ízű politikai limonádé. Mindenki azt hihette, hogy valami újszerű, grandiózus dolog, általános felvirágzás következik - ehelyett kiderült, hogy a rendszerváltás csak az ÁFA és az SZJA globális legitimációja, amelyből (egy tőről!) csupán a bankok körkörös konszolidációja; a showmanek és paparazzók filozófusokká, s a brókerek legitim államférfivá avatása fakadt. Az ország olyan primitív részvénytársasággá fajult el, amelyben az állami központ (a pók) vadászterülete a pénz polimerizált térhálója, egy újjászületett, globálisan kézivezérelt conexus.

A rendszerváltó-változtató vezetőink bizony kevéssé karizmatikusak! Gondoljuk csak meg: mit is tennénk, már csak merő elővigyázatosságból is, amennyiben - mint világállami ügynökök - éppen a felszabadult nemzetet igyekszünk integrálni!

Hát persze: megpróbálnánk semlegesíteni, elsősorban azokat az erőket, amelyek keresztbe húzhatják a gyarmatosítók törekvéseit!

A./ Feloszlatnánk, bekebeleznénk a Kereszténydemokrata Pártot (a hitet).

B./ Megosztanánk, szétvernénk a Kisgazda Pártot (a földet).

C./ Felszámolnánk és újraszerveznénk a nemzeti értelmiség pártját.

A kereszténydemokrácia - különösen Magyarországon és Lengyelországban - potenciális kockázati tényező, hiszen a népesség 60-70 %-át érinti. Sosem lehet tudni, hogy az emberek többsége egy adott történelmi korszakban épp mennyire fogékony Jézus Krisztus tanításai, azok igazsága iránt. Ha tilos hazudni, csalni, lopni, elárulni és ölni, akkor meghiúsulhat a polgárosodás, a privatizáció, a nép kisemmizése és megfélemlítése. A hit alapjainak szétverése elsőrendű tennivaló.

A kisgazdák képviseletének megszüntetése alapvető fontosságú tétel. Nemcsak arról van szó, hogy ‘a föld azé, aki megműveli’, hanem főként arról, hogy az áldott anyaföld a haza, ahol a sírjaink domborulnak. A kisgazdák akcióképes erejének likvidálásával már megteremtődik a termőföld, a haza (el)árulásának jogi lehetősége, érvényes ellenszavazatok nélkül. A termőföldjét és a hazáját veszített nemzet a saját sírhelyeit is csak lízingelheti.

A nemzeti értelmiség együttgondolkodásának, összefogásának megakadályozása tán a legfontosabb teendő. Az értelmiségé, amely nem rendelkezik sem polgári egzisztenciával, vagyonnal, sem pedig földtulajdonnal. Az okos, tanult, művelt értelmiségi réteg a gyarmatosítás legveszedelmesebb ellenfele, hiszen ha nincsen már vesztenivalója - bármikor felkelést, forradalmat szíthat, s vezethet a rendszer ellen. Kiváltképpen akkor, ha az intelligenciája istenhittel, szilárd erkölcsiséggel, keresztény nemzeti érzülettel párosul. A gondolkodó értelmiséget körkörösen kell megvezetni.

Nem volt elégséges a potenciális árulók beépítése a legfőbb nemzeti pártokba (lásd: rendszerváltás) már megalakulásukkor. Ez szükséges lépés (volt) ugyan, de az események fejlődése a továbbiakban sem bízható a legkisebb mértékben sem a véletlenre! Az áruló ügynökök éppúgy dolgozhatnak ‘visszafelé’ is, és akkor az elképzelések rendre csődöt mondanak. Szükséges, hogy a veszélyesebb nemzeti pártok elsőszámú vezetője zsarolható személyiség legyen - aki eleve lejáratja, holtvágányra viszi a választóit. Mire felocsúdnak, már odavan a történelmi esély, és egyre sűrűbb fonattá fonhatják körülöttünk a globális-liberális tyúkketrec anti-szociális hálóját.

Az elsőszámú kereszténydemokraták, akik szocikkal próbáltak meg szövetkezni.

Az a ‘szatmári’, aki országos közröhejbe fullasztotta a kisgazdák képviseletét.

A Raszkolnyikov, aki miatt antiszemitává bélyegezték a nemzeti értelmiség java-részét.

Mire a magyar nemzet megtisztulhatna, örökre lezárul(t) minden lehetőség.


Magyarország globalizációja

A világtörténelem lényegében az ember színre lépése óta meghatározott; az ős-közösségtől a globális világállamig. Ez azt jelenti, hogy amióta a nemzetállamok a történelmi újkor kezdetétől (1642: az angol polgári forradalom) egymás után ki-alakultak; már a születésüktől magukban hordták „eljövendő végzetüket”: a túl-népesedő Föld, az emberi civilizáció vagy a totális világkatasztrófa, vagy a totális egységesülés (globális világállam) felé tart. A kérdés még nem dőlt el végleg, de az igen, hogy a globalizáció visszafordíthatatlan folyamat, amely lépésről lépésre korlátozza az önálló, szuverén nemzetállamok szabadságát és mozgásterét.

Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország belső, önálló nemzeti létét is egyre közvetlenebbül megszabják a multinacionális és a szupranacionális tényezők, erők, - ami miatt (pl. a jogharmonizációval) fokozatosan alkalmazkodnunk kell az egységes világállamhoz, amelyben pár évtized elteltével mindnyájan élni fogunk. Ez - szükségszerű! Vannak azonban olyan negatív „velejáró következmények” is, amelyeket célszerű lenne, és elvileg lehetséges is elkerülnünk...

A világtörténelmet nagyjából 1950-ig, látszólag közvetlenül a katonák (had-vezérek, militáns elnökök, népvezetők, stb) alakították, ami az egyre pusztítóbb (világ)háborúkhoz, és az egyre képtelenebb és igazságtalanabb békekötésekhez vezetett. A II. világháború befejeztével aztán a nagyhatalmak „eldöntötték”, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő. Az USA és a Szovjetúnió ekkortól már atom-fegyverekkel, hidrogénbombával, rakétaelhárító rakéta-rendszerekkel és csillag-háborús fegyverkezéssel fenyegették egymást; - a hidegháború a kölcsönös meg-semmisítés rémlátomását vetítette előre, ami „erőegyensúlyt” teremtett. Mivel az elektronikus háború víziója csupáncsak egyszerű gombnyomogatássá silányította a hagyományos katonai stratégiát és taktikát, innen kezdve már lehetségessé vált a szimpla katonai gondolkodás végleges száműzése a világpolitikából. A gomb-nyomogatás joga így „értelmiségiek” kezébe került. Amikor az 1980-as években a Szovjetúnió elveszítette a fegyverkezési versenyt; a Varsói Szerződés, a KGST és a Szovjetúnió összeomlásával a világ végérvényesen egypólusúvá vált, s ezzel az utolsó akadály is elhárult a világállam „bevezetése”, színre lépése elöl. Talán csak nem éppen ezért történt az egész...?!

A középkort és az újkort egyformán az angol és a francia nemzet világméretű rivalizálása jellemezte. Anglia a brit korona égisze alatt előbb uralma alá hajtotta a brit szigeteket, majd létrehozta Nagy-Britanniát (az írekkel máig hadiállapotban van!); - ezután pedig a legkülönbözőbb tőkés gyarmatosító társaságai, hivatalai (pl. Brit Kereskedelmi és Tengerhajózási Hivatal, Brit Kelet-Indiai Társaság, stb.) révén erős, hatalmas gyarmatbirodalmat épített ki. Kanadát azonban az angolok „a franciákkal együtt” gyarmatosították, ami újabb konfliktusok sorozatát hozta a két történelmi nemzet között...

Franciaország is jelentős hódításokat mondhatott magáénak, de a sikerei meg sem közelítették „az angol mértéket”, nem bizonyultak tartósnak: a „birodalom” korán szétesett. Anglia viszont a katonai megszállást mindig pénzügyi „kolonizálással” kombinálta, miáltal a gazdasági és politikai befolyása a katonák távozása után is fennmaradt - mind a mai napig...

A két nagy nemzet közötti világbirodalmi konkurencia szellemi szinten a nemzeti civil társaságok szabadkőműves háttérműhelyeiben, az Angol Nagypáholyban és a francia Grand Orient-ben folyt, - merőben ellentétes mentalitás és szisztéma szerint. Anglia globális hatalma már a középkorban is létező valóság volt; a brit koronához való feltétlen hűség elve alapján. Franciaország nem ismerte el Anglia fölényét, éppen ezért a Grand Orient „kifejlesztette a forradalmi technológiáját”, amelyet első ízben 1774-től az amerikai függetlenségi háborúban, majd 1789-ben az otthoni Nagy Francia Forradalomban próbáltak ki. A siker meglehetősen kétes eredményt hozott. Ugyanis mindhiába hirdették meg a „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” maszonista jelszavait; a revolúció általános vérfürdőbe, majd totális káoszba torkollott, illetve nem sokkal később Napóleon császárságához vezetett. Ezt a történelmi tételt a történetírás mind a mai napig nem volt képes megfejteni, sőt afféle spontán visszalépésként értékeli. A valóságban - ami a társadalmi káosz ‘előállítását’ illeti - igen jól vizsgázott a Grand Orient forradalmi technológiája, megérett a további exportra. Napóleon tábornok, majd császár hódító hadjárata a francia eszmék globális kiterjesztését szolgálta: előbb Európára, azután lehetőség szerint már az egész világra. Az angolok nem nézhették tétlenül a francia reváns kísérletét, amelynek végül Wellington herceg vetett véget, Waterloo-nál... De a Grand Orient még nem adta fel a harcot; főszerepet vállalt az 1848-as forradalmi hullám - amely az Osztrák-Magyar Monarchia térdre kényszerítését készítette elő - megszervezésében (Garibaldi, Martinovich, stb.). Marx pedig megfogalmazta a Kommunista Kiáltványt, ami már alapvetően Anglia és a brit világbirodalom, az angol kapitalizmus felbomlasztását célozta meg, belülről.

De sikeres volt a Francia Forradalmat közvetlenül megelőzően az észak-amerikai függetlenségi háború előszervezése is, amelyben szintén a francia Grand Orient páholy vitte a prímet. Hosszú évekig Észak-Amerikában és Kanadában is angol és francia (vö.: pl. LaFayette tábornok) reguláris alakulatok harcoltak egymással váltakozó sikerrel; végül G. Washington (szintén páholytag) seregei legyőzték az angolokat, s így megalakulhatott az Egyesült Államok. (Néhány évtized múltán a levert magyar szabadságharc nagy vezére, Kossuth Lajos is az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, és lett szintén a páholy tagja.)

Mindezek után következett a Grand Orient mindaddig legbaloldalibb forradalmi szervezése, a Párizsi Kommün 1871-ben, ami a kommunizmus előjátéka volt...

Az eddigiekből is jól látható a két nagy európai nemzet háttérből irányító „agy-trösztjeinek” eltérő történelmi szerepe, egymással engesztelhetetlenül szemben-álló harcmodora: ameddig a globális jobboldal „elődje”, az Angol Nagypáholy a brit korona szakrális világuralmát, a brit világbirodalmat szervezte, - addig a Grand Orient, a felvilágosodott francia eszmék (a liberalizmus, majd később a szociáldemokrácia) letéteményese, legott „igyekezett felszedni” az angol világ-birodalom alapjait; tekintve, hogy a francia érdekeket (mindenki más is, de) leginkább az angol terjeszkedés veszélyeztette. A Grand Orient, mint a globális baloldal „elődje” - miután átlátta, semmi esélye arra, hogy az Új Világrendet formálisan is francia alapokra helyezzék - a tagadás gyakorlatára rendezkedett be: amit az angolok organizáltak, - megpróbálta azonnal dezorganizálni. Így alakult ki az alapvető történelmi kettősség: az Angol Nagypáholy a birodalom-építésben, a francia Grand Orient a forradalomszervezésben vált igazi nagy-mesterré.

Két, „hagyományosan diktatórikus hajlamú”, erősen katonai európai nagyhatalom - Németország és Oroszország - soha nem fért bele abba a dualisztikus világ-politikai képbe, amelyet a klasszikus angol-francia párbaj erőltetett rá a világra. Mind a kettő „rejtőzködő, nevető harmadik várományosként”, próbálkozott csak beleszólni a világuralmi leosztásba; s a sors fintora, hogy ezt mindig külön-külön tették (a II. világháborút megelőző titkos Molotov-Riebentrop paktumig!), hiszen egyesült erővel felboríthatták volna a kialakult status quo-t. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az a két jelentős ország, amelyet az I. világháborúig sem az Angol Nagy-páholy, sem a francia Grand Orient nem volt képes a saját befolyási övezetébe vonni (bár az orosz arisztokráciát közel másfél évszázada sikeresen „fertőzték” a francia eszmék!); - a puszta létével is fenyegető kockázatot jelentett mindkét fél számára... A háttérhatalom szempontjából az Amerikai Egyesült Államok mindig is „grandorient-felségterületnek” számított; - Nyugat-Európában Franciaország ellensúlyozta az angolok világbirodalomra támaszkodó gazdasági és katonai erő-fölényét. A két szembenálló fél „jól kiegészítette” - mint a rossz pénzt, ismerték már - egymást, de ezt az idilli alaphelyzetet megkeserítette a potenciális orosz és porosz veszély; mindamellett a Monarchia is zavaró „szeplő” volt csak Európa térképén... Meg is született a „zseniális” terv: 1914-ben (Gavrilo Princip meg-gyilkolta a trónörökös Ferenc Ferdinándot) kiprovokálták a véres I. világháborút, melyet azután a világtörténelem legaljasabb (trianoni) békeszerződésével zártak le; - feloszlatva az Osztrák-Magyar Monarchiát, szétdarabolva és megcsonkítva Magyarországot, s vesztesnek nyilvánítva Németországot. A baljós emlékű XX. századot egyrészt az angolszász világbirodalmi törekvések kiteljesedése, más-részt a magát kizárólag a kapitalizmussal szemben ellentételezni képes „világ-forradalmi eszme”, a munkás-és népfelkelések, a nemzeti (vagy annak álcázott) szabadságharcok uralták egészen 1950-ig, az alábbiak szerint:

n Az I. világháború és következményeinek kiprovokálása.

n A Nagy Októberi Forradalom megszervezése - külföldi finanszírozással.

n Adolf Hitler hatalomra juttatása Németországban.

n A német fasizmus és az orosz bolsevizmus tervszerű konfliktusa.

Az I. világháború igazságtalan lezárása, a trianoni békeszerződés után a háború azonnal folytatódott tovább, csak más eszközökkel. Létrejött az újabb „zseniális” átrendezési terv, ami monumentális kísérleti műhellyé változtatta a már addig is sokat szenvedett Oroszországot, Kelet-Európát, - majd később lángba borította egész Európát és vele az egész világot. A háttérhatalom által (főként Amerikából) pénzelt V. I. Lenin „bolsevik” terroristái 1917-ben megdöntötték a cár hatalmát, kommunista diktatúrát szerveztek: megalakult a Szovjetúnió. Hamarosan kiderült: a kommunizmus eszmerendszere egyáltalán nem az osztálynélküli társadalmat, de nem is a munkásosztály globális uralmát alapozza meg, hanem egy negatív, istentagadó, materialista, koncentrált kisebbségi elit-hatalom (vö.: a Párt elve - „demokratikus centralizmus”) egyeduralkodó világbirodalommá fejlesztését... Nem alaptalanul fogalmazta meg a XX. század ‘80-as éveiben Reagan amerikai elnök, hogy a Szovjetúnió „a Gonosz Birodalma”...

Amennyire igaz, hogy a Szovjetúnió az izmosodó nemzetközi háttér-hatalom által létrehozott mesterséges, kísérleti rezsim volt; annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a kísérlet balul ütött ki: az orosz gólem függetlenítette magát, és új globális kockázattá vált, amelyet fel kellett számolni...

Németország mindig is „beékelődött”, kényelmetlen, veszélyes hatalmi tényezőt jelentett Anglia és Franciaország között. Növelte a probléma nagyságát, hogy a német gazdasági fejlődés a XX. században felgyorsult és Németország - nem volt gyarmatbirodalma - egyre „türelmetlenebbül” követelte a világ újrafelosztását, és abból „az őt megillető” részt. Ráadásul a vesztes I. világháború még revansista vágyakat, militarista hajlamokat is ébresztett a németekben, amit ügyes taktikával a kívánatos irányba lehetett terelni. Ez már az Angol Nagypáholy és a Grand Orient bimbózó együttműködésének első kísérlete; a németországi nácizmust a nemzetközi háttér-erők már eleve azzal a titkos céllal segítették hatalomra (ma úgy mondanánk: szponzorálták!), hogy ellensúlyozza, s majdha úgy adódik - katonailag verje szét a Szovjetúniót. A Molotov-Riebentrop paktum (mint meg-nemtámadási szerződés) azt a hamis biztonságérzetet keltette az oroszokban, ami kellett a meglepetésszerű német támadáshoz. De Hitler sem pont úgy viselkedett, ahogy előre eltervezték; jóval a Szovjetúnió megtámadása (1941.) előtt Francia-országot is lerohanta. Az ismétcsak ‘zseniálisnak’ nevezhető terv szerint: Német-ország megtámadja és megsemmisíti a szovjet hatalmat, praktikusan a Szovjet-úniót; - a megtámadott Szovjetúniót viszont állig fel kellett fegyverezni, hogy „a róka fogta csuka, csuka fogta róka” csapda bezáruljon, vagyis fasizmus és bolsevizmus egymást semmisítsék meg. Mint a történelmi tényekből jól tudjuk: „túllőttek” a célon. A felfegyverzés (amerikai segítséggel) olyan jól sikerült, hogy a szovjetek meg sem álltak Berlinig; a német fasizmust leverték, de a Szovjetúnió megerősödve, egyszersmind’ kelet-európai birodalom „tulajdonosaként” került ki a II. világháborúból. Évtizedekre kialakult a kétpólusú világrend, megkezdődött a fegyverkezési hajsza, a hidegháború korszaka a két atomhatalom, a két világ-rend között. Kényszerpályára lépett a világ! Az egyiknek végül pusztulnia kellett. A történelem két meghatározó és egyben szemben is álló háttérhatalma: az Angol Nagypáholy és a francia Grand Orient (volt); - az előbbi az évszázadok során megszervezte (és stabilizálta) a brit világbirodalmat, amire az utóbbi forradalmak szításával válaszolt. A központi világhatalom már évszázadok óta szerveződik, és ebben semmi „összeesküvés-elmélet” nincs; egyszerűen ez a hatalom immanens természete. Kizárólag csak azért nem lépett eddig a nagy nyilvánosság elé, mert komolyan tart attól, hogy pánik (emlékezzünk csak az USA-ban az Orson Welles rádiójáték miatti tömegpszichózisra!), hisztéria és/vagy világforradalom törne ki, amennyiben a 6 milliárd ember egyszerre döbbenne rá a valóságra. Tudnunk kell, hogy: (1) A Föld abszolút és relatív értelemben is egyformán túlnépesedett. (2) A pénzügyi és az ökológiai rendszerek gyakorlatilag a közvetlen összeomlás szélén állnak. (3) A világ szegénysége felszámolhatatlan problémát jelent, mert a világ-elit nem enged az elért életminőségéből. (4) Politikai és katonai szemmel a Föld tehát egy időzített bomba.

Ha mindezt belátjuk, megértjük, miért is törekszik a háttér-hatalom (a szellemi agytröszt) a teljes koncentrációra: vagy a totális hatalom, vagy a totális káosz; ez itt a kérdés!

Az egységes világállam a liberális önfejlődés útján, önmagától soha nem jönne létre, vagy ha igen, nincs (nem volt) elég idő „kivárni”; ezért létre kell hozni, - a világtársadalom (minden ország társadalmának) a befolyásolása és manipulációja útján. Minden országban egységes pénzügyi, gazdasági, jogi, politikai és egyéb szabályokat kellett bevezetni, és olyan kormányzatot kell a „hatalomba segíteni”, melyet beavatottak vezetnek, akik értik az új idők (New Age) hívó szavát, egyet-értenek a világállam koncepciójával és képesek is a kívánatos irányba vezetni a saját társadalmukat, a saját népüket.

Ne higgyük, hogy a világállam elképzelése a kezdetektől fogva egységes volt; - az egység ugyan folyamatosan alakul, de még nem teremtődött meg a mai napig! Az eddig ismert(etett) két legfontosabb (legalábbis 1950-ig szembenálló) háttér-hatalom mellé ugyanis - szintén nagyjából 1950. óta - felzárkózott egy harmadik, amely jóval erősebbnek tűnik még az előző kettőnél is. Már nem kell „mintegy szemérmesen” takargatnia farizeusi hitetlenségét, már nem is invitálják gúnyosan a Megváltót, hogy: „Gyere le, Krisztus, a keresztről, ha tudsz, és igyál velünk egy jó kupa vörösbort!”. Az Illuminátusok Rendje, a féktelen libertariánizmus már nem keres pótcselekvéseket; - abszolút pragmatikusan minden hit helyébe a pénzfétis (az aranyborjú) bálványimádatát illeszti, és olyan egységes világvallás, illetve politikai világrend felállítására törekszik, amelyben „a hit” csak közös elmélkedés, választani csak egyazon hatalom „két pártja” között lehet, az élet pedig munka és fogyasztás, semmi több. Az új rend olyan erős, hogy 1950-től több lépcsőben „megszelídítette” az Angol Nagypáholyt és a Grand Orientet is... A társadalmi rendszer egységesítése, a világ népeinek beterelése közös karámba - nem megy előzetes kísérletek nélkül. A XX. századi történelem tulajdonképp az útkeresés, a módszerek tökéletesítése jegyében telt. A kísérletezgetés borzalmas áldozatokat követelt! A Nagy Francia Forradalom sátáni orgiaszerű vérfürdője, Bonaparte Napóleon véres hadjáratai, a Hétéves Háború (az angolok és franciák között - Amerikában), a ‘48-as levert szabadságharcok, a Monarchia szétverése előjáték volt a XX. század világháborúihoz, kommunista és fasiszta diktatúráihoz, mert utóbbiak már a főpróbát jelentették...

Akik máig sem tudtak szabadulni ilyen vagy olyan jobb-vagy baloldali szubjektív gyűlöleteiktől; - fel fognak szisszenni a következő mondatokban foglalt, összetett analógia olvastán! De nem lehet nem leírnom, mert az igazság mindig dialektikus. Krisztus keresztáldozata, mellyel a bűneitől akarta megszabadítani az embereket - individuális értelemben megadta az egyes embernek a bűnbánat és bűnbocsánat (a megtisztulás) lehetőségét; kollektív értelemben viszont már nem volt ennyire „hatékony”, az egész emberiséget nem tudta közösségileg megváltani. A zsidóság áldozata, a holocaust adta meg a végső lökést, a kiváltó okot, hogy létrejöjjön a Világállam. A világ jól ezután sem működik, ámde fennmarad még egy ideig...

Magyarország a XX. század elejétől kiváló kísérleti műhelynek bizonyult egy, az egész nemzetet manipuláló kísérlet céljára, az alábbi kedvező adottságai folytán:

· Földrajzi helyzete: kapu a Kelet és a Nyugat között.

· Centrális helyzetet foglal el Középkelet-Európában.

· Történelme világszinten egyedülállóan küzdelmes, hősies.

· Keleti gyökerű, nagy múltú nép, erős vérkeveredéssel.

· Asszimilációs és fennmaradási képessége kivételes.

· Hagyományőrző, befogadó, illúziókra hajlamos, hiszékeny keresztény nemzet, rendkívüli igazságérzettel (judíciummal), - de csekély szelekciós készséggel.

A „történelmi kísérletek” tárgya nem a személy - hanem a társadalom, a tömeg, a nép, a nemzet, a milliók, akiknek a közös motivációi, az új jogszabályok, normák hatásaként kiváltott viselkedése, mint szociológiai és szociál-pszichológiai tény képezi az elemzések, a vizsgálatok tárgyát.

· Milyen hosszú időtartamú, hány nemzedéknyi elnyomás (diktatúra) elégséges a nemzeti öntudat elhomályosítására, kiiktatására?

· Mennyi és milyen szenvedést (lelki kompressziót) visel el egy nemzet, mielőtt forradalmi szervezkedésbe, szabadságharcba kezdene?

· Milyen mértékű, hány nemzedéknyi tiltás eredményeként irtható ki a lelkekből az istenhit maradványa is?

· Milyen szabályok bevezetésével zülleszthető szét a család?

· Mennyi kínzást bír el a nép általános bosszúvágy kialakulása nélkül?

· Mennyi nélkülözést bír el a nép a demokrácia égisze alatt?

· Mennyi mesterségesen támasztott szükséglet (káros túlfogyasztás) elégséges a nép igazságvágyának, judíciumának, erkölcsi érzékének elaltatásához?

· Miként tehető általánossá a kettős mérce, intézményessé az állami korrupció?

A fenti és hasonló más kérdésekre azért kell(ett) akármilyen áldozatok árán is megtalálni, kikísérletezni a megfelelő válaszokat, megoldásokat, hogy az eltérő társadalmi folyamatok világállami szisztéma szerinti uniformizálása még a nemzetállami keretek között, békés módszerekkel megvalósítható legyen, tehát elkerüljék a népfelkeléseket, a zavargásokat, a forradalmakat és a szabadság-harcokat. A világállam csak a világbéke jegyében, a népek és a nemzetek közös, „önkéntes” akaratából alakulhat meg, - erőszakkal soha.

A liberalizmus az egységesülés szellemi „előszele” és fellazító ideológiája. Az egységes világ, az egységes világállam centralizált irányítása nem tűr meg olyan alapvető különbözőségeket, melyek ma még az egyes nemzetállamok polgárainak gondolkodásmódját, viselkedését jellemzik, ezért hát az emberek mentalitását is egységesíteni kell. A világpolgárnak intellektuálisan és érzelmileg elsősorban a központi világállamhoz kell kötődnie, ezért minden korábbi kötődése csupán szükségtelen veszélyforrás, amelyet előbb-utóbb célszerű felszámolni. A világ-állam teljes jogú polgára csak olyan lehet, aki levetkőzi „infantilis” és káros beidegződéseit. Az istenhit, a zárt családi modell és a „nacionalista” nemzeti öntudat csupa olyan idejétmúlta, felesleges paternalista hagyomány, amelyet nem vihetünk magunkkal létünk új, magasabb szférájába. A globalizált világ-államnak olyan talpraesett, kozmopolita világpolgárokra van szüksége, akik a világnyelvet beszélik, világszinten gondolkodnak, a világ bármelyik angolszász metropoliszában (New York, London, Budapest) otthon érzik magukat, - s az üzleti kapcsolataikon, a bankkártyáikon kívül nem kötődnek már senkihez és semmihez. Globalizáció, integráció, liberalizmus, kozmopolitizmus, multi-és szupranacionalizmus, multikultúra, jogharmonizáció - rokonértelmű szavak; mind azt jelentik: nincs Isten, csak sok pénz, - otthonod az egész Glóbusz, családod az egész emberiség. Ne elégedetlenkedj, hanem fogyassz!

Túllépve a trianoni és a párizsi békeszerződéseken, melyekben a Nyugat, mint nemzetek feletti rögtönítélő bíróság hirdetett, olvasott a fejünkre halálos ítéletet; - Magyarországon nyilvánvalóan sorozatosan manipulatív beavatkozások történtek még békeidőben is, pláne háborúban, legalábbis az alábbi esetekben:

n 1919-ben, amikor 133 napig uralkodott a „dicsőséges” Tanácsköztársaság, - a Kun Béla és Szamuely Tibor vezette vörös terror; Károlyi gróf jóvoltából.

n 1947-ben, amikor Rákosi Mátyás és moszkovita klikkje került uralomra, a „kékcédulás” választások révén.

n 1956-ban, amikor a Kommunista Párt népi szárnya népfelkelést szervezett a liberális szárny ellen; melyből keserédes szabadságharc lett, amit végül is a szuezi csatorna helyett ‘tévedésből’ a Dunához vezényelt mongolok vertek le, a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével.

n 1990-ben, amikor is állítólag „rendszert váltottunk”, amelynek révén (értsd: privatizáció) eltűnt a társadalmi tulajdonunk; de megmaradt, sőt, gyorsan a többszörösére nőtt a külső és belső államadósságunk. Amikor is ‘bátor és botcsinálta rendszerváltoztatók’ titkos/áruló rózsadombi paktumot kötöttek, hogy kiárusítsák az országot.

A Grand Orient szellemisége legalább öt speciális mozzanatban érhető „tetten”: (1) A magyar kultúra (Selyemgombolyító) „elkötelezett” képviselője. (2) Legfőbb célja a nemzeti függetlenségünk kivívása (forradalmak, népfelkelések szervezése) és megőrzése. (3) A „békésebb”, konszolidáltabb időszakban a társadalmi ellent-mondások, a konfliktusok fel-és megoldása. (4) Jó kapcsolat a kommunistákkal, szinte már kriptokommunizmus. (5) Meg nem alkuvó harc a liberalizmus ellen.

Nagyjából 1950. után hirtelen megszűnt az Angol Nagypáholy és a Grand Orient hagyományos, történelmi ellentéte, egymás elleni harca; - de utóbbinak volt még egy „utolsó dobása”. Ez volt a mi 1956-unk!

· A népfelkelést a Párt pártütő népi szárnya szervezte.

· A népi szárny (írók) volt a magyar nemzeti kultúra letéteményese.

· A népi szárny nem a szovjet elnyomás lerázását; csak a kommunizmus meg-reformálását tűzte ki célul. Csak hosszabb vívódások, majd békítési kísérletek után „sodródtak bele” a forradalomba és az öngyilkos szabadságharcba.

· A népfelkelés (a forradalom) nem irányult a szocialista rendszer megdöntésére, a kapitalizmus visszaállítására. A győzelem a munkás-tanácsok győzelme volt.

· A harc Párton belül mindvégig csak a liberális szárny ellen folyt, akik elárulták Nagy Imrét, s a forradalom leverésére behívták (Kádár) a szovjet csapatokat.

Az 1956-os forradalom és népfelkelés tipikusan Grand Orient szervezés; - sokban hasonlít a Francia Forradalom első, progresszív szakaszának sajátosságaihoz. Ami tipikusan magyar az az, hogy a forradalmunk - minden liberális ármány és uszítás ellenére - minimális véráldozattal győzött. A magyarság nem állt bosszút az elnyomóin, - helyette naiv, hiszékeny és ártatlan maradt. Nem lehet kizárni azt az eshetőséget, hogy a szovjet megszállás elleni öngyilkos szabadságharcba végül is a liberális szárny kergette bele a népieket - s velük együtt az egész népet...

Az uralmukat veszni látva dönthettek úgy: vesszen inkább minden.

A rendszerváltás (1990.) már egészen más műfaj volt.

Mint tudjuk - 1956. után többé már nincsenek forradalmak, nincsenek szabadság-harcok. Nincs szükség rájuk, mert az emberiség, a demokrácia fejlődése eljutott a legmagasabb fokra, - amint azt Francis Fukuyama leszögezte: a történelem véget ért. A rendszerváltást rendszerváltóink az Angol Nagypáholy és a francia Grand Orient globális kiegyezésének irányelvei szerint hajtották végre, - az Illuminátus Rend felügyelete alatt:

n A rendszerváltás nem forradalom volt, csak békés átalakulási folyamat, melyet a megszüntetve megőrzés (értsd: a kommunizmust!) elve vezérelt.

n Megegyezés szerint (vö.: ‘Rózsadombi Paktum’), mint komprádor burzsoáziát, működőtőke-tulajdonhoz juttatták a volt kommunista nómenklatúrát.

n A kommunisták által felvett dollárhitelek jelzálog-fedezeteként privatizálták a társadalmi tulajdont; - átadták piacaikkal együtt a multinacionális cégeknek.

n Kiképeztek (pl. Oxfordban) egy „erőteljes”, fiatal, jobboldali-liberális politikai elitet, amely majd bevezeti Magyarországot a Világállamba.

n A négyévenkénti parlamenti választások alkalmával felváltva győzhet az Angol Nagypáholy vagy a Grand Orient csapata. Döntőbíró: az Illuminátusok Rendje.

Antall (hiúz szemei) után a bilderbergi Horn jött, majd Orbán után - Medgyessy.

Az angol rózsakeresztes után - a francia lovagkeresztes. A sioni rendházból?!

A vesztes ifjú Orbán Viktor most népmozgalmat, polgári köröket szervez, hogy mihamarébb visszaszerezze elveszített hatalmát. Vagy futja a köröket, öncélúan?!

Sem Charles Windsor, sem Tony Blair nem segített rajta.

Mi, a nép, pedig most is csak statisztálunk a saját kivégzésünkhöz.

Az életben tán a legdöbbenetesebb élmény, amikor spontán baráti összejövetelen szembetalálkozol addigi ellenségeddel, aki látszólag „béke-jobbját” nyújtja. Ami összetartozik, s eddig úgy látszott, hogy össze is nő, az most különválik és újból a saját útját járja az oroszlánháton parlamentbe jutott kisegér...

A történelem eljárt a történelmi páholyok felett. Az új sikk - a liberalizmus. Hiába egyezett ki az angol és francia agytröszt; - mindenütt az Illuminátus Rend az úr.

A Római Klub (nem Rotary Klub!) - melynek tagjai közé például Göncz Árpádot Kapolyi László ajánlotta be - már jóval korábban „eldöntötte”: Magyarországon elég 8 millió magyar is...

Huszonkettő helyett csak húsz képviselői helyet fogunk kapni belépésünk után az Európai Parlamentben. Vajon ez már a kívánatos létszámarány szerint értendő?!


Magyar Köztársaság Rt.


Marx Károly 160 éve még nem láthatta előre, hogy a tőke koncentrációjának és centralizációjának végső kimenetele a XX. század alkonyára nagyjából az egész világon visszavonhatatlanul megteremti az egyetemes és személytelen részvény-tulajdon kizárólagosságát a politikai hatalomban éppúgy, akár a gazdaságban.

Azt látjuk, hogy miközben a multinacionális részvénytársaságok - egy nemzetek feletti, vertikális struktúraként - behálózzák a teljes glóbuszt, és nem törődve az országhatárokkal, módszeresen megszereznek minden anyagi (tárgyi) és szellemi tulajdont, monopolizálják a termelést és a világpiacot; - aközben folyamatos tér-vesztéssel ugyan, de mégis, még mindig valóságosan létezik a nemzetállamok „el-avult”, horizontális földrajzi rendszere, a hagyományos világrend összeomlóban lévő, anakronisztikus váza.

Az eróziós folyamatok hátterében az észrevétlenül színre lépő Világállam áll.

Magától értetődő, hogy az átmeneti időszakban az új és a régi szerkezet egyfajta békés egymásmellett-élésre kényszerül: az új rendszer felépítése a régi lebontása közepette - zavartalan üzletmenet közben - folyamatosan zajlik.

Az új világrendünk lényege szintén az egyetemes, személytelen részvénytulajdon marad/lesz, de immáron „a szavazati jog”, a politikai hatalom szintjén, - ám vég-kifejletében a hagyományos értelemben vett nemzetállamok országhatárai nélkül. A Világállam egy egységes részvénytársaság lesz (nem konföderáció, hanem ún. ‘kétszintű konszern’); a tulajdonosai pedig az egykori, de már közös államrendbe integrált nemzetállamok, még a megelőző időszakban elért és elismert szellemi, kultúrális, politikai, gazdasági, katonai, pénzügyi és egyéb össz-teljesítményük arányában. A globalizáció a végső, az utolsó leosztás, - ‘világháború’, amelyben eldől és rögzül a Világállam hatalmi struktúrája. A kíméletlen harc az élet minden színterén elemi erővel tombol, mert a tét mindennek a végleges birtoklása, - „az a bizonyos” utolsó területi felosztás, mely mint status quo később századokra fenn-maradhat. A mindent eldöntő háborús konfliktus abból ered, hogy a világ ma még végletesen megosztott, - a küszöbön álló, elkerülhetetlen egységesülés ellenére.

A pénz és a szellemi hatalom ugyanis (még) nem azonos kezekben van.

A háború azért is folyik, hogy ne csak a tőzsde-spekulánsok által tonnaszám fel-halmozott, valós fedezettel nem rendelkező fiktív/derivatív pénztőkék arányában történjék a Világállam politikai/hatalmi részvénypakettjének „egyezményes”, fel-osztása, hanem másként: a szakrális, univerzális tudás, a szellemi erő, a nemzetek valós szellemi teljesítményeinek az arányában.

Amennyiben ugyanis a Világállamot is a brókerek és a katonák irányítják majd, úgy a világbéke és a kiegyensúlyozott fejlődés helyett a természeti és a társadalmi katasztrófák feltartóztathatatlan zuhataga, lavinája omlik ránk.

Az egységes világ-ostobaság uralma az ökoszisztéma összeomlásához; - szükség-szerűen totális atomháborúhoz és az emberiség kollektív halálához vezethet.

A harc még nem dőlt el, a felszín alatt gigászi erők csatáznak...

A felszínen csak az látható, hogy semmi nem az, aminek látszik.

A rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság valójában már egy részvénytársaság! Miközben cserében társadalmi tulajdonáért - és majdan a földjéért! - nagylelkűen odadobták neki látszólagos szabadságát és hőn óhajtott ‘nemzeti’ függetlenségét; addig észrevétlen részvénytársasággá alakították át, s a nép nincstelenként ébredt.

Alapította: a Magyar Országgyűlés, 1989-ben.

Alapszabálya: a Rózsadombi Paktum (1989. március 15.)

Kikiáltotta: Szűrös Mátyás (MSZP) első köztársasági elnök, 1989. október 23-án.

Jogi helyzete: egyszemélyes részvénytársaság

Tulajdonosa: az Egyesült Angolszász Világállam, Royal Society, London.

Vagyonkezelője: a Magyar Országgyűlés (képviseletében: az ÁPV Rt.).

Az Rt. elnöke: Charles Windsor főherceg, Anglia, Wales.

Az Igazgatóság tagjai: Charles Windsor, Mádl Ferenc, Alan Greenspan, James Wolfensohn, David Rockefeller, Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski.

A Felügyelő Bizottság elnöke: George Soros.

Az F.B. tagjai: George Soros, Tom Lantos, Pierre Moskovici, Surányi György, Boross Péter.

Könyvvizsgálók: Deloitte & Touche, Arthur Andersen, KPMG.

Az Rt. ügyvédje: Baker and Mackenzie, képviselője: Martonyi János.

Ügyvezető Igazgatója: Orbán Viktor, akit 4 év után puccsal leváltottak.

Ügyvezető kormánya: fedőnevet változtatott ügynökök hálózata (Co-Nexus).

Jegyzett tőkéje: 1 (azaz egy) amerikai dollár (USD), világbanki hitelből.

Bejegyezve: a Caiman Islands cégbírósága által, 1991-ben.

A Magyar Köztársaság Rt. nyitó és záró vagyonmérlege

milliárd dollárban, folyó árfolyamon

Megnevezés 1990. I. 1. 2000. XII. 31.

Befektetett eszközök

(állami tulajdonú működő tőke)

n Álló tőke 60 6

n Forgó tőke - 20

Eszközök összesen 60 26

Jegyzett tőke (jelképes!) (1 USD) (1 USD)

Tőketartalék 40 - 74

Saját tőke összesen 40 - 74

Kötelezettségek

(külső és belső államadósság együtt) 20 100

Források összesen 60 26

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Mert 1990-ben, közvetlenül a rendszerváltást követően (ám még a kampányszerű privatizáció előtt!) a nemzetállam még szinte hiánytalanul rendelkezett a működő tőkéjével, ami a privatizáció után (mára) az eredeti vagyonnak mindössze a 10 %-ára (60-ról 6 Mrd USD-re) apadt, mint kvázi eladhatatlan (csőd)portfolió.

Mert 1990-ben az országnak már egyáltalán nem volt deviza-tartaléka, ám mára cca. 20 Mrd USD tartalékunk halmozódott fel a multinacionális tőkebefektetések garanciális fedezeteként, ami sajnos idegen aktíva.

Eszközeink értéke tehát 10 év alatt kevesebb mint a felére olvadt.

Az Rt. jegyzett tőkéje (1 USD) már csak azért is „jelképes” értékű, mert ugyan ki „jegyezne” többet egy olyan részvénytársaságért, melynek a goodwill-je, az üzleti értéke alig több, mint nulla. Másrészt - mint a további számokból is jól látható - jegyzett tőkénk amúgy sincsen, hiszen a tőketartalékunk (40 Mrd USD) a rabló privatizáció következtében eltűnt, miáltal a saját tőkénk értéke (- 74 Mrd USD) súlyos negatívumba fordult át. Mindezeknek az az oka, hogy az eredeti célt - mi-szerint a kommunizmustól örökölt 20 Mrd USD külső államadósságot a nemzeti működő tőke teljes körű eladása révén kell visszafizetnünk - nem sikerült meg-valósítani. Olyannyira nem, hogy az államadósságunk immár a 100 Mrd USD-hez közelít, - noha minden használható profittermelő vagyontárgyunkat értékesítettük.

Mert ma már nincs semmink, csak adósságunk, s még a puszta föld...

A Magyar Köztársaság Rt. fenti nagyvonalú könyvviteli mérlege egy olyan tőke-szegény, a végletekig eladósodott, tönkrement társaság képét mutatja, amelyet a hitelezői már a felszámolás sorsára ítéltek.

Valahol már készülődnek a végrehajtók; hamarost kilakoltatnak bennünket szűk kis otthonainkból, elárverezik a földjeinket - gyermekeinket gyámság alá veszik, s beíratják őket a másság valamelyik multikultúrális kollégiumába.

A szabadon választott ügyvezető igazgatót pedig választási vereségbe, önkéntes száműzetésbe, amnéziás polgári körözésbe kergette a Szupranacionális Hatalom Hálózatának (korábban: Szabad Kezdeményezések Hálózata) kormánya.


EMLÉKEZTETŐÜL:

Magyarország, rózsaszín álom, a polgárkirály földi mennyországa


Még egy évvel korábban figyelmesen meghallgattam Orbán Viktor miniszterelnök koszakos országértékelő beszédjét a Magyar Televízióban, - 2001. február 1-jén. A kötelező tisztelettel.

Azután meghallgattam újra, két nappal később, - de semmi nem változott.

Vártam, hogy valamilyen komplex benyomást majd csak gyakorol rám, - ámde semmi ilyen nem történt. Megfoghatatlan volt, amit hallottam!

Konkrét, valós problémáinkról most sem esett szó, összegező értékelés most sem született, következtetések nem hangzottak el, a jövőbeli feladatok kijelölése sem történt meg, - fogalmam sem volt, mihez is kezdjek a virágillatú szóhalmazzal...

Sokat törtem a fejem, miképpen értelmezhető ez a zárt, gömbölyű, minden végén kerek és sima beszéd, mígnem aztán csak rájöttem a megoldásra.

A megértés kulcsa éppen a zártság feloldása! Alkotója ugyanis legfőképpen arra vigyázott, hogy ne maradjanak a beszédben elvarratlan szálak, amelyek mentén az egész szövődmény legombolyítható; így a mondatok taktikai remekművek.

Nincs más hátra, - a komplett beszédet totális szövegelemzésnek kell alávetnem, minden egyes mondatát legkisebb alkotóelemeire kell bontanom...

Az analízis így már azonnali eredményre vezetett: árulkodó címszavak törtek fel a mélyből, és mindjárt össze is álltak egy olyan egységes rendszerré, amelynek a politikai science fiction nevet adtam, - ismét a legnagyobb tisztelettel.

Beszédeit a miniszterelnök állítólag saját maga írja. Ez hiteles lehet!

Beszédje lényege meggyőzési kísérlet, - álmát, látomását akarja elhitetni velünk.

Hisz-e az álmaiban, vagy sem - ki tudhatja?! A szándéka azonban hiteles.

A beszéd lényegi tartalma, alappillérei és végkicsengése mégsem hihető.

A tételei ugyanis a valós életkörülményeinkhez szinte sehol nem kapcsolódnak.

Valószínűleg a messzi Amerikában is így van: a „Legfelsőbb Bíróság” által meg-választott ügyeletes hivatalos álmodozó soha nem látott szép új világ kecsegtető reményével, jövőlátásával, vízióival kápráztatja el a választóit; - győz, s az egész ciklus alatt a megvalósult álmok dicshimnuszát zengi, mintegy önmaga és csapata mellét döngetve, - miközben pedig a dolgok valójában alig-alig változnak...

Senki nem kéri rajta számon a be nem tartott ígéreteit, senki nem akarja a leplet lerántani a hamis látszatokról, - mindenki csendesen teszi a dolgát.

Csak hát az USÁ-ban a minimálbérből (vagy a segélyből) meg lehet élni...

Magyarországon még az átlagbérből sem!

Pesti polgári vígalom

A civil együttműködés törzsi székhelye néhány év óta a Pesti Vígadó.

Két pattogó bejelentés, két patinás név - Mádl Ferenc és Orbán Viktor -, fogadás jobbról, és máris, kétszer is ünneplő tapsvihar: százak ujjonganak, mint család.

Már a legelején is meghallhattuk a fantasztikus, új Evangéliumot, amely szerint a kereszténység 2000, s a magyar állam is már 1000 éves, ami mégis millenium...

Az is kiderült, hogy a nemzedék és az emberöltő egymás szinonimái.

Múlt és jövő mezsgyéjén

Miniszterelnökünk az 1980-as évek végének Magyarországát viharvert hajóhoz hasonlította, amelyet elzálogosítottak, a hajókassza is eltűnt (hová tűntek a felvett milliárdos kölcsönök?), a kormánya gazdátlanul forog, alkatrészei javíthatatlanok, a fedélzeten senki nincs, - a parancsnoki híd is üres... A legénység (a lakosság) értetlenül bámul, hiszen 30-40 éven át is mindenki becsülettel tette a dolgát, s a vezetők is mindent rendben lévőnek mondtak... Mi történhetett mégis?!

A miniszterelnök erre egy ‘suta’ szót használt, mely már második nyelvi tovább-fejlesztése az eredetinek, mutatván, hogy évről-évre növekszik a tudatosság.

Éveken át rendszerváltásnak nevezték azt a forradalom nélküli átalakulást (vö.: például Antall József: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”), ami látszólagos spontaneitásával 1989-ben meglepetésként hatott a magyar társadalomra.

Ronald Reagan csillagháborús fegyverkezése tervszerűen térdre kényszerítette a Szovjetúniót, miáltal gazdaságilag a kommunista tábor egésze összeomlott. Ezért rendszert váltottunk, - s kényszer hatására áttértünk a kapitalizmusra.

Az 1990-es évek közepétől aztán a politikai szóhasználat apránként módosult, - a túl egyértelmű, 180 fokos fordulatot jelentő ‘váltás’ szótag ‘változássá’ alakult: a rendszerváltásból rendszerváltozás lett, mutatva a rezsim (jog)folytonosságát.

Orbán Viktor már rendszerváltoztatásról beszélt, ami vagy elszólás, - vagy nyílt kiállás: bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövőt...

Így 1990-ben „véget ért a múlt, és elkezdődött a jövő”, - a polgári fejlődés.

A bátor vállalkozás, a munka lovagjai

A hajó kasszája ugyan nem lett meg, - helyette nyitottak egy új, közöset, mondta a miniszterelnök. Ám nem vált világossá, hogy az a bizonyos kassza a rendszer-változtatáskor (!) vagy már az előző kormánynál tűnt el, dehát mégse legyünk telhetetlenek és okoskodók: annyi minden tűnt el mostanában, teljesen mindegy, hogy éppen melyik kasszáról beszélünk... Nem érthető az sem, hogy miből lett új kassza, és hogy az mitől közös, amikor nem mindenkié.

A hajó alkatrészeit mellesleg menetközben rendre kicserélték, nem szivárog már be a víz, eresztékei kitartanak, a fedélzeten lévők értelmét látják a munkájuknak, és már a kapitányi hídon is áll valaki. A hajót kiváltották a hitelezők cseppet sem szelíd öleléséből, tehát a bátor, titkos vállalkozás sikerrel járt. A szép új rend alapja a vállalkozó szellem, a bátorság és a munka.

Igazuk volt hát a bátraknak, akik vállalták az európai színvonalú munkavégzést, töredék bérért cserében. Együtt (kivel?) legyőzhetjük a tenger erejét...

Globalizáció, - amerikai nagybácsi nélkül

Noha a beszéd egyetlen mondattal sem emlékezett meg az európai integrációról - lehetett ez direkt bosszantás? -, mégsem lehet kétséges, hogy továbbra is töretlen lendülettel igyekszünk az Európai Únióba, hisz Orbán Viktor éppen a napokban kérte fel Horn Gyulát, lobbyzna (!) érdekünkben!

Más kérdés, hogy miniszterelnökünk szerint az Európai Únión kívül is van élet, - s ez a felismerés fontos lehet a mostani kijelentések tükrében is.

Alapos indokkal feltételezhetjük, hogy Magyarország újjáépített hajója a népek tengerén (ennek erejét kellene most együtt legyőznünk!) biztosan evickél a közös európai akol felé, ámde sajnos másokhoz képest jelentős hátránnyal. Mint meg-tudtuk: sem gazdag rokonunk nincs, mint a németeknek; sem amerikai nagy-bácsival nem rendelkezünk, - de mégcsak brüsszeli jóakaróink sincsenek.

(Horn Gyula ezirányú önzetlen segítsége bizony nagyon fontos lenne.)

„Csak a magunk erejében bízhatunk, s nem abban, hogy az élet könnyű.”

Árvíz és belvíz károk

Ez a bekezdés nem lírai betét kíván lenni, vagy egyéb intermezzó.

Elhangzott a miniszterelnöki beszédben, hogy mindjárt a ciklus elején elöntötte az országot a tiszai árvíz, majd utána az árvíz belvize és egyéb vizek (nem szólva az ökológiailag és anyagilag egyformán rendezetlen román ‘ciánküldeményről’), ami nagyon sok épületet, lakóházat, falut és tanyát is rombadöntött. Megtudtuk, hogy: „A baj lovon érkezik, de gyalog távozik.” - vagyis hogy az ország hajóját nem is szimbólikusan, hanem ténylegesen is újra csak elöntötte a tenger víz, más szóval kifejezve: újból víz alá kerültünk...

Viszont büszkén könyvelhettük el, hogy mára már minden árvíz-és belvízkár érte épületet újjáépítettünk, ami tényleg kicsit hihetetlenül nagy teljesítmény.

A kettőezredik év sikerei

Nem tudom, hogy ez a kínos és tudálékoskodó ‘kettőezerkedés’ pontosan mikor is kezdődött, de ez a ragály mára jobb körökben kötelező nyelvi szervilizmussá fejlődött. A számomra 2000 az kétezer, és mint évszámot, véletlenül sem fogom soha hétezernek elhallani. Az effajta modorosság mindig eleve gyanús...

Éppúgy, miként az is, hogy az ország miniszterelnöke a nagy nyilvánosság előtt miért csupán a tendenciózus mondanivalójába jól beilleszkedő, erősen szelektált gazdasági adatokat említi, miért csak makrogazdasági mutatókat elemez, amikor azok - saját beismerése szerint - sem mondanak semmit az egyszerű embereknek, ami a saját életükhez kapcsolható lenne.

Az is furcsa, hogy Orbán Viktor minden nagyszabású tézisének a bizonyítására, demonstrálására a kifejezetten ‘kedvező’ makrogazdasági mutatókat használja, hiszen köztudottan nem közgazdász. Ennyire Matolcsyra bizza magát?!

Az ügyvéd kritikátlan beszámolójából megtudhattuk, hogy minden jónak a forrása az a hatalmas gazdasági növekedés, aminek az eredményeként kivergődtünk az adósságcsapdából, - „bár ez a teher még nagy”. Hallhattuk, hogy az adósságunk mértéke „60 %-ról 20 %-ra csökkent”, - csupáncsak csak az nem derült ki, hogy mihez képest... Ilyenformán a szakállas Hofi-vicc analógiájára hasznosabb lenne, ha a kapitány máskor jóelőre megkérdezné a kazánfűtőjét, hogy: ‘mi 60?’, nem tartva az esetleges visszakérdezéstől, hogy: ‘miért, mi mennyi?’. Alkalmazva erre az esetre a beszéd egyik bölcs mondását, miszerint: „Nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindent tudjunk...” Nem bizony!

A legeslegnagyobb vívmányként említette a miniszterelnökünk, hogy a jelentős növekedést - gazdasági fejlődésünk során első ízben - úgy sikerült elérnünk, hogy a külgazdasági egyensúlyunk sem borult fel. Sok még a tennivalónk - épp ez az, aminek a tételes megismerését hiába vártuk! -, de a fordulat nyilvánvaló.

„Csak a nehezén vagyunk túl, s nem a nagyján.” - figyelmeztetett becses mind-annyiunkat, mintegy rébusz formájában...

Szép új világrend

A miniszterelnök szerint a rendszerváltoztatás óta eltelt 10-12 év már elégséges időtartam ahhoz, hogy a tudós emberek elemzéseik alapján levonják a megfelelő következtetéseket: mi is történik velünk?

Mi is az a másik rendszer, ahová a rendszerváltoztatás után, a bátrak álmainak megvalósítása révén el fogunk jutni? (Álomfejtés következik hát.)

Mint az előzményekből kiderült: német, amerikai és belga barátunk nincs.

Egy tekintélyes brit lap (melyik?) viszont azt írja (idézi Orbán miniszterelnök), hogy: „Magyarország a kelet-európai rendszerváltás legfényesebb csillaga.”

Az új világ - amelyet a vállalkozói szellem, a munka és a bátorság épít majd fel - a család köré szerveződik, hiszen mindenki egyetérthet abban, hogy a szabadság és a boldogság szubjektív érzése kizárólag csak a szeretet, az összetartozás = a család közös élménye alapján élhető meg, illetve érhető el, alakulhat ki.

Az új világrend legerősebb pillére a munka, - vagyis: „Dolgozzatok csak szépen, a siker majd nem marad el!” Ez a lózung sem ismeretlen előttünk. Mint Orbán Viktor is megerősítette, - az emberek túlnyomó többsége az elmúlt 30-40 évben is tette a dolgát. Nevezetesen a társadalmi tulajdon gyarapításán munkálkodott, amiről aztán 1990-ben váratlanul kiderült, hogy az államé, s a bátrak privatizáció címén az egészet - sőt, még annál többet is! - önkényesen arra fordították, hogy ‘a hánykolódó hajónkat’ kiváltsák a külföldi zálogból. A valós eredményt látva, lehet, hogy gazdaságosabb lett volna egészen újat építeni...

Az új rend(szer) deklarált alappillérei: a munka, a tanulás és a rend.

Tekintve, hogy jómagam már az ún. ‘átkos rendszerben’ is felnőtt, dolgozó és családos ember voltam (eleinte 0 szobával, 0 kerékkel és 6 gyermekkel), - talán némi joggal emlékezhetem vissza az akkori, valóságos állapotokra...

Az a rendszer egyetlen hazugságra épült, így tulajdonképpen végtelenül egyszerű és kiismerhető volt, szemben ezzel a maival, melynek az eszmei alapja végtelenül bonyolult, áttekinthetetlen szövevény: a kiváltságosok okkult-szakrális hatalma.

Akkoriban elég volt annyit tudni, hogy mindennek az alfája és omegája a nagy-szerű Szovjetúnió, - ez elég is lehetett egy gömbölyű élet-karrierhez.

Ma minden hazugság relatív, - senkiről és semmiről nem tudhatod tartós és teljes biztonsággal: kicsoda és micsoda, s mivé válik majd valójában, ha lehull az álarc.

A munka előtérbe állítása (a társadalom, a vállalkozás és az üzlet működésének német és távolkeleti, főként japán modelljének preferálása, szemben a spekulatív amerikaival) sem új, originális kísérlet. Elég emlékeztetnem arra, hogy a munka-értékelméletet úgy 150 évvel ezelőtt még az a Marx Károly dolgozta ki, akinek az integrált eszmerendszerét a kommunista diktatúra - önkényesen és hamisan - saját filozófiai, ideológiai alapjául választotta ki.

A tanulás forszírozása sem újkeletű követelmény. Egykoron a nagy V. I. Lenin mondta: „Tanulni, tanulni, tanulni!”. Bizony mondom: tőle is lehetett, lett volna mit.

A rend alapvetően a biztonságérzetet, a közbiztonságot jelenti, amellyel - hiszen már csíráiban sem létezik! - ma még puszta jelszóként sem célszerű ‘dicsekedni’, nem szólva, hogy ez a szó a tolerancia erőszakos ellentéteként is értelmezhető. Erőszakos rend volt ugyanis a fasiszta diktatúrában éppúgy, mint a kommunista rezsimben, node az effajta ‘rendekből’ valóban elegünk lett mindörökre! Lehet persze, hogy az ún. ‘robbantásos merényletek’ száma örvendetesen csökkent, - ám a társadalom közbiztonsága nem feltétlenül javult attól, hogy némelyek (lásd: ‘megélhetési politikusok’) teszem azt pokolgép helyett dokumentumokkal tömik ki az aktatáskájukat. Azt pedig aztán végképp kötve hiszem, hogy ezt a munkára és tanulásra ‘épülő rendet’ tényleg a családi összetartozás érzése tartja egyben. A magyar családok többsége anyagi és erkölcsi értelemben még soha nem volt olyan szétesett állapotban, mint ma. Az ún. ‘létező szocializmus’ társadalma a késő-kádári korszakban sokkal inkább apellált a családi összetartozásra, mint ez a mai... Kifejezetten anakronisztikus tehát rendről szónokolni egy olyan viharvert, elszegényedett országban, amelynek a lakossága túlnyomórészt napi megélhetési gondokkal küszködik, és amelynek társadalmi létét átitatta a politikai korrupció, a vállalkozásnak csúfolt ügyeskedés, és fő ‘szervező’ elve az önző divergencia.

A szegénység csökkenő mélysége

A miniszterelnök az országértékelő beszédjében egyenesen azt állítja, hogy 1999. óta megállt a magyar családok vagyoni-jövedelmi polarizációja, vagyis az a tíz év óta tartó nemkívánatos folyamat, amelynek során a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek. Vagyishát szerinte a kormánya alatt nem nőttek a polgárok közötti jövedelmi-vagyoni különbségek... Ez pedig egyszerűen nem felel meg a valóságnak - tévedés, vagy demagógia. Mert: (1) Egy-két év alatt jelentős változások még a legradikálisabb intézkedésekkel sem érhetők el, már-pedig ilyenek nem is voltak. (2) Ha voltak ilyen irányú jelentős változások, azok 1-2 év alatt nem mérhetők. (3) Egyáltalán: egyetlen réteg reáljövedelme sem nőtt ‘ilyen érezhető’ mértékben, így a növekmény-különbség mértéke elhanyagolható, még akkor is, ha az iránya egyébként pozitív, vagyis a különbséget csökkentő. (4) A Kormány intézkedései kizárólag a költségvetési szféra dolgozóinak jövedelmi viszonyait képesek befolyásolni (generálisan átrendezni azt sem!), az üzleti szféra ilyetén helyzetéről még csak megbízható adatai sincsenek. Amit szeretnél, és amit elérsz, - az nem ugyanaz... A magyarországi jövedelmi polarizáció mértéke világ-méretekben is példátlan, egyedülálló, - a legkisebb és a legnagyobb jövedelmek 200-300-szoros különbséget mutatnak! Nehezen hihető, hogy csökkent volna a szegénység mélysége, mikor éppen a Fidesz-ciklusban alakulhattak ki a 10 millió forintos havi bankár-illetmények, vagy éppen a veszteségre veszteséget halmozó magyar közszolgálati televízió ifjú elnökének 3 milliós fizetése. Nem valószínű, hogy a kisnyugdíjasok, a nagycsaládosok és a minimálbérből élők jövedelem-dinamikája meghaladta volna a menedzser-rétegét. Orbán Viktor szerint ma már ‘csupán’ minden ötödik gyermek születik szegénységbe. Kérdés persze, hogy mit tekintsünk szegénységnek? A méltán népszerű Jakupcsek-tévévetélkedőben az első helyes válaszra közüzemi számlákat (villany, gázfűtés, biztosítás) szoktak kifizetni, amelyek összege 15 és 30 ezer forint között szóródik, ami egy átlagos háztartás reális adata, csak hát egy adott hónapban több ilyen számlát is ki kell egyenlíteni! No mármost vessük csak össze ezekkel az összegekkel a minimálbér december 31-ikéig még 25.500.- forintos havi összegét, a kisnyugdíjak 20-25 ezer forint közötti havi összegét, vagy akármilyen segélyek és pótlékok összegeit, és azt, hogy az aktív keresők havi bruttó bére sem több, mint 80-100 ezer forint!
Látni fogjuk, hogy nálunk az árak és a bérek, a jövedelmek és a kötelezettségek nincsenek azonos dimenzióban, a havi bér nagyjából maradéktalanul elfolyik...
Hamis állítás az, hogy Magyaroszágon a rendszerváltás (1989-1990.) óta minden réteg egyaránt szegényebbé vált volna, - a jövedelmek polarizációja tehát ‘ezen belül’ zajlott le. Nem! A jövedelmek átlagos szintje mintegy 30-40 %-ot zuhant, s így reálértékben visszaesett kb. az 1969-es szintre; nagyjából éppen úgy, akár az egész GDP. Vagyis a jövedelmek polarizációja 1990-től úgy ment végbe, hogy miközben néhány ezren mesés gazdagságra, milliárdos vagyonokra, 200-300-szoros jövedelemre tettek szert, addig százezrek maradtak állás és jövedelem nélkül, vagy jövedelmük messze a létminimum alá süllyedt, - olyan mélységekbe, ahonnan már nincs felemelkedés. Mi a szegénység?! A növekvő hajléktalanság, a hiányos ruházat, az állandó éhezés, a fűtetlen lakás, a vagyontalanság, a totális eladósodás, az élettávlatok teljes hiánya, a fogyasztás igénytelensége, - vagy egy szerény, de biztonságos életvitel?! Mert azért ne felejtsük el, hogy az 1970-es években Magyarországon összkomfortos állami lakást kaphatott bárki/mindenki, és ingyen, - akinek már 3 gyermeke megszületett. Az akkori átlagbérből + családi pótlékból ezt a három gyermeket minden gond és szűkösség nélkül fel lehetett nevelni, és még csak a hűségesküt sem kellett letenni az ún. ‘átkos’ rendszernek!
Mikor érjük el újra az 1970-es évek paradicsomi szegénységét?! A 3 gyermekes családok jövedelme tavaly - Orbán szerint így olvashattuk a Népszabadságban is! - 40 %-kal nőtt... Mihez képest?! Nos, így fénylik ma Kelet-Európa legfényesebb csillaga, ahol főnyeremény nyugatról befektetni, hiszen adókat nem kell fizetni, a profit szabadon kivihető, szakszervezeti ellenállás nincsen, a pénzmosásnak meg nincs korlátja, a munkaerő magasan kvalifikált, viszont a bérek csak az európai átlag hatodát-nyolcadát teszik ki, így minden tőkekihelyezés gyorsan visszatérül.

A nagyjának a neheze

Orbán miniszterelnök szerint - hála a Kormány elmúlt 2 évi erőfeszítéseinek, s a bátraknak, akik hajlandók voltak töredékbérért is európai színvonalon teljesíteni - „túl vagyunk a nehezén, de nem a nagyján”. Teljesen tanácstalan vagyok; nem tudom, mi az ‘a neheze’, amin túl vagyunk...?

Ha arra gondolok, hogy minden korábbi illúziónk szertefoszlott - ami már a dolog természetéből fakadóan soha többé nem ismétlődhet meg -, úgy talán lehetséges, hogy legalábbis pszichikailag: ez volt ‘a neheze’... Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy mi lehet ‘a nagyja’, ami még ezután jön?! Valami olyasmi lehet, - hogy noha már túl vagyunk a közelgő oltári nagy pofon okozta első döbbeneten, de végképp a padlóra kerülni csak most fogunk?! Lehetséges, hogy Orbán Viktor tud valamit, amit kimondani nem lehet, mert nincs rá szó, és nincsen képzelet?! Majd később fogják csak kihirdetni?

Megint felrobban a csernobili atomerőmű, mégis fel kell építenünk a nagymarosi vízierőművet, megtámadjuk Szerbiát, visszakérjük Erdélyt, a Fidesz mégis össze-áll a MIÉP-pel, nagykoalícióra lép az MSZP-vel, - vagy netántán újabb rendszer-váltásra készülünk? Vagy mégsem vesznek fel minket az Únióba?!

Mert hát ‘a nagyjának a neheze’ puszta említésétől is lúdbőrzik a hátunk...

Mindenkinek juthassék (sic!) munkahely

A miniszterelnök - mintha csak akasztott ember házában említené meg a kötelet! (már ti. a munkanélküliség a kapitalizmus, a kapitalisták kényszerű ‘találmánya’) - David Rockefellert idézte: „A világ minden embernek tartozik azzal, hogy a saját munkájával kereshesse meg a kenyerét.”

(De mivel tartozik a ‘világnak’ D. R., - és nekünk, magyaroknak Orbán Viktor?!)

Részletesen beszámolt arról is, hogy milyen indítékok vezették a kormányzatot a minimálbér 40 ezer forint/hó összegre történt felemelésében, - azon túlmenően, hogy a tisztességes munkáért tisztességes bér jár. Az a lényeg, hogy a minimálbér összegét jóval a munkanélküli segély összege fölé emelték, - főként azért, hogy egyáltalán érdemes legyen segély helyett munkába állni. - magyarázta... Érthető.

Ettől persze érdemesebb nem lett, csak mindkettő/akármelyik fáradságosabb; - a tisztességről pedig szó ne essék! (1) Segélyt nem adnak, csak ha igazolod, hogy a minimálbérért sem tudtál munkába állni. (2) Ha munkába is állsz, a minimálbérből nem marad sokkal több a segélynél, - amiért dolgozni, bejárni sem kellett volna. (3) A minimálbérből vagy a segélyből megélni ma is változatlanul lehetetlen...

A minimálbér felemelése viszont elképesztő mértékű bérfeszültségeket indukált az amúgyis összeomlott költségvetésű egészségügyben, s még az idén tönkreteszi a még működő kisvállalkozások minimum egyharmadát is.

A továbbiakban felsejlett a miniszterelnök fantasztikus munkaügyi víziója, mely szerint Magyarországon már ma is több-tízezer betöltetlen állás van, mert: „A gazdasági növekedés magas üteme felszívja a munkaerőtartalékot, és a jövőkép az, hogy így nem lesz elég munkáskéz! A vállalatok jelentős része már most is külföldről fedezi pótlólagos munkaerő-szükségletét.”

Tény és való, hogy a multinacionális társaságok magas arányban foglalkoztatnak elsősorban román és lengyel illetőségű vendégmunkásokat - legálisan és feketén egyaránt -, de ennek nem a helyi, magyar munkaerő hiánya az igazi oka, hanem, hogy így a gyalázatosan alacsony magyar bér összegének a felét-kétharmadát is megtakarítják, s ezáltal újabb extraprofithoz jutnak.

A megtorpant egészségügy

Sajnálatos tényként hangzott el, hogy a kezdeti lendület megtört, - a társadalom-biztosítási önkormányzatok felszámolása óta bizony megtorpant az egészségügy reformja. Sokan nem értjük, miről van szó, hiszen az egészségügyben 2 év óta az égvilágon semmi pozitív nem történt, viszont már a legeslegutolsó pénztartalékok is régen kimerültek. Jómagam speciel már régen elveszítettem Ariadné fonalát, - utoljára arra emlékszem, hogy itt is eltűnt a kassza, kiürült a széf, Simsa Péter pl. elmenekült, stb... Eszembe jut néha még, hogy időnként fel-feltűnik Cser Ágnes, pert nyer, majd mégse helyezik vissza, mindenesetre a szakszervezet élén életre-valóbb, mint a felső irányítás...

Ám a nyugdíjasoknak is elérhető gyógyszerárak sajnos soha többé nem lesznek.

Üzenet a romáknak

Orbán Viktor leszögezte: a cigány (roma) családoknak is mindenekelőtt munka-lehetőségre van szükségük, s a gyerekeknek ösztöndíjra a továbbtanuláshoz.

Már jelenleg is sok ezer roma gyerek részesül állami ösztöndíjban.

Tekintettel arra, hogy az új államrend stabil alapja a munka és a tanulás; nyilván ugyanaz a perspektíva nyílik meg a társadalom munkamegosztásába beilleszkedni igyekvő romák számára, mint bárki másnak: a dolgozó felnőtteknek a munka-nélküli segély helyett kezdetként a minimálbér, a tehetséges gyerekeknek állami ösztöndíj, hogy megkülönböztetés nélkül tanulhassanak és érvényesülhessenek. Ne külföldön keressék ezek után a boldogulás útját, és hogyha komolyan tanulni vágynak, - Strassbourg helyett inkább Oxford felé igyekezzenek...

Torgyán családi gazdaságai

A miniszterelnök végül is hitet tett a nagybirtok termőföldek felaprózása mellett, minek értelmében a helyben lakó (kis)gazdákat kell földhöz juttatni. Követendő példaként állította a magyar mezőgazdaság tulajdonosi és szerkezeti fejlődése elé az Európai Únióban eredményesen működő dán és francia modellt, amelynek jól bevált szabályait a hazai körülményekhez kell igazítani. Csak azt nem mondta meg, hogy a még alig-alig létező családi gazdaságok hogyan alkossanak olyan méretű üzemnagyságot, amellyel versenyképesek lehetnek az Európai Únióban is, illetve hogyan jussanak hozzá a szükséges beruházási hitelekhez, ami a technikai fejlesztés nélkülözhetetlen feltétele.

Nem esett szó arról, hová lettek az elmúlt 2 évben a mezőgazdaságba invesztált százmilliárdok; - milyen hatékonysággal várható a visszatérülésük.

Azt sem tudjuk, hogy a magyar mezőgazdaság grandiózus átalakítását, reformját ki folytatja majd tovább, - Torgyán miniszter távozása után...

Nélküle kútba esni látszik a grandiózus chilei cseresznyeüzlet nyélbeütése is.

A tudás és a jellem építőmesterei

Mivel az új rend a munka és a tanulás társadalma, kiemelkedő jelentőséggel bír, hogy gyermekeink nevelése, orientációja a tudás és a jellem megszerzése, meg-szilárdítása érdekében/irányában történjék.

Hogy ez mennyire nehéz lesz, - kiderül a következőkből.

A szigor türelmi zónája

Orbán Viktor a beszédjében foglalt fejtegetései révén beavatott bennünket a köz-renddel kapcsolatos filozófiai munkásságába, tépelődéseibe. Felvetette a kérdést, hogy a szigor vagy a megértés (a tolerancia) legyen-e a rend (a közrend) alapja és garanciája? Megelégedetten állapította meg, s így következtethettünk filozófiai alapállására is: „Biztosan fontos szerepet játszott a közrend, a közbiztonság most tapasztalt megszilárdulásában, hogy a törvénytisztelés, mint viselkedési minta vonzóbbá vált, ám mégiscsak a törvénykezés (az igazságszolgáltatás) szigorítása az eredményesebb rendőri felderítés lehetett a siker záloga, minek következtében csökkent a bűncselekmények száma.”

Magára vessen, aki nem látja át a fentiek nyilvánvaló igazságát!

A lényeg, hogy a titoksértők, a személyiségi jogsértők - pl. a Pallag Lászlók - mielőbb elnyerhessék a méltó büntetésüket; egyébként amit lehet titkosítsunk, el-kenjünk, végtelenre nyújtsunk: nehogy bármi valaha is kiderülhessen...

Egységes nemzeti lélek

Egyértelművé vált, hogy Orbán Viktor miniszterelnök tényleg néhai Antall József szellemiségének méltó örököse, kicsivel megkésett reinkarnációja.

Elmondta: rádöbbent arra (mikor?), hogy a határon túli magyarság nem teher, hanem külső erőforrás a számunkra, amelyből bátran meríthetünk.

Újra hitet tett a nemzeti újraegyesítés mellett is, kérve az ún. ‘státusz-törvény’ parlamenti megszavazását. (Csak aztán válaszként nehogy újabb adag friss cián érkezzen a Tiszán Romániából!) Feltűnés nélkül közölte, hogy Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar álmában minden magyar benne volt...!

Orbán Viktor ezzel lélekben szintén 15 millió magyar miniszterelnökévé vált.

Széchenyi-terv, a zakatoló motor

Megtudhattuk, hogy a titokzatos Széchenyi-terv, a gazdasági növekedés zakatoló motorja többszáz-milliárd forint költségvetési pénz befektetését irányozza elő infrastruktúrális beruházásokra (autópályák, informatika), közös stumpfi álmaink megvalósítására, mely álmok a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf álmai is voltak...

A Széchenyi-terv lesz a legfontosabb összefogó, nemzetépítő erő.

Az összegről eszembe jutott, hogy a körkörös bankkonszolidáció összességében ennek a jó négy-ötszörösébe került, - mégsem vált a nemzetet összefogó erővé, a VIP-lista sem... Igaz, hogy nem szerepelt gróf Széchenyi István álmaiban sem!

A XX. századot Budapesten csinálták

Ezt olvasta a miniszterelnök a Nature folyóiratban Magyarországról, - mintegy ‘a hely szelleme’ hízelgő jellemzéseként. A számítógép, a nukleáris energia, a hologram és a C-vitamin ‘magyar’ feltalálóira gondolt...

Csakhogy mindezeket egyáltalán nem ‘Budapesten’ fedezték fel!

Akkor már sokkal inkább ez a Széchenyi-terv legyen a nemzet építő összefogója, mintsem a magyar szempontból katasztrofálisan tragikus XX. század, melyet hála Istennek, talán mégsem egészen mi csináltunk!

A beszéd tartalmi összegzése

· Gyermekien naív, ártatlan álmodozás - vagy annak ügyes látszata.

· Tudatosan elkerüli a vita-pontokat, a problémákat, a konfrontációt.

· Teljes mértékben csalódott a külföldben.

· Gazdasági tanácsadói öt éve félrevezetik.

· Nem ismeri, vagy elfelejtette a polgárok napi megélhetési gondjait.

· Látszólag komolyan hiszi, amit mond - vagyis tökéletes médium.

· Kiváló politikus, ragyogó taktikai érzékkel, - de cseppet sem stratéga.

· Nincs koncepciója, a jövőképe kétes és homályos - távoli ködbe vész.

· A politikai környezet jelentőségét bagatellizálja, ami súlyos taktikai hiba.

· Antall Józsefet követné, aki viszont nem hagyott elég pontos iránymutatást...


A közszolgálati televízió a pokol legalsóbb bugyra

Előre bocsátom, hogy amiről írok, ásatag leletnek, fosszíliának tekinthető; ámde mint tudjuk: az igazság (tudniillik: ‘az eb’) mindig igen mélyen van elhantolva...

Egy oly’ időszakban, 1997-ben voltam Peták István, egészen mostanáig az első, és egyetlen konszenzusos, vagyis legitim tévéelnök (hogy a mai az-e, kiderülhet a leírandó történetből!) elnöki főtanácsadója, mikor az 1996. évi I., népszerű nevén Média Törvény rendelkezései alapján a Magyar Televízió, az addigi költségvetési szerv frissiben átalakult (1996. október 1-jével) üzleti részvénytársasággá, ámbár a társasági működés vagyoni és gazdálkodási (pénzügyi) feltételeinek biztosítását a törvény előkészítői nagyvonalúan intézték el, vagyis elhanyagolták. A Televízió minden rossz hagyományt híven megőrzött és átmentett az átkos múltból; ehhez szolgaian ‘hozzá keverte’ a már kibontakozó üsd-vágd (értsd: döntsd az állami vagyont, ne siránkozz!) vadkapitalizmus minden spontán vadhajtását, mitől aztán - nem nagy csoda! - pénzért megvehető áruvá vált az összes produkció, a köztévé szervezete, költségvetései, műsorrendje, üzleti terve, kulturális és művészeti ars poeticája, múltja és jövője, de még a személyiségi jogok, s a vezetők személye is. A politika mindenhová, a Televízió minden szegletébe, titkos zugába is betette a lábát; s ahová befészkelték magukat az újsütetű plurális pártokrácia kóborlovagjai (valójában komisszárjai), ott a közszolgálatot gyorsan aprópénzre váltották, majd a legmohóbbak nagy sietve a magánzsebeikbe, és a szponzoráló pártkasszáikba gyömöszölték a teljes produkciós és szervezeti büdzsét. Peták elnöksége rövidke kis kísérlet volt csak, hogyan lehetne mégis megőrizni a köztévé ‘szüzességét’, s elkerülni a kapott vagyon - később közfeltűnést okozó - privatizációs eltüntetését. Egy év után a nagypolitika elsöpörte az egészet, - az utópia ím’ a hamvába hullt...

Ám néhány hónapig temetetlenül hevertek szerteszét a demokrácia hevületében ‘kivégzettek’, illetve ‘a televíziós rendszerváltás’ kaotikus eseményeinek aszott csontvázai - koponyák, lábszárcsontok -, minek alapján pillanatképet, valóságos fotó-montázst lehetett készíteni az átmeneti állapotokról, melynek során az MTV, mint közszolgálati televízió lassanként megszűnt létezni, mert átadta a helyét az éppen regnáló pártok hangadó szócsöveinek; a pénzt pedig minden jogszabályt és a józan észt is felrúgva kilopták belőle a legélelmesebb tolvajok, akik úgy tudtak kötődni titkos pártgyökereikhez, hogy eközben a művészet, az alkotás és a szak-szerűség némi látszatát is sikerült megőrizniük. A köztévé életművészeké lett...

Peták elnök persze nem volt egy grál-lovag; - jómagam pedig utólag mindennek nevezhető vagyok, csak óvatosnak, elővigyázatosnak, ‘profinak’ s bölcsnek nem. Mint afféle lánglelkű, igazság bajnoka faltörő kost; vele együtt lemészároltak, és sokáig azt sem értettem, kik tették ezt, s őt (őket) - vajon miért vették vissza?! A dolgok aprólékos mérlegelése és megértése után, 1999-ben könyvet írtam a köz-televízióról „A pokol legmélyebb bugyra” - a cím az időközben elhunyt írótól, a barátomtól, Sándor Andrástól ( 1997.) származik - címmel. A kéziratot először 25 példányban ‘házilag’ állítottam össze; amelynek egy kivételével a valamennyi példányát ‘valahol’ összegyűjtötték, s tucatnyi elvetélt kísérlet után megértettem, hogy soha egyetlen kiadó sem fogja eredeti tartalmában kiadni. Magyarországon a pluralizmus, de különösképpen a kétoldaliság (értsd: jobb és bal) bevezetése óta csak olyan könyvet lehet kiadni, amely vagy az egyik, vagy a másik politikai sereglet ‘érdekeit’ sérti; - olyat, amely mindkettőét, vagy ‘mindenkiét’: sohasem. Ennek megfelelően nemcsak a közszolgálatiság (a közszolgálat!), de az igazság is örökre elveszett, - jobb vagy baloldali ál-, illetve fél-igazságoktól harsog a világ. Már érettebb fejjel; - 2002-ben gondoltam egyet: átírtam az eredeti kéziratot, és-pedig úgy, hogy ne lógjon ki a lóláb, tehát az olyan bennfentesek se ismerjenek rá a Televízió ellen akkor elkövetett ‘eredeti bűneikre’, illetve önmagukra, akik még ma is a demokratikus cenzúra felkent lovagjai. Az átírás annyira jól sikerült, hogy tényleg csak néhányan vették észre, hogy még mindig meztelen a király... Közbevetőleg megjegyzem, hogy mások igen jól megélnek abból, amit skrupulus nélkül nap mint nap elkövetnek; - én baromi rosszul abból, hogy megírom, ami ebből ‘publikus’ vagyis megírható. Ezáltal az igazság egyfajta karikatúrája áll elő, ami azért még mindig sokkal ‘igazabb’, mint az erről szóló híradások tartalma. Kéziratom és az igazság viszonya az átdolgozástól persze szintén ‘átalakult’; ezt egy közmondáson alapuló hasonlattal igyekszem megvilágítani. Az ‘igazi’ emígy szól: „A kutya ugat, a karaván halad.” Az átirat valahogy így: „A kutyáink egész éjjel ugattak, valószínűleg elhaladt mellettünk egy karaván.” Az átírt változatot ráadásul hídverésnek szántam az eredeti bűnt közösen elkövetett bal-és jobboldal között, s ez a kísérletem majdhogynem sikerre is vezetett. Arról beszélek, hogy noha a könyvem eredetileg a baloldal ősbűneinek a leleplezésére irányult; - majd hogy nem mégis ‘a baloldal’ egy kiadója adta ki, azzal a súlyosbító feltétellel, ha kiegészítésként leleplezem a jobboldal folytatólagos bűneit is... Meggyőződésem, hogy az alapbűnt a szocialisták (vagy majdnem azok) számlájára írhatjuk, a jobb-oldal 1998-ban ‘csak kihasználta’ a kínálkozó lehetőséget a rövidtávú érdekeinek pragmatikus érvényesítése céljából. Ez nem menti fel háromnevűéket mindenfajta felelősségük alól; csupán csak rögzítem, mint politológiai tényt, hogy a bűn-rossz Média Törvényből elsőként (1998.) a szocialisták űztek gúnyt, amikor a tátongó joghézagokat effektív jogtalanságokra váltva, elűzték Petákot és menedzsmentjét azzal az egyébként alantas céllal, hogy a részvénytársaság köztévét megint csak az aktuálpolitika, vagyis az 1998. évi országgyűlési választások ‘kiszolgálójává’, a szoci-győzelem ‘közszolgálati előkészítőjévé’ degradálják. A langyosokat az Isten kiköpi; - a kultúrált köztévét tehát ismét a keményvonalas politika gyűrte le, maga alá... Ott tartottunk, hogy 2002. végén egy meg nem nevezendő kiadó már lektori jelentést is készíttetett a kéziratom ‘enyhített változatáról’, - ezzel akarva rávenni engem a jobboldalra is ‘vizeslepedőt húzó’ kiegészítésre és átdolgozásra.

Mint mondottam; a kézirattal a hídverés volt a célom, hogy végre derítsünk fényt az évek óta halmozódó folytatólagos hazugság-szövevényre; mert ez a ‘kétpólusú hazudozás’ minden nappal csak tovább súlyosbítja a Televízió anyagi és erkölcsi helyzetét, másrészt a hazugság hiába plurális: csak légvárak építhetők fel rá... A fő célom ezzel az írással is a hídverés; tudniillik vegyük észre, hogy a jobb-és a baloldal egyetlen lehetséges közös nevezője az igazság, amelynek elkendőzése divergenssé, széttartóvá, kaotikussá és hiteltelenné aljasítja a demokráciát, miáltal lehetetlenné teszi legszentebb, eredeti céljaink megvalósítását. Az igazi köztévé csontváza ott hever a mostani romok alatt; s ki kell ásnunk, exhumálnunk kell, ha ki akarjuk deríteni a valós tényálladékot, például a milliárdok eltüntetése körül...

Gellért Kis Gábor, mert ő volt az átdolgozott kéziratom abszolút tisztességes és jószándékú - talán szintén hídverő?! - lektora (miután a könyv címét ‘A pokol legalsó bugyra’ címre változtatta), a következőket írja szerkesztői észrevételei megfogalmazásaként, 2002. november 22-ikén: „Az elmúlt 12 évben jó néhány olyan eset, botrány foglalkoztatta a magyar közvéleményt, amely önmagában is felvonultatta a rendszerváltás jellemző nyavalyáit. Olyan azonban, amelyen, mint az állatorvosi lovon, minden létező betegséget be lehet mutatni, a Magyar Televízión kívül talán nincs. Politikai, gazdasági, szakmai (kommunikációs) és jogi tévedések, tévesztések, képtelenségek, agressziók, sunyiságok és eközben az eredeti(?) tőkefelhalmozás kapzsiságai fonódnak össze ebben a történetben. A nyilvánvaló, de többnyire látens korrupció színtere volt ez az intézmény. A felsoroltak következtében a témaválasztás - olvasói szempontból - felette hálás és sikert ígérő. Másfelől kétségkívül vannak, lehetnek veszélyei - elsősorban a szerzőre nézve -, ha kellően mély és kimerítően dokumentált kötetben hozná nyilvánosságra az emlegetett ló anamnézisét. (Nem létét veszélyeztető, inkább egzisztenciális fenyegetésre gondolok.) (Megjegyzésem: ez megvolt és megvan, most is.) Viszont: csak akkor van értelme a tárgyhoz nyúlni, ha a szerző és a kiadó közösen kockáztat, ami azonban valóságos kockázatot feltételez, azaz tények, tárgyak és fogalmak olyan apparátusát, mely a folyamatot úgy mutatja be, hogy szembesíti a szóba jöhető intézmények, személyek lehető legteljesebb körét a maguk szerepével és megragadható tevékenységükkel - az olvasó nagy örömére és okulására. (Megjegyzésem: éppen ez az, amiért is kiadhatatlannak bizonyult a könyvem. A hatalom nem hajlandó tükörbe nézni, és a mélytudatba ivódott reakciója, hogy azonnal brutálisan üt, ha a tükröt mégis elé tartják. Azóta - egy másik úton - az is bebizonyosodott, hogy a történetben s a kéziratomban is főszereplő személyek kivétel nélkül még azzal sem képesek szembenézni, hogy elolvassák: mit is tettek, mi is történt valójában.) (...) A szerző által is gyakran és joggal kárhoztatott médiatörvény elhibázottsága maga is a ‘90-es évek elejétől lezajlott történések szerves következménye. Az a tény, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció a 72 %-os többségének birtokában nem nyomott keresztül erőnek erejével egy médiatörvényt, holott meglett volna erre a szükséges kétharmados többsége, hanem másfél éves hatpárti tárgyalások végén egy ún. konszenzusos törvényt fogadott el - amiből a kisgazdák csak a szavazás napján ugrottak ki, egyébként végig adták magukat hozzá -, jelzi a közös bűnt. Azt, hogy ti. a kölcsönös politikai bizalmatlanság jegyében, mindenfajta szakmai - kommuni-kációs és médiapiaci - megfontolást félretéve, előre látható jogi és szervezeti-intézményes következményeket sutba dobva, az alapvető gazdasági rációt meg-csúfolva, a plurális médiapiaci folyamatok természetének vizsgálata nélkül született meg ez a torzó, csupán azért, mert minden politikai erőnek csak az volt a célja, hogy a másik, a többi kontrollálható legyen. Ez lenne az alap, amelyből kiterjedt az MTV-t szétbomlasztó kór. S hozzá azok az előzmények, amelyek Hankissal kezdődtek („megrendelő televízió”), Nahlikkal folytatódtak (komisszárok), s beépülvén az intézmény tradícióiba, a (vég)romlást hozták rá. Bizony, a politikai megbízás, a megfelelni akarás alapján elvégzett kirúgások szomorú története Nahlikkal kezdődött az Antall-Boross érában, folytatódott Horn alatt, s nem torpant meg az Orbán-kormány idején sem, sőt. És látjuk, amit látunk napjainkban. (...) A kötet kezdetén a szerző hibátlan okfejtéssel bizonyítja, hogy 1996-ban a médiatörvény által előidézett kényszerek következ-tében az MTV halálra ítéltetett. Ezt fejelte meg a Horn-kormány, amikor nem szanálta az intézményt, és e mulasztást tetézte a Cégbíróság, mikor a társasági törvény szabályaival ellentétesen bejegyezte az MTV Rt.-t. Ez az alaphelyzet egyszersmind kényszerpályát jelölt ki, amelyhez képest a politikai indíttatású beavatkozások, a politikailag fedezett lopások - bár iszonyúan sok pénz szállt így el - múló betegség tüneteinek tekinthetők.”

Gellért Kis Gábor megfejti könyvem lényegét: fejtől bűzlik a hal; a rendszerváltás általában sem hozott demokratikus közszolgálatot, - az önmagával is paktumokat (rendszerváltók-reformkommunisták!) kötő állam erkölcsileg meghasonlott, ezért intézményesen is a magánlopások fedezésére szegődött, amit ‘privatizáció’ fedő- névvel láttak el. Még az erősen átírt (ki-öncenzúrázott) kéziratomból is kiderül ez a lényeg, - de a Magyar Televízió esetében a politika csúfot űzött a demokratikus jogokból is, s hogy miként, azt majd a következőkben mondom el. A szálak igen messzire vezetnek; a könyvem pont emiatt nem jelenhetett, s jelenhet meg...

A kéziratom további sorsa egyrészt banális, másrészt rendkívül életszerű. Minden igazságérzetem ellenére nem tudtam rávenni magam, hogy az Orbán-kormány ez ügyben elkövetett tévedéseiben (újabb paktumok) vájkáljak vagy kéjelegjek, - így a könyvet nem egészítettem ki az 1998-2002. ciklus történéseivel: meghagytam olyannak, amint megírtam. A kecsegtető szerződésből nem lett semmi. Eközben jelentkezett egy - szintén nem megnevezendő - jobboldali kiadó, hogy megvenné a kéziratomat. El is adtam nekik. A mai napig (közel egy éve) nem kezdtek vele semmi hasznosat. A történetet okulásul egy II. világháborús anekdotával zárom:

A szovjetek 1945-ben a németek által megszállt Budapestet ostromolták. Apai nagyapámék Budán, a Bíró utcában laktak. Óránként változott a hadi helyzet, - hol a németek, hol az oroszok uralták a környéket. Egyszer csak berontott egy német tiszt, s valami ennivalót kért. Nagyapám nővére egy tányér mákos tésztát tett eléje. A német nagyjából a felénél tarthatott, amikor az őr felkiáltott: Jönnek az oroszok! A németek elmenekültek; - berontott egy orosz tiszt, s enni kért. Az asztalon még ki sem hűlt a fél tányér mákos tészta. Meglátta, s jóízűen megette...

Bizony, a váltakozó hatalom mindig megeszi, befalja az ellenfél maradékát.

A mákos tésztán, a pénzen, a hatalmon - nem érződik az ellenség szaga...


A Magyar Televízió közszolgálatisága

Peták István elnök A nemzeti közszolgálati televízió létrehozásával kapcsolatos tézisek (1998.) mottójául a következő - ma is kísértetiesen aktuális - mondatot választotta: "A Magyar Televízió lerombolásában össze tudott sok erő fogni, s most itt állunk a nagy kérdés előtt: a nemzeti közszolgálati televízió létre-hozásában, fölépítésében lesz-e egységes akarat, hogy a nemzet ismét vissza-nyerje a természetes és egészséges kommunikációhoz való jogát önmaga létezése érdekében?!" Peták "szellemi templomot építve" játszik a fogalmakkal:

"Communio - nem más, mint közösség. Kommunikáció - ezek szerint közösség-teremtés? Mi a közösség? Talán az azonos kultúrát teremtő és éltető egyének egysége? Ezek szerint a közösségek önazonosságát kultúrájuk öntörvényűsége adja? A kultúrát emberi közösségek teremtik, a kultúra emberi közösséget teremt? Minden közösség kialakítja a saját kultúráját? Kultúra nélkül nincs emberi közösség? A kultúra egy közösség létfeltétele? A közösség tagjai közötti kultúrális közösséget a kommunikáció teremti meg? Ezek szerint kommunikáció nélkül nincs kultúra, ami nélkül meg nincs közösség? Azaz: kommunikáció nélkül nincs közösség?! A kommunikáció térben és időben biztosítja a kultúra életét? Aki megbontja a közösség kommunikációját, az a közösség kultúráját, azaz magát a közösséget veszélyezteti?" Költői kérdések! Ámde idézzük tovább:

"És mi van az egyénnel? Az egyén a közösség öntörvényű tagja, az adott kultúra hordozója, ami nélkül nincs élet. Az egyén feloldódhat a közösségben, de attól el is távolodhat. Ami nem lehetséges: a közösségek által létrehozott kultúra nélküli egyéni létezés, sem a mindennapokban, sem a történelmi időkben.”

Volt főnököm, barátom bizony téved, amikor abszolutizálja a közösségi kultúra fontosságát. Tetejébe: a templomot (a kultúrát) összekeveri Istennel (az élettel)! Isten a legfőbb, az egyetlen önmagától létező lény, minden kultúra letéteményese. Egyéni kultúra tehát a "közösségi kultúra nélkül is" létezhet (és létezik is!), - az olyan egyének kultúrája, akik a megbízatásukat, a küldetésüket, a lelküket (= a kultúrájukat) közvetlenül a teremtő Istentől kapták. Márpedig lelkünket, szabad akaratunkat, életünket valamennyien közvetlenül Istentől kaptuk, - nem az emberi kultúrától, és nem is egymástól. Az egyén kultúrája közvetlenül Istentől ered, mivelhogy minden ember legfontosabb kommunikációs kapcsolata: Isten. Ha ez a kapcsolat megszakad - az ember elkárhozik. Az istenhit nem az emberi kultúra része (pláne nem: a terméke!), hanem éppen hogy a legfőbb kultúra-teremtő erő...

Peták "antropomorfizált" templomából tévedésből kirekeszti az összes: remetét, prófétát, papot - de lényegében valamennyi egyént, sőt, magát az Istent is. Az őserdőben, a farkasok között felnövekvő Maugli Peták szerint soha nem válhat emberré, nem üdvözülhet, amennyiben nem találkozik a közösség kultúrájával. A templomos Rudyard Kipling csodálatos művében, a Dzsungel könyvében remek „csúsztatással” oldja meg a problémát: a felnőtt Maugli "kinő" az őserdőből, és érintkezésbe kerül az emberi kultúrával, amely "visszafogadja" elveszett fiát. A "Tarzan, a majmok ura" írója ennél is tovább megy a kételkedésben. Tarzan, aki eredetileg (tudtán kívül) Lord Greystoke-nak, tehát arisztokratának született, görcsös kísérletet tesz a visszatérésre a majmok közül az emberi társadalomba, ám igyekezete csődöt mond: az őserdő felnőtt majmot nevelt a csemetéből, aki elit származása (génjei) ellenére sem válhat már emberré, így kénytelen vissza-menekülni a dzsungelbe. „Bebizonyosodik”, hogy mindörökre állat marad az, aki nem az emberi kultúra pótolhatatlan emlőin nevelkedett fel. Más kérdés, hogy az író szellemes allegóriája éppen az emberi kultúra hű karikatúráját adja. Ugyanis: az emberekben végképpen csalódott Tarzan mindörökre visszatér a majmok "kultúrájába". E tárgyban a legkeményebb szatíra: "A majmok bolygója" film. Cselekményének lényege, hogy a Földön egy végzetes atomháború elpusztítja az emberi civilizációt, majd egy másodlagos törzsfejlődés révén a (szőrös) majmok kultúrája alakul ki, a tudattalan (csupasz) "emberek" pedig az "emberszabású" majmokat képviselik, és makogva ugrabugrálnak a mezőn. A "kultúrált majmok" kegyetlenkednek - állatokként bánnak a beszélni nem tudó "emberekkel".

A lényeg: az időgép-űrhajójával az ismeretlen jövőbe érkező Charlton Heston beleszeret egy csupasz "emberlányba", aki így érintkezésbe kerülve az emberi kultúrával, "majom-génjei" ellenére meglepően gyorsan megtanul beszélni, miáltal "igazolódik" az eredetileg Friedrich Engels-től származó klasszikus tétel: az embert a munka, a munka kultúrája tette/tehette majomból emberré. Ezek a ravasz mesterkedések szintén kizárólag Isten kiiktatását/kirekesztését szolgálják a templomból, amit az emberek eredetileg a Mindenható nevének a dicséretére emeltek. Nem a templomépítő kultúra a végcélunk, hanem az egyéni üdvözülés, a teremtő Isten közelségének, szeretetének újra-elérése, egy sikeres/küzdelmes földi/emberi élet eredményeként, amelyet persze az emberi kultúrában élhetünk csak meg. Ez a kultúra sajnos nevelő és romboló, szerető és gonosz - egyszerre. A földi élet kérészéletűen rövid próbatétel, ami a konkrét történéseiben gyorsan múlandó, ám következményeiben transzcendens. Rövid a kultúra, de örök lehet az üdvösség. A Földön azonban a templomkert bokraiban - a Sátán bóklászik...

Az emberi kultúra fejlődése (a civilizáció) nagyon ellentmondásos folyamat. A jó és a rossz fokozatosan, egyidejűleg, egymás ellen terebélyesedik ki benne. A jó sokszor nem azonosítja a rosszat, a rossz jónak hiszi/mutatja magát, kölcsönösen áthatják egymást, át is alakulhatnak egymássá. A "kultúra" gyakran nem egyéb egyfajta kollektív/intellektuális szemétdombnál, úgy is mint: szocialista kultúra, szubkultúra, multikultúra, kultúrpolitika, kultúrforradalom, kultúrharc, stb.

A kultúra önmagában az istentelen ember kétségbeesett kísérlete az önfejlődésre, önmaga üdvözítésére Isten kirekesztésével, - ami az Antikrisztus gőgös projektje.

A kultúra persze elvezethetne Istenhez is, de nélküle - az Antikrisztushoz vezet. Elengedett kézzel egyensúlyozunk a Sátán bilijén, aki ránk borítja az egészet...

"Az önállósult média tulajdona, felügyelete a vállalkozó tőkés birtokába került, s (...) működésének lényegévé elsődlegesen a tulajdonosnak való megfelelés lépett, azaz kommerszializálódott. A média piacosodásával, kereskedelmi alapokra helyeződésével a közösségek kiszolgáltatottá váltak, hiszen a másodkézből való információk által befolyásolhatókká, manipulálhatóvá lettek. Megbomlott a közösségek egészséges kommunikációja. A tömeghatású, elektronikus médiumok (rádió, televízió) megjelenése mindinkább nyilvánvalóvá tette, hogy a média-tulajdonosok gazdasági érdekeltsége politikai érdekeltséggel fonódhat össze, s pozícióik megtartása érdekében önálló társadalmi-politikai akaratképző pólussá, azaz negyedik hatalmi ággá válhatnak. Megszülettek a sajtótörvények, melyek az elveszett kommunikációs lehetőségekből igyekeztek a közösség számára minél több jogot visszaszerezni. A kereskedelmi médiumok történetét akár a törvényi előírások és azok kijátszásának történeteként is meg lehetne írni. (...) A kereskedelmi médium lényege: (1) tőkés, azaz magántulajdonban van, (2) a tulajdonos pénzügyi, üzleti, politikai érdekeit kell szolgálnia, (3) a szerkesztőségek felügyeletét a tulajdonos látja el, (4) a működés célja a kereskedelmi eredményesség, a profittermelés, (5) a financiális alapokat a sikeres kereskedelmi (példányszám, reklámbevétel) működés biztosítja, (6) a hirdetésből származó bevételek miatt elsősorban multinacionális-függő, (7) célzott közönsége a fizetőképes, azaz a potenciális vásárlóközönség, így a nem piacképes társadalmi rétegeket nem is kívánja elérni, (8) a célközönség optimumának elérését, ha kell, mesterséges híréhség felkeltésével biztosítja, miáltal maga válik közvetlen információtermelővé, forrássá, (9) működésének eredményességét mindenekelőtt üzleti eredményessége méri/mutatja." Viszont: "Európában a közösségek (a nemzetek), felismerve a nagyhatású elektronikus médiumban (különösen a műholdas sugárzásban!) a közösségre nézve rejlő veszélyeket, törvényt hoztak a nemzeti rádiók és a nemzeti televíziók, azaz a nemzeti kultúrák védelmében. Különösen a műholdas sugárzásban látták meg a fő veszélyét és a kockázatát a nemzeti kultúrák internacionalizálódásának, a kommerszializálódásnak, az amerikanizálódásnak. A kereskedelmi rádiók és televíziók megjelenése Európában nem járt együtt a közösségi (először állami), nemzeti médiák megszüntetésével, hanem éppen ellenkező folyamatok játszódtak le, minden vita ellenére. A kereskedelmi televíziók további tőkekoncentrációját törvényekkel akadályozták meg. A nemzeti médiák működését, védelmét törvényekkel bástyázták körül. (...) A közösségek Európában eljutottak annak felismeréséig, hogy a nemzeti közösségek egészséges működése és fennmaradása érdekében meg kell teremteni a közösséget teremtő és éltető kommunikációt biztosító nemzeti közszolgálati médiumokat. Európában ma már a nemzeti, és általában a közszolgálati médiumokat a társadalom demokratikus működését biztosító egyik alapintézménynek tekintik. Azért, hogy a közszolgálati média segítse a közösség demokratikus működését, a társadalmi, állami életet érintő, a polgárok számára elengedhetetlen hír-, információ-, tudás-és véleményhalmaz kommunikációját kell megteremteni. Így például: a törvényhozó, a kormányzati és önkormányzati munka megismerhetőségét; a polgárok helyzeti és jogi lehetőségének ismeretét; a választott képviselők, elöljárók munkájának megismerhetőségét; a polgár beavatottságának, az államéletben, általában a közösségi életben való tényleges és felelős részvételének kommunikációs feltételeit; a társadalmi életet jelentősen befolyásoló civil szervezeteknek, benne kitüntetetten a kormány-és ellenzéki pártoknak, és általában a polgároknak lehetőséget kell biztosítani a médiában a véleményük kifejtésére, ha kell, ütköztetésére, azaz a társadalmi kommunikációban való részvételre; a hírek, információk rendező elvét a közösség érdekeit szolgáló értékrend kell, hogy jelentse; a teljességre törekvés feltételeként biztosítani és garantálni kell a média gazdasági, politikai, személyi függetlenségét." Magyarországon mind-ebből az európai típusú nemzeti/védekező média-politikából nem túl sok valósult meg. 1996-ban még sikerült ugyan hatpárti konszenzussal megalkotni a már a hatálybalépésekor voluntarista/reformkommunista, ellentmondásos és konfliktus- konzerváló Média Törvényt - ám az mára ízeire esett széjjel. Napról-napra közeledünk a Média Törvénybe nagy műgonddal beépített időzített bomba, a csődtömegre alapított, azóta már gyakorlatilag tönkrement állami közszolgálati televízió, a Magyar Televízió Rt. „felrobbanásához”. A magyar elektronikus médiában az amerikai és az európai "Egyesült Államok", a multinacionális világ és a halódó nemzetállam vívja ádáz harcát egymás ellen, a tömegbefolyásolás média-monopóliumának birtoklásáért...

Peták István állásfoglalása szerint: "a közszolgálati médiumoknak a kultúrát, mint a közösség lényegét jelentő tudást" kell értelmezniük. Ezek szerint tehát a kultúra (nemzeti, regionális, etnikai, kárpát-medencei, európai, egyetemes, stb.) egyenlő a közösség lényegét jelentő tudással, amelyet viszont: "nem sajátíthat ki semmiféle címen és módon egyetlen társadalmi csoport sem, sem az elitkultúra, sem valamely szubkultúra, sem pedig egy populista kultúra nevében." Már csak azt kellene meghatároznunk: mi is valamely említett közösség lényege, amelyet ugyebár a kultúrája testesít meg?! Mindegyik egymással egyenrangú, csak éppen az egyik kisebb, a másik pedig nagyobb? Peták ezt mondja: "A közszolgálatiság elvei a médiumokban azonosak kell, hogy legyenek; a különbözőségek, az eltérések csupán a közösség nagyságrendjéből, a médiumok műszaki, technikai különbözőségeiből adódhatnak. A közszolgálatiság értelmezése feltételezi, hogy az egyes közösségek kommunikációs rendszerei közötti átjárhatóság, nyitottság mind jogi, mind szervezeti, mind pénzügyi, mind technikai szempontból adott és lehetséges legyen. E nélkül sehol, egyik szinten sem valósítható meg a köz-szolgálatiság az elvárható szinten." A végcél tehát: a szintek átjárhatósága?!

Ámde a közszolgálatiságnak ez a „szintje” üres, istentelen és közönséges!

Üres, mert hiányzik belőle az érzelem: a szeretet, a szerelem, a boldogság - és a család. Istentelen, mert a közszolgálatiságnak ez a megfogalmazása materialista. Közönséges, mert gépies - hiányzik belőle minden, amitől az élet szép és emberi. Egyetlen természetes közösség-típus létezik: ez a családokra épülő nemzetállam. Minden más kollektíva mesterkélt, önkényes „konvenció” vagy egyenesen fikció.

Fikciókra pedig azok építkeztek, akik ki akarták fordítani a sarkából a Földet...

Peták István fixa ideája már 6-7 éve a regionális televíziózás volt. Nem értettük, miről beszél, noha ő már pontosan tudta akkor is - mert ‘előre látta’ a jövőt.

Magyarország hamarosan már csak úniós régiókból fog állni...


Vörös orrúak bohózata

Mint a televíziós hírekből sűrűn megtudhatjuk (a személyi jövedelemadónk 1 %-ának ‘megszerzése’ a tét); új gyermekorvosi szerveződés (?) alakult, akik össze-kötve a kellemest a hasznossal, az egészséget a vidámsággal: piros orrú bohócok segítségével, közreműködésével gyógyítják ezentúl a beteg gyermekeket...

Elgondolkodtam azon, hátha minket felnőtteket is beteg gyermekeknek néznek a ‘vörös orrú’ politikusaink, s ezért sűrűn megnevettetnek, hogy meggyógyuljunk.

Mert igazából van néhány téma, s olyan igyekezet, mely megmosolyogtató...

Itt van mindjárt elsőnek ez a fránya iraki háború. Már hetek óta hülyítenek, hogy márciusban már nem lehet támadni, olyan meleg van -, illetve lesz: Irakban. Lehet, hogy Szaddám azért húzza ilyen ügyesen az időt (a napokban is vezércselt mutatott be, megsemmisített néhány darab papundekli-rakétát!), mert a hőségre bazíroz! Hogy majd a nagy meleg végez a terrorellenes koalíció hadseregével, - éppen úgy, ahogy például egykor az orosz tél végzett Napóleon katonáival. Igen, a helyzet egyre fokozódik, ami abból is látható, hogy Baló György Betlen Jánost is visszacsempészte (lásd: a minap a Napkelte ‘Sortűz’, vagy miafene műsorában) a közszolgálat sűrűjébe, hiszen egymagában képtelen lenne végig közvetíteni a várható második Öböl-háborút. Ha majd Spöttle is megjön, s ‘gyakoribbá válik’ - biztosak lehetünk benne, hogy itt van a háború. De addig várunk, ölbetett kézzel; hiszen jobbat úgyse’ tehetünk. Just think twice! - Gondold csak meg kétszer!; mondaná az ember legszívesebben a szemmel láthatólag teljesen tanácstalan Bush elnöknek, aki szózatai alkalmával már az arcmimikájára (mikor kacsintson, mikor legyen dacos, kérlelhetetlen vagy átszellemült, stb. - Reagan sokkal jobb színész volt!) sem nagyon tud vigyázni, annyira össze van zavarodva. Tény ugyanis, hogy fenyegetően közeledik a francia-német-orosz vétó, ami ugyebár azt jelenti, hogy Amerika (Angliával az oldalán) kénytelen lenne az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyetértése nélkül megtámadni Irakot...! Szörnyű lehet Bushnak, mert a háborút szemlátomást sem a pápa, sem az ENSZ, sem az Európai Únió jobbik fele, sem Oroszország nem támogatja. Más. Miközben a Fidesznek több mint egy hétig is sikerült öntestével feltartóztatnia a Törökország megsegítésére, megvédésére el-indított fegyverszállító vonatokat, - addig helikopterek, meg állítólag mindenféle más légi eszközök is össze-vissza röpködtek a fagyos magyar légtérben, mielőtt Ferihegy érintésével eltűntek a ködben, Constanza romániai kikötője, a legújabb európai amerikai támaszpont irányában. De az USA törököt fogott a törökökkel is, miután kiderült, hogy Törökország számít ugyan a NATO védelmére a támadó Irakkal szemben; viszont támadó NATO-alakulatok (és fegyverek) ‘befogadását’ a török parlament nem szavazta meg. Így Bush kénytelen lesz Kuwait irányából támadni, - akkor viszont minek viszi (mit is visz?!) a fegyvereit Törökországba a nemzetközi gyors? (Lehetséges, hogy a támadóknak ‘át kell gyalogolniuk’ egész Irakon, hogy a Törökországba vonaton érkezett fegyvereiket végre átvehessék?!) A lassan 300 ezer fő körülire duzzasztott - zömmel angolszász - támadó hadsereg jelenleg tétlenül ott dekkol, mindenhol (földön, vízen és levegőben) a Perzsa-öböl környékén, s könnyen lehet: minden harci szelleme elpárolog, mire támadni kell... De ne higgyük, hogy ez a minden szintű tétlenkedés és töketlenkedés a békének kedvez! Egyszercsak villámháború lesz; soha nem látott bombákkal s tűzerővel, - ami egyrészt az 5-6 ezer éves mezopotámiai kultúra és az emlékhely utolsó óráját jelentheti, másrészt újra lángra lobbanhatnak a Föld leggazdagabb olajkútjai...

Ne gondoljuk, hogy az iraki háború lehetséges hatása Magyarországra kimerülhet abban: belesodródunk-e a háborúba mi magunk is, esetleg terrorista célponttá válunk-e, vagy ‘fejre áll-e a gazdasági egyensúlyunk’ az olajár-robbanás miatt?! A hatás-mechanizmus teljes spektruma a külpolitikától a belpolitikáig gyűrűzik tova; sőt a teljes politikai paradigma-váltás már meg is kezdődött... A legtöbben semmilyen meghatározottságot nem látnak sem az MDF köpönyeg-fordításában, sem abban, hogy Orbán Viktor (félévnyi ‘polgári körözés’ s látszat-tevékenység után) visszatért és úgy döntött: újból a Fidesz elnöke lesz. Ezek a történések a legkevésbé sem véletlenszerűek; közös okok és egymás által is determináltak. Az MDF ‘robbantott’; elérkezettnek látta az időt, hogy tengelyt akasszon, és végleg szakítson a Fidesszel, amely bevitte a Parlamentbe. Igen ám, de miért?! Mert az MDF-et ugyanazok a célok, és ugyanazok a háttér-erők mozgatják, mint az MSZP-t; a ‘gyökerekhez’ (Rózsadomb: 1989. vagy 1991.) történt visszatérés így szükségszerű volt. Orbán részben azért ült vissza a pártelnöki székbe, mert már átlátja ezt - apránként foszlanak szét a nagyhatalmi illúziók! -, sőt, még sokkal többet is, de erről picivel később... Mint mondottam: a belpolitikaiaknál nagyobb léptékű, külpolitikai mozgások is hatnak, mégpedig a globális paradigma-váltás. Ki gondolná, hogy a magyar közszolgálati televízió kuratóriumi elnöksége, illetve elnöke megválasztása - a kézi vezérléses pártirányítás adott időszaki ‘létszám-arányai’ - körüli hercehurcák szervesen összefüggenek magasabb dimenziókkal? Pedig így van: a királyi televízió ma is ‘a királycsinálás’ legfontosabb fellegvára; másrészt afféle ‘próba-csörték’, vagy néha valóságos konfliktusok szimulálására rendkívül alkalmas, mert olyan politikai ‘vámszabad-terület’, ahol ugyan minden erő egyszerre jelen van, mégsem fedhetik fel egymás előtt igazi kilétüket. Álarcos bál ez, rejtett erőfitogtatás; modellezett utcai harc, valóságos következményekkel. Az MDF ‘jogilag vegytiszta’ casus belli-t alkalmazott; a kisegér úgy rúgta távol magától a hozzá képest elefántnyi ‘testtömegű’ Fideszt, hogy a fiúk még mindig azon tanakodnak, végül is valójában mitől sértődjenek meg! A közmédia körüli titokzatos koreográfiájú, immáron közel 7 éves múltra visszatekintő táncjátékok csupán egyetlen meglepő eredményt hoztak: nem az lesz az ORTT elnöke, aki korábban az MTV fb.-elnöke volt - de nem is az, akit az MSZP mérsékelt körei szerettek volna! - , hanem a köztársasági elnök javaslatára egy semleges személy. Érdekes talán egy kicsit elmélázni itt a kulcsfigurák nevei között! Mintha az első leosztás (1996. október 1., mikortól a Média Törvény alapján az MTV részvény-társasággá alakult) bizonyos fokig még ma is ‘hatályban’ lenne... Bár Skultéty Sándor (korábban 3 megye főjegyzője, akkori TV-főigazgató, későbbi környezet-védelmi közigazgatási államtitkár) ma már nem él - Isten nyugosztalja! -; a többi főszereplő szinte ott van, ahol korábban, csak ‘a vetésforgó’ ment odébb alattuk. Peták István, első rt.-tévéelnököt hamis indokokkal - 1 év után - leváltották. Az igazi okok a ma is tartó politikai sakkjátszmában rejlenek. Így lett Peták egykori TV-2 intendánsból, majd tévéelnökből - az MDF kuratóriumi elnökségi tagja. A leváltásában hárman játszottak főszerepet: Ladvánszky György fb.-elnök, aki ma az ORTT (nemrég még elnökesélyes) tagja, Ragáts Imre gazdasági főigazgató, aki a mai napig az MTV gazdasági s lassan 1 éve ügyvezető alelnöke, és Farkas Istvánné Gábor Alice, aki Peták idejében az fb.-elnök mellett a 3 tagú fb. másik tagja volt, ma pedig a kuratóriumi elnökség tagja az MSZP részéről. (A férje, Farkas István, korábbi humánpolitikai igazgató a néhai Skultéty Sándort váltotta fel a főigazgatói beosztásban, miután Skultétyt államtitkárrá nevezték ki.) Mivel az idő 1998-ban kizökkent medréből - új Média Törvényre és legitim tévéelnökre pedig semmi remény -; az immáron szabadonfutó ‘mókuskerék’ kvázi-önjáróan forog tovább... A Fidesz visszakapta az elmúlt 4 év csonka kuratóriuma miatt járó pofont az MSZP-től; most 4 évig neki nem lesz elnökségi tagja a tévé-kuratórium elnökségében - a Fidesz helyeit mind kitöltik MSZP-kompatibilis MDF-esekkel...

Az ember tényleg már csak mosolyog a legújabb ‘korrupciós’ ügyeken; ki érti, hogy egy látszólag, vagy valójában is vétlen miniszter simán lemond, miközben más nyilvánvalóan vétkes tisztviselőknek ez eszükben sincs; nekik ‘szerencséjük’ volt, éppen nem jött szembe a kanizsai gyors, mikor tótágast álltak a síneken...! A helyzet, az összkép napról-napra romlik, - a külpolitikailag és belgazdaságilag is magatehetetlen kormányok (a regnáló hátrafelé, az ellenzéki előrefelé) egymásra mutogatnak; a Fidesz-kormány ellen állítólag már milliárdokra rúg az eljárás alá vont korrupciós ügyek összértéke. Mi mást tehetnek - bilit borítgatnak hát ők is... Az senkinek nem jut eszébe, hogy valójában ‘törvényszerű folyamatról’ van szó. Az Antall-kormány óta gyakorlatilag fokozatosan elfogyott a rendszerváltáskor még mesés (60-100 milliárd USD-re becsült) értékű, a társadalmi tulajdonunkból államosított állami vagyon; a GDP csak alig 2 éve érte el újra az 1989-es szintet. Az állami költségvetés maradt meg nagyjából egyedüli ‘portfolióként’ a politikai lobbyk potenciális vadászterületének; a büdzsét viszont lassanként tökéletesen ki-tölti a növekvő állami eladósodás kamat-kötelezettsége (ma már cca. 45-50 %!), - így kétségbeejtően gyors ütemben szűkül össze az állam gazdasági mozgástere. Magyarán: ha a belföldi üzleti piac állami s nem állami, belföldi szereplőit kvázi halaknak tekintjük egy kiszáradó-félben lévő tóban, - lehet-e csodálkozni, hogyha megbízóként és megbízottként egyre sűrűbben találkoznak egymással, amikor a tó térfogata, s a benne foglalt víz (és élelem!) mennyisége napról-napra csökken?!

Az aktuális, több éves gumicsont - az Európai Únióhoz való csatlakozásunk. Nem szabad gondolkoznunk sem az iraki háború, sem a belépés igenlésén. Fejbólintó jánosok lettünk! Volt vezérünk, Orbán Viktor és a Fidesz is csak ‘kéreti magát, mint a szűzlány’, de végül úgy is beadja a derekát, akár a török vonatok ügyében. Ezeket a játszmákat ugyanis már réges-régen lejátszották; egy Genf melletti erdő közelében, Málta-szigetén és/vagy a Rózsadombon. Ám a legelgondolkodtatóbb mégis az, hogy az Únióba való ‘belépési döntés’ igazi politikai dilemmájáról egy szó sem esik. Nevezetesen az a véleményem, hogy amennyiben az MSZP viszi be Magyarországot az Európai Únióba, úgy Orbán Viktorból soha többé nem lesz még egyszer magyar miniszterelnök. Mellesleg: állítom, hogy ezt a Fidesz is látja; ezért húzódozik a belépés egyértelmű igenlésétől s inkább ‘lebegteti’ véleményét. Ne higgyük, hogy a belépés kulcskérdése lenne, hogy nekünk, tízmilliónyi egyik napról a másikra élő magyarnak jobb lesz-e a sorsa a belépéssel, vagy sem!? Ez a politikai játszma bizony sokkal nagyobb tétekben zajlik. Az MDF átállása a balos oldalra egyáltalán nem véletlen vagy átmeneti, hanem tudatos és végleges. Ez így volt kisakkozva már 13-15 évvel ezelőtt. Kerényi Imre, a hős színigazgató valami olyasmit talált írni az e heti ‘Szövetség’ monolitikus imagyűjteményében, hogy Európának szembe kell szállnia a nemzetek feletti liberalizmussal, az amerikai hegemonista törekvéssel. Eltekintve attól a viszonylag könnyen elsajátítható élet-bölcsességtől, miszerint ha valaki felismerni vél az őserdő homályában pár őzikét, egy-két szarvast, vaddisznót, plusz még egy hangosan üvöltő, sebzett oroszlánt, - hát ne higgye, hogy megismerte az erdő összes (veszélyes) vadállatát; belátható: mi-minden szörnyűséggel, világtársadalmi kataklizmával, nem várt szakításokkal is járna, ha Európa a Kerényi által javasolt utat választaná! Lássunk néhányat:

· Ha ‘Európa szakít’ az USÁ-val; nemcsak az USA, de Anglia is szakít ővele.

· Ebben az esetben szakad a NATO, szakad az Únió, és szakad az ENSZ is.

· Magyarországnak döntenie kell: az USÁ-val vagy az ‘Európai Únió’-val tart?

· Ha az utóbbival, akkor az MSZP szakítana az SZDSZ-szel is?!

· Attól tartok; ez esetben a Fidesz nem csak az MDF-fel akasztana bajuszt...!

· A Fidesz számára nem maradna (nem marad) alternatív irány; vagy elfogadja ‘az MSZP-s dominanciájú’ úniós csatlakozást, vagy eltolódik szélsőjobbra...

Úgy tűnik: a globális, és az ennek következtében várható belpolitikai paradigma-váltás ‘nyomására’ - mivel ‘már az MDF is’ a baloldal csatlósává vált, sőt, még a polgári körök sem bizonyultak a jobboldali egységfront létrehozásához kellőképp gazdag, a káderállományt, illetve a szavazótábort bővítő forrásnak - csak abban az esetben lenne esély egy újbóli Fidesz-(Orbán-)kormány alakulására 2006-ban, ha a Fidesz ‘átveszi’ a MIÉP szerepét, és igyekszik meghiúsítani az EU-ba való belépésünket. Ellenkező esetben 8-12 éves MSZP-uralom következik...

De van egy - ugyan kevésbé valószínű, annál veszélyesebb! - másik eshetőség is, amennyiben Magyarország ‘csak színleg’ válik az Európai Únió tagjává; igazából ‘Amerikát választja’, s az USA pénzügyi, valamint katonai célú lerakatává válik. Ekkor az MSZP ‘liberális szárnya’ kerekedik felül, s az SZDSZ-szel köthet alkut.

De ehhez még az MSZP-nek is legalább ketté kellene szakadnia... Megjegyzem, hogy ebben a rémlátomásszerű változatban a Fidesznek már semmilyen lapot nem osztanak... Sokszor az a benyomásom, hogy éppen ez történik!

Gyanítom, hogy Kerényi Imre mindezeket nem gondolta végig.

Őszintén csak remélni tudom, hogy mások viszont megtették.


Pengeélen táncoló

Ezt az írásomat semmi másnak, mint gondolatébresztőnek szánom. Nem lesznek benne sem falrengető igazságok, sem lélegzetelállító leleplezések, sem ‘éleseszű’ okfejtések; - sem egyéb szellemi brillírozás, amit amúgy elvárhatna az olvasó...!

Először majdnem azt a címet adtam neki, hogy „Tabuknak évadján”, de ez nem lett volna túl jó ‘reklám’, hiszen a demokrácia többek között állítólag épp arról szól, hogy - legalábbis az újságírásban - nincsenek tabuk. Sajtószabadság van!

Ami azt jelenti, hogy a hír szent, a vélemény pedig szabad. Uborkaszezon lévén újabb vérfagyasztó hírekkel nem szolgálhatok; - véleményem viszont van...

Kezdjük a nyárral! Öt-hat éve közhely, hogy ‘valaki’ ellopta tőlünk a tavaszt és az őszt. Ezt tehát már megszoktuk. Ami azonban megszokhatatlan, az a tél és a nyár: a fagy, a zimankó, a jégverés, az afrikai ‘hőhullámok’ szélsőségessége; - az özönvizek és a sivatagi szárazság egyre kibírhatatlanabb kontrasztja. Mivel a természetben élünk - szinte ‘meteoropaták’! -; az időjárás minden önkényének ki vagyunk szolgáltatva. Szemben ‘az urbánus’ nyafogókkal, - akik tüdőgyulladást kapnak már egy futó júniusi záportól is. A saját bőrünkön tapasztaljuk a kisgazda egzisztenciák minden megélhetési kínját; - lehetséges ugyan, hogy Magyarország valamikor kimagasló éghajlati adottságokkal rendelkezett a zöldség és gyümölcs termelés céljára, ám ez ma már messze nem így van. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt itt hagyhattuk a kertünket akár két hétre is; - mikor megjöttünk, meglocsoltunk, és nemsokára újra feszesen, vidáman álltak a paprika és a paradicsom palántái. Ez ma már elképzelhetetlen! Egyetlen napi locsolás ‘gondatlan kihagyása’ végzetes következményekkel járhat, - a napsugárzás természetellenesen izzó, pokoli-vad tüzétől kirepedezik, kiég a puszta föld is; s a gazok kivételével elpusztul minden növényzet. Egyetlen paradicsom-palánta ‘életben tartása’ is egész embert kíván; s amikor már nyújtanád a kezed, hogy ‘leszüreteld’ a zöldből halványpirossá váló saját termésű paradicsomot - mily’ szörnyűség! -, keddről szerdára a hibátlannak látszó ‘bogyók’ egyik fele kivétel nélkül megfeketedik, valami ismeretlen kórtól. A gyümölcsfákról már ne is beszéljünk...! Ha kivirágoznak, szinte bizonyos, hogy előbb a hirtelen támadt erős áprilisi fagy, utóbb pedig a tyúktojásnyi jégeső veri el a frissen kifeslett szirom-orgiát; - ami megmaradt, az megtermékenyületlenül leszárad a fáról, mert a kemény fagyokat áprilisban minden átmenet nélkül váltja fel a 30 º C-os hőség és a több hetes aszály, ami végképp elvágja a levélrügyek kipattanásához szükséges vízfelvétel minden utánpótlását... A fák ezután három hétig állnak kopaszon, - már virág és még levél nélkül. Ami ezután következik - májustól augusztusig -, az az ázsiai monszun és az afrikai sivatagi szélsőségek kíméletlen keveréke; hosszú hetekig forró szél fúj, zörgősre kiszárítva mindent, majd hirtelen özönvízszerű felhőszakadások következnek: a lezúdult víztömeg át-rohan a betonszerűen kopogósra tömörödött földek felett, letarolva minden, még a lábán álló száras növényt. A levegő páratartalma nulla vagy száz százalék, - át-menet vagy köztes értékek nincsenek. Eddig ismeretlen kártevő rovarok, hernyók kelnek ki ezrével, s rágják le napok alatt a még megmaradt zöld leveleket. (Majd augusztusban megjelennek az afrikai sáskák is.) Az egészségtelen, hetekig tartó párában kártevő és mérges gombák szaporodnak el a fák törzsén, a fűben, - több fát a nyár derekán tesz tönkre, s öl meg a monília. A levegő színültig telt gonosz spórákkal, illetve a parlagfű és a feketeüröm pollenjével. Allergiás lett a világ! A kertek alján ősszel már veszett rókák is kószálnak; megmarva embert és állatot. Késő estétől hajnalig a láncra vert, étlen-szomjan őrzésre kényszerített pitbullok vonítása hallatszik; - amit csak időnkint szakít meg a közeli folyónál vadkacsázó vadorzók lövöldözése, vagy éppen a multimilliomos szomszéd kóbor petárdáinak éles pukkanása. A sűrű sötétben a szomszéd macskái aranyhalainkra vadásznak...

Valamikor ez egy békés ország volt; kiváló mezőgazdasági adottságokkal. Ma a kisgazdák és a szocialisták egymást hülyítik az önkormányzatban; mezőgazdaság már nincsen. Van csatorna-társaság, - telefonhálózat, egészen a lakatlan lóistálló melletti szénaboglyáig, ahol két kóbor kutya lakik. Világbanki beruházások, meg a Phare-program; - jövőfelélő eladósodás és segély a bantu magyaroknak. Lopás, korrupció mindenütt, ‘emelt’ szinten. Ha többet lopunk, még jobban eladósodunk, mert az ellopott, önprivatizált, feleslegesen épített hálózatok költsége is - hitel...

De visszatérve a mezőgazdálkodásra; - növénytermesztéssel és állattenyésztéssel szemlátomást nem akar itt már foglalkozni senki. A hagyományos, munkaigényes termelés elsorvadt - nem tart rá ‘igényt’ a magasságos piac! -; kvázi-nagyüzemi gépesítésre, felszerelésre senkinek nincsen tőkéje, hitelt pedig erre nem adnak a nagyságos bankok. Mint mondottam: a mezőgazdálkodás hagyományos kedvező adottságai, komparatív előnyei rég megszűntek, mind a múlté. Éghajlatunk már csak ‘egy időjárási házaspár’ nevével jellemezhető: El Niño és La Niña... Ezt a megállapításomat kiegészítem még egy saját empirikus megfigyeléssel is. Az év-szakok összemosódása (tavasz és ősz eltűnése), s az általános ‘elsivatagosodás’ mellett ugyanis az időjárás rövidtávon is egyre hektikusabb jelleget ölt. Arra is képes, hogy minden átmenet nélkül egyik nap szibériai telet, másik nap trópusi nyarat produkáljon - esetenként 15-25 fokos hőmérséklet-ingadozással 24 órán belül! A másik, hogy évek óta mintha lopakodva, minden diszkrét ‘esemény’ (pl. orgona-virágzás, aranyeső, ibolya, stb.) egyre előbbre ‘hozakodna’, - ami csakis annak lehet a következménye, hogy a globális felmelegedés folytán az éghajlati övek a sarkok felé felfelé tolódnak vagyis Magyarország éghajlata ‘tropizálódik’, aminek látszólag ellentmond, hogy ugyanakkor a telek viszont szibériaivá válnak. Csak egyetlen biológiai példa az égövek leírt ‘felkúszására’: az eredeti, évtizedes tudományos tények szerint az Atalanta-lepke (Vanessa atalanta) hazánkban nem őshonos; - a mediterrán vidékeken kikelő nemzedéke, ‘légi úton’ átkelve az Alpok hegyláncain jut el Magyarországra, ahol is augusztusi keléssel egy második, ‘jövevény’-generációt hoz létre. Két-három éve, fokozódó mértékben megfigyelhető, hogy az Atalanta (amely hazánk egyik legszebb pillangója) ‘ős-honossá’ vált, vagyis már az első generációja is nálunk repül ki, júliusban...

Ami a kisgazdák, a családi gazdálkodók ‘földtulajdon-megváltását’ illeti; mindez szerintem hazug, álszent, tervszerű hamis propaganda szerves része - nem fogja, s nem is akarja itt senki méregdrága hitelből megvenni a földjét, hiszen az eddigi kormányok aljas vagy téves mezőgazdasági politikája úgy tönkretette az ágazat gazdasági feltételrendszerét, hogy terveket szőni már semmi értelme. Gondoljunk csak a sertés-válságra, a tej-válságra, stb.! Az európai integráció a piacaink új-gyarmatosítását jelenti, amihez magától értetődően ki kell húzni a földet minden magyar paraszt lába alól. Nincs, és nem is lesz itt mezőgazdasági kistermelés, - a földeken még néhány évig burjánzik a parlagfű, majd megjönnek a befektetők, és újabb plázák s lakóparkok épülnek mindenütt. A kisgazdákból kamatrabszolgák és munkanélküliek lesznek; - ez már ‘előre levajazott’ tény. Ehetjük a génkezelt amerikai növényeket, a kiselejtezett s harmadosztályú, ízetlen (vagy prionokkal ízesített!) úniós húsféléket; s ihatunk rá tejnek nevezett ‘holland kumiszt’, ha lesz pénzünk megvenni. A magyar ízeket (minőséget és árakat) pedig el kell felejteni.

A másik ‘kedvenc’ témaköröm - ami miatt ugyancsak ‘pengeélen’ táncolunk! - a legkülönfélébb közszolgáltatások rohamosan romló minősége, s a csillagos égbe szökő ára. Eléggé el nem ítélhető rossz szokás, hogy reggelenként a ‘Napkeltét’ - ha nem is nézzük, de bekapcsolva hagyjuk; s így akaratlanul részesülünk abban a gyönyörben, mikor a negédesen bájolgó, kis csillagszemű női hölgy a következőt búgja: „És ne feledje: itthon - otthon van!”. Nagy László koszorús költőnk írta a direkt ideillő szép sorokat, ha nem is kifejezetten ugyanebben az összefüggésben: „Rémálom temploma, s én alul ízzok; szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?!” Bizony, nem vagyunk itthon! Kóbor vérfarkasok, karvalytőkések, békés privatizátornak álcázott predátorok - a kollaboráns magyar komprádor burzsoázia aktív részvételével - elsinkófálták már a legfontosabb közszolgáltatásainkat is, aminek beláthatatlan vége lesz! Ketyeg a beépített, időzített bombák tucatja, - mert a magyar jövedelmek növekedése nem tart lépést az államilag elcsalt közszolgáltatások inflációs áremelkedésével, amiért a magyar végül kénytelen lesz újra tábortűzön főzni, s gyertyalánggal világítani; hacsak nem akarja, hogy végül az adósok hágai börtönébe kerüljön mondjuk egy telefonszámla miatt. De mégha ‘csak’ erről lenne szó! Azonban sokkal nagyobb baj, hogy az Európai Únióba vezető út egyre romló minőséggel van kikövezve, - persze növekvő árak mellett! Szép példájául, hogy nem a mi életünk minőségének javítása a végső cél, hanem valami egészen más... A minap a helyi önkormányzat egyik munkatársa - telefonbeszélgetésünk alkalmával - találóan fogalmazta meg: „Nem az Únióba megyünk, hanem a gödör fenekére!” Speciális ismeretelméleti alapul kijelentéséhez az szolgált, hogy az ELMŰ egy-két éve takarékossági okból megszüntette helyi hibaelhárító és karbantartó kirendeltségét, miből kifolyólag az egyre gyakoribb üzemzavarok elhárítását Budapestről, 40 kilométerről végzik. Ez az intézkedés nyilván a boldog multinacionális tulajdonosok fejében, Berlinben vagy Párizsban fogant; szemléletesen mutatva a mamutcég irányíthatatlanságát. A költségek ugyanis megnőttek, az áramszolgáltatás minősége pedig romlott... Ha arra gondolok, hogy a honi jövedelmekhez képest már amúgy is nagyságrendileg eltúlzott áramdíjakat a következő félév során három ízben, mintegy 30 %-kal is felemelik majd - ökölbe szorul a kezem. Más. Méltán ‘kedvenceim’ a bankok, - s köztük is elsősorban az Országos Takarékpénztár és Bank Rt.; népszerű nevén az OTP, ‘a lakosság’ bankja. Bármilyen primitív tranzakció lebonyolítása több napi hideg élelem magunkkal vitelét feltételezi, de minimum rámegy egy délelőtt; épp úgy, mint amikor kényszerűségből pénzt akarunk feladni csekken a postán. Mind a két intézmény ügyvitelszervezése ‘saját dugájába dőlt’, mert a számítógépesítés hihetetlen mértékű várakozási időket, túlbonyolított munkavégzést, állandó káoszt és a működési költségek horribilis növekedését ‘eredményezte’, - mely utóbbit az OTP újabb és újabb burkolt áremelési trükkökkel igyekszik kompenzálni. Már a legapróbb műveletekre (pl. pénz-kivét) is külön díjat számítanak fel; - s nem elég, hogy vállalkozói folyószámlára betéti kamatot alig, vagy egyáltalán nem fizetnek; még döbbenetes összegű bankköltséget is felszámítanak, a különdíjakon felül. Az ügyfél-váróban mást sem hallani, mint panasz-áradatot... Nem marad más hátra, mint a ‘bankomat’ igénybevétele - még magasabb költség fejében. Megint más. Időnként nem viszik el a megtelt szemét-konténert, csak telefoni ‘könyörgésre’. Ami a környezetvédelmet illeti, arról ne is beszéljünk. Szeméthegyek, parlagfű-erdők, telenként ‘szakosodott’ erdei fa-tolvajok; és hát a cementmű emissziója... S a környezetvédő civil szervezetek?! A többi néma csend, s kőbezárt fájdalom. Minden egyre nehezebben működik. Hogy mégis működjék; beavatkozásra van szükség - többnyire telefonon. Több ezer forint felesleges kiadás - havonta! De a telefontársaságoknak már az sem elég, hogy külön kapcsolási díjat számláznak, s ez azt jelenti: akkor is fizetsz, ha nem beszéltél senkivel. A telefonközpontok meg önfeledten zenélnek; mindig a te költségedre. Kisvárosunkban egy zseni feltalálta, hogy a hálózati telefonok 4-5 kicsöngés után egy egyébként nem létező, központi ‘üzenetrögzítőre’ kapcsolnak, ami szintén az improduktív költségeket növeli. Ám az ‘ide’ rámondott üzeneteket a címzett természetszerűleg soha nem kapja meg...

Az egyetlen dolog, ami máig kifogástalanul működik: a vízszolgáltatás, mert még nem privatizálták. El sem merem képzelni, ha mondjuk az amerikai Bechtel cég a Tigris és az Eufrátesz után majd ‘magáévá teszi’ a Dunát és a Tiszát is, mert akkor már saját vizünk sem lesz többé, s esetleg kötelezővé teszik a cola-ivást...

Az európai integráció, a globalizáció első vészterhes lépcsője nyilvánvalóan nem értünk történik; hisz az életlehetőségeink nem javulnak, hanem romlanak. Egykor, az átkosban, legalább létezett egy vigasztaló ‘jogintézmény’: az építő kritika. Ma már ilyen sincs. Még megérjük, hogy segélykérelmeinket, panasz-beadványainkat egyenesen Hágába, vagy rosszabb esetben például Chicagóba címezhetjük; nem fogunk választ kapni rájuk - úgy sem. Mondom, hogy pengeélen táncolunk...


A pénzmosó bankpénztárosnők jogállama

Bori, Rozi, Mari, Sára; hagyjátok a dagadt ruhát másra, - ne az ötvenháromezer forintra most felemelt minimálbérből tengődő, egyéni vállalkozó férjetek ingét s gatyáját mossátok; - gyertek inkább a Nevesincs Bankba, hol milliárdokat lehet kimosni, hogy aztán büszke szírek vigyék degeszre tömött bőröndökben például a Magyar Televízióba, vagy adják taxisofőröknek (mint egykor Tocsik Márta tette), esetleg a bécsi CW-Bankba, netán egyenesen a pártkasszába, vagy a fantasztikus negyedáron eladott Postabankba, hogy újból Bécsbe, vagy máshová vihessék ki... Valamikor a boldog ‘60-as és ‘70-es években megszületett, nálunk is népszerűvé vált a science-fiction, a tudományos fantasztikus irodalom, - amely a tudományos tényekből indult ki, de azokra hatalmas intergalaktikus csillagvárakat, légvárakat épített fel olyan pihentagyúak szórakoztatására, akik nem érték be a szocializmus örökérvényű vívmányaival; s fantázia-szülte űrhajóival vidámabb világokba vitte-repítette őket, a képzelet szárnyain. Aztán a harmadik évezred a rendszerváltás után meghozta számunkra a history-fictiont; - a képzetes történelmet, amelyhez képest Rákosi-Révayék-Aczélék ‘hamisított történelme’ kismiska volt. Kiderült, hogy nemcsak néhány évtizedes rövidke szakaszokat célszerű és lehetséges teljes mértékben átírni vagy átprogramozni; hanem nagyjából az egész múltat, s belőle kiindulva a végtelen jövőt. Egyszer már sikeresen elhitették ezzel a szerencsétlen néppel, hogy majomként gondtalanul élt az évszázados fák sűrű lombkoronájában és csak a nemes cél(tudat) vezérelte le onnan, hogy felépíthesse az osztálynélküli társadalmat. Most meg majd elhitetik velünk, hogy egyenesen az égből jöttünk és mi magunk vagyunk az istenek, és Lucifer a mi égi királyunk ebben a gyönyörű New Age-ben. De tulajdonképpen a legkorszakalkotóbb tudományos eredmény a money-fiction; - vagyis a pénz fikciója, a fiktív pénz, a látra szóló látszat, a bank fiktív hitellevele, Lucifer eucharisztiája, miáltal pénzzé változtatja a semmit...

A Nagy Fényhozó intereurópa és interkontinentális templomai - a bankok. Olyas-féle folyamatok zajlanak ezekben, amelyeket csak okkult műhelyekben kitanult ismeretekkel tekinthetünk át. A bankokban olyan metamorfózisok (tranzakciónak is hívják) zajlanak, amelyeket jobbára nyolc, vagy még több általánost végzett modern sámánok (brókernek is hívják) irányítanak; - s amelyek legtitokzatosabb misztériuma, amikor a központi utasításra (törvénynek is hívják) adóbevételként összetarhált költségvetési milliárdokat Lucifer szent nevében ‘megforgatják’, ami cseppet sem törvényes ugyan, viszont csillagászati jövedelmet hoz. A befektetés, ha legális - alig hoz profitot, bármibe fektessünk is. A Bécsbe kimentett főbróker ‘büdzséjére’ azonban egy egész jogállam apparátusa ‘vigyáz’; - mármint semmi nyom ne maradjon, ne készüljenek bizonylatok és nyilvántartások: az extraprofit zsebből-zsebbe vándoroljon, szigorúan adómentesen. A nagy mágus: Lucifer, a bankok lelki atyja, a pénzt szülő pénzt szortírozó hamiskártyás; aki eltünteti az adóbevételeket és magánpénzt kreál belőlük. Aki mind összegyűjti az éjjel-nappal gürcölők krisztus-filléreit, hogy milliárdokká növesztve grandiózus sikkasztásra használja azokat fel. Lucifer, a nagy bróker, aki utolsó csepp vérünket is kiszívja, hogy aztán lég-utántöltős Gripeneket vásároljon adóforintjainkból. A pénzmosás lényege, hogy hogyan lesz a munkánk eredményéből koncentrált hatalom, amely aztán az erőszakot újból pénzre váltja, hogy tovább fokozza a kamat népelnyomó hatalmát mindannyiunk fölött. Az okkult mechanizmus, a búvópatakként kiáradó kollektív rettegés, amely esdekelve könyörög egyre koncentráltabb hatalomért, - hogy Lucifer milliárdjai háborítatlanul szaporodhassanak. Tizennégy pénztárost, tizennégy pénztárosnőt tartóztattak le pénzmosás gyanújával, aminek az egyetlen logikus magyarázata az lehet, hogy férfiak ritkán szoktak mosni, - vagy az, hogy a két kulcsszereplő egyikét Bécsben nem találják, a másik meg nem ér rá vallani, mert éppen birodalmi német bogarakkal vívja ádáz élet-halál harcát. Egyébként a bankokra van egy fiziológiai hasonlatom is, mégpedig az ókori orgián résztvevő római patrícius. Telezabálja magát - akár egy bank az adófizetők, a költségvetés pénzével -; majd amikor már több nem fér a hasába (vagy pénz a széfjeibe), zutty ledug egy lúdtollat (Kulcsárnak megakadt a torkán), és legott kihányja az egészet a viplistások ásítozó zsebeibe; s a folyamat ciklikusan megismétlődik...

Közismert tény, illetve legalább másfél évtizedes gyakorlati tapasztalat, hogy ma Magyarországon egyetlen-egy bank sem mehet tönkre, mert az állam ezerszerte jobban vigyáz rájuk, mint például bármely egyház a templomaira. A bank a pénz, a Sátán imaháza, s a bankár az özvegy anyátlan fia, akin az államnak szakrális kötelessége nyomban segíteni, ha egyszer bajba kerül. Márpedig a bankok újból és újból csak bajt csinálnak, a bankárok pedig rendszeresen bajba kerülnek. Ha elfogadjuk az idejét múlta definíciót, miszerint a bank hitelintézet, hamarosan rá kell jönnünk, hogy ez egy fedőnév, ugyanis a rengeteg bank ma mindenféle pénz-ügyi tranzakcióval ‘foglalkozik’, csak a produktív termelés vagy a megszorultak hitelezésével egyáltalán nem, - vagy ha mégis, akkor hát az elvárhatóhoz képest csak minimális mértékben. Valójában mi lehet a bankok ‘igazi’ funkciója? Sok-féle! Elsősorban a nemzetközi tranzakciók és az állami költségvetés pénzelosztó ‘központjai’, - vagyis olyan grandiózus műveletek lebonyolítói, amelyekben az összes forgalomban lévő pénz ‘bankszámla-pénz’, vagyis hitelpénz, amelynek a fedezete egyrészt a Világbank által nyújtott hitel, másrészt a belföldi gazdaság nemzetközileg elismert teljesítménye, vagyis a GDP. A pénzfolyam kétirányú - a beáramló hiteleket, készpénzes invesztíciókat a Bank leszámítolja, konvertálja és országos kereskedelmi hálózatán keresztül folyósítja, illetve elosztja; a gazdaság (a vállalkozások és a magánszemélyek) eredeti jövedelmeinek központosításával pedig az állam teszi ‘ugyanezt’, persze szintén a bankhálózaton keresztül. Oda s vissza tehát minden pénz a bankokon folyik keresztül; - nincs is harácsolóbb és holtbiztosabb jövedelem az elsőkézből és elsődlegesen felszámított kamatnál! A bank harácsot szed a befektetők, a hitelezők, a betétesek, a vállalkozók, az állam, a munkavállalók és a társadalombiztosítás, illetve az állampolgárok valamennyi pénzmozgásaiból; - s a harács döntő hányadában az állam lakosságot megsarcoló adóbevételeiből származik. A bank sokkal nagyobb úr az államnál is; - tekintettel arra, hogy míg az adóprés egy bizonyos, képzetes ponton túl mégsem feszíthető, addig a banki harács felső határa elvileg a csillagos ég. A pénzfolyam évente nagyjából 1-2 milliárd dollárra rúg befelé, - ugyanakkor 8-10 milliárd dollárra ki-felé. Ez az a szupranacionális (globális világállami) pénzszivattyú, amelynek jól szervezett működését a kamatrabszolgaság nemzetközi hierarchiája biztosítja. Az olyan országokba, mint például az USA, vagy Nagy-Britannia - befelé áramlanak a Birodalom perifériáján keserves, jó minőségű munkával megtermelt értékek, ám kifelé maximum munkával vagy értékkel fedezetlen ócska papírpénz (pl. USD) áramlik; ezek az országok tehát folyamatosan gazdagszanak. Magyarországról (s a többi szerencsétlen, eladósított országból) viszont minden érték zúdul kifelé - míg befelé nagyjából csak kacat, bóvli és fedezetlen papírpénz áramlik, melyért keservesen meg kell fizetnünk: évről-évre növekvő mennyiségű, jó munkával, az állandó pénzszűkítő (restrikciós) monetáris bankpolitikát nyögve, uzsorakamatot fizetve a belföldi és a külföldi bankoknak egyaránt. Magyarország tehát 30-40 éve folyamatosan szegényedik; - természeti hasonlattal élve egy olyan tehénhez hasonlítható, amelyből egyre több tejet fejnek ki, noha egyre kevesebb táplálékot adnak neki. Az egész bank-hancúr alapvetően azt a célt szolgálja, hogy csatorna-hálózatával, infrastruktúrájával, kapcsolt intézményeivel és évezredes trükkjeivel tejjel-mézzel folyó kánaánt teremtsen mások munkájából az ingyenélő szelvény-vagdosók számára. És most jutottunk el a lényeghez! Az egy dolog, hogy a csak sokasodó, épülő-szépülő cifra paloták undorító, visszataszító, megalomániás és ízléstelen külső és belső fényűzése, pökhendisége már önmagában rettegést kelt a szolgáltatásaikat igénybe venni kénytelen szerencsétlenekben, akik bekerülve a bank szentélynek álcázott bűnbarlangjába; zavart pillantásokkal keresik a széfet, amely, mint sátánista ‘oltáriszentség’ előtt mielőbb fejet s térdet hajthatnak. Ám jobb, ha sohasem tudják meg; - mi is folyik a cifra díszletek, aranyozott vacakok álcája, forgószínpadja mögött, mélyen odabent! Mert a bank legmélyén történik meg a kisemberek milliói sanyarú jövedelmének tömbösítése, egybeolvasztása, és a nagy ‘átváltoztatás’ - illetve többszörös elterelő manőverek, fedő tranzakciók, nagyléptékű metamorfózisok és konverziók - után az osztalékok és jutalékok, a profitok és kenőpénzek szétosztása a haverok között. A haverok mindenütt ott ülnek; - durva fenekező készségeikkel egésznap ott horgásznak a pénzfolyamok pazarul kiépített partjain, s várják a főbrókert, hogy végre megérkezzék metálkék limuzinján, és a sűrűsödő esti homályban horgukra akassza a nylon-staniclit, ami a napi bevételből nekik járó részesedést tartalmazza. Időnként (4-5 évenként) az is előfordul, hogy a főbróker - tekintettel alacsony matematikai képzettségére - el-számolja magát; ilyenkor eleinte felemelik az ügyfeleket terhelő különféle díjakat, majd amikor már ez sem használ: eljátsszák ‘a bankcsőd’ című szomorújátékot, hogy miközben a kétségbeesett betétesek hosszú tömött sorokban, öklüket rázva a főbejáratot döngetik; - a hátsó ajtón degeszre tömött bőröndökben szállíthassák el a bank utolsó készpénztartalékait is, szírnek maszkírozott pártkomisszárok. A főbrókert ezek után haladéktalanul Bécsbe menekítik; - ez a megoldás jól bevált a főposta-bankár esetében is, nem szólva arról, hogy a CW-Bank titokzatos milliói is ebben a megbízható európai fővárosban tűntek el, annak idején. Legjobb, ha a frekventált személyiségek - kivonva a forgalomból - 1-2 évig Bécsben maradnak; de legalábbis addig, ameddig a szolgálatok elsikálhatják az összes külső és belső nyomot, majd kisvártatva megérkezhet a ‘menetrend-szerinti’ bankkonszolidáció - egyre újabb jelentős terheket róva ezzel a magyar államra, amely kénytelen népe adófizetési kötelezettségeit még magasabbra srófolni. Ne kérdezze tőlem senki, hogy ennek az egész bank-káosznak mi köze van, lehet a terrorizmus-ellenes intézkedésekhez, - bár lehetséges, hogy az ál-szírek mégis valódiak voltak; még én sem tudhatok, érthetek meg mindent! Számomra egyértelmű - mint ahogy ezt a hatóságok hathatós nyomozati cselekményei is bizonyítják! -, hogy a pénzmosás rettenetes bűnét csak nők, asszonyok követhették el; olyanok, akik különbek a Deákné vásznánál! Mosni ugyanis a nők tudnak csak igazán; pénzt mosni pedig csak a bankpénztárosnők! Gyanúimat jól igazolja, hogy a minap le is tartóztattak mintegy 14 bankpénztárosnőt, mely intézkedés nyilván hatalmas érvágás a pénz-mosók (mosónők) titkos nemzetközi hálózatán. Ez férfimunka volt!

Miközben az igazságszolgáltatás nem pihen a babérain, aközben hatékony pénz-ügyi intézkedések is születnek. A minap például mindenki levelet kapott a meg-felelő Bank Rt.-jétől, amelyben adat-egyeztetésre szólítanak fel minden ügyfelet. „Az adatok felülvizsgálata során megállapítottuk, hogy bankunknál a korábbi előírásoknak megfelelően nyilvántartott személyazonosító adatai sajnálatos módon nem egyeznek teljes körűen az új jogszabályban meghatározottakkal.” Így szól az indoklás, amely egy adatlap kitöltésére, és személyes megjelenésre szólít fel minden bankszámla-tulajdonost, egy új törvényre hivatkozással. Ami az idézett indoklást illeti, annak éppen a fordítottja igaz; - ‘sajnálatosan’ olyan új törvényt hoztak, amely egyébként személyes titkokat tartalmazó adatokkal is megpróbálja ‘kiegészíteni’ a bank által eddig nyilvántartott adatokat...

Hangsúlyozom: csak olyan, személyes titkokat képező adatokkal egészítik ki az eddig nyilvántartott személyi adatok körét, amelyek eddig - nyilván épp azért - nem szerepelhettek nyilvántartásban, mert személyes titkok! Minden más adat eddig is maradéktalanul rendelkezésre állt. A cím: „ADATLAP a pénzmosás meg-előzéséről és megakadályozásáról szóló 2003. évi XV. törvény rendelkezéseinek végrehajtására”. Az új adatok (amelyek ‘bevallása’ önkéntes!) a következők: út-levél száma, adóazonosító jel, munkahely megnevezése, munkahely címe, telefonszámok. Mivel ezen adatok megadása ‘önkéntes’; eléggé nyilvánvalóan - senki nem fogja azokat közölni, vagy csak elenyészően kevesen. Mit várnak ettől az adatszolgáltatástól, különösen akkor, ha távolról sem lesz teljes körű? Aztán: mennyiben segíti elő a banki (!) ügyfél-azonosítást a személyi adóazonosító jel közlése? Más: akinek nincs munkahelye, az nem is nyithat, nem is tarthat fenn ezentúl bankszámlát? Megannyi megválaszol(hat)atlan kérdés. De a legfontosabb kérdés ez: miért gondolják a törvényalkotók, hogy személyi titkot képező adatok ‘önkéntes’ átadása egy polgárjogi (üzleti) társaság számára majd segít megelőzni a pénzmosást? Miért ruháznak fel ‘hatósági jogosítványokkal’ bármely bankot?!

Nem gondoltak arra a tiszteletre méltó törvényalkotók, hogy az önkéntes állam-polgároknak eszébe jut majd: egy fokozatosan világuralomra törő, a civilizációk háborúját (Huntington) ‘terrorellenes koalícióval’ álcázó világhatalom lassan világháborúba kényszeríti a világ összes országát, fut a pénze után, paranoid rettegésbe taszítja a még független nemzetállamok lakosságát, arra kényszeríti a kormányokat, hogy vonják meg polgáraiktól az alapvető szabadságjogokat is. Nagy tudású szakrális barátom, halálosan komoly arckifejezéssel, ítélőképessége látszólag teljes birtokában, felelősségtudattal és határozottan állítja, hogy a világ-hatalom lázas központosítása (csak) azért folyik, hogy a világbéke és az emberi civilizáció vívmányai, eddig felépített értékei megőrizhetők legyenek...

Nehogy elhiggyétek neki!


Eutanázia és lágy drogok

Nem vitás; a liberális demokrácia lényege a humánum és a profit! Pontosabban persze, hogy a profit a legfontosabb; bár a profit is az emberért van, voltaképpen tehát a növekvő profit minden jó, a közjó, a legfőbb jó alapvető forrása. Éppezért mindent a profit növelésének kell alárendelni - horribile dictu! -, nagy-néha még a humánumot is! Értik, nem értik - na látják!

Olvasom „a Kutya” című havi lap májusi számának MEOE-elnöki előszavában, hogy: „A demokrácia elvét egy Miniszter is értelmezte, és levelet írt a nemzet-közi szervezetünknek, az FCI-nek. Ebben a levelében voltak számomra meg-lepő kijelentései, például a kutyakereskedelem visszaszorítása. Nos, kedves Miniszter úr, - az Ön rendelete sorolja át a kutyát a gazdasági haszonszerzés fogalmába. A MEOE 4 éve azért harcol, hogy a kutya nem nyereségvágyból tenyésztendő (hanem - hobbyból, kedvtelésként).” Hogy mindenki értse: a tárgyi rendelet átsorolta a kutyát (eddig hobby-állat volt!) a haszonállatok közé; vagyis a kutyák tenyésztése mostantól mezőgazdasági-állattenyésztési tevékenységnek minősül, ami - legalábbis a rendelet deklarált célja szerint! - a kutyakereskedelem visszaszorítását szolgálja, illetve eredményezi... Kutya legyek, ha értem! A kutya haszonállat lett; éppúgy, mint a szarvasmarha, a sertés, a ló, a bivaly, a strucc, a kecske, a juh vagy a baromfiak! Haszonállat lett; ami viszont a nem kívánatos kereskedelmet (?!) hivatott korlátozni, sőt, felszámolni, - s mivel ez a haszon a kereskedelemből származik: ha nem lesz kereskedelem, nem lesz haszon, miáltal megszűnik a nyereségvágyból elkövetett tenyésztés. Ezek szerint a ‘haszonállat’, az a mitikus kulcsszó, amitől mintegy varázsütésre megszűnik a kereskedelem! Amiből következik, hogy a haszonállat eladhatatlan, vagyis nem szabad eladni! De akkor mit kezdhetnek az eddigi hobby-tenyésztők a rengeteg eladhatatlan, és így felesleges állattal?! Egyértelmű: meg kell enniük szegényeket; éppúgy, mint a többi (fentebb felsorolt) valódi haszonállatot, vagy vihetik őket a kutyamenhelyre. Megejtő a humánum, illetve a ‘caninum’, ami ezekből a profitellenes miniszteri rendeletekből árad! Magam is viszolygok azoktól az emberektől, akik rászokva a kapitalizmus farkastörvényeinek érvényesítésére; sőt, a nagy állami privatizációs kampány-sikeren (1990-1998.) felbuzdulva, a haza, s egykori elveik után papát- mamát is eladva: nem átallják utolsó tartalékaikat, saját termelésű kiskutyáikat is áruba bocsátani! Bizony ez már a végső vég legvége, a morális öncsőd utolsó stádiuma, amely után már nem következhet más csak a megváltó öngyilkosság...

De erről majd egy kicsit később.

Mindazonáltal van ennek a ‘haszonállattá minősítő’ rendeletnek egy-két szépség-hibája. Mint tudjuk; a kutya sok-tízezer éve az ember legjobb barátja. Rendben volna, miszerint nem szép dolog, ha az ember a barátját, vagy a barátja (a mi kutyánk) kölykeit kereskedelmi forgalomba hozza, magyarán eladja, - node hogy ellene az legyen a megoldás, hogy inkább megegye? Olaszok leszünk, s kínaiak...

Továbbra is érthetetlen: mitől haszonállat a kutya, ha egyszer tilos a haszna?!

Vagy: mitől válik a kutya a haszonszerzés eszközévé, ha nem szabad eladni?

Ami a menhelyeket illeti: legjobb, ha gazdi és kutya majd egy helyre kerülnek...

Gondolom mindenki hallotta, ismeri azokat az európai úniós híreket, amelyek arról szólnak, hogy a sertésólakban (a sertés szintén jól ismert haszonállat, vagyis tilos malacként értékesíteni?) gondoskodni kell a jó hangulatról: a rosszminőségű moslékok helyett jóminőségű európai-úniós granulátumokat kell etetni, esetleg halk komoly-vagy könnyűzene szóljon a beépített hangszórókból, s a kismalacok is kapjanak műanyag-játékokat, melyekkel elűzhetik unalmukat a hízás közben. Ami a hízók ‘kivégzését’ illeti, annak humánus módszerekkel kell megtörténnie, úgy, hogy az állat fájdalmat ne érezzen, - ezért halála előtt el is kell kábítani...

Mint ismeretes; a magyar emberi népesség fokozatosan elöregszik. Hazánkban ma minden harmadik ember nyugdíjas, akiket részben a leszármazottaknak kell eltartaniuk; tekintve, hogy az állami nyugdíjakból még a közüzemi számlákat is nehéz lenne maradéktalanul kifizetni. Nem véletlen, hogy országszerte egyre csak növekszik a nincstelenek, a hajléktalanok, a gyógyíthatatlan betegek száma, akik képtelenek önmaguk fenntartásáról gondoskodni. Mint tudjuk, önszántunkból be-léptünk az Európai Únióba, egy tágabb közösségbe, amely nem azért fogadott a tagjai közé, hogy lágy zenével, jó minőségű koszttal kedveskedjék nekünk, csak azért, hogy hozzájusson a termőföldünkhöz és a piacainkhoz. Mit fog csinálni a nyugdíjas-korú magyar paraszt, aki nem kaphatott hitelt, hogy a saját földjét meg-vehesse, de egyébként sem tud angolul (nem képes úniós pályázatokat írni); sőt, számítógépes ismerete s gyakorlata is hiányzik?! Az új belga tulajdonos elkergeti majd a földjéről; a magyar gazda pedig stílusosan a kaszájába dől?! Azt is tudjuk, hogy Magyarország lakossága évente kb. egy Salgótarján nagyságú város lélek-számával csökken; mert az elhalálozások száma mintegy 35-40 ezerrel haladja meg a születések számát. A házasságkötések száma is csökken; a születéseké is, míg a halálozásoké nő. Más. A legújabb statisztikai adatok szerint a munkahelyek száma 2003-ban Magyarországon ismét mintegy 40 ezerrel csökkent, így tovább nőtt a munkanélküliség, amely immár hivatalosan is a 7 %-hoz közelít. Ha ehhez hozzávesszük az ún. ‘munkanélküli kényszervállalkozók’ számarányát is, úgy a munkanélküliségi ráta inkább 15 %-nak felel meg... Ha az idős gazdák, azok az őstermelők, akik kizárólag földjük műveléséből élnek meg, szintén elveszítik a földjükkel együtt a munkahelyüket, a megélhetésüket, - akkor a munkanélküliség aránya 2006-2008. körül elérheti a 25-30 %-ot is...! Márpedig ezek az emberek ugyancsak képtelenek lesznek pályázatokat benyújtani az Európai Únióhoz; de még ha ‘nyernének’ is - semmilyen állást nem képesek betölteni az Únióban. Itt születtek, Magyarországon, - s itt akarnának mostmár megélni is, mindhalálig...

A fenti tények alapján, azok ismeretében, Magyarország népessége egészségi és szociális helyzetében - más se hiányzik nekünk, mint az eutanázia, vagy a lágy drogok használatának engedélyezése, liberalizálása vagy bevezetése!

Vagy azt hisszük, véletlen a dolgok, a történések furcsa időbeli egybeesése?

Kivégzés előtt - amit önként vállaltunk, és eztán is önként fogunk vállalni! - lágy drogokat, marihuánát fogunk kapni kedélyjavítónak, meg ízes pszicho-koktélokat, hogy vidáman kacarászva mondjunk le maradék kis életlehetőségeinkről is!

Nem tetszettünk forradalmat csinálni - kaptunk helyette rendszerváltást.

Sokat várunk az Európai Úniótól, de kapni nem fogunk semmit sem.

Csak egy aláírás a megfelelő formanyomtatványon, s miénk az eutanázia.


Atomsugárzás és aromás szénhidrogének

az allergia, a rák és a vírus-mutációk okozói

A torkom s gégém elleni frontális támadás még a Kádár-rendszerben kezdődött...

Azzal, hogy 1986. április 26-ikán felrobbant a csernobili atomerőmű (Ukrajna) 4-es reaktor-blokkja. A reaktor hibás fűtő-elemei (grafit-porba ágyazott plutónium-rudak) túlmelegedtek, emellett meghibásodott az érzékelő jelzőrendszer, továbbá nem működött megfelelően az atomreakciót vész esetén leállító automatika, - így a hűtővíz szintén túlmelegedett, majd az egész blokk működése vezérelhetetlenné vált. Az atomreakció elszabadult, s Csernobil felett hamarosan radioaktív felhők, gomolygó füstoszlopok jelentek meg. Magyarország lakosai sem a robbanásról, sem annak várható következményeiről nem tudtak, s nem sejtettek semmit...

Az a tavasz szebb volt talán minden korábbinál! Háromnapos ünnep ígérkezett, - s ha jól emlékszem április 29-30. és május 1. éppen szombat-vasárnap és hétfőre esett. A Szabad Európa Rádió persze bemondta az atomerőmű-baleset tényét, sőt figyelmeztette is a magyar lakosságot: az ünnepen ne menjünk a természetbe, a gyerekeket se engedjük le a játszótérre (különösen ne a homokozóba!), - és ne együnk friss zöldséget, főként például salátás hamburgert! Felhívták arra is a figyelmünket, hogy a feltételezett radioaktív sugárzás ellen jód-tablettákkal lehet védekezni, kvázi megelőző céllal (a jód megköti magában a sugárzást, és kiürül a szervezetből). A szocialista kormány minden állami munkahelyen - 1986-ban ez a munkahelyek közel 100 %-át jelentette! - arról tájékoztatta a dolgozókat: semmi nem történt, aljas nyugati-imperialista híresztelés az egész, vagyis veszélytelenül ünnepelhetjük május 1-jét a gyönyörű tavaszban, a szabad ég alatt. Jómagam sem hittem ‘az imperialista propagandának’: irány tehát a festői Dunakanyar!

Tudnivaló, hogy 1-2 napig tényleg nem leselkedett komolyabb veszély senkire a netán kirándulók közül, hiszen Csernobil és Kijev (tőlünk légvonalban cca. 700 kilométer) térségében kedvező széljárás ígérkezett; magyarán a radioaktív felhők nem közeledtek Magyarország felé (természetesen ez is csak utólag derült ki). De sajnos pár nap múlva megfordult a szélirány, minek következtében április 29-30. körül az első radioaktív felhők Salgótarján felett beléptek a magyar légtérbe. Ami azt is jelenti, hogy 6 gyermekemmel, népes családommal nagyjából éppen akkor és ott tartózkodtunk a szabad ég alatt, amikor - ha csapadék nem is esett (szép, verőfényes nap volt mind a három!), de - a reggeli harmat már akár szennyezett is lehetett a Csernobilból származó sugárzó pernyétől! Hangsúlyozom: az igazi veszélyről nem tudtunk semmit - mint utóbb kiderült, az akkori tömegtájékoztatás a szovjetekkel cinkosan hallgatott, vagy hazudott, mint a vízfolyás! -, a Szabad Európa Rádiónak pedig nem hittünk. Tárgyi ismereteink egyáltalán nem lévén, - nem vettük komolyan az egész ügyet. Akkoriban békásmegyeri lakásunkban tucat kanári-madarat is tenyésztettem (épp elkezdődött a költési szezon!), s egyszerűen nem bírtam megállni, hogy egész nylon-szatyornyit ne vigyek haza fészekaljnak a gyönyörű üde-zöld, harmatos-friss pázsitból, amelyet a tahi Duna-parton téptem...

Az emberek, feleségem és a gyermekeink ‘épp bőrrel’ megúszták az utólag még felelőtlennek is nevezhető kirándulást, ám a kanárik sajnos nem. Azon a tavaszon nem sikerült a szaporítás - kiváló tenyész-madaraim meddőnek bizonyultak. Sok tojás üres maradt; a többiben pedig befulladtak a kikelni erőtlen fiókák. Nem volt fogalmam sem róla, hogy valójában mi is történhetett...

Aztán hetekkel később váratlanul begyulladt a torkom. Makacs torokgyulladásom semmitől nem akart elmúlni; sem az egymás utáni három féle antibiotikum-kúra, sem a gyakori ecsetelések nem segítettek. Az orvosok szerint ‘allergiás-eredetű’ gyulladás (fertőzésről szó sem volt) egyre lejjebb húzódott, s gége-gyulladássá fajult, ami rendkívül aggasztó ‘spontán tüneteket’ is produkált. Ha valaki például a közelemben rágyújtott egy cigarettára; azonnal krónikus köhögési roham fogott el, - mikor pedig a fiammal a Hungaroringen élveztük a Forma 1-es autóversenyt, Senna, Piquet, Prost és Mansell gigászi küzdelmét, fokozatosan gége-ödémám is lett a kipufogó-gáztól! Orvoshoz nem kényszerültem, de sem beszélni, sem nyelni nem tudtam a verseny végéig, csak nagy kínlódások árán. Furcsa betegségem úgy másfél évig is eltartott; csak akkor enyhült, illetve ‘múlt el’, amikor többször több hetes nyálkahártya-erősítő inhaláló-kúrára utaltak be a Gellért fürdőbe. Mindezek után soha többé nem voltam képes cigarettára gyújtani; köszönöm Csernobilnak! Megjegyzem még, hogy az én problémámmal egyidejűleg - megfigyelhettem! - az orvosi rendelők, illetve a kórházak gégészetei dugig voltak hasonló panaszokkal jelentkező betegekkel. Rejtélyes és krónikus torok-és gégegyulladásokkal. Ma is érzékeny a torkom és a gégém, de ez a torok-csakrám, vagy egy másik történet...