Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Magyarország globalizációja (könyv)
2009.01.07, 10:45                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Magyarország globalizációja

a rendszerváltás gazdaságtörténete publicisztikákban

(esszégyűjtemény)

Vác, 2004. június

Örök üdvösség, vagy az aranyborjú?!

A történelmi idők kezdetén az ember naturális gazdálkodást folytatott, aminek a társadalmi önellátás (autarchia) volt a lényege. A kereskedelem nem volt a meg-élhetés nélkülözhetetlen feltétele; - globális és mindenre kiterjedő, szükségszerű létezési mód, mint ma. Sok évezreden át a kereskedelem is naturális árucsere formájában zajlott: ami élelmiszert a földművesek termeltek, vagy ami más cikket a kézművesek előállítottak, azt a társadalom vagy a szűkebb közösség felélte, fel-használta; s csak a többnyire kevés felesleget „vitték a piacra” és cserélték el más termékekre. Ezen időszakban a kincsképzés még csupán a legmagasabb világi és vallási méltóságok privilégiuma; - csak mint „kuriózum”, s nem mint széleskörű „foglalatosság” létezett...

A nemesfémek (arany, ezüst) és a drágakövek - mint kincsek - már korán is „a kincsképzés tárgyát” képezték; a felhalmozott kincset és tulajdonosukat (császár, király, kán, fáraó, főpap, sámán, varázsló, stb.) a társadalom babonás tisztelete övezte. A földi urak „kincsvagyona” eleinte csak más törzsek, népek, országok leigázásából és kifosztásából származott; - de később, amikor a termelékenység rohamos fejlődése egyre uralkodóbbá tette a kereskedelmi árucsere-viszonyokat (jelentősen nőtt a termelés elcserélhető, eladható feleslege!), az emberi munka termékeinek csereértékét elkezdték nemesfémben kifejezni, vagyis a „kincs” vált általános egyenértékessé. Ettől kezdve az emberi munka közvetlen érték-termelővé vált, s az új értékek többlete (kereskedelmi bevétele) szintén kincsként csapódott le, nagyrészt azoknak az uraknak a kincstárában, akik a foglalkoztatott munkások (rabszolgák, földművesek, stb.) élete, tevékenysége, munkája felett is rendelkeztek. Ekkortól „automatikusan” megkezdődött a királyok és a főpapok (Istentől eredeztetett - legitim) hatalmának „elértéktelenedése”; hiszen a politikai és isteni hatalomtól független, új (polgári) erő jelent meg a közélet porondján - a szakralitástól már mentes kereskedelmi tőke hatalma. Ez az új hatalom szinte észrevétlenül egyre nagyobb kincset „gyűjtött össze”, és amikor hiteleket kezdett nyújtani az „isteni” uralkodók és a főpapjaik „átmeneti” megélhetési, működési gondjainak az áthidalására; - nos, ettől kezdve már a világi és a nem világi, vallási hatalom egyaránt újabb függő helyzetbe került. A király és a főpapság már eddig is kölcsönösen függtek egymástól, de most mindkettő az új, kiszámíthatatlan erő, a kereskedő, a pénzember „uszályába szegődött”, vagyis alárendelődött neki...

A pénzhatalom megjelenésétől kezdve már nem az „Ég” irányítja a „Földet”, az emberi történelmet, hanem megfordítva! Tekintettel arra, hogy a zene műfaját és minőségét az határozza meg, aki a zenészeket fizeti, - a kereskedelmi tőke vált az ideológiák, a vallások és az eszmék fő megrendelőjévé.

Mindezek a nagy változások „viszonylag simán” zajlottak le, bár nyilvánvaló, hogy a középkor minden súlyosabb háborús konfliktusa a királyság, a vallások és a pénz egymás közötti torzsalkodásából, hatalmi villongásából fakadt; - egészen addig, amíg a pénzhatalom „formát bontott”, és függetlenítette magát mindkét másik hatalmi formától, de az értéktermelő emberi munkától, a valóságtól, majd végül önmagától is...

Amikor a kereskedelmi tőke (mely eredetileg a termelés finanszírozását szolgálta) önmagából létrehozta az önálló banktőkét (mely már csak pénzt termelő pénz!); - megjelent a hitel, a kamat, a részvény és az árfolyam-nyereség, az osztalék, a váltó, a kötvény, a tőzsde, a spekuláció; a derivatívák urainak a birodalma. A világ kettéhasadt! Egy valóságosra, melyben eztán is a munka az értéktermelő; és egy képzetesre, melyben az elképzelt jövőbeli (profit)várakozások kereskedelme folyik. A játszma tétjei ezerszeres mértékűre duzzadtak; oly összegekre, melyek mellett a valós termelés értéke eltörpül. Már nem a folyó termelés finanszírozása, hitelezése vagy a profitja a fő cél, - hanem a politikai hatalom. Ezen a „fikciós piacon” már nem termékek, nem termények, nem erőforrások, nem anyagi létezők cserélnek gazdát, hanem: országok, vallások, a jövő felélése, és a kultúra, a gondolkodás feletti korlátlan uralom.

A legelvontabb fétis, a minden más értéket és mértéket magába olvasztó egyen-értékes általános értékcentrummá nőtte ki magát, oly hatalmi tényezővé, amely már az ember(iség) létét fenyegeti.

A keresztény világ a Krisztus születése utáni első évezredben fokozatosan alakult ki; - a kereszténység kb. 1000 körül világ-vallássá, s a fejlődő európai civilizáció eszmei motorjává vált.

A középkorban a Római Katolikus Egyház amolyan „evilági” irányító szerepet is betöltött; - Európában semmilyen fontosabb politikai esemény nem történhetett a pápa jóváhagyása, beleegyezése nélkül. Talán a legjobb példa a magyarok állam-alapítása; - első királyunk, Szent István megkoronázása, a pápától kapott szent koronával. (Kereszténnyé lettünk, hogy fennmaradjunk...) Úgy 1000-től 1500-ig tehát az emberi életminőség vonzás-centruma az Isten, és az ő „földi teste”, az anyaszentegyház (a pápaság - ma: Vatikán állam) volt. Az emberek szemlélete minden ok és minden cél (következmény) tekintetében is ezer szállal kötődött a keresztény valláshoz, amely akkoriban élet és halál ura volt; - meghatározta mindennapi tevékenységüket.

Azután 1500 körül megkezdődött az a többszáz-éves folyamat, mely részint még ma is tart (a lelkekért folytatott háború még nem dőlt véglegesen el!), - az ember „felszabadításáért”!

A „humanizmus” lényege, hogy a független ember személyiségi jogaiért harcol, skizofrén módon Istenével szemben. Azt mondhatjuk, hogy ez az eszme a mai liberalizmus szellemi előfutára volt.

A korszak a reformációval (Luther, Kálvin, stb.) indult; - eredeti célja a vallás és az egyház megreformálása volt, s nem pedig az Isten effektív megtagadása, vagy „kiiktatása” a földi életből. De a lavinát már nem lehetett megállítani! A fellázadt ember úgy döntött, hogy megtöri az egyház földi hatalmát, majd a hitet, a vallást (Istent) elválasztja „a gazdasági élettől” vagyis kirekeszti Istent a mindennapi élet tevékenységéből, küzdelmeiből. Mivel a keresztény vallás (Isten) eleve tiltotta az önzést, a harácsolást, tehát a földi élvezetek (evés, ivás, gazdagság, stb.) öncélú hajszolását; - ki kellett űzni Istent a földi Paradicsomból, hogy az ember meg-teremthesse önálló, szabad társadalmát, a liberális polgári demokráciát, vagyis a kapitalizmust. Ezt a gyorsuló folyamatot politikai és vallási tekintetben is méltón fémjelzik: az anglikán egyház leszakadása, majd az angol polgári forradalom (Oliver Cromwell), a felvilágosodás (Voltaire, Rousseau, stb.) és a Francia Forradalom, a Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az USA megalakulása. A kor eszmei centruma az ember; - de Istenből már csak az a kevés, ami megmaradt. A liberalizmus árnyékában ott munkál a pénzfétis, mely nem végez félmunkát; nem éri be, csak teljes győzelemmel. A templomkert bokraiban is a sátán bóklászik...

Az 1800-as évektől már nem kérdéses többé, ki az úr e Földön; - megtörténik az égi és a földi hatalom, az állam és az egyház végleges különválasztása. A pénz egyre inkább világ-hatalommá; sőt, egyeduralkodóvá erősödik, s az életminőség középpontjában az ember és az Isten is egyre alárendeltebb szerepet játszik; a pénz (ön)imádata általános, kötelező életformává, vonzáscentrummá alakul... Festett, vásárolt s megrendelt eszmék lépnek a klasszikus szellemi irányzatok, az ősi konzervatív értékek helyébe. A fétis felnövő uralma szinte azonnal létrehozza látszólagos „ideológiai ellenfelét”, a kommunizmust, ami éppoly torz, mint maga a kapitalizmus. Az Októberi „Forradalom” tudathasadásba kergeti a világot...

Kb. 1950-től, túl a II. világháború megrázkódtatásain - az „Isten igája alól” csak nemrég felszabadított ember észrevétlenül rendkívül picire zsugorodik a mindent maga alá teperő pénz-áradat keltette testi-lelki megpróbáltatások terhei alatt. A pénz liberális uralma nemcsak ‘a rég legyőzött egyházat’, hanem már a még úgy-ahogy működő államot is veszélyezteti, amikor annak feltétel nélküli kivonulását követeli a „szabad piacgazdaságból”...

A pénz szökőárja már nem tűri tovább, és lebontaná a nemzet-államok határait is, a multinacionális tőke szabad terjeszkedése révén. A világ „keleti felét” bitorló nemzetközi kommunizmus térdre-kényszerítése után - 1990-től felerősödnek az „újrafelosztás” folyamatai, egymással részben ellentétes tendenciákat szülve. Az integráció korábbi (Észak-Atlanti Paktum, Közös Piac) formái helyébe a NATO és az Európai Únió, mint a nemzetállamokat katonai és gazdasági szempontból még szorosabban tömörítő új formációk lépnek, miközben látványosan folyik az államhatárok külső és belső lebontása, az országokon átívelő, liberális világképet megvalósító multi-és szupranacionális társaságok globalizációjaként, mintha csak egy tudattalan, természeti kataklizmát élne át a világ...

De a legszörnyűbb veszély, ha a szakrális álruhába bújt földi hatalom összefog a pénzhatalommal! Közös paktum-elitje leblokkolja a természetes kiválasztódás véletlenszerűségét, az egészséges spontán szelekciót tudatos kontraszelekcióval helyettesíti; és leblokkol egyáltalán a modern társadalom fejlődéséhez szükséges minden nélkülözhetetlen információt! A pénzügyi megszorításokat (a restrikciót) a pénzügyi elit; - a szellemi értékek kivonását pedig a titkos társaságok végzik. Márpedig a modern társadalom hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ! Ezzel az elit behúzza a társadalmi haladás ‘vészfékjét’... A társadalom mobilitása megdermed, a kialakult kasztok csak a saját kasztjukkal kommunikálnak, mindent titkosítanak, és a szupranacionális elit a hamis prófétái (mint Francis Fukuyama) révén kihirdeti, hogy: „Az emberiség történelme véget ért, itt van már a Kánaán; mert világszerte győzedelmeskedett a végső és legfejlettebb társadalmi rendszer, a liberális polgári demokrácia.” A pénzét szintén megérő Samuel P. Huntington pedig meghirdeti a civilizációk összecsapását, ami a III., permanens világháború hivatalos ideológiája. És hogy mire képes a fundamentalista vallási fanatizmus, ha nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni „a végső leosztás” világhatalmi status quo-ját; - láthattuk 2001. szeptember 11-ikén, amikor New York City Manhattan negyedében, „a hijackerek” által menetrendszerűen eltérített Boing-ek, a felhő-karcolókba belefúródva ledöntötték a World Trade Center ikertornyait...! Ekkor a torony falán felgomolygó füstoszlopból hirtelen kirajzolódott egy ördögfigura kérészéletű sziluettje; vagyis Lucifer egy pillanatfelvétel erejéig manifesztálódott. Ám az igazi kérdés, hogy ki volt, aki az ördögnek ezt a szörnyű megbízást adta?!

Egykor a hitünk az embert szolgálta; hogy általa üdvözülhessünk. Valamikor az információ, a felvilágosult - gnosztikus, szakrális? - tudás abszolutizálása (vö.: Voltaire) az emberi életminőség javítását célozta, mert a függetlenségre törekvő ember szembeszállt az Istennel, hogy megteremtse a saját önálló, „Isten nélküli” világát. Amint Bródy János szövegíró adta a rockoperában István királyunknak a szájába a szakrális-pogány végszót: „Veled Uram, de Nélküled!” Sok-sok év-századon át a pénz általános egyenértékesként (értékmérőként) funkcionált, hogy elősegítse, lebonyolítsa a növekvő árufelesleg kereskedelmi forgalmát... És ma?! A pénz, vagy az ember?!

Mert mivé silányult mára a hitünk? Lokális népirtó hadgyakorlatok fedőneve lett, hogy a hatalom letérdelve imádhassa önmagát. Mert mit szolgál ma a tudathasadt információ? Egyrészt az irattárak titkosított dokumentációit gyarapítja, másrészt tömegcikk, kommersz bóvli, „szappanopera” és hazug statisztikák hamis szám-adatai, hogy bizonyítsák a népnek: milyen jól is él... Miközben titokban minden értéket felemészt a preventív világháború... Mert vajh’ mivé lett az aranyfedezetű pénzünk? Fémszálas papírrá, amiből annyit nyomtathat a magántulajdonná (FED) alakult-aljasult dollár-jegybank, amennyi éppen elég a világ maradék nemzet-államainak folyamatos és végső hitelezői zsarolásához. Elektronikus jelhalmazzá akármelyik bank számítógépében, amit össze-vissza írogatnak, egyik számláról a másikra, míg elfogy, de már nem fűződik hozzá semmilyen értékteremtő munka, teljesítmény vagy valós információ. A pénz jelkép lett, derivatíva; - a hatalom és a gazdagság önszaporító szimbóluma: az önimádó Aranyborjú, a Mammon látra szóló hatalmi képmása.

Utolsó, végső megoldásként vagy sürgősen lebontjuk ezt az emberiségen ‘végleg’ eluralkodott rákos daganatot - a hamis tudat és a hamis pénz civilizációját -; vagy (újból) Krisztusra bízzuk a Világ (Isten temploma) kitakarítását, és megvárjuk az utolsó ítéletet, mikor egyszer s’ mindenkorra száműzi a Földről a kufárokat. Akik ellene szegülnek az ördög pénzének (s füstfényképének a szimbólum falán), azok Krisztus kegyelmét; - akik viszont nem, azok Krisztus igazságát ismerhetik meg...

Vegyük elő a józan eszünket! Hátha van még ‘vissza-‘, esetleg egy másik út...

Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyző-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi korporáció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyar-országot!); - de a csomagba tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik...

Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fű alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált! - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszer-váltásból és a globalizációból nekünk csak ez jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyar-országon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi globalizáció, integráció céljával...

Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Hol volt ‘a fejlődés görbéjének extrém inflexiós pontja’, ahol még más irányba is fordulhattunk volna, látva a veszélyt?

Ezekre a kérdésekre is keresem a feleletet publicisztikáimban, melyekkel egyszer s’ mind visszatekintő történeti elemzést, választ is szeretnék nyújtani és adni arra a legégetőbb alapproblémára, miszerint: Mi a fontos ezen a világon, a pénz vagy az ember, az emberi lélek? Kevesek olcsó sikere vagy sokak örök üdvössége?!

Kezdjük az elemzést, mindjárt az események viharában, a dolgok legközepén!

Miniszterelnöki mozaikkép

Magyarországon általános pénzügyi, gazdasági, társadalmi (kultúrális és erkölcsi) válságot élünk át. A történelmi szükséghelyzet mindig "előteremti" a személyt, aki a válságot megoldani hivatott. Az országnak olyan vezető személyiségre van szüksége, aki meghatározza a követendő új irányt, - ugyanis az 1980-as évek elején-közepén megkezdett gazdaságpolitika már nem folytatható tovább.

Kiből lehet miniszterelnök, - kiből nem?

Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?

Erre keresem a megfelelő választ, kizárólag az "adósság-csapda" korszakából vett történeti tények alapján.

1.

Gazdaságtörténeti visszatekintés

Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdődött; - előzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idő tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.

Az emberarcú démon (gólem) szalonképtelen; - társadalmi rendszere, a politikai alapon monopolizált, kölcsönös tehetségtelen-gátlástalan elvtársiasságon alapuló vadkapitalizmus pedig csak növekvő hitelek révén képes ideig-óráig működni.

1968-ban megkezdődött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetőségét rombolta szét, anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac előnyös hatásai erőteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.

Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerűsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erőegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képződmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi előnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...

1971-1972-től egyre erősödő ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra már évi 30 % fölé nőtt, aminek egyenes következménye többek között a bankkamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.

1968-1975. között korábban (és azóta is!) soha nem látott mértékben nőtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nőttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentősen bővült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.

1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nőtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelődött. Mivel a folyamat állítólag tartósan és visszafordíthatatlanul fennállt, 1978-1981. között végleg felborult Magyarország külkereskedelmi és ezzel a fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...

1977-től megkezdődött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az első szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; - a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése (1988-tól) óta viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.

1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása. Az állami költségvetés növekvő deficitje következtében a magyar állam belföldön is kezdett eladósodni a hazai bankoknak, külföldön pedig - a magyar bankrendszer közvetítésével felvett hitelek miatt - elsősorban a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)-nak.

1982-1989-ig Magyarország bruttó külső adóssága elérte a 20 milliárd USD-t. Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettől kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.

1996-ban a külső adósság 35 milliárd USD-ra nőtt; - miközben a GDP jó, ha eléri az 1990. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökken, a beruházások (a hitelek és a befektetések) pedig a termelő ágazatokban 3 éve gyakorlatilag megszűntek.

Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdődött, - 1988. tájékán. A még privatizálható állami vagyon össz-értéke hozzávetőlegesen 6000 Mrd forintra (60 Mrd USD-ra) becsülhető 1990-ben, amikortól is a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag (ÁVÜ) vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett. A hivatalosan deklarált cél az államadósság privatizációs bevételből történő visszafizetése volt.

1993. végéig lezajlott az állami vagyon kb. felének a magánosítása; - ennek ellenére a külső és a belső államadósság összege folyamatosan tovább nőtt.

1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költségei pedig már meghaladták a vagyon-értékesítés árbevételét (!).

1995-ben újból olymértékben felgyorsult az állami vagyon - elsősorban a köz-szolgáltatók portfoliójának az - értékesítése, hogy a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent.

1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nő.

A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehető csúcspont után és óta folyamatosan csökken, - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhel.

A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, hiszen a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékű költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe. Mindezeknek köszönhetően ott tartunk, hogy:

n A félmillió munkanélküli és a pályakezdők helyzete reménytelen, álláshoz talán már sohasem juthatnak, hisz’ új munkahelyek szinte egyáltalán nem létesülnek.

n A vállalatok, vállalkozások növekvő hányada fizetésképtelen, felszámolás alatt áll, épphogy csak vegetál, vagy éppen eladó.

n A munkanélküli-segélyből már nem lehet megélni, de tartósan vegetálni sem.

n A hivatalosan megállapított létminimum összege egyszerűen nevetséges, abból egy hétig pusztán étkezni sem lehet, nemhogy egy hónapig önállóan élni.

n Egyébként már a létminimum-bér is személyi jövedelemadó-köteles, ami még tovább csökkenti annak a reálértékét.

n Az átlagos nyugdíj a hivatalosan deklarált létminimum-szintű vegetálást jelenti több millió ember számára; - a külön munka jövedelme növekvő mértékben adókötelessé teszi a nyugdíj összegét is, így a nyugdíjas tovább-dolgozásának nincs sok anyagi haszna. A nyugdíjas kort - különösen a férfiak közül - is csak nagyon kevesen érik meg, sok örömük azoknak sincs benne.

n A tanulás és szakképzés már horribilis kiadásokkal jár együtt, amit csak biztos anyagi háttérrel rendelkező családok tudnak gyermekeik számára biztosítani. A magas szakképzettség megszerzésének anyagi perspektívája kétes és ingatag; sőt, a szakképzettség még egyáltalán nem garancia a biztos munkahelyre.

n A fiatalok nem lépnek házasságra; - ám, ha megházasodnak is, nem vállalnak gyermeket. A biztos egzisztencia sem elégséges a lakásszerzéshez; a gyermek-neveléshez pedig mindkettő elengedhetetlenül szükséges.

n A beteg ember képtelen megvenni a gyógyulásához szükséges gyógyszereket, - így az esetek többségében kénytelen alacsony színvonalú, vagy pusztán tüneti kezeléssel beérni. A kórházi ápolás költségeit már úgyszólván senki nem tudja megfizetni, - a komolyabb műtétek díját pedig még kevésbé. Az orvosi ellátás színvonala is folyamatosan romlik.

n Az egészséges középkorú ember retteg a betegségtől, fél, hogy elveszítheti az állását, - akkor pedig nem lesz miből kifizetni a család-fenntartás kiadásait. Így a munkavállaló, a vállalkozó, a családfenntartó sohasem lehet beteg; vagy ha igen, úgy ‘nem vallhatja be’.

Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következő csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság; - illetve az esedékes éves adóbevallása kitöltésére, az újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerű magyar állampolgár...

2.

A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök

A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetője Magyar-országon hagyományosan a Kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelő személyiségű miniszterelnököt, aki az idők szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelő embert, - majd elő-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor pedig fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elő.

A válság egy rendkívüli állapot; így a válság-korszak rendkívüli személyiségű miniszterelnököt "teremt elő", illetőleg követel a helyzet megoldására.

Bizonyos értelemben talán "lehangoló" lehet az a nézet, az a történelmi helyzet-elemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - de hát meg kell ismernünk a valódi összefüggéseket...

Magyarországot 1982-től az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékűvé silányul a fizetőképességünk látszatának megőrzésével szemben - akkor az ország már végzetes betegségben szenved, és közel a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bűzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban működő egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...

Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepő is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat, nem illúzió; - viszonylagos, ámde valóságos jólét volt ez. A növekedés biztos alapjait a dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, amely a reálbérek, az életszínvonal folyamatos emelését is lehetővé tette.

Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezőjére fordult! A külkereskedelmi csere-arányaink romlani kezdtek; - a világ-piaci ár-arányok ettől kezdve kizárólag a magyar gazdaság növekvő hátrányára változtak. Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta, - pénzügyi tranzakcióink, hitel-felvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink egy-szerre csődöt mondtak...

Először még a világméretű olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "előre ki-számíthatatlan" árhatásai gyűrűztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott előre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnali, kivédhetetlen és nagy összegű károkat okozott Magyarországnak.
Miáltal természetesen állandóan nőtt a gazdaság hitel-igénye, melyet az amúgy is éppen jótékonykodni vágyó nyugati hitelezőink korlátlanul ki is elégítettek...

Eladósodtunk; - a jólétnek pedig mindenestül egy csapásra vége lett.

Történt mindez úgy, hogy a magyar gazdaságban, belül semmi sem változott, nem romlott el! Mintha csak a magyar munka értéke, a "magyar részvény árfolyama" érthetetlenül-sorsszerűen és nagy hirtelen elkezdett volna zuhanni egy misztikus-átláthatatlan nemzetközi tőzsdén! Mintha csak a magyar gazdaságot "egyetlen borgőzös éjszakán" mindenestül elkártyázta volna valaki; - anélkül, hogy a benne élők ebből valamit is észrevettek, megértettek volna! Később persze elmesélték nekik...

Cserearány-romlás!

Világpiaci olajár-robbanás!

Nemzetközi tőzsde!

Valutaárfolyam-spekulációk, nyíltpiaci tőke-és hitel tranzakciók!

Világbank és Nemzetközi Valutaalap!

Adósság-csapda!!!

1989-1990.: R E N D S Z E R - V Á L T O Z Á S !

Lett egy csomó politikai pártunk, - az addigi EGYPÁRT helyett.

De a lényeget tekintve mi változott?

Az adósságcsapda-korszak (1982-től) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják, - "kezelik" az adósságot. A helyzet folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Az országból pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az ‘értéktelenné’ vált magyar munka, az export-termékek özöne, a kamatok, a pénz (forint és valuta), a természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az okos emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, illetve minden, ami csak mozdítható.

Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis száz-dollárosok, a népbutító és család-tönkretevő liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mesterséges szemét, a környezetszennyező technológiák, a kóbor és a karvaly tőke, a McDonald's, a NATO és az IFOR, a rave és a techno (zene), a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blőd műhold-adások, az ukrán, az orosz, és a ki tudja még milyen maffia, stb.

A valódi termelőtőke, a stratégiai befektetők nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló-tőkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és "értelme".

Nemsokára tehát nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.

(Persze; pl. akváriumot is így szoktak tisztítani: kiemelik belőle, ami használható, megtartható, ép és egészséges, s még értékes, - azután fertőtlenítik, kiürítik, majd folyó víz alatt jól kimossák az egészet...)

Az adósságcsapda-korszakban bármely párt kormányának bármelyik miniszter-elnöke mindig kényszerpályán mozgott - mindegyik ugyanazt csinálta -, de nem csupán a mozgástér beszűkülése miatt, hanem szubjektív (személyiségi) okok miatt is.

A korszak legutóbbi jelentősebb miniszterelnökei (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula) mindenekelőtt a hatalmat szerették megragadni és gyakorolni; - más és más értelemben ugyan, de egyformán kiválasztottnak hitték magukat. Hivatalukat ‘küldetésnek’ tekintették, és ebben nem is tévedtek...

A magyar nemzet szolgálatához azonban nem rendelkeztek elég hittel, erővel, bölcsességgel és alázattal; - azt gondolták: ők eleve felkent pásztorként terelgetik az egyszerű népet az ismeretlen Kánaán felé. De a legnagyobb baj talán az volt, hogy nem ismerték fel az őrvény gyorsuló szívó hatását, a közeli zuhatag hangját; így a fokozódó válság megoldására nem rendelkezhettek megfelelő koncepcióval.

Nem volt semmilyen koncepciójuk.

Ezért jutottunk el mára egészen a tévút legvégére.

Más megközelítésben: végleg véget kell vetnünk az "öröklött" és önhitt miniszter-elnöki paternalizmusnak! Néhány példa, mire is gondolok:

n Grósz a saját uralma egyetlen (rettegett, fenyegető és nem kívánatos) kvázi-alternatívájaként a „fehér terror” rémlátomását vázolta fel; - ő már nem él, és még csak vörös terror sincsen, nemhogy fehér.

n Németh miniszterelnöksége vége felé is felröppent valamiféle rejtélyes sajtóhír egy „készülő merénylet” állítólagos leleplezéséről, amiről aztán többet soha-sem lehetett megtudni. (Egyébként Németh volt a legkevésbé paternalista - de nem is volt kifejezetten "küldetéses" miniszterelnök.)

n Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt volna lenni, továbbá "keresztény Magyarországot akart", mivel „csak annak van jövője”, - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Ezzel szemben Antall meg-halt, az országhatárokon belül még mindig csak 10,5 millióan vagyunk, viszont Magyarország közel ezer éve keresztény, és egy ideig talán még az is marad. A politikai öröksége viszont elillant, mint a kámfor. Mindenki másként értelmezi.

n Horn ‘kezdte’ egy "kvázi-merénylet"-ként is előadott rejtélyes autóbalesettel, ami szemernyit sem csökkentette életerejét és/vagy fanatikus küldetéstudatát. Azóta privatizációs stabilizációjával és Bokros-csomagjaival, sőt a NATO által vezet (meg) minket Európa felé, amelynek egyébként a kelet-közepén élünk... Rendületlenül hiszi is, hogy megoldja az ország dolgait.

Mesterséges aggodalomkeltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés és önfeledt paternalizálás helyett végre olyan határozott koncepcióra - és azt meg-alkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükségünk, ami és aki segítene az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, sőt, ami és aki egyszer s’ mindenkorra véget vetne az 1982. óta rendületlenül folytatódó mély-repülésnek: megmutatná a hihető utat a valódi és tartós konjunktúra-korszak felé.

3.

Forradalom és adósság, - a miniszterelnök személyisége

A legveszélyesebb társadalmi földcsuszamlás a valóban ‘spontán’ forradalom lenne, amelyet - legalábbis eredetileg - nem manipulatív céllal robbantanak ki: a korgó gyomrok, az éhes nép forradalma.

Irányított - tehát manipulatív - forradalom kirobbantásának a veszélye Magyar-országon jelenleg nem áll fenn. A manipulált forradalom (vagy puccs) ugyanis - burkoltan vagy nyíltan - mindig valamilyen diktatúra bevezetését és hatalomra juttatását szolgálja. Pillanatnyilag közvetlenül sem fasiszta, sem egy kommunista diktatúra kialakulásától nem kell félnünk.

Egyébként is: ami 1987 és 1991 között Magyarországon lezajlott, az a lényegét tekintve csendes, vértelen, manipulált forradalom volt (vö. pl.: MSZMP MSZP-vé alakulása, köztársaság kikiáltása, spontán privatizáció, MDF-SZDSZ paktum, taxis-blokád, stb.), amelynek a megvívásából az "elit" szándékosan kifelejtette a néptömegeket, "nehogy bajt okozzanak". Elég volt, ha szavaznak...

Létre is jött a legmodernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája.

A bankok, valamint a média által pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, - miközben a nép mindenből kirekesztve nyomorog.

A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, - így rövidesen mindenki rabszolgává válik, aki nem a szűk körű elit tagja. Ezzel párhuzamosan az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, éppen úgy, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.

Fasizmus nem lesz, a kommunizmus egy darabig még nem jön vissza; - pénz-és média-diktatúra viszont sajnos van.

El kellene kerülnünk a korgó gyomrok forradalmát is, mert az nem old meg semmit, ellenben újabb irtózatos veszteségekhez vezethet.

Ugyanakkor országos "televíziós kísérletet" folytatnak velünk, amelynek lényege az egyszerű nép "oktánszámának megállapítása". Mikor a korgó gyomrok milliói már nem bírják tovább elviselni a "restrikciós kompressziót" - bekövetkezhet az explózió... Hülye egy kísérlet - játék a tűzzel -, annyi szent! Mintha a koncepció nélküli miniszterelnökök tehetetlenségükben mindig csak arra játszanának, hogy a végső kollapszus soha ne az ő parlamenti ciklusukban következzék be, hanem a restrikciós-kompressziós bomba lehetőleg épp az ellenzék kezében robbanjon fel!

Amikor a Németh-kormány 1989-ben rádöbbent arra, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli az elődei lelkét, úgy ‘megijedt’, hogy azonnal több pártra szakadt, MSZP-vé alakult, pluralista lett, kiírta a szabad parlamenti választásokat, átadta a hatalmat (az adóssággal együtt!!!), - majd a nómenklatúra spontán privatizációs zsákmányával a zsebében legott ellenzékbe ("gazdasági illegalitásba") vonult...

Hadd robbanjon mások kezében a kibiztosított kézigránát, hadd kattanjon mások kezén az adósság-bilincs...

Az Antall-kormány is egy-két év alatt (1990-1992.) belátta teljes tehetetlenségét, sőt, miután már megértette a privatizációs bevételek elégtelenségét, - az adósság-kezelés terén direkt tehetetlenkedésre rendezkedett be (lásd: Kupa-program, mint posztszocialista "nesze semmi, fogd meg jól!"). Ugyanakkor a magára hagyott nemzetgazdaság ezekben az években kezdett egy kicsit magához térni...

Jelentősebb hitelekhez, befektetésekhez ugyan most sem nagyon juthatott, de leg-alább az állandó újabb elvonások, megszorítások réme éppen nem fenyegette...

Némi óvatos növekedés is megindulni látszott.

Ám 1993-1994-ben már nem történt semmi új, a privatizáció is megállt.

Ez a kormány is ‘megúszta’: sem az adósságot nem csökkentette, sem a nemzeti vagyont mind el nem kótyavetyélte, sem komplex államháztartási reformot nem kezdeményezett. Patt.

A Horn-kormány azután nagyon hamar bebizonyította, hogy a gazdaság és a nép restrikciós kompresszió-tűrése minden várakozást felülmúl! Minden gazdálkodó szervezet, vállalkozó és egyéb adóalany (ember) szép engedelmesen besimult az adóprés, illetve az általános "béke feneke alá"; - az egetverő megszorítások és a mindenfajta pénzügyi atrocitások ellen még csak nem is nagyon tiltakozott senki.

A mélabú és a depresszió viszont már mindent beborít.

Nem csoda, hiszen az alkotmánysértő Bokros-csomagok béka-perspektívájában az átlagpolgár is már-már elhiszi: az ország mielőbbi ‘talpra állásához’ sok kicsi fogtömés vagy foghúzás jellegű dilemma helyes megoldásán keresztül vezet az út.

Nosza, áldozzuk fel a teljes fogsorunkat az államadósság visszafizetéséért!

A Horn-kormány így abszolút sikeres két évet tudhat maga mögött, hiszen a fél- időben a teljes pénzügyi és politikai összeomlás réme ismét csak az ellenzéket, a nemzeti oldalt fenyegeti majd inkább.

Az igazi tét az, hogy végül is éppen kinek a térfelén lesz a labda, amikor a bili teljes tartalma kiborul. Félő, hogy ez az idétlen politikai egy-érintőzés már vége felé közeledik, mert az edény már színültig megtelt...

Nehogy az ártatlanokra boruljon, midőn egyszer csak kidűl!

Az államadósság (35 milliárd USD) körül valami nagy disznóságnak kell lenni, ha ennyire nem mer hozzányúlni senki, immár 10-15 év óta!

Gondoljuk csak el:

n A szocializmus 45 éven át fennen hirdette, hogy a társadalmi tulajdon (TT) egyformán mindenkié. A privatizáláskor aztán társadalmi részvény sehol, - a magánosítható nemzeti vagyon (1990-ben kb. 60 milliárd USD) egyharmadát szétvitték a kommunisták, kétharmada jórészt ismeretlen külföldi cégeké lett.

n Az államadósságot (1990-ben kb. 20,5 milliárd USD) néhány tucat rövidlátó szocialista politikus és dörzsölt kozmopolita bankár "hozta össze", mégis a teljes nemzetet terheli a visszafizetési kötelezettség! (A hiteleket mind tudtunk nélkül - titokban - vették fel, hülyeségekre, de legfőképpen nem ránk költötték; visszafizetni azokat kamatostul mégis mindannyiunknak kell.)

n Az 1990 és 1996 közötti időszakban lényegében "tovatűnt" a privatizálható nemzeti vagyon, az egyszerű állampolgárok milliói ma is vagyontalanok, sőt nincstelenek, - ugyanakkor a külső államadósság már 35 milliárd USD.

Se pénz, se posztó; sem vagyon, sem állami fizetés; sem stabil állam, sem virágzó magángazdaság; sem az egyéni vállalkozás létbiztonsága, sem állami társadalom-biztosítás. Sem egészség, sem gazdagság - sem erkölcs, sem kultúra...

Az adósság-állomány ma sem "publikus", részletes mibenlétét még mindig sűrű homály fedi, a hitel-szerződéseket és azok teljesítését titokzatosság övezi. Vajon meddig még, és főleg miért?! Mindez kísértetiesen hasonlít a fogyasztó számára ismeretlen és megismerhetetlen tarifákkal összeállított új típusú villanyszámlák kalkulációjához. Vajon ezek az egyoldalúan, sunyi erőszakkal ránk hárított újabb és újabb teljesíthetetlen fizetési kötelezettségek, ezek a népnyomorító, kifosztó diktátumok jelentenék számunkra a hőn áhított demokratikus jogállamot, rá-adásul a civilizált Európába vezető eufórikus diadalmenetet?

Józan ésszel persze nem is gondolhatjuk, hogy ez az áldemokratikus gyászmenet mintegy szándékosan a lakosság tönkretételét célozná. Inkább talán arról lehetne szó, hogy akkora szemétdombot kellene egyszerre eltakarítani, amely mint feladat meghaladja vezető politikusaink lelkierejét, bátorságát, szakértelmét és nemzet-szeretetét.

Nem az a baj, hogy a mindenkori kormányok, miniszterelnökök - legyenek bármely politikai párt képviselői - 15 éve mintha folyamatosan a nemzetünk érdekei ellen cselekednének, hanem inkább az, hogy valójában nem tettek, nem tesznek a nemzetért semmit.

Pártállásától függetlenül; - milyen is legyen Magyar-ország soron következő, leendő új miniszterelnökének a személyisége?!

· Önálló, teljesen új, átfogó gazdaságpolitikai koncepcióval kell rendelkeznie, amelyet ő dolgoz(tat) ki és amelynek eredményességében maradéktalanul hisz. Amelynek a véghezvitelét mindennél fontosabbnak tekinti, és amelynek a meg-valósítására szenteli egész hátralévő életét. (Mert a végrehajtáshoz 4 év kevés, viszont a helyes utat végre meg kell találni, arra rá kell térni. A kezdő lépések megtétele tehát - a feladat nagysága miatt - élethivatás.)

· A gazdaságpolitika megalkotásában a legjobb szakértőnek kell lennie, nem taktikusnak, hanem stratégának; - lévén a feladat nem miniszteri, hanem miniszterelnöki. Ellenkező, illetve minden más esetben jégre vihetik a tanács-adói - mint tették ezt Antall Józseffel, vagy Horn Gyulával egyaránt.

· Oly karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példa-mutatásával, egyéniségének az egész pozitív kisugárzásával, tett-erejével képes magával ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyű a becsapott nép bizalmát elnyerni, visszaszerezni.

· Olyan áldozatkész, küldetéses embernek kell lennie, aki mélyen hisz vezetői elhivatottságában, és kész egész életét feltenni a hatalmas feladat megoldására. Oly nagy formátumú politikusnak kell lennie, aki mentes alantas ösztönöktől, minden kis-szerűségtől, hatalomvágytól, kisebbségi komplexusoktól. Sikeres embernek kell lennie, aki ismeri és szereti a győzelmet, - ámde zokszó nélkül, szépen tud veszíteni is, ha minden kötél szakad.

· Határozott nemzeti öntudattal kell rendelkeznie, plebejus beállítottsággal. Az elithez tartozás felsőbbrendűségének gondolati csapdájában vergődő önhitt, önző ember a feladatra eleve alkalmatlan.

· Egész nemzetben kell gondolkodnia. Aki bármilyen ember-csoportot - akárha még csak gondolatban is! - ‘kirekeszt’ a nemzet testéből, az csupán kicsinyes önmagáról mond ítéletet. Az elérendő célunk az egész magyar nemzet kollektív boldogulása. Legyen családszerető. A család a nemzet erkölcsi és gazdasági alapja.

· Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás. Az embereket, a vállalkozókat most hagyni kell dolgozni, termelni és kereskedni; ÉLNI KELL HAGYNI MINDENKIT! - csak a bűnözést kell korlátozni.

· Fiatalnak, erősnek, tettre késznek, egészségesnek és/de bölcsnek kell lennie. Öreg, gyenge, melankolikus, lassú, szentimentális, szenilis, vagy éppen beteg ember könnyebben köt elvtelen (SZDSZ-) paktumokat. A bölcs - bár hitében megingathatatlan - kompromisszumra kész, tudja, hogy a kis téteket el lehet veszíteni, megnyerni a nagyokat kell.

· Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívő, erkölcsös embernek kell lennie, akitől eredendően és egyaránt idegen mindenféle trükközés, blöffölés, demagógia, egyhelyben járó taktikázgatás, politikai praktika, mellébeszélés-köntörfalazás, hazug ígérgetés és álszent ige-hirdetés.

· Látó embernek kell lennie, aki majd előre látja a legfontosabb folyamatok és cselekmények végkimenetelét, aki látja a jobb jövőt, és vállalja annak meg-teremtését is, - aki felvállalja a népvezér cseppet sem hálás szerepét. Késznek kell lennie az "Isten báránya (Agnus Dei)" szerepkör betöltésére is.

Amennyiben az új miniszterelnök a fentiekben leírt követelményeknek megfelel, a személyisége ötvözi a 10 pontban körvonalazott tulajdonságokat, úgy Magyar-országot kivezetheti az adósságcsapda-korszakból anélkül is, hogy előbb túlélni kényszerüljünk a korgó gyomrok forradalmát, ami pedig a nemzethalál vízióját vetítheti előre.

Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, vagy ne adj' Isten későn érkezik, úgy még nehezebb időknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához...!

Jó lenne végre egy olyan csendes, "jó irányban manipulált", eredményes össznépi forradalom, amit az egész nemzet lelkesen a magáénak érezhetne előtte, alatta, és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló, határozott, okos és erős miniszter-elnök, akinek tiszta és egyenes a tekintete.

Gőgös, és/vagy sanda tekintetűek, - kérjük, ne jelentkezzenek!

N y í l t l e v é l O r b á n V i k t o r h o z

a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjúhoz kapcsolódóan

"Minden népnek van valamifajta közös nevezője, a homo sapiens mint nevező pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves közös magyar történelmünk."

Mottó: "Egy ellenzéki összefogással meg lehetne fordítani az erőviszonyokat, enélkül azonban nehezen képzelhető el." (Idézet Orbán Viktortól)

Kedves Orbán Viktor!

A Varga Domokos György szerkesztésében a Demokratában közzétett interjúd új reményeket ébresztett bennem a magyar nemzet jövőjét illetően is.

A jelenségek az Univerzumban - a Földünkön is - egyetemes és kölcsönös össze-függésben, valamint meghatározottságban (!) állanak egymással. Érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre is, hiszen az ember a természet része.

Ray Bradbury novellájában "történik", hogy az időben évmilliókat visszautazó őslényvadász-expedíció vigyázatlan tagja letér a szigorúan kijelölt ösvényről, és akaratlanul, de eltapos egy lepkét. Amikor visszatérnek saját jelenjükbe, mindent változatlanul találnak - egyetlen kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnök-választás nem az általuk ismert, hanem ellentétes eredménnyel zárult. A lepke elpusztítása visszamenőleg megváltoztatta a múlt egészét, - a módosult emberi történelem pedig "egy kissé" megváltozott jelenhez vezetett!

Az elnökválasztáson a konkurens elnökjelölt győzött.

Lehetséges, hogy egy vigyázatlan időutazó (a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényről letérve a múltban Magyarországon is eltaposott egy lepkét?!

Számodra "a választás" 1994-ben váratlan eredménnyel zárult. Bölccsé kellett válnod egy politikai szétválás, majd a választási vereség tanulságainak levonása által, - emellett hűnek kellett maradnod önmagadhoz.

A Janus-arcú szövetségesen, az "apa-komplexuson" sikerrel túlléptél. Az egykori kormánypárt széthullása óta a középen hatalmas űr tátong, amelyet betölteni ma könnyebb lehet. Nem terhel atyáid vétke; viszont tiéd az örökség, és a boldogabb jövő. Harmadszor már senki nem léphet semmilyen lepkére.

A potenciális miniszterelnök-jelöltek - a hatvanévesek - "amortizációja"

1996. február 29-ikén arról írtam a Demokratában, hogy Magyarország eljövendő miniszterelnökének a személyisége objektíve determinált. Indirekt szelekcióval próbáltam gondolatban kikövetkeztetni az új miniszterelnök lehetséges személyét. Sorba vettem a ‘jelölteket’, személyes tulajdonságaikat egybevetettem az általam körvonalazott etalonnal: és nem örültem az eredménynek. A mércém bizony túl szigorúnak bizonyult!

Később megértettem, hogy munka-hipotézisemben volt a hiba: februárban még a tökéletes miniszterelnököt kerestem, aki személyesen nem létezhet. Májusra - a Demokrata segítségével - megtaláltam a szükségszerű miniszterelnököt.

1998. új miniszterelnöke csak jelenleg is elismert politikus lehet. A hátralévő 2 év során a legprofibb párt sem lehet képes vadonatúj miniszterelnököt felépíteni, - így csak a meglévő "készletből" gazdálkodhatunk.

Februártól májusig sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy megvilágosodjék a jövő. Ahhoz, hogy a szilaj (nehézkes, de bátor és igazságszerető) magyarság a 24. órában mégis eszméletre térhessen, - a teljes történeti múltnak és az összes délibábszerű reménynek össze kellett omlania.

A reformkommunizmus bukása után milliók utolsó illúziójának bizonyult még az MSZP is, az SZDSZ pedig elveszítette ártatlanságát. Kimutatta a foga fehérjét, mert koalícióra lépett a volt kommunistákkal, majd azonnal az ujja köré csavarta őket. 1996-ban bekövetkezett az MDF felbomlása, majd kérészéletű média-siker után mintha elvirágzott volna a Kisgazdapárt is...

Az eszmék eróziója konkrét személyekben és konkrét személyek által zajlik. Az ellenfelek elfogyasztották egymást, eszméik pedig rendre lejáratódtak.

A "hatvanévesek" a kilencvenes években sorra amortizálódtak:

· Pozsgay Imrét, a nagy népi szocialistát végleg pályán kívülre lökte volt pártja, valamint a ‘négy-igenes’ szavazás, pedig jobb sorsra lett volna érdemes.

· Antall József, a rendszerváltás miniszterelnöke dolgavégezetlenül meghalt.

· Boross Péter, Für Lajos a választási vereség után megszenvedte még az MDF agóniáját, - a pártjuk mostanra mellékszereplővé vált.

· Szabó Iván ‘felfedezte’ magában a liberálist és Szabad Györggyel együtt létre-hozta az azonosíthatatlan tömegbázisú és politikai töltésű MDNP-t.


Három "hatvanas" még keményen tartja magát a ringben:

· Horn Gyula még javában uralkodik, - és "stabilizál".

· Csurka István keményen vádol és füstölög.

· Torgyán József is ereje teljében érvel, vitatkozik és pöröl.

A "hatvanasok" mindegyike rendelkezik kiváló személyes tulajdonságokkal, ezért mindegyiküknek jutott is valamilyen sajátos-fontos szerep a rendszerváltásban, Magyarország átalakulásában. De ugyanakkor - mint egy átmeneti kor átmeneti személyiségeinek - egyiküknek sem adatott meg az igazán nagy államférfi vala-mennyi jellemvonásának összessége. Egyikükből ez hiányzott, - a másikukból az. A hatvanasok egy rossz korszakban születtek, néhányan rossz lóra tettek egy mélységesen gonosz korban, - mások viszont úgy öregedtek meg, hogy sosem engedték őket a tűz közelébe. Életrajzukon imitt-amott gyanítható és/vagy valódi szeplők éktelenkednek, a fejükben zavar és bizonytalanság uralkodik, a lelkükben elkeseredés és bús önmarcangolás. Nem egy esetben ellentmondásos, köpönyeg-forgató életutak.

Ez egy komplett generáció, amely életének a legerősebb cselekvő évtizedeit egy örökké fennmaradónak látszó, ám mindenestül hazug rendszerben volt kénytelen leélni. Az álság és a képmutatás sajnos beleivódott még a legjobbakba is...

A "hatvanasok" sokszínű személyiségei fontosak mégis: a közvetlen előzményei lettek az oroszlánszívűnek, a valódi győzőnek.

A jövő nem a hatvanéveseké, - ezért is siettetik az eseményeket olyannyira. Ez az utolsó lehetőségük. 1998-ban azonban már győzhet az új generáció.

Az új miniszterelnök-jelölt nem vétkes a múltban, nem adósa senkinek, nem fut versenyt az idővel. Nem gyanúsítható semmivel, nincs bűntudata, - tehát nem kér, hanem egyszerűen elveszi, ami az övé.

Az élet választása az egyetlen racionális döntés

A nép a négy "szabad" év tapasztalatai alapján kiábrándult a kapitalizmusból, és újra csak olthatatlan vágyat érzett a háromhatvanas szilárd, valamint a három-kilencvenes folyékony kenyér iránt. 1994-ben a választók még visszaszavazták a hatalomba a szocialistákat: a kivétel válhatott látszólagos politológiai törvény-szerűséggé. Innen ered az uralkodó tévhit, miszerint Magyarországon a választók mindig a számukra szimpatikus párt(ok)ra szavaznak. Ez nem így van! Némelyik párt tudatában volt (mind pl. az MDF 1990-ben), vagy van (mint pl. a FIDESZ egyfolytában) annak, hogy az egyszerű választó a párt vezetőjével azonosítja a pártot. Ha sikerül rokonszenves arcú, jól fogyasztható (hiteles) beszédű, egyenes és tiszta tekintetű vezetőt (Antall József, Orbán Viktor) találni, - az önmagában fél győzelem. Mindegy ugyanis, hogy egy párt mit hirdet magáról, mit képvisel a valóságban, honnan jött és hová megy, vagy mit is akar egyáltalán, - perdöntő jelentőségű viszont, hogy a párt vezetőjeként milyen arc jelenik meg az út menti óriásplakátokon, de legfőképpen a televízióban és az újságokban.

Az emberek jól tudják, hogy a párt vezetője - a győzelme esetén - az ország első embere, a miniszterelnöke lesz. Ennek a mai Magyarországon majdnem akkora a jelentősége, mint volt valamikor - vagy van még ma is? - Oroszországban annak, hogy éppen ki a cár. A nép nem buta! Az ország is mindig kicsit olyanná válik, amilyen az aktuális miniszterelnök lelkivilága...

A politika a hatalom művészete. A reálpolitikus mindig a valóság talaján alkossa meg a saját koncepcióját (a hatalom megszerzésének stratégiáját, valamint meg-őrzésének taktikáját), - tehát sohasem a vágyaiból, vagy pláne az ábrándjaiból induljon ki, hanem mindig abból, hogy mi van, és valójában mi várható.

1990-ben az évtizedeken át elnyomott nép még szabadságról és függetlenségről ábrándozott, ezért győzhetett az MDF. 1994-ben a rohamosan szegényedő nép háromhatvanas kenyérről ábrándozott, ezért nyerhette a választásokat az MSZP. Az ‘ábrándozó’ nép kétszer is csúnyán tévedett, mert az ábrándokat sárba taposó amatőrök kezébe adta a hatalmat. 1990. óta a magyar politikában csak egyetlen professzionális szervezet működik - amelyik a hatalmat egyre növekvő mértékben birtokolja és koncentrálja -, az SZDSZ! A magyarázat: a profi politikus mindig pontosan tudja, mi a célja, - tudniillik: megszerezni és megtartani a hatalmat.

Az SZDSZ tudja, hogy az élet mindig a győztest igazolja, - ezért nem csinál(t) lelkiismereti problémát abból, hogy kivel és hogyan szerzi majd meg a hatalmat. Minden idegszálával csak arra koncentrál, hogy megtartsa azt, és kiépítse saját, maradandó infrastruktúráját.

Az élet azért igazolja mindig a győztest, mert a megnyert csaták után elsősorban a győztes marad ‘életben’, - a győztes párt tehát maga az élet, a jövő egyetlen letéteményese. Választani kizárólag csak a győztest, a virulót, az élőt lehet. Ki az a bolond, aki önként és dalolva inkább a politikai halált választaná?! A vereség választása az öngyilkossággal, vagyis az értelmetlen mártíromsággal egyenlő. Aki politizál, - bizonyos mértéken túl ne moralizáljon, de főképp ne ábrándozzék! A túl sok moralizálás a politikában azt jelenti: "bizonytalan vagyok abban, hogy valóban győzni akarok-e", - illetve: "nem is tudom, mit kezdenék a hatalommal?!"

Az ábrándozás főleg azt jelenti, hogy a politikus megvalósíthatónak vél valamit, aminek a véghezvitele lehetetlenség. Az élet könyörtelen: a túlzott moralizálást és/vagy az ábrándozást vereséggel, a politikai halállal bünteti...

Lehetőleg igyekezzünk életben maradni, - próbáljunk meg győzni.

A fentiek alapján a miniszterelnök-jelöltek többsége "könnyűnek találtatik", mert kiderül róluk: moralizálók vagy ábrándozók.

Horn Gyula nagy taktikus. Nincs sem jövőképe, sem bármilyen megvalósítható koncepciója, csupán szorgalmasan intézi a napi közügyeket. Azonban a hatalom megtartásában bizonyosan nagy mester! Az SZDSZ-nek viszont a hatalom és a vagyon egésze kell, tehát lesz itt még ingyen cirkusz!

Horn Gyula nagy ábrándozó! Arról ábrándozik, hogy:

n Kommunistából lett "szocialistaként" megvalósítja a szociális piacgazdaságot, az emberarcú kapitalizmust. (A "szociális"-ról már lemondott.) Ami helyette valójában épül: az állammonopolista feketegazdaság.

n Felvesznek bennünket az Európai Únióba, valamint a NATO-ba. Még nagyobb ábránd, hogy azt hiszi: a felvétel jó lenne nekünk. Naivitás azt képzelni, hogy NATO-felvételünket az oroszok eltűrnék. (Én voltam naív! - a szerző.)

n Az adósság-állomány növekedése, a nép további elnyomorodása, a gazdaság folyamatos zsugorodása a kormánya által hozott intézkedésekkel megállítható. Nem állítható meg. Az infláció nem csökken, a forint tovább romlik, a nemzeti vagyon elfogy, az árak az égig nőnek, a külföldi termelőtőke nem jön, a fizetési mérleg nem stabilizálódik. Minden "igyekezete" ellenére egyre terebélyesedik a feketegazdaság.

n Az SZDSZ kitart mellette, a nép az 1998-as választásokon újra az MSZP-re és reá szavaz, a külföldi kapcsolatok is segítenek majd megóvni hatalmát. Nem! Az SZDSZ le fog lépni a süllyedő hajóról, a nép többé nem szavaz az MSZP-re, a külföldi kapcsolatok pedig egy csapásra elenyésznek. (Tévedtem! - Cz. L.)

n Az MSZP egysége fennmarad és ez elég az SZDSZ "féken tartására", továbbá a nemzeti ellenzék sohasem áll össze egységes választási ellenféllé. Tévedés! Az MSZP a sokasodó kudarcok nyomán több részre fog szétesni, az SZDSZ sokkal erősebb és egységesebb az MSZP-nél, - a nemzeti ellenzék pedig majd az utolsó pillanatban mégiscsak összeszerveződik. (‘Fél’ siker! - Cz. L.)

Lezsák Sándor nagy moralizáló és ábrándozó, - mint politikus abszolút amatőr. A hatalom megszerzése és gyakorlása a számára a legnagyobb misztérium, más-részt súlyos személyes felelősségvállalási és etikai probléma. A költőt műveiből lehet megismerni. Az „Atilla, Isten kardja” rock-opera verseiből (a történelem-szemléletéből és jellemrajzaiból) mindez jól kiolvasható.

A Magyar Demokrata Fórum nevű ‘átmeneti politikai szerveződés’ sem volt több romantikus ‘össz-nemzeti ábrándnál’, amelyből mára csupán néhány szép emlék maradt, - ezeknek tétova politikai örököse Lezsák Sándor...

Giczy György a maga kereszténydemokrata mozgásterében reálpolitikus, - pártja lehetőségeit jól mérte fel, amikor úgy döntött, hogy elsődleges célja az egységes és önálló arculatú KDNP felépítése. A mai magyar politikában azonban farkas-törvények uralkodnak; - Magyarország hatalmi és vagyoni újrafelosztása pedig a legkülönfélébb ragadozók által folyamatosan zajlik, a Parlament éppúgy kicsinyes marakodások színtere, mint akármelyik még állami többségi tulajdonú bank (pl.: OKHB), vagy gazdálkodó részvénytársaság (pl.: MOL Rt., Hungarocamion Rt.). A kereszténydemokrácia nálunk a farkasok (s egyéb ragadozók) által szüntelenül üldözött és tizedelt jámbor-ájtatos bárányok naív ábrándja csupán...

Giczy György hivatalból moralista is. Krisztus mondta: "Az én országom nem e világról való". A földi-politikai hatalom egy valódi kereszténydemokrata kezében önmagában is súlyos morális dilemma.

Csurka István kiváló drámaíró (volt), a saját maga által felépített világban (ami a konstruktív fantázia és a valóság egy sajátos keveréke) reálpolitikus. Diplomáciai érzéke nincs, tehát kifejezetten rossz reálpolitikus. Született ábrándozó, amikor szentül hiszi, hogy a multinacionális és szupranacionális cégek magyarországi tér-hódítása visszafordítható, - mi több: Magyarország számára létezhet valamiféle egyezményes harmadik út.

Az átalakuló Magyarországra mindenfajta tőke egyformán rabolni jött, a nemzeti vagyon, a működő tőke a "privatizáció" során mindenestül odaveszett, - sőt, már a termőföld jó része is csak papíron a miénk. Ez a kapitalizmus. Csurka legfőbb tévedése, miszerint Magyarországot - e tekintetben most tök mindegy, hogy kik - épp’ napjainkban gyarmatosítják. Nem! Magyarország politikailag legalább 50, gazdasági szempontból meg legalább 15 éve gyarmat; kétségtelen viszont, hogy a multikultúra hatalomátvétele mindössze 6-8 éve kezdődött és még a mai napig is tart. Nemzeti vagyonunkat "elkobozták" a kommunista államadósság fejében, úgy, hogy a vagyon eltűnt, az adósság pedig közel megduplázódott. Vagyonunk, függetlenségünk ellopása után most likvidálják a nemzeti kultúránkat is. Mind-ennek az eredendő oka Magyarország tudatos eladósítása, amely folyamat lassan "eredményesen" lezárul... Ez már nem a csapda, hanem a végleges ketrec! Az a baj, hogy nincstelenek vagyunk, - az a bizonyos harmadik út pedig nem létezik. Össznépivé gerjesztett ábrándok kergetése morálisan is erősen kifogásolható.

Torgyán József dr. az átalakulás-korszak "fenegyereke", furcsa népies humorú és intelligenciájú, magányos politikusa. Csurka Istvánhoz hasonló annyiban, hogy szinte mindenkivel (Antalllal, Hornnal, stb.) állandó harcban áll(t), bírálja Orbán Viktort is. Sőt, - Csurkával is rivalizál. A személyisége nem tűr ellentmondást. A hatalom megszerzése és gyakorlása tekintetében nincsenek illúziói és skrupulusai. Nem ábrándozó típus: mint ilyen, Lezsák Sándor szöges ellentéte.

Torgyán József 1 álló órán át képes egyetlen összefüggő körmondatban beszélni, azután elkezdi önmagát sűrűn ismételni, majd "elveti a sulykot". Mostanáig bírta türelemmel, nemrégiben azonban kibuggyant belőle: "álliberális férgek". Ez a ki-jelentés reá és a pártjára egyaránt végzetesnek bizonyult. Azonnal besorolták őt "a szélsőjobb" képviselői közé, közvetlenül Csurka István mellé, - akivel viszont egyáltalán nem is szövetségesek! (Nem csoda ez, hisz Csurka egy science-fiction világ stratégája, - Torgyán pedig egy nagyon is földhözragadt világ, a kisgazdák szófacsaró ügyvédje.) Torgyánra igaz: a sajtó adta, - a sajtó elvette... A liberális újságírók olymértékben feldühödtek, hogy felhagytak a már korábban megkezdett sztárcsinálással, és legott új médium (Orbán Viktor) után néztek. Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerűsége a legkülönbözőbb "Sanda Ipsék" szerint "vissza-csökkent" a 6 évvel ezelőtti, 15 % körüli kiinduló szintre. A jó ég tudja, mi itt az igazság?!

Pető Iván Magyarország miniszterelnöke lehet, ha az SZDSZ megnyeri az 1998. évi választásokat. Ez akkor válhat lehetségessé, ha az MSZP-kormány - nem túl látványosan, de - megbukik, és az MSZP több részre szétesve hitelét veszíti. Az SZDSZ-nek tehát ki kellene lépnie a reménytelen jövőjű koalícióból. Másfelől az SZDSZ csak úgy nyerhetne, ha az egységes nemzeti ellenzék létrejöttét sikerül megakadályoznia. Ha az MSZP felbomlik, a nemzeti ellenzék pedig össze sem szerveződik, - az SZDSZ már 18-20 %-kal (ez mindenkori maximális lehetősége) is győztes lehet. Tekintettel arra, hogy "az MSZP vélhetőleg elintézi saját magát"; az SZDSZ minden erejét a két legerősebb potenciális ellenfél, a Kisgazdapárt és Orbán Viktor ellen összpontosíthatja. A nemzeti ellenzék eggyé szerveződésének egyik lehetséges centruma ugyanis a Kisgazdapárt, a maga várható 15-20 %-os szavazati arányával, vagy/és Orbán Viktor személyes vonzereje. Az már tragédia lenne az SZDSZ számára, ha a nemzeti ellenzék úgy állhatna össze a Kisgazda-párt és Orbán Viktor (mint egyezményes miniszterelnök-jelölt) vezényletével, hogy már a széteső MSZP népi-nemzeti szárnyát is maga mögött tudhatja. A játék nyilvánvalóan arra megy ki, hogy a nemzeti ellenzék semmilyen irányítással ne jöhessen létre, az MSZP pedig csak az utolsó pillanatban hulljon ‘eredeti össze-tevőire’ - mindez az SZDSZ prominens érdeke. Győzelmük esetén Pető már való-színűleg nem Kuncze Gábort jelölné miniszterelnöknek, hanem - a háttérből elő-léptetve - saját magát. Vagyis a ‘szürke eminenciás’ Pető nem moralizál és nem ábrándozik, - tehát komoly esélyes.

Németh Miklós vagy Nagy Sándor akkor jöhet szóba miniszterelnökként, ha az MSZP történetében a Horn-korszak netán a párt katasztrofális szétesése nélkül érne véget. Ez ugye előre megtervezett és következetesen végrehajtott generáció-váltást feltételez az MSZP vezetésében, ami valószínűtlen. Horn Gyula és Vitányi Iván önként nem adják át a hatalmat. Németh és Nagy - nagytapasztalatú köz-gazdászok. Viszont egyikük sem karizmatikus egyéniség, mindkettőjüket az egy-kori állampárt jogelőd (az MSZMP) nevelte ‘naggyá’. Az MSZP (mint szociális organizmus) esetleg ‘megérzi’ a széthullásának veszélyét, és ‘segítségért’ előbb-utóbb - mint a bomló pártot újra integrálni hivatott, népszerű személyiségekhez - Némethez és/vagy Nagyhoz fordul. Mivel egyikük sem kifejezetten moralizáló vagy ábrándozó típus, - a hívásnak eleget is tennének...

Orbán Viktor alkalmasságát, választási esélyeit - személyes tulajdonságait „az etalonnal” összevetve - saját kijelentéseiből próbálom megítélni. Orbán Viktor realista, nem kerget ábrándokat, - az erkölcsisége pedig minimum annyi, hogy hű lesz legbenső önmagához, ami egy politikus esetében nem kevés. Mármint hogy egyáltalán van - a politikai karrierétől független - legbenső önmaga...

Orbán Viktor miniszterelnöki alkalmassága az etalon 10 pontja alapján

1.

Önálló, új, átfogó gazdaságpolitikai koncepció megléte, kidolgoz(tat)ása

Orbán Viktor ügyvéd; a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdések lehetséges meg-oldásait alapvetően a FIDESZ szakértői révén ismeri. Szakértői azonban liberális beállítottságúak. Orbán lényeglátását dicséri, hogy a magyar gazdasági helyzet kulcsösszefüggésének a külső eladósodás kontra privatizáció kérdéskörét tekinti. Hátrányosnak tartja (hiányolja), hogy máig nem jött létre egy tőkeerős nemzeti burzsoázia, - így a külfölddel szembeni politikai kiszolgáltatottságunk is tovább nőtt. A külföldi nagytőke beavatkozása a magyar politikába elsősorban a tömeg-tájékoztatás birtoklásán keresztül valósul meg. "A világ eseményeinek történéseit különböző pénzügyi csoportok is befolyásolják." Magyarországnak nincs olyan ipar-és privatizációs politikája, amely biztosíthatná a nemzetállam önvédelmét a külső érdekű befolyással szemben.

Átfogó koncepcióra, nemzeti stratégiára lenne mielőbb szükségünk: "A nemzeti stratégia azért szükséges, hogy a nemzeti érdekeket érvényesíteni lehessen egy bonyolult, és valóban szűk csoportok által is jelentősen befolyásolt világban."

Node mi a kiszolgáltatottságunk oka, Viktor? Az adósság. Az adósnak nem lehet önálló véleménye, önvédelme, önérdekű politikája, és nem lehet szakértői vagy nemzeti öntudata sem! (Lásd pl.: a Demokrata április 4-iki számában megjelent írásomat: "Egy előre gyártott életforma" címmel.)

2.

A gazdaságpolitika megalkotásában legyen a legjobb szakértő

Az adósság kezelését illetően Orbán Viktor támaszkodik a FIDESZ szakértőinek számítási eredményeire, miszerint:

"Ma rendszeresen fizetni az adósságot; - több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni". Ez tévedés! 1982. óta a kamatokra vesszük fel az egyre újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem annak nagykeservesen csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede "begyakorolt módja" számunkra kedvező lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Ha a hiteleket produktív beruházásokra fordítjuk, - a befektetések hozama a GDP-t növelte volna, amely növekményből az adósság egy részét mindig törleszthettük volna. Mindezeknek azonban már úgy 15 éve éppen az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság egyre nő; - 8-10 éve pedig már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a FIDESZ szakértői ugyanabból a restrikciós emlőből szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértői?! A magyar adósság bizony régen túlnőtt az "egyszerű kezelgethetőség" határain, képtelenség azt állítani, hogy egyfajta operatív-preventív méricskéléssel a probléma megoldható! A növekvő, halmozódó adósság növekvő kamatfizetési kötelezettséget von maga után, amit csökkenő nemzetgazdasági teljesítmények (GDP) mellett csak újabb és újabb hitelek felvételével lehet áthidalni. A külföldi tőke elmúlt évekbeli fokozott beáramlása egyébként is döntően a privatizációs bevételekkel állt összefüggésben, amely forrás pedig hamarosan végleg elapad. Ráadásul, ha a beáramló készpénztőkét "egy az egyben" csak adósságszolgálatra fordítjuk, akkor elkótyavetyéljük a nemzeti vagyont, feléljük a jövőt, és igaz lehet ugyan, hogy az adott évi kamatfizetési problémát ‘megúszhatjuk’; - erőforrásaink, tartalékaink, lehetőségeink viszont tovább zsugorodnak. A szakértők álláspontja tehát kifejezetten cinikus...

Hajózni márpedig szükséges. (Navigare necesse est.) Országunk hajója állítólag megnyugtató sebességgel halad a viharos tengeren az Európai Únió nevű Kánaán-kontinens felé... Csakhogy egyre nő a ballaszt súlya, a felesleges (adósság-)teher, ami lassanként minden hasznos rakományt kiszorít a hajóról! A fedélzeten térdig áll a víz, a lakosság alkotó munka helyett öncélú vízmeregetéssel foglalkozik, a kormány(os) a ballaszt helyett a hasznos tárgyak (a hazai termékek) tömegét (=export), sőt már az arany-kincseket (=működő tőke) hajigálja kétségbeesetten a tengerbe az elmerülés közvetlen veszélyének elhárítása céljából. Az Európai Únió partja viszont ködbe vész (sokak szerint nem is arra van), az iránytűt már mások sem találják, - tehát lényegében találomra hajózunk.

Csupán három dolog kétséges: odaérünk-e még elmerülés előtt, hova érünk oda, - illetve kik, és hányan? Ami viszont bizonyos: mindannyian gatya nélkül...

Viktor!, - jégre visznek a szakértőid, mint Antall Józsefet, vagy Horn Gyulát!

3.

Legyen karizmatikus, tömegeket magával ragadó személyiség

Orbán Viktor karizmatikus személyiség. Már látható, milyen lesz 40-45 évesen. Tudatosan hű legbenső, magyar öntudatú, magyar önazonosságú önmagához... Kérdés, hogy a tömegeket képes-e magával ragadni, és mi vár bennünket vele az út legvégén? Nem tudható biztosan, hogy számára mennyire fontos a becsapott nép bizalmának újra elnyerése. A népet ő még (!) ugyan nem csapta be (kevés politikusunk dicsekedhet ezzel!), - de a tömegeket újra bízni valakiben neki kell megtanítania. Nagy kérdés Orbán Viktor egész politikai alapállása. Amennyiben azt képzeli, hogy semmi extra, ez itten egy hétköznapi közép-kelet európai poszt-kommunista jogállam, félúton az Únió felé, amelyben már természetes jogánál és ügyességénél fogva is ő és elit-csapata fog 1998-tól tökéletes euro-bürokráciát csinálni, - úgy nagyot téved! Ennél a magyar helyzet kicsit sokkal bonyolultabb. Nevezetesen: éppen hogy a széles tömegek, a nép - ironikusan: "kezelhetősége" - jelenti a legfontosabb politikai és gazdaságpolitikai problémát. Nem az itt ugyanis a legfőbb dilemma, hogy jó kormány vagy rossz kormány, jobbra-e vagy balra, itt a tőke, hol a tőke, magyar-e vagy más, - hanem az, hogy hamarosan az egész nép éhen hal vagy megfagy, hacsak nem tesz valaki gyorsan valami nagyon jót! A helyzet roppantul kényelmetlen, nép nélkül minden egyszerűbb lenne: fenyegetve nehéz politizálni...

Orbán Viktor egyre népszerűbb politikus. Az SZDSZ-es körök ma már kétkedve tekintenek rá - diktátornak, meggondolatlannak, köpönyegforgatónak, s újabban nem túl okosnak is nevezik -, ám a nép (és benne az értelmiség) 80 %-a számára azonban Orbán személye jelenti 6-7 éve az utolsó titkos reménységet.

Jó lenne bizonyosnak lenni abban, hogy számára a magyar nép épp olyan fontos, mint viszont. Ehhez áldozatkésznek is kell mutatkoznia, ki kell nyílnia, - vagyis személyesen egyre többet kell kockáztatnia. „Saját érdekében fel kell adnia a saját érdekét!” - amint ezt Sándor András író szellemesen megfogalmazta volt...

"A kormány politikájában nem érvényesül az a felismerés sem, hogy a magyar népességfogyás drámai méreteket öltött, és ha a folyamat nem áll meg, ennek súlyos gazdasági és társadalmi következményei lesznek. Ellenfeleinkről pedig akik "tudják, merik és teszik", akár dicsérőleg is megkockáztatom, hogy semmit nem tesznek megfontolatlanul."

4.

Áldozatkész, küldetéses, nagyformátumú embernek kell lennie

Orbán Viktor küldetéses ember, bár - ő maga mondta - még nem bizonyos ebben. Márpedig küldetéses, kit annak rendelt a Gondviselés. Orbán küldetéses mivoltát nagyjából mostantól kezdve lehet és kell is felismerni; legfőképpen abból, hogy a személyisége akarva-akaratlan politikai vonzáscentrummá vált, mert - miként a hatalmas kozmikus tömegek gravitációs erőterében görbül a téridő - határozottan gyorsulva görbül körülötte a társadalmi erőtér...

Mielőtt bárki azt hinné, hogy pl. Ezékiel próféta vagy Nostradamus nyomdokain haladva látomásaim támadtak; megmagyarázom, mire is gondolok. Orbán Viktor magára maradt, és ez nem lehet véletlen! („Saját társadalmi közegében sem kompatíbilis.” - mondta róla szintén Sándor András.) Egész eddigi szereplése egyfajta pozitív kiválasztódás története: Orbán Viktor személyisége folyamatosan tisztulva megszabadul sallangjaitól és a korábbi tévedéseitől, tehát exkluzivitása egyre fokozódik, - másfelől a társadalmi erőtér mintha kitárulkozna előtte, hogy azután a megfelelő időpontban pajzsként köré görbülve megóvja, majd felemelje őt. A történet fontosabb mérföldkövei az alábbiak:

n Orbán 1989-ben - Nagy Imre temetésén - elmondja híres-hírhedt beszédét.

n A liberális FIDESZ - "Listen to your heart!" - viszonylag jól szerepel az 1990-es választáson.

n "Hazudik a Kormány!" - kiáltja Orbán a Parlamentben Antall Józsefnek.

n Antall meghal, de politikai örökségét halálos ágyán Orbán Viktorra hagyja.

n Orbán belső ellenzéke (Fodor Gábor, Ungár Klára, stb.) távozik az SZDSZ-be; a FIDESZ leszakad az SZDSZ-ről és el is távolodik korábbi szövetségesétől.

n A FIDESZ a belső és külső irányváltás után alaposan "leszerepel" az 1994-es választáson (a volt liberális választói már, - a konzervatív nemzetiek még nem szavaztak rá).

n Orbán az MSZP-SZDSZ koalícióról: "Ami összetartozik, az most összenő.".

n A FIDESZ polgári szövetséget igyekszik összekovácsolni az MDF-fel és a KDNP-vel, - de a kísérletei (akkor még!) nem vezetnek átütő eredményre.

n Az MDF kettéválik, megalakul az MDNP - majdnem ez történik a KDNP-vel is -; a maradék MDF elhatárolódik az MDNP-től és a MIÉP-től, de nem keres kapcsolatot a Kisgazdapárttal sem.

n Az MDF egyre csak veszít fogyó jelentőségéből; majd ominózus március 14-iki beszédjét követően Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerűsége mély-pontra zuhan.

n A FIDESZ népszerűsége újra felnövekvőben van; - Orbán "pengét vált" Horn Gyulával (farmer/pufajka), a sajtóban SZDSZ-ellenes kijelentéseket tesz, - az SZDSZ viszont hallgat.

Vegyük észre, hogy a "jobboldal" (MDF, MDNP, KDNP, FKgP, stb.) jelentősége folyamatosan zsugorodik, - e pártokat egyfolytában a szétesés és a politikai halál réme fenyegeti. Képtelenek a belső viszonyaikat rendezni, mint ahogy képtelenek egymással - beleértve: a Kisgazdapárttal, illetve a MIÉP-pel - összefogni is...

Nem lehet nem észrevennünk, hogy még ‘a népszerű’ Kisgazdapárt is kicsúszott egy banánhéjon a "jobbszélre", miközben a MIÉP-pel együtt egymást túlharsogva szidják úgy általában a liberálisokat, ám mégsincs közöttük egyetértés ezenkívül semmi másban.

Észre kell vennünk továbbá azt is, hogy miközben a "jobb-közép" reménytelenül szétmorzsolódott, a pártjai atomjaikra estek szét, és így a nemzeti gondolat ma látszólag megosztottabb, mint valaha volt; - Orbán Viktor és a nemzeti-liberális FIDESZ népszerűsége (az SZDSZ rémületére) csendesen-biztosan, állandóan nő. A szemfüles és pragmatikus Orbán Viktor azonnal észrevette, amint a társadalmi erőtér kinyílt előtte, és - mint egykor a FORMA 1-es autóversenyeken rendre, az utánozhatatlan Ayrton Senna - gondolkodás nélkül bebújt a résbe. Legalábbis el-gondolkodtató, de még inkább döbbenetesen sorsszerű változat lenne, ha végül a liberális FIDESZ válhatna a nemzeti gondolat meghatározó vonzás-centrumává. Lehet, hogy Orbán Viktor válhat Deák Ferenc politikájának (kiegyezés) egyedüli letéteményesévé, örökösévé, - és ez esetleg történelmi szükségszerűség?!

Orbán Viktor áldozatkész, mert felvállalta "a résbe-bújás" személyes kockázatát. Nyilván elhivatott, mert különben inkább ügyvéd lenne, mintsem miniszterelnök-várományos. Hogy nagy formátumú-e? Majd kiderül 1998-tól. Biztosan tudjuk ellenben, hogy Orbán Viktor mentes a mindenfajta kisszerűségtől, illetve nincs kisebbségi komplexusa sem. Sikeres ember, aki ismeri és szereti a győzelmet. Ám megmutatta, hogy emelt fővel tud veszíteni is. Ma már talán azt is tudja, hogy akkor még korai lett volna győznie...

5.

Nemzeti öntudattal és plebejus beállítottsággal kell rendelkeznie

Orbán Viktor nemzeti öntudatról tesz tanúbizonyságot: "Megnézhetjük, hogy az SZDSZ kultúr-kormányzata mit is tett a magyar kultúrával, és hogyan próbálja elterelni a másság fedőnevű kampányával a figyelmünket mindazokról az igazi problémákról, amelyek a magyarság önismeretéhez és önazonosság-tudatához kapcsolódnak." Vagy: "Valamifajta magyarázatát kellene azért adni, hogy ha tudják, hogy mit tesznek, akkor miért merik megtenni." Szükségesnek tartja meg-jegyezni: "Elfogulatlan szemlélő soha nem vonhatta kétségbe a FIDESZ nemzeti elkötelezettségét." Tudja, hogy a hazai működő tőke tulajdonlási aránya politikai kulcskérdés lesz: "... A Magyarország gazdasági életét befolyásoló stratégiai döntések tekintélyes része a határon kívülre került... A kiszolgáltatottságunk ma nagyobb a kívánatosnál... Nem mindegy, hogy van-e az országnak olyan, a haza iránt elkötelezett, a gondjait megértő, átérző tőkeerős vállalkozói rétege, amely mozog ugyan a világpiacon, de a számára Magyarország nem csupán egy telep-hely lesz, hanem a hazája... Nagyon lényeges, hogy a Magyarország sorsát meg-határozó tulajdonosok között milyen számban találhatunk olyan gondolkodású tőkéseket, akik kötődnek is ehhez az országhoz... Egy nemzeti elkötelezettségű tulajdonos nem érzi úgy jól magát a saját országában, hogy neki jól megy, de az országnak egyre rosszabbul." Orbán Viktor plebejus beállítottságára is utal: "... Magyarországon sajnos nem az a demokrácia van kialakulóban, amit Nyugat-Európából megismertünk. A homlokzat ugyan demokratikus intézményrendszert mutat, ámde a homlokzat mögötti élet már merőben különbözik a nyugat-európai demokráciák működésétől. Ma nagyon komoly kérdés, hogy vajon egy maffia-gazdaság irányába mozdulunk-e el, vagy pedig egy nyugat-európai, a verseny áldásos hatásait is érvényesíteni tudó piacgazdaság irányába. Egyre erősödik a félelmem, hogy a maffia-gazdaság felé. Magyarországon a középréteg erőtlen, a mostani kormánypolitika pedig a további gyengítését tűzte ki célul. Vagyis a mai magyar politika nem a középréteg védelmét szolgálja a mindenkori nagytőkével, s annak terjeszkedésével szemben, hanem megfordítva: a magyar politikát egyre erőteljesebben kebelezi be a nagytőke." A nemzeti piac és a kultúrális értékek védelmében szól: "Ha megnézzük, hogy Magyarország a saját piacának védelme vagy a saját nemzeti gazdasági érdekeinek védelmében milyen lépéseket tesz, és ezt összevetjük a nyugati államok lépéseivel, akkor Magyarország nemhogy nem nacionalista, hanem egy önmagát egyenesen kiszolgáltató ország képét mutatja. Egyetlen európai integrációval foglalkozó tanácskozáson sem történik más, mint hogy a résztvevők az úniós együttműködés keretein belül különböző retorikákkal, de saját nemzeti érdekeiket képviselik... A világgazdaságba kétféle módon lehet integrálódni. Az egyik, hogy megpróbáljuk megőrizni önmagunkból mindazt, ami bennünket utánozhatatlanná tesz, tehát nemzeti karaktert ad nekünk. Miközben elfogadjuk azt a gazdasági parancsot, hogy integrálódni és együttműködni kell; keressük meg annak útját-módját, hogy közösségeinket, értékeinket, kultúránkat megőrizzük, valamint gazdasági érdekeinket érvényesítsük. Aztán van egy másik megközelítés, amely szerint ennek nincs jelentősége; - integrálódni kell, aztán lesz, ami lesz." A nép sorsa iránti aggodalmát fejezi ki: "Ha a rendszerváltásnak nem a politikai intézményi, hanem az emberi dimenzióját nézzük, akkor a mérleg rendkívül elkeserítő. Az igazán nagy bajaink nem feltétlenül a makrogazdasági mutatókban öltenek testet, hanem inkább az emberi élet alacsony minőségében... Drámai módon romlanak a népegészségügyi és a halálozási adataink; - és ezzel összefüggésben egyre súlyosbodik a népességfogyás régi problémája. Érdekes módon ennek megoldására a miniszterelnök úrnak még egy ötletre sem futotta."

6.

Egész nemzetben kell gondolkodnia, - legyen családszerető

Orbán Viktor egész nemzetben gondolkodik: "Szerintem a FIDESZ-ről s személy szerint rólam is lecsúsznak azok az ideológiai támadások, amelyek az MDF-et megfogták, ráragadtak, és amelyektől mind a mai napig nehezen tud szabadulni. A FIDESZ-re azt mondani, hogy antiszemita, vagy énrám azt mondani, hogy rasszista, ez a választópolgárok 95 %-ának az ajkára kétkedő mosolyt csalna. Mi mindig világossá tettük fenntartásainkat mindenfajta túlzó radikalizmussal szemben. Szinte bármilyen nyilvános szereplésünkben ezeket a kényes kérdéseket szokatlan őszinteséggel vethetjük fel, mert életkorunknál, élet-utunknál fogva, nyíltságunk és tényekhez való ragaszkodásunk miatt bennünket aligha lehet meg-bélyegezni." Orbán Viktor családpárti, és nem csupán azért, mert (ekkor még!) háromszoros gyakorló (és persze aggódó!) családapa: "Ez a gazdaságpolitika egyre kiszolgáltatottabbá teszi a magyar gazdaságot a külvilágnak. Az olyan hagyományos közösségeket, mint a család, gyengíti, szétveri... Hajlok arra az állításra, hogy az SZDSZ és részben az MSZP bizonyos vezetőrétegének fejében olyan társadalomkép él, melyben a hagyományos közösségeknek nincs szerepük. Sőt, tehertételt is jelentenek. Számukra egy modern társadalom a hagyományos közösségeitől megfosztott társadalmat is jelenti, és ezt kívánatosnak, vagy leg-alább is elfogadhatónak tartják. Egy ilyen társadalmat könnyebb manipulálni, könnyebb uralni... Az ember felteheti a kérdést, hogy az SZDSZ-ben és az MSZP egy részében vajon ugyanolyan fontosnak tartják-e a hagyományos közösségeket - pl. a felekezeteket, a családot és a nemzetet -, mint amilyen fontos szerepet mi tulajdonítunk ezeknek egy jövőbeli Magyarország víziójában? Csak az a válasz következtethető ki, hogy nem." Majd azután: "Ugyanakkor az SZDSZ és az MSZP közötti gazdaságpolitikai vitákban sem a társadalompolitikai kérdések játszanak szerepet, mint például a magyar családok jövője. Egy olyannyira veszélyeztetett közösségben, mint a magyarság, a gazdaságpolitikában érvényesíteni kellene a demográfiai megfontolásokat. A két kormányzó párt között ezzel szemben nem társadalompolitikai vagy ezzel összefüggő gazdaságpolitikai viták, hanem sokkal inkább csak érdekcsoportok közötti pozícióharcok folynak." A nemzet jövője védelmében: "A kormány politikájának nincs szellemi tartalma, következés-képpen jövőképe sem. Nem egyszerűen hiányzik, de büszkék is rá, hogy nincs... A politika nem más, mint egy meghatározott közösség, - ez esetben a magyarság érdekében és megbízásából végzett közszolgálat. Márpedig az, hogy ez a nép honnan jön, hol tart és merre megy - fontos kérdések. Szerintem nem lenne szabad úgy kormányozni, hogy a kormányzók nem tudják megmondani, mi az a szellemi tartalom, aminek jegyében kormányoznak, és mi az a jövő, amely felé irányítani szeretnék az ország hajóját."

Orbán Viktor ellenfelei bírálatával mondta el nekünk saját elvi álláspontját.

7.

Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek az alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás

Orbán Viktort a közvélemény és közvetlen ismerősei, valamint a politikus-társai ilyen személyiségnek ismerik, - hiszen ő valóban szabadelvű. Minden reményünk meglehet rá, hogy megvalósítandó gazdaságpolitikájában is ‘liberális’ lesz, vagyis hagyja az embereket, a vállalkozókat dolgozni, termelni, kereskedni és élni...

8.

Fiatalnak, erősnek, tettre késznek, egészségesnek és bölcsnek kell lennie

Orbán Viktor a fentieknek megfelel. Bíznunk kell benne, hogy továbbra is bölcs marad. Reméljük, hogy majd okos, tisztességes és nyilvános megállapodásokat, egyezségeket, valamint nyíltan vállalható, megfontolt kompromisszumokat köt, - de titkos kényszer-paktumokat soha.

9.

Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívő, erkölcsös embernek kell lennie

Az interjúból megismert Orbán Viktor épp ilyen. A lelke mélyén hagyományosan istenhívő, - legfeljebb mint liberális, különösképpen nem kérkedik ezzel...

10.

Látó embernek kell lennie, aki látja a jobb jövőt és vállalja a népvezér egy cseppet sem hálás szerepét

Orbán Viktor elég fantáziadús ember: minden probléma nélkül el tud képzelni a jelenleginél sokkal jobb magyar jövőt is, hiszen a mai magyar jelentől - velem és sokunkkal együtt - okkal-joggal irtózik. Hogy a népvezér szerepét mennyire kell vállalnia, - majd kiderül...

Az elemző esélylatolgatás rövid összegzése

Jelen tanulmányomban bizonyítani igyekeztem, hogy:

· Eddig még ismeretlen miniszterelnök-jelölt felbukkanása és/vagy felépítése az 1998-as választásokig már nem lehetséges, tehát:

· A már ismert potenciális jelöltek valamelyike lehet csak "a befutó".

· Generáció-váltás következik, tehát a hatvanévesek egyike sem győzhet.

· Marginalizálódó pártok középszerű-szürke vezéreiből nem lesz miniszterelnök.

· Horn Gyula vagy Torgyán József esetleges győzelme nem túl valószínű.

· A nemzeti oldal legfőbb vetélytársa Pető Iván és az SZDSZ.

· A nemzeti oldal legkésőbb az utolsó pillanatban mégis csak összeszerveződik.

· A nemzeti oldal szervezett vezető ereje vélhetőleg a Kisgazdapárt lehet.

· Az összevont nemzeti ellenzék elvileg megnyerheti a következő választást.

· A nemzeti oldal egyezményes miniszterelnök-jelöltje Orbán Viktor lehet, és:

· Orbán Viktor meg is felel a miniszterelnök-jelölti követelményeknek.

Orbán Viktorral szemben mindössze az alábbi kifogásokat támaszthattuk:

n Ügyvéd, nem közgazdász - így "kénytelen elfogadni" szakértőinek álláspontját, illetve saját koncepciót csak tanácsadói segítségével képes kialakítani.

n Szakértői több alapvető kérdésben (pl. adósság-kezelés) tévednek, így Orbán Viktor megfelelő nézeteinek egy része is téves.

n Noha Magyarország mai szomorú helyzetének a diagnózisát jól állítja fel, nincs komplett, rendszerszerűen is összefüggő, konzisztens elképzelése a javasolt terápiára - konkréten: még nincs véglegesen kidolgozott komplex gazdasági stratégiája.

n Gondolkodási alapállása nemzeti-liberális, ami bizonyos konzervatív körökben az önellentmondás gyanúját ébreszti, bizalmatlanságot kelt.

Orbán Viktor talán nem mindenben tökéletes, viszont ma az egyetlen lehetséges. Emellett tiszta és egyenes a tekintete.

Kedves Viktor!

Köszönöm, ha meghallgattál!


A Torgyánok fejedelme

A lehetséges miniszterelnök személyéről szóló vita folytatása

Kivételes lehetőség volt a számomra, hogy néhány hónapja szenvedélyes és tartalmas vitát indíthattam a jelenkori magyar politika kulcskérdéséről: ki lehet Magyarország következő, újabb miniszterelnöke, ki lesz az Agnus Dei Hungaricus, - aki a bődületesre nőtt csődtömeg (azóta a közélet már az egy-más után kipattanó korrupciós botrányoktól is hangos!) felszámolását elvállalja és meg is oldja?!

A Demokrata valódi függetlenségét és demokratizmusát dicséri, hogy a vita nyilvánosságot kap. Hadd lásson a nép minél világosabban! Ha kimaradt is a vagyonosztogatásból, a "privatizáció"-ból, - hadd váljék legalább az ország szellemi tőkéjének részvényesévé: ha áttételesen, de mégis - a miniszterelnök személye kiválasztásának aktív részesévé!

Bencsik András hol szupersztárnak, hol a mesék királyfijának nevezte Orbán Viktort. Mint aki egyre inkább nagy formátumúnak tűnik ugyan, - ám korántsem biztos, hogy ténylegesen is az...

Sohasem állítottam, hogy Orbán Viktor tökéletesen megfelel az általam korábban felállított miniszterelnöki etalon követelményeinek. Vitaindító írásom így nem is a vágyálmaim ‘kivetítése’ volt, hanem a műfaját tekintve: a politológiai prófécia kísérlete.

Én nem javasoltam, hanem „megjósoltam”, hogy Orbán Viktor lesz a nemzeti ellenzék egyezményes miniszterelnök-jelöltje. A mai ismereteink alapján ugyanis egyszerűen nem is lehet más. E vélekedésemet azóta a vitában résztvevő hozzá-szólások többsége is igazolta.

Mert ha netán mégsem, úgy Pető Iván lesz a miniszterelnök.

A társadalmi-politikai változások objektíve meghatározottak. Ha mégsem látjuk őket pontosan előre, annak nem az az oka, mintha csak a vak véletlen irányítana mindent - vagyis hogy nincs determináció -, hanem sokkal inkább az összetevők nagy száma s kölcsönös egymásra hatásuk bonyolult érvényesülése, amiért a vég-eredmény, az összes hatások eredője - normális agyvelővel, vagy komputerrel - már ki sem számítható.

A történelemben több hiteles példa volt már arra, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a dolgok kedvező (?!) együttállásában - egy adott szituációban, vagy vonatkozásban - előre meglátta a jövőt.

A modern világirodalom egyik legdöbbenetesebb egyszer s’ mind legaktuálisabb regény-ciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak összes folytatásai. A véget érni nem akaró cselekmény-fűzér állandóan vissza-visszatérő főszereplője Hari Sheldon, pszicho-histórikus, aki a modern szociológiát (politológiát?!) az újabb matematikai vívmányokkal (valószínűség-számítással, függvény-analízissel, matematikai-statisztikával, mint módszertannal) ötvözte és ezt az új („Öszvér”-) tudományt - a pszicho-históriát - kora politikai problémáinak modellezésére és megoldására, a lehetséges jövő feltárására és ‘szimulálására’ alkalmazta, hogy a galaktikus válság-korszakot minél jobban ‘lerövidíthesse’...

Isaac Asimov műve prófécia. Megjövendöli, hogy idővel a jövendő-mondáshoz már nem kell transzba esni, vagy különböző rituális hókusz-pókuszokat végezni; - elég, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen, tudományos igénnyel elemzi a múltat és a jelent, illetve modellezi, kiszámítja és megoldja a jövő titkát.

Isten bocsássa meg bűnös lelkemnek, hogy kevélységemben erre vállalkoztam!

A vita folytatására szánt dolgozatomat azért is címeztem ilyen hivalkodóan, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos perdöntő identitás-zavarokra, sőt viselkedésbeli ellentmondásokra, továbbá látszólagos és/vagy valódi eszmei-politikai, illetőleg személyi-és/vagy párt-"összeférhetetlenségekre".

Én tehát nem a FIDESZ választási győzelmét (ami pedig azóta szintén egyre valószínűbb!) „jósoltam meg”, - hanem "csakis" Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltségét. Orbán ma már kialakult, szilárd-homogén személyiség, progresszív politikai erő; - sőt, a FIDESZ is egyre inkább azzá válhat. Előbbire nézve friss bizonyíték pl. Orbán nemzeti elkötelezettségű parlamenti hozzászólása a román-magyar alapszerződéshez, valamint a gazdaságpolitika kérdésköréhez; - utóbbira pedig egyrészt a Tocsik-ügy technikailag tökéletesen kivitelezett "kirobbantása", másrészt a FIDESZ szakmailag rendkívül gyorsan fejlődő, tudatos és eredményes munkamegosztással végzett, egyre színvonalasabb parlamenti team-munkája.

A legutóbbi napok egyik érdekes fejleménye, hogy Pető Iván aljasnak minősítette Orbán Viktor azon megnyilatkozását, miszerint: "a kormány-koalíciót a kádári megtorlások korának eszmeisége" kapcsolja egybe. Ezek után Bauer Tamás a Parlamentben - a költségvetés vitája kapcsán - egyenesen odáig merészkedett, hogy a FIDESZ-t nemliberális pártnak minősítette, és a vezetőit azzal "vádolta" meg, hogy a Kisgazdapárt és a FIDESZ választási koalícióját (!) készítik elő...

Kizárt dolog, hogy - az SZDSZ által - már a Kisgazdapárt leányvállalatának ki- kiáltott FIDESZ valójában az SZDSZ fiók-érdekeltsége lenne. Ez lehetetlen!

A tömeges néptámogatás azonban mégis, növekvő mértékben - a Kisgazdapárté.

Elismerem, valóban furcsa politológiai jövendölés; furcsa politikai-győzelmi kon-stelláció lenne: Orbán Viktor és a Kisgazdapárt! Ám mégis: a realitásokból ez következtethető ki, mint "kvázi-objektív" számítási eredmény; - furcsaság pedig lesz még több is...

Tehát a ‘tudomány’ mai állása szerint "egy egyezményes" Orbán Viktor és a Kisgazdapárt lehet együtt befutó, - Torgyán József és a FIDESZ viszont nem...

Aki előző írásomat figyelmesen (újra) elolvassa, láthatja: nem állítottam Torgyán Józsefről, hogy "belülről vezérelt" vagy álomkergető lenne. A nemzeti oldalon, Orbán Viktor mellett - csak róla nem állítottam ezt! Torgyán "működése" sokkal inkább kívülről, a környezete és a publikuma által vezéreltnek tűnik; - mindig azt nyújtja, amit a közönsége szerinte éppen vár tőle. Ám ebben is - időnként jócskán elszámítja magát. A valódi fejedelmek nem ilyenek, - Torgyán (kiváló kvalitásai ellenére) inkább show-man, vagy egyenesen clown-típus.

Érdemes egy pillantást vetnünk a közelmúltra. Torgyán intellektusa - mint másod-harmad-hegedűs - egyszerűen eltörpült Antall József karizmatikus személyisége mellett. A parlamenti közvetítéseket nézve - ma látszólag Horn Gyula, Kuncze Gábor és mindenki más törpül el a vidám-furfangos ügyvéd ízes szellemessége mellett. Néhány éve a fölényes Antall József valamilyen jól időzített borítékokkal tartotta sakkban két rakoncátlankodó ellenlábasát: Torgyánt és Csurkát; - ma pedig napirend előtti felszólalásaival épp Torgyán tartja rettegésben a kormány-koalíciót; a nagyobb nemzeti ünnepek előtt pedig Csurka a fővárosban, a nagy-gyűléseivel a Demszkyt...

Milyen érdekes! Antall József miniszterelnökként elfeledkezett potom 20 milliárd USD kommunista örökségű államadósság töröltetéséről. Ennek minden kínját máig is nyögjük... Torgyán József - ügyvédként - az ‘átkos’ rendszerben kereste meg a rózsadombi villája árát, - pártjával együtt nem is nagyon vett részt a Horn-villával kapcsolatos tiltakozásokban. Antall mint igazi szövetségest, sosem vette komolyan, maholnap viszont miniszterelnök-várományos lehet. Nem valószínű, hogy - a művét korai halála miatt befejezni nem tudó - Antall a mai folytatással egyetértene. Csurka István pedig nagyon régen, - aláírt valamit. Antall alatt "el-szabotált" egy privatizációs ÁVÜ-filmforgatókönyvet (28,8 millióért), - 1992-ben azonban írt egy ‘falrengető’ tanulmányt, ami akkora ‘tetszést’ aratott Debreczeni József és az SZDSZ köreiben, hogy azonnal kirekesztették őt, és száműzték az MDF-ből, a Parlamentből, mindenhonnan egyenesen a Hősök terére, és/vagy a Kossuth térre. Pártja nemrég az épülő Horn-villa előtt tüntetett a Remetehegyen, maga viszont sikertelenül kínált megegyezést és fúziót a rózsadombi remetének...

Lehet, hogy a nemzeti ellenzék egysége csak úgy jön végül létre, ha minden, ma még létező, amúgy stabilnak látszó csoportosulás, párt előbb atomjaira esik szét?! Az egység megteremtéséhez azonban nagyformátumú államférfi szükségeltetik...

Súlyos identitás-zavarokat látok Torgyán, illetve a Kisgazdapárt kapcsolataiban, működésében, valamint önértékelésében is. Látom ugyanis Torgyán Józsefet és Cseh Máriát a Parlamentben még napirend előtt, G. Nagy Iliánné Maczó Ágnest alkotmány-szövegezés közben, és duzzogva a szakértők zavaros, túlzottan önálló megnyilatkozásai miatt; sőt, a Kisgazdapárt tanácsadóit: Tímár Györgyöt, Pokol Bélát, Szabadi Bélát, és látom az FKgP hatalmas, egyre növekvő létszámú nincs-telen paraszti és lesüllyedt kispolgári tagságát is. Látom még a poros-történelmi levegőjű, félig-kihalt duna-parti kísértet-kastély felé igyekezni dr. Schamschula Györgyöt, a nagy magyar autópályaépítő-minisztert...

Azután látom ugyanőt néhány hét múlva sietősen távozni, - ugyanonnan. Torgyán helyetteséül vette maga mellé, - majd szinte azonnal menesztette is. Nem furcsa..?

Meglepő, hogy a Tocsik-ügy közvetlen történései és feltárt tényei eddig látszólag nem sok kárt tettek a regnáló koalícióban; - de vélt vagy valódi eszmei analógiái, bizonyos személyi konzekvenciái komoly rombolást okoztak a nemzeti ellenzék táborában. A Schamschula-féle homályos sikerdíj-ügy (mostantól minden siker-díjas ügylet mögött korrupciót kell gyanítanunk?!) miatt vagy kapcsán Torgyán ismét csak érdemi segítőtárs nélkül maradt, és meggyengült a Nemzeti Szövetség vezetése is; - sőt, a Latorcai-Giczy párharc következtében esetleg felgyorsult a Kereszténydemokrata Néppárt kettészakadása is...

Kiválások, elhatárolódások, kizárások, kilépések, felbomlások, szakadások és szakítások, szétesés (tisztulási folyamatok?!) minden mennyiségben, - fúziónak, illetve közeledésnek, vagy pláne egységnek viszont nyoma sincsen...!

Ma Magyarországon nemcsak polgárság nincs, hanem bizony még a kisgazdák is hiányoznak! Jelentős létszámban egyszerűen nincsenek kisgazdák. Kisgazdákon ugyanis önálló, sikeres mezőgazdasági vállalkozókat, a magyar farmereket kéne értenünk, akik alig vannak... Kiknek az érdekeit képviseli a történelmi Független Kisgazdapárt?! Csak nem a vagyontalan, földnélküli, munkanélküli és nincstelen agrárproletárokét, az épphogy vegetáló vidéki kispolgárokét?! Mindezek után sajnos nem látok semmilyen megvalósítható koncepciót sem; - ugyanakkor a jó szándék felé vezető út egyelőre csak csupa Pokollal, Szabadival van kikövezve. Tagadni tudnak csak, - állítani nem...

Torgyán József és a Kisgazdapárt társadalmi bázisa a legizgalmasabb kérdések egyike, amit csak széleskörű tapasztalatok megszerzésével, és/vagy politológiai felmérések, közvélemény-kutatások alapján lehetséges beazonosítani. A probléma az, hogy Torgyán (és az FKgP) egyre növekvő szavazótábora, szimpatizánsainak széles tömege ugyanazokból, a mára már hatalmasra duzzadt, reménytelenül el-szegényedett és nincstelen (több milliós!) rétegekből ered, illetve táplálkozik, - akik 1994-ben, a szociális gondoskodás visszanyerésének reményében, újra a Magyar Szocialista Pártra szavaztak!

A Demokrata az egyetlen olyan sajtó-orgánum, amelyik hétről-hétre empirikusan regisztrálja a döbbenetes politológiai tényt, hogy a közvéleménykutatások alapján hazánkban már hosszabb ideje (!) Horn Gyula és Torgyán József egyszerre a két legnépszerűbb s a két legnépszerűtlenebb politikus is egyben, miközben a pártok népszerűségi listáját fej-fej mellett vezeti hol az MSZP, hol az FKgP! Az eb ott van elhantolva, hogy a FKgP népszerűsége 1994. óta - a potenciális rászavazók lélekszámában mérve - épp annyit növekedett, amennyivel a Magyar Szocialista Párté csökkent...

Nincsen ebben semmi csodálatos! Az FKgP és az MSZP potenciális szavazóinak aránya ma külön-külön nagyjából egyformán 18-22 %, együtt kb. 40 %, - ami épp annyi (10+30), amennyi 1994-ben is volt. Az MSZP a nincstelen nép csalódása következtében az elmúlt 2 év során nagyjából 10 százalék-pontnyi szavazatot el-veszített, ami hiánytalanul átvándorolt a parlamentben jól odamondogató FKgP-hez (Torgyánhoz). Régi római-birodalmi "politikai-vezetői" tapasztalat, hogy a népnek kenyérre és/vagy cirkuszra van szüksége. Vagyis: a népet etetni és/vagy szórakoztatni szükséges, hogy nehogy forradalmat csináljon! A római császárok nyilván tapasztalatból tudták, hogy a kenyér, vagy annak egy bizonyos hányada - ideig-óráig - cirkusszal is helyettesíthető! A remélt ‘kenyeret’ 1994. óta a Horn-kormány egyáltalán nem biztosítja, - kap viszont a televízió-néző nép a kenyér helyett cirkuszt, Torgyán Józseftől!

Tudnunk kell, hogy sem az MSZP, sem az FKgP szavazóbázisának meghatározó többsége nem a városi emberek közül, és főleg nem az értelmiségből kerül ki, - hanem a vidéki, elsősorban az agrár és kistelepülési lakosság köréből. A városi proletariátusnak, a kispénzű alkalmazottaknak egy nem túl széles rétege - főként néhány évvel ezelőtt - még MSZP-szimpatizáns volt, de ugyanez a réteg éppúgy vonzódik Torgyán József szellemiségéhez is. Mert ez a lényeg: a két párt tömeg-bázisa teljesen azonos, az azonos rétegeken belül abszolút szabad az átjárás; - a kenyér ígérete és a cirkusz hőbörgése egymásra szabadon átválthatók. Olcsó és demagóg - egyben ideiglenes, és nagyon bizonytalan! - konvertibilitás ez, ami gyakran egyazon személyen belül érvényesül vagy borul fel, és vezethet belső identitás-zavarokhoz is...

A magyar nép szeret(ne) jókat enni és jókat nevetni - egyszerre. Az infarktusnak és a depressziónak nem a kiadós és ízletes táplálkozás a fő előidézője, hanem az állandó feszültség, a nincstelenség, a kilátástalanság és a létbizonytalanság. A látszólagos titok megfejtéséhez ismerni kell a magyar lélek zegzugait. Az egy-szerű nép fiai - ha már úgysem lakhatnak jól - legalább jót röhögnek az egészen! És Torgyán József bemondásain nagyon jókat lehet nevetni...

Mindezeket Torgyán József tudva tudja, és tudatosan alkalmazza is; - népies bölcsességét tekintve a parlamentben abszolút egyeduralkodó.

A népi bölcsesség Budapest betonbunkerében élve - nem lenne megszerezhető!

Negyvenévnyi fővárosi élet után, a nép között nyitott szemmel járva - már sokkal inkább. A leírt helyzet az MSZP és az FKgP alapvető identitás-zavara...

Az MSZP régen nem baloldali párt - pedig jogelődje, az MSZMP részben az volt! Tevékenységében szinte az anarchizmusig felelőtlenül liberális és antiszociális. A gulyáskommunizmus látszólagos és valós vívmányait az utódpárt régen romba-döntötte, és a kapitalizmus helyett az állammonopolista feketegazdaságot építi. Ez nem pusztán agyrém, hanem dupla politikai skizofrénia!

Következménye az lesz, hogy a közel teljes tömegbázis lassan átáll az FKgP-hoz.

Az FKgP nem igazi baloldali párt, azoktól kifejezetten távol áll; - sőt, mereven el is határolódik tőlük. Torgyán József nagy ívű szónoklataiból bármilyen vonat-kozásban nehéz lezárt és kerek koncepcióra következtetni; - mindenesetre kevés konkrét elképzeléséből egy radikálisan ‘jobboldali’, egyszemélyi-populisztikus diktatúra jövőképe rajzolódik ki. Torgyán átfogóan és részletesen (zárt logikai összefüggés-rendszerben) soha nem beszél a nemzeti stratégiáról, a gazdaság-politikáról, a liberális piac és a szociális védőháló viszonyáról, az állam pénzügyi szerepvállalásáról, az állami költségvetés és adórendszer reformjáról, a nemzet-közi gazdasági integrációról, a külső államadósságról és a privatizációról, az inflációról és/vagy a restrikcióról. Pedig hát a mindezekről alkotott "gömbölyű" véleményéből lehetne következtetni arra, hogy ismert tömegbázisa, potenciális szavazói számára konkréten milyen életfeltételeket, és javuló megélhetést kíván megteremteni választási győzelme esetén. Torgyán megnyilatkozásaiból jelenleg megfejthetetlen, hogy csupán szavazó-táborának a valós rétegződését nem ismeri, és ezért nem tudja eldönteni, hogy kinek mit is ígérjen, - vagy egyáltalán nincs is semmilyen koncepciója?! Pedig Torgyán és az FKgP tömegbázisát valójában az ország legszegényebb és legkilátástalanabb egzisztenciájú rétegei alkotják, akiket csak igazán baloldali, plebejus identitású politikával lehetne valóban megnyerni, majd a választási győzelem után "ki is elégíteni"...

Lehet, hogy Torgyán pontosan tudja: a kortes-hadjárat során - éppen az MSZP-vel azonos tömegbázisa miatt! - nem operálhat ugyanazokkal a pozitív választási blöffökkel, mint korábban az MSZP, mert akkor teljesen hitelét veszítené. Azon- kívül: vajon miből ígérjen bármit is?! Vagy: ígérjen földosztást?! De, ha győz: mit fog adni, és kinek? Amit az MSZP adott a parasztoknak, a földműveseknek: a nagy semmit?! Őutána is, újból csak a csalódás következik?

Torgyán és a Kisgazdapárt azonos-e azzal, aminek hirdeti magát, azonosul-e a választóival, képes-e progresszív jövőképet mutatni a kisgazdáknak, a föld-munkásoknak, a munkanélküli zselléreknek, a koldusszegény mezőgazdasági kispolgároknak? Vajon az-e, akinek és aminek hisszük?!

A fentiekből viszont következik az is, hogy a további pártoknak (MDF, KDNP, FIDESZ, SZDSZ, MIÉP, MDNP, stb.) felesleges is a szavazótáboruk ugrásszerű bővülésében reménykedniük, mert semmi esélyük nincs arra, hogy szavazatokat raboljanak a csökkenő népszerűségű MSZP-től, amikor a szocialisták szavazat-vesztesége szinte hiánytalanul az FKgP szavazat-nyereségeként jelenik meg!

Eddig összesen három "szövetségi és/vagy fúziós kísérlet" ismeretes:

· Az FKgP kezdeményezésére a Nemzeti Szövetség Magyarországért Egyesület, amely laza együttműködés az FKgP, az MDF és a KDNP egyes részei között; - vezetői: Balaton Péter, Hasznos Miklós, és volt Schamschula György.

· A FIDESZ propozíciójára a Polgári Szövetség, amely a FIDESZ, az MDF és a KDNP között máig nem jött létre, - viszont bármikor mégis létrejöhet.

· A MIÉP (Csurka István) indítványára a MIÉP és az FKgP között, amely fúziós javaslatot Torgyán József nemrégiben mereven és kategorikusan elutasította.

Nem érthető, hogy a Nemzeti Szövetség miért olyan laza még mindig. Talán azért, mert az MDF és a KDNP éppúgy meg akarja őrizni önállóságát és függetlenségét az FKgP-vel szemben, - akárcsak az FKgP a MIÉP-pel szemben. Az lehet a gond, hogy Lezsák és Giczy éppúgy nem fogadják el a Nemzeti Szövetségben Torgyán József esetleges személyes vezető szerepét, mint a Polgári Szövetségben Orbán Viktorét. A kulcskérdés mindig ugyanaz: melyik párt vezetője legyen a szövetség vagy a fúzió vezetője, tehát a potenciális miniszterelnök-jelölt.

A nemzeti töltésű pártok vezetőinek többsége nem tud elszakadni a hét-nyolc éve kialakult párt-struktúrától, és/vagy csak saját személyében tud gondolkodni. Meg-rögzöttség, szemellenzősség, rövidlátás, szűklátókörűség, korlátoltság és mono-mániás egoizmus ez. Lehetséges, hogy most Bencsik Andrásnak van igaza, és nekünk nem ügyvédre vagy közgazdászra, hanem tényleg pszichiáterre és/vagy katonatisztre lesz szükségünk...!

Az MDF szétesését nem a FIDESZ "akna-munkája", nem is az SZDSZ-vezette "ellenséges" liberális sajtó, a taxis-blokád, a Demokratikus Charta, sőt, a spontán privatizáció, az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia, vagy az Antall József korai halála által okozott általános tanácstalanság idézte elő, - hanem az MDF-ben, mint tömeg-mozgalomból kialakult tömeg-pártban folyamatosan működő eszmei erózió, a kontraszelekció folytán növekvő személyes torzsalkodás, az önzés és a széthúzás, a kicsinyes ellenérdekek szabad érvényesítése, valamint nem utolsó sorban az eredeti ügy elárulása egyesek részéről. Mindezek együttes követ-kezményeként az MDF fokozatosan elveszítette eredeti identitását, legismertebb vezetői elszigetelődtek (Csoóri Sándor), meghaltak (Antall József, Csengey Dénes), kizárták őket (Csurka István), kiléptek (Schamschula György), vagy új pártot alapítottak (Szabad György, Szabó Iván, Kónya Imre, Kulin Ferenc). A tömegpárt ‘borzalmas tagságáról’ is érdemes ejteni néhány szót. Először is: a spontán privatizáció mámora 1991-től átragadt az MDF-es vezetők és a kliensek egy részére, akik a volt MSZMP-s funkcionáriusokkal karöltve, vígan vettek részt az állami vagyon szétturkálásában. Másodszor: mindez nem csoda, - egyesek szinte az MSZMP-s tagkönyvüket lóbálva érkeztek az MDF-be... Harmadszor: éppen az a tömegpárt-jelleg legnagyobb hátulütője, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. A tagok nagy része vagyont, állást, beosztást, hitelt, pénzt és hatalmat várt az MDF-tagságától; amint azt - a hűség jutalmaként - a korábbi MSZMP-tagsága során megszokta... Amikor az MDF hatalma végül is odalett: a csupán érdekből jött emberek tömege hagyta azonnal cserben a pártot. Az MDF jelenleg nem képvisel semmi különlegeset vagy jellegzetest, - karakterét, tömeg-bázisát, vezetőinek jelentős részét elveszítette. Hosszú évekig tart majd, amíg ez a párt újra megerősödve képes lehet kialakítani a saját arculatát. Az MDF-fel szemben a MIÉP 1998-ban egészen bizonyosan bejut a parlamentbe. Szűk réteg-bázisának érdekeit bátran, egyenesen, következetesen, - tehát hitelesen képviseli. A MIÉP-esek a dühüket, az indulataikat, elkeseredésüket nem szégyellik, hanem nyíltan viselik; - ám az MDF-esek és az MDNP-sek lelkifurdalásból eltitkolják, lenyelik, így a krónikus gyomorfekély összes tünete s tudata kiül az arcukra, ami időnként szánalmas látvány. Más vonatkozásban: a MIÉP vezetői ahhoz hasonlót sem mondanak (nem is gondolnak) százezer ember előtt, hogy: "liberális dög-keselyűk, ál-liberális férgek rágják a nemzet testét". Ez a kijelentés - ha a tartalmát "megpróbáljuk" megfejteni és konkretizálni - nyilvánvalóan durva ki-rekesztési törekvés, általánosságban pedig olcsó és demagóg blöff. Lehet, hogy néhányan "jót röhögtek" ezen, - ámde a józan többség hovatartozástól függetlenül csak fintorgott, vagy kifejezetten szégyenkezett...

A demokrácia nem egy idealizált, konfliktusok és szélsőségek nélküli társadalom, amelyben "a jó" (a nosztalgikus MDF) fokozatosan ismét egyeduralkodóvá válik (mindenki a jó MDF-re szavaz), - "a gonosz", az állandó "bajkeverő" (az SZDSZ, a FIDESZ, a MIÉP) pedig "igazodik", vagy elbukik...

A pártok csupán választóik, szimpatizánsaik érdekeit igyekeznek képviselni.

Az élet nem mese, amely beteg-öreg jó királyokról és tékozló királyfiakról szól. A politikusok jelleme nem egyszerűen fekete vagy fehér. A magam részéről egy olyan színes világban hiszek, illetve reménykedem, amely tele van ugyan meg-oldásra váró konfliktusokkal és harcokkal - melyek megoldódnak, de rögtön újak keletkeznek -, de amelyben semmilyen jelentős rész-érték (erény, ember, nemzet, kisebbség) nem vész el, mindig újabb értékek jönnek létre, miáltal az össz-érték mennyisége egyre növekszik, így a világ egyre színesebbé és értékesebbé válik. Ebben a remélt, eljövendő világban:

· Lehet és szabad esetenként még Csurka Istvánnak is igazat adni.

· Lehet és szabad a MIÉP pozitívumairól beszélni és írni, - nem csupán az SZDSZ, hanem akár az MDF és az FKgP ellenében is.

· Lehet és szabad Orbán Viktor nemzeti elkötelezettségével és karizmájával, miniszterelnök-jelöltségével kalkulálni akkor is, hogyha még nem teljesen kiforrott, viszont végérvényesen (?) liberális...

· Lehet és szabad az SZDSZ-t profi pártnak, valamint Pető Ivánt - a saját érdek-körében! - reálpolitikusnak tartani és nevezni, akkor is, ha egyébként ösztönösen és tudatosan egyaránt nem álmodunk róla, illetve vele.

Én sem tartom reális alternatívának azt a megoldást, miszerint türelmesen várjunk addig, amíg egy újabb Antall József, közvetlenül az 1998. évi választásokat megelőzően, teljes fegyverzetben elénk nem ugrik. Ez a "spontán előugrás" még egyszer nem fordulhat elő, - másrészt mi minden származott abból is...!

Az alapkérdés: ki lehet a nemzeti oldalon a miniszterelnök-jelölt, aki a képviselő- választáson majd legyőzheti a másik oldal legesélyesebb jelöltjét, Pető Ivánt?

Másfél évvel a parlamenti választások előtt még nem lehet mindent lefutottnak tekinteni, az viszont egyértelmű, hogy a jelenlegi párt-és személyiségi felállás és szerkezet, továbbá a fennálló hatalmi viszonyok döntően meghatározzák a közeli és a távolabbi jövő nagypolitikai struktúráját. Elvben elképzelhető merőben új (?) egyezményes ellenzéki miniszterelnök-jelöltek - például: Demeter Ervin, Pusztai Erzsébet, Giczy Görgy, stb. - felbukkanása is. Bárki "ugorna" is azonban újként elénk - minden tekintetben behozhatatlan lenne a hátránya. A két fő esélyes - és egyben rivális! - Torgyán József és Orbán Viktor.

Tisztában vagyok vele, hogy az efféle személyi esélylatolgatást épp az érintettek kedvelik a legkevésbé. Tudatában vagyok, hogy bármely politikai személyiség előtérbe helyezése mások hátrányára, komoly gazdasági, lobby-, párt-, személyi-, illetve szimpátia-érdekeket sért. A legfőbb és így a legszentebb érdek azonban a magyar nép, a nemzet érdeke, következésképpen az esélylatolgatás és a kettejük közötti objektív különbségtétel elemi kötelességünk!

Alapvető emberi és állampolgári jogunk, hogy megértsük: melyik esetben, mi vár ránk. És nem akarunk még egyszer tévedni - mert éhen halunk...

· Mindketten nemzeti öntudatúak, viszont Torgyán József autoriter-diktatórikus (nem megengedő!) típus, Orbán Viktor viszont liberális (megengedő) alkat. Ha a következő négy éves ciklusban nem engedünk teljes szabadságot az önálló vállalkozásnak, nem liberalizáljuk az adó-és hitelrendszert, nem engedjük az embereket szabadon élni, alkotni és dolgozni, hanem bármilyen formában, de tovább folytatjuk a restrikciót és a terhek növelését -, akkor vége mindennek...

· Mindketten erősek és egészségesek, van viszont közöttük harminc év, amivel Torgyán József bölcsebb, - Orbán Viktor viszont fiatalabb. Az 53 évnyi (!) csődtömeg eltakarítása egész embert, talán egy egész életet kíván. De minden-képpen két, esetleg három (!) ciklusnyi miniszterelnökséget. Torgyán József ehhez túl idős, - az első ciklus végén már 69 éves lenne. Végképp szakítanunk kellene az orosz (Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Jelcin) modellel, amely szerint „bajt” csak az nem okoz(hat), aki már elérte az aggastyán-kort. Itt és most éppen a nagy baj elhárítása a feladat, és nem valamiféle állag-és érték-megőrző látszat-tevékenység.

· Mindketten tapasztalt, taktikus vezetők, - viszont Torgyán József öntörvényű-magányos elnök, aki nem tűr ellentmondást, illetve eleve kialakult végleges véleménye van mindenről. Szentül hiszi, hogy mindenben ő a legjobb. Nem véletlen az, hogy csak mostanában kezd társakat és szakértőket engedni maga mellé, sőt, némelyikkel szinte azonnal szakít. Az ilyen vezető - legyen bár-milyen okos is! - sokkal nagyobb hibaszázalékkal dolgozik és dönt, mint az, aki eredendően demokratikus gyakorlatot folytat. Aki megszokta, hogy minden döntését egyedül önmaga készíti elő és hozza meg - a többévtizedes ügyvédi praxis pont ilyen! -, az 63 éves korában már csak nagyon nehézkesen képes beletanulni szakértői testületek mozgatásába, és döntéseiben csak látszólag és a látszat kedvéért fogja magát rájuk bízni. Orbán Viktor modern, demokra-tikus vezető, aki nem képzeli magát mindenki másnál mindenben okosabbnak; tárgyi ismeretekben így ritkábban tévedhet.

· Orbán Viktor - noha egykoron agyagba kívánta döngölni a kommunistákat! - teljes nemzetben gondolkodik. Torgyán József radikális-jobboldali hajlamú lehet, - bár nagy valószínűséggel csak szavakban. Orbán Viktor - a fiatalsága ellenére - teljesen higgadtnak látszik, az indulatai sosem ragadják el. Torgyán indulatos, - tehát bizonyos fokig önmaga és mindenki számára is egyaránt kiszámíthatatlan.

· A kommunizmus romjainak a felszámolásához és a modern szabad versenyes kapitalista gazdaság megteremtéséhez, a demokratikus jogállam felépítéséhez teljes nemzeti összefogásra lenne szükség, amire hazánkban - néhány évig - utoljára 1945-ben volt példa. Az e században elszenvedett rettenetes kínok és pusztulás következtében a magyar nemzet testén belül olyan ellentétek, év-százados problémák feszülnek, amelyek sikeres fel-és megoldása számtalan kis és nagy kompromisszum, egyezség megkötését teszi majd szükségessé, ami szinte emberfeletti bölcsességet követel a miniszterelnöktől. Országunk megmentése és felépítése érdekében minden korábbi vélt és valódi sérelmét el kell felejtenie minden magyarnak, ehhez viszont olyan miniszterelnökre van szükség, aki nem újabb ellentéteket generál, és nem is a tűzre önt olajat, hanem a háborgó tengerre, hogy azt elcsendesítvén, - biztonságosan révbe érhessen az ország hajója. Olyan miniszterelnökre van szükség, aki mögött a legszélesebb nemzeti összefogás bontakozhat ki, sőt, akit a nemzeti tábor egy részének a része is elfogad, - s aki valóban és ténylegesen az egész nemzet minden egyes tagjának a boldogulását igyekszik elősegíteni. Az elkövetkező időkben ugyanis éppen úgy megengedhetetlen a nép-nemzeti (bár többségi) diktatúra, mint a bolsevik-liberális (valójában kisebbségi) egyeduralom újra kialakulása és/vagy tovább folytatódása.

További gyűlölködések helyett jöjjön el a munka, a békés alkotás és építés minél hosszabb, boldog korszaka. Tényleg ‘jussunk el Európába’, de ne oldódjunk fel a népek multikultúrális olvasztótégelyében, maradjunk meg magyaroknak.

Jöjjön el a mi országunk, az összes magyarok országa!


Rendszerváltozás és/vagy eredeti tőkefelhalmozás magyar módra

avagy

az állammonopolista feketegazdaság alapjainak lerakása

1.

Történeti előzmények

Az évtizedek kizárólagos gyakorlata révén berögzült - a gazdaság szereplőibe, a társadalom tagjainak életébe mélyen beleivódott - hatásmechanizmus működése máig szinte változatlan.

A kádári szocializmus, "a gulyás-kommunizmus" több mint három évtizede alatt kialakult egy "szocialista uram-bátyám kliens-rendszer" (az 1990-1994. közötti időszakra vonatkoztatva a "szocialista" jelzőt elhagyhatjuk, a többi változatlan, - 1994. óta pedig már minden újra a régi), amelynek a lényege szerint az állam-monopolista gazdasági mechanizmus hajtó-motorja a párt-funkcionáriusok egy irányba mutató közös érdeke, az állampárti személyi kapcsolat-rendszer.

Az állampárt (a politikai hatalom letéteményese) meghatározta a fontosabb pénz-és hitelakciók, s a gazdálkodási feltételek ‘vonzási centrumait’, valamint érdek-és cél-irányultságát; - az állam (a végrehajtó hatalom birtokosa) által a politikai megbízhatóság foka, mint legfőbb kritérium szerint kiválasztott és hierarchikus szervezetekbe tagolt tisztviselők pedig végrehajtották, pontosabban az egyszerű állampolgárok millióival végrehajtatták a központilag hozott aktuális döntéseket. Aki kellően megbízhatónak bizonyult, az kapott zsíros állást, jó fizetést, ingyen lakást, telket, autót, különböző kedvezményeket és egyéb állami juttatásokat. (A Magyar Államvasutaknál például még 1986-ban is térítésmentesen osztották szét - kizárólag a magasabb beosztást betöltők között! - a túl magasra srófolt árak miatt eladhatatlannak bizonyult Forma-1-es belépőjegyeket. A VASÉRT-nél még 1988-ban is ‘egy országos lista’ alapján osztotta szét a marketing vezérigazgató-helyettes a céghez importból beérkezett, kedvezményesen megvásárolható ITT-Nokia színes televízió-vevőkészülékeket, megbízható elvtársak között. Vagy egy harmadik példa: az 1970-es években (1968-tól) a legfőbb párt és állami vezetők (úgy néhány tucatnyian) ingyen kaptak otthoni használatra színes televízió-vevő-készüléket, ‘vételmegfigyelés’ céljából. Személyes kilétük szolgálati titok tárgyát képezte. Más kérdés - és ez a sors fintora! -, hogy az első tényleges színes tévé-tulajdonos Magyarországon mégis egy soproni elektroműszerész-kisiparos volt.)

Később a politikai megbízhatóság követelmény-rendszere egyre inkább fellazult; 1980-tól kezdve a vezetők kiválasztásában merőben új szempontként már az is felmerült, hogy a szakmai vagy politikai vezető-jelölt lehetőség szerint ne legyen teljesen képzetlen, és/vagy tehetségtelen...

A termelő-eszközök döntő többsége, a társadalmi tulajdon (állami gazdaságok, állami vállalatok, szolgáltató intézmények), a nagy elosztási rendszerek (állami költségvetés, deviza-gazdálkodás, bankok és bankhitelek, társadalom-biztosítás, biztosítás, stb.) azonban egészen 1988-ig az állam, mint egyszemélyi tulajdonos vagyonát képezték, az állam kizárólagos felügyelete és irányítása alatt működtek. A szocialista kliensek "aki kapja, marja" kisded játékai így szükségszerűen csak a fogyasztási cikkek, a személyes fogyasztásra alkalmas javak fölötti önfeledt torzsalkodásra korlátozódtak.

2.

A rendszer-változás teremtette új helyzet

2.1.

Az átmenet (1985-1988.)

Az 1980-as évek második felétől felgyorsult a gazdasági-pénzügyi-jogi erjedési folyamat, aminek - mint utóbb kiderült - az állami tulajdon lebontása, eladása és magánosítása volt az elsőrendű célja.

Az állami tulajdont kezelő, működtető gazdasági vezetők, kizárólag magáncélból, elkezdték kihasználni a jogi szabályozás korlátait, ellentmondásait és hézagait; - elkezdték a rájuk bízott ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalatokat, bankokat, intézményeket úgy irányítani, mintha az üzlet, a vállalkozás teljes egészében az ő magántulajdonuk lett volna. Csodák csodája, a működő tőkék elkezdtek valóban működni, pénzt termelni, - de persze nem a tulajdonos állam javára...

Az állam-szocialista jogi-és pénzügyi (valamint adó-) szabályozás képtelen volt követni, kezelni és feldolgozni ennek a pseudo-és prekapitalista felvirágzásnak a közvetlen anyagi következményeit. A főként mindenféle gazdálkodási és pénz-ügyi trükkök (sőt, effektív csalások) révén keletkező "értéktöbblet" (mint vezetői prémium, nyereségrészesedés, reprezentáció, deviza-ellátmány, kül-és belföldi ki-küldetési költség, árfolyam-nyereség, lelízingelt autó, vagyonjegy, osztalék, üzlet-szerzési és egyéb jutalék, fiktív megbízási díj, kenőpénz, ajándék, stb.) majdnem teljes egészében az ügyeskedő, ‘vállalkozó típusú állami vezetők’ magánzsebeibe vándorolt. A különféle banki és egyéb pénzügyi tranzakciók (váltó-és kötvény-ügyletek, stb.) beborították, ellepték a teljes gazdasági-pénzügyi életet - az állami jövedelmek (pl.: nyereség - nyereségadó) egyre nagyobb hányada tűnt el, illetve vált fél-legálisan vagy teljesen hivatalosan, de közvetlenül magánjövedelemmé...

2.2.

A spontán privatizáció (1988-1991.)

Az átmenet végére zömében olyan - már csupán formálisan, jogilag szocialista tulajdonú - vállalat-birodalmak alakultak ki, amelyek szinte kizárólag az egy-személyi, kvázi-tulajdonos vezető vezényszavaitól függtek, tehát a teljhatalmú úr személyes kénye-kedvének kiszolgáltatva működtek. Ezek az új vezényszavak pedig már sem az állam, sem a társadalom, sem a dolgozó kollektíva érdekeit nem tükrözték, - ezzel szemben valójában a vagyon, a pénz, a piaci hatalom magánkézbe történő kimentését tűzték ki legfőbb célul.

Következett tehát a formális-jogi tulajdonos-változás, vagyis a termelő-eszközök, az ingatlanok, a hitel-pénzek végső kiárusítása.

Így 1988-ban megkezdődhetett az ún. ‘spontán privatizáció’, ami lényegében azt jelentette, hogy a rendszerváltozás előkészítésére lázas sietséggel megalkotott (hevenyészett) átmeneti jogszabályok laza és rugalmas talajáról elrugaszkodva a kedvezményezett helyzetben lévő poszt-szocialista vezető szinte teljesen önállóan, szabadon választhatott, hogy a neki megtetsző akármelyik vagyontárgyat - "zenés állami kísérettel" - mikor, milyen feltételekkel, mi módon és milyen áron teszi a saját magántulajdonává.

Ez egészen 1990-ig főként abból állt, hogy a még mindig igen jelentős pénz-eszközökkel rendelkező állami bankok (pl.: Demján Hitelbankja), kereskedelmi nagyvállalatok (pl.: SKÁLA-COOP, Délker, stb.), sajtó-intézmények (pl.: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat) és politikai szervezetek (pl.: DEMISZ, MSZMP-MSZP, stb.) egyre másra alapították leány és szatellit-vállalkozásaikat (pl.: NEXT 2000, Ötlet és Únió Kft., Reform Rt., CO-NEXUS Rt., stb.).

Azok az állami nagyvállalatok (pl.: Szerszámipari Művek, Szerszám-és Gép-értékesítő Vállalat, VIDEOTON, ÉPGÉP, építőipari vállalatok, stb.), amelyek nemcsak készpénzzel, de kiterjedt üzleti kapcsolat-rendszerrel, piaci vevőkörrel, illetve hagyományosan jól jövedelmező tevékenységszerkezettel is rendelkeztek, - megkezdték a vállalat fokozatos, belülről kifelé haladó kiürítését, vagyis: "ön-privatizációját". Lassanként az anyavállalat valamennyi még használható értékét kimentették. Az állami tulajdonban megmaradt ‘Központ’ tovább cipelte magával az adósságokat, hiteltartozásokat, környezeti ártalmakat, elrontott és félbehagyott beruházásokat, a hátrányos jogkövetkezményeket és a kétes kimenetelű pereket, majd értékeit veszítve általában ún. kiürült holdinggá roskadt össze. A vagyon, a működő tőke, a piacképes tevékenység pedig tovább élt a halódó vagyonkezelő központ köré alapított szatellit-társaságokban, amelyek részben vagy egészében már eleve, vagy előbb-utóbb magántulajdonba kerültek. A kiürült holding minden terhével együtt állami tulajdon maradt, és az évek során többnyire a felszámolás, vagy a végelszámolás sorsára jutott, miáltal a maradék eszközök is - potom áron - magántulajdonná váltak...

2.3.

Az intézményes privatizáció (1991-1996.)

Tekintve, hogy a poszt-kommunista, MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia kezéből a központi törvényhozó és a végrehajtó hatalom monopóliuma is legalábbis 4 évre kicsúszott; szükségessé vált a spontán-privatizációs szabad-rablás intézményes keretek közé terelése, magyarul: konszolidálása.

Különös hangsúlyt adott a kérdésnek az a kormány-koncepció rangjára emelkedő (egyébként sajnos hibás) pénzügyi teória, miszerint az ország külső adósságát a privatizáció konvertibilis bevételeiből kell visszafizetni. Félő volt ugyanis, hogy az állami vagyont a nómenklatúra esetleg teljes egészében kisajátítja. Ezért aztán - nyilván még éppen idejében - közbeléptek Magyarország külföldi hitelezői!

(Némi magyarázat: Az 1990-ben ‘még csupán’ 20,5 milliárd USD külső állam-adósság elvileg egyszerre, egy összegben "könnyedén" kifizethető lett volna a privatizálható állami vagyon akkor mintegy 60 milliárd USD-re becsült piaci értékéből. Tréfásan mondhattuk is, hogy az állami portfolió lényegében teljes egészében a külföldi hitelezők tulajdona, - és "még marad" is cca. 40 milliárd USD-nk! Persze - nem így lett. Ma, 1996-ban a még privatizálható állami vagyon kb. 6 milliárd USD, - a külső államadósság bruttó 35 milliárd USD.

Mindez azonban akkor még - előre - sajnos nem volt látható... Vagy mégis?!)

Mivel az átalakulási és a társasági törvény nem volt elégséges a magánosítás törvényessége látszatának megőrzéséhez, ráadásul potenciális vevőként, "vagyon-igénylőként" belépett a külföld is - külön nevesített privatizációs törvényeket, jog-szabályokat kellett alkotni és bevezetni; s szükségessé vált az állami privatizációt irányító és bonyolító hivatal, az Állami Vagyonügynökség felállítása is.

Nagyon kellett már egy külön, csak az állami vagyon magánosításával foglalkozó intézmény, amely tevékenysége formálisan, jogilag is elválik az állam, a kormány operatív működésétől; amelynek túlkapásaitól, esetleges tévedéseitől, műhibáitól az állam akár el is határolhatja magát; de amelynek a döntéseit, ha csak közvetve ugyan, de mégis az állam irányítja, vagy legalábbis felügyeli.

A kampányszerű privatizáció Antall-érába eső éveiben (1990-1993.):

· megszűnt a spontán privatizáció (1990.);

· közvetlenül értékesítésre került (kétharmad részében külföldi vevők részére) a privatizálható állami működő tőke 35-40 %-a (1993-ig);

· csődbe s tönkre ment, felszámolás vagy végelszámolás sorsára jutott, és ezáltal nevetségesen olcsón szintén eladásra került az állami portfolió további 15-20 %-a (1994-ig);

· végszóra ugyan, de mégis csak kialakultak a privatizáció intézményes és uni-formizált jogszabályi keretei (1994-ig);

· a kárpótlás, az MRP, valamint az E-hitel jogintézményeinek megteremtésén át megszületett a lakosság, az egyszerű polgárok és/vagy a dolgozók tulajdonhoz jutásának elvi lehetősége (1994-ig), ami azonban a portfolióhoz-jutás jelentős volument képviselő, tömeges gyakorlati megoldásává sohasem válhatott, mert:

Az intézményes privatizáció a Horn-korszak éveiben (1994-1996.):

· főként külföldi vevőknek értékesítette a legfontosabb közüzemi szolgáltatások teljes szektorát (elsősorban az energiaszektort); - összességében magánosította tehát az állami portfolió további 20-30 %-át (1996-ig);

· az új privatizációs törvénnyel gyakorlatilag kizárólagossá tette a készpénzes vásárlást (1995.);

· lényegében ellehetetlenítette a kárpótlást, az MRP-t és az E-hitel privatizációs célú alkalmazását; így a széles néprétegeket teljesen s véglegesen kirekesztette az állami vagyon magánosításából, miáltal:

· a portfolióhoz-jutást a külföldiek, a multinacionális társaságok s a velük össze-fonódott belföldi bank-, média-és politikai arisztokrácia - a nómenklatúra és a párt-, illetve ‘fél-állami’ lobbyk privilégiumává tette.

3.

A magyar működő tőke torz tulajdonosi szerkezete

Induljunk ki abból - mert ez a történeti valóság -, hogy Magyarországon 1985-ben, a szocializmusból a kapitalizmusba való vidám átmenet kezdetén még a termelőeszközök össztársadalmi tulajdona volt uralkodó. Létezett egy szűk réteg, a pártállami, gazdasági-politikai vezető elit, valamint "a vezetettek" 10 milliós tömege, - ámde a termelőeszközök magántulajdonával jelentős méretekben nem rendelkezhetett senki. Feltételezhető, hogy az elit (maximum néhány százezer fő) tagjainak személyi fogyasztása 10-20-szorosan is meghaladhatta egy átlagpolgár fogyasztását; - továbbá jól elképzelhető még az is, hogy egyesek (néhány tízezer fő) tulajdonában 20-50 millió forintnyi értékű ingó és ingatlan vagyon, esetleg forint-betét, valuta-tartalék, netán nemesfém vagy ékszer-készlet halmozódott fel. A felhalmozódott magánvagyon ugyanis a későbbiek során a portfolióra-váltás ígéretével kecsegtethetett; közvetlenül, vagy akár a szükséges konverziók után a privatizációs tranzakciókban a vételár anyagi alapját képezhette.

Leszögezhetjük azonban, hogy Magyarországon az átmenet kezdetén még csak elenyésző számban, mértékben voltak jelen:

· külföldi tőkések, bankárok, magánbefektetők, multinacionális társaságok;

· belföldi tőkések, portfolióra éhes bankok, potenciális magánbefektetők;

· befektethető jelentősebb társasági-, banki-, illetve magántőkék;

· belföldi befektető-társaságok, pénzügyi lobby-k, -

egyszóval nem létezett az országban olyan számottevő összegű, szabadon be-fektethető, koncentrált készpénztőke, amely - mint potenciális vételár-tömeg - a privatizálandó, 60 milliárd USD értéket képviselő állami portfolióval szembe-állítható lett volna.

Ez az alaphelyzet - furcsa módon - jelentősebb mértékben egészen a rendszer-változásig (1989.) nem módosult. A kapitalizmus küszöbén Magyarországon alig-alig jelentkeztek még a külföldi befektetők, - a privatizációs portfolió-vásárláshoz szükséges készpénz-tőkével, vagy mobilizálható likvid vagyonnal pedig a belföldi magánszemélyek jelentős számban nem rendelkeztek.

A ‘privatizációra hívó gongütésig’ még nem látszott, miből lesz a cserebogár...

Hogyan magyarázható akkor mégis, hogy alig 1-2 év elteltével néhány tucat "magyar befektető" máris sok-milliárdos vállalat-birodalmak (pl.: Várszegi-FOTEX, Máté-KORDAX, Széles-VIDEOTON, Fenyő-VICO, Nagy-CAOLA, László-CO-NEXUS, Rényi-NOVOTRADE, Palotás-PHARMA-FONTÁNA és Hujber--INTERTRAVERZ, stb.) tulajdonosa?

Kísérletet teszek nagyvonalú, megközelítő becslésre; - hogy legalább globálisan meghatározzuk a magyarországi működő tőke tulajdonosi összetételét, ezen belül a magyar tulajdonú működő tőke nagyságrendi szerkezetét.

· Amennyiben feltételezzük, hogy mintegy 200 főre tehető azok száma, akik 1-10 milliárd forint nagyságú működő tőke tulajdonosai - ők a magyar nagytőke képviselői -, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyar nagytőkések tulajdonában lévő működő tőke becsült összértéke kb. 1000 milliárd forint. (ti. 1996-ban)

· Érdekes sajátosság, hogy az a középtőkés réteg - akik tulajdonában egyenként maximum néhány száz-milliós működő tőke lenne elképzelhető - szórványos kivételektől eltekintve gyakorlatilag hiányzik, pedig normális fejlődésű tőke-koncentráció esetén e rétegnek kellene a legszámosabbnak lennie; - a tömeges középtőkétől lenne elvárható, hogy általában a piac meghatározó ereje legyen. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy Magyarországon a néhány száz-milliós középüzemek úgy, ahogy van hiányoznak - bár a számuk, sajnos, elenyészően kicsi -, hanem csupáncsak azt, hogy a középtőkés réteg hiányzik. A még létező (ugyanis legnagyobb részük, sajnos, a felszámolás sorsára jutott) középüzemek furcsamód’ állami tulajdonban rekedtek. A nyugati befektetőknek nyilván nem kellettek, a legnagyobb részük az elmúlt 6-8 év során tönkrement; - a túlélők pedig ahhoz túl nagy falatnak bizonyultak, hogy akár a menedzsment, akár más hazai befektető azonnal megvásárolhassa őket. A középkategóriájú üzemekben megtestesülő magyar (állami) tulajdonú működőtőke becsült összértéke szintén kb. 1000 milliárd forint. A középüzemeken vezetőként "ugrásra készen" még mindig rajta ülnek a nómenklatúra megbízható "szakemberei"; - arra várnak, hátha az állam egyszer csak ‘hirtelen felindulásában’ valami ügyes jogi trükkel nekik ajándékozza a vállalatukat. Az állam azonban nem találja a szalonképes megoldást. Mindeközben persze nagy fontoskodva folyik a vagyon folyamatos, vidám felélése.

· Kistőkéseknek tekinthetjük azokat, akiknek a tulajdonában maximum 10-20-50 milliós nagyságrendű működő tőkék találhatók. A kistőkék becsült összértéke nagyjából 250-300 milliárd forintra tehető.

· A fentiek alapján megállapítható, hogy a magyar működőtőke-tulajdon becsült összértéke mintegy 2300 milliárd forint, amelyből:

- 1000 milliárd forint kb. 200 fő nagytőkés magántulajdona;

- 1000 milliárd forint kb. 1500-2000 állami tulajdonú közép-vállalkozásban (részvénytársaságokban, kft.-kben) testesül meg; - míg

- 300 milliárd forint néhány tízezer kistőkés magántulajdonában összpontosul.

· A Magyarországon működő ipari, banki, kereskedelmi és szolgáltató össztőke "fennmaradó", nem magyar tulajdonú hányadának becsült összértéke kb. 3000 milliárd forintra tehető, amelynek tulajdonjoga kb. fele részben privatizációs kivásárlásból, fele részben tőkebehozatalból, illetve tőkeemelésből származik. A külföldi tőke a magyar gazdaságban egészében nagytőkeként van jelen.

· Az elmondottakból a következő globális összefüggések szűrhetők le:

- az összes működő tőke értékében a külföldi tulajdon aránya közel 57 %;

- a középtőke - aránya közel 19 % (nagyon kevés) - "ég és föld között lebeg",

a külföldnek nem kell, a magyarok nem tudják megvenni, felélése folyik;

- a nagytőke részaránya kb. 75 %, ami megdöbbentően magas, - ráadásul:

- a nagytőke összértékében a tulajdoni arány 3:1 a külföldiek javára.

Talán mondanom sem kell: a leírt tulajdonosi arányok kialakulásában lényegében semmilyen tudatosság nem fedezhető fel - azok spontán torz összképet mutatnak. Különösen feltűnő a nagytőke rendkívül magas részaránya, ami arra utal, hogy Magyarországon semmifajta eredeti tőkefelhalmozási folyamat nem zajlott le, - a kapitalizmus kialakulása egyszer s mind maximális tőkekoncentrációval párosult.

4.

A magyar nagytőke létrejöttének speciális sajátosságai

Tekintettel arra, hogy a becsült 200 fő, átlagosan 5 milliárdos magyar nagytőkés személynek a privatizációs aranykor kezdetén nagyjából éppen úgy nem volt egy fitying befektetni való készpénz-tőkéje sem, mint a többi 10,5 millió fő egyszerű honpolgárnak; a szolid, egy az egyben vásárlás helyett ötletesebb módszerekhez kellett folyamodni.

Képtelenül sötét és gátlástalan liberalizmus, farkasétvágyú anyagiasság és/vagy (ti. a másik oldalról) a ma született - áldozati! - bárány jámborsága kellett ahhoz, hogy ez a mai abszurd-irracionális tulajdonlási képlet előállhasson!

Ordas ragadozók az egyik, - mindent eltűrő, szelíd juhnyáj a másik oldalon.

Egyszerűen hazugság ugyanis az az állítás, hogy akik tőkéssé akartak válni, azok vállalkoztak, tőkét szereztek, meggazdagodtak, - akik pedig úgymond nem voltak eléggé vállalkozó szelleműek, azok "hoppon maradtak"; vagyis hát: késő bánat - eb gondolat. Semmiféle pozitív természetes kiválasztódás nem működött, hanem ismét csak a jó-öreg, félévszázada megszokott kontraszelekció érvényesült!

Gondoljuk csak végig: a ‘80-as évek elejétől kezdődően már voltak ugyan néhány százan, akik idejekorán ráébredtek, hogy ez az egész reform-kommunizmus egy nagy smafu; nosza, ki is jelentkeztek minden hivatalos nyilvántartásból, eldobták munkakönyvüket, "elkezdtek vállalkozni", és soha többet nem fizettek semmilyen adót vagy járulékot senkinek. Ma is csupán mint természetes személyek léteznek, - mint adóalanyok, nem.

Ezek a vállalkozók persze 10-15 év alatt össze is vállalkoztak és adócsaltak 100-200 millió forintos vagyonokat, készpénz-tőkéket, - amit azóta vagy elkártyáztak, vagy sem.

Ezekből a legfeljebb 100-200 milliós vagyonú újsütetű dzsentri-vállalkozókból azonban soha nem lett nagytőkés - ők megmaradtak kistőkéseknek (lásd: az előző pontban).

A nagytőkések egészen másképpen jutottak a több milliárdos működő tőkéikhez; ti. nem folyamatos adócsaláson alapuló ‘eredeti tőkefelhalmozás’ útján, hanem - "adócsalás nélkül" - hirtelen.

Mert a rendszerváltó Magyarországon belföldi magánszemély - effektív tőkeerő hiányában - kizárólag csak jogi és számviteli (ügyvédi és könyvszakértői) trükkök révén válhatott milliárdossá. Akkor is csak a regnáló hatalom kegyeltjeként!

Fiktív és színlelt (semmis), antedatált adásvételi szerződések, aránytalan értékek cseréje, fiktív társaság-alapítások és hamis felértékelések, fiktív szellemi és egyéb apportok, eltúlzott részvényárfolyam-becslések vagy ingatlan-és szellemi apport-értékelések, fantom-társaság alapítások, vagyonkezelési-kivásárlási konstrukciók, fiktív fúziós és/vagy szétválási tranzakciók, bennfentes részvény-kereskedelem, kampányszerű kárpótlásijegy-felvásárlások, könyvviteli mérlegek meghamisításai, milliárdos adócsalási trükkök, vagyon-kimentések tömkelege kellett ahhoz, hogy párszáz páratlan mohóságú gátlástalan ember - tisztelet a kivételnek - mindenfajta saját készpénz kockáztatása nélkül milliárdos tőkéssé válhasson!

Nézzük meg modellszerűen, mi is volt a holtbiztosan beváló receptje a milliárdos működőtőke-szerzésnek, - milyen alapvető tényezők együtt-és közreműködésére volt szükség a nagy összegű tranzakciók sikeres lebonyolításához!

· Az erőszakos lángelme, a nagy üzleti vállalkozó, a fáradhatatlan társaság-szervező, a mindenütt bennfentes, a külföldi kapcsolatok és/vagy a bankok kegyeltje, a korlátlan hitel-felvevő, mindenki elvtársa, a nagy ötlet-ember, - aki elhatározta, hogy nagytőkés lesz Magyarországon, hiszen eleve annak született.

· A kollaboráns jogalkotás és jogalkalmazás, amely tudatosan cinkos, hézagos, zavaros-ellentmondásos, "az úgyis bekövetkező dolgokat jó előre megengedő" szabályozással, - illetve a valóság eseményei után csak tessék-lássék kullogó, tesze-tosza jogalkalmazással (vagy éppen a nem alkalmazással) lehetővé tette a horribilis magánvagyonok szempillantás alatti szakértő összelopását, papíron makulátlanul tiszta ügymenettel; ügyvédi, cégbírói, könyvszakértői zenés dísz-kísérettel.

· "Beépített" vezetők, szakértők, ügyintézők (közvetett alkalmazása, vagy épp célirányos beültetése), "személyes ismeretségek" igénybevétele a döntéshozó pozíciókban - az állami vagyonkezelő szervezetekben és a kompetens állami hatóságoknál, a minisztériumokban, a Cégbíróságnál, a hitelnyújtó bankoknál, a hírközlő szerveknél (a médiumoknál), a társadalombiztosítási, illetve a helyi önkormányzatoknál, a politikai pártokban és más informális szervezetekben. Exkluzív konzorciumok, együttműködések, "kéz kezet mos" forrás-biztosítások, szabálytalan ügyletek hivatalos nyélbeütése, kölcsönös szolgáltatások, elvtársi szívességek, kedvezményes üzleti szerződések eleve preferált személyekkel...

· Összefonódás kölcsönös "üzletszerzés", és/vagy egyéb "szolgálattétel" révén kül-és/vagy belföldi tanácsadó, illetve auditor (vagyonértékelő) cégekkel; - esetleg közvetve vagy közvetlenül az Állami Vagyonügynökséggel, vagy annak valamely érdekeltségével, alárendelt szervezeti egységével.

· Célzott (eleve korrupt) tenderek, exkluzív versenypályázatok szervezése és lebonyolítása, irányított értékelése; abból a célból, hogy a privatizáció tárgyát képező vagyontárgy épp a kívánt személy magántulajdonává váljék, a számára legkedvezőbb feltételekkel.

· Korrupt bankárok, akik fiktív, és/vagy nem értékarányos fedezet-igazolásra, és/vagy "20 % készpénz, jutalék visszacsurgatásával" nagy összegű hiteleket nyújtottak önkényesen kedvezményezett célszemélyek részére. Az irányított, exkluzív hitelnyújtás lényege, hogy kizárólag a preferált célszemély kaphassa meg az adott célra nyújtható hitelt, senki más. A banki korrupciós ügyletek, a nagyszabású és összetett hiteltranzakciók mögött a háttérben mindig - látszólag össze nem függő - ún. "magánjogi szerződések" húzódtak meg, amelyek a nem hivatalos, nem publikus lényeget tartalmazták, ti. azt, hogy milyen előnyhöz, portfolióhoz vagy készpénzhez jut a hitelért cserébe a bankár. Az "általános" ún. bankkonszolidáció során sokszáz-milliárd forintnyi olyan, az adós által soha vissza nem fizetett hitel került banki veszteségként leírásra - és végső soron az adófizetők pénzéből az állami költségvetés által kifizetve -, amelyről a hitelfelvevő adós és a hitelnyújtó bankár egyaránt jó előre tudták, hogy a hitel összege soha nem térül vissza, tehát lényegében nem hitelről, hanem korrupt ajándékról van szó.

· A megvásárolt, meg-és lefizetett médiumok által folyamatosan és célzatosan közölt dezinformációk; - a hatóságok, a közvélemény, az állami tisztviselők félrevezetése, manipulálása érdekében. Szükség esetén bizonyos dolgokról a hallgatás megfizetése. Hamis image terjesztése preferált célszemélyekről.

· Mindig az adott konkrét célnak megfelelően - "váltott lovakat alkalmazva" - a maximálisan lojális ügyvédi és könyvszakértői asszisztencia gátlástalan túlfizetése, és ezáltal korlátok nélküli felhasználása.

5.

A leszűrhető általános tanulságok

Az eddig leírtakból is kitűnik, hogy Magyarország a gazdasági-pénzügyi válság mellett rendkívül mély erkölcsi válságban is van. Korrupció persze mindegyik modern társadalomban, minden politikai-gazdasági rendszerben létezik, hiszen a bizonyos, még elviselhető (de hol a határ?!) mértékű politikai-hatalmi/gazdasági-tulajdonosi-vezetői összefonódás egyszerűen kiküszöbölhetetlen. A hatalom és a gazdaság elsősorban személyes kapcsolat-rendszereken keresztül működik, és - mint tudjuk - "minden szentnek maga felé hajlik a keze".

Bizonyos mértékű, a jogszabályokat kijátszani igyekvő "együttműködés", baráti és/vagy rokoni korrupció tehát még az egyébként egészséges társadalmakban is elkerülhetetlen. A mai magyar társadalom azonban végzetesen beteg.

A korrupció ma nem mellékesen, egyszerűen mint káros "melléktermék" létezik, hanem egyenesen a még úgy-ahogy egyáltalán működő gazdasági-pénzügyi és egyéb lényeges folyamatok alapvető működési elvévé, módjává vált.

A posztszocialista-monopolista állami működés, a költségvetési (adó) és az újra-elosztási koncentráció, illetve az e folyamatokkal részben ellentétesen, szemben mozgó kapitalizálódás egyaránt szerves, intézményes megvalósítási módszere a korrupció, amelynek a legfontosabb jellemzői a következők:

· a monopolista politikai-, állami-, média-, és bank-hatalom mind egy kézben, - az univerzális, közös elit kezében összpontosul;

· a mai egyetemes elit tagjai személyesen nagyjából ugyanazok, akik az előző 40 évben az MSZMP-MSZP-s politikai nómenklatúra tagjai, kedvezményezettjei vagy közvetlen kliensei voltak;

· tekintettel arra, hogy az állam-szocializmust 1990-ben felváltotta (?) az állam-kapitalizmus (vö.: rendszerváltozás!); - a nómenklatúra ketté vált: tőkésekre- nagytőkésekre és állami-vagy egyéb (bank-, média-, stb.) alkalmazottakra: a hatalmat, a pénzt, a vagyont viszont egyformán mohón akarják;

· a nómenklatúra-burzsoázia a kalákában kitervelt és végrehajtott privatizáció során szervesen összefonódott a külföldi nagytőkés-befektetőkkel, sőt, a multi-nacionális tanácsadó cégekkel is, hiszen azok mutatták meg számára a vagyon-szerzés, az anyagi üdvözülés útját;

· a nómenklatúra-burzsoázia kisebbik fele korábbi politikai hatalmát milliárdos vagyonokra váltotta, - a nagyobbik fele pedig állami-és egyéb alkalmazottként asszisztál(t) mindehhez;

· a lényeg, hogy az újkapitalista nemzetközi-magyar arisztokrácia egyetlen tagja sem járt rosszul:

- a külföldi befektetők olcsón, leértékelve jutottak működő-tőkéhez;

- a multinacionális tanácsadók óriási pénzeket kaszáltak, - a privatizált vagyon

piaci értékéből átlagosan 4-5%-os megbízási díjhoz, sikerdíjhoz jutva;

- a magyar nagytőkések mindegyike úgy juthatott milliárdos vagyonhoz, hogy

egyetlen forint saját készpénz-befektetést sem kellett eszközölnie;

- a mindezen tranzakcióikhoz az állami-és egyéb alkalmazotti sereg asszisztált:

a vagyonértékelők (auditorok) leértékelték az állami vagyont, az ügyvédek is

ravasz-trükkös szerződéseket írtak, a cégbírók a bejegyzéskor minden fikciót

befogadtak, a bankárok korrupciós hiteleket nyújtottak, a privatizátorok meg

(ÁVÜ) mindent olcsón eladtak; s a sajtó lelkesen tájékoztatta a közvéleményt

az elért nagyszerű eredményekről.

· így végül is a nómenklatúra-burzsoázia mindkét szárnya elégedett lehetet; - sokkal rosszabbul azok sem jártak, akik az első leosztásban nem lettek rögtön nagytőkésekké, hiszen például miniszterként, államtitkárként, bankvezérként, privatizátorként, tanácsadóként, ügyvédként, könyvszakértőként, kirendelt fel-számolóként-végelszámolóként, vezérigazgatóként, televíziós-sztárként - netán egyszerű pártemberként-képviselőként bőségesen jutottak-jutnak olyan legális és illegális jövedelmekhez, amelyből a másodlagos eredeti tőke-felhalmozás is könnyedén megoldható, megvalósítható.

Tekintve, hogy a nómenklatúra-burzsoázia nagytőkés-tőkés tagjai állandóan és folyamatosan korrumpálják az államapparátust, az államhivatalokat - újabb és újabb jogszabály-szegésekkel, jogtalan előnyök kicsikarásával, effektív nagy-szabású adó-és vámcsalási trükkökkel újabb és újabb többlet-jövedelmekhez jutnak -, azok minden szabálytalanságot elnéznek, hiszen a készségesen juttatott törvénytelen preferenciákért cserébe rész-vagyont, portfoliót és főleg készpénzt (csúszópénzt) kapnak...

A tőke koncentrációja és centralizációja tehát úgy valósul meg, hogy tőkések és államhivatalnokok kölcsönösen egymást támogatják; - sok esetben a kapcsolat olyannyira szoros, hogy tőkés és államhivatalnok valójában egy-és ugyanaz a személy: tulajdonképpen az arisztokrácia egyetlen tagjáról sem lehet biztosan tudni, hogy mikor melyik (gondoljunk csak pl. az Olajgate ügyre) ‘oldalon’ áll...

A leírtak alapján meg kell állapítanunk, hogy a korrupció gyakorlati centruma jelenleg maga a prekapitalista állam.

Igen súlyos jelenség - a korrupció "legfejlettebb" formája -, hogy a legerősebb prekapitalista érdekcsoportok, elit-csoportosulások, lobbyk tagjai és képviselői magán az államon belül fejtik ki "szervező és önszervező" tevékenységüket saját hatalmi és anyagi érdekeik hatékony érvényesítésére, a politikai, a törvényhozó és az állami végrehajtó tevékenység manipulálásával. Félő, hogy mára a politikai hatalom (a pártok) és a gazdaság, illetve a nagytőke és az állam képviselőinek, tisztviselőinek és vezetőinek érdek-kapcsolatai olyannyira összefonódtak, hogy az már jelentős mértékben veszélyezteti a törvényhozó és a végrehajtó hatalom jogi és anyagi függetlenségét, jogi és erkölcsi tisztaságát.


Nemzeti öntudat és gazdasági növekedés összefüggései

(koreferátum a Nemzeti Charta 1996. március 26-iki rendezvényére)

Sokaktól halljuk manapság a vélekedést, hogy: "Engem nem érdekel a politika, csupán hagyjanak békén, - hagyjanak normálisan, biztonságban élni, szabadon és jövedelmezően, önállóan vállalkozni, gazdálkodni!"

Csakhogy a kettő - politika és gazdaság - egymástól elválaszthatatlan.

Konszolidáltabb gazdasági-társadalmi viszonyok között érthető, és talán meg is engedhető a fenti apolitikus individualizmus; - azonban a mai zavaros, átmeneti környezetben, világban sajnos nem. Ma már azért is állandó és szívós küzdelmet kell folytatnunk, hogy gátlástalan embertársaink ne lopják el észrevétlenül fejünk fölül a házunk tetejét! Minden igyekezetünk ellenére - mégis ellopják...

A vicsorogva mosolygó egyéni küzdelmeink nagyjából mind kilátástalanok, - az államadósság agyonnyomja az egész nemzetet, a nemzetgazdaságot.

No de haladjunk csak sorjában!

1. A konzervatív értékek jelentősége

1945-ben a háború nélkülözéseitől, átélt borzalmaitól és veszteségeitől a végsőkig elgyötört, testileg-lelkileg lepusztult magyar népesség kezdte meg és fejezte be - alig néhány év leforgása alatt! - sikerrel a porig lerombolt ország újjáépítését.

Emellett hatalmas összegű háborús jóvátételt is meg kellett fizetnünk, - mégsem lett úrrá mindenkin a depresszió: az életerő hamar legyőzte az elmúlást!

A talpra álláshoz szükséges többlet-vitalitást a hagyományosan konzervatív értékekből, jelesül a különleges nemzeti erőtartalékokból (család, keresztény istenhit, népi összefogás, hazaszeretet, stb.) merítettük, - akkor még úgy látszik volt honnan...

2. Liberalizmus kontra kommunizmus

Tisztán kell látnunk, hogy a nemzeti gazdasági és lelki depressziónk elsődleges, lényegi oka nem egyszerűen az adósságteher és a gazdasági restrikció, - hanem a liberalizmus eszmei térhódítása, illetve a gyakorlatban megnyilvánuló esztelen romboló tevékenysége. Ráadásul ez a rontás elemi erővel taglózza le a nemzetet, amikor a közösséginek csak álcázott társadalmi berendezkedést (a szocializmust) követte tragikus hirtelenséggel - a felkészülésre semennyi időt nem hagyva - a klasszikus (marxi) kapitalizmus liberális hidegzuhanya. A gulyás-kommunizmus langyos vizéből jószerivel még ki sem igen kászálódott egyszerű-naiv munkást, parasztot, értelmiségit valósággal jéggé dermesztette a minden átmenet nélkül reá szakadt, gátlástalanul mindenre kiterjedő szabadrablás.

Gyökeresen más dolog ugyanis a gyárból elcsenni egy-egy villáskulcsot, csavart, alkatrészt, vaslemezt, stb., vagy a termelőszövetkezeti közösből vételezni némi szénát, takarmányt a háztáji állatok számára, - mint egy szép napon arra ébredni, hogy élelmesék egy sanda papír alapján saját nevükre íratták az egész üzemet, a vállalatot, vagy éppen a termelőszövetkezetet, az állami gazdaságot.

Az 1970-es években viszonylag jól éltünk.

Akkor sem elsősorban azért, mert még nem léptünk bele az adósság-csapdába.

Az az állítás pedig különösen nem igaz, hogy éppen a kezdődő hitel-felvételekből származó többlet-pénzeszközöket költötte volna népünk jólétének a növelésére, biztosítására a "szocialista" állam!

Nem! Jólétünk forrását a valós termelékenység-növekedés szolgáltatta, ami pedig éppen hogy a konzervatív értékek egészséges működésének volt köszönhető.

A termelékenység-növekedésből eredő többlet-forrásokat persze - a felvett külső hitelekkel együtt - túlnyomórészt Bős-Nagymarosokra, Tengiz-Jamburgokra, Solti Kossuth-adóra, Taljándörögdi Űrtávközlő Földiállomásra, baráti szocialista és fejlődő országok, sőt, kommunista testvérpártok támogatására (vö.: Moszkvába ‘guruló-dollárok’), ostoba megalomániás nagyberuházásokra (Olefin-program) és más célokra (pl.: fegyverkezés, túlméretezett, egyre szaporodó, bővülő állam-hivatalok, nagyszabású irodaház-építések, stb.) fordították. Mégis jól éltünk, mert még bőven volt pazarolnivaló, - nem úgy, mint ma.

A liberalizmus viszont szétrombolta alapvető termelési és fogyasztási - egyszóval élet - viszonyainkat, de a leggonoszabb tette mégis a konzervatív értékek tudatos kiirtásával az emberi lelkierő, az egyéni megújulási és vállalkozási képesség el-pusztítása volt. A kommunizmus több millió magyart semmisített meg fizikailag, - például az abortuszok által. A liberalizmus - néhány ezer hatalommániás egoista érdekeinek védelmében - folyamatosan kénsavval mérgezi az embermilliók lelkét, cselekvésképtelenné bénítva a még élőket is. Még ma is sok az abortusz, - de a meg sem fogamzás még sokkal több...

3. Az elpusztított, tehát mielőbb helyreállítandó értékek

A nemzetgazdaság alapegysége a család.

A liberalizmus lerombolta a családfenntartói és a szülői tekintélyt, ezzel pedig a család gazdasági-érdek összetartó erejét is megbénította. Ha a szülőknek nincsen tekintélyük és ennek alapján konkrét ‘utasítási joguk’, - akkor a gyerekek tanulás és/vagy munka helyett jobb esetben diszkóba és a szoláriumba járnak (amíg van miből), rosszabb esetben techno-partikon majszolják az extasy-tablettákat...

De mitől legyen családfői, szülői tekintélye egy állástalan, hiteltelen, depressziós apának?!

Az ember boldogságra született élőlény. A legfontosabb motivációja a független családi boldogság megteremtése és folyamatos ápolása. A liberalizmus a családi boldogság helyett az egyéni gazdagodást helyezte a középpontba. Ha ügyes vagy, Te is lehetsz szelvényvagdosó bankár (egyébként - akkor sem lehetsz)...

Egyes szerencsétlen honfitársaink a családi boldogságot és biztonságot őrző-védő kft.-vel, három méter magas betonfallal körbevett "családi ház"-ban (bunkerben) képzelik el. A szegények! A boldogság a család harmonikus gazdasági érdek-és másfajta együttműködésén alapuló általános biztonság-és megelégedettség-érzet, amelynek lényege a családtagok közötti kölcsönös szeretet és tisztelet.

A liberalizmus az egyéni szabadság maximális ‘kiterjesztésével’ törekszik első-sorban anyagi jólét elérésére. A konzervatív gondolkodásmód szerint az ember csak a családban és a család által lehet boldog, illetve sikeres.

És itt érhető tetten az alapvető hazugság! Ugyanis nem az egyén érvényesülése, s az üzleti ‘sikerei’ teremtik meg a boldog családot, hanem éppen megfordítva: a boldog, harmonikus családi életvitel az elsődleges feltétele az egyén, a család-fenntartó, a szülők és a családtagok boldogulásának, sikereinek.

A harmonikusan együttműködő, boldog családok pedig a konszolidált társadalmi tevékenység, a sikeres nemzetgazdaság alapfeltételei, alapegységei.

Éppen ez a mai magyar nemzetgazdaság-probléma gyökere, lényegi önellent-mondása! Nem lehetséges ugyanis sikeressé, önfenntartóvá tenni a mértéktelenül eladósodott nemzetgazdaságot néhány milliárd USD külföldi készpénz-injekció által, néhány tucat kül-és belföldi sztár-tőkés kétes értékű irányításával, - ami közben gyakorlatilag nincs stabil magyar vállalkozó és befektető réteg, nincs erős középosztály, nincs polgárság, a családok pedig anyagilag és erkölcsileg egyaránt romokban hevernek.

Bízvást állíthatjuk, hogy a mai Magyarországon a szó klasszikus értelmében véve boldog, kiegyensúlyozott család sajnos már egyáltalán nincs is!

A család hagyományos gazdasági alapegység-funkciójának és erkölcsi nevelő, összetartó szerepének visszaállítása a gazdasági növekedés beindításának, és a nemzetgazdaság konszolidálásának legfontosabb, nélkülözhetetlen feltétele.

Szintén igen fontos feltétel a - gazdasági, politikai, stb. - vezetői tekintély helyre-állítása. Ameddig a sikeres üzleti vállalkozó, a tőkés-tulajdonos, a menedzser leg-főbb erényeként a gátlástalan csalóhajlamot, a mindenkin és mindenen átgázolás képességét ‘kell tisztelnünk’, amíg a sikeres politikus legfontosabb tulajdonsága a taktikázó paktumozgatás; - ameddig „éppen csak” becsületes, okos és szorgalmas munkával lehetetlen érvényesülni, addig Magyarországon nem lesz kibontakozás. A családfenntartói és szülői tekintély, az összetartás és boldogság, a munkával szerzett vezetői és vállalkozói presztízs rehabilitációja nélkül nem alakulhat ki a nemzeti összetartozás érzése, sőt, a nemzeti öntudat sem, ami pedig az ország gazdasági és kultúrális felemelkedésének alfája és omegája.

Nem véletlen, hogy hazánkat a második világháború után igen gyorsan sikerült újjáépítenünk.

Nem véletlen, hogy az 1970-es években még viszonylagos jólétben, békében és kiegyensúlyozottan élhettünk.

Az sem véletlen, hogy a vesztes Németország és Japán a világháború után olyan gyorsan talpra állt; ma már ők rendelkeznek Európa és a világ legfejlettebb ipari-termelési rendszereivel.

Bizony nem véletlen a népi Kína rendkívüli ütemű gazdasági növekedése sem!

Ezek az országok olyan hihetetlen tartalék-energiákat képesek könnyedén, úgy-szólván problémamentesen mozgósítani, mint például tette, és teszi azt Német-ország: az NDK-terület azonos gazdasági-fejlettségi szintre emelése érdekében... Eme tartalék-erőforrások főként az élő, a lélegző nemzeti öntudatból fakadnak, amelynek évszázadok óta háborítatlan gyökerei a családi vállalkozásokból, a faluközösségekből, a dinasztikus farmergazdaságokból, a termelés ősi közösségi rituáléjából, munkamegosztásából szívják az éltető energiát.

A szocializmus a nemzettudat gyökereihez nem mert nyúlni. A faluközösségek (a termelőszövetkezet, a háztáji, stb.) - ha torz módon is, de - működtek; a gyár, a szocialista nagyüzem ipari-termelési kultúrákat fogott össze, a család összetartó erejét, az érdekközösségeket és a tekintély óvó-védelmező szerepét közvetlenül nem fenyegette semmi és senki. Sőt - az állami paternalizmus új erőforrást hozott. A liberális vadkapitalizmus viszont mindenestül felborította a hagyományos falusi mezőgazdasági munkamegosztást; ellehetetlenítette, aztán szétzüllesztette a gyári munkás-kollektívákat, illetve a családi egymásrautaltságot, a tekintélyelvű érdek-azonosságot, az érzelmi összetartozást, és illuzórikussá tette a bármilyen közös boldogságra való törekvést is.

Tízmillió atomizált, közösségeit és kapcsolatait veszített, nincstelen-vagyontalan, kedvetlen magyar ember áll szorongva-szárnyaszegetten a nemzeti kapitalizmus kapujában, - nélkülözve mindenfajta nemzeti öntudatot.

Vissza kellene adni az embereknek a reményeiket, - de hogyan?!

4. A két legnagyobb tévedés vagy hazugság: cserearány-romlás és az adósság visszafizethetetlensége

A külső államadósságunk 1990-ben mintegy bruttó 20,5 milliárd USD-t tett ki.

Majd 1996-ra - az anyaföldünk kivételével - gyakorlatilag minden privatizálható állami vagyonunk idegen, illetve kisebb részben magyar magántulajdonba került.

A külső államadósság ma (1996-ban) meghaladja a 35 milliárd USD-t, - vagyis feltartóztathatatlanul tovább növekszik.

Az 1970-es évek végén megkezdett nagyarányú hitelfelvételt állítólag az export-termékeink külkereskedelmi cserearány-romlása indította el, ami pedig a fizetési mérlegünk felborulásával járt.

1982. óta már a puszta kamatok fizetésére vesszük fel az egyre újabb hiteleket.

A külön a számunkra kitalált közgazdasági tanmese úgy szól, hogy termékeink export-célországaiban általában gyorsabban nő a termelékenység, mint nálunk, ebből következik, hogy az export-termékeink cserearányai - nagyjából 1975. óta - folyamatosan romlanak. A siralmas helyzetet elég jól tükrözik az egyes nemzeti valuták paritás-arányainak változásai is, hiszen azok hosszabb távon szintén a termelékenység-arányaihoz igazodnak.

Az elmúlt 20 év során például az amerikai dollár (USD) paritása legalább az 5-6-szorosára növekedett a magyar forinthoz (HUF) képest. A német márka (DM) forinthoz viszonyított paritás-változása legalább 7-szeres!

Igen ám, de ha a helyzetünk ennyire reménytelen, akkor ugyan miért veszünk fel folyton újabb hiteleket a külkereskedelmi cserearány-romlás miatti fizetésimérleg-hiány kompenzálására?! Hiszen csak egyhelyben topogunk!

Növekedés nincs, a gazdaság valódi modernizációs hitelekhez nem jut; ugyan-akkor relatíve egyre nagyobb értékű export szükséges változatlan volumenű behozatal ellentételezésére, illetve kifizetésére.

Ha 20 éve mondjuk 300 mázsa jonatán almát kellett exportálnunk Németországba 1 db Volkswagen személygépkocsi importjáért, akkor ma legalább 1200 mázsát kell adnunk érte. (Persze az új autó sokkal jobb a 20 év előttinél, - a mi almánk viszont sajnos a legjobb esetben ugyanolyan.)

Közben egyre nő az adósságunk.

Mikor indulunk el végre felfelé a lejtőn? Majd akkor, ha a forint - hosszú éveken át tartósan - elkezd jelentősen javulni a dollárhoz, a márkához, stb. viszonyítva... Az adósságunk ugyanis főleg a paritás-javulás eredményeként keletkező fizetési-mérlegtöbbletből lenne csökkenthető. Ennek alapfeltétele persze, hogy a magyar-országi infláció mértéke nagyságrendileg mérséklődjék, - méghozzá tartósan a termékeink export-célországainak inflációs szintje alá.

Vajon mikor következhet be mindez? Nyilvánvalóan soha.

Nem szólva arról, hogy a termelésünk volumenének - sajnos - kemény fizikai és egyéb korlátai is vannak!

Teljes képtelenség lenne - ad abszurdum - például a mezőgazdaságunktól elvárni, hogy fajlagos termelési hozamai legalább olyan mértékben növekedjenek, mint ahogy az exportunk cserearányai romlanak. Ekkor lehetne ugyanis ‘egyensúly’!

És akkor előbb még mindig vissza kellene fizetnünk minimum 35 milliárd USD adósságot, kamatos kamataival együtt. Nyilvánvaló lehetetlenség!

A tévedés vagy hazugság lényege tehát az, hogy a valamikori (bármikori) vissza-fizetés eleve nem lehetséges. A mégis felvállalása egyenlő egy értelmetlen látszat kifelé, illetve kényszer befelé történő görcsös erőltetésével, amelynek ‘a végső eredményességében’ komolyan senki, tulajdonképp maga a Kormány sem hihet... Nem beszélve arról, hogy egyfelől adósságunkból 20,5 milliárd USD eleve nem tekinthető legitimnek, hiszen azt még a kommunista diktatúra kormányai "hozták össze", - másfelől a valamikori hitelek eredeti (tőke-) összegét már az évek során kamatostul többszörösen is visszafizettük.

A külső államadósság mai (1996) összege - elosztva Magyarország lakosságával - úgy nagyjából 3500 USD személyenkénti tartozásnak felel meg, ami hozzá-vetőlegesen 500 ezer forint hitel-tartozást jelent lakosonként. Ez az összeg egy átlagos magyar család (2 kereső szülő, 2 nem kereső gyermek, 2 nyugdíjas nagy-szülő) esetében összesen 3 millió forintot tesz ki.

A lakosságunkra tehát kollektív adósságteher nehezedik, ami - a még mindig egyre romló életkörülmények (növekvő árak és adók, csökkenő reálbér, össze-omló társadalombiztosítás, magas munkanélküliség, létbizonytalanság) mellett - családonként 3 millió forint hitel visszafizetési kötelezettségével egyenlő.

Gondoljuk csak meg:

· A két kereső külön-külön, mint önálló személy fizet éves személyijövedelem-adót. Ha a keresetük alacsony, vagy csak átlagos, - a helyzetük távlatilag eleve reménytelen. Ha a keresetük magas, úgy a progresszió folytán beleesnek a 48 %-os adósávba, vagyis gyakorlatilag kétszer annyi bruttó jövedelmet kell meg-keresniük, mint amennyit ténylegesen (nettó) elkölthetnek.

· A megmaradó nettó keresetükből kell fenntartaniuk a lakásukat, kifizetniük a meredeken növekvő közüzemi díjakat, gondoskodniuk 6 ember élelmezéséről, ruházkodásáról, egészségügyi költségeiről, a gyerekeik taníttatásáról, valamint egyéb szükségleteiről.

· De a nettó keresetükből kell megoldaniuk a normális életvitelhez szükséges be-ruházások (lakásfenntartás-és bővítés, bútorozás, háztartási gépek, autó, stb.) finanszírozását; ha szükséges, rövid vagy hosszú lejáratú hitelek törlesztését is.

· Ha a keresők valamelyikének - nem ritka eset! - munkahelye megszűnik, nem jut új álláshoz, - önálló vállalkozásba kell fognia, ami igen jelentős alapítási-üzletszervezési kiadásokkal jár, amelyhez nem számíthat hitelre senkitől sem.

· Mindezen növekvő kiadások folyamatos és maradéktalan rendezése mellett a család keresőinek még arra is kell gondolniuk (sőt, kényszer alatt indirekt módon tartalékolniuk, - ez a monetáris restrikció!), hogy a kollektív (össz-társadalmi) adósságból a családjukra eső hányad 3 millió forint (21 ezer USD), ami bruttó keresetként közel 6 millió forintot jelent, és ami a meg nem szűnő (kamatos) törlesztés ellenére érthetetlenül, állandóan nő!

Minden normálisan működő családban közmegegyezés tárgyát képezik a közös érdeket szolgáló nagyösszegű, rendkívüli kiadások. Teljességgel elképzelhetetlen például, hogy az apa vagy az anya titokban többmilliós hitelt vegyen fel mondjuk egy új autó megvásárlására, majd a hitel és a kamatok nagy összegű törlesztését önkényesen ráterhelje a család néhány tízezer forintos havi költségvetésére!

Amennyiben ez mégis elképzelhető, úgy viszont nem normális. A nagy összegű kiadásokat a családban előzetesen egyeztetni szokás, hiszen a hitel és a kamatok törlesztése a továbbiakban az összes családtagot közös tartozásként terheli, - így a közös cél megvalósítása érdekében minden családtag lemond valamiről.

Ha nem történt előzetes egyeztetés, utólag bármely családtag joggal mondhatja, hogy a hitel egyetemes törlesztési kötelezettsége őrá nem vonatkozik.

Így van ez - illetve így kellett volna lennie ennek! - az államadósság, a mindig új-onnan felvett nagy összegű külföldi hitelek kérdésében is.

A bekövetkezett mértékű eladósodást előidéző hitel-felvételek akkor lehetnének legitimek, ha azokat széleskörű társadalmi közmegegyezés előzte volna meg; - ha az eladósodásról népszavazás, de legalábbis parlamenti szavazás döntött volna, a folyamat minden egyes meghatározó jelentőségű időpontjában.

A másik - a nagyobbik - hazugság a következő.

A hivatalos gazdasági-politikai álláspontnak megfelelően évek óta ‘apokaliptikus látomásként’ azzal ijesztgetnek kételkedő mindannyiunkat, hogy az adósság el-engedése vagy átütemezés kérése (az IMF-től, a Világbanktól) - ami ugye egyben a fizetésképtelenség nemzetközi-nyilvános beismerését jelentené! - azonnal hitel-képtelenné tenné a nemzetgazdaságunkat, ami nyomban a magyar gazdasági élet teljes megbénulását okozná.

És ebben van a csúsztatás! Hisz’ valójában már 15 éve fizetésképtelenek és hitel-képtelenek vagyunk; - ugyanis mindenekelőtt az esedékes kamatok törlesztésére vesszük fel a mindig újabb hiteleket, mivel nemzetgazdaságunk a hitelállomány éves kamatait sem képes már önerőből kitermelni!

Ennek a ténynek megcáfolhatatlanul ékes, gyakorlati bizonyítéka a bruttó külső adósság-állomány folyamatos, állandó - ráadásul gyorsuló - növekedése.

A nemzetgazdaságot jelenleg irányító Horn-kormány 25 milliárd dollár adósságot vett át az elődjétől, és azt két év alatt 10 milliárd dollár újabb tartozással növelte meg. A trend alapján könnyen megbecsülhetjük, hogy 1998-ban a külső állam-adósság elérheti akár az 50 milliárd dollárt is, - csak legyen elég hitelező...

A legnagyobb baj azonban, hogy valódi növekedési folyamatok nem indultak el, a gazdaság folyamatosan pang, - és közben fogalmunk sincs arról, hogy az újabb hitelek valójában milyen kondíciókkal és milyen szükségleteket finanszíroznak, konkrétan mire lettek/lesznek elköltve, tehát hová lesz a pénz?!

Végképp nem tudhatjuk, hogy az újabb hitelek valamikori visszafizetéséről kik és hogyan, miből fognak gondoskodni...

Csak meg kell figyelnünk: arra vonatkozóan még egyik kormányunk sem tett soha konkrét ígéretet, hogy a külső államadósságot mikor, milyen ütemezésben kezdi el csökkenteni. Ugyanis az adósság növekedése sem valami terv szerint, hanem spontán következett be. Vagyis: az állam ‘gazdálkodását’ esetlegesség jellemzi... Az önálló vállalkozásaink a nemzetközi előírások szerint, 5-10 évre előretekintő, bonyolult üzleti terveket készítenek, amelyeket kötelező tételesen megalapozott, ún. cash-flow tervvel is alátámasztani. Különösen szigorú előírások szabályozzák a banki hitelkérelmek pénzügyi-megtérülési, illetve hiteltörlesztési, kamatfizetési számításainak összeállítását. Az objektív mutató-rendszert kötelező betartani.

De vajon hogyan működik ez állami szinten?

A nemzetgazdaság egésze esetleg nem rendelkezik semmilyen üzleti tervvel?!

Nincs több évre előretekintő cash-flow tervünk? Az állami költségvetésnek nincs ilyen összevont fejezete? Vagy a külső adósságnak nincs köze a költségvetéshez?

Az előző (szocialista) rendszerben legalább készültek úgy-ahogy konzisztens ún. ötéves népgazdasági tervek, amelyeknek csak egy részfejezetét képezte az állami költségvetés. Ma tökéletes homály fed mindent...

Lehetséges, hogy a külső államadósság ‘kezelése’ csak amolyan ad-hoc operatív nemzeti banki résztevékenység? Hol és kik készítik a nemzetgazdaság közép-és hosszú távú cash-flow terveit? Csak nem a Nemzeti Bankban? Miért ott? Hiszen akkor a Nemzeti Bank hatásköre sokkal nagyobb, mint az ügyeletes kormányé, - sőt, nagyobb mint bárkié az országban!

Ma minden ott dől el, ahol az adóssággal kapcsolatos tervezés és operatív végre-hajtás, a konkrét rövid és hosszabb távú tranzakciók zajlanak. Lehetséges, hogy mégis csak szükségünk lenne stratégiai-gazdasági miniszterre, gazdasági csúcs-miniszterre, aki hosszú távon tervezné a nemzetgazdaság jövőjét, és "kezelné" a külső államadósságot, netán stratégiai célokat tűzne ki?!

Miért nem lehet ezt a legfontosabb rendszert, - a szervezetet, a tevékenységet, a netán mégis létező (MNB-s ?) cash-flow terveket részleteiben is megismernünk? Miért nem tartott vajon az adósság alakulásának aktuális kérdéseiről az Ország-gyűlés még soha legalább egy nyilvános parlamenti vitanapot?!

A múlt hét csütörtökén (1996. március 21-én) az esti félnyolcas televízió-híradó előzetesében szenzációs bejelentés hangzott el: a Magyar Nemzeti Bank az idén, eddig soha nem látott alacsony szintre, nettó 9 milliárd USD-re csökkenti a külső államadósságot. Azt hittem, rosszul hallok! Vártam a folytatást, a részletes hírt, de hiába. Részletes hír nem következett. Másnap vettem három különböző alapállású napilapot. Az adósság visszafizetésének szenzációjáról egyikben sem volt semmi. Mellesleg: a jelzett mértékű csökkentés csak az összes privatizációs bevétel, illetve az egész deviza-tartalék erre a célra történő kvázi-feláldozásával lenne lehetséges. Ami viszont nem lehetséges. Vagy mégis?! Ki lát ebbe bele?

Amíg a külső államadósságunk folyamatosan nő (illetve jelentősen nem csökken), amíg az éves kamat-terheink elérik vagy meghaladják a 2 milliárd USD-t, addig minden rákövetkező évünk egyre csak nehezebb lesz. Mindaddig, amíg a fizetés-képtelenségünket egyszer csak végre hivatalosan is ki nem mondjuk...

Vajon mi értelme volt, s mi értelme az agónia, az egyhelyben-járás erőltetésének, sok-sok évvel történő állandó meghosszabbításának? A titkolózásnak? A külföldi hitelezőink régóta sokszorosan jobban ismerik a magyar nemzetgazdaság valós pénzügyi helyzetét, mint mi magyarok, mint a magyar nép! Ki előtt titok még a titok? Miért nem lehet egyszerre véget vetni a restrikciónak, a pangásnak, minden szenvedésnek és nyomornak, a tömeges leépülésnek?

Nézzünk szembe végre a tényekkel nemzeti méretekben, és állítsuk kész tények elé a nemzetközi hitelezőinket is! Mondjuk fel az adósság-szolgálatot, ők pedig írják le veszteségként, - legalább is az adósságunk nem legitim hányadát...

Az elviselhetetlen mértékű hitel-és kamattörlesztés nélkül - attól mintegy meg-könnyebbülve - a magyar nemzetgazdaság képes lehetne az önfinanszírozásra, mert a működése önmagában, összességében rentábilis.

Ezt már hivatalosan-mérhetően bebizonyította az 1980-as évek első felében is.

Ma már sajnos a bizonyítás problematikus, mert sem ötéves tervek, sem hiteles-összevont nemzetgazdasági pénzügyi-statisztikai beszámolórendszer nem létezik; - így ezen a téren átfogó tájékoztatás sem lehetséges. Felmérhetetlen tehát, hogy miért, mitől és mihez képest csúszunk egyre lejjebb...

5. Adósság; - egyéni és nemzeti öntudat

A magyar nemzet - 1968 és 1982 között, a kommunizmus ‘liberalizálása’ révén - észrevétlenül került a kamatrabszolgaság csapdájába. 1982. óta a multinacionális gyarmatosítás helyi infrastruktúrájának gyorsuló ütemű kiépítése folyik. Addig kell bebetonozni az új, nemzetközi rendszer alapjait, amíg a bennszülött nemzet még a műhold-programok kábulatában él.

A nemzetközileg uniformizált szisztéma lényege, hogy minden értéket csakis a pénztőkéből, a tőkéstől eredeztet - az alkalmazottak, a bérmunkások értékalkotó képessége nem egyéb, mint az adósság-szolgálat teljesítésére irányuló jog...

Mindenki a tőkéstől, a tulajdonostól, a bankárjától kapott kölcsönökből él, - így mindenki csak hitelt törleszt élete végéig. Ez a legtökéletesebb, egyszer s mind a legelszakíthatatlanabb függés, ami csak létezhet.

Az alkalmazottnak, a bérmunkásnak egyetlen kritikus észrevétele, zokszava sem lehet gazdája működésével, tevékenységével szemben - különben azonnal ‘repül’. A totális egzisztenciális függés révén valósul meg ‘a kamat-rabszolgák’ tökéletes hűsége uraik iránt.

Ugye, ismerős a történet? Déja vu érzés keríti hatalmába az embert!

Molnár Gábor, aki a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, de minden anyagi támogatása nélkül, a két világháború között Brazíliában élt és vadászott, - részletesen bemutatta a gumicsapolók (caboclók) egész életen át tartó függését a tulajdonostól, a vállalkozótól (a patrontól). Hiába termelt ki a cabocló akármennyi nyersgumit is, - az adóssága az őt eszközökkel ellátó, alapvető létfenntartásáról "gondoskodó" patrontól csak nőttön nőtt. Minél többet dolgozott, annál nagyobb lett a tartozása...

Egy életen át mindenért tartozni - rettenetes érzés. Az embernek semmije sem a saját tulajdona, mindent csak bérel, mindene másé. A csekély magántulajdona - csupa egyszerű fogyasztási cikk - is mind csak hitelfelvételből származik, amely hiteleket a kamatokkal együtt folyamatosan törleszti. Önálló véleménye semmiről nincs, nem is lehet, mert a véleményalkotás kizárólagos joga a tulajdonosoké.

Az adós - nem független lény. A jövőjén, életén, minden produktumán rajta van a jelzálog. Az adósnak tehát hivatalosan nincs, nem lehet személyes öntudata...

Így él ma, hitelből, az emberek zöme a korlátlan lehetőségek hazájában, a hol liberális, hol konzervatív Amerikai Egyesült Államokban. Nem csoda, ha maga az USA is a világ egyik legeladósodottabb országa, hiszen polgárainak is alapvető életformája, társadalmi viszonya, létezési módja a hitel!

A tartósan hitelekből élés ugyanis gyökeresen más szemléletet kíván; - látszólag lezser, valójában azonban egy rendkívül kötött, napról-napra kiszámított, sajátos életforma. Ezt az előre gyártott életformát, mint afféle sikeres világsémát, mint egyfajta ‘konfekciós kényszerzubbonyt’ ránk, történelmileg független gondolkodású magyarokra is megpróbálják ránk húzni. Nem lesz könnyű! A magyar ember természeténél fogva öntörvényű, - rosszul tűri a függést. Ráadásul nálunk az adós-és kamatrabszolgaság nem mézesmadzaggal, a tejjel-mézzel folyó Kánaán ígéretével kezdődött el, hanem visszafizethetetlen nagyságú adóssággal, elviselhetetlen életkörülményekkel, sőt, általános lelki depresszióval. Az önálló vállalkozás sikerére sincs amerikai-típusú reményünk: hitelt senkinek nem adnak, a kamat-és adófizetési kötelezettségek pedig teljesíthetetlenek.

Nem alakulhat így ki sem a törvényekkel támogatott, erős vállalkozó-réteg, sem a polgárság, sem a virágzó családi vállalkozások; - nincs tömeges egyéni siker, sem társadalmi biztonság.

Mivel az értékteremtő-alkotó tevékenység, a hasznos munkavégzés lassan szinte értelmetlenné válik; - nem járhatók be már valódi büszkeségre alapot adó egyéni életutak, és nem alakulhat ki a büszke nemzeti összetartozás, a nemzeti öntudat érzése sem.

6. A kibontakozás távlati lehetőségei

Nyilvánvaló, hogy alárendelt, adós-függő helyzetben nem lehet szuverén, önálló nemzetállamot, nemzetgazdaságot építeni. Egyéni és kollektív öntudat nélkül a nép is céltalanul össze-vissza futkosó, kapkodó, szétzilált hordához hasonlít csak.

Elsőként tehát az államadósságot kellene likvidálni, hogy az összeomlást meg-állíthassuk, hogy kvázi zöld mezős beruházásként elkezdődhessék az ország újjá-építése. Nagyobb a feladat, mint 1945-ben volt. A körülmények is nehezebbek, - mert előbb vissza kellene adni a nemzet kollektív jobb jövőbe vetett hitét...

Olyan gazdaságot kell felépítenünk, amelyben az egyén boldogulásának alapvető motívuma nem az adósság-függés (és végső soron a hitelezők iránti sunyi hűség), hanem az egyéni és a kollektív alkotó munka öröme, sikere.

Csak ennyiben, - vissza kell térnünk a marxi gyökerekhez, miszerint értéket csak az alkotó emberi munka hoz létre. A kamat és a profit csupán jogtalan előnyök alapján kisajátított értéktöbblet, amelyet a tőkés, a bankár egyszerűen az erősebb jogán elvesz az eredeti értéket előállító termelőktől.

Az emberek egyéni büszkeségét, a magyar nemzet kollektív öntudatát csakis a sikeres egyéni és családi vállalkozás, a közös alkotó munka öröme adhatja vissza, melynek minden hasznát is elsősorban annak kell learatnia, aki a hasznos munkát elvégezte.

Ezért mindjárt az adósság likvidálása után meg kellene teremteni az egyéni és a kollektív boldogulás alábbi legfontosabb feltételeit:

· Jelentős mértékben javítani kellene az egyéni és a társas, a családi vállalkozás anyagi, főként a hitelhez jutási lehetőségeit. A vállalkozókat olyan hitelekhez kell juttatni, amelyek a bevételből könnyen és gyorsan visszafizethetők, miután a vállalkozások teljesen függetlenné, önállóvá és önfinanszírozóvá válhatnak.

· Be kell vezetni a családi/összevont jövedelemadózást, s általában is jelentősen csökkenteni kell az adóterheket. Vissza kell állítani az alanyi jogon járó, teljes körű és ingyenes társadalombiztosítási szolgáltatásokat.

· Infrastrukturális beruházások, nagy volumenű állami közmunkák szervezésével állandó munkalehetőséget kell teremteni minden magyar állampolgárnak, hogy lehetőleg mindenki anyagilag problémamentes családi életet élhessen.

A munka-értékrendre épülő német, japán vagy kínai modellt kell követnünk, - a tőkés-adós függésre apelláló, bankár-szemléletű amerikai modellel szemben.

A történelmi hagyományainkhoz és független gondolkodásunkhoz hű nemzeti öntudat újrateremtését csakis így remélhetjük.


A magyar polgárosodás gazdasági feltételrendszere

A XVII.-XVIII. század iparosodása (az ipari forradalom) a termelési és egyéb célú technikák forradalmát, teljes körű megújulását eredményezte, ami - az ipari és a mezőgazdasági termelékenység ugrásszerű növelése révén, és a korábbi önellátó gazdálkodással szemben - óriási termékfeleslegek, készletek előállítását és fel-halmozását tette lehetővé. A termékfeleslegben hatalmas, egyre növekvő profit-tömeg testesült meg, ami végkifejletében a tőke koncentrációjához, az önálló kereskedelmi és banktőke gyors kialakulásához vezetett.

Klasszikusan ontológiai értelemben a kapitalizmus - mint új társadalmi-gazdasági rendszer - tehát az iparosodás következményeként alakult ki, így eredendően a vállalkozók, a polgárság társadalma.

A kapitalizmus idealizált eszményképe a talpraesett, életrevaló vállalkozó (pl.: a televíziós sorozatokból ismert: Onedin-, vagy Ewing-családok), aki először - ön-erejéből, és/vagy hitelből - piciny családi vagy egyéni vállalkozást gründol, majd egyre-másra bővíti sikeres vállalkozásait, amelyek végül is nagyvállalkozásokká, vagy egyenesen vállalat-birodalmakká terebélyesednek.

A sikeres vállalkozások ‘embert is átalakító’ társadalmi eredménye: a kispolgári (kisvállalkozók), a polgári (középméretű üzemek, vállalkozások tulajdonosai), valamint a nagypolgári (pl.: bankárok, nagytőkések) rétegek létrejötte.

Az eredeti tőkefelhalmozás, továbbá a tőke koncentrációja és centralizációja, a polgárosodás távolról sem volt olyan idealizált, szinte idilli folyamat, amilyennek azt a művileg kreált sorozatok, szappanoperák, kapitalista családregények a ma televíziós műsorfogyasztója számára szándékos történelemhamisítással, utólag le-festik. Ez az ellentmondásos kor az emberi történelem egyik legerőszakosabb, leggátlástalanabb korszaka volt, melynek során egyformán elemi erővel törtek elő a személyes erények, és szabadultak el a féktelen egoizmus, az önzés, - mint az anyagiasság, a mértéktelenül mohó vagyonosodás legfontosabb emberi tényezői. A termelőeszközök, a működő tőke (a vagyon, a föld, a pénz és a munkaerő) ki-sajátítása érdekében minden egyes országban az emberek millióit tették nincs-telenné és földönfutóvá, hogy a teljes jövőbeli valamennyi profit a népesség csak néhány százalékát kitevő tőkések, a nagypolgárság kezében összpontosulhasson. Ez mindenütt teljesen azonosan zajlott le, - az alapvető erkölcsi normák tökéletes mellőzésével. Igen, sűrűn előfordulhatott, hogy tehetséges, életrevaló, vállalkozó-szellemű emberek mindenük (vagyonuk, családjuk, életük) kockáztatása árán - nem kis szerencsével! - végül ‘különösebb bűnök’ elkövetése nélkül is eljutottak egészen egy monumentális vállalat-birodalom valóságos tulajdonlásáig. A valós történet azonban nem erről szól. Mert a keresztény erkölcs helyébe - mint a polgárosodást legitimáló ideológiai vezérelv - fokozatosan a liberális jog lépett...

A jog tulajdonképpen tisztán emberi-társadalmi konvenció, amelynek a lényege, hogy bűn az, amit a törvény büntetni rendel. A liberális jog nyilvánvaló és elsőd-leges célja, hogy a bűn és a büntetés fogalomkörét függetlenítse Istentől. Nincsen többé szó isteni törvények (pl.: a Tízparancsolat) betartásáról, sem lelkiismeret-vizsgálatról, lelkiismeret-furdalásról vagy bűnbánatról - sem erkölcsi korlátokról. A bűn és a büntetés - Isten kiküszöbölésével - ‘polgári’ megegyezéssé aljasult... Röviden és tömören: szabad hazudni, megtéveszteni, sőt, fondorlatos módon kijátszani és átverni bárkit, szabad csalni, lopni, elbirtokolni, elorozni, elrabolni bármilyen vagyontárgyat, - szabad immár bármit, csak az ne ütközzék szemmel láthatóan, közvetlenül a törvény betűjébe. Vagyis a társadalom hivatalosan ne jöjjön rá, hogy átejtették, mert akkor (és csak akkor!) jön a büntetés...

Igazából világszerte erről szól(t) az eredeti tőkefelhalmozás, a kapitalizálódás és a polgárosodás; - és persze a jelenkori hazai privatizációnk története is... A liberalizmus számára Isten és erkölcs nem létezik, minden csak puszta konvenció, - játék, amelynek lényege szerint az jut nagyobb vagyonhoz és profithoz, aki úgy tud nagyobbat hazudni, hogy a törvény ebből semmit nem vesz észre. Mi több: a legkörmönfontabb trükközők lettek, lehettek az újkori kapitalista társadalom leg-ünnepeltebb bálványai! A gyermeteg társadalom pedig csak lelkesen tapsol(t) az őt legrafináltabban átverőknek!

Polgárság nélkül ugyanakkor nincsen fejlett, magántulajdonon alapuló nemzet-gazdaság, - nincsen nemzeti kapitalizmus. Ez olyannyira így van, hogy amely országban de facto nem létezik társadalmi értelemben (és méretekben) egész-ségesen funkcionáló polgárság; - ott a fejlett kapitalizmus nem is alakulhatott ki. Teljesen mindegy, hogy egy ilyen ország milyen államformát választ, milyen az alkotmánya, látszólag mennyire fejlett parlamenti demokráciát valósít meg, s az össznemzeti működő tőke hány százaléka van magántulajdonban (és kiében), továbbá mely nemzetközi gazdasági integrációkhoz, vagy katonai tömbökhöz kíván csatlakozni; - polgárság nélkül nincsen nemzetállam.

A specifikus polgárság, a saját nemzeti burzsoázia nélküli ország, nemzetállam gazdasága sebezhető, önállótlan, élet-és fejlődésképtelen, nem önfinanszírozó, állandóan hitelekre szorul, - így könnyen eladósítható, kirabolható és nemzeti piacának teljes elbirtoklása révén (és után) végső soron végleges gyarmati sorba taszítható. Hasonlattal élve: nemzeti burzsoázia nélkül a nemzetgazdaság épülete olyan, mintha cement nélkül, tiszta homokból alapozták volna: magától is össze-dűl.

Mindenekelőtt szükséges meghatároznunk, hogy mi a polgárság, és kit tekintünk polgárnak?

A polgár klasszikus értelemben tőketulajdonos, aki a működő tőkéjét, a vagyonát profitszerzés érdekében működteti, maga és családja a realizált profitból él; - és e tekintetben indifferens, hogy tőkéjét az eredeti felhalmozásból származó öröklés, önálló vállalkozás, vagy esetleg az állami vagyon privatizációja révén szerezte. Progresszív értelemben polgár csak az, aki a vagyonát saját egyéni vállalkozás megvalósítása által, személyes kockázat-vállalás útján szerezte és működteti. A polgár lényege ugyanis a személyes aktivitás és a kockázatvállalás.

A kapitalizálódás, az eredeti tőkefelhalmozás, a polgárosodás lényegi motívuma a sikeres vállalkozás, és annak megvalósítója: a sikeres vállalkozó. A valamikori sikeres vállalkozó munkájának tovább-folytatója a polgári család. A polgárság társadalmi legitimációját így vagy az eredeti vállalkozás, vagy az abból származó vagyon öröklése és folytatólagos sikeres működtetése adja. Mert a valódi polgár-mivolt legfőbb mércéje a tevékenység sikeressége!

A csaló, a tolvaj, a rabló (a magyar "privatizáció" exkluzív kedvezményezettje!) tehát klasszikus értelemben nem tekinthető polgárnak.

Erre még visszatérünk!

Az originális, a valódi polgárság a sikeres vállalkozókból, a kis-, a közép-, és a nagy vagyont működtető tőkésekből, s mindezek legitim leszármazottaiból áll.

Magyarországnak jelenleg nincs valódi polgársága, ráadásul - a fentiek tükrében - a mégis létező kis létszámú, polgárszerű tevékenységet és életmódot folytató szűk "polgári" rétegek legitimitása is erősen megkérdőjelezhető.

Az elmúlt hetekben Nemes Sándor egy folytatólagos cikksorozatában részletesen bemutatta, hogy Magyarország újkori történetében miként is alakultak ki - több alkalommal is! - a modern polgárság csírái, majd miként lettek elfojtva ezek a kezdemények a diktatórikus rendszerek fizikai, lelki, illetve pénzügyi-gazdasági terrorja által. A magyar polgárság ahányszor csak fejlődésnek indult, annyiszor semmisítették meg, - szinte azonnal.

A diktatórikus (vagy a bolsevik típusú) hatalmi rendszer ugyanakkor - érthető okokból - nem szívesen ismeri el a kapitalizmust hitelesíteni hivatott legfontosabb társadalmi réteg, a polgárság effektív hiányát, ezért álszent módon igyekszik a polgárság létezésének a látszatát kelteni, illetve azt minden eszközzel erősíteni... A polgári réteg illúziójának hivatalos megteremtése és fenntartása érdekében igyekeznek a polgárság fogalmát más létezőkkel összemosni, behelyettesíteni, s bizonyos rétegeket mesterségesen polgárinak kinevezni. Szükségesnek tartom itt rögzíteni, hogy nem azonos az eddigiekben definiált polgárral a honpolgár, - aki tulajdonképpen születésénél fogva minden magyar állampolgár. Nem azonos a polgárral az egyszerű városlakók vegyes tömege sem, amely alkalmazottakból, munkásokból, értelmiségiekből, tehát túlnyomórészt bérből és fizetésből élőkből áll. Ezek alapvetően függő egzisztenciájú emberek által képviselt rétegek, - már-pedig a polgárt épp maga teremtette, független egzisztenciája különbözteti meg másoktól! A polgár és vállalkozása - tehát a polgár egzisztenciája - kizárólag a szabad versenyes piac értékítéletétől függ. Nem azonos a polgárral a világpolgár (a kozmopolita) sem, hiszen az ő egzisztenciája a multi-és szupranacionális tőke tulajdonosaitól, uraitól függ. Nem azonos a polgárral a saját kockázatot sosem vállaló privatizációs szabadrabló sem, - ezen csoportok tagjai csupán mű-, illetve ál-polgárok.

A ténylegesen nem létező polgárság utáni romantikus és atavisztikus vágyódást fejezik ki egyes magyar politikai pártok választott és bejegyzett nevei. Állítólag a polgárságot hivatottak megszólítani és ‘érdek-képviselni’ az FKgP (nevében: a polgárság), valamint a Fidesz-M.P.P. (új név-kiegészítésében: a polgárság) is, noha a magyar polgárság tömeges méretekben nem létezik. Bár lehetséges, hogy ezek a pártok elnevezéseikben csupán a kívánatos jövőre készülnek? Ki tudja?! Mindenesetre az vesse rájuk az első követ, aki a nép-, a szabad-, vagy éppen a szocialista név-összetevőket találóbbnak, illetve helyénvalóbbnak tekinti.

A polgárság, mint egyik legfontosabb társadalmi réteg vállalkozó aktivitásával a kapitalista termelési és elosztási mód elsődleges hajtómotorja. A kapitalizmus lényegi összetevői, feltételei és szereplői: a szabad piac, a szabad vállalkozás, a szabad verseny, a sikeres vállalkozó(k), a független egzisztenciájú polgár(ok), a stabilan hasonló életmódot folytatók erős és tömeges rétege: a polgárság. A mai magyar társadalom, a gazdasági élet mindenekelőtt pénzügyi zsonglőrökből, ál-bankárokból, ál-befektetőkből, dilettáns menedzserekből, kontraszelektált talp-nyalókból, privatizációs rablólovagokból, botcsinálta brókerekből, meggyőződés nélküli yuppie-kból, hitüket és hitelüket vesztett állami tisztviselőkből, meg-hasonlott alkalmazottakból, nincstelen munkásokból, földnélküli parasztokból és céltalanul csellengő munkanélküliekből, tehát alapvetően: érdemtelen rabszolga-tartókból, és nekik termelő, velük szembenálló bérrabszolgákból tevődik össze. Rabszolgatartók-bérrabszolgák - bankárok-kamatrabszolgák. De hol lehet itt képviselve - akár hírmondóként is - a polgárság?!

Nem véletlen, hogy ilyen körülmények közt szabad piacról és szabad versenyről nem beszélhetünk, hiszen ezt a mozgásteret annak idején a történelmileg és gazdaságtörténetileg feltörekvő polgárság generálta önmaga szabad vállalkozása és független egzisztenciája számára az eredeti tőkefelhalmozás során; - ámde ilyen, vagy ehhez hasonló specifikus és immanens fejlődés viszont Magyar-országon mind a mai napig nem ment végbe.

Nincs valódi polgárság, nincs valódi kapitalizmus. Ami helyette van, az a virágzó állammonopolista feketegazdaság.

Az igazi rendszerváltozás az lenne, hogyha az államszocializmust nem az állam-kapitalizmus, hanem a valódi kapitalizmus váltaná fel, - persze eredeti tőke-felhalmozás útján. A valódi kapitalista fejlődés a valódi polgárság kialakulását eredményezné. Ahhoz, hogy a valódi kapitalista fejlődés útjára léphessünk, létre kellene hoznunk a szabad vállalkozás és a szabad piac eredeti feltétel-rendszerét, hogy az önerejű, természetes gazdasági folyamatok végre valóban beindulhassanak. A természetes kapitalizálódás elvezeti majd Magyarországot a valódi polgárosodás megvalósulásához is, - minden más esetben azonban Magyarország megmarad félfeudális-rabszolgatartó, ámde teljesen gyarmati réteg-struktúrájú országnak.

A valódi kapitalizálódás érdekében vissza kell térnünk a gyökerekhez, és újra kell teremtenünk az oly kívánatos polgárosodás társadalmi táptalaját.

Olyan gazdasági-pénzügyi viszonyokat kell létrehoznunk, amelyek rendkívüli módon kedveznek a szabad vállalkozásnak, a független polgári életmód tömeges elterjedésének, uralkodóvá válásának. Ha szükséges, a Kormány irányításával, intézkedéseivel is, mintegy mesterségesen kell előállítanunk azt a kedvező lég-kört, amely a polgárosodást megfelelően elősegíti. Visszamenőleg kell szinte újra generálnunk az egyéni és családos vállalkozás, a szabad versenyes piac, - az eredeti tőkefelhalmozás úgyszólván valamennyi természetes feltételét.

A késői, posztszocialista polgárosodás (polgárosítás) gazdasági feltételei, a szükséges kormányzati és egyéb intézkedések

1.

A nemzetgazdaság felszabadítása a külső államadósság okozta függés alól

A nemzetgazdaságot 1982. óta gyakorlatilag megbénítja a külső államadósság folyamatos növekedése, illetőleg az adósság-szolgálat, a kamat-fizetés állandóan növekvő éves terhe.

Az adósság-állomány növekedésének lassan 15-20 éve háborítatlan hevességgel "működő" generátora a szüntelenül növekvő mértékben túlköltekező monopolista állam, amely az olyannyira kívánatos zsugorodás helyett ma is minden gazdasági folyamat egyetlen hatalmas centruma. Az állam jelenleg már több jövedelmet próbál elvonni a vállalkozásoktól, mint amennyit azok megtermelni képesek; adó-elvonásaival, pénzszűkítő és jövedelemcsökkentő intézkedéseivel már egyre közvetlenebbül az állampolgárok puszta megélhetését veszélyezteti. Az elvont jövedelmeket ugyanakkor rendkívül csekély, illetőleg erősen megkérdőjelezhető hatékonysággal csoportosítja át, fekteti be, osztja el, illetve használja fel. Mi-közben az állam jövedelem-központosító tevékenysége relatíve egyre fokozódik; - az egyébként szükséges funkciók gyakorlása rohamosan drágul, a tevékenység hatékonysága pedig abszolút értelemben folyamatosan romlik.

Minden rendszerváltozás ellenére, az állam túlköltekezésének megállítására eddig nem vállalkozott senki: Kupa Mihály, Szabó Iván, Békesi László és Bokros Lajos pénzügyminiszterek egyaránt az állami bevételek fokozódó növelését tűzték ki a pénzügypolitika elsődleges céljául, - és próbálták ezt a gyakorlatban is meg-valósítani. Csakhogy a bevételek nagysága a nemzetgazdaság teljesítményéhez képest már réges-régen beteges mértékű! Más kérdés, hogy a növekvő költség-vetési deficit (és a belső államadósság) csökkentésére a "legkézenfekvőbb mód-szer" a bevételek növelésének erőltetése, hiszen mindig ez a könnyebbik meg-oldás! Ráadásul az állam nem klasszikus piaci szereplő - nincsen szüksége sem vállalkozói szakértelemre, sem kockázatvállalásra -, így bevételnövelő törekvéseit egyszerűen jogi intézkedések (adópolitika, restrikció, stb.) útján rákényszerítheti a társadalomra.

Immár elkerülhetetlen az állami költségvetés, a kiadások drasztikus csökkentése, méghozzá úgy, hogy a fő funkciók hatékonysága eközben javuljon. Megjegyzem: nem tekinthető költségvetési reformnak a szociális rendszerek, az egészségügy, valamint az oktatásügy leépítése, és/vagy teljes elsorvasztása. A valódi reform a költségvetési struktúra és a működés folyamatainak teljes újragondolását és újra felépítését jelentené, - egészen más, új elvek szerint. Emellett éppen azokat a kiadásokat kellene jelentősen csökkenteni, amelyekhez hozzá sem mernek nyúlni.

Ez a témakör viszont egy másik, jövőbeli írásom, illetve a 4. pont tárgya is lesz...

Teljes biztonsággal nem állapítható meg, hogy csak az állam belső túlköltekezése okozza-e a fokozódó külső és belső eladósodást, vagy pedig az eladósodás terhei gyűrűznek be a költségvetésbe, további túlköltekezést és eladósodást gerjesztve. Valószínű, hogy mindkét hatás érvényesül. Éppen ezért egyidejűleg kell felvenni a harcot az állami költségvetés tényleges zsugorításáért, illetőleg a külső állam-adósság mielőbbi, gyors felszámolásáért. Mindenekelőtt azt a degenerált poszt-szocialista-állammonopolista ‘pénzügyi rendszert és módszert’ kell felszámolni, amelynek lényegi működési elve az elvtársi túlköltekezés és a mértéktelen állami hitelfelvétel. Azt a szemléletet és gyakorlatot kell megszüntetni, hogy a nemzet-gazdaság egyetlen lehetséges és ‘jóságos’ központja az állam, - és fővárosa Budapest!

A további jövedelem-koncentráció és a kollektív állami előre-menekülés (illetőleg a társadalommal, a néppel szemben alkalmazott megszorítások) helyett a sikeres egyéni vállalkozás tömeges méretekben történő elterjesztését, a gazdálkodás de-centralizálását, a restrikció feloldását, és persze az állam fokozatos leépítését kell meghirdetni és megvalósítani. Az államadósság közvetett terheitől megszabadítva pedig gyorsan felvirágzik majd egyaránt minden kis és nagy vállalkozás, belföldi és vegyes vállalat. A vállalkozó, a polgár, valamint a vállalkozás szabadsága és függetlensége csak a korábbi szocialista adósságoktól mentesen valósítható meg.

2.

Az adósság likvidálása - pótlólagos működő tőke és valódi (nem állami) hitelek bevonása

Az első pontban foglaltak alapján a magyar kormány kezdeményezzen azonnali tárgyalásokat a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, az államadósság 1990 előtt keletkezett ‘nem legitim’ hányadának (20,5 milliárd USD) eltörléséről, a kamatok fizetésének beszüntetéséről, a megegyezés szerint fennmaradó adósság törlesztésének 5 évre történő felfüggesztéséről (fizetési moratórium), valamint a törlesztés ésszerű átütemezésének lehetséges módozatairól.

Az adósság-probléma megoldása mellett még a nemzetgazdaság önfinanszírozó képességét is helyre kell állítani; - megfelelő külföldi (esetleg keleti-távolkeleti) segélyek és hitelek, valamint működő tőke behozatala útján. Rendkívül fontos, hogy a működő tőke behozatala, a hitelek felvétele közvetlenül vállalkozások részére, továbbá konkrét projektek finanszírozására, működtetésére történjék, tehát ne állami közvetítés, vagy újraelosztás révén. A Kormány kezdeményezzen sokoldalú nemzetközi tárgyalásokat minden olyan relációban elképzelhető hitel-és segélyprogramokról, amelyek igénybevétele garantáltan, illetve semmilyen idő-távlatban nem sérti az ország pénzügyi működő képességét, és nemzeti-állami szuverenitását. Alapvető, hogy a felveendő kölcsönök ne az állami költségvetést, hanem elsősorban a létrehozandó (kis)vállalkozások támogatását, szervezését és működtetését finanszírozzák.

Magyarország csak akkor - és azáltal - válhat az Európai Únió egyenrangú, teljes jogú és kölcsönösen hasznos tagjává, ha már a belépése előtt megteremtette a hosszú távú gazdasági növekedés stabil és persze visszafordíthatatlan pénzügyi és gazdálkodási folyamatait, és fejlődése révén már elérte legalábbis Spanyolország, Portugália vagy Görögország termelékenységi és kultúrális szintjét. A gyorsított ütemű fejlődés egyetlen lehetséges útja a vállalkozási kedv élénkítése; - a termelő beruházások révén a nemzetgazdaság teljesítményének ugrásszerű növelése, ami Magyarország és az Európai Únió e tekintetben vett érdekazonosságát feltételezi. Nemzetgazdaságunk gyors, arányos felfejlesztése, önfinanszírozó képességének helyreállítása a közös érdek, - s nem pedig a túlköltekező magyar állam állandó újbóli, terméketlen megtámogatása.

3.

Az alapvető szociális juttatások és a társadalombiztosítás intézményes rend-szerének sürgős visszaállítása

Magyarország és az állampolgárai túlnyomó többségének jelenlegi katasztrofális vagyoni, munkahelyi, jövedelmi, szociális és egészségi állapota, kritikus helyzete szükségessé teszi az emberek, a családok alapvető létfeltételeinek össztársadalmi teherként történő biztosítását és viselését. Eme terhet valóban ‘össztársadalmilag’ szükséges viselni, - szemben egyes állami hivatalok és bankok szemérmetlenül gátlástalan pazarlásának a költségeivel. Ugyanis itt ismét csak a költségvetési szemlélet, az alap-szisztéma romlottsága "köszön vissza", amely bármelyik állami intézmény öncélú, vagy egyenesen felesleges tevékenységeinek a finanszírozását fontosabbnak tartja a társadalmi gondoskodás alapvető kiadásainak fedezésénél. Tudomásul kell venni, hogy az emberek egészségének maradéktalan biztosítása minden dolgozó és munkanélküli állampolgár számára egyaránt létminimum; - a nyugdíjasok puszta megélhetésének a biztosítása, a gyermeknevelés költségeinek a részbeni átvállalása egytől-egyig olyan alapvető össztársadalmi kötelezettségek, amelyek teljesítését a mai Magyarországon az állam nem tagadhatja meg senkitől. Miközben az állam ‘nagy szorgalommal’, módszeresen veri szét a társadalom-biztosítás különböző juttatásait, minden sok évtizedes valós vívmányát, aközben a társadalombiztosítási adó (járulék) egetverő (45-55 %-os) mértékű, a biztosítási önkormányzatok kintlévősége és likviditási hiánya, gazdálkodási deficitje egyre csak nő, a pazarlás fokozódik és lassanként mindent beborít a korrupció. A sajtó a legkülönfélébb botrányos ügyektől hangos, - miközben az átlagpolgár nem érti, hová folyhatott el az évtizedek során az a sok-száz milliárd forintnyi társadalom-biztosítási bevétel, amelyből ő legfeljebb csak filléreket látott viszont...!

Lassan a kormány, s az államigazgatás hivatalosan is belátja, hogy nem csupán a sok évtizeden át alacsony hatékonysággal működtetett kvázi-állami társadalom-biztosítás volt rossz megoldás, hanem a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozása még sokkal nagyobb melléfogásnak bizonyult. Most az állam - úgy tűnik - gyorsan nekilát ezek szétverésének is...

A nagy takarékoskodást nem a társadalombiztosításon kellett volna elkezdeni, ha-nem az államon! A nép jóléte is minden másnál fontosabb, - de a nép puszta léte aztán minden más prioritást megelőz! Az állami vezetésnek meg kellene értenie, be kell látnia, hogy amíg az egyszerű állampolgár saját maga nem képes hosszú távú megélhetését, családja felnevelésének költségeit, saját társadalombiztosítását megtermelni, illetve finanszírozni, addig ezen kiadások eszközlése össztársadalmi feladat. Ezt az alaphelyzetet csak úgy lehetne fokozatosan megváltoztatni, ha az állam olyan vállalkozásbarát gazdasági-pénzügyi feltételeket teremt, amelyek az állampolgárokat a sorsuk saját kézbe vételére, önálló vállalkozásra ösztönzik. Fel kellene oldani a pénzügyi restrikciót, kedvezményes adózással és hitelekkel kell támogatni a vállalkozásokat; - hogy újra ‘nagyon jó’ legyen mindenkinek, aki vállalkozást működtet. A vállalkozó, a virágzó vállalkozás majd megtermeli saját szükséges egészségügyi, szociális, családi és társadalombiztosítási (pl.: nyugdíj) kiadásainak a fedezetét is.

De ugyan hogyan lehet komoly tekintettel, szemrebbenés nélkül elvárni azt, hogy a munkanélküliek, a nyomorgók és a nincstelenek a semmiből fedezzék egészség-ügyi és szociális kiadásaikat; hogy lassanként 5 millió létminimumon tengődő ma, előre termelje meg a majdani nyugdíjának, öregkori megélhetésének fedezetét is?! Hogyan lehet elvárni, hogy a férfiak és a nők várható átlagéletkoruknál is tovább dolgozzanak (ha egyáltalán találnak maguknak valamilyen munkát!?), - miközben a sok évtizeden át akkumulált nyugdíjjárulék-befizetéseik összegét a társadalom-biztosítás egyszerűen elherdálta s még a mai befizetéseikből is zavartalanul folyik a nagy önkormányzati dínom-dánom?!

A teljes körű, kvázi ingyenes (alanyi jogon járó) társadalombiztosítás valamilyen formáját mindaddig fenn kell tartani, amíg az állampolgárok - önhibájukon kívül - nem képesek gondoskodni magukról. Ez épp olyan össztársadalmi kötelezettség, mint az, hogy munkanélküliek foglalkoztatására legalábbis mindaddig állami köz-munkákat kell szervezni, amíg a frissen alakuló magánvállalkozások munkahely-teremtő hatása fel nem szívja a munkanélküliek zömét, és meg nem szünteti a tömeges munkanélküliséget. Mindehhez viszont az államnak valóban vállalkozás-barát gazdaságpolitikát kellene megvalósítania, amit viszont ma egyáltalán nem tesz, - tehát a kör bezárult...

4.

Az államháztartás, a bankrendszer valódi reformja

Azonnali, hatékony intézkedéseket kellene tenni az ‘olcsó állam’ megvalósítása érdekében. Nem feltétlenül az állam működési, "beavatkozási" mozgásterét kell szűkíteni, hanem inkább a csak valóban szükséges, hasznos funkciók takarékos finanszírozásával az improduktív (felesleges) kiadásokat kell csökkenteni, ami a tevékenységek hatékonyságát is azonnal növeli majd.

Elejétől a végéig, - módszeresen újra kell gondolni minden egyes állami (továbbá banki, biztosítási és társadalombiztosítási) szervezet létjogosultságát, funkcióit és méreteit; - minden egyes költségvetési kiadási tételt újra kell kalkulálni, a reális szükségletek szerinti funkció/költség (értékelemzési) alapon.

Az eddigi költségvetési szisztéma éppen azért volt eredendően elhibázott, mert az önmagukban semmitmondó - "ding an sich" - szervezeteket és a ‘nem közhasznú tevékenységeket’ finanszírozó kiadási tételek kizárólag önmaguk és környezetük automatikus költségnövekedését gerjesztették. A honatyák mindig úgy szavazták meg az éppen aktuális évi állami költségvetést, hogy - egy-egy elszigetelt rész-információtól eltekintve - alapjában fogalmuk sem volt, hogy az adott rubrikában szereplő összeg valójában mire lesz elköltve. Ámde még mentségükre szolgáljon, hogy a költségvetésről teljes áttekintéssel, átfogó részletességgel a mindenkori pénzügyminisztereknek sem volt fogalmuk. A megkövesedett struktúrát örökölték és éltették, "növesztették még nagyobbra". Mindezek következményeként lassan az állami költségvetés vált szinte már minden jövedelem kvázi-elsődleges, meg-határozó forrásává. A koncentrált állami újraelosztás, "az ún. nagy elosztási rendszerek" zökkenőmentes működtetése lassanként fontosabbá vált, mint maga a termelés, a GDP előállítása. Ebből az ördögi körből pedig nem tudtak az eddigi kormányok és pénzügyminiszterek kilépni, - mi több: a minden határon túlnövő, mindent felemésztő költségvetés finanszírozásának rendelték alá az elsődleges jövedelemtermelő folyamatokat, az egész adórendszert, valamint a teljes bank-rendszert is.

A komplett pénzügyi rendszernek ‘a feje tetejéről a talpára’ állításával - ami azzal kezdődik, hogy a bankok elsődleges, legfontosabb feladatává az állami költség-vetés, az állam finanszírozása helyett a termelés (az ipari, a mezőgazdasági, a kereskedelmi-szolgáltató vállalkozások, kisvállalkozások) produktív hitelezését tesszük! - a költségvetési kiadások fele-kétharmada megtakarítható, anélkül, hogy a lényeges állami funkciók ellátása bármilyen csorbát szenvedne.

A bankok fő feladatát ismét a vállalkozások, a befektetési projektek hitelezése, finanszírozása jelentené. Olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni, melyek kifejezetten kívánatossá teszik a potenciális vállalkozóknak a közép-és hosszú távú bankhitelek igénybevételét. A megfelelő szabályozással olyan helyzetet kell teremteni, hogy a hitelnyújtó bankok versenyezzenek a hitelt kérő vállalkozók kegyeiért, - azok pedig válogathassanak a jobbnál-jobb hitel-lehetőségek között! A hitelfelvételek, illetve a rendeltetésszerű felhasználás ellen-őrzését meg kell szigorítani, a korrupciót meg kell szüntetni.

5.

A személyi jövedelemadó-rendszer mértékeinek elviselhetővé tétele, a családi jövedelemadózás bevezetése

A jelenleg is alkalmazott adórendszer egyetlen, nem is leplezett célja az állam, az állami költségvetés zavartalanul bővülő működtetésének biztosítása, - hosszabb távon tulajdonképpen minden egyes állampolgár és vállalkozás (adóalany) egy-értelmű kárára. A képtelen helyzet az adórendszert működtető állam s az adózók értelmetlen és természetellenes - antagonisztikus - ellentétéhez, harcához vezet; mintha kizárólag egymás kárára létezhetnének, boldogulhatnának. Holott egészen egyszerűen csak annyit szükséges tisztázni: mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? Az állam a polgárai, és a vállalkozásaik által megszerzett (megtermelt) elsődleges jövedelmek egy részét adók formájában központosítja, - majd eme költségvetési bevételeiből fedezi az össztársadalmi kiadásokat, alapvetően olyan célok meg-valósítására, amelyek az atomizált egyének által kivitelezhetetlenek lennének.

Valójában az állam létezik a polgáraiért, - és nem a polgárok élnek az államból, mint ahogy ez a mi mai, abszurd "társadalmi munkamegosztásunk" látszata...!

A mai Magyarország egy főre jutó GDP-színvonalán, az elviselhetőbb egyéni és közös teherviselés érdekében feltétlenül szükséges lenne az egyéni adózás helyett a családi (összevont) jövedelemadózás bevezetése. Indokolt az egyének családi összetartozásának erősítése már csak azért is, hogy a közös jövedelem, a közös adóterhek és végső soron a közös vagyonszerzés anyagilag is összekovácsolják a társadalom gazdasági és erkölcsi alapegységét, a családot, amely az elmúlt évek felelőtlen és elvtelen politikája következtében amúgy is a végső szétzüllés szélére jutott. A családi jövedelemadózás megalapozása érdekében szükséges az is, hogy mindegyik család kötelező vagyonbevallást tegyen. A vagyonbevallásban minden család adjon számot arról is, hogy az 1990. óta szerzett vagyona milyen forrásból származik. A családi jövedelemadózástól mindenekelőtt a családi vállalkozások elterjedésének, általánossá válásának a megalapozása is várható. Eme dinasztikus vállalkozások megszervezése, működtetése hosszú távon új, erőteljes és pozitív társadalomformáló erővé is kinőheti magát; - egy merőben új társadalmi modellt valósíthat meg, amelyben a család és a vagyon gyarapodása ismét természetes módon összekapcsolódik, és a polgárosodást is elősegítve nagymértékben hozzá-járul a nemzetállam kifejlődéséhez.

6.

Az 1988-1996. között lezajlott privatizáció teljes felülvizsgálata, az intézményes állami korrupció felszámolása, a külföldi termelő működőtőke beáramlásának támogatása

A volt MSZMP-s nómenklatúra tagjai a rendszerváltozáskor a korábbi politikai hatalmukat gazdasági-pénzügyi hatalommá, - a spontán privatizáció révén pedig tárgyiasult tulajdonukká mentették át. Az MDF-es klientúra egyes kitüntetettjei, kedvezményezettjei is ‘furcsa körülmények között’ szereztek nagy vagyonokat.

Az 1988. óta lezajlott magánosítás minden "spontán-privatizáció gyanús" ügyletét visszamenőleg felül kell vizsgálni, és a törvénysértő módon megszerzett magán-vagyonokat - a vétkesek pellengérre állítása mellett - vissza kell államosítani. A visszaállamosított vagyonokat ésszerű decentralizálás vagy feldarabolás után nyílt versenypályázatok révén kell értékesíteni, kizárólag belföldi befektetők számára. Meg kell akadályozni a magyar termőföld spontán privatizációját, és/vagy kül-földi tulajdonba kerülését. Ezen földeket az azt művelő parasztok részére hosszú távú bérletbe kell adni, így lehetővé téve a termőföld lízingszerű megvásárlását. A földek megvásárlására - csak a parasztok számára - kedvezményes banki hitel-konstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni. Mindezekkel az intézkedésekkel elő-segíthetnénk a családi farmergazdaságok kialakulását, illetve a mezőgazdasági polgárság kifejlődését.

A kormány minél előbb tegyen hatékony intézkedéseket az intézményes állami (összeférhetetlenségből, vagy más okokból eredő privatizációs, államigazgatási, banki, társadalombiztosítási, stb.) korrupció visszaszorítása érdekében. Ugyanis tarthatatlan állapot, hogy ami működőképes folyamat még létezik az országban, az mind csak a nómenklatúra kapcsolatrendszerén belül és érdekében működik!

A nemzetállam gazdaságpolitikája persze nem lehet privatizációellenes, és/vagy külföldi befektető-ellenes. Ezért csupáncsak azokat a nemkívánatos folyamatokat, illetve konkrét tranzakciókat korlátozhatja, s akadályozhatja meg, amelyek egy-értelműen a nemzeti polgárosodás, a nemzeti közép-vagy tőkés réteg kialakulása és vagyongyarapodása ellen hatnak. Tekintve, hogy Magyarországon kifejezetten hiányoznak:

- tömeges számban a valódi, eredményes családi és egyéni kisvállalkozások;

- a nemzeti magántulajdonú közép-üzemek, középtőkés-vállalkozások és réteg;

- a valódi belföldi és külföldi termelési célú tőke-befektetők;

- s általában a polgárság, a valódi bankárok és a mezőgazdasági polgárok, -

értelemszerű lenne, hogy a nemzetállam jogi-pénzügyi szabályozása elsősorban a felsoroltak kialakulását, vagyonszerzését, privatizációs közreműködését, vagyon-gyarapodását, illetve Magyarországra való bejövetelét, aktivitását szorgalmazza, támogassa és kedvezményezze. Ehhez illeszkedő törvényeket kellene alkotni!


Magyarország vagyon-és üzletértéke

Miután immár az egész ország - részenként és egészében - kiadó és eladó, sőt, nagyjából már mindenestül el is van adva: éppen ideje felmérnünk, mennyit is érhet üzleti szempontból ma "a Magyarország fedőnevű komplex vállalkozás", különös tekintettel az 1989. óta elszenvedett jelentős értékvesztésre.

A vagyon, vagy az üzleti vállalkozás piaci értéke

A kapitalizmusban bármely vagyontárgy (eszköz, naturália, stb.) vagy egy üzleti vállalkozás pénzben kifejezett értéke mindig épp annyi, amennyiért az adott idő-pontban a "szabad" piacon eladható. A piaci érték nagysága pedig - tekintettel arra, hogy a javak, a készpénztőke, valamint a munkaerő ára is a kereslet-kínálat törvényszerűségeinek a hatására kiegyenlítődik - az eladásra kínált vagyontárgy vagy üzleti vállalkozás profit-termelő képességétől függ.

Ennek megfelelően az üzleti érték az eladni kívánt üzleti vállalkozás (vagyon-tárgy, működő tőke, részvények, üzletrész, stb.) által 6-8 év alatt megtermelhető profit-tömeg jelenértékre diszkontált összegével egyenlő.

A pénz, a tözsde-ügynökök nemzetközi és nemzetek feletti uralma

Mint ismeretes: a kommunizmusnak a marxi-lenini tanok szerinti kísérlete mint-egy 70 évnyi kínlódás után végleg kudarcot vallott, - a "szocialista világrendszer" látványos, ám rövid agóniát követően gazdaságilag és politikailag egyszer csak összeomlott. Marx ugyan nem tévedett a világ nemzetközivé válását illetően, - viszont sajnos a világ proletárjai helyett a világ tőkései egyesültek.

Ezt követően aztán gyorsan kialakult az a multinacionális tőkés-, és az a globális szupranacionális pénzügyi-és médiahatalom, amely - félig-meddig még rejtve, ám teljesen leplezetlenül! - befolyásolja a világ történéseit, és szorosan rajta tartja a hüvelykujját a meghatározó pénzügyi folyamatok és eszme-áramlatok pulzusán.

Oly korban élünk, amikor a pénz hatalma - a Sátán uralma - ténylegesen nemzet-közivé vált, minden eladható és bármi megvehető.

Oly korban élünk, amelyben országokat adnak el és vesznek meg bagóért, majd sanda tekintetű nemzetközi tőzsde-ügynökök (vagy világbank-vezérek) "neveznek ki" - tömeges média-agymosás útján - gyarmati helytartókat.

Az új pénzügyi fikciók, a spekuláció; - az illuzionisták hatalomátvétele

Korunkban a pénz - mint a szupranacionális hatalom "kovásza" - azért is képes szinte tökéletesen konzerválni a legutolsó politikai-területi leosztás (Jalta) erő-viszonyait, mert a fiktív érték (tőke-)mozgások már nagyságrendileg túlnőttek a valóságos értékeket létrehozó termelő folyamatokon. A természetes értéktermelő tényezők (a mezőgazdaság, az ipar, az infrastruktúra) elveszítették meghatározó jelentőségüket; - a világ folyását immáron a nemzetközi pénzügyi illuzionisták, zsonglőrök és akrobaták fikciói és kitalációi, grandiózus trükkjei szabályozzák. Bűvészeink néhány évtizede fokozatosan rájöttek, hogy számukra óriási anyag-megtakarítással és minden téren csökkenő energia-befektetéssel jár, ha az általuk kitalált egyre újabb pénzügyi absztrakciók, fikciók uralmát erőltetik rá a világra, - vagyis közvetett módszerekkel operálnak, ahelyett, hogy közvetlenül a termelő folyamatokat szerveznék és irányítanák.

Elégnek bizonyult néhány csepp ecet egy hordónyi aranyló-tiszta, zamatos borba, és mintegy gombnyomásra megőrült az egész világ.

Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a legáltalánosabb fikció egy gyűjtő-fogalom, melyben minden anyagi létező az eredeti lényegét elveszítve feloldódik: a pénz értéke. A papírpénznek, s a pénzérmének ugyanis valódi értéke nincs. A pénzt - mint általános egyenértékest - az emberiség a kereskedelmi forgalom le-bonyolításának megkönnyítése érdekében, technikai eszközként "találta fel". A klasszikus kapitalizmusban minden pénzösszeg mögött a vele azonos értékű áru-vagy aranyfedezet állt. Az áru-és pénzviszonyok rohamos fejlődése azonban a későbbiekben az önálló banktőke kialakulásához vezetett. Ezzel a pénz szelleme végképp kiszabadult a palackból; a pénz mint fikció, önálló életre kelt. Az ön-állósult banktőke - mint saját újsütetű "találmányait" - elkezdte magából ontani az egyre újabb fikciókat, így vált valóságos létezővé: a hitel, a váltó, az érték-papírok, a részvény, a különböző kötvények fogalma. Valamennyien a pénz édes gyermekei: hiszen mesterséges, korábban nem létezett viszonyok létrehozásának lehetőségét teremtették meg erőszakos úton, a pénz senki által nem ellenőrizhető és nem is ellenőrzött hatalma által.

A kamat és az árfolyamnyereség - mint újabb, művi jövedelemforrások - meg-jelenése, érdek-centrummá válása lehetővé tette olyan komplex tranzakciók le-bonyolítását, mint pl. a feltételezett jövőbeli nyereség, mint üzletérték könnyed adásvétele. A jövő eladása útján megkezdődött a jövő előre felélése is.

Az újonnan felfedezett, bevezetett pénz-fikciók általános elterjesztése és globális működtetése céljából - sőt, a fikciók piacának nagyon is valóságos színteréül! - a multik sietve létrehozták a nemzeti tőzsdéket, illetőleg a nemzetközi tőzsdét. Ez a fikciós tőzsde a pénzügyi zsonglőrök, a brókerek (alkuszok) porondja, trapéza és hálója, - otthona, munkahelye és boszorkánykonyhája egyben.

Mint tudjuk: a vagyon, a portfolió a profit-szerzés, a "pénz-csinálás" legfontosabb feltétele és tényezője. Ugyanakkor a vagyon, a tőke nem más, mint akkumulált és befektetett pénz. Ám ez a vagyon és pénz eredetileg termelő-értékteremtő munka-folyamatokból, hasznos tevékenységekből, természetes úton keletkezett. Ma már azonban a világ-pénz, a világ pénzének döntő hányada nem természetes érték-termelő folyamatokból származik, hanem javarészben tőzsdei spekulációkból... A világpénz - bár a kitüntetett szerepe újra meg újra meginogni látszik - ma is az amerikai dollár. Nem véletlen egybeesés, hogy a világ legeladósodottabb állama az USA, amely - a valutájának pénz-történetileg kialakult nemzetközi monopol-helyzetét kihasználva - gyorsan értéktelenedő, fedezetlen pénzével folyamatosan túlduzzasztja a világ pénzpiacait. Ez is tudatos pénz-technikai spekuláció!

A pénz: a végsőkig koncentrált, korlátlan hatalom fedezete

Ma már a felhígult pénznek tehát nincsen megfelelő áru-és/vagy arany-fedezete, hiszen jobbára nem termelő munka, nem termelés áll mögötte, hanem fikciókkal folytatott tőzsdei spekuláció, ami a multi-és szupranacionális brókerek, kozmo-polita dzsentrik kifinomult kártyajátéka a hatalomért.

Az önállósult pénz látszólag önmaga okává - causa sui -, és minden jólét, illetve boldogság egyedüli forrásává "nőtte ki magát". Éppen ezáltal vált - mint a leg-hamisabb sötét erők koncentrátuma - korunk legsúlyosabb történelmi-filozófiai problémájává is. Marx Károly világa minden tekintetben feje tetejére állt! A pénz mögött nincs munka, a vagyon mögött nincs termelés. A pénznek nincs fedezete, nincs is szüksége rá, mert: az elszabadult, önállósult pénz vált minden hatalom fedezetévé. Az ügyes nemzetközi tőzsde-ügynökök becsapják az úgymond’ leg-nagyobb területi-politikai hatalmak, a nemzetállamok ostoba és magatehetetlen kormányait, hogy utána az ebül szerzett árfolyam-nyereséggel más kormányokat, más területeket vásároljanak meg.

Miközben a jól öltözött, megfontolt tekintetű állam-és kormányfők a nemzetközi gazdasági és politikai integráció perem-feltételeiről egyeztetnek, míg egész nap mosolygós jattolásoktól hangosak mindegyik csatornán a televíziós hírműsorok, - aközben komplett országok adás-vétele folyik a nemzetközi tőzsdén...

Az értékbecslés során alkalmazott absztrakciók, értelmezések

Gondolom, az előzőekből elég világossá vált, hogy napjainkban a pénzügyi világ még sokkal inkább összeszűkült, mint a fizikai. A mi országunk - és jelentősége! - is kétségbeejtően összezsugorodott.

Magyarország gazdaságát némi absztrakcióval - akárcsak egy üzleti vállalkozást - egy input-output modellként foghatjuk fel, melyben a bemeneti oldalon a nemzet-gazdaság termelési tényezői állnak, s a kimeneti oldalt a gazdasági tevékenység nettó hozama képviseli.

A bemutatandó mérlegmodell felállítása és működtetése érdekében absztrakcióval és egyszerűsítéssel élünk, amikor a földet, a termőföldet és a természeti kincseket állandó adottságnak tekintjük. A földet - noha az egyik, s ha nem a legfontosabb termelési tényezőnek tartjuk! - mégsem szerepeltetjük a nemzetgazdaság működő tőkéjének részelemeként, tehát semmilyen számszerű értékkel nem képviseltetjük a feltételezett vagyonmérlegben, illetve annak változásaiban.

Ennek több alapos oka is van. Egy: a föld valóságos piaci értéke - különösen egy egész ország esetében! - nem ismerhető pontosan sem 1989-ben, sem 1996-ban. Kettő: ha a mérlegben a földet is értékkel szerepeltetnénk, akkor az érték, és/vagy annak a változása nem lehetne mentes valamilyen nemkívánatos szubjektivitástól. Három: a vizsgált idő-intervallumban termőföld jelentős mennyiségben külföldiek részére (szerencsére!) még nem került értékesítésre, - ezért a mérleg változásai szempontjából a föld-érték mint eszköz, vagy működő tőke-összetevő lényegében indifferens. Négy: a föld, a termőföld, az anyaföld, az ország földje ("hol sírjaink domborulnak"!), szimbolikus értelemben a haza (!) értéke pénzben egyébként is kifejezhetetlen, mérhetetlen nagyságú, - ezért a föld igazából nem is lehet eladó. A modellemben szerepeltetett globális nemzetgazdasági mérleg-adatok becsült összegek, összevont értékek; ami annyit tesz, hogy a felvett adatok pontos értéke ebben a konstellációban nem ismeretes, és/vagy nem is ismerhető meg. Nemzet-gazdasági statisztikai, de teljes tájékoztatási rendszerünk örökölt hibája, hogy - az állampolgárok hiteles informálása helyett - ma is még mindig csak a ködösítést tekinti fő feladatának. A tájékoztatás mindenütt a mindenkori hatalom érdekeinek alárendelve működik, - de legfőképpen így van ez a totalitárius (vagyis bolsevik-típusú) rendszerekben. A hatalom szempontjából az az ideális valóság-kép, amit a szigorúan manipulált tájékoztatáson keresztül láttatni enged saját magából és a tevékenységéből. A globális közgazdasági és pénzügyi tömegtájékoztatás vezér-elve változatlanul ma is az, nehogy a néptömegek véletlenül is megláthassák a fától az erdőt. A dezinformálás lényege, hogy a fontos és átfogó, valódi adatokat vagy egyáltalán nem, vagy csak tökéletesen összezavart konstellációban szabad közölni - ugyanakkor el kell árasztani az olvasóközönséget mindenféle felesleges és értéktelen részismerettel, melyek majd "eredményesen betemetik a tudatát". Ennek jegyében az INTERNET-hálózaton keresztül pillanatok alatt megtudhatjuk a belga szövőnők várható átlagos életkorát, Claudia Schiffer férfi-ideáljának legfontosabb test-méreteit, - viszont sehonnan sem ismerhetjük meg a magyar nemzetgazdaság korszakos működésének szintetikus mutatóit, a változások főbb tendenciáit és uralkodó irányát.

A jelenlegi világ-korszakra egyébként is általánosan jellemző a szakbarbárság, az állítólagos szakértők, az egyébként teljesen ötlettelen specialisták uralma...

Bármikor találhatsz orvost, hogy lézerrel leoperálja a szemölcsödet, vagy a tyúk-szemedet, - de sokszor hónapokig, ha nem egy életen át kereshetsz belgyógyászt reménytelenül valamilyen, viszonylag egyszerűnek látszó, ám összetettebb tünet-együttes okainak a sikeres megfejtésére. Így van ez a könyvvizsgálattal, a lényegi pénzügyi-vagyoni folyamatok elemző feltárásával is. Hites könyvszakértők százai "számlálják, leltározzák, auditálják, stb." lelkesen, hatalmas pénzekért alapvetően zavaros, de - a jó ég tudja, mitől - jövedelmező vállalkozások készletében a gem-kapcsokat, a rajz-szegeket, a műanyag-tipliket, a ceruza-belet, a cipő-pertliket, stb., miközben a magyar nemzetgazdaság legfontosabb pénzügyi mutatói senki által sem vizsgálva, mélyrepülésben zuhannak alá!

Az alant következő mérleg-modell adatai így hát - együttes hozzáférhetetlenségük miatt - javarészt becsült adatok. Ám csupán a pontos, "hivatalos" adatok hozzá-férhetetlenek; - a nem hivatalos számok, a közelítő értékek minden esetben jól megbecsülhetők vagy eleve közismertek, publikáltak. A becsléseim pontatlansága jóval a tűrési határon belül van, ami tehát az "adatok működő képessége" szem-pontjából el is hanyagolható. A jelen absztrakció, a felállított modell újszerűsége éppen abban rejlik, hogy eddig napvilágot nem látott gondolatmeneteket indít el, valamint lényeglátó gondolkodásra serkent. Mint majd látjuk: olyan kérdéseket is felvet, melyekre a valamilyen válasz megadása napjainkban már elkerülhetetlen.

Magyarország nemzetgazdasága globális mérlegének változásai

Mindenekelőtt meghatározzuk az egyes mérleg-sorok adat-tartalmát.

Eszközök

n Föld: termőföld, anyaföld, hegy-völgy-víz, pusztaság, - adottság érték nélkül.

n Tárgyi eszközök: építmények, gépek, berendezések, járművek, infrastruktúra, fogyóeszközök, készletek.

n Kintlévőségek: a valutában kifejezett összeg, mellyel más országok gazdasága tartozik nekünk (hitelek, kölcsönök, stb., - USD-ben).

n Valutatartalék: a nemzetgazdaság konvertibilis valuta-készlete (USD-ben).

Források

n Saját tőke: a magyar tulajdonban lévő működő tőke értéke.

n Veszteség: a nemzetgazdaság folyó fizetési mérlegének deficitje (USD-ben).

n Bruttó adósság: a magyar nemzetgazdaság bruttó hitel-, vagy kölcsöntartozása bármely külföldi hitelezővel (Világbank, IMF, stb.) szemben. (Nettó adósság = a bruttó adósság és a kintlévőségek különbözete.)

folyó árakon és árfolyamon, - milliárd USD-ben

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Megnevezés 1989. 1994. 1996. 1998.

(extrapolált)

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Eszközök

- föld - - - -

- tárgyi eszközök 70 40 22 16

- kintlévőségek 12 15 18 20

- valuta-tartalék 2 7 10 12

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Eszközök összesen: 84 62 50 48

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Források

- saját tőke 60 33 15 7

- veszteség 4 4 2 3

- bruttó adósság 20 25 33 38

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Források összesen: 84 62 50 48

---------------------------------------------------------------------------------------------------

A táblázat számadataiból leszűrhető elsődleges megállapítások:

· A tárgyi eszközök dollár-értéke - egyrészt a privatizáció, másrészt az infláció következtében - folyamatosan csökken, tehát nulla felé konvergál. A folyamat elméleti legvégén gyakorlatilag már semmink nem lesz (csak a puszta föld).

A saját tőke fedezetét mindenekelőtt (természetben) a tárgyi eszközök jelentik. Az adatsorokat egymással összevetve kitűnik, hogy a tárgyi eszközök értéke látszólag "relatíve túlnő" a forrás-értéken, vagyis tárgyi eszközeink az infláción túl is fokozódó ütemben értéktelenednek. A tárgyi eszközeink tehát korábban a piaci reálértékükhöz képest túl voltak értékelve. Ez egyben azt is jelenti, hogy saját, csökkenő mennyiségű tárgyi eszközeink mérleg szerinti értéke növekvő hányadában nem valós, hanem fiktív. Ez a vagyonvesztés belső lényege is.

· A kintlévőségeink értéke - legalábbis a hivatalos deklarációk szintjén! - csupán a bruttó és a nettó külső államadósság különbségeként értelmezendő. Persze nem ártana egyszer tételes elemzéssel részletesebben is feltárni, - hogy mely országok, mióta, milyen összegekkel, és főleg miért is tartoznak nekünk. Ez legalább olyan érdekes és fontos lehet, mint a saját tartozásaink részletezése. A listák nyilvánosságra hozataláig csupán remélhetjük, hogy immár szabad és független, rohamosan kapitalizálódó országunk állama - legalábbis 1990. óta - szakított a korábbi gyakorlattal, s már nem nyújt jelentősebb összegű dollár-hiteleket ún. fejlődő (gyarmati, félgyarmati, poszt-szocialista, stb.) országok számára. Rendkívül örvendetes lenne, ha a kintlevőségünk nemcsak hogy nem növekedne, hanem a főbb adósaink (pl.: Oroszország) végre ki is egyenlítenék évtizedes tartozásaikat.

· A valuta-tartalékaink összege "drámai ütemben" növekszik, ami egyrészt a privatizációs bevételek következménye, másrészt a "takarékos gazdálkodás" eredménye. Ugyanakkor teljesen nem érthető meg, hogy a valuta-bevételek és megtakarítások jelentős része miért "vándorol" szinte automatikusan a valuta-tartalékba. A valuta-tartalékok kvázi-öncélú növelése helyett ugyanis például csökkenthetnénk - a külső államadósságot is. Amennyiben az állami vagyon privatizációja, a külföldiek hazai befektetéseinek forszírozása tényleg a külső államadósság csökkentését célozza, ténylegesen miért a tartalékok növelése folyik? Miért, és kinek jó az, ha a gyorsított privatizáció mellett, - adósságaink és tartalékaink is, egyszerre növekednek? Jobb időkre várunk?! Miért kellett oly sürgősen (ráadásul állami profitgaranciával) privatizálni például a stratégiai fontosságú villamosenergia-ágazatot, ha a privatizáció bevétele a tartalékok növelését szolgálta? Milyen titokzatos döntések ezek, és főleg kiéi?! Ha csak egyszerű felsőszintű koordinálatlanságról lenne szó, úgy reménykedhetnénk: ‘egyszer csak sikerül’ Nagy Sándornak gazdasági-stratégiai miniszterelnök-helyettessé avanzsálnia, - miáltal a probléma megoldódik. Félő azonban, hogy a valódi célok és indítékok szöges ellentétben állanak a deklaráltakkal, amin nem segít semmilyen kinevezés...

· A saját nemzeti tőkénk értéke rohamosan fogy, ami pedig a privatizáció és az infláció együttes hatásának eredője. Extrapolációs becsléseim szerint 1998-ban érjük el a saját források gyakorlati mélypontját, - a magyar tulajdonú portfolió (részvények és üzletrészek) maradványértéke várhatóan 1.200 milliárd forint körül stabilizálódik. Az összkép teljessé tétele érdekében jegyzem meg, hogy 1998-ra a magyar gazdaságban működő külföldi tulajdonú tőke összértéke eléri a 30-35 milliárd USD-t, miáltal a magyar működő tőke részesedése mindössze 17-20 %-ra csökken.

· A nemzetgazdaság gazdálkodási veszteségének összege 1989. és 1994. között érte el a maximumát, ami a fizetési mérleg 4 milliárd dolláros hiányában jutott kifejezésre. A Horn-kormány ezt 1994-1995-ben még szinte tétlenül szemlélte, majd 1996. március 12-ikén váratlanul lecsapott a népre. A Bokros-féle - és ‘egyéb vegetatív’ - csomagok rajtaütésszerű bevezetése némi egyszerűsítéssel arra az IMF-indíttatású ‘koncepció’-ra épült, hogy ti. a társadalombiztosítás, a szociális juttatások, az egészségügy és az oktatás teljes körű és maradéktalan szétverése, így a kiadások drasztikus csökkentése a fizetési mérleg ugrásszerű javulásához vezet. Mindez így is történt, - 1996-ban a nemzetgazdaság külső deficitje maximum 2 milliárd USD-t ér el. Extrapolációim során azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a kormánynak a ‘valódi’ szocialisták, a szak-szervezetek és a társadalom felett aratott kétes értékű győzelme pyrrhoszi; így 1998-ra helyreáll, közel a régi veszteség. Lehetséges persze még az is, hogy az egyensúly ‘újra-elromlása’ jelentős privatizációs sikerek, sőt, növekvő valuta-tartalék mellett és ellenére következik majd be.

A mérleg-modell belső összefüggései azonnal, még inkább élni kezdenek, amint a számok mögöttes tartalmát - és az eszünket! - kicsit megmozgatjuk. A táblázat adataiból levonható komplex következtetések az alábbiak:

Amennyiben az 1998-ra kivetített prognózis megvalósul, úgy majd a 3 milliárd dolláros fizetési mérleghiányt külső forrásból - újabb hitelből! - kell pótolni. Eszerint 1998. végére a bruttó külső adósság uszkve 41 milliárd dollárra nő. Tekintettel arra, hogy a legfontosabb mérleg-összefüggés alapján a saját tőke értéke az összes eszközök (aktívák) és az idegen források különbsége, - meg-állapíthatjuk, hogy a nemzetgazdaság saját működő tőkéjének reálértéke 1998. végén nem haladja majd meg a 7 milliárd dollárt, ami akkor cca. 1.400 milliárd forint értéknek fog megfelelni. A még működő vagyonunk elenyésző az állam adósságához, de még az évi GDP, vagy az állami büdzsé összegéhez mérve is.

· A modell szerinti mérleg-főösszeg (84 - 48) csökkenő tendenciájú. Ez még ön-magában is ‘ördögi’ körre utal, - egy olyan összeomlóban lévő gazdaság képét mutatja, amelyben a legfőbb eszköz és a legfőbb végcél egyaránt a restrikció. A folyamatos zsugorodás legékesebb bizonyítéka a saját tőke egyre csökkenő értéke. Tíz év leforgása alatt (1989-1998) a saját tőke értéke 60 milliárd USD-ről 7 milliárd USD-re csökken; vagyis ma már csupán a rendszerváltozáskor rendelkezésünkre állt vagyon törtrésze, mindössze 11,7 %-a a miénk. A többit meglovasították, elprivatizálták, lenyúlták, a vagyonunk eltűnt. 1990-ben saját vagyonunk értékéből (60 Mrd USD) kifizethettük volna minden adósságunkat (24 Mrd USD), és még maradt is volna 36 milliárd dollárunk. 1998-ban teljes saját vagyonunk értékesítéséből már a külső adósságunk egyötödének vissza-fizetésére sem futná... Nincsenek már alternatív variációk.

· Mi lenne, ha...?! Mi lenne, ha 1998-ban ezer-egynéhányszáz évnyi bolyongás után újra országunkba tévedne a Csodaszarvas és minden gombnyomásra jóra fordulna? Mi lenne, ha minden megmaradt erőtartalékunkat mozgósítanánk, és megpróbálnánk végleg megszabadulni államadósságunk évtizedes béklyóitól?! Mi lenne, ha mindenünket az adósság egyösszegű visszafizetésére fordítanánk?

- behajtanánk összes kintlévőségünket, - ebből bevételünk: 20 Mrd USD,

- bevetnénk összes valuta-tartalékunkat, - ami készpénzben: 12 Mrd USD,

- forgalmi áron eladnánk vagyonunkat, - ebből bevételünk: 7 Mrd USD.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Vagyis - minden vagyonunkat egyszerre készpénzzé téve, és egyetlen célért
feláldozva -
összességében 39 milliárd USD-t fordítanánk a felhalmozott külső
államadósságunk azonnali kifizetésére. Azonban mindez nem lenne elég, - még
mindig fennmaradna 2 Mrd USD kifizetetlen hitel.

Ingünk és gatyánk elveszítése után még mindig adósok maradnánk...

Egyetlen jelzálogként felajánlható vagyontárgyunk maradt, - a puszta föld.

Ne higgyük, hogy Magyarország földjének, a hazának az ingatlan-tulajdon-
lapján nincs rajta réges-rég a Szupranacionális Földhivatal jelzálog-jegyzete!

A leírtak összegzéseként Magyarország aktuális vagyoni értékéről az alábbi meg-állapításokat tehetjük:

Vagyoni érték a mérleg-modell szerint (50-35): 15 milliárd USD, -

Piaci-forgalmi érték a mérleg-modell szerint (43-35): 8 milliárd USD.

Ugyanezek az értékek 1998-ra - a kormányzati ciklus végére - prognosztizálva a következők:

Vagyoni érték a mérleg-modell szerint (48-41): 7 milliárd USD, -

Piaci-forgalmi érték a mérleg-modell szerint (39-41): - 2 milliárd USD.

Vigyázat!!! A mérleg összefüggései szerint Magyarország piaci-forgalmi értéke tehát a következő két év során válik-válhat negatívvá. Ma még pozitív vagyonnal és piaci forgalmi értékkel rendelkezünk, ámde az uralkodó trend-vonalak meg-hosszabbítása egyértelműen a totális csőd felé mutat. Vagyonunk (önállóságunk) mindenestül történő elveszítésének az egyenes következménye lehet az országunk területére 1982-ben (ekkor léptünk be a Nemzetközi Valutaalapba!) bejegyzett jelzálog kvázi-jogszerű érvényesítése a hitelezőink részéről, - ami a számunkra országunk, hazánk végleges elveszítésével lenne egyenlő...

Magyarország mint komplex vállalkozás üzleti értéke

A vállalkozás üzleti értékét - így a portfolió piaci-forgalmi értékét - a működése révén realizálható profit jelenértékre diszkontált összege határozza meg.

A Magyarország "fedőnevű" vállalkozás üzleti hozadéka jelenleg évi 2-4 milliárd dollár veszteség (fizetési mérlegdeficit), aminek alapján a vállalkozás üzleti-piaci értéke zéró.

Minden egyes külföldi, szakmai és pénzügyi (termelő, vagy "karvaly") befektető szabadon eldöntheti - el is dönti! -, hogy érdemes-e egy csőd előtt álló, tartósan veszteséges vállalkozásba likvid pénzeszközöket (magyarul: cash-t) fektetni akár privatizációs portfolió-vásárlás, akár tőke-emelés útján.

Még az ún. "zöldmezős" befektetések eszközlése is módfelett kockázatos.

Magyarország felszámolási értéke

Tegyük fel, hogy Magyarország egyik hitelezője vagyunk! Információink alapján már hosszú évek óta ismerjük - a tartós adós - Magyarország csökkenő nemzet-gazdasági teljesítményeit, csekély tőkeerejének és üzleti moráljának folyamatos hanyatlását és teljes szétzüllését, - a másfél évtizede tartó vagyonvesztés összes káros következményét. Maradéktalanul átlátjuk, hogy Magyarországon a negatív gazdálkodási és pénzügyi-vagyoni folyamatok ezekben az években válnak vég-képp visszafordíthatatlanokká, - tehát adósunk a teljes csőd felé rohan.

Miután mindezt kezdettől tisztán látjuk, - pontosan tudjuk azt is, hogy az általunk eredetileg nyújtott hitel (tőke) összegét soha az életben nem láthatjuk viszont. Így elöljáró érdekünkké válik, hogy a kamatfizetés futamidejét a végtelenbe nyújtsuk, miáltal az effektív tőkeveszteség összege - sok éven át - fokozatosan minimálisra csökkenthető. Ezenközben persze Magyarország minden létező vagyontárgyát is jelzáloggal terheljük meg, hogy majd a csőd tényleges bekövetkeztekor - nyújtott hiteleink ellenében - mindezek tulajdonjoga automatikusan reánk szálljon.

Tegyük fel, hogy külföldi befektetők vagyunk Magyarországon! Részt kívánnánk venni a magyar állami vagyon privatizációjában, így a célunk, hogy a számunkra kívánatos vállalkozást, üzletrészt, részesedést (ingatlant, vagyontárgyat és csőd-portfoliót, stb.) minél alacsonyabb áron vásárolhassuk meg. Mivelhogy valutánk értékálló (tudunk hát várni!), a magyar vagyon azonban rohamosan devalválódik; - a várakozásainknak leginkább egy oly időpont fog megfelelni, amikor a magyar vállalkozás éppen a csőd állapotába kerül. Még létezik, még nem számolták fel, - de az eladási ára a lehető legalacsonyabb. A cég egészében vagy részenként, esetleg a cég vagyontárgyai (ingatlanai, gépei, stb.) egyenként ekkor vásárolhatók meg a legolcsóbb áron. Ez az ár az ún. felszámolási ár.

A Magyarország ‘fedőnevű’ vállalkozás épp mostanában jutott el a teljes csőd - a pénzügyi szakadék - legszélére; vagyontárgyai a szezonvégi kiárusítás keretében felszámolási áron vehetők meg.

Magyarország felszámolási ára egyenlő a tárgyi eszközök (22), továbbá a kint-lévőségek (18) értéke együttes összegének cca. 30 %-ával, ami maximum 12 milliárd USD-t tesz ki. A 10 Mrd USD összegű valuta-tartalék célja, jövőbeli sorsa jelenlegi ismereteink szintjén nem prognosztizálható. Amennyiben nem is képezi Magyarország valós tulajdonát (esetleg további ‘adósságokból’ áll), - úgy természetszerűleg nem tekinthetjük a felszámolási-kiárusítási vagyonunk, vagyis a felszámolási tranzakció részelemének.


Rekviem a szocialista konjunktúráért

(filozófiai betét)

Amennyiben - illetve: MERT! - Isten nem létezik: bármit szabad.

Ez a liberalizmus - a sátáni világ-és életfelfogás - ‘ontológiai’ alapja.

A „keresztény erkölcs” szószerkezetben a ‘jelző tag’ felesleges, ugyanis erkölcs csak egyféle létezik: keresztényi.

Az isteni törvények és a liberális jog

Jézus Krisztus élete és halála a létező legmagasabb-rendű áldozat és erkölcsiség.

Isten Krisztus személyében testesült meg, s szállott le a Földre; - az Atya és a Fiú közös áldozatából született meg az emberi bűnök megbocsátásának a lehetősége.

Áldozat és megbocsátás - önzés helyett szerető odaadás.

Az erkölcs szónak Krisztus előtt egész egyszerűen nem lehetett valós-gyakorlati jelentés-tartalma, hiszen Krisztus kereszt-áldozata teremtette csak meg az egyén (az individuum) és az emberiség (a kollektíva) számára egyaránt az üdvözülés, a túlvilági boldogság, - a feltámadás elérésének egyetemes lehetőségét.

Erkölcsös tett az, amit az ember (!) földhözragadt, evilági érdekei ellenére is meg-tesz (ez az áldozat); valamint erkölcsös magatartás az, ha az ember (!) kicsinyes-önző érdekei ellenére sem tesz meg (ez az önuralom) valamit.

Az erkölcs tehát transzcendens kategória.

A lényege szerint az ember akkor sem cselekedhet meg erkölcstelen dolgokat, ha éppen nem látja senki, vagy a tettére - tárgyi bizonyíték hiányában - nem derülhet fény. Az erkölcs belső szabályai szerint az erkölcsös ember akkor sem lophat, ha az ügyetlen és szakszerűtlen - vagy éppen a szándékosan trehány! - Nagy Testvér nevetséges jogszabályai a lopást esetleg rövidebb-hosszabb (4-8-12-14 éves) idő-szakokban mégis lehetővé, sőt, esetleg törvényessé is teszik.

A liberális jog szerint bűn az, amit a jog büntetni rendel. Az erkölcsiség alapján erkölcstelen, tehát bűnös az, amit a transzcendens isteni törvények nem engednek meg, vagyis tiltanak.

A liberális egyén csakis a mának él, a múló földi élvezetek rabja. Ha félrenézel, kilopja zsebedből a pénztárcádat, majd arcátlanul segít neked megkeresni azt...

Persze, sohasem találjátok meg, - ő viszont tiszta és segítőkész látszatot keltett.

Az erkölcsös ember belső késztetések vagyis a felsőbb isteni törvények szerint él; gyakorlatilag nem szükséges ismernie az éppen aktuális-hatályos jogszabályokat sem, hiszen Isten törvényeit nem változtatja naponta a parlament, és azok egyéb-ként is kijátszhatatlanok.

Isten szeme valóban mindent lát; ámde a Nagy Testvér kegyesen félrenéz, amikor éppen az övéi vétkeznek: hazudnak, lopnak és csalnak.

Ezért aztán az erkölcsös-istenes ember a liberálisokkal szemben eredendő, meg-változtathatatlan hátrányban éli le az egész földi életét. Így lesznek a hívőkből a szegények, - a hitetlen tolvajokból pedig a gazdagok. Tevék - a tű fokán át...

Az igazi baj azonban akkor és ott kezdődik, amikor megvalósul a Nagy Testvér totalitárius uralma. A Nagy Testvér ugyanis kiválasztottjai kizárólagos érdekében olyan speciális jog-és intézményrendszert épít ki és működtet, mely nem az isteni törvényeken, tehát nem az egyetemes erkölcsön alapul. A Nagy Testvér törvényei ‘szándékosan lyukasak’, - azért, hogy a rendszerhű kiválasztottak szabadon ki-be járkálhassanak rajtuk, míg az egyszerű rabszolganép restrikciós gúzsban éhezve vergődik. Az elit milliárdokat lophat el törvényesen, miközben ‘százforintos adó-csalásocskák vádjával’ bárki-bármikor tökéletesen és véglegesen tönkre tehető, a Nagy Testvér törvényei és intézményei által.

A Nagy Testvér nem isten; csupáncsak egy földre taszított (Lucifer, a fényhozó), földhöz ragadt, bűnös-esendő lény, aki ugyan teljhatalomra vágyik, de mégsem ígérhet a híveinek túlvilági boldogságot, örök életet vagy üdvözülést - hiszen sem erkölcsiséggel, sem túlvilági hittel, sem valódi hatáskörrel-lehetőségekkel, sem transzcendens képességekkel nem rendelkezik, illetve mindezekkel már - árulása óta - régen nincsen felruházva. Maradandó értékek, képességek és lehetőségek hiányában a Sátán kérészéletű, hamis birodalmát itt és most, a Földön igyekszik berendezni. Legerősebb segítőtársa ‘fia’, az Antikrisztus, aki a pénz, a hatalom, a vagyon, a privatizáció, a részvények és a tőzsde illékony ígéreteivel, mint kábító illúziókkal keríti hatalmába a gyanútlan-esendő emberek százezreit. Igyekeznek ezért elhitetni mindenkivel, hogy bárki könnyedén gazdaggá válhat, ha elfogadja és magáévá teszi a Sátán és az Antikrisztus mentalitását, - vagyis ha megtagadja Krisztust.

Ajánlatuk lényege, hogy jelenértékre diszkontálják az üdvösséget, az örök életet, amiért cserében azonnal harminc ezüstpénzzel fizet a Nagy Testvér erre kijelölt kereskedelmi bankja.

Elhitetik a gyarló átlagemberekkel, hogy a bankár, a vagyonkezelő, a privatizátor, a tanácsadó, a bróker, a krupié, az ügyvéd és a könyvvizsgáló nem tolvajok; - a buzi és a kurva nem betegek vagy erkölcstelenek, hanem egyszerűen csak mások. Mindenki persze nem férhet bele az említett másság-kategóriák valamelyikébe, - ezekből lesznek a rabszolgák, a földönfutók, a hajléktalanok, a munkanélküliek, a börtönlakók és a mártírok. Vagy még a renitens másként gondolkodók...

Az állami monopólium és a növekedés fikciója

A létező szocializmusban az istenadta nép több mint negyven éven át csupán éh- bért kapott áldozatos/megfeszített munkájáért; csak azért, hogy eszeveszett ütemű gazdasági növekedésünkkel még gyorsabban ledolgozhassuk a legfejlettebb tőkés országokkal szemben fennálló - szakadéknyi - technikai hátrányunkat. Mindenki számára egyértelmű és nyilvánvaló volt, hogy katonai terepjáró Trabantjainkkal talán mégsem győzhetjük le a - Porschékkal, Ferrarikkal és Cadillacekkel - vadul száguldozó imperialistákat. Elvégre csúzlival eredményesen nem harcolhattunk az állig felfegyverzett, rendkívüli ravaszságú osztrák hegyivadászok ellen sem, ezért védelmi (!) képességeinket is rohamléptekkel fejlesztettük... Fikció következik!

Minden évben rekordot döntött a nemzeti jövedelem felhasználási arányaiban a felhalmozási hányad nagysága, no persze a fogyasztás rovására. A magyar fel-halmozási ráta egyes években a 25-30 %-os mértéket is elérte, ami bizonyára ki is váltotta a világ korabeli urainak maximális rémületét a Buckingham-palotában és a Wall-Streeten egyaránt. A beruházási láz az 1970-es években - a hírközlés után (pl. űrtávközlő földi állomás, új mikrohullámú láncok, solti rádióállomás) - még a titkosszolgálatot is elérte. A magyar katonai hírszerzés 1976-ban önszorgalomból állítólag egymagában háromszor annyit költött a repülő csészealjak (az UFÓ-k) megfigyelésére, mint a komplett NASA... Kazahsztánban a tengizi olajmezőn a magyar Vegyépszer - bár amerikai segítséggel, de - szovjet megbízásból először Noé bárkáját rekonstruálta, majd eredeti méretében sikerült megépítenie Ezékiel próféta űrhajóját is, melyet találóan Challanger névre kereszteltek. Mindezeken aztán a NATO és a Varsói Szerződés úgy összekülönbözött, hogy közel két évvel elhalasztották a CIA, a KGB és a MOSZAD tevékenységének összehangolását...

Az elképesztő gazdasági erőfeszítések meg is hozták a várt eredményt. Magyar-ország termelő potenciálja, ipari kapacitása a hivatalos statisztikák szerint évente 10-12 %-kal bővült, de közel hasonló dinamikát produkált a nemzeti jövedelem növekedése is, - miáltal megvetette a felhalmozási ráta további, minden határon túli növelésének az alapjait. Ám a beruházási konjunktúra éhségének csillapítása a továbbiakban már nem volt megoldható pusztán csak belföldi források terhére. Pótlólagos, külföldi pénzeszközök azonnali bevonása vált szükségessé; így aztán Magyarország bankárai megkeresték a Világbankot, sőt, még felvételt nyertünk a Nemzetközi Valutaalapba is. Mindezek a ‘gyümölcsöző’ kapcsolatok évtizedekre biztosították a szinte korlátlan összegű nyugati kölcsönök felvételét, illetve így az összeomló félben tengődő reform-kommunista rendszer zavartalan finanszírozását és továbbélését. 1982-től mértéktelenül eladósodtunk, és azóta már az adósság-szolgálat teljesítésére (kamatfizetésre) veszünk fel egyre újabb külföldi hiteleket. Tekintettel arra, hogy az 1970-es és az 1980-as években nemzeti jövedelmünknek csak viszonylag kis (bár növekvő) részét fordítottuk fogyasztásra, s a nagyobbik hányadát beruházásra vagyis felhalmozásra; - így igazán komoly anyagi értékek épültek fel, amely értékek szinte kivétel nélkül a társadalmi tulajdont, bár annak inkább az improduktív hányadát gyarapították. Egyetlen jelentős kivételről kell megemlékeznünk, nevezetesen a magyar részről soha meg nem épült és meg nem épülő bős-nagymarosi vízi erőműről. A jórészt nyugati hitelekből félig kialakított erőmű-terület teljes lebontása éppen a napjainkban folyik, szintén jórészt nyugati hitelekből. Elmondhatjuk tehát, hogy a Duna-saurus megalomániás építkezése és bontása 200-300 milliárd forintnyi összráfordításával speciel nem növelte, hanem apasztotta a társadalmi tulajdont...

Mindezeket megőrizzük - szelektív emlékezetünkben.

Ámen.


Hézagok, ellentmondások, torzítások

szakmai megjegyzések, kiegészítések a Heti Világgazdaság 1996. január 20-iki

"Elkezelték" című (a CO-NEXUS-ról szóló) többoldalas cikkéhez

A hír szent.

Ez az etikai elv arra utal - sőt, kötelezi az írót! -, hogy a sajtó, a hírközlés szent célja az olvasó szakszerű és korrekt informálása társadalmi életünk legfrissebb, közérdeklődésre leginkább számot tartó valós eseményeiről, tényeiről.

Mint ahogy az orvos - hyppokratészi esküje alapján - nem károsíthatja a betege egészségét, nem törhet az életére (sőt, meg kell gyógyítania!); miként az ügyvéd - szintén esküje alapján - nem fordulhat ügyfele, vagy a törvények ellen (sőt, mind a kettőt képviselnie kell!), - úgy a hírközlés nem közölhet torz híreket, nem dez-informálhatja az olvasót!

A hamis információk, álhírek, nem valós állítások, eltorzított "tények" közreadása kizárólag csak az olvasó manipulálását célozhatná, ami viszont ellentmondana az eredeti célnak, ami ugye a valós tájékoztatás nyújtása; - a szent hír, az igazság közlésével, az olvasó kizárólagos és odaadó szolgálata.

Nem tudom, az újságíróknak kell-e esküt tenniük a fentiek szerint, - mert ha nem, az nagy baj! Előfordulhat persze, hogy valakinek "csak úgy" írhatnékja támad, de nem tudja miről. Ír, - mintegy bele a vakvilágba. Van, hogy írni kell valamiről, de nem mondják meg előre elég pontosan, mit és hogyan. A téma kellő ismeretének hiányában pedig gyakran jó nagy bakokat lehet lőni. Néha éppen az a baj, hogy a megrendelő mindent túlzottan szájba rág - esetleg nem mindenben mond igazat...

Szerteágazó nehéz témáról, elégséges előtanulmányok s kellő körültekintés nélkül magabiztosan írni nagy kockázat, vagy éppen vakmerő meggondolatlanság. Ám a Heti Világgazdaságot hosszú évek óta olyan sajtóorgánumnak ismerjük (nem sok ilyen van!), amely a témáit gondosan választja meg, azokról nemes előkelőséggel és vitathatatlan szakszerűséggel ír, - tehát nem sűrűn követi el az előzőekben fel-sorolt kvázi elemista hibákat...

De mit mondjunk Fahídi Gergelynek a cím szerinti témában megjelent cikkéről?! Eddig azt hihettük, hogy a téma (CO-NEXUS, PORT-REÁL, dr. László András, stb.) szakavatott ismerője és művelője Lipovecz Iván (HVG: Port-felhő, - 1995. január 14.); ő ugyanis gondosan vigyázott, hogy egyetlen ellenőrizetlen és/vagy szakszerűtlen "tényt" se tegyen közzé. Így írása mentes is tudott maradni minden belső ellentmondástól.

A HVG egyetlen szakcikkének sem lehet az a célja, hogy folytatólagos szappan-operához hasonló könnyedségű önéletrajzi részleteket közöljön a zseniális üzleti vállalkozóról, aki úttörőként a semmiből mamut vállalkozás-csoportot gründol, majd egy-két év alatt (állami pénzen és pénzből) kissé túlszalad vállalkozásaival, - míg végül 8-10 évnyi nagy ívű üzleti pályafutás után a vagyont önhibáján kívül elveszítve (lásd: "elkezelték"), fizetésképtelenné válva, aléltan visszazuhan édes szülője, a magyar állam karjaiba...

Lásd az írásom tárgyát képező cikk utolsó mondatát: "...a vagyonkezelési kaland fiaskója esetén alighanem egy meglehetősen lerongyolódott cégnek lesz az állam a boldogtalan új tulajdonosa".

A jóindulatúlag kozmetikázott önéletrajzi részletek közlésének kétes dicsőségét meg kellene hagyni többek között például a Napi Gazdaság-nak, lévén az a CO-NEXUS saját vállalkozása (lásd: KÁPÉ, - 1994. október 6.).

Fahídi Gergely személyében vélelmezhetően vétlen a cikkében sűrűn előforduló szakmai tévedések, hézagok, (ön)ellentmondások, csúsztatások, torzítások, félin-formációk közlését illetően; - valószínűleg úgy hihette, írása mentes az ilyenektől. Lipovecz Iván újságírói zsenialitását tükrözi viszont, hogy cikkében egyszerűen nem voltak ilyenek, pedig a témát ő sem ismerhette igazán belülről.

Személyes "szerencsém", hogy a tárgy szerinti témát mindkettőjüknél tényszerűen sokkal jobban ismerem; amivel a legkevésbé sincs szándékomban sem hencegni, sem bármilyen vonatkozásban visszaélni.

Kizárólag olyan megállapításokkal, írásos közlésekkel kívánok tehát foglalkozni, amelyek az írásom címe szerinti HVG-cikkben de facto megjelentek; - s néhány olyan, máskor és más sajtóorgánumban napvilágot látott közléssel, amelyek a vitatott cikk egyes közléseivel valamilyen kontra-összefüggésben állnak.

Minden üzletember természetes és törvény adta joga, hogy üzleti ügyeiből csak azt hozza nyilvánosságra, ami nem üzleti vagy személyes titok. Ugyanakkor bár-milyen információ nyilvánosságra hozásával egyszer, s mind vállalnia kell annak a kockázatát is, hogy az adott információt esetleg valaki nyilvánosan vitatni fogja.

Épp ezek a kölcsönös lehetőségek képezik a sajtó-nyilvánosság, a demokratikus hírközlés, a szabad vélemény-nyilvánítás lényegét.

1.

A cikk írója előre nem döntötte el, hogy tárgyilagos szakcikket, állami vagyon-kezelési melodrámát vagy önéletrajzi szappanoperát ír-e; - a szegény vállalkozó panaszait adja-e elő, avagy végig ironikus hangnemben "cikizi le" a CO-NEXUS nagyfőnökét. A cikk valamennyi jelzett stíluselemet spontán összevisszaságban tartalmazza. (Lehetséges persze, hogy éppen így fest reális képet a létező mai magyar üzleti valóságról, - lehet tehát, hogy a cikkíró egyszerűen realista volt.)

Az "Elkezelték" főcím arra utalhat, hogy a CO-NEXUS Rt. netán "elkezelte" az ÁVÜ által vagyonkezelésre reábízott 4 milliárd forint értékű portfoliót, magyarán kimondva szakszerűtlenül kezelte a vagyont és ennek következménye esetleg az immár elkerülhetetlennek látszó totális csőd, - így például első lépésként a Délker Rt. pénzügyi összeomlásának 1996. január 16-ikai hivatalos bejelentése (lásd: a HVG 1996. január 27-iki számában.)

Értelmezésünkön a cikkíró szándékosan tréfálkozó hangvétele sem változtat (lásd a fotó-aláírást: "László András CO-NEXUS-főnök. Egyensúlyoz").

A főcím felülírt alcíme: "A CO-NEXUS nehézségei" viszont arra utal, mintha a cégnek objektív gazdálkodási nehézségei lennének, melyekről bizony nem tehet... A kettős stílusvezetés azt sugallja, hogy a cikkíró esetleg - abszolút becsületesen - képtelen eldönteni, hogy a várható csődért végül is ki a felelős: a CO-NEXUS Rt. és vezetői, László András, - az ÁVÜ, a kereskedelmi-üzleti partnerek (a vevők), a bankok (a hitelezők), a KORDAX Rt., az Állami Számvevőszék, a konzervatív pártok, a Ferromat vagy mindenki, aki él és mozog?! Vagy: felelősök nincsenek - csak látszólag összefüggéstelen, véletlenszerű fordulatokkal teli cselekmény, épp mint a "Dallas"-ban?

A cikkíró próbál rendet teremteni a rázúduló általános káoszban, ámde a helyzete teljesen reménytelen, a világosság az írás végéig nem dereng fel. Valóban ilyen bonyolult lenne Magyarhonban az üzleti élet?!

2.

A sokat emlegetett 4 milliárdos portfolió ma is állami tulajdon, bár még kis ideig - 1996. végéig, az ÁVÜ (ÁPV Rt.) megbízásából - a CO-NEXUS Rt. kezeli a vagyont. (A részvénycsomagban legnagyobb értéket képviselő Délker Rt.-t már nem, hiszen az felszámolás alatt áll. A szintén nagyobb értéket képviselő Royal Bútorker Rt.-t már szintén nem, hiszen megvette tőlük a KORDAX Rt., amely viszont fizetésképtelen, illetve nem fizet.)

A CO-NEXUS Rt. eredetileg teljes alaptőkéjét tekintve állami alapítású (1988.) és tulajdonú részvénytársaság volt. Így a CO-NEXUS Rt. és "birodalma" - 1996. december 31-ikén, a vagyonkezelési szerződésben foglaltak következményeként - nem egyszerűen "állami tulajdonba kerülne", hanem állami tulajdonba kerülne vissza, hiszen eredetileg is az volt!

A vitatott cikkben közölt adatok alapján fel tudjuk becsülni, hogy a CO-NEXUS Rt.-nek a 4 milliárdos portfolióval együttes, mintegy 8-10 éves üzleti pályafutása összességében kinek mennyibe került, kinek a vagyonából mennyi maradt, stb., - illetve milyen üzleti végeredmény prognosztizálható a végkifejlet időpontjára.

3.

Ki fog derülni, hogy nem az 1992. elején vagyonkezelésbe vett 8 társaság port-foliójának eddig 4 (és nem 3!) éves kezelése rótt óriási terheket a cégre, hanem éppen megfordítva! Ugyanis nem az alapításkor még 100 milliós értéket sem kép-viselő alaptőkéjű CO-NEXUS Rt. dőlt össze a 4 milliárdos portfolió kezelésének terhe alatt, hanem valójában a 4 milliárdos vagyon tűnt el, pontosabban ‘lett fel-élve’ az évek során a CO-NEXUS Rt. által!

Emellett természetesen a CO-NEXUS Rt. is "összedőlhet"; de nem a csődbement vagyonkezelt portfolió ‘súlya’ alatt, hanem épp ellenkezőleg: a portfolióból kivett temérdek készpénz sem volt elégséges az anyacég, a CO-NEXUS Rt. további életben tartására. A CO-NEXUS Rt. "összedűlése" úgy következik majd be, hogy a tékozló fiú a CO-NEXUS Rt. és a 4 milliárdos portfolió törtrésznyi maradvány-értékével együtt visszatér alapítójához, a magyar államhoz.

Kvázi: pardon, nem történt semmi, vagyon-kezelgettünk egy kicsit, üzletelgettünk egy kicsit, tőzsdéztünk egy kicsit, próbálkoztunk (persze politizáltunk is!) sokat, de hát ez a magyar üzleti élet teljesen kilátástalan, naná, hogy ‘túlszaladtunk’, - igaz ugyan, hogy ez nekünk egy fillérünkbe sem került, no de a magyar állam is csak alig 5-6 milliárdocskát veszített el az évek során, mert éppen ennyit éltünk fel a 8-10 év alatt...!

Így azután a CO-NEXUS-birodalom, amely tizenegyedik az óriások rangsorában (lásd: KÁPÉ, 1994. október 6.) - vajon mekkora lehet a többi óriás?! -: lassan bezárja kapuit, és a fővárosi vagyonkezelő beadhatja a kulcsot a házmesternek...

Így válhat valóra - no nem a pletyka, hanem - László András szinte ‘prófétikus’ jóslata, miszerint majd hirtelen felröppen a ‘döbbenetes’ hír: "Budapest kedves város, - csődbe ment a CO-NEXUS!".

Vajon tényleg előre látta?!

4.

Nem tekinthető hitelesnek az a - már többször, több helyütt megénekelt - állítás, hogy László András vállalkozói karrierjének anyagi alapját egy találmányának 10 millió forintos bevétele teremtette meg. A konténer-szervíz szolgálati találmány tőkés exportja (melyet hosszú éveken át a MOGÜRT bonyolított), valóban hozott ilyen összegű jövedelmet a találmányban 25 %-os tulajdonosi részesedésű László Andrásnak, aki azonban ezen összeget elsősorban budaligeti körpalotájának fel-építésére fordította, másrészt saját nyilatkozata szerint "mellesleg (10 év után!) ma is abból a summából él" (KÁPÉ, - 1994.október 6.).

Egyébként tök mindegy, hogy a jelzett összeget mire fordította, - egy biztos: a CO-NEXUS Rt.-be, mint vállalkozásba egy fityinget sem fektetett be, mert annak a teljes alaptőkéjét (53,39 millió forintot) a vitatott cikkben (HVG, 88. oldal) fel-sorolt 18 állami tulajdonú intézmény és gazdálkodó szervezet adta össze (a fel-sorolásból egyébként hiányzik pl. a Gép-és Szerszámértékesítő Vállalat, melynek végelszámolása éppen napjainkban fejeződik be).

Miért fektetett volna László András saját készpénzt a kizárólag állami tulajdonú részvénytársaságba, amelynek - mint egyetlen szervezője - azonnal egyszemélyi felelős vezetője, elnök-vezérigazgatója lett?! Egy ilyen készpénz-befektetésnek - a jogszabályi korlátoktól függetlenül - sem lett volna semmi értelme.

A tőke ‘összegyűjtése’ csak szocialista baráti kapcsolatrendszer (már alapításkor is erre utalt a CO-NEXUS név!) révén sikerülhetett, hiszen az Országos Terv-hivatal, a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium 1985-1989. között is valóságos gyűjtőhelye volt azoknak "a szűkebb pénzügyi lobby"-hoz tartozó párt-kádereknek, akik a rendszerváltás éveiben gazdaságpolitikai hatalmukat effektív gazdasági-pénzügyi hatalommá (és vagyonná) mentették át.

Miféle vállalkozás az, melynek a teljes részvénytőkéjét, minden vagyonát, illetve készpénzét állami tulajdonú szervezetek adták össze? Nyilván állami vállalkozás! Ebből persze az is következik, hogy az állami részvénytársaság élére "kinevezett" László András elnök-vezérigazgató nem vállalkozó volt, hanem egyszerű állami alkalmazott. Az elnök-vezérigazgató - személyes kockázatvállalás nélkül - semmi egyébre nem vállalkozott, csupán egy állami részvénytársaság vezetésére. Ettől viszont még nem vált vállalkozóvá!

Kizárólag a humor kedvéért jegyzem meg: ezt az elnök-vezérigazgatói állást - a híreszteléssel szemben - bizonyosan nem nyilvános pályázat meghirdetése útján töltötték be. Akkoriban egyesek számára még lehetséges volt magánemberként vállalkozni a magyar állam vagyonával?!

Csupán a történeti hűség kedvéért ejtsünk még néhány szót a konténer-szervíz (MOGÜRT-IKARUS) szolgálati találmányról! A találmány eredeti többségi (51 %-os) tulajdonosa egy igazi feltaláló, egy külkereskedelmi üzletkötő autómérnök-doktor, aki jelenleg a MOGÜRT-jogutód Garagent Rt.-ben (újabb államiból lett egyéni vállalkozás!), valamint a CO-NEXUS Rt.-ben szintén a nyugdíjas műszaki segéderő felelősségteljes szerepkörét tölti be.

Tekintettel arra, hogy a konténer-szervíz találmány eredeti többségi tulajdonosa nyugdíjasként bevétel hiányában már hosszú évek óta nem volt képes kifizetni a nemzetközi szabadalom fenntartásának borsos költségeit, a terhet a CO-NEXUS Rt. keretében átvállalta László András.

Időközben a bevételt évek óta nem hozó szabadalom ismét ígéretessé vált, - így a gyártás újbóli beindítása reményében László András húszezer forint prémiumért "megvásárolta" a többségi tulajdonjogot az eredeti tulajdonostól.

A közmondás szerint azonban a könnyen szerzett találmány könnyen is vész el, - a szabadalmat állítólag nemrég ellopták az olaszok...

5.

Azt írja "az újság", hogy: "László András 1990-re már kétségbevonhatatlanul a társaság (értsd: CO-NEXUS Rt.) irányító tulajdonosává emelkedett".

Lássuk, hogy történt ez valóságban, - ismét egyetlen fillér személyes vállalkozói tőkebefektetés, vagyis kockázat nélkül.

Először is: a nagy kivásárlási tranzakció nem 1990-ben, hanem 1991-ben zajlott le, mégpedig a következőképpen. A CO-NEXUS Rt. évközben osztalékot fizetett az állami részvénytulajdonosoknak, majd az elnök-vezérigazgató rábeszélte őket, hogy a CO-NEXUS-részvényeket névértéken adják el. László András a részvény-kivásárlás céljából SOLO Kft. néven egy 1 millió forintos törzstőkéjű társaságot alapított, amely saját nevében lejegyezte a CO-NEXUS Rt. részvényeit. Ezután a részvényeket lejegyző SOLO Kft. fuzionált a CO-NEXUS Rt.-vel, - vagyis a "fel-adatát elvégezve", megszűnt létezni. A CO-NEXUS-részvények lejegyzése révén keletkezett fizetési kötelezettség a fúzió folytán a CO-NEXUS Rt-re szállt, amely a vételár kiegyenlítését frissen felvett bankhitelből oldotta meg.

Így emelkedhetett László András a CO-NEXUS Rt. meghatározó tulajdonosává, - s az állami vállalkozás magántulajdonú részvénytársasággá, az állami alapítással szerzett exkluzív tevékenységi jogosítványokkal (értéktőzsde alapító tagja, érték-papír-kereskedelem, hatósági felszámolói jogosítvány, stb.) együtt.

6.

A vitatott cikk soron következő tévedése: "a vállalatcsoport neve a nyilvánosság számára ma is elsősorban az induláskor szinte kizárólagos profilnak számító értékpapír-kereskedői tevékenységgel függ össze".

Vaskos tévedés! A részvénytársaság neve ugyanis kezdettől fogva: CO-NEXUS Gazdálkodási és Pénzügyi Tanácsadó Részvénytársaság - volt!

A név még csak nem is utal értékpapír-kereskedelemre, - sőt, árbevételi szem-pontból is a legfontosabb alaptevékenység 1990-1993. között az átalakulási és privatizációs tanácsadás volt. Épp az okozta a legfontosabb társaságszervezési, tevékenységszerkezeti problémát, hogy az értékpapírtörvény értelmében az érték-papír-kereskedelem (a bróker-tevékenység) és a privatizációs tanácsadás (vele a felszámolói tevékenység) nem folytatható együtt, - ezek a tevékenységek egyazon gazdálkodó szervezeten belül összeférhetetlenek!

A törvényi összeférhetetlenség formai feloldása érdekében került sor 1992-ben a CO-NEXUS Rt. bróker-cégének alapítására, amelynek a neve nem C-N Érték-papír Rt., hanem helyesen C-N Értékház Rt.

Hogy a bróker-tevékenység, s az azt művelő C-N Értékház Rt. üzletileg mennyire sikeres, - azt ma, a brókerektől vagy azok volt tényleges vezetőjétől kellene meg-kérdezni...

Rendkívül értelemzavaró, hogy a cikkíró szerint a CO-NEXUS Rt. "alaptőkéje 1992. óta már 100 millió forint", saját vagyona néhány sorral lejjebb viszont már csak 28 millió forint - és történt mindez ugyanazon két év leforgása alatt, ti. 1990. és 1992. között.

Jogosan merül fel a kérdés: hogyha valaki ennyire nem igazodik el a cikke tárgyát képező társaság tőkemozgásaiban (vagy azok ennyire kibogozhatatlanok!), akkor miért is ír róluk? Ez így ugyanis nem szakmai ismeretterjesztés, hanem tömény dezinformáció. Erre viszont kinek van szüksége? Az olvasónak aligha...

7.

A CO-NEXUS Rt. 1991-ben még korántsem volt vállalat-csoport, a tanácsadó anya-cég tevékenységét 5-6, szigorúan személyre szervezett, ún. "egymilliós-egy-személyes", önállóan működésképtelen kft. egészítette ki.

Az egyetlen jelentősebb vállalkozás - a CO-NEXUS Rt. al-részvénytársasága - az egyre inkább eladósodó Ingatlanforgalmazó és Befektetési Részvénytársaság volt. Ennek kvázi-"jogutódjaként" hozták létre - még 1992-ben - az ÁVÜ-től kapott 4 milliárdos portfolió vagyonkezelése céljából a PORT-REÁL Kft.-t. Tekintve, hogy a CO-NEXUS Rt. közvetlen érdekkörébe tartozó vállalkozások száma ettől kezdve már 20-25 társaságra terjedt ki, - László András a cégével kapcsolatban fokozatosan áttért a CO-NEXUS-Holding, a "konszernszerű kétlépcsős részvény-társaság", a CO-NEXUS-Csoport, a Port-Csoport, stb. elnevezések ‘hivatalos’ használatára...

A vitatott cikk szerint a CO-NEXUS Rt. 4 milliárd forint értékű portfolió vagyon-kezelési jogát az ÁVÜ-től nyilvános pályázaton nyerte el.

Amennyiben az ÁVÜ ezt nem titkolná a mai napig, - érdemes lenne megtekinteni és megismerni a pályázat eredeti dokumentumait: nevezetesen a kiírás szövegét, a megjelent hirdetményt, a konkurens pályázók árajánlatait (vagy legalább a ki-létüket!), az értékelés jegyzőkönyvét, stb.

Esetleg kiderülhetne, hogy a pályázat nem nyilvános volt, hanem zártkörű.

Az ÁVÜ (ÁPV Rt.) illetékeseinek egy mai állítása szerint a tárgyi vagyonkezelési szerződés kizárólag érdeklődés hiányában teljesen unikum maradt (HVG: Port-felhő, 1995. január 14.). Amennyiben a pályázat tényleg nyilvános volt, akkor ez teljességgel érthetetlen és utólag is megmagyarázhatatlan, hiszen az ÁVÜ és a CO-NEXUS között a vagyonkezelésre kötött szerződés utóbbi számára minden-féle kockázat vállalása nélkül is hihetetlen előnyöket biztosított, tehát ilyen fel-tételek mellett a nyílt pályázatra jelentkezőknek valósággal hemzsegniük kellett volna! Nem hemzsegtek, mert nem tudtak semmiről...

Felettébb gyanús körülmény az is, hogy az ÁPV Rt. nem járul hozzá a szerződés nyilvánosságra hozatalához. Vajon miért? Mit tartalmazhat a szerződés, ami nem tartozik a nyilvánosságra? Ha a pályázat nyilvános volt, - milyen titok lapulhat a szerződésben? Mint a vitatott cikkből is tudjuk: a CO-NEXUS és tulajdonosának érdekeit nem sértené a nyilvánosságra hozatal, - ezek szerint a közlés valamilyen okból az ÁVÜ (ÁPV Rt.) érdekeit sértené.

Ám a szerződésben, vagy a szerződés körül semmi olyasmi nem lehet, amelynek a "kiderülése" a magyar állam érdekeit sértené, - de olyasmi sem, ami az ÁVÜ üzleti titkát képezhetné. Lehetséges még egy olyan feltételezés is, miszerint vala-mely adat vagy információ "napvilágra kerülése" valaki(k)nek netán személyes kellemetlenséget okozna. De mint tudjuk - ez a valaki nem lehet László András, mert ő a közlés mellett van...!

A KÁPÉ 1994. október 6-iki számában László András ezt nyilatkozta: "... azt a szerződést a Mádl Ferenc úr vezette igazgatótanáccsal kötöttük és olyan hibátlan szerződés volt, hogy később hiába keresték ‘a kákán is a csomót’ - pedig Szabó Tamásék nagyon keresték -, semmibe nem tudtak belekötni."

A szerződés "hibátlanságáról" most csak annyit, hogy az például - felelőtlenül! - egyáltalán nem rendelkezett a 4 milliárdos portfolió 8 társaságának 1991. évi gazdálkodási eredményéből származó mintegy 280 millió forint osztalék sorsáról, pedig ez az összeg még egyértelműen a tulajdonos ÁVÜ-t illette volna meg.

A CO-NEXUS azonban megtartotta magának a teljes összeget, és László András formálisan "joggal" nyilatkozta 1994. május 14-ikén a Televízió "HÉT" című műsorában - a vádakat mintegy elutasítva -, hogy "no de kérem: így kötöttük a szerződést!" Ugyanis tényleg így kötötték, - a szerződést fogalmazók egyszerűen elfeledkeztek rendelkezni potom 280 millió forint sorsáról!

Más kérdés az, hogy egy normális - erkölcsi korlátokra épülő - jogrendszerben akkor is az ÁVÜ-t illette volna meg az 1991-es osztalék tulajdonjoga, ha erről a szerződés kifejezetten és külön nem is rendelkezik. Teljesen természetes ugyanis, hogy a gazdálkodás eredményéből származó osztalék azé, aki az adott idő-szakban (1991-ben) tulajdonosi-irányítói pozícióban volt! A CO-NEXUS-nak 1991-ben még semmi köze nem volt a tárgyi 8 társaság gazdálkodásához, arra bármilyen hatást gyakorolni nem is állt módjában, - így teljes képtelenség, hogy jogot formált a hivatkozott osztalék "lenyúlására".

Másként fest a helyzet azonban egy abnormális - látszat-jogelvekre épülő - jog-rendszerben, amelynek feladata épp a lényeg elfedése. Egy ilyen alaphelyzetben ugyanis teljesen felesleges minden részletről, egyébként is teljesen természetes dolgokról kínos pontossággal tételesen rendelkezni; utólag úgyis csak az győzhet, aki hitelesebben tud bandzsítani...

Nem csoda hát, hogy az Állami Számvevőszék a vizsgálati jelentésében egyaránt "szóvá tette" a lenyúlt osztalék, valamint a vagyonkezelési szerződés szokatlanul pongyola szövegezésének kérdését is.

Azt sem csodálhatjuk, hogy Szabó Tamásék utólag sokáig és nagyon keresték ‘a kákán a csomót’! Nincs hír arról, hogy megtalálták volna...

8.

Az ÁVÜ egyértelmű szándéka a vagyonkezelési pályázat kiírásával (?) - a cikkíró szerint is - az volt, hogy a kezelésbe adott portfolióért cserébe előbb-utóbb kész-pénzt lásson. Talán mondanunk sem kell, hogy ez a törekvés a bekövetkezett események tükrében - a 280 millió forint osztalék ominózus lenyúlása, a Délker Rt. felszámolásának hivatalos bejelentése (továbbá banki és önkormányzati jel-zálog-jogok bejegyzése és érvényesítése az ingatlanokra!), a Royal Bútorker Rt. eladásának rendezetlen pénzügyei, stb. - utólag legalábbis naivnak tűnik, illetve visszamenőleg teljes egészében illuzórikussá vált... A vagyonkezelt 4 milliárdos portfolióért az ÁPV Rt. akkor fog készpénzt látni, amikor a háta közepét!

Ez annál inkább, sőt, azóta teljesen nyilvánvaló, amióta (HVG: Port-felhő, 1995. január 14.) a CO-NEXUS Rt. hivatalosan is bejelentette az ÁPV Rt.-nek, hogy az 1996. december 31-ikén esedékes 4 milliárd forintos fizetési kötelezettségét kár-pótlási jegyben kívánja teljesíteni...!

A mindkét (?) fél számára deklaráltan előnyös szerződés "teljesítésének" igazán érdekes fordulata lenne, ha a CO-NEXUS Rt. az eredetileg alanyi jogon kár-pótolt, nyomorgó nyugdíjasoktól nagytételben 20-30 %-os áron felvásárolt kár-pótlási jegyekkel - melyek feltételezhetően tonnaszám állnak a rendelkezésére! - egyenlíthetné ki az ÁPV Rt. felé hamarosan esedékessé váló készpénz-tartozását. Csak remélhetjük, hogy az ÁPV Rt. vezetői "nem vevők" egy ilyen "zseniális" üzleti ötletre, hiszen az eredeti vagyonkezelési szerződésben "semmiféle kitétel sem szerepel annak esetleges módosítására vonatkozóan" (ez az idézet Lipovecz Iván tollából származik).

Az ügy körül mindazonáltal érthetetlenül nagy a csönd.

Vagy lehetséges, hogy csak az egyes Délker-raktárakban átvételkor talált lejárt szavatosságú sör, vagy éppen a hajhálók ellenértékéül kínál a CO-NEXUS Rt. lejárt szavatosságú kárpótlási jegyeket, - mert akkor "vissza az egész"...!

9.

Fahídi Gergely ezt írja: "A cégbírósági iratok közt található, a CO-NEXUS által elvégeztetett meglehetősen részletes vagyonértékelés kifejezetten biztató volt - a választott módszerrel például a Délker Rt. potenciális üzleti értékét a névérték 118,2, a bútorkereskedelemre szakosodott Royal Rt.-ét 113,3 %-ában állapították meg." Az idézetben előforduló szakmai tévedések az alábbiak:

· hogyan került a CO-NEXUS értékelése a cégbírósági iratok közé?;

· a vagyonkezelésbe vételt megelőzően vagyonértékelés nem készült, - a CO-NEXUS ilyet a "sürgősségre tekintettel", továbbá költségtakarékossági meg-fontolásokból nem készíttetett. (Egyébként eltérő részletességű vagyon-értékelések a dolog természetéből, a kötelezően alkalmazandó nemzetközi sztenderdekből eredően nem léteznek. Vagyonértékelés csak egyfajta létezik, - tételes részletességű.);

· üzleti értelemben véve bíztató vagyonértékelés nem létezik, a kezelésbe vevő szempontjából bíztató csak egy reális, illetve profit-reményekkel kecsegtető üzletértékelés lehet, - lehetséges hogy ilyen készült. De mikor?

Amennyiben a CO-NEXUS Rt. szakemberei készítették a túlzottan reménykeltő üzletértékeléseket, úgy ez az alábbi kínos, alternatív konzekvenciákkal jár:

· elképzelhető, hogy az üzletértékelés egyszerűen azért sikerült túl optimistára, mert a felhasznált alapadatok nem voltak megbízhatóak, az alkalmazott mód-szerek nem voltak megfelelőek; vagy épp a felvázolt kereskedelmi-értékesítési trendek, prognózisok voltak hibásak, tévesek;

· az is lehetséges, hogy egyes szakemberek - vagy maga László András - annyira szerették volna a CO-NEXUS Rt. számára megkötni a tárgyi vagyonkezelési szerződést, hogy "cégen belül" majd csak lesz valahogy alapon szándékosan rózsaszínűre festették a társaságok üzleti kilátásait. Ekkor a vagyonkezelési szerződés végrehajtásának 4 éve során gyakorlatilag a saját dugájukba dőltek bele;

· tegyük fel, hogy az akkori, adott szituáció ismeretében hevenyészve elvégzett üzletértékelés maximálisan a realitásokat tükrözte. Ebben az esetben a vagyon-kezelésre kapott portfoliót valóban "elkezelték", a nem kellő szakértelemmel folytatott kereskedelem-fejlesztés, cég-működtetés, portfolió-szervezés miatt az átvett - egyébként és egyenként értékes! - társaságok rendre tönkrementek;

· harmadik - tisztán elméleti - lehetőségként kínálkozik, miszerint az előzetes üzletértékelés objektív és szakszerű volt, viszont a mögöttes szándék eleve nem a vagyonkezelésbe vett társaságok működésének feljavítására, majd rész-vényeik tőzsdei értékesítésére irányult, - hanem valami egészen másra... Hogy ez az elméleti lehetőség talán nem teljesen alaptalan, legyen elégséges arra a tapasztalati tényre hivatkoznunk, miszerint ‘a kommersz privatizációk’ meg-határozó gyakorisággal alkalmazott módszere Magyarországon, lassan 3 éve erősödő mértékben a felszámolás, amit a CO-NEXUS már 6 éve, és jelenleg is több mint 170 vállalkozás esetében folytat! Nyilván ehhez ért a legjobban...

10.

Alapvetően téves az "újságírói beállítás", mintha a vagyonkezelő CO-NEXUS Rt-t valaki "megtámadta" volna az 1991. évi osztalék kvázi-jogtalan felvétele miatt!

Az Állami Számvevőszék nem egy militáns szervezet, revizorai a legkevésbé sem foglalkoznak a békés vállalkozók elleni támadások szervezésével. Még kevésbé helytálló "a konzervatív pártok viharos támadásáról" írni, hiszen ez az osztalék-ügy nem igazán tekinthető politikai természetűnek... Kizárólag gazdasági! Nem is szólva arról, hogy amit a konzervatív pártok támadnak, - az vélhetőleg az ellen-tétes alapállású pártok által támogatott (?) ügy lenne, ajjaj...

Egyszerűen az történt, hogy az Állami Számvevőszék vonatkozó jelentése alapján a Televízió "HÉT" című műsora vette a bátorságot és utánajárt, - vajon miért nem tett az ÁVÜ semmilyen intézkedést a bruttó 280 (nettó 168) millió forint osztalék visszaszerzésére?!

László András a "HÉT" műsorában személyesen, 6 perces vágatlan interjújában utasította vissza „a konzervatív szakértői és TV-stáb alaptalan koholmányait”. Az interjúban a CO-NEXUS-főnök hetet-havat összehordott: saját cége nevét is "át-keresztelte", beszélt "Számvevőség"-ről, valamint az ÁVÜ-ről 1972-ben. Beszélt arról, hogy cége nem tartozik sem az APEH-nek, sem a TB-nek, sem a VPOP-nak, - pedig mindezekről nem is kérdezte senki (lásd: a HÉT, 1994. május 14., valamint Napi Gazdaság, továbbá KÁPÉ). Beszélt arról is, hogy a CO-NEXUS Rt. sohasem tartozott az államnak, - továbbá egyetlen banknak sem...

Ez utóbbi kijelentés később még "visszaköszön".

11.

A Royal Bútorker Rt. (a TRIÁL-boltokkal "kistafírozott") részvénycsomagját - HVG: 90. oldal - a HVG 1994. szeptember 30-iki híre szerint a CO-NEXUS 818 millió forintért eladta a KORDAX Rt.-nek... Az ügy különös érdekessége, hogy László András emlékezete szerint 1,4 milliárd forintos vételárban egyeztek meg Kelemen Ivánnal, a KORDAX vezetőjével.

Miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentős üzletkötés eladója és vevője ekkora eltéréssel emlékezik a vételár összegére?! Hogyan lehetséges az, hogy a vételár összegét emlékezetből kellett rekonstruálniuk; - nem kötöttek írásos adásvételi szerződést?

A KORDAX Rt. a részvényekért - részben vagy egészében - FERROMAT-váltókkal fizetett (a FERROMAT a KORDAX egyik tulajdonosa). Ugyanakkor azonban a fizetési kötelezettségét a mai napig (!?) ténylegesen nem rendezte; az ügyben viszont per zajlik (sőt, ‘a váltó-perben’ már egészen a genfi váltójogi konvencióig jutottak), amelynek eddig - a cikkből ez derül ki - a CO-NEXUS Rt. egyértelmű vesztese.

Azóta közismertté vált tény, hogy a KORDAX Rt. 20 milliárd forinttal adósa a magyar államnak, amiért is az APEH és a VPOP a KORDAX bankszámláit és vagyonát hatóságilag lefoglaltatta. A KORDAX tehát - a CO-NEXUS számára is - visszavonhatatlanul és végérvényesen fizetésképtelen.

Úgy tűnik, egy nagy mozaik-képet rakunk mozaik-kockákból lassanként össze.

Az egyes kockák mind-mind kifejezéstelenek, üresek, - a keservesen összerakott globális kép sem ábrázol semmit...

12.

A továbbiakban pedig a 2. és 3. pontban már körvonalazott végkövetkeztetések teljes kifejtése, valamint publikált számadatok alapján történő bizonyítása a fel-adatom. Tekintettel arra, hogy annak idején megbízóim maximális szakmai meg-elégedésére alig két hét leforgása alatt egyedül, teljes körű pénzügyi-vagyoni át-világítást készítettem a komplett VIDEOTON-vállalatcsoportról a vevőaspiráns Quattro-konzorcium részére; a nagyságrendekkel kisebb (némileg bonyolultabb) CO-NEXUS sem jelenthet problémát...

Lássuk tehát a vitatott cikk befejező sorait, - ugyanis ezek tartalmazzák azokat a szükséges további alapinformációkat, amelyek felhasználásával az ez év végére "várható végeredményt" már könnyen megállapíthatjuk. A publikált adatok, vala-mint a jelen cikk tartalma alapján ugyanis jó közelítéssel prognosztizálható a CO-NEXUS-Csoport 1995. évi konszolidált (összevont) mérlege, és annak várható összes számszerű pénzügyi-vagyoni következménye.

Láthatóan a cikkírót is érdekli, foglalkoztatja a CO-NEXUS-Csoport jövője, mert türelmetlenül igyekszik azt megfejteni, - ámde érezhetően sötétben tapogatódzik. Csupán három "dologra" lenne szüksége, hogy közelébe juthasson a valóságnak: koncepcióra, friss és megbízható, újabb összevont számokra és/vagy közlésekre, valamint elégséges kreatív pénzügyi-gazdálkodási szaktudásra, - melyekkel nem rendelkezik. Miután értékelhető szakvéleményt nem képes kialakítani, - kénytelen beérni a nagyfőnöktől kapott smoncák népszerűsítő terjesztésével. Tételesen:

· hol van már a korábbi hírnév, és vele a vagyon?;

· a "munkák" érdekessége nem garancia azok pénzügyi eredményességére;

· lehetséges, hogy az Értékház Rt. "megnyugtató eredményt hoz" (kérdés: mi a megnyugtató?), - viszont mekkora lesz a veszteség?;

· lehet, hogy "a felszámolási tevékenységtől már komolyabb bevétel várható", -de vajon ez a bevétel meghaladja-e a költségeket?, stb.

Az újságcikk számai - némi konstruktív fantáziával kiegészítve - a következő, cseppet sem derűs számszerű perspektívát mutatják:

· A CO-NEXUS-Csoport saját vagyona (1994. XII.31.): 3,3 milliárd forint

· Ebből levonjuk a tárgyévi (1994.) összevont veszteséget: - 1,4 milliárd forint

· Szintén levonjuk az 1995. évi becsült veszteséget: - 1,9 milliárd forint

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Összevont saját vagyon becsült maradványa (1995.XII.31.): 0,0 milliárd forint

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Szememre vetheti valaki, hogy túlzottan pesszimistán ítélem meg a CO-NEXUS-Csoport 1995-ben várható összevont gazdálkodási eredményét. Nem gondolom, hiszen a mindenképpen alapos okkal feltételezhető változatlan tendenciák mellett (ugyan mi, és mitől változott volna?) pusztán az infláció következtében, mintegy magától előáll a növekvő összevont veszteség.

Ha nagyon optimisták lennénk - amire semmi okunk nincsen -, feltehetnénk, hogy gigászi erőfeszítések révén valamilyen módon néhányszáz-millióval mérsékelték az 1995. évben várható összevont veszteséget. Talán. De még így is nyilvánvaló, hogy a maradék vagyont végül is menthetetlenül elviszi az 1996. évben várható összevont gazdálkodási veszteség.

Több vonatkozásban sem mindegy, hogy a CO-NEXUS-Csoport teljes vagyon-vesztése már 1995. végén előáll, vagy csak 1996. végére következik be.

Az írásom lényegét tekintve azonban az egy év esetleges időeltolódás tulajdon-képpen elhanyagolható. A lényeg az, hogy mire a 4 milliárdos készpénz-fizetési kötelezettség aktuálissá válik (1996. december 31.), addigra se pénz, se vagyon, - volt-nincs, köddé vált minden!

Most megvizsgáljuk és összefoglaljuk, hogy a CO-NEXUS-Csoport 8-10 éves üzleti pályafutása kinek mibe került, a portfolióba ki mit tett bele, - majd végül várhatóan ki mit veszít el, illetve kinek mije marad.

· A magyar állam által a CO-NEXUS-ba fektetett készpénz: 0,053 milliárd Ft

· Az ÁVÜ által vagyonkezelésre átadott vagyon értéke: 3,952 milliárd Ft

· Az ÁVÜ által elveszített osztalék összege: 0,280 milliárd Ft

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Az állam által elveszített vagyon várható összege: 4,285 milliárd Ft

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Ez azonban csak a kimutatható konkrét vagyonvesztés összege. A CO-NEXUS-Csoport 1994-1995-1996. évi ténylegesen fennálló tartozásait pénzügyileg vala-ki (valamely hitelintézet) ma is finanszírozza, - alapos okkal feltételezhetjük hát, hogy a CO-NEXUS-Csoport pillanatnyi konszolidált hitelállománya még további minimum 2-3 milliárd forintot tesz ki, mely pénzeket a megismert vagyoni helyzet és gazdálkodási tendenciák tükrében a hitelezők szintén sohasem fognak viszont-látni. Ez természetesen még tovább növeli a várható, és amúgy is tetemes állami veszteségeket.

Visszautalok László Andrásnak a korábban már hivatkozott televíziós interjúbeli (1994. májusi) kijelentésére, mármint hogy: „a CO-NEXUS soha nem tartozott egyetlen banknak sem”. Lehetséges, hogy az összes ma fennálló banktartozása az idézett kijelentés időpontja óta keletkezett? Másként oldhatatlan az ellentmondás.

Mint a 2. és 3. pontban már utaltunk rá, a magyar állam összességében minimum 6-7 milliárd forintot veszített a CO-NEXUS Rt.-n, - de mint látható, az összeget eleinte meglehetősen alábecsültük! Elképzelhető hát, hogy az összevont veszteség kamataival már meghaladja akár a 7-8 milliárd forintot is...

És mit veszített az elmúlt 8-10 év során dr. László András? Semmit, - hiszen soha nem tett be a cégbe, az üzletbe egy fillér készpénzt, de a nevén kívül mást sem.

És vajon mit nyert a magyar állam? ‘Hasznos’ tapasztalatokat, - amiket viszont sajnos nem lehet készpénzzé tenni...

Hátra van még, hogy tételesen mit nyert László András, illetve mije lett a CO-NEXUS-ból az elmúlt 8-10 év során, amije persze megvan ma is?

Mindezt itt és most - személyes tapintatból - nem soroljuk fel.

Quod erat demonstrandum.

- . - . - . - . - . - . - . - . - . -

Engedtessék meg, hogy írásom végén még három dologról szóljak, amelyeknek viszont semmi közük nincsen az eddigiekben vitatott HVG-cikkhez.

Saját szolgálati felfedezés (vagy találmány?) mind a három.

· A CO-NEXUS-főnök nyilatkozatában (KÁPÉ, 1994. október 6.) olvashatjuk: "Az én saját etikai rendszerem (?!) valószínűleg sokkal gátlásosabb, mint a fiatalabbaké. Ez baj (?!) abból a szempontból, hogy elengedek magam mellett lehetőségeket. De engem még (ami késik, nem múlik - megjegyzés tőlem: Cz. L.) soha nem vádoltak bennfentes kereskedelemmel."

Ezek szerint az egy ki nem használt lehetőség?!

Van olyan üzleti vezér - nagyon hasonló felépítésű vállalkozáscsoport (például
a Novotrade) vezetője -, akit megvádoltak azzal. Lehet, hogy elkövette; de az
is, hogy nem. Mindazonáltal az a vállalat-csoport ma - lehet, csak látszólag,
ámde - virágzik. Lehet, hogy a gátlásos mindig rosszabbul jár?!

· Egészen néhány nappal ezelőtt még úgy tudtam, hogy a Déli Autópálya ötlete eredetileg Dr. Bozóki András szociológus-politológustól származik. Az 1980-as évek végén olvastam egy erről szóló írását az "ÉS" valamelyik számának leghátsó oldalán. László András és a CO-NEXUS Rt. - mint saját ötletét - monumentális projektté fejlesztette a tippet, legalábbis ami az illetékes helyi önkormányzatoknak a kezdeti finanszírozásba való korai beszervezését illeti. A napokban azonban befejeztem Horn Gyula "Cölöpök" című önéletrajzi művének elolvasását. A műből (Zenit Kiadó 1991., 3. kiadás - 122. oldal) világosan kiderül, hogy a Déli Autópálya projekt már 1968. (!) tájékán a Világbank által finanszírozandó "félig kész terv" volt, amelynek megvalósítása kizárólag a magyar közlekedési tárca illetékeseinek visszalépésén bukott meg! Hogy eredetileg kinek is az ‘ötlete’ lehetett, ezt ma már nem deríthetjük ki. Lehetséges lenne, hogy másik idősíkon élünk, netán visszafelé haladunk az időben, - esetleg időben és térben állandóan körbe-körbe járunk?!

· Hírlik, hogy Bokros Lajos szerb-horvátosan hangzó nevű kabinetfőnöke (nem Draskovics - Misetics!) rövid kurfli után visszatért oda, ahonnan jött, - és már megint a CO-NEXUS felszámoló divízióját (a jogutód neve: Likvid Kft. lett) vezeti. (Mellesleg állítólag kinevezték bank-elnökké is.) Ám ez mind mellékes.

Közismert viszont, hogy Bokros Lajos a rendszerváltás előtti években Ricardo

Dávid ál-néven írt szakmai-pénzügyi műveket, akkoriban még csak szamizdat-

kiadványokba...

Eszemben sincs a nagyformátumú pénzügyi szakembert - netán hasonló okokból kifolyólag sem - egyszerűen "leutánozni", de jelen írásomat én is álnéven (Robin of Locksley) írom alá.

Név és cím a szerkesztőségben.


Robin of Locksley

Rekviem a kétarcú jolly-jokerért

Mottó:

Isten mindenütt - láthatatlanul - jelen van. Jahve, Jehova = AKI VAN.

Eddig úgy tudtuk: ez egyedül Isten privilégiuma. Tévedtünk!

Kardos Péter szintén mindenütt ott van, ő a rendszer-független bennfentes, vagy éppen a mindkét-párti jolly-joker...

Múlt heti vezércikkében Bencsik András az alábbi logikai - ok-okozati? - láncot, illetve hipotézist állítja fel:

n Tocsik Mártát már 1993-ban is tanácsadóként foglalkoztatta a budapesti VII. kerületi önkormányzat, Kardos Péter, a gazdasági bizottság SZDSZ-es elnöke javaslatára (lásd: Népszabadság, 1996. október 11.) ;

n Kardos Péter egészen a közelmúltig a Co-Nexus Rt. vezérigazgatója, - illetve szakmai (!) vezérigazgató-helyettese volt;

n A Co-Nexus Rt. "enyhén szólva SZDSZ-érdekeltségű cég"; a konklúzió tehát:

n Kardos Péter és/vagy a Co-Nexus Rt. által az SZDSZ-nek is köze lehet ahhoz, hogy Tocsik Márta jogásznőt az ÁPV Rt. tanácsadóként alkalmazhatta az ön-kormányzatokkal folytatott alkudozásban;

n A Tocsik-ügy - Deutsch Tamás révén történt - időzített kirobbantása Bencsik szerint talán azt jelenti, hogy az SZDSZ ("mi célból"?) "fel akarná robbantani a demokratikus államrendet"...

Vizsgáljuk meg kissé részletesebben Bencsik András hipotézisét, Kardos Péter ismert megbízatásai, s a korábban betöltött beosztásai alapján! Hátha közelebb jutunk valamilyen mélyebb felismeréshez. Lássuk: alátámasztható-e a Deutsch-féle kettős gyanú (lásd: "Közös a felelősség" - Demokrata-naptár a 8. oldalon). Közben ellenőrizzük Bencsik feltevéseinek igazság-tartalmát is.

Nem minden stimmel, - viszont van, ami vakon is telitalálat.

Kinek, milyen fontosabb személyiségeknek (tényleg: kiknek?) az üzleti tanács-adója volt az 1990-es években László - alias: Link (értsd: balos, baloldali) - András, a Co-Nexus Rt. elnök-vezérigazgatója? Például: Göncz Árpádé...

Kik írták, fogalmazták 1990-ben egyaránt az MSZP és az SZDSZ betűre azonos privatizációs koncepcióját (is!)? A nevük már szerepel az eddig leírtakban, plusz egy illusztris személy az ÁVÜ menedzsmentjéből. Szűcs Endre - igazgató...

Végezetül: mi is a Co-Nexus név magyar jelentése? Összefonódás.

Összefonódás sok pénzért és sok pénzzel - a politikai hatalomért.

"Ne felejtsük el, hogy az elmúlt évek során tisztességes úton is jutottak egyesek nagy vagyonokhoz." - nyilatkozta nemrégen Pető Iván, a becsületes privatizáció védelmében.

"Az előző időszak (kormány-ciklus) privatizációs ügyleteinek teljes irat-anyaga nyomtalanul eltűnt az ÁVÜ-ből." - magyarázta Horn Gyula az újságíróknak adott tájékoztatón.

"Nem az ÁPV Rt. korrupt, hanem a világ." - mondta Suchman Tamás, pénzügyi-privatizációs ‘kutató-ember’, balkézről: miniszter...

Ki is valójában Kardos Péter, a rendkívüli pénzügyi-üzleti tehetséggel megáldott össz-magyarországi jolly-joker?!

A beruházás főcsoport-főnöke (OT)

A rendszer-változás kezdetén (1989.) Kardost még az Országos Tervhivatalban találjuk. (Dr. László András - barátai kis segítségével - itt és innen szervezi meg 1988-ban a Co-Nexust.) Az együtt-indulás közgazdasági táptalaját tömör logikai sorban, röviden így jellemezhetjük: Szocialista állami nagyberuházások - cél-csoportos fejlesztési programok - fokozódó nemzetközi hitelfelvétel - totális külső és belső eladósodás. A mindezen történéseket irányító, vezénylő reform-kommunista szellemi erő, a központi akarat a Magyar Nemzeti Bankban, a Pénz-ügyminisztériumban, de legfőképp az Országos Tervhivatalban koncentrálódott...

Tengiz-Jamburg. (majd később: Vegyépszer-TengizChevroil!) Bős-Nagymaros. Megannyi központi agyrém, megalomániás beruházási "siker-történet", amelyek az 1990-es években voluntarista privatizációs "siker-történetekbe" torkolltak. Először: vesztettünk a kommunista éhbéreken. Másodszor: vesztettünk a nagy-beruházások értelmetlenségén, gazdaságtalanságán. Harmadszor: vesztettünk a külföldi hitelfelvételeken, a növekvő adósságszolgálat terhein. Negyedszer: vesztettünk a privatizációs kótyavetyén...!

Mindazt, amit a mi pénzünkből, a mi hiteleinkből, a mi munkánk révén építtettek; mára elpusztították, lerombolták (Nagymaros) és/vagy tál lencséért elprivatizálták (Tengiz és a Vegyépszer). Vagyonunk tehát egyszer volt, ma meg nincs...

Maradt a szakértelem, amit magunknak választottunk meg újra.

A Co-Nexus Rt. vezérigazgatója

Kardos megszervezi László András égből pottyant vállalat-birodalmát, amihez az ejtőernyős tulajdonos mindössze krix-krax aláírásával járul hozzá.

Kardos Péter szervez, László András meg csak pipázik. Egyszer Kardos morális fejtegetésekbe bonyolódik, mire László így übereli: "Péter! Egyikünk sem egy tisztességes ember, de én legalább nem gyártok a mentségemre ideológiákat."

Kardos Péter napi 16 órát dolgozik. Három év után sikerül rávenni, hogy öreg Skodáját egy hatéves fekete BMW-re cserélje. Távoli lakótelepen él, míg László saját budaligeti körpalotájában...

Kardos éveken át - szinte kenyéren és vízen - napi öt-hat kávén és két csomag sophianae-n él. Született puritán, - viszont munkabírása és ötletgazdagsága ember feletti. Okos, trükkös-ravasz, szellemes, vidám és fáradhatatlan.

Csak a munkájának él, így a házassága is rámegy a Co-Nexusra...

Egyéb ismert funkciói, megbízatásai

Kardos Péter egyrészt - szemben László Andrással - eredeti, vérbeli közgazdász, másrészt szívesen vesz részt országos feladatok megoldásában. Szeret társasági életet élni, minden lében kanál, szinte direkt keresi az egyre újabb "társadalmi" megbízatásokat.

Kezdettől fogva generálisan ellenzi a 4 milliárdos - az ÁVÜ-től kvázi ajándékba kapott - portfolió-kezelési szerződést, annak összes zavaros folyományát, hiszen ő egy tanácsadó vállalkozás vezérigazgatójául szegődött, és nem László András, a botcsinálta nagytőkés csicskásául.

Amint személyi ellentétük egyre fokozódik - László lassan mindenkivel összevész -, úgy szaporodnak Kardos országos jelentőségű megbízatásai, melyek a teljesség igénye nélkül az alábbiak:

· Bizottsági elnöke a Baráth Etelét a budapesti főpolgármesterségre felkészítő szakértői stábnak, 1994-ben.

· Horn Gyula potenciális tanácsadója, - 1995-ben neve szóba kerül a kormány közvetlen tanácsadó-testületének összeállításakor.

· Az ÁVÜ Igazgató Tanácsának is tagja, - 1994-1995-ben. (Miközben László sógora az ÁVÜ ingatlan-portfolió menedzsmentjének igazgatója.)

· A Magyar Hitelbank igazgatóságának is tagja, - 1995-ben.

· A fővárosi önkormányzat MSZP-képviselőjeként - már 1994. óta - a vagyon-kezelő-és hasznosító bizottság (lényegében a portfolió-menedzsment) vezetője.

· Nemrég elhagyta a Co-Nexust. Néhány hónapja a Wallis-Holding Rt. vezér-igazgatóhelyettese.

A leírtakból leszűrhető általános következtetések

· Becsületes privatizáció nincs, csak korrupt. Legdemokratikusabb államokban (Anglia, Franciaország) ez ugyanígy működik, - más kérdés, hogy ott az összes privatizáció volumene marginális jelentőségű a gazdaság egészéhez mérve.

· Magyarországon teljes nemzetgazdaságot kell(ett?) egyszerre magánosítani. A színvonalunknak megfelelően és a gyakorlatlanságunknak köszönhetően ez intézményes szabadrablásra sikeredett.

A világ tényleg objektíve korrupt, de a miénket vajon ki tette-teszi szubjektíve
ilyenné?! Nem a szerencsétlen nép, hanem a gátlástalan elit.

· Becsületes úton szerzett hatalmas magánvagyonok vagy vállalatbirodalmak Magyarországon nincsenek. Az ezzel ellentétes állítás színtiszta demagógia, - az újgazdagok érdekében. Eredeti felhalmozás nálunk nem volt (idő sem volt rá), - a lefolyt privatizáció pedig teljes egészében úgy korrupt, ahogy van. Mellesleg: László András mentségére (javára) legyen mondva, hogy ő tényleg sohasem magyarázkodott. Mint gyakorlott bűvész, - tudta, hogy minden csak és kizárólag a kézügyességen múlik. Ha valaki követni tudja a mozdulatait (akcióit-tranzakcióit), vagy netán még utánozni is képes, - annak szerintem még gratulálni is fog.

· Az ÁVÜ-ÁPV Rt. a privatizáció letéteményese, - központosított és egyetlen irányítási és információs fellegvára. Milyen információs központ lehet az, ahonnan minden irat csak úgy eltűnhet?! Netán a szándékos káosz központja?

· Egy olyan országban, ahol Tengiz-Jamburgokra, Bős-Nagymarosokra lehet költeni a nép munkájának gyümölcseként megtermelt nemzeti jövedelmet, valamint a sűrűn felvett külföldi hiteleket, - ott László András déli-autópálya projektje (vö.: önkormányzati fejőstehenek) sem blöff, hanem csak az objektív valóság szerves része. Mellesleg: a tárgyi DAP-elképzelés már 1976-ban is potenciális világbanki projekt volt, - s mint ilyen, szerepelt Horn Gyula "Cölöpök" című visszaemlékezéseiben (122. oldal) is.

· Nem valószínű, hogy Tocsik Márta bárki ügynöke lenne. Hasonlókkal tele van az ország. Önbetörésről, fontos iratok megsemmisítéséről már többször is hallottunk imitt-amott, - de az már végképpen értelmetlen lenne, ha valaki önmagától rabolna információt. Az sem lenne érthető, ha egy zug-firkásznőt éjnek idején - hajnalig - az asztal tetején lehetne vallatni a számviteli törvény (mert ez az ország legfontosabb, legszigorúbb törvénye!) rendelkezéseinek tételes betartásáról, miközben az illető inkognitóban valamelyik kormánypárt ügynöke. Ugyan már!

· Az sem túl valószínű, hogy az SZDSZ - mint mikrohullámú sütő (lásd még: taxis-blokád) - tényleg a demokratikus államrend felrobbantására készülne. (Amatőrök, dilettánsok, megzavarodott gyermekek ugyan robbantgatnak már távolsági buszokat, ketchup-os flakont, kukát, stb., amik persze kézzelfogható dolgok, - ám egészen más műfaj.) Sokkal valószínűbb az, hogy Orbán Viktor tévedett, az általa leírt folyamat nem irreverzibilis, - így most végbemegy visszafelé is. A csiki-csuki jól bevált bolsevik elve szerint: ami összenőtt, az most szétválik. A belvárosi fiúk leválnak a vidékiekről, - az SZDSZ lerúgja magáról az MSZP-t. Könnyen lehetséges, hogy majd 1998-ban a Co-Nexus Rt. romjaiból újjászervezik és újra felállítják az Országos Tervhivatalt is...

Majd felkérik Kardos Pétert - elnöknek!

Vajon kinek állhatott érdekében, hogy a Népszabadságban Kardos Péter nevét - ráadásul vastagon bekeretezve! - összekapcsolja a Tocsik üggyel?! Csak egy dologban lehetünk biztosak: Suchman Tamás, Tocsik Márta és Kardos Péter - szándékos áldozatok. Áldozatukkal azt a szent és magasztos célt szolgálják, hogy a nagy halak könnyedén megmenekülhessenek.


A Kádár-rendszert a politológusok utólag puha diktatúrának nevezték el. A mai Nyugat-Európában, illetve Észak-Amerikában uralkodó társadalmi be-rendezkedést - ugyanezek a politológusok, gyűjtő néven - demokratikus jog-államnak hívják. De vajon mi az, ami ma Magyarországon folyik?!

A szegényeknek mindegy, hogy demokrácia van, vagy diktatúra (Giczy György).

Ritchie Lionheart*

A hiányzó láncszem

(The missing Link*)

Prológus:

Robin of Locksley barátom és harcostársam néhány hónapja hosszabb leleplező, oknyomozó prognózist tett közzé a Demokrata hasábjain az Összefonódás Rt. - most már nevezzük így! - működésének hamarosan várható végnapjairól. Minden sora telitalálatnak bizonyult: a jövendölései kísérteties pontossággal valósulnak meg, illetve következnek be. Robin jósolt, - a telefonja viszont nálam csörgött. Felvettem: "Tudjuk, hogy Te voltál az, Te piszok MIÉP-es!" - szólt bele a borízű hang nemes lelkű tulajdonosa, majd azonnal letette... E békés telefonáló neve szerepel majd jelen írásomban is. A kitalálója 10 darab alig használt Co-Nexus részvény boldog tulajdonosa lehet, mely nyereményt majd az ÁPV Rt.-nél, vagy közvetlenül az állítólagos új, spanyol-ukrán befektetőtől (fiktív, valószínű neve lehet: Jevgenyij Iszakievics Rodriguez) vehet át e rejtvény-játék győztese...

Tekintettel arra, hogy a telefonom néhány napja - főleg késő este, éjszaka - ismét "önálló életet él", folyton-folyvást csörög, majd némi gépzenét közvetít, mielőtt bontana: elhatároztam, hogy én is tollat ragadok.

Robin barátom kért, hogy fogjam be a számat - az ő telefonja is gyakran műszaki hibás! -, a Co-Nexus viselt dolgait úgyis csak ő ismeri behatóan. Na, ebben igaza van! Éppen ezért - egyetlen kivétellel - csak olyan dolgokról írok most, amelyek az elmúlt két-három hétben az írott sajtóban elolvashatók, a televízióban láthatók voltak. Mindenekelőtt lássuk hát "a kivételt"...

A görgős gépkocsi-parkoló

Bár ez szolid indiszkréció, mégsem állhatom meg, hogy Robin papájának leg-újabb találmányáról ne szóljak! A jó nyugdíjas műszaki segéderő ugyanis valami teljesen új rendszerű (görgős) gépkocsi-parkolót talált ki, de amely találmány többségi tulajdona - talán "okulva az előzőkből"! - (lásd: a Demokrata idei 10. számának 21. oldalán a kép alatti bekezdést!) már eleve nem az ő nevén fut...

_________________________________________________________________

* Név és cím a szerkesztőségben.

Ragaszkodom az angol nyelvű címhez is (a Szerző).

Félelmetes! Lehet, hogy a világtörténelem legnagyobb - pl.: mikrofizikai, makro-fizikai, atomfizikai, biokémiai, stb. - találmányainak egyrésze-nagyrésze szintén így született (lásd pl. a Heller-Forgó feltaláló-párost...) Maradva a történelem-hű személyi környezetben, viccesen csak annyit mondhatok: találmányát bizony nem a vörös Guy of Gisborne kommunizálta el Robin papájától... Egyébként a jó öreg nemrég tett egy korszakalkotó adminisztrációs felfedezést is. Pár hónapja vette észre, hogy a havi éhbérét rendszeresen az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium nevével fémjelzett bérszámfejtési íven írja alá... Érthetetlen! A rejtély esetleges megfejtéseit "Savanyú Sóska" jeligére (S. K. A.). várjuk Wallis (Motors) Street-i fogadóirodánkba. A nyertes 2 db olyan titkárnői forgószéket kap - a felszámolás után - a PortReál vagyonkezelő Kft. hagyatékából, amelyeket szerencsés esetben nem terhel két-és félszeres kézizálog...!

A szelektív emlékezetű Soós K. A.

A mai parlamenti napirend-előttiben okmányilag bizonyítva is elhangzott, hogy az SZDSZ-es képviselő - az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (indokolás nélkül!) lemondott politikai államtitkára - még egészen 1995. elejéig a Port Rt. felügyelő bizottságának tagja is volt. Ezt a felszólalásában részben (!) még Pető Iván is el-ismerte. Soós ugyanakkor azt állította, hogy semmire nem emlékszik, illetve: az ominózus 4 milliárdos vagyonkezelési szerződés teljesíthetőségével kapcsolatban semmilyen problémát nem látott. Érdekes és meglepő! Csak ötletként vetem fel, - érdemes lenne megkérdezni az összes többi felügyelő bizottsági tagokat, illetve elnököket: vajon ők sem láttak semmilyen problémát?! A múlt év elején egyéb-ként már teljes bizonyossággal látható volt a csőd elkerülhetetlensége, - pláne egy nagy tudású reform-közgazdász számára...

A reaktivált bróker

Lehoczky László, hosszú évekig a Co-Nexus főbrókere, László András tőzsdei alteregója - ki 1989. előtt a Tervhivatal lakásosztályának Szovjetúnióban végzett vezetője volt - kb. egy évvel ezelőtt százmilliós nagyságrendű tőzsdei bukás után egyszerűen eltűnt, vagyis kivonták a forgalomból. Néhány napja viszont újból felbukkant. A közszolgálati televízió a nagyközönség számára celebrált tőzsdei játékában vett részt, - mint a Postabank Bróker Rt. egyik vezetője.

Ügyesen játszott: szinte minden tippje bevált. Kis tétekben nagy szakember.

A sokarcú-sokrétű Wallis Motors Kft. és Holding

A múlt heti lapban olvastam egy írást Kardos Péterről, a Wallis Holding vezér-igazgatóhelyetteséről, "A kétarcú Jolly Joker" címmel. Amennyiben Kardos Péter tényleg üzleti zseni, úgy bizonyosan jelentős szerepe volt-van a Wallis sokoldalú tevékenységének kialakításában. Alkalmasint új super-group születik...

Nemrégen látott napvilágot az a hír, miszerint a Wallis Kft. egy vámszabad-területről néhány nagy értékű, Rover-típusú személygépkocsit léptetett ki az országból, hogy azután ugyanaz napon elvámolva, egy másik határátkelőhelyen visszaléptesse azokat. A hivatalos eljárás lebonyolításához egyenesen az egyik legmagasabb rangú vám-parancsnokot rendelték a határra. Vajon miért ez a nagy cirkusz? Miért kellett a Rover-eket fizikailag is mozgatni, - s miért ez a nagy hivatalos fontoskodás? Kinek a személyes tulajdonát képezhetik a szóban forgó luxusautók?!

Az Új Magyarország november 16-iki - Charles Gátihoz kapcsolódó - cikkében szó esik arról is, hogy a Gripen-típusú svéd vadászgépek beszerzését (szemben az F-16-osokkal!) ugyanaz a Wallis Kft. szorgalmazza, amely korábban a mai koalíciós kormány több tagját is (!) SAAB-gépkocsikkal látta el.

Ajánlható egyébként az említett cikk teljes elolvasása, - kétszer egymás után...

Tocsik-ügy: az ÁPV Rt. ‘pénztakarékossági’ akciója - a helyi önkormányzatok ellen, a Vektor Kft.-vel szemben, közvetítői sikerdíjért. Tocsik Márta tanácsadói beajánlása. Vagyonkezelési tanulmány: Akar Lászlóval közösen megírva, - a vagyonkezelés és összes hasznai a Co-Nexus Rt. által elnyerve...

Vektor Kft. és Ezres ügyvédi iroda: a Tocsik-ügy máig tisztázatlan, rejtelmes összefüggései; - a háttérben a Fővárosi Önkormányzat (!) képviselő-testületével és menedzsmentjével. Más: Akar László korábban fennállt tulajdona és tisztsége a Vektor Rt.-ben. Csak további érdekességként: a Magyar Nemzet november 8-iki számának cikke (5. oldal) szerint Tocsik Márta a Vektor Rt. belterületi föld-nyilvántartási adatait használta, amelyek viszont közvetlenül az ÁPV Rt.-től származhattak, ahol - mint tudjuk - László sógora az ingatlan-portfolió igazgató. Társadalombiztosítás kontra ÁPV Rt.: egy újabb kétélű Co-Nexus-képviselet. Kétoldalú, mindkét szembenálló fél számára egyszerre nyújtott önzetlen tanács-adás: busás sikerdíjakért, portfolió-tulajdonért...

Akárcsak a waterloo-i csata, ahol azonos gyártmányú kardok, vértek és pajzsok csaptak össze. Évszázadokkal később Irán és Irak egyidejű felfegyver(ke)zése és háborúja egymás ellen, - megint csak részben ‘azonos gyártmányú’ fegyverekkel.

"Álmomban két macska voltam, és egymással cicáztam." (Karinthy Frigyes)

Ez utóbbi történet - nemsokára jön majd még...

Nemzeti (ellenzéki) pártok önmaguk és egymás ellen

Antall József anno úgy került az MDF élére, hogy az FKgP-nek nem kellett. A társadalmi tömegmozgalomból kellő pillanatban hirtelen hivatalos politikai párttá avanzsált MDF azonnal elnökévé, majd - a választások megnyerése után - az ország miniszterelnökévé tette. Antall gondolkodás nélkül titkos paktumot kötött legfőbb ellenfelével, a választások legnagyobb vesztesével, az SZDSZ-szel.

Az SZDSZ úgy hálálta meg, hogy a Demokratikus Charta (Farkasházy Teddy: Hócipő, Co-Nexus, Soros!, Konrád, stb.), illetőleg a taxis-blokád révén hajszál híján megbuktatta, és a végletekig lejáratta Antall kormányát. Közvetve, valamint közvetlenül is az SZDSZ praktikáinak, ügyes politikai manipulációinak egyenes következménye volt Csurka István "pártütése" is: Csurkát valósággal tudatosan belekergették, hogy kirekessze és száműzze saját magát. Az 1994-es választások idejére az MDF felbomlott, és a legszélesebb néptömegek számára nemkívánatos párttá vált: ez pedig szükségszerűen vezetett az MSZP visszatéréséhez, továbbá az MSZP-SZDSZ koalícióhoz.

De még ez sem volt elég: személyes rivalizálások szításával tovább folytatódik a nemzeti-ellenzéki pártok belső bomlasztása, szándékos szétverése...

Az 1994-es választás előtt Fodor Gábort és Ungár Klárát használták fel a Fidesz előre kitervelt kettészakítására, népszerűségének letörésére. Az utóbbi sikerült, - az előbbi nem. A pártütők távoztak: az SZDSZ-be. 1996-ban sikerült szétverni és két-háromfelé (MDF, MDNP, függetlenek) ugrasztani a maradék MDF-et is. A pártütő Szabó Iván, a népháttér-nélküli "Néppárt" elnöke lett. És csodák csodája, az Új Magyarországban (XI. 15-16.) miről olvashatunk?! Az amerikai nagy-követség egy C. G. (Charles Gáti monogramja!) kezdőbetűkkel megjelölt úr kezdeményezésére felvette a kapcsolatot az MDNP-vel, hogy a Horn-kormányt majd egy olyan ellenzéki koalíció válthassa fel, amelynek az SZDSZ is tagja lehetne. Egyidejűleg folyik a KDNP szétverése, mert Giczy György az SZDSZ számára nemkívánatos személy. Latorcai János pártütő vezetésével a KDNP liberális szárnyának győzelmét erőltetik, hogy azután szabadon fuzionálhassanak az MDNP-vel. Ál-nemzeti, liberális koalíciót készítenek elő...

A titkos tervvel szembenálló legnagyobb erők: az FKgP növekvő tömegbázisa, valamint a Fidesz növekvő szakértelme és fokozódó népszerűsége. Torgyánhoz nehéz egy pártütőt beépíteni, mert nem enged maga mellé senkit. Schamschulát elűzte, Maczó Ágnes hűséges kisgazda, - más potenciális riválisa pedig még nem is volt...

A Fidesz és Orbán Viktor ellen viszont folyamatos a bomlasztó aknamunka.

Az SZDSZ ugye mindig mindkét szembenálló oldalt igyekszik képviselni, mint az álombeli macska, amelyik csak saját magával szeret játszani: esélyt sem hagy másnak a hatalom megszerzésére, gyakorlására, a kormányzásra.

A sajtó-referens végnapjai

Néhány nappal ezelőtt az Új Magyarország riporternője (Vasvári Éva) interjút szeretett volna készíteni László Andrással, a Co-Nexus birodalom fejével (Új Magyarország: XI. 14.), aki viszont a sajtófőnökéhez, Gáti Lászlóhoz irányította őt. A sajtófőnök borízű hangján durva minősítéssel illette az Új Magyarországot, majd szintén elzárkózott minden információ-adástól.

Gáti László a "Hócipő" Kft. vezetője. Eredeti foglalkozása fémkohász-technikus (Dunaújváros). Kicsit később az Ötlet Kft. igazgatója. 1988. óta László András egyetlen sajtó-referense: évek szorgos munkájával építette fel a nagyformátumú vállalkozó, a feltaláló-gegman - mint tudjuk - hamis sajtó-image-ét. Ironikusan mondhatnánk: a Co-Nexus birodalom bukásával egy élet munkája dől össze...

Gáti László egy évvel ezelőtt a Co-Nexus Printer Kft. ügyvezetője volt. Farkas-házy Tivadar főnökeként hivatalos főfeladata a Hócipő című klasszikus irodalmi értékű, kéthetenkénti sajtókiadvány technikai ügyeinek egyengetése volt; Charta-aláírások gyűjtögetése mellett, amit egyébként Kardos Péter is önszorgalomból végzett. Csakhogy a Co-Nexus Rt. összes számlái kiapadtanak, hitelei befagytak, - az összes aktívát pókhálóként belepte a kétszeres jelzálog. Újabb barba-trükkre volt tehát szükség. Egy-két éve rendeztek is egy monumentális televíziós kabarét Soros György, az eszmei szülőapa születésnapjának tiszteletére; - a képernyőn versenyt vihogott (mint nézőközönség) az egész Co-Nexus. A Printer Kft.-ből Hócipő Kft. lett, Gáti maradt az ügyvezető, - a működés finanszírozásáról pedig a továbbiakban vélhetőleg már Soros gondoskodik...

Ma - 1996. november 18-ikán - délben a rádióban László András bejelentést tett: „a sorozatos parlamenti támadások következményeként a Co-Nexus Értékház Rt. működését felfüggeszti, az ÁPV Rt.-vel kapcsolatos többmilliárdos tartozását a Co-Nexus ez év végén nem tudja rendezni.”

Ez a bejelentés a fennálló hatályos vagyonkezelési szerződés nyílt, egyoldalú fel-mondása. Nyilván meghiúsult a Dr. Csiha Judit, új privatizációs miniszter által a múlt héten a Parlamentben beharangozott kecsegtető spanyol üzlet...

Oda az üzlet, oda a vagyon, - oda a szerződés, oda a várt privatizációs bevétel.

Oda a gyönyörű Jaguár, oda az ősparkkal övezett fényűző leányfalui villa.

Mindezen rettentő szörnyűségek "előidézője" a Magyar Demokrata Fórum (név szerint: Varga István országgyűlési képviselő) meggondolatlan, megalapozatlan, megátalkodott, fanatikus vádaskodása...

Sic transit gloria Co-Nexi.


Czike (Kosztolányi) László

A parlament a falrament

Történik az Úr 1996. esztendejében, október akár-hányadikán; az Országházban. Délutáni ülés: a napirend utáni (!) azonnali kérdések órája (kombinált program). Az ülésteremben 14 országgyűlési képviselő ül, - fél-karéjban az államtitkárok, a csonka ‘árnyék-kormány’.

Nagy magyar csendélet. Két képviselő az orrát piszkálja, egy zavaros tekintetű borzas ifjonc önfeledten rágózik, egy fontoskodó-sunyi országatya mohón issza pártfőnöknője utolsó eligazításait, az egyik kisgazda épp az önvédelmi fegyverét tisztítja és olajozza, - egy államtitkár pedig a külfölddel (IMF) mobil-telefonál.

A szabadmadarasok gazdasági szakértője walkman-t hallgat, megint mások pedig tökmagot rágcsálnak.

A komplett SZDSZ-frakció Hócipő-t olvas. Az MSZP-frakció úgyszintén, - ámde náluk fel-feltűnik egy-két Demokrata, sőt: Magyar Fórum is. Nem szégyellik...

A többiek jobbára az ebédet emésztik, és/vagy egyszerűen csak szunyókálnak.

Egy KDNP-s képviselő a Tocsik-ügyben álkérdést intéz Suchman Tamás tárca-nélküli ipari és turisztikai miniszterhez: "Miért kellett ezt csinálni?!" - címmel.

A miniszter halaszthatatlan közérdekű elfoglaltsága miatt a Tisztelt Házon kívül tartózkodik - a válaszadástól.

A házelnök megkérdezi: "Képviselő úr, jobb híján elfogadja-e a véletlenül éppen jelenlévő Tocsik Márta válaszát? Ha igen, - tegye fel kérdését!"

A képviselő elfogadja, a házelnök megadja a szót. Képviselő: "Tisztelt Suchman-Tocsik miniszter-úrhölgy! Kérem, a kérdésem a következő lenne: Miért kellett ilyet csinálni?!"

A házelnök a 120 másodperces válaszadásra felkéri a véletlenül éppen jelen lévő Tocsik Mártát, aki - érthetetlenül - csak egy hamisított Suchman-aláírású MSZP-s szakértői igazolvánnyal juthatott be a Parlament üléstermébe. Megadja neki a szót.

Tocsik Márta: "Nem értem a feltett kérdést, de szívesen válaszolok. Noha jogász vagyok, gyakorlatilag minden írott és szóbeli megnyilatkozásom egyaránt állam-titok. Bár nem is tudom, hogy mit és kit is keresek itt?! Suchman hol van? Nem ismer, de én őt igencsak jól. Megbízásom szokai, de persze törvényes. Enyhítő körülményként felhoznám, hogy a munka maradéktalanul el lett végezve, - annak ellenére, hogy az előzetesben hajnalig az asztal tetején táncoltattak, a Gyors-kocsi utca exkluzív különtermében. Jegyzőkönyvön kívül megjegyzem még, hogy több tiszt is felkért lambadázni, de én persze - tekintettel a Számviteli Törvény idevonatkozó szigorú előírásaira - mindvégig, mindenkinek nemet mondtam...

Egyébként hajlandó lennék a még a táskámban lévő mintegy 300 millió forintból négyet-ötöt visszaadni, ha szépen megkérnének rá. Majd legfeljebb visszakérem az önkormányzatoktól, - végül is övék lett az összes siker!"

A KDNP-s képviselő: "Tocsik Márta válaszát sajnos - noha tényleg kimerítő - nem tudom elfogadni, mert időközben rájöttem, kicsoda ő! Hát nem irgalmas nővér, az biztos..."

Házelnök - személyes érintettség címén - két percre megadja a szót H. Cs. kisz-korú MSZP-s képviselő úrnak.

H. Cs. kisz-korú képviselő: "Sajnos másfél-két év óta első ízben veszek részt a Parlament munkájában, így a konkrét ügyet kevéssé ismerhetem. Mindazonáltal - frakcióvezetőm határozott kérésére - egyértelműen Grósz elvtárs véleményéhez csatlakozom."

Kétperces reagálásra jelentkezik Torgyán József, az FKgP frakcióvezetője:

"Már elnézést kérek, Tisztelt Elnök úr - akar tetszik, akar nem -, de ne kerteljünk tovább, öntsünk tiszta vizet a pohárba! A Független Kisgazdapárt képviselő-csoportja előtt napnál világosabb tény, hogy Tocsik Márta egyenes ági unokája Rákosi Mátyásnak! Egyértelműen bizonyítja ezt, hogy a jogi diplomáját szintén Rosztovban szerezte!"

Szintén kétperces szólásra jelentkezik a majdnem egyszázalékos néptámogatású Néppárt képviselője: "Azt javasoljuk, hogy az 1997. évi költségvetésben Tocsik Márta számára - bázis-alapon - beütemezett sikerdíj összegéből építsünk új kór-házat, a privatizáció sértettjeinek, sérültjeinek, kárvallottainak ápolása céljából. Javasoljuk még, hogy a Televízió részére a Friderikusz-show finanszírozására előirányzott összeget, valamint Zemplényi György 1997. évi folyamatos, szabad-lábon történő ápolásának költségeit együttesen fordítsuk arra, hogy egy kisebb műtétet végezzenek el a jóléti miniszter úron."

Hozzászólásra felemelkedik Deutsch Tamás, az ügyet kivizsgáló országgyűlési bizottság elnöke: "Elnézést kérek, de a számomra precízen összekészített egész aktatáskányi dokumentációban pár perccel ezelőtt találtam egy közjegyző által tegnap hitelesített okiratot, amely egyértelműen bizonyítja, hogy Tocsik Márta Suchman Tamás nevelt leánya, hiszen az édesanyja leánykori neve különben hogyan is lehetne Horn Teréz. Ennek alapján felszólítom a Kormányt, hogy a végrehajtó hatalmat - és Antall József staféta-botját! - haladéktalanul adja át a Fidesznek, illetve Orbán Viktornak!"

Házelnök csenget. Szólni kíván az Állami Számvevőszék elnöke: "Első ízben 1672-ben küldtünk szignalizációt a Miniszterelnök Úrnak arról, hogy a Szám-viteli Törvény előírásai alapján teljesen szabálytalan és elfogadhatatlan az a gyakorlat, miszerint csak a kurucok kötelesek konszolidált mérleget készíteni, a labancok viszont nem. Ez már eleve magában hordja a bennfentes részvény-kereskedelem kockázatát, effektív lehetőségét. Összeférhetetlen és egészségtelen szokás az is, hogy az egyszemélyes kft.-k - itt elnézést kell kérnem a hölgyektől! - kvázi önmagukat auditálják. Ezt azóta minden évben leírjuk - újra kinyomtatjuk, hiszen a számítógépben van! - a tisztelt Miniszterelnök Úrnak, de a jelentéseink automatikusan-olvasatlanul az íróasztal-fiókjába kerülnek."

Ekkor remegő ajkakkal kétperces reagálásra felemelkedik Pető Iván, az SZDSZ elnöke: "Tűrhetetlennek tartjuk, hogy ebben a demokratikus országban egyesek szabadon kutathatják Tocsik Márta rokoni kapcsolatait! Egyéb kitételekről most nem is szólva. Ami Suchman Tamást illeti, - neki természetesen távoznia kell, hiszen messze esett a nevelt lányától! Egyébként is: ki az a Balaton Péter??!!! -

Tessék tudomásul venni, hogy a koalíció mindaddig fennmarad, ameddig Horn Gyula és a külföldi adósságállomány kezelhető. A demokrácia jegyében pedig kategorikusan megtiltom, hogy bárki akár csak beszéljen is a trianoni határok felülvizsgálatáról! A keresztények fogják be a szájukat! Főleg Giczy György."

Házelnök: "A vitát berekesztem. Szavazásra teszem fel a kérdést, - ki az, aki el-fogadja Tocsik Márta úr-hölgy válaszát? Kérem, most szavazzanak!"

A Tisztelt Ház 74:26 arányban elfogadta a zug-firkásznő válaszát...


Mottó: Variációk egy tépelődő bróker kételyeire

A hibáim következményei a bűneim?!

Csak hibásak a követeléseim, vagy bűnösek is?!

Bűnös-e a követ, aki hibázott?!

Megköveznek a bűnösök, csak mert hibáztam?!

Megkövetnek-e a bűnösök, ha csupán hibáztam?!

Hibázott-e, aki bűnt követett el?!

Alapkövetelmény: aki bűnös, az a hibás?!

Hiába hiba a bűn, ha nincs következmény.

Ezt elkövetni nemhogy nem bűn, - még hiba sem volt.

Hibádzik a bűn, következőleg nem vagyok hibás.

"Hibákat követtem el, - .................... de bűnöket nem!" (László András)

Konnektikus trükkök Connecticut-ból

(a bennfentes részvénykereskedő Nagy Balhéja)

Hozzávalók:

· Vállalkozásbirodalom Szükséges egy kiterjedtebb vállalkozásbirodalom - különböző tevékenységű és nagyságú kft.-k, részvénytársaságok -, amelynek elemei között a kereskedelmi-üzleti-pénzügyi kapcsolatok tetszőlegesek lehetnek. Alapvetően fontos, hogy Ön közvetlenül, vagy a birodalom holdingja révén közvetve többségi részvény-vagy üzletrésztulajdonnal rendelkezzék valamennyi PORTfoliójában. Mindenki mindig mindenben tökéletes pontossággal azt csinálja, amit Ön tételesen előír. Ön azonban természetesen nem tartozik magyarázattal semmikor, semmiről, senkinek.

· Laza Számviteli Törvény

Fontos, hogy az adott elmaradott gazdaságú és kultúrájú - éppen átalakulóban
lévő - országban a Számviteli Törvény még évekig ne tegye kötelezővé ún.
konszolidált mérleg elkészítését.
Ebből következik majd az a csodálatos és el-
képesztő lehetőség, hogy Ön gyakorlatilag folyamatosan semmiből teremtsen
elkölthető pénzt, hosszú éveken keresztül.

· Tanácsadó ügynökség, amely később holding

Kezdetben Önnek szüksége lesz egy látszólag jelentéktelen vállalkozásra, egy
tanácsadó ügynökség szervezésére
, amely a privatizációs és pénzügyi tanács-
adás mellett tőzsdei ügyletekkel, brókertevékenységgel is foglalkozik.

Legcélszerűbb, ha ügynökségét eleve - állami hivatalnok-társai segítségével -
állami pénzből, és eredeti állami-hatósági jogosítványokkal (tőzsde-tagság, fel-
számolás, találmány-menedzselés, kiadói jog, vagyonkezelés, stb.) felszerelve
szervezi meg. Az elvtársaiból lesznek a későbbiekben legmegbízhatóbb üzlet-
és munkatársai; az átalakuló, de nem okosodó állam pedig fokozatosan az Ön
legfontosabb-egyetlen üzleti partnerévé válik. A tanácsadó ügynökségéből nő
ki a későbbi vállalatbirodalom, a kétszintű konszern központja: a holding.

· A vagyonkezelő "Kikötő" (PORT)

Hajózni szükséges, hogy végül a megfelelő kikötőben (PORT) révbe érhessen
a hajó. Nagyobb értékű vagyont Ön kizárólag az államától szerezhet, hiszen a
szocializmusból a kapitalizmusba vezető út elején még minden termelő vagyon
az államé. A bennfentes privatizáció legegyszerűbb módja az ingyen kapott
PORTfolió vagyonkezelése és felszámolása (tehát fokozatos felélése), ebben a
sorrendben.

· Ko(rrupciós) Nexus a Vagyonügynökséggel

Legcélravezetőbb, ha Ön mindjárt a legkompetensebb személyt, - mondjuk
egyből a felelős minisztert keresi fel a hatékony összeköttetés megteremtésére.
Nem szükséges Őt feltétlenül magával vinnie Kanadába, Malajziába. Viszont
a legszerencsésebb kiinduló helyzetet eredményezheti egy olyan konstelláció,
amelyben az illetékes szakminiszter - legalább szimbolikusan! - ugyanolyan
mértékben és irányban kancsal, mint amerre Ön rendszeresen és előszeretettel
bandzsít. Garanciaként ajánlja fel és helyezze nála letétbe ügynökségének az
államtól szintén ingyen kapott részvényeit, amelyek névértéke éppen a vagyon-
kezelt PORTfolió 1 %-ával egyenlő.

· A Nagy Lufi projekt

A legfontosabb "kellék" az egész komplex tranzakció szempontjából - hogyan
tegyen Ön fokozatosan a magáévá valamit, ami a legkevésbé sem az Öné!
- a
Gigantikus Lufi
! Valami olyasmit kell kitalálnia, ami annyira grandiózus, hogy
mindenkit azonnal mellbe vág. Olyasmit, amelynek a megvalósítása tiszteletet
parancsol, ami "a nemzeti vagyont" jelentősen gyarapíthatná. Konkréten ma
magyar vonatkozásban julesvernei ötletként szóba jöhet például: a Duna és a
Tisza közvetlen hajóúttal való összekötése, netántán új ország-főváros fel-
építése Szabolcs-Szatmár megyében, - vagy esetleg vadonatúj elkerülő déli
autópálya megépítése Bécs és Kijev között.
A ‘Lufi’ felfújására Ön gyűjtést
szervez. A begyűlt pénzt egy tanulmány íratására fordítja: "Mire jó a Lufi?"
címmel.

· Működik a Lufi: a PORTfolió-pénz metamorfózis

1. Az Ön ügynöksége, a konszern holdingja lassacskán egyre veszteségesebbé
válik (válna), - készpénz-hiánya sajnálatosan egyre nő.

2. A vagyonkezelésbe vett PORTfolió egyenkénti értékesítése révén egyre több
felesleges készpénz keletkezik; ámde sajnos a vagyonkezelő társaság (PORT)
számláján.

3. Mivel a pénz nem ott van, ahol lennie kellene, - át kell onnan szivattyúzni.
A ‘szivattyú’ szerepét a Gigantikus Lufi részvényeinek bennfentes értékesítése
tölti be.

4. A Lufi részvényei az ügynökség-holding tulajdonában vannak. Ön részvény-
értékbecslést készíttet, az ‘objektív’ értékelés eredménye: 500 %.

5. A vagyonkezelő társaságnak (PORT) Ön eladja a Lufi részvényeit, - a név-
értékhez képest 5-szörös áron. A bennfentes részvény-értékesítés bevétele a
holdinghoz folyik be, így annak a vesztesége, vele készpénz-hiánya megszűnik.

6. A pénz átszivattyúzása íme megtörtént, a vagyonkezelő készpénz-feleslege
kiegyenlítette (konszolidálta!) a holding készpénz-hiányát. A PORTfolió tehát
átalakult immár hozzáférhető, elkölthető készpénzzé. A Lufi részvényei gazdát
cseréltek: a készpénzre konvertált kezelt vagyon "az Öné lett", - a Lufi rész-
vényei pedig a kezelt vagyon helyére kerültek a vagyonkezelőhöz, a háttérben
álló állam tulajdonába. Ön tehát az értéktelen Nagy Lufiját (blöffjét) rengeteg
készpénzért (milliárdokért) - ‘tudta nélkül’, de de facto! - eladta az államnak...

7. Az Ön ügynöksége, a holding ismét "nyereségessé vált", és mint ilyen: újból
hitelképes.
Alkalmassá vált újabb nagy összegű hitelek felvételére, mely kész-
(köz-)pénzek szintén nyomban elkölthetők...

A Számviteli Törvény történelmi hézagainak közvetlen kihasználásával így jöhet létre - az egyébként gazdálkodási-pénzügyi képtelenség! -, hogy egy már ötödik éve horribilis veszteséggel ‘egzisztáló’ vállalkozásbirodalom mégis valósággal dúskáljon a készpénz-tengerben. Nyereség nincs, - cash-flow van!

Így lehet 4 milliárd forintnyi PORTfolióból 7 milliárd forint készpénzt csinálni, - a Gigantikus Lufi, továbbá "a közreműködő" Treuhand segítségével. A Magyar-országon remélhetőleg megismételhetetlen, ámde korábban másutt már tucatszor alkalmazott módszer Connecticut-ból - esetleg áttételesen Kanadából, vagy netán Malajziából - származik. Mindenütt simán, gond nélkül benyelték ‘a horgot’ a szegény bennszülött - irokéz, maláj, bantu, stb. - őslakosok.


A sivatagi hadművelet

A feltalálónak dr. László Andráshoz fűződő ‘barátsága’ az 1970-es évek közepén kezdődött, és egészen András 1998-ban bekövetkezett haláláig tartott. Akkoriban László az IKARUS Autóbuszgyár Fővállalkozási Irodáját vezette. Társa mindez időszak alatt a MOGÜRT Gépjármű Külkereskedelmi Vállalat Garázsexport Fő-osztályának üzletkötő autómérnöke volt, ahol elsősorban az IKARUS-autóbuszok közelkeleti (arab) exportjához kapcsolódó szerviz-berendezéseket, s más műszaki felszereléseket forgalmazták. Ekkoriban még minden nagyobb deviza-hozamú, jelentősebb export-ügylet az állam fővállalkozásában zajlott; - az egyes vállalati kapacitások nemhogy nem különültek el szigorúan egymástól, de inkább össze-kapcsolódtak a közös munkában. Előfordulhatott, hogy egy váratlanul felmerülő műszaki problémát a Gyár mérnökei helyett, vagy velük együtt a külkereskedelmi vállalat szakemberei oldottak meg.

A MOGÜRT egyébként is kiterjedt külkereskedelmet folytatott a Közel-Keleten; a legfontosabb potenciális vevői mind arab országok: Jordánia, Jemen, Irak, Irán, Líbia, Szíria és Egyiptom voltak. A piacon rendkívül kiélezett konkurencia-harc folyt a legfejlettebb kapitalista országok autóbusz-gyártói s az IKARUS-buszokat exportáló MOGÜRT között. Az üzlet sikere nagyban múlt a korrupciós ügyletek eredményességén, a külkereskedők ügyességén. Bár az IKARUS kétségtelenül gyengébb műszaki színvonalat képviselt a nyugat-európai gyártókkal szemben, mégis ‘legyőzhette’ őket, mert jelentős állami támogatással a gyártási önköltség alatti árat volt képes kínálni, ami elkápráztatta az arabokat.

Az üzlet veszteséges volt; azután pedig jött a műszaki fekete leves is...

Történt egyszer, hogy a legújabb típusú IKARUS-buszsorozat egyik 50 darabos szállítmánya különösen meleg évszakban érkezett meg a sivatagi országba. A finomművű jószágok minden előzetes főpróbát kiálltak, s a Gyár főkonstruktőre, Kelemen Pál igencsak magabiztosan fogadkozott, hogy sikerült előállítani az úgy-szólván tökéletes IKARUS-t... Egy dologgal nem számoltak csak: a sivatag 50-60 fokos hőségével! Minden egyes leszállított autóbusz hűtővize szinte azonnal fel-forrt; a másodlagos problémák tömkelege jelentkezett. A sivatagban hosszú száz-kilométerekre sehol nem volt egyetlen IKARUS-szervíz sem, csak a homokdűnék végtelenje... Egyszóval a nagy arab üzletnek egy csapásra befellegzett, legalábbis úgy látszott. Jött is a tajtékzó-dühödt arab telefon a MOGÜRT-be, hogy gyorsan csináljanak valamit, mert különben nem fizetnek egy árva fityinget sem!

Taisz Kálmán, a Garázsexport Főosztály vezetője így válságstábot hívott össze, amely az érintett cégek mérnökeiből és egyéb vezetőiből állt fel.

Kaptak összesen három napot. A három napi élelemmel s a szükséges egyebekkel felszerelkezve összezárták őket (akár a konklávé tagjait a pápaválasztáson!), - azzal az ‘ígérettel’, hogy csak akkor szabadulnak, ha megtalálták a jó megoldást. Valami vidéki szállodába mentek, ahová egy új IKARUS-busz szállította a stáb tagjait. Hétvégére, távol a családtól...

Az ‘összezártak’ között találjuk az üzletben legfőképpen érdekelt cégek részéről Dr. László Andrást, az IKARUS Fővállalkozási Irodájának vezetőjét és társát, a MOGÜRT Garázsexport Főosztályának üzletkötő autómérnökét. Máig nem tudhatjuk, hogy a két ember barátsága eredetileg mikor kezdődött, és mi volt az, ami szinte egy életre összekötötte őket; - csak az tudható biztosan, hogy nem ott, a buszon ismerkedtek meg egymással. Már régi jó barátokként találkoztak újra...

Rögtön megértették, hogy adva van a feladat, amelynek a gyors megoldásán száz-millió dolláros nagyságrendű üzlet sorsa áll vagy bukik, s ezt a kényes helyzetet nekik, kettőjüknek kell megoldaniuk, mert azt más helyettük nem fogja. Nem tudták akkor még, hogy ez az összezárás szimbolikus jelentésű volt, mert az eset sorsszerűen egymásba fonta életük fonalát, - egészen egyikük, László haláláig. Nem tudhatták, hogy közös anyagi jólétüket alapozhatják itt meg, és egy máig élő sajtó-legendát: a ‘szolgálati’ feltalálóét, aki utóbb magánvállalkozó lett...

A társ jól tudta, hogy hiába szolgálati kötelessége a megfelelő műszaki megoldás kitalálása, - találmányi szintű ötlet, huszárvágás nélkül a helyzet megoldhatatlan. Márpedig a találmány-ügylet végig viteléhez jó ügyvéd is kell, de még inkább egy közgazdász, aki majd kiszámolja, kikalkulálja az egészet. Azt is tudta, hogy hiába az akármilyen zseniális műszaki elgondolás; ha nem biztosítható annak gyors, sőt, azonnali problémamentes kivitelezése is, - szintén lőttek az egésznek... Márpedig ő maga nem rendelkezett sem a szükséges üzleti kapcsolatokkal, sem ügyvéddel, sem szóba jöhető ipari háttér-kapacitással. Szüksége volt valakire; - valakire, aki ott ült a buszon, éppen mellette...

Három napja volt, hogy kitalálja: mi lesz az, amit majd Lászlóval megoszt. Lehet, már akkor tudta a megoldást, amikor felszállt a buszra...

Lehet, hogy a Lászlóval folytatott beszélgetés(ek) fonala vezette rá.

Lehetséges azonban, hogy csak a harmadik nap utolsó órájában adta elő.

Egy biztos: a találmány műszaki ötlete egyedül az övé volt, és ezt később László András sem vitatta soha. Nekem ugyan megpróbálta 1990. után néhányszor ‘úgy előadni’, miszerint: „A legzseniálisabb műszaki megoldásokat a közgazdászok találják ki!”; - amin csak azért nem nevettem hangosan, mert tiszteltem makacs önimádatát, s mellesleg a főnököm (a cég elnök-vezérigazgatója) volt...

Az autómérnök alapelgondolása volt, hogy nem visszavonulni kell az arab busz-üzlet fiaskójából (pl. hazarendelni a buszokat javításra, konstrukció-módosításra, visszavonulni, szűkíteni az üzletet, stb.), hanem inkább előre menekülni!

Ha már így esett, hogy megtörtént a baj, - árukapcsolással kell próbálkozni, hisz’ az arab vevők is kényszerhelyzetben vannak s ha lehet, nem szívesen táncolnának vissza. Azt találta ki, hogy speciálisan a sivatagi viszonyokra tervezett szervíz-állomásokat kell építeni és kiszállítani, megfelelő garázsipari berendezésekkel, felszerelésekkel együtt. Olyan ‘hirtelen’ felállítható szervíz-épületekre gondolt, amelyekben a szigorú sivatagi körülmények között is szakszerűen elvégezhető ‘a romlékony’ IKARUS-buszok akár sürgős nagyjavítása is. Célszerűség, könnyű-szerkezet, olcsóság és gyorsaság, - ezeket az alapfeltételeket kellett teljesítenie a tárgyi szolgálati találmánynak.

Mert az lett! A konténer-szervíz nevet adták neki; - tekintve, hogy az építményt a már kész konténerelemekből állították (hegesztették) össze. Később egy egész termékcsalád nőtt ki az eredeti ötletből, hiszen a szervíz-épületeket különböző, a konkrét kívánalmaknak megfelelő méretekben állították elő, az adott megrendelő speciális igényei szerint. És nem csak a szervíz céljaira...

A háromnapos összezárás (a kényszerű együttlét) során László András és társa minden fontosat megbeszéltek, s visszaérkezve Budapestre, már úgy szálltak le a buszról, mint feltaláló-társak. A mérnöktől származott a teljes műszaki ötlet és a műszaki kivitelezés tervrajzainak elkészítése (75 %-os találmányi résztulajdon), - László András pedig elvállalta a komplett ügylet, s benne elsősorban a konténer-szervízelemek hazai ipari gyártásának teljes megszervezését, az alvállalkozó(k) tevékenységének koordinálását, a helyszíni művezetésig bezárólag.

A ‘mogürtös’ szolgálati találmányt a Találmányi Hivatal bejegyezte, nemzetközi védettséget kapott; - a találmányi költségeket természetszerűleg a MOGÜRT fedezte. Az arabok elfogadták az új megoldást, s így megkezdődhetett a kibővült üzlet realizálása.

A konténer-elemek stabil, megbízható belföldi gyártóját László András (25 %-os találmányi résztulajdon) kutatta fel, vonta be és ténylegesen végezte a kivitelezés, a gyártás helyszíni művezetését, a gyártó telephelyén, éveken keresztül.

A megyei ‘Mezőgép’-ek akkoriban amolyan univerzális mezőgazdasági gépjavító bázisok voltak az uniformizált, területi-ipari koncentrációra épülő kollektív nép-gazdaságban; éppúgy, mint például az építőipari vállalatok is. A rendszerváltás után a visszaeső, széteső, decentralizálódó, a termelő erőket gyorsan ‘szanaszét’ forgácsoló mezőgazdaságban már semmilyen megyei ipari centrumnak nem volt többé helye, - így a ‘Mezőgép’-ek is a vegetálás, a lassú önfelszámolás szomorú sorsára jutottak, miként az építőipari cégek. Pedig - hála a megyei párttitkárok gondoskodó versenyszellemének! - nem egy ‘Mezőgép’-vállalat modern gépekkel kitűnően felszerelt, jól konvertálható ipari kapacitásokat mondhatott a magáénak, s így versenyképes ipari gyártást is megvalósíthatott, az előírt mezőgazdasági javításokon túlmenően.

A ‘tárgyi Mezőgép’ legkorszerűbben felszerelt s jól is szervezett kisüzemek közé tartozott. Az üzem szétesése már a reformkommunizmus legelején, a ‘80-as évek közepén megkezdődött; egyre kiáltóbbá vált az ellentmondás a kifejlesztett üzem-nagyság és a valós mezőgazdasági gépjavítási igények között. Az 1970-es évek legvégén, és az 1980-as évek elején azonban (‘sivatagi’ történetünk időben éppen ebbe a korszakba esik) ez a ‘Mezőgép’ még javában prosperált. Volt munkájuk, épp elég. Minden ipari munkát elvégeztek; - határidőre, kiváló minőségben...

A világ bizony már akkor is olyan volt, hogy minden találmányt gátlástalanul fel-használt a lehető legrosszabb célokra; gonoszságra, pusztításra, gyilkos háborúra is. Nem a Curie-házaspár és nem is Albert Einstein felfedezései voltak az utolsók, melyek a feltaláló békés szándékai ellenére a hadi ipari termelés, a fegyvergyártás fejlődéséhez járultak hozzá. A titkosszolgálat lecsapott; - megfenyegette vagy be-csapta őket és egész egyszerűen ellopta tőlük a tudományos titkot, az alkalmazás licencét.

Az ‘igazi feltaláló’ egy napon felfedezte, hogy a legújabb konténerszervíz-család, amit újabban terveztetnek vele, - az IKARUS-buszok szervizelése szempontjából ‘értelmetlen változtatásokat’ tartalmaz. A korábbi építmények teteje ugyanis zárt volt; az újabbakat ellenben felnyitható fedéllel tervezték...

A konténer-szervíz közös szolgálati találmány az 1970-es és az 1980-as években összességében többszáz-millió USA dollár deviza-árbevételt hozott a MOGÜRT Gépjármű Külkereskedelmi Vállalatnak, egyúttal a szocialista népgazdaságnak is. Lehet mondani, hogy a termék az IKARUS-buszok exportjához ‘rendszeresített’ mellék-szolgáltatásként született, de később külkereskedelmi jelentősége messze túlszárnyalta a főtermék (a busz-export) jelentőségét.

Akkoriban a szolgálati találmány hasznosításának licencdíja az export-értékesítési árbevétel 2 %-a volt; a számviteli tényszámok alapján, persze dollárból forintra átszámítva. Tekintve, hogy a 1980-as években a dollár hivatalos árfolyama csak törtrésze volt a valós paritásnak; a konverzió az állam hatalmas nyereségével járt. De nem jártak rosszul a találmány tulajdonosai sem, hiszen csak kb. 5 % körüli jövedelemadót fizettek. Elképzelhető, hogy a nettó személyi jövedelmek milyen összegekre rúgtak!

A ‘társ’ egész életében koldusszegény volt és álmában sem gondolta, hogy valaha egyszer ennyire ellepi a pénz, a mesés gazdagság. Persze magát is túlértékelte, ám emellett végtelen hálát is érzett ‘jótevője’, László András iránt. Nem igazán ért(h)ette - hisz a szó igazi értelmében sem pénzügyes, sem könyvelő, sem (hadi-) kereskedő soha nem volt! -, hogy valójában honnan ered a temérdek pénz, de azt tudta, hogy László nélkül mindez nem lenne. A túlcsorduló hálája - misztikumra hajlamos keresztényként - transzcendens magasságokba emelte, és az anyagiakat szellemiekkel igyekezett ‘kiegyenlíteni’.

Később sem jött rá, hogy rossz helyen keresett, illetve kereskedett!

László András abszolút anyagelvű ember lévén nem hitt sem Krisztusban, sem Jahvéban, csak az önmaga ‘alkotta’ sikerben és gazdagságban. Nem is nagyon érdekelte, hogy mindezt hogyan éri el; - skrupulusok nélküli szellemi zsonglőr, vérbeli illuzionista volt. Igazából még a tények, a valóság sem érdekelte, csupán az, hogy az általa generált látszat hihető, hiteles legyen. Fontos (kiegészítő) jó tulajdonságaként említem, hogy a hatalom nem érdekelte (nem volt rá szüksége), viszont kihasználta annak ostobaságait. Igazi tragédiája abban rejlik, hogy vala-milyen fékezhetetlen frusztráció egyre magasabb és magasabb célok beteljesítése felé hajtotta, olyan magaslatok meghódítására, amelyek tartós uralásához ő maga kicsi volt. A társában ‘tökéletes’ lelki partnerre is talált, aki reggeltől estig ódákat zengett ‘jótevője’ nagyszerűségéről. László mértéktelenül hiú lévén - elhitte...

A keresztény emberben dolgozó, sokszor teljesen irracionális alázat kiült ‘a társa’ arcára, és megtört derékkal nagyjából minden nap reggel és este úgy köszöntötte ‘urát és parancsolóját’, akárcsak a régmúltban Seneca az ő Cézárát.

Mindössze annyi volt a különbség, hogy Seneca tényleg bölcs volt, Caesar pedig tényleg hatalmas. De a különbség később sorsdöntőnek bizonyult! László András mentségére legyen mondva, pontosan tudta, hogy a kettejük sikere és gazdagsága a legkevésbé sem a keresztény Istentől származik...

László társa azonban kénytelen volt a sok pénzt egyenesen Istentől eredeztetni, amennyiben békében akart élni keresztény önmagával. László gyakran tartott a közvetlen környezetének világnézeti oktatást, és ilyenkor jóságosan nevetve hívta segítségül egyik-másik vezető munkatársát: „Gyere, magyarázzuk meg ezeknek a keresztényeknek, hogy nincs Isten!”; de ezek a szavak jottányit sem tántorították el a ‘barátját’ hátralévő élete fő céljától: keresztény hitre akarta téríteni a pogány László Andrást. Senki nem láthat emberek lelkébe. Mindazonáltal valószínűnek tartom, hogy évek múltán, amikor már oszlott a kezdeti varázs: feleszmélhetett, s rájött, talán a vagyon mégis inkább a Sátán műve! Tekintve, hogy a pénzről nem tudott visszamenőlegesen lemondani; nem tehetett mást, mint hogy penitenciául, vezeklésül rótta saját magának feladatul ‘vörös ördöge’ megtérítését.

László András személyes tragédiája, hogy öngyilkos kisgömböcként falta fel és tágította ki önmaga és környezete lehetőségeinek határait, miközben ő maga meg-maradt egyszerű kufárnak. A legnagyobb brókernek, sikeres nagyvállalkozónak, pénzembernek, gegmennek, sőt, filozófusnak is kezdte hinni magát, pedig végig csak kereskedő maradt. Az egész környezete tisztán látta ezt...

A baj az, hogy nagyjából ilyen szabadkereskedők uralkodnak az egész világon.

Végül aztán eljött az igazság pillanata.

Amikor 1990-ben kitört az Öböl-válság (Irak váratlanul megtámadta és lerohanta Kuwaitot), megmutatkozott: nincs bűn bűnhődés nélkül. Irakot ugyanis többek között ‘a kommunista szabadkereskedelem’ fegyverezte fel. Az USA megtámadta Irakot és ultimátumot szabott a kivonulásra Kuwaitból. Szaddam Husszein azzal viszonozta a szőnyegbombázásokat, amivel felszerelték. Mobil (gyors helyzet-változtatásra is képes) rakétakilövő állomásairól esztelen lövöldözésbe kezdett, mindenre, amit csak elérhetett Scud-rakétáival. Néhány Scud-rakéta Haifára, az izraeli kikötővárosra csapódott be, és 6-7 járókelő halálát okozta.

László András és ‘feltaláló társa’ együtt zokogtak a Co-Nexusban...

Ki volt dr. László András? Sok mindent tudunk róla, s mégis nagyon keveset.

A Skorpió jegyében született, rendkívüli rafinériával megáldott, egoista humorú, kifejezetten vezetői karakterű ember volt, - hiú, becsvágyó és önző. Kivételesen jó képességekkel rendelkezett személyzeti ügyekben; valódi stratégaként halálos pontossággal választotta ki minden feladatra a számára legmegfelelőbb embert. Nagyon ritkán tévedett, de azonnal belátta és rögtön váltott.

Indítékairól, valódi céljairól, kedvteléseiről nem tudunk semmit.

László nem hitt Istenben, és túlzottan nem szerette a természetet sem. Az üzlet, a keverés-kavarás, a szófacsarás, a mind trükkösebb ötletek kiagyalása volt legfőbb lételeme; - saját magát legszívesebben gegmenként aposztrofálta. Félelmetesen tudott nézni, különleges pillanatokban sasként kapta el a másik pillantását...

Biztos, hogy érettségi nélkül, szakmunkás képzettséggel végezte a Közgazdasági Egyetemet. Doktori disszertációjának témája nem ismeretes. Sem művelt, sem ki-emelkedő közgazdász nem volt; minden szakmunkát mások végeztek el helyette. Kézírását kizárólag csak szignálásra használta, egyébként olvashatatlanul írt.

László András torzonborz frizurájával, göndör-vörös szakállával, egzaltált szúrós tekintetével rendkívüli (ijesztő) jelenség volt, - minden összejövetel természetes központi figurája. Apró, pici szemei figyelmét semmi nem kerülte el. Vakmerő is volt, eredeti szándékaitól soha semmi nem tántoríthatta el.

Érdekes, hogy ismerősei mind más és más néven „becézték”!

Pallay Tibor, a Betonútépítő Vállalat vezérigazgatója Cinóbernek hívta.

Libik György, aki hetvenegynéhány éves korában is aktívan járta Skandináviát, és így jelentős összegű svéd szálloda-számlákkal is megterhelte a Co-Nexus deviza cash-flowját, bármiféle árbevétel reménye nélkül; aki a visszaemlékezései szerint ifjabb éveiben még Kéthly Anna élettársa is volt, sőt, erről könyvet is írt: Vörös Ördögnek titulálta nagyformátumú főnökét...

László András több éves súlyos betegség után, 1998-ban meghalt. Urnája (D 429) a Farkasréti temetőben található. Az egy igaz Isten nyugosztalja.


A Nemzeti Szövetség második kommunista öröksége

Volt egyszer egy ‘Nemzeti Szövetség Magyarországért’ mozgalom, 1996-ban...

-.-.-.-.-.-.-.-.-

Tavaly ilyenkor a friss felismerések szent dühe, a hirtelen rádöbbenések rettenete - mily' optimista hevületek! - irányították a tollamat. Mi maradt mára?! Semmiből semmi. Országunkat romba döntötte a privatizáció.

A bolsevik rendszer lényege, az intézményes népbutítás változatlan hevességgel, egyre újabb statisztikai-információs trükkök bevetésével - folytatódik tovább.

Ebben kormánypártok és ellenzékiek egyaránt abszolút profinak bizonyultak. Ma ennyiben tényleg hétpárti diktatúrában élünk...

A kommunisták 1990-ben a kétséges jövőt bízták rá az Antall-kormányra, - 1998-ban azonban a nyilvánvaló kilátástalanságot készülnek örökül hagyni a nemzeti ellenzéknek (szövetségnek). Mily' hívogató, reményteli távlatok ígérete ez!

Az ellenzék fékevesztett hatalomvágyában - készülnek már nagyon a revánsra! - se lát, se hall. A még érintetlen, s a már bepiszkolt egyformán vakon menekül - előre...

Harmadik út (Gidai), magyar út (Csurka), és/vagy konszolidált polgári fejlődés alternatíváját (Fidesz), végigjárhatóságát ígérik, - miközben a fenekük is kilóg a (bő-)gatyájukból. Az MDF, a KDNP, az MDNP - sőt, már az FKgP sem! - nem ígérnek semmit. Nincs koncepciójuk, amire ígéreteket lehetne alapozni.

Álmodik hát a nyomor! Ugyanis sem az ígéreteket, sem a koncepció-nélküliséget nincs már miből finanszírozni.

Nincsenek külön utak. Nem lehet utólag (!) előre okosnak lenni, mint ahogyan a Fidesz próbálja velünk elhitetni. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.

Csak a becsülettel vállalható, újabb évtizedes tisztes szegénység következhet, - vagy a hirtelen nemzethalál. Egyaránt óvakodjunk a demagógoktól, de az önjelölt forradalmároktól is: egy tőről fakadnak mindannyian!

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzünk bátran szembe a nyers valósággal!

Katasztrofális privatizációs csődtömeg

Nagyjából mindenünk ott és akkor siklott ki végzetesen, amikor Antall József az Állami Vagyonügynökség létrehozásával (1990.) szentesítette, intézményesítette (tehát legitimálta) a bolsevikok, és a velük az 1980-as évek közepétől szorosan összefonódott multinacionális tőke szabad rablását, amit fennkölt-tudományosan állami privatizációnak kereszteltek el. Az ezt megelőző ún. spontán privatizáció kismiska - és egész jó üzlet! - volt ahhoz a vad orgiához képest, ami az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. vezényletével kibontakozott.

Az egyébként hagyományosan rossz tulajdonos állam a társadalmi tulajdon (TT) magánosítása során még gondatlanabb gazdának bizonyult.

A csillagászati javadalmazással - vö.: harminc ezüstpénz! - örökös hallgatásra ösztönzött középszerű-tehetségtelen ÁVÜ-hivatalnokok az évek leforgása alatt valóságos tudományos módszertant és bürokratikus rendszert fejlesztettek ki a társadalmi tulajdon szemérmetlen szétlopásának tökéletes elkendőzésére és saját tevékenységük teljes titkosítására, a valóságos történések bármikori feltárásának eleve lehetetlenné tételére. Közben súlyos milliárdokat fizettek ki a KPMG-nek, a Deloitte/Touché-nak - vagy éppen természetben és pénzben a Co-Nexus-nak! - és egyéb tanácsadó cégeknek, többnyire valós egyenérték nélkül. Hacsak a jogilag szabályozott lopás és rablás technikájának elsajátítását nem tekintjük annak...

Ne beszéljünk valós vagy alaptalan feltevésekről, mindent elborító korrupcióról, az áron aluli eladásokról, a képtelen reorganizációkról, a titkos záradékokról, a falból kiírt vagy ki sem írt szánalmas tenderekről, a nemzetközi pénzmosásokról, a gyanús (ál)szerződésekről, a nyilvánvaló vesztegetésekről, mindenestül eltűnt iratokról és szándékos irateltüntetésekről, - beszéljenek ezúttal inkább számok, a száraz statisztikai adatok: az ÁPV Rt., a KSH, valamint az MNB saját adatai.

A Fidesz "Gazdaságpolitikai korlátok és lehetőségek" című kongresszusi (1997.) kiadványa lapjainak sarkaiban a szimbólum atavisztikus Conexus-embléma után-érzés (!), - ám amíg amaz az eredeti KAPCSOLAT, emez már csupán stílszerűen egy picinyke LABIRINTUS. De ez a lényeg: az egykori tudatos és totális össze-fonódásból mára csak az ösztönös rémület és az eszmei zűrzavar maradt meg a számunkra. Mára már majdnem minden szimbólum is értelmét vesztette...

A konferencia-füzetecske a 70. oldalon fontos adatokat közöl. Az ÁVÜ-ÁPV Rt. összes bevétele 1990. és 1996. között kb. 1000 milliárd forint volt. Összesen mintegy 300 milliárd forintot fordítottak a privatizáció "intézményes" és egyéb ki-adásaira, ami nagyrészt a tanácsadó cégek zsebébe vándorolt. No comment.

A vizsgált időszak 7 évében az állami privatizációs ügynökség a magánosítás bevételeiből összesen 723 milliárd forint költségvetési befizetést teljesített.

A füzet adatai szerint - forrás: az ÁPV Rt. - az 1990-ben eredetileg mintegy 3600 milliárd forint összértékű állami vagyon 50 %-a egyszerűen elveszett (értsd: ez vagyonvesztés). A megadott vagyonérték (melynek valós összege ennek legalább a duplája! - Cz. L.) 20 %-ára rúgó privatizációs-értékesítési bevétel pedig a mai árfolyamon számítva mindössze 4 milliárd USD-nak felel meg! Vagyis 7 év alatt összesen maximum 4 Mrd USD-vel csökkenhetett a bruttó államadósság az állami vagyon értékesítéséből származó privatizációs bevételek eredményeként, amennyiben a teljes bevételt adósság-csökkentésre fordították. (De azt is látjuk, hogy nem. - Cz. L.) Az ÁPV Rt. kezelésében még megmaradt vagyon névértéke cca. 1000 milliárd forint, amelynek legalább a fele csőd-portfolió.

Elvtársak, - érdemes volt?! The answer is blowin' in the wind. Vagyonunkat is.

Hullámzó inflációval és fizetésimérleg-deficittel terhes stagfláció

A Magyar Nemzeti Bank 1997. évi (2) havi jelentése szerint - a Fidesz-füzet adataival megegyezően - 1989. és 1996. között a folyó fizetési mérleg összesített egyenlege 12,2 milliárd USD deficitet mutat. A legnagyobb fizetésimérleg-hiány 1993-ban (3,5 Mrd USD), 1994-ben (3,9 Mrd USD) és 1995-ben (2,5 Mrd USD) keletkezett. Ugyanezekre az évekre esik a forint erőteljes devalválódása is. Ami amiatt is érdekes, mivel a fizetésimérleg-hiány mértéke - miként az adósság-állomány nagysága is! - bizonyos összefüggésben elsősorban a mérési árfolyam kérdése. Az árfolyam (és annak változása) pedig hosszabb távon mindenekelőtt a belső infláció mértékétől (és annak változásaitól) függ. A nemzeti valuta (a forint) paritás-változása, árfolyamának romlása elsősorban annak következménye, hogy a magyar nemzetgazdaság (a GDP) növekedési üteme messze elmarad a fejlett tőkés országokétól. Termelékenységünk színvonala relatíve növekvő mértékben romlik, de miért? Külkereskedelmi cserearányaink romlása miatt. Mit jelent ez? Azt, hogy a tőkés partnerek ugyanúgy bánnak el velünk a kereskedelmi forgalom export-import tranzakcióinak árarányai tekintetében, akárcsak a multinacionális privatizátorok a magyar állam vagyonának magánosítása során. Mélyen ár alatt exportálunk, - és relatíve túl magas árakon importálunk. Gondoljuk csak meg! A privatizáció során a külföldi befektetők komplett gyárakat, vállalatokat kaphattak 20 %-os áron, vagy éppen feltőkésített bankot 1 forintért, - miközben ezekért az árakért a teljes magyar piac is az övék lett. A magyar munka, a magyar termék, a magyar vállalat, a magyar piac mérhetetlenül olcsó azon a nemzetközi piacon, ahonnan pedig elképesztően magas árakon vásárolunk meg (immár nyolcadik éve begyakorlott rendszerben) minden európai-úniós vagy éppen amerikai cikket. Az iparcikkek nem sokkal jobbak a magyaroknál, viszont tíz-húszszor annyiba is kerülhetnek. Az élelmiszerek pedig kifejezetten gyengébb minőségűek is...

Ez a folyamat, ez az ok-okozati összefüggés-lánc - a külkereskedelmi cserearány-romlás, a relatív és látszólagos termelékenység-csökkenés, a hullámzó mértékű belső infláció, a forint-devalváció - a halmozódó fizetésimérleg-hiány s így végső soron az államadósság növekedésének eredeti-valós magyarázata. Bármilyen más fejtegetés szemenszedett hazugság, demagógia: népbutítás.

A legsúlyosabb magyarázat azonban még hátravan. A cserearány-romlás, a belső infláció, a forint-értéktelenedés, a fizetésimérleg-hiány s a növekvő adósság csak tüneti jelenségek, illetőleg szükségszerű következményei valaminek! Valaminek, amiről soha nem esik szó. Miért van az, hogy a magyar munka egyre kevesebbet ér a nemzetközi piacon? Miért van, hogy eladni csakis veszteséggel tudunk, - mi-közben a nekünk eladók rendre ‘degeszre’ gazdagodnak?

Miért van az, hogy bármit veszünk, másnap csak a felénél is kevesebbért tudjuk eladni? Miért van, hogy áron, béren, tébén, vámon, adón, vételen és eladáson - munkán vagy semmittevésen -, egyszóval minden akciónk vagy reakciónk által: mindig mindenen, mindenért mi járunk rosszabbul?!

Mindezeknek az az egyszerű oka, hogy országunkat, nemzetgazdaságunkat, munkánkat és értékeinket, VÉGÜL MINKET MAGUNKAT IS a kommunista karanténból "kiszabadítva" (lásd: 1990. = rendszerváltás) egyenesen a szintén vörösen izzó multinacionális olvasztótégelybe dobtak (lásd még: az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás sikerével való hitegetés), ahol az árakat, a béreket, stb. már évtizedek óta kollektív, "demokratikus-többségi" politikai döntések határozzák meg, mely döntésekbe nincsen beleszólásunk.

NEM KÉRDEZTÉK, HOGY ELFOGADJUK-E A JÁTÉK-SZABÁLYAIKAT, EGYSZERŰBB MEGOLDÁST VÁLASZTOTTAK: LEFIZETTÉK NEMZETI ELITÜNKET, AKIK SZOLGAIAN ENGEDELMESKEDTEK... Országunk el-adósítása tehát tudatos nemzetközi politikai döntés volt, amelynek a végre-hajtásához a saját áruló elitünket használták fel kollaboránsként. A többi már egyszerű következmény...

Kísértetiesen cseng a fülünkbe a klasszikus lenini tétel, miszerint: "A politika és a gazdaság kapcsolatában a politikának van primátusa." Hazugság, hogy "gyenge gazdasági teljesítményünk", illetve növekvő eladósodásunk következménye, hogy a nemzetközi politika "ferde szemmel" tekint ránk. Sokkal inkább igaz, hogy a nemzetközi és nemzetek feletti pénzvilág tönkretette gazdaságunkat, hogy olcsón elorozhassa értékeinket és ránk sózhassa töménytelen bóvliját. Az elitünket pedig megtanította "jogilag tisztán" lopni és folyamatosan hazudni, mint a vízfolyás...

Áruló pénzügyeseink szájából szüntelenül áradnak a gyarmatosítók hazugságai.

Sajnos öngerjesztő hatású, hogy nemzetgazdaságunk főbb szereplői, a dolgozó és termelő lakosság, a vállalkozók - hiszen annyit hallják! - lassanként maguk is elhiszik, hogy buták, ügyetlenek, rosszul és drágán dolgoznak: ezért a nemzetközi piac "igazságos értékítélete" lassú kínhalálra veti őket.

A folyó fizetési mérleg 1996. évi tényleges hiánya 1,7 Mrd USD-t tett ki, ami az előző évekhez viszonyítva kétségtelenül némi javulás. Ennek érdekében azonban az egész társadalom olyan kényszer-áldozatokat hozott, ami - egyebek mellett - a termelési, az értékesítési (kereskedelmi), a vállalkozási és a beruházási kedvet is olymértékben visszavetette, minek következtében gazdasági növekedés nincs.

E tények már megmutatkoznak a külkereskedelmi mérleg folyamatos romlásában is, ami a fizetési mérleg újbóli hiány-növekedéséhez, felborulásához vezethet már 1997-ben is, de 1998-ban egészen biztosan. Ismét a jövőnket áldozták fel.

Reménytelenül fokozódó külső (és belső) eladósodás

Az adóssághelyzetünk javulása vagy romlása azon múlik, hogy’ alakul a nemzet-gazdaság jövedelemtermelő képessége, a GDP, a gazdasági növekedés. A kérdés nyilvánvalóan az: képes-e országunk továbbra is kitermelni az évtizedek óta reá nehezedő adósságszolgálati terheket, képes-e olymértékű GDP-növekedést elérni (többletjövedelmet realizálni), amiből a kamatok fizetése s a hiteltörlesztés össze-omlás veszélye nélkül finanszírozható. Az eladósodás eme történeti trendvonalán nyilván létezik egy inflexiós pont, amin túllépve a folyamat megfordíthatatlanná válik, és gyorsuló zuhanással a teljes összeomláshoz vezet...

Vajon túlhaladtuk-e már ezt a holtpontot, vagy sem?

A fizetési mérleg legfontosabb meghatározó tényezői:

- a külkereskedelmi (export-import) mérleg, a külkereskedelem cserearányai;

- az infláció mértéke, amely determinálja a cserearányokat és a valutaparitást;

- az adósságszolgálati terhek (kamat + törlesztés) aktuális kondíciói;

- a külföldiek tőkebefektetéseinek és profit-repatriálásainak egyenlege, továbbá

- az adott-kapott hitelek egyenlege, valamint

- a valuta-tartalék változása, illetőleg a privatizációs bevételek összege.

Az elmúlt közel 8 év során a korábbi alapképlet nem sokat változott. Az 1980-as években már az adósságszolgálat teljesítésére vettünk fel újabb és újabb külföldi kölcsönöket a Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól. Az utóbbi 2 évben (1995-1996.) a hitelfelvétel mérséklődött, az adósságszolgálat teljesítésének leg-főbb forrásává a privatizációs bevételek (lásd pl. az energia-szektor értékesítését) váltak. A külföldi tőkebefektetésekből származó valutabevételek jelentős hányada az ország valuta-tartalékait növelte.

Az MNB-tájékoztató adatai alapján vizsgáljuk meg a fizetési mérlegre ható főbb tényezők alakulását, és állapítsuk meg: folytatható-e tovább - 1998. után is - az elmúlt 2x4 év kormányzati külgazdaság-politikája?

1. A külkereskedelmi mérleg az 1988-1991. közötti években közel egyenletes, minimális aktívummal zárt. Az 1992. évi passzívum még elhanyagolhatóan kicsi. Az 1993-1995. közötti 3 évben viszont felborult az egyensúly. A külkereskedelmi passzívum értéke évi 3 Mrd USD körül tetőzött, illetve a 3 év összegeként 9,324 Mrd USD-t tett ki, - miközben a gazdasági növekedés éppen ezekben az években volt a legmagasabb! Azt hihetnénk, hogy a GDP erőteljes növekedése okozhatta a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának a megbomlását, ámde ennek ellentmond a folytatás. A külkereskedelmi mérlegünk 1996-ban - még állítólagos stabilizációs sikereink ellenére is - ismét 2,645 Mrd USD passzívummal zárt, a GDP viszont 0,6 %-kal csökkent, vagyis hát az ország gazdasági teljesítőképessége szemernyit sem javult. Az áruforgalmi mérleg romlása 1997-ben várhatóan folytatódik, ami a fizetési mérleg újból növekvő deficitjében is kifejezésre juthat majd. A gazdaság pedig változatlanul stagnál.

2. A belső infláció 1997-ben továbbra is 20 % feletti mértékű, ami pedig a csere-arányaink folytatódó romlását, a forint folyamatos leértékelődését idézi elő. Az USD árfolyama már 180 forint felett jár, és közelíti a "bűvös" 200 forintos határt. Csak történeti emlékeztetőül: 1 USD 1988-ban még csak mindössze 50 magyar forintot ért! A magyar valuta (HUF) romlásának átlagos mértéke így az elmúlt 8 évben 15 %/év volt. Érdekes módon az évi romlás mértéke eleinte hullámzott - "jó év, rossz év" -, ám 1993-tól évi 17-20 % közötti mértékben "stabilizálódott"...

3. A külső adósságszolgálat összegének növekedése szintén 1992-1993-tól vett drámai fordulatot. A ténylegesen teljesített adósságszolgálat (kamatfizetés + tőke-törlesztés) összege az 1990. évi 4 Mrd USD-ről 1996-ban 10,3 Mrd USD-re emelkedett, miközben a nettó kamatkiadás mértéke 8 év óta évi 1,2-1,4 Mrd USD körül stagnál! A kiugróan magas tőketörlesztést a privatizációs bevételek, első-sorban az energia-szektor 1995. évi értékesítése - mint soha vissza nem térő, egyszeri "lehetőség"! - tette lehetővé. A nagy összegű (4 Mrd USD) "soron kívüli tőketörlesztés" eredményeként az USD-ben kifejezett bruttó adósságunk trendje "megfordult": az eddigi "stabil" növekedés most diszkrét csökkenésbe váltott át. A hangsúly az "USD-ben kifejezett" és a "diszkrét csökkenésbe" kifejezéseken van. Az adósság efféle csökkentése ugyanis egyszeri, "mesterségesen előidézett" lépés, s mint ilyen, megismételhetetlen (!), mert nem a nemzetgazdaság teljesítő-képessége növekedésének a valós eredményéből, hanem csak az energia-szektor ‘hirtelen felindulásból elkövetett’ értékesítéséből származik.

Mindemellett az államadósság forintban kifejezett összege így is tovább nőtt, ha más miatt nem, hát a folyamatos árfolyam-romlás következtében...

A bruttó külső államadósság összege 1990-ben 21,27 Mrd USD volt, ami (USD = akkor 63,2 forint) 1.344,2 Mrd forintnak felelt meg. Ugyanez 1995-ben már 31,655 Mrd USD-t, - illetve (USD = akkor 125,7 forint) 3.978,7 Mrd forintot tett ki. Egy évvel később, 1996-ban pedig az adósság összege 27,646 Mrd USD - dollárban tehát csökkent -, ami (USD = akkor 152,6 forint) már 4.218,3 Mrd forintra rúg! Adósságunk tehát forintban kifejezve a rendszerváltás éve (1990.) óta 3,14 (pi-)szeresére, illetőleg 214 %-kal - folyamatosan - növekedett!

A nemzetgazdaság teljesítményét pedig - elvtársak! - egyelőre forintban mérjük, hisz saját bérünket, fizetésünket ma még HUF-ban kapjuk. Tetszetős statisztikai hazugság a dollárban kifejezett adósság jelentős csökkentéséről hencegni, ami közben a dollár kitermelése országunknak - hála Surányi úrnak, illetve a csúszó leértékelésének! - évente automatikusan 20 %-kal többe kerül.

Bruttó külső adósságunk ma is a GDP 63,6 %-át teszi ki. A GDP viszont 1996-ban - 0,6 %-kal - ismét csökkent, az adósság pedig 1997-ben újra csak nőni fog...

Itt említem, hogy a KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézete tájékoztatója az 1997. évi gazdasági folyamatokról (1997/1-2.), a 2. oldalon "Mérséklődő külső adósság" címmel ellentmondásos, az MNB-adatokkal nem teljesen egyező, félre-vezető adatokat közöl: "Az elmúlt évben (értsd: 1996-ban) is jelentősen csökkent az ország külső adóssága." Aztán: "Az 1995. márciusában még 20-21 milliárd dolláros külső nettó adósság 1996. végére 14,3 Mrd USD-ra mérséklődött." Az MNB-tájékoztató adatai szerint a nettó külső adósság 1994-ben tetőzött (18,9 Mrd USD), majd 1995-ben 16,8-, illetve 1996-ban 14,3 Mrd USD-re csökkent. Mindeközben a bruttó külső adósság 1994-ben 28,5-, 1995-ben pedig 31,7 Mrd USD-re növekedett, ami aztán 1996-ban - az ismert okok miatt - 27,6 Mrd USD-re csökkent. Minden adat értékelése kizárólag politikai beállítás kérdése!

Mellesleg: az MNB adatai részben önmagukkal sem egyeznek, - vö.: egymással a 105. és a 106. oldalnak az 1995. évi bruttó és nettó adósságra vonatkozó adatait. Mindazonáltal: a nettó és a bruttó adósság változásának tendenciája "mindössze" amiatt tér el egymástól, merthogy a kintlévőségeink (követeléseink) az 1994. évi 9,6 Mrd USD-ről 1995-ben 14,8 (!) Mrd USD-re emelkedtek, ami ugye bagatell! Ami egyébként az államadóssággal kapcsolatos számadatok, tájékoztatások vala-mint a sajtóbeli közlések megbízhatóságát illeti, arra talán megfelelő illusztráció az alábbi idézet a KÁPÉ április 30-iki számában közzétett, Fekete Jánossal - a folyamatos eladósodásunk ‘atyjával’ - készített interjúból. KÁPÉ: "De tény az is, hogy amikor 1989-ben átadta ezt a kulcsot (ti. az MNB kulcsát), hazánk bruttó adósság-állománya 18-19 milliárd dollár volt, ami az elmúlt 8 évben 35 milliárd dollárra nőtt, vagyis csaknem megkétszereződött." Mire Fekete János: "A tények makacs dolgok. Ha arra kell választ adni, hogy vajon eladósodott ország lett-e Magyarország, és ártott-e a sok hitelfelvétel, akkor egyenesen és világosan azt kell mondanom, ez hasznos volt, ez nem ártott. Olyan vagyont, értékeket hoztunk létre, amelynek egy részét most értékesítettük, és több pénzt kaptunk érte, mint amennyi 40 év teljes felhalmozott adóssága."

Csupán emlékeztetőül: az egész privatizációból mindösszesen 4 Mrd USD valuta-bevételt (723 Mrd HUF) sikerült realizálni, miközben a bruttó államadósság már 1990-ben meghaladta a 21 Mrd USD-t. Ma privatizálható vagyonunk már szinte nincs is, az adósság pedig lassan újból eléri a 30 Mrd USD-t. Vagy a statisztika, vagy az újság téved nagyot, - Fekete János viszont bizonyosan. Olyan látszatot is kelt, mintha felhalmozott (és most privatizált) társadalmi tulajdonunkat kölcsönök felvételéből építettük volna fel, hoztuk volna létre. Ebből semmi nem igaz!

4. A külföldiek közvetlen tőkebefektetéseinek összege az 1989. és 1996. közötti

7 év alatt összességében 13,4 Mrd USD-t tett ki. Ezek az összegek - mivel "jog-folytonosan" a külföldi befektetők tulajdonát, tőkebetétjét képezik! - adósság-szolgálat céljára, kölcsöntörlesztésre igazából nem használhatók fel, viszont az ország valuta-tartalékát kétségtelenül jótékonyan növelik.

Ezzel összefüggésben felhívom a figyelmet Orbán Viktornak, a Fidesz M.P.P. elnökének egy súlyos "szakmai" (bár ő nem is közgazdász!) tévedésére, amely a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjújában látott napvilágot. Orbán Viktor kijelentése így hangzik: "Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tőke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet (ti. adósság-törlesztést), mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodnunk az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi két- milliárd dollár egyelőre azonban lehetővé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósságszolgálatot."

Az idézett vélekedés alapvetően téves, mert:

- a külföldi tőke beáramlásának mértéke újabban csökken;

- a fizetési mérleg hiányát átmenetileg és formálisan, mintegy mérlegtechnikailag

"finanszírozhatja" a külföldiek tőkebefektetése, de valójában és ténylegesen:

- csak valós privatizációs valuta-bevételek fordíthatók adósságszolgálati célokra,

a külföldiek közvetlen tőkebefektetései nem;

- privatizálható állami vagyonunk már gyakorlatilag nincs, így ez a valuta-bevételi

forrás lényegében tökéletesen kiapadtnak tekinthető. Egyébként:

- a privatizációs valutabevételek sohasem fedez(het)ték az adósságszolgálat (vagy

csak a tőketörlesztés) valuta-kiadási fedezetét; kivétel ez alól a soha vissza nem

térő 1996. év, a komplett energiaszektor eladása miatt. Másik energiaszektorunk

viszont nincs. Végezetül:

- önmagában kalandor, képtelen elképzelés az adósságszolgálat esedékes terheit a
külföldi tőkebefektetőkkel, azok pénzéből fizettetni meg és ki. Egy ilyesfajta
gondolat eleve hátsó szándékú, kvázi: "Fizessenek a gazdagok, úgy kell nekik, -
minek jönnek ide befektetni!"
Ennél sokkalta egyenesebb megoldás halasztást,
vagy átütemezést kérni, esetleg a kommunista hitelfelvételekre hivatkozással,
kerek perec megtagadni a kölcsönök egy részének visszafizetését.

5. Magyarország külső követelés-állománya 1990-ben 5,3 Mrd USD volt, majd elkezdett növekedni - 1993-ban közel 10 Mrd USD-t tett ki -, és 1995-ben már 15 Mrd USD-re rúgott. Adósaink - kik is lehetnek? - 1996-ban komoly összeget törleszthettek, ugyanis "kintlévőségeink" közel 2 Mrd USD-vel csökkentek, ami a fizetési mérlegünket - szinte "véletlenszerűen" - jelentősen javította. Az 1996-ban eszközölt soron kívüli hiteltörlesztésünk eredményeként a bruttó külső adósság-állomány 4 Mrd USD-vel, - a nettó külső adósságállomány pedig 2,6 Mrd USD-vel csökkenhetett.

Magyarország 1988. és 1996. között összesen mintegy 36 Mrd USD közép-és hosszúlejáratú hitelt vett fel, míg 30 Mrd USD tőketörlesztést hajtott végre.

Így a hitelállomány 8 év alatt 6 Mrd USD-vel növekedett, - minden privatizációs, illetve adósság-törlesztési erőfeszítésünk ellenére.

6. Magyarország valuta-tartalékai 1990-ben mindössze 1,2 Mrd USD-t tettek ki, ami 1991-ben már 4 Mrd USD-re emelkedett. A tartalékok 1992-től 1995-ig folyamatosan növekedtek, - 1995. végére meghaladták a 12 Mrd USD összeget.

Valuta-tartalékaink 1996-ban jelentősen, - 2,3 Mrd USD-vel csökkentek. Ez feltehetőleg összefüggésben lehet a teljesített adósságszolgálat 1996. évi kiugró összegével, ami (1,7 Mrd USD előtörlesztéssel együtt) 12 Mrd USD-t tett ki!

Felmerülhet az olvasóban, miért is van szüksége Magyarországnak 10 Mrd USD nagyságrendű valuta-tartalék képzésére és állandó fenntartására, miközben közel 30 Mrd USD bruttó külső adósság után fizetünk minden évben növekvő adósság-szolgálatot?! Nem valami kapitális örültség ez? Természetesen ‘világhíres’ pénz-ügyeseink is követnek el nagy néha hatalmas hibákat, tévedéseket, - ám ekkorát úgyszólván sohasem. Tehát nem hibáról lehet szó!

Valószínűsíthető, hogy a valamirevaló külföldi tőkések csakis akkor eszközölnek jelentős összegű befektetéseket Magyarországon, ha megfelelő (esetleg titkos) garanciákat kapnak, hogy bármilyen nekik nem tetsző politikai fordulat esetén maradéktalanul kimenthetik (repatriálhatják) befektetett tőkéjüket. Valamirevaló bank csak akkor nyújthat nagy összegű középlejáratú hitelt, ha szintén megfelelő garanciát kap a kölcsön visszatérülésére. Ilyen biztosítékot jelenthet, ha a Világ-bank és a Nemzetközi Valutaalap kötelező mértékű tartalékképzést ír elő az adós Magyarország számára. A horribilis összegű valuta-tartalék (10 Mrd USD) tehát elsősorban "garanciális kötelezettség" vállalása lehet az aggódó tőkés befektetők és hitelezők kvázi megnyugtatására.

Ismét Orbán Viktornak szánom megjegyzésemet: a külföldiek tőkebefektetései, a kötelező valuta-tartalék semmiképpen nem használható - még átmenetileg sem - adósság-szolgálati célokra. Az adósság-szolgálat minden normális esetben a külkereskedelmi mérleg aktívumának valuta-bevételi többletéből teljesítendő, - ami csak erőteljes és stabil gazdasági növekedés, évi legalább 4-6 %-os GDP-növekedési ütem megvalósulása mellett biztosítható. Végszükség esetén (ritkán) persze az adósság-szolgálat teljesíthető a rendkívüli valuta-bevételeket produkáló privatizációs tranzakciók révén is. Épp ez történt 1996-ban, amikor is az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány értékesítette a komplett stratégiai energiatermelő-és szolgáltató szektort francia, német és olasz - jórészt állami - vállalatoknak, csak azért, hogy fizetési mérlegünk egyensúlya helyreállításának, valamint az adósság-állomány csökkentésének hamis látszatát keltse a tőkés pénzvilágban. E tranz-akcióval azonban minden profitképes eladható vagyonunk el is fogyott, - több privatizációs bevételre pedig a továbbiakban már nem számíthatunk.

Az adósság-szolgálat ideig-óráig teljesíthető újabb hitelek felvételéből is - éppen ez történt 1982. és 1992. között -, de ez egyáltalán nem normális. Mindazonáltal sajnos nagyon valószínű, hogy a továbbiakban Magyarország újból abnormális megoldásokra kényszerül...

Adósság-ügyben ez már a kommunisták második rettenetes öröksége

Az 1970-es és 1980-as években reménytelenül eladósították Magyarországot, - a belsőleg nem legitim, csupán a tőkés Nyugat-Európa és az USA számára szalon-képes kommunista kormányaink 20,5 Mrd USD adósságot halmoztak fel.

A felvett hiteleket döntő részben gazdaságtalan, megalomániás nagyberuházások megvalósítására, illetve a nemzetközi kommunizmus támogatására (pl.: "guruló dollárok"), a saját pártjuk, az MSZMP és tagsága jólétének finanszírozására, a kommunista elit fényűző életmódjának megteremtésére és állandó fenntartására fordították. A 20 Mrd USD adósságot 1990-ben békés rendszerváltás jogcímén ‘stande pityere’ ráterhelték az Antall-kormányra, amely zokszó nélkül átvette azt, - majd merész fordulattal ‘ráterhelte’ a népre, illetve a társadalmi tulajdonra. A spontán privatizációt szabályozott mederbe terelték, és minden korábban létre-hozott állami vagyont átlag 20 %-os áron értékesítettek a külföldieknek, azzal a megtévesztő indoklással, hogy a privatizációs bevételekből fizetik majd vissza a korábban felvett - nem legitim - adósságot. Ebből, mint tudjuk - nem lett semmi... A privatizálható vagyon eltűnt, a valuta-bevételek belefolytak a "nagy kalapba", - Magyarország bruttó adósság-állománya 30 Mrd USD-hez közelít. Az adósság-szolgálat évről-évre nő, a gazdaság stagnál, a külkereskedelmi mérlegünk megint romlik, a fizetési mérleg továbbra is deficites.

Az állam csillagászati összegű, meredeken növekvő belső adóssága a bankoknál halmozódik, az állami költségvetés egyre növekvő hányada improduktív kamat-kiadás; miközben a bankok virulnak, a felpumpálásukra csak az elmúlt 4-5 évben 600 milliárd forintot költött az állam.

Magyarországot távlatilag lényegében tönkretette az átgondolatlan magánosítás.

A Horn-kormány által végrehajtott totális privatizáció, az időzített bombaként ketyegő "garancia-vállalások" (500-600 Mrd forint értékben) nullára redukálták a következő kormány lehetőségeit, és valósággal megbénították az államot. A lét-fontosságú közművck (energiaszektor, vízművek, stb.) átgondolatlan eladásával teljesen kiszolgáltatták a lakosságot a multinacionális társaságok önző, profitéhes árpolitikájának.

A vállalt nemzetközi kötelezettségek, az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás előkészítése elképesztő kiadásokkal jár, amelyek finanszírozása ma éppolyan megoldhatatlannak látszik, akárcsak a mezőgazdaság egészének át-alakítása az európai úniós kívánalmak szerint.

A gazdaság felélénkítése azonban - minő paradoxon! - kizárólag a költségvetés kurtításával lehetséges. A vállalkozókra nem róhatók újabb adóterhek, mert egy ilyen intézkedés szükségszerűen a feketegazdaságot bővíti és hizlalja.

Új típusú szociálpolitika megvalósítására megint csak nincsen pénz. Az állami költségvetés, az ún. nagy elosztási rendszerek reformja el sem kezdődött, csupán módszeres szétverésük és spontán szétlopásuk folyik. A társadalombiztosításunk 1000 milliárd forintos nagyságrendű költségvetése immáron éppúgy a korrupciós szabadrablás játszótere (vö.: Simsa Péter Cser Ágnes ellen), miként az állami büdzsé egyes tételeinek (pl. iskolai oktatás számítógépesítése) jelentős hányada... A választások előtti összkép lehangoló és reménytelen. Az is bolond, aki politikai felelősséget vállal magára 1998-tól! Minden téren átfogó (vissza-)változtatások szükségesek, ami viszont megfelelő pénzforrások hiányában lehetetlenség.

A gazdaságpolitikai, a politikai mozgástér beszűkült, az új kormányt a cselekvés-képtelenség réme fenyegeti. A társadalmi tulajdont a pártállami lobbyk lopták szét, illetve nagyrészt bagóért kiárusították a külföldnek. Már semmink sincs. Hitel-képességünk is odaveszett, hiszen nem tudunk cserében jelzálogot ajánlani.

Az államot "kilóra" eladósították a bankoknak, emellett a konstrukcióját tekintve ‘fű alatt’ megvalósult az állami költségvetés és a társadalombiztosítás részleges, improduktív és rabló privatizációja. A lakosság életszínvonala immár kizárólag az önző nemzetközi profitérdekek kénye-kedvétől függ.

A belső és a külső eladósodás, a kamatrabszolgaság állandósításával "sikerült" konzerválni az "örökös bérmunka" intézményét, aminek az a lényege, hogy a magyar ember svéd jövedelem-adót és magyar tébé-adót köteles fizetni albán béréből, miközben európai-úniós és amerikai kacatokat kénytelen vásárolni, az eredetinél is sokkal magasabb árakon. Miközben megszokott, jó minőségű termékeink egyre olcsóbban, egyre nagyobb mennyiségben áramlanak külföldre, - adósságszolgálat címén... (Akár ha még mindig ‘háborús jóvátételt’ fizetnénk.) Az új kormány nem emelhet adót, le kell építenie az államot, a költségvetést, - noha pótlólagos források bevonására lenne szükség a vállalkozások, a gazdaság élénkítésére. Újabb hitelek kellenek, de ki fogja ezeket nyújtani, - ki és miből fogja ezeket visszafizetni? Hogyan lehet a semmiből aranyat csinálni?!

Vajon mi lehet a kommunisták hátsó szándéka, a valódi célja, hogy másodszor még szörnyűbb örökséget készülnek hagyni a minden bizonnyal következő újabb nemzeti kormánynak?! Nyilván a bázis-teremtés...

Arra apellálnak, hogy a nemzeti ellenzék kormánya - mivel ilyen örökséggel nem tudnak majd megküzdeni! - úgyis rövid úton megbukik.

Ezután pedig - a szokott módon - ismét előléphet egy új, nyíltan bolsevik tirannus, aki majd megzabolázza és becsületes munkára fogja ezt a lusta népet, mint tette ezt egykor a felejthetetlen Rákosi Mátyás!

Rövidebb-hosszabb "konszolidáció" után aztán majd megint elkezdődik az áldott liberalizáció s ha jól viselkedünk, hát majd jutalmul ismét mehetünk Bécsbe hűtő-ládát vásárolni.

És folytatódhat a "húzd meg, ereszd meg!", forog a kaleidoszkóp, meg nem áll a bolsevik csiki-csuki: kommunista diktatúrából liberális demokrácia, illetve vice versa, - az idők végtelenjéig.


Botcsinálta közgazdászok

Nagyjából egy évvel ezelőtt a Demokrata hasábjain, 3-4 terjedelmes elemző tanulmányomban is foglalkoztam az egyik legfontosabb aktuális politológiai kérdéssel: miszerint egy "elképzelt etalon" alapján ki lehet, illetve személyes tulajdonságai alapján ki lesz-legyen hazánk következő miniszter-elnöke.

Akkor, ott az egyik alapvető feltételként említettem, hogy a lehetséges jelöltnek legyen saját, önálló, megvalósítható nemzetgazdasági stratégiai elgondolása, hosszútávú gazdaságpolitikai koncepciója. Szemére vetettem Orbán Viktornak, hogy neki ilyen nincsen, - vagy "ami van", az tévedés.

Ám azóta kiderült, nyilvánvalóvá vált, hogy megvalósítható koncepciója egyik vezető politikusnak, pártelnöknek, sőt, a közvetlen tanácsadóiknak sincsen, - urambocsá' a koncepció teljes hiánya a legfelsőbb magyar politikai körökben általánosnak mondható.

Az ok is könnyedén kitapintható: a vezető politikusaink (és/vagy a szakértőik) szakmai képzettségükre nézve vagy nem közgazdászok, vagy ha igen, - életükben nem dolgoztak gazdasági vezetői beosztásban!

A következmények beláthatók: vezető politikusaink azt hiszik, hogy a gazdaság-politika olyan tárgykör, mint mondjuk a futball: minden végzettség nélkül bárki a szakértője lehet. Így aztán vígan ‘gazdaság-politizálnak’, s hozzák parlamenti "döntéseiket" - mindenfajta szakértelem nélkül. Ugyanakkor a gyakorlatban a gazdaságot valakik mégiscsak irányítják. Ők nem politikusok...

Ők egy zárt kör, a pénzügyi elit, - amelynek a tagsága 20-25 éve változatlan.

Koncentrálódnak (Országos Tervhivatal, Pénzügyminisztérium, Nemzeti Bank), ha a helyzet "kedvező" és kvázi-illegalitásba rebbennek szét (Co-Nexus, Vektor, Deloitte/Touché, Daiwa, Nomura, ÁPV Rt., különféle bankok, vegyes vállalatok, kutató intézetek, felszámolók), ha a bolsevik rendtartás decentralizációt ír elő...

A naiv-boldogtalan szemlélődő, a nép egyszerű fia - sok millióan vannak ilyenek! - talán azt hiszi-hiheti, hogy Magyarországon 1989-1990-ben tényleges rendszer-váltás történt: a szocializmust felválthatta a kapitalizmus. A kicsit hozzáértőbb "szemlélődő" számára azonban feltűnik: sem az egyik nem volt, sem a másik nem igazi. Az államszocializmust (vagy államkapitalizmust!) valójában a szupra-nacionális kapitalizmus váltotta fel. Kiderült, hogy a valódi választóvíz nem is a kommunisztikus kontra kapitalisztikus, de nem is a diktatórikus kontra demokra-tikus társadalmi-gazdasági rendszerek között húzódik: hanem inkább a nemzet-gazdaságok és a világgazdaság között, hiszen a fő tendencia az integráció.

Ezért lehetett Magyarországot "egy tollvonással" köztársasággá kikiáltani, - egész egyszerűen, a "nép" szócska puszta elhagyásával. Egyéb téren a lényeget illetően nem változott semmi. A "privatizáció" nevezetű grandiózus műbalhé se tévesszen meg senkit! Már 1989-ben a nemzeti vagyonunk, a működő tőkénk volt a 20 Mrd USD külső államadósság - mint világbanki, IMF és egyéb hiteleink - záloga. Lényegében csak a tényszerűen már amúgy is fennálló állapot ‘jogszerűsítését’, legitimálását jelentette az a folyamat, melynek révén nemzeti vagyonunk ‘valódi tulajdonjoga is’ a nemzetközi tőkés bankokra, egyéb hitelezőinkre származott át. Azért, hogy a privatizációt viszonylag zökkenőmentesen, s különösebb társadalmi megrázkódtatások nélkül lehessen megvalósítani, - a magyar reform-kommunista elit, a nómenklatúra is kapott egy szép nagy szeletet a privatizációs tortából.

Az már csupán ‘hab a tortán’, hogy ez a reform-kommunista pénzügyi elit "jog-folytonosan" megtarthatta a gazdasági-hatalmi pozícióit, és ma, decentralizált fel-tételek közepette ugyanúgy vidáman uralkodik és irányítja a legfontosabb makro-gazdasági folyamatokat, mint tette azt az előző 20-25 év során...

Ez az elit gyakorlatilag magában foglalja az ország szinte valamennyi pénzügyi, kereskedelmi, üzleti és/vagy gazdasági vezető szakemberét, hiszen ez a ‘társaság’ már a kezdetektől fogva monopolhelyzetben van, zárt körben termelődik újra; aki szimpla pénzkeresés helyett gondolkodni próbál, gyorsan lazán és eredményesen lefizetik, - ha pedig továbbra is kilóg a sorból, soha többé, senkitől nem kaphat megbízást, stabil munkalehetőséget.

Ez is oka annak, hogy az ellenzéki pártoknak egyszerűen nincsenek használható pénzügyi szakértőik. Így azután a szükséges tudás és ismeretek hiányában vagy a sötétben tapogatózva botorkálnak (FKgP) vagy eleve "megvezetik őket" (Fidesz). Amennyiben a nemzeti ellenzék a választásokat megnyerve, mégis hatalomra kerülne, - a kormányzati munkájában kénytelen mindig ugyanarra a pénzügyi lobbyra támaszkodni, amely persze "teszi a dolgát", vagyis újra meg újra el-árulja a "gazdáit". Ez történt az Antall-Boross kormányokkal is; - és nagy való-színűséggel ez történhetne (esetleg történik!) a Kisgazda-Fidesz kormányokkal is. Következtetés: a magyar nemzetgazdaság a kollaboráns pénzügyi elit árulása révén hullhatott könnyedén a szupranacionális hitelezők ölébe, - egyetlen magyar zokszó vagy puskalövés nélkül. Utólag viszont már minden felismerés, kínlódás, vagy pláne rúgkapálás teljesen hiábavaló, hisz a tényeken, az elveszett tulajdon-jogon már semmi nem változtat...

Az egészen (be-)avatott látású szemlélődő, vagy még sokkal inkább a tudatosan és régóta ‘másként gondolkodó’ azonban tisztábban látja a szomorú valóságot. Nemcsak hogy a fáktól is jól látja az erdőt, - hanem felismerve az erdő valós törvényszerűségeit, pontosan a helyére tud elhelyezni benne minden egyes fát.

Bizonyos dolgokat legalizáltak, más dolgokat pedig éppen hogy elrejtettek...

A gazdaságot (ugyanazt a gazdaságot!) azonban ma - fent is, lent is - ugyanazok irányítják, mint azelőtt: csak hát persze kicsit másképpen!

Így válhatott Dr. László András MNB-s, PM-es, OTH-s szakemberből, Ikarus-menedzserből az állami vagyon nagystílű " vállalkozójává", a Co-Nexus elnök-vezérigazgatójává, majd pedig tulajdonosává. Így lehetett Kardos Péter OTH-főcsoportfőnökből Co-Nexus Rt. vezérigazgató, Wallis-Holding-vezérigazgató-helyettes, illetve a főváros portfolió menedzsmentjének igazgatója. Így lett Kupa Mihály PM-hivatalnokból a karrierje végkifejletében Antall pénzügyminisztere, mára pedig sikeres pénzügyi tanácsadó. Így lett - vagy maradt - Vértes András, Nagy Sándor, Lengyel László, Matolcsy György kutatóintézeti igazgató. Princz Gábor postabankos elnök-vezérigazgató, Lehoczky László OTH-lakásosztály-vezetőből Co-Nexus Rt. vezérigazgató, majd postabanki igazgató. Akar László korábbi vállalati vezetőből PM-államtitkár, illetve Soós Károly Attila Co-Nexus Rt. tisztségviselő, majd IKM-államtitkár; - előbb Tömpe István, majd később Csepi Lajos, azután Lascsik Attila az ÁVŰ vezérigazgatója, majd mindhárom pénzügyi tanácsadó, - továbbá pl. Nagy Imre a Caola, Angyal Ádám a Ganz-Danubius, később az Ikarus, valamint Széles Gábor a Videoton vezérigazgatója. De így lett Medgyessy Péter is újból pénzügyminiszter.

Az MDF 1990. évi választási győzelme után sokan már előre féltek egy vala-mikor bekövetkező visszarendeződéstől. Ostobaság volt ez, hiszen nem ment végbe semmilyen "odarendeződés"! Mi rendeződhetett volna hát vissza?!

Mindez azonban csupán "soványka bevezető" a mottóban körvonalazott valódi mondanivalóm részletes kifejtéséhez. Mondandóm lényege ugyanis elsősorban a pártokról, azok elnökeiről - miniszterelnök-jelöltjeinkről! -, legfontosabb vezető személyiségeiről, az Országgyűlés hangadó politikusairól s szűkebb-tágabb szak-értői bázisaikról: vagyis politikai-gazdaságpolitikai döntéshozóink gazdasági-pénzügyi szakképzettségéről, vélelmezhető szaktudásukról szól.

Politikai pártunk van kormányzó és ellenzéki, népies és népnélküli, parlamenti és azon kívüli, nemzeti és kozmopolita, liberális és konzervatív, egyszemélyi s tán demokratikus, keresztény és hitetlen, erőszakos és jámbor is. Pénzügyi elitünk azonban csak egy van, kinek a számára tökmindegy, ki van éppen hatalmon... Ma éppen a magukat liberálisnak álcázó kozmopoliták építtetik-betonoztatják a kapitalizmust a magukat szociáldemokratának álcázó ősbolsevikokkal, - akik egy tál lencséért eladták az egész országot a multinacionalistáknak, ijedtükben és mohóságukban hirtelen lemondtak összes, sosem létezett baloldali értékeikről, továbbá önnön lelkűket is az ördögre bízták zálogul, cserébe a kapott koncért.

Csoda-e hát, hogyha egy ilyen, tetőtől-talpig meghasonlott érték-és viszony-rendszerben az összes skizofrén politikusunk elkezdi közgazdásznak képzelni magát?!

A rendszerváltozás óta Magyarországon az egyszerű lopás metodikáját államilag tudományos szintre emelték, és elnevezték privatizációnak. A legsötétebb dupla-fenekű tranzakciók neve: jó üzlet. Az elmúlt években több doktori cím született, mint újszülött, - az országot elárasztották a háromnevű emberek. Az új generáció egyik legsikeresebb tagja a ‘Női Vécé’ nevű gyöngyösi punk-zenekarból indult, egészen az ál-adjunktus címig vitte, majd szó szerint a bársonyszékben végezte...

Igen sok új típusú sikerembert ismerek. Van köztük, aki a mérnöki tudományok doktora, pedig annak idején már az első évfolyamról kirúgták, - a foxi-maxit bezzeg elvégezte, így lett esztéta. Egy másik úr géplakatosi oklevéllel a zsebében diplomázott közgazdász, noha az egyetemen sohasem látták (nem a három hírhedt fradi-futballista - B., B., M. - valamelyikéről van itt szó!), majd később vett egy doktori címet is. Diplomamunkáját, doktori disszertációját sohasem látta senki. Olyat is ismerek, aki sokáig esztétának adta ki magát, mint önjelölt újságíró, ám a diplomáját csak évekkel később szerezte meg.

Ezek a korábbi "ösztönös magán-szabadalmak" azóta már sorozatgyártású tömeg-cikkekké váltak: eme szellemi lengyel-piacon bármikor vásárolható nyelvvizsga-bizonyítvány, bármilyen diploma és tudományos fokozat éppen úgy, mint hamis útlevél vagy forgalmi engedély - mindennek szabott árfolyama van...

Ámde Magyarország jelenkori helyzetében a legnagyobb baj mégiscsak az lehet, hogy ebben az országban annyi már a nagyformátumú botcsinálta közgazdász, mint réten a fűszál. A ‘dicső emlékezetű’ Mao Ce-Tung híres-hírhedt jelszava volt, hogy: "Virágozzék minden virág!". Virágzott is, rendesen. Mint ismeretes, a kultúrális forradalom nagy vívmányai közé tartozott, miszerint téesz-parasztokat kéthetes gyorstalpalóval sikeresen képeztek ki orvosokká, illetve vice versa. Jó néhány évvel később - elnézést kérek a fekete humorért! - a lázadó egyetemisták "lekaszálására" is sor került: a Mennyei Béke terén. Majdnem úgy, mint nálunk, 1956-ban, a Kossuth-téren...

Szóval egyrészt túl sok a botcsinálta közgazdászunk, másrészt túl kevés az igazi. Pedig országunknak saját nemzeti stratégiára lenne végre szüksége, amelynek a kidolgozását kizárólag valódi, nemzeti elkötelezettségű szakértőktől remélhetjük. A sarlatánok, a kóklerek, a kontárok, az álszakértők, a botcsinálta közgazdászok ugyanis hamar látványos kudarcot vallanak, - a nemzetietlenek pedig gátlástalanul tovább folytatják az ország kiárusítását és eladósítását.

Nézzük, hogyan is állunk a vezető politikusaink közgazdasági szakértelmével, illetve vajon lehetnek-e vérmes reményeink e téren a közeljövőben?!

Göncz Árpád államfő, köztársasági elnök, országunk legfőbb közjogi méltósága eredeti foglalkozására nézve író-műfordító, - tehát a legkevésbé sem közgazdász. Ugyanakkor a rendszerváltás óta kétségtelenül heves érdeklődést mutat a globális gazdasági, pénzügyi kérdések iránt, - elég, ha csupán arra gondolunk, hogy évek óta személye a legizgalmasabb attrakció a vállalkozók országos bálján. Emellett rendszeresen nyilatkozik tisztán közgazdasági kérdésekben, - ‘holtbiztos tippeket adva’ bizonyos problémáink átfogó megoldására. Államfőnk az elmúlt években gyakran utazott távoli földrészek országaiba (emlékezetem szerint pl. Kanadába, az USÁ-ba, Malajziába, Dél-Koreába, stb.) is, ahol a kereskedelmi és az üzleti kapcsolatok fejlesztéséről, kölcsönös befektetési lehetőségekről, esetleg konkrét projektekről is bízvást es(het)ett szó, - sőt, talán megállapodások, szerződések és üzletkötések is szület(het)tek. Mindezt valószínűsíti az is, hogy az 1990-es évek első felében tett külföldi útjain közismert magyar üzletemberként rendszeresen Göncz Árpád kíséretéhez tartozott Dr. László András, a Co-Nexus elnök-vezér-igazgatója is, aki feltehetően pénzügyi tanácsokkal látta el a köztársasági elnököt. Konkrét üzleti sikerekről nincs tudomásunk.

Horn Gyula miniszterelnök közgazdasági-pénzügyi szakértelmét semmiképpen nem vonhatjuk kétségbe, hiszen a szakképzettségére nézve vérbeli üzemgazdász! Mint ismeretes, pénzügyi főiskolát végzett a szovjetúnióbeli Rosztovban, doktori disszertációját pedig az 1970-es évek jugoszláv gazdaságáról írta, - ha hinni lehet a mindezekről szóló, gyakori, igen részletes sajtóhíradásoknak. A közgazdasági szakképzettség meglétének dicsőségéből mit sem von le az a tény, hogy - a sajtó szerint - sem a diplomamunkához, sem a disszertációhoz nem lehet a szokványos intézményes úton hozzájutni. Pusztán érdekesség, hogy a Co-Nexus Rt. néhány igazgatója szintén még a kommunista gazdaságfelfogású Szovjetúnióban szerezte meg közgazdasági vagy egyéb felsőfokú végzettségét, - ők ma szintén sikeres kapitalista szakemberek. Nem lenne éppen eredeti szellemeskedés azonosulnom azzal a gyakori-ellenzéki véleménnyel, miszerint miniszterelnökünk Rosztovban anno nemzetközi kommunista ügynökképzőt végzett. Az effajta minősítgetésekkel ugyanis nagyon csínján kell bánni! Ugyebár ilyesmit nyíltan egészen addig nem állíthatott senki, ameddig Magyarországon is a létező kommunizmus uralkodott. Na mármost: akkoriban egy ilyen kijelentés egyenértékű lett volna azzal, mintha valaki ma azt állítaná, hogy nemzetközi kapitalista (globalista) ügynökképzőre járt mindenki, aki mondjuk az USA-beli Yale-egyetemen szerzett diplomát. Ugye, micsoda képtelenség?! Vagy: sokan és gyakran viccelődnek azon, hogy a magyar kommunista párt és állami vezetőink annak idején minden jelentős kérdés el-döntése céljából Moszkvába mentek tanácsért, vagy konkrét utasításért, - vagy éppen azon, hogy 1989-ben az MSZMP-ből MSZP-vé alakult állampárt vezető négyesfogatának (Németh, Nyers, Grósz, Pozsgay) "első hivatalos útja" állítólag rögtön Mark Palmer, USA-nagykövethez vezetett. Vigyázat! Vajon hová jártak 1988-1989-ben rendszerváltó nagyjaink - Pozsgay, Göncz, Antall - aktuális jó tanácsokért? Amerikába.

És vajon hová is jár állandó eligazításért országgyűlésünk nemzetközi integrációs bizottságának vezetője, az ifjú dr. Orbán Viktor? Brüsszelbe. Miközben napi három-négyszeri gyakorisággal ismételgeti - talán önmagának?! -, hogy már-pedig Brüsszel nem Moszkva. Vagy: hová is ment igazgató-bankárnak a volt miniszterelnökünk, Németh Miklós, és volt MNB-elnökünk, Bod Péter Ákos? Az EBRD-hez, a Kelet-Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz. És: hová távozott levitézlett pénzügyminiszterünk, Bokros Lajos tanácsadónak? A Világbankhoz...

No és kis egyszerűsítéssel: ki parancsol a teljesen eladósodott Magyarországnak, legalábbis, ami a pénzügyeket illeti? Mr. Wolfensohn, a Világbank igazgatója. És végül: ki szabja meg a követendő politikai irányvonalat Giczy Györgynek, a KDNP elnökének? Wim van Welzen úr, - naná, hogy "Brüsszelből"!

Ne vádoljunk, s ne "büntessünk" tehát senkit sem meggondolatlanul: sem Horn Gyulát, sem Antall Józsefet, sem Orbán Viktort, - vagy másokat!

Érdemes néhány szót szólnom arról, hogy véleményem szerint mi lehetett az oka 1989-ben a már említett MSZP-négyesfogat gyors felbomlásának? Nyilván az, hogy egy bolsevik-típusú párt csak ideig-óráig működhet többpólusú, kvázi-demokratikus vezetés alatt, hisz a kommunista pártok alapvető működési elve az ún. "demokratikus centralizmus", vagyis az egyszemélyi diktatúra. (Éppen a látszólagos demokratizmus körömszakadtáig való erőltetése okozza napjainkban - ragyogó példa! - az SZDSZ gyorsuló felbomlását.) Pozsgay Imre sorsát rövidúton megpecsételte, hogy: nyilvánosan és "hivatalosan" népfelkelésnek minősítette az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Akasztott ember házában a kötelet, - bolsevik pártban a népet emlegetni megbocsáthatatlan bűn. Németh Miklós - a gyorsfelfogású, tanulékony vidéki fiatalember - a rendszerváltás előkészítése, a miniszterelnöki stafétabot és ‘a rémülettel felfedezett’ 20,5 Mrd USD adósság átadása után Angliába sietett bankár-szerencsét próbálni. Grósz Károly sajnos elhunyt, mielőtt pótolhatatlan értékű emlékiratait a számunkra megírhatta volna. Egyébként is távoznia kellett, hiszen végig hű maradt (volna) ősbolsevik elveihez. Nyers Rezsőt nyilván azért tették "parkoló pályára", mert az elmúlt évtizedekben talán ő volt az egyetlen, aki egyrészt vérbeli közgazdász, másrészt nem reform-kommunista, hanem valódi szociáldemokrata volt és maradt, szemben az MSZP újsütetű eszmeiségével...

Mindezek a történések, valamint a folytatás mutatja Horn Gyula politikai vezetői karizmáját és - szimpatikus, vagy nem szimpatikus, de - zsenialitását. Ugyanis az MSZP-ben visszaállította a demokratikus centralizmust - vagyis a diktatórikus vezetést -, minden hatalmat a saját kezében összpontosított, és a romokból fel-épített egy olyan új bolsevik pártot, amelyiknek immár látványosan semmi köze nincsen az eredeti elvekhez. Marx és Lenin, de különösen Sztálin és Rákosi forogna a sírjában, ha a mai MSZP-seket megfigyelhetné például szemforgató parlamenti munkájuk közben! Horn Gyula életműve páratlan - s persze negatív előjelű! - szellemi produktum, egy döbbenetesen ügyes bűvészmutatvány. Újabb 4 évre (1994-1998.) szinte az egész néppel, de legalábbis az MSZP tagságával sikerült elhitetnie, hogy ők folytatólag is baloldali értékeket képviselnek. Ezt a teljesítményt a pártelnök mindenekelőtt azzal a képességével, kvalitásával érte el, miszerint - tetszik, nem tetszik - a mai magyar pártelnöki választékban eleddig nemcsak hogy az egyetlen "közgazdász", hanem egyszer s mind az egyetlen olyan vezető politikus is, aki komoly vezetői gyakorlattal és hatalmas tapasztalattal rendelkezik. A többi néma csend...

Horn Gyulával összefüggésben kell említést tennünk még két olyan MSZP-s közgazdász-politikusról, akik személye akár potenciális miniszterelnök-jelöltként is szóba jöhet. Nagy Sándort Horn Gyula egyszer már jelölte az ún. gazdasági-stratégiai, koordinációs miniszterelnök-helyettesi posztra, - ámde hirtelen támadt egyéni ötletének a megvalósítását az SZDSZ szokás szerint meghiúsította. Ekkor Nagy Sándor látszólag a partvonalon túlra került, de rövidesen kapott egy kutató-intézetet fájdalomdíjul, aminek ma is ő az igazgatója. Nagy Sándor személye az MSZP-ben legalábbis a szimbolikus összekötő kapocs a Horn Gyula-féle hinta-politika szolgálatában, - a Békesi-féle ún. liberális szárny, illetve a tömegarányok szempontjából perdöntő jelentőségű MSZOSZ-képviselők (más néven "baloldali tömörülés"?) között. Ne higgyük, hogy Nagy Sándor echte népi figura, - de azt sem, hogy nagytehetségű közgazda. Szinte kizárólag szakszervezeti-mozgalmi vezetői gyakorlattal rendelkezik, így fontosabb vállalatvezetői beosztást sohasem töltött be. Kétségtelen potentát, ám reális esélyei valószínűleg nincsenek, - Horn sosem engedheti a valódi hatalom közelébe. Sajnálkozni ezért - nincsen okunk...

Németh Miklós miniszterelnöksége végeztével a ködös Albionba "száműzetett", ahol már mint angol-magyar bankár - igazán jól érzi magát. Esze ágában sincsen haza jönni holmi ‘újbóli miniszterelnöki megbízatás’ reményében. Ennek ellenére Németh Miklós személyét egyesek az MSZP-n belül is Horn Gyula egyik esélyes alternatívájaként emlegetik, - a nép emlékezetében pedig még mindig úgy él, mint a nép egyszerű fia, a szocialista reformkorszak kiemelkedően pozitív politikusa, illetve a közelmúlt "legkevésbé rossz" miniszterelnöke. Horn örül, hogy Németh nem kíván vele ringbe szállni. A televízióban többször kinyilatkoztatta, hogy nem kívánja Németh Miklóst "hazahívni", - ugyanis az MSZP minden eddigi politikai "sikerét" kizárólag a sajátjának tekinti, amelyben Némethnek nem volt és nem is lehet része. Ez ügyben a minap ócska kis színjátéknak lehettünk szem-és fültanúi a Friderikusz-showban. Friderikusz showman - éppen most! - kenetteljesen elő-adta, hogy levélben kérte Németh Miklóst, venne részt vendégként a műsorában, mire Németh angol nyelvű levélben közölte vele elutasító válaszát. Friderikusz - Horn Gyula jelenlétében! - nem restelkedett a villámgyors minősítéssel: szerinte Németh az "angolos" elutasításával valahol az egész magyar népet vágta pofon! Csak a hülyék nem vették észre - az egész cirkusz arra irányult, hogy a magyar nép értse meg: Németh Miklós nem lehet Horn Gyula riválisa!

Horn tehát nem adja át a hatalmat, 1998-ban újra miniszterelnök akar lenni...

Most - mielőtt az ellenzékre térnénk rá - ejtsünk néhány szót a jelenlegi kisebbik kormányzó párt jelöltjeinek az esélyeiről. A magyar gazdaság mai katasztrofális állapotának tükrében akár pozitívumként nyugtázhatnánk, hogy Pető Iván levél-táros doktor (néha pedig történész) lemondott az SZDSZ pártelnöki pozíciójáról, amelyet legottan Kuncze Gábor közgazdásznak adott át. Ám ha arra gondolunk, hogy Kuncze Gábor sem dicsekedhet komolyabb gazdasági vezetői gyakorlattal, sőt, eddig semmilyen globális gazdaságpolitikai megnyilatkozást (pl.: publikációt) soha nem tett, és vélhetőleg nem is rendelkezik semmilyen átfogó koncepcióval, továbbá fantáziátlan személyisége tökéletesen nélkülöz mindenfajta kreativitást, - akkor egy pillanatig sem vehetjük komolyan esetleges miniszterelnök-jelöltségét. Legfeljebb akkor, ha a lemondott levéltáros súg neki, folyamatosan bíztatja, - Bauer Tamás közgazdász pedig irányt mutat a számára...

Az is lehet, hogy a Kunczéval felékesített SZDSZ pont a koncepciótlanságot, az alkotó gondolkodás szükségtelenségét akarja "beadni" a magyar népnek, - hisz szerintük minden úgy a legjobb, ahogy éppen van.

Most pedig az ellenzék pártelnökeiről, vezető politikusairól, közgazdasági szak-képzettségükről, gyakorlatukról és tudásukról. Kezdjük a parlamentiekkel. Szabó Iván (MDNP) közgazdász-pártelnök, - ipari miniszternek sikeres volt, pénzügy-miniszternek kevésbé. A nevéhez fűződik a magyarországi rendszerváltásnak a privatizációhoz hasonló nagyságrendű és jelentőségű "pénzügyi szégyenfoltja", a sokszáz-milliárdos általános bankkonszolidáció, melynek sarkított lényege, hogy a volt szocialista klientúra korrupcióval szerzett, soha vissza nem fizetett ‘döglött hiteleit’ a rendszerváltó állam (a külföldi hitelekhez hasonlóan - illegitim módon) átvállalta, és a költségvetés terhére megtérítette az érintett bankoknak, a valódi adósok helyett. Egyes bankokat később, több ütemben "sikerült" olyannyira fel-tőkésíteni, hogy a privatizációs vételár épphogy csak fedezte az állami juttatások összegét (lásd: a Budapest Bank értékesítését, 22 milliárd forintért). Szabó Iván tehát nem igazán nemzeti érzelmű, még kevésbé jó közgazdász. Pusztai Erzsébet (MDNP) orvos-pártalelnök, aki parlamenti felszólalásaiban is sokat foglalkozik közgazdasági-pénzügyi, ezenbelül elsősorban szociális-egészségügyi, társadalom-biztosítási és oktatási kérdésekkel. Közgazdászként jobban érthetné a valós ok-okozati összefüggéseket, - orvosként inkább a heves szakmaszeretet szól belőle.

Lezsák Sándor (MDF) falusi tanító, költő-pártelnök, - akinek a közgazdasági kérdésekről, lehetséges megoldásukról halvány fogalma sincs. Szelíd, frusztrált, a balsorstól megtépázott tekintetű ember, aki jelenleg lázasan az összkelet-európai, "nemzetközi MDF" megteremtésén fáradozik, hisz belföldön már régen hűség-esküt tett Orbánnak... Demeter Ervin frakcióvezető (MDF) a Demokratában megjelent rövid nacionáléja szerint pénzügyi főiskolát végzett közgazdász. Úgy tudom, hogy a főiskolai végzettség csupán üzemgazdászi szakképzettséget nyújt, - ami legalább egy fokozattal alacsonyabb a közgazdász képzettségnél. A két szint dilettáns összekeverése nagyjából ugyanaz, mintha a fogorvost kineveznénk száj-sebésznek, mondván: egyformák, hiszen mindketten emberek szájában turkálnak. Az üzemgazdásznak üzemi szinten ("fogak", - fogaskerekek), - a közgazdásznak globálisan (komplex emberi szervezet, - konstrukció), rendszerszemléletben kell szakértőként eligazodnia...

Giczy György (KDNP) teológus-újságíró pártelnök globális közgazdasági szak-képzettsége és tárgyi tudása éppen Lezsák Sándoréval egyenlő, - ami egyébként pontosan megegyezik a parlamentben rendkívül nagy számban "helyet foglaló" jogászok, írók, történészek, filozófusok, művészek, orvosok, stb. személyenkénti és összevont tárgyi szaktudásával. Bizonyos nyilatkozatok szerint a KDNP-nek - szemben minden ellenkező látszattal és híreszteléssel - lenne megvalósítható, globális és konzisztens nemzetgazdasági koncepciója... Ezt azonban eddig senki sem látta, vagy olvasta. Latorcai János sikeres ipari miniszter volt, ám makro-ökonómiai összefüggések átfogó elemzésével ő sem foglalkozik. Amióta fővárosi főpolgármestersége ‘nem jött össze’ (1994.), azóta fokozódó energiával a Giczy-ellenes pártütést irányítja. Sziszifuszi aknamunkájában még Isépy Tamás jogász-frakcióvezető és Surján László kórboncnok-expártelnök adjutánsok segítik őt.

Az FKgP és a Fidesz "kitárgyalása" előtt szót kell még ejtenünk a MIÉP-ről, és Gidai Erzsébetről, aki sajátos, a különböző párt-ideológiákon átívelő hatású, így bizonyos ellenzéki pártokat összekapcsoló személyiség. Csurka István író-párt-elnök - aki kivételes fantáziával, intuitív és empatikus készséggel rendelkezik - kiváló érzékű, ösztönős közgazda. Ez nem igazán meglepő, ha megértjük, hogy Csurka mélyreható elemzéssel és kreatív képzelőerővel szüntelenül ‘az abszolút’ igazságot keresi. Ezzel az őszinte hittel és átéléssel messzire lehet jutni, - tárgyi szakképzettség nélkül is. Csurkának a privatizációról, az államháztartásról és más átfogó témákról írott kvázi-közgazdasági elemzései oly színvonalasak, hogy szép-irodalmi értékük mellett kifejezetten szakirodalomnak is tekinthetők.

Gidai Erzsébet gyakorlatilag a teljes, FKgP-nélküli (!) radikális nemzeti ellenzék "általánosan elfogadott gazdasági főideológusa" (az MDF radikális szárnya, a MIÉP, a valódi ‘56-osok egyaránt favorizálják). Az adósságszolgálat azonnali és teljes leállítása mellett tör lándzsát, ami gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnik.

Dr. Torgyán József (FKgP) ügyvéd-pártelnök gazdaságpolitikai lényeglátása - a szakképzettségéhez viszonyítva - megdöbbentően éles. ‘Csodálatunk’ iránta csak fokozódik, amennyiben átlátjuk: használható tanácsadója gyakorlatilag nincs...

A gyakori tárgyi tévedései mindig csak részletkérdéseket érintenek, - a fontos összefüggéseket nagyon is tisztán látja! Pedig Pokol Béla és Szabadi Béla, mint legfőbb szakértői, - nem kényeztetik el Torgyánt oknyomozó, döntés-előkészítő kritikai elemzésekkel! Az FKgP-nek egyébként nincs komplex gazdaságpolitikai koncepciója, - éppen úgy, ahogy az MDF-nek vagy a KDNP-nek sincs...

Szándékosan hagytam a végére Orbán Viktort és a Fideszt - ebben a sorrendben. Dr. Orbán Viktor (Fidesz) ügyvéd-pártelnök, az 1998. évi parlamenti képviselő-választások abszolút favoritja; - semmiféle közgazdasági szakképzettséggel nem rendelkezik, vállalati felsővezető soha nem volt, ehhez mérten különösebb vezetői gyakorlata sincsen; sőt, mit tesz Isten: állásban sem volt még soha, mivel a jog-tudományi egyetem elvégzése után azonnal politikai pályára lépett!

Orbán Viktornak nincsen gyakorlott gazdasági tanácsadója, - a Fidesz gazdasági kabinetjének vezetője egy fiatal közgazda: a karcagi Varga Mihály, a Fidesz egyik alelnöke. Orbán gazdasági kérdésekkel közvetlenül nem foglalkozik, - az ő "kedvenc szakterülete" a külpolitika, sőt, az európai úniós integráció. Ez a mai Magyarország legfontosabb külgazdasági dilemmája, - amit sem Orbán Viktor, sem Varga Mihály nem képesek önállóan megoldani. A legnagyobb baj azonban az, hogy a Fidesz összes globális gazdaságpolitikai megnyilvánulása halovány SZDSZ-utánérzés!

Rettenetes problémáink származhatnak még abból, ha Giczy Györgynek Wim van Welzen, Lezsák Sándornak pedig Orbán Viktor parancsol, - miközben a ‘látens’ Polgári Szövetség gazdaságpolitikáját Varga Mihály irányítja, aki esetleg tudat alatt Bauer Tamás liberális nyomdokain halad, - akinek viszont Mr. Wolfensohn ad ‘táv-utasításokat’, on-line, a Világbanktól...

Hiteles előéletű, globálisan másként gondolkodó, szakértő közgazdászokra lenne szüksége Magyarországnak, - olyanokra, akik sem az egyik, sem a másik oldali szélsőség irányában nem vetik el a sulykot. Közösségileg fel kell ismernünk, és el is kell kergetnünk az összes hamis prófétát: a botcsinálta közgazdászokat!

Meg kell keresnünk, meg kell találnunk a megfelelően kreatív, a nemzethez hű, szakértő személyiségeket. Könnyen lehet, hogy nem a parlamenti pártok soraiban kell keresnünk őket - ott nem sok alkotó elmét találunk! -, hanem a pártokon és a parlamenten is kívül. Úgy legyen!


Víznek zavaros - bornak ihatatlan

(az 1997. évi állami költségvetésről)

Az 1997. évi költségvetés azonnal elárulja, hogy a költségvetési reform most sem egyéb porhintésnél. A reform az lenne, ha a költségvetés határozott célt, szilárd koncepciót képviselne: a nemzetgazdaság növekedését a társadalmi haladásunk érdekében. Ezen a költségvetésen javítani nem lehet; - az egész rendszert kellene lebontani, az új rendszer vezérfonalának pedig annak kellene lennie, hogy minden egyes bevételi és kiadási tételt a növekedési koncepciónak igyekszik alárendelni.

Miért önmagának ellentmondó, pazarló és mindenestül széteső, ‘inkonzisztens’ ez a költségvetés?

Ami a külpolitikát illeti - az Európai Únióhoz való csatlakozás feltételeit még leg-alább tíz évig nem lesz képes az ország teljesíteni (ezért titkosak az EU-kérdőív feltételei és az ezekre adott kormány-válaszok). A kényszerű alapszerződésekkel pedig a kormány mintegy hárommillió magyart szigetelt el az anyaországtól.

A hadseregnek hovatovább vaktöltényre sem futja a nevetséges és folyamatosan értéktelenedő költségvetési tételekből. Miközben minden szomszédunkkal „le-alapszerződünk”, a NATO-val „békepartnerek” vagyunk; - azért a szovjet (ma orosz) tartozás kiegyenlítését az állami költségvetés MIG-ekben fogadja el, ámde súlyos milliárdokat irányoz elő F 16-osokra. A legfőbb cél: az öncélú csencselés.

A belügy tételeiből hiányzik a belbiztonság. Mindennap újabb rablások, maffiák gerillaháborúja, robbantások közepette a legfontosabb költségtényezővé a kamat, az üzletszerzői, közvetítői jutalék, sőt, a sikerdíj lépett elő. A rendőrség költség-vetésével takarékoskodnak (maffiáktól kap borravalókat). A Zemplényiket haza-menekítik az Interpol elől, és a működésképtelen önkormányzatok (mitől azok?) állítólagos őrző-védő rohamosztagoktól rettegnek.

Az igazságszolgáltatás költségvetésére az jellemző, hogy a bíróságok ügyintézése tovább lassúbbodik. Az igazságszolgáltatás nem hatalmi ág, egyébként se’ a köz-erkölcsöt, hanem csak a formális jogot képviseli. A három évig húzódó perekben az győz, aki jobban megfizeti az ügyvédjét. Attól, hogy az igazságszolgáltatáshoz forduljanak, a kiszolgáltatottakat visszatartják az irreálisan magas perköltségek és ügyvédi díjak. A számviteli törvény alapján viszont bárki azonnal letartóztatható.

Annál inkább hatalmi ág a média, de a költségvetés nem áldoz a közszolgálatra. A Televízió működőképessége a reklámbevételtől függ. A reklámözönt hazug és manipulált politikai műsorok szakítják meg. A szakértőik „ruhatár-büfé” szín-vonalon nyilatkoznak, míg kappanhangú esztéták elemzik a liberális szellentések vegyi összetételét. Az írott sajtó 90 %-ban külföldi tulajdonban van és félrevezet.

A költségvetés gondoskodik róla, hogy a mértéktelen külső-belső eladósodásunk folytatódjék. Az állami jövedelem-elvonás és a pénzszűkítés tovább sorvasztja a vállalkozásokat. A költségvetés biztosítja, hogy a lakosság tovább szegényedjék. A készpénzforgalom szigorítása, szűkítése azt szolgálja, hogy a bankok forgalma ne csökkenjen. Az ÁPV Rt. marad, holott már nincs mit eladni, és így ezt a pénz-nyelő automatát és országos korrupció-központot fel lehetne számolni. A mindent megfojtó restrikció köznapi megnyilvánulási formája, hogy a papír-váltópénzeket összekeverhető fémérmékkel helyettesítik (csak a tízezer-forintos lesz papír, ám-bár az ezrest sem tudják felváltani sehol).

Iparpolitikai költségvetésünk nincs, hiszen a magyar állami ipar megszűnt, hitelek hiányában pedig ipari termelő kisvállalkozásokat már senki se’ alapít (a meglévők a csőd szélén állnak). Használható gépi berendezések csak importból szerezhetők be.

A mezőgazdaságban a költségvetés ismét a szövetkezetek és a nagygazdaságok támogatását erőlteti, azzal az ürüggyel, hogy az EU-ban a kisgazdaságok úgyis versenyképtelenek lennének. Ez csak kifogás a nemzeti érdekünkkel szándékosan ellentétes mezőgazdasági politika ügyetlen leplezésére. Az Európai Únióban ma mindenütt támogatják a kisgazdaságokat, mert nemzeti érdek; - Magyarországon ezen kívül a mezőgazdaság polgárosodásának is az előfeltétele lenne...

A költségvetés továbbra is az exportot erőlteti romló cserearányok mellett. A bel-kereskedelem mindinkább az importra korlátozódik, a belkereskedelmi forgalom csökken. Az idegenforgalom fejlesztését sem találjuk a költségvetésben. Magyar-ország drága és kellemetlenül bizonytalan, borús-barátságtalan országgá vált, - a külföldön megjelenő turistatájékoztatók első helyen szerepeltetik a magyar-országi autólopások gyakoriságát.

Bár az M3-as építése Gyöngyös és Füzesabony között megindul, a közlekedés és a szolgáltatások valóságos fejlesztésére nem jut ebben a költségvetésben. Mind fenyegetőbben közelednek Európa legmagasabb autópálya-díjai, s eközben meg-oldatlan marad a fővárosnak és környékének ellehetetlenülő közlekedése is. A forgalmi dugók az elkövetkező években az eddigieknél is nagyobb veszteségeket fognak okozni. A parkolási díjak nem felelnek meg a jövedelmi viszonyoknak. Az önkormányzatok zavaros pénzügyi helyzetbe süllyednek az irreális közmű-fejlesztések miatt, melyek többszörös csatorna-árokásással s az ivóvíz-vezetékek gyakori átvágásával járnak.

A költségvetés semmit sem változtat azon, hogy a társadalombiztosítási járulék nyíltan adóvá változott, ennek azonban nincsen ellenszolgáltatása. A társadalom-biztosítási önkormányzatok működésképtelenek és finanszírozhatatlanok (vagyis fölöslegessé váltak).

A költségvetés tanúsítja, hogy az állam a kórházi ellátás minimálisra csökkentését tűzte ki célul: az egészséget kizárólag a gazdagok és a gátlástalan pénzharácsolók kiváltságává teszi. Ez azt is jelenti, hogy mivel a társadalom már képtelen az egészségügy költségeit közteherviselés formájában felvállalni, - a betegeket és a gyengéket kiveti magából. Szociális hálóval a költségvetés már nem is számol.

A költségvetés megvonja a támogatást az oktatástól és a kultúrától is. Ezzel az állam megtagadja legelemibb funkcióját. Az iskola mindinkább a gyermekeknek csak a fizikai megőrzéséről gondoskodik, a pedagóguspályát az állam lényegileg fölöslegesnek nyilvánította. „Nemzeti Alaptanterv”-nek nevezik azt a programot, amelynek a célja egy egész nemzedék senkifiává, tompultagyúvá és tudatlanná változtatása. „B-listára” került a kultúra: mai magyar írások kiadására az egyetlen - makacs és hősies - Püski-kiadó kivételével egy kiadó sem vállalkozik. A szép-irodalom ‘elavult’; érzelem, hit, erkölcs és lélek - tömegfogyasztási kategóriává, konfekcióvá devalválódott. A Jézus Krisztus Szupersztár szindróma elvezetett a „Hit Gyűlekezeté”-ig, - amely már költségvetési tétel.

A környezetvédelmi költségvetés nevetséges. Holott Magyarországot környezet-védelmi katasztrófa fenyegeti, kíméletlenül irtott erdőivel, a Duna elterelésével, elnitrátosodott ivóvizeivel. A senki és semmi nem gátolta környezetszennyezések következtében az ország lassanként Európa szemétdombjává válik. Az olyan ipari tevékenységet, amelyet tőlünk nyugatra régen törvény tilt, ide telepítik és vasúti szerelvények hozzák titokban a veszélyes hulladékot.

-.-.-.-.-.-.-.-.-

Ez a költségvetés mindössze arról tanúskodik, hogy az az állam, mely harácsoló adórendszerével kirabolja állampolgárait, a létét indokoló funkcióit nem tölti be. Ez a költségvetés sem koncepciójában, sem szerkezetében, sem konkrét tételeit tekintve nem a mi költségvetésünk...

Ez a költségvetés az egyhelyben topogás, az időben visszafelé haladás, a régmúlt; vagy még inkább a céltalanság, a semmibe bitangolás költségvetése.

Vörösmarty szavaival: víznek zavaros, - bornak ihatatlan.


A harácsoló állam

avagy

a többszörös adózás rendszere

Vannak dolgok, amelyek elemzését felesleges bonyolítani, bő lére ereszteni, mert az összetevők tételes, egyszerű bemutatása önmagáért beszél.

Ilyen jól bevált módszer, szemléletes szisztéma: a kalkuláció.

Ha az ember valamit nagyon akar, és el szeretne érni valamilyen meghatározott célt, - rögvest nagyvonalú kalkulációt, számvetést készít.

Előre látnia kell, hogy a cél elérése mibe kerül, mit hoz a konyhára; a tervezett anyagi, szellemi erőfeszítés megtérül-e, érdemes-e kockáztatnia?

Alapvető egzisztenciális döntés, amikor egy egyébként önálló és független ember önszántából, avagy valamilyen kényszer hatására vállalkozni készül, hiszen fejest ugrik az ismeretlenbe: maradék „vagyonkáját”, utolsó szellemi tartalékait viszi szó szerint a vásárra, - életereje végső szikráit szórja szerte.

Kényszervállalkozónak nevezzük azt a szerencsétlent, aki nem csupán a spontán privatizáció áldásából, illetve a társadalmi tulajdon (nemzeti működő tőke) tárgyi eszközeinek és pénzforrásainak, sőt, hatalmi pozícióinak szétlopásából maradt ki (tehát nincstelen), hanem a mindenfajta állami/félállami állások betöltésekor is el-felejtkeztek róla, - a multinacionális társaságok számára pedig mint potenciális munkaerő eleve értéktelen, mert elmúlt 25 éves.

Tudása, kvalitásai feleslegesek; talentumára nincs szüksége már senkinek.

Az ilyen botcsinálta vállalkozó igazából kizárólag arra vállalkozik, hogy mégsem akarja ölbe tett kézzel végignézni (és végigélni!) a saját éhenhalását: inkább meg-próbálja magát a saját hajánál fogva kihúzni a nyomor örvénylő mocsarából.

Tekintettel arra, hogy a vállalkozó teljesítményéből alapvetően ketten, két fél: az állam és a vállalkozó részesednek, - nyilván nem mindegy, milyen arányban?

A gondoskodó (magyar) állam biztosítja, garantálja azokat a kereteket, jogi és pénzügyi peremfeltételeket, amelyek mintegy melegágyát s televényét képezik a vállalkozó önálló erőfeszítéseinek. Elvégre az államnak is érdeke, hogy az alulról jövő kreatív kezdeményezések, az egyéni vállalkozások is sikeresek legyenek és prosperáljanak, hiszen a polgárai jólétéből tollasodik a nemzet állama, és annak minden költségvetési/politikai tisztségviselője...

Boldogabb országokban a siserehad van a polgáraiért, - de mi, mélymagyarok ne legyünk telhetetlenek! Annak is örüljünk, hogy még szelel a hátsó felünk...!

Elég a szóból, beszéljenek most a számok! Megéri-e ezért vállalkoznunk?!

Minden vállalkozó 125.000 forintnyi összegű számlázott árbevételéből nagyjából az alábbi kötelezettségek - kalkulálandó tételek - következnek; aki ügyesebben csinálja, az hazudik, vagy csal (csúnya dolog):

1. Vállalkozói teljesítmény (árbevétel) + ÁFA = 125.000.- Ft
2. Általános forgalmi adó (ÁFA) befizetése = 25.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------

3. Vállalkozói teljesítmény (árbevétel) ÁFA nélkül = 100.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
4. Elszámolt költségek számlák alapján (átlag 40 %) = 40.000.- Ft
Ennek adótartalma átlag 20 % = cca. 8.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
5. Vállalkozói bruttó jövedelem (átlag 60 %) = 60.000.- Ft
6. Társadalombiztosítási befizetési kötelezettség (44 %) = 26.400.- Ft
7. Személyi jövedelemadó kötelezettség (átlag 35 %) = 21.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
8. Vállalkozói nettó személyi jövedelem = 12.600.- Ft
9. Ebből személyi fogyasztás, kiskereskedelmi áron = 12.600.- Ft
10.Tőkeakkumuláció, befektetés, beruházás (maradvány) = 0.- Ft
Fogyasztás adó-tartalma 20 %, cca. 2.520.- Ft
Fogyasztás SZJA-és TB-tartalma cca. 2.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
11.Állami bevétel (a vastag számok) összege = 84.920.- Ft
12.Vállalkozói nettó személyi jövedelem = 12.600.- Ft
Más vállalkozások nettó jövedelme cca. 27.480.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------


Az egyéni vállalkozó tehát minden 125.000.- forintnyi árbevételéből az állam ki-adásainak a finanszírozására fordít potom 84.920.- forintot, ami a teljes pénzügyi teljesítményének kereken 68 %-át, vagyis kétharmadát teszi ki, miközben a saját létfenntartási költségeinek kifizetésére mindössze 12.600.- forintja jut, ami saját vállalkozói teljesítményének éppenhogy csak a 10 %-a!

A sötét középkorban mindez persze egészen másképpen volt. Akkoriban a saját teljesítményének értéke után a kilencedet a hűbérúrnak, a papi tizedet pedig az egyháznak kellett a „vállalkozónak” beszolgáltatnia. Ma a teljesítményének a két-harmada az államé, s a tizede a vállalkozóé. Az egyház(ak)é pedig maximum a személyi jövedelemadó(nk) 1 %-a...


Hitel, fedezet, tőke és vagyon nélkül, - tessék, tessék csak vállalkozni!




Helyszíni közvetítés a Parlamentből az 1997. évi állami költségvetés

tervezetének általános vitájáról

Eldördült a félelmetes Bauer Tamás startpisztolya

Október 30-ikán hangzottak el az általános vitában a kijelölt pártszónokok leg-fontosabb beszédei. Bauer Tamás (SZDSZ) a - kizárólag szakmai - vitát hirtelen élesen politikaira fordította: az ellenzék, elsősorban a Fidesz ellen intézett újabb, leplezetlen politikai támadást. De menjünk csak sorjában.

Torgyán József (FKgP) a szokásos formáját hozta. Tárgyi tévedésekkel is tűzdelt, akadozó közgazdasági eszmefuttatások, látszólag összefüggéstelen, mindenirányú vagdalkozások tarkították a mondanivalóját. Torgyán balszerencséje, hogy nincs igazi gazdasági szakértője. Hatalmas egyéni szellemi teljesítményét jelentősen le-rontják elkövetett hibái. Varga Mihály (Fidesz) átfogó elemzésében bemutatta a költségvetési törvény-javaslat mögött megbúvó koalíciós gazdaságpolitika távlati tarthatatlanságát, és javasolta a Kormánynak, hogy tanulmányozza a Fidesz által Magyarország kívánatos fejlődéséért felvázolt jövőképet, s az erről szóló írásos összeállítást. Kádár Béla (MDF) megszokott szellemességével, káprázatos tárgyi tudásával rendkívül találóan jellemezte a magyar nemzetgazdaság és a költség-vetés mai helyzetét, sajátos viszonyukat. Három kitétele telitalálat. Egy: "Ez az állami költségvetés a jövedelem-újraelosztás költségvetése, amelyben az állam egy sajátos pénzügyi keverőpult szerepét tölti be." Kettő: "A költségvetésben évről-évre növekvő arányt képviselnek a kamatköltségek, amelyek 1997-ben már elérik a büdzsé egy-kilenced részét. Vagyis a gazdaságunk: kamat-gazdaság." Három: "Magyarország népköztársaságból lassan bank-köztársasággá alakult át." (Kádár Béla szavai utóbb valóságos próféciáknak bizonyultak. - Cz. L.)

Bauer Tamás felszólalásából érezhetően kilógott a lóláb, - támadásba lendült.

Mondandójában önnön fokozódó politikai félelmeit és dühét vetítette ki, - miután rádöbbent, hogy Kádár Béla tudásával és szellemességével nem mérkőzhet meg.

A szokása szerint egy kalap alá vette az ellenzéki pártokat, azok szónokait, sőt, tökéletes azonosságot vélt felfedezni gazdaságfilozófiájukban. Azt állította, hogy az ellenzék - főleg a Fidesz! - koordinált gazdaságpolitikai ellenszenve burkoltan a kapitalizmus ellen irányul.

Kádár Béla három brilliáns kitételére Bauer Tamás csak három gyanúsítással válaszolt. Mondataik mélyebb tartalmát a költségvetési vita, a költségvetési elő-terjesztés - mint szakmai (szöveg-)környezet - tükrében vizsgálom.

A magyar állam = sajátos pénzügyi keverőpult (ad. Kádár Béla/1.)

Magyarországon 1990-ben állítólag lezajlott a rendszerváltás. Marx óta tudjuk, hogy minden társadalmi rendszer alapja a gazdaság. Ha tényleg rendszerváltás történt - az államszocializmust felváltotta a (de milyen?!) kapitalizmus -, akkor mindenekelőtt a gazdaságpolitikának illetve benne a költségvetési szisztémának kellett volna alapvetően átalakulnia. Ezen a téren viszont nem változott semmi. A mi délibábos tévedésünk volt csak, hogy azt hihettük: a kommunista diktatúrából egyszerűen-vidáman átlépünk a kapitalizmus szabadságába, miáltal gyökeresen megváltozik minden, - hasznos és megbecsült tagjaivá leszünk a világ polgári nemzeteinek, gazdasági közösségének. Pedig folytatólag és jogfolytonosan azok maradtunk, amik voltunk: elmaradott, eladósodott fejletlen ország. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap számára a választóvíz nem a kommunizmus kontra kapitalizmus dilemmája, hanem az eladósodásunk mértéke, - a rendszerünk nekik közömbös. Szégyen és gyalázat, - mert sajnos Burundival azonos elbánásban részesítenek minket. Úgy is mondhatnánk: a Világbank számára a pénznek és a rendszernek egyformán nincsen szaga...

A reformkommunista gazdaságpolitika, a költségvetési szisztéma mindössze csak annyit változott, hogy az egyensúly kényszerű helyreállítását az állami vagyonunk értékesítésével próbálták megoldani, - így új tényezőként belépett a privatizációs valuta-bevétel, ami a pénzügyeinket irányító nemzetközi zseniket a monetáris restrikció (a forintpénz-kivonás) további fokozására sarkallta. Ettől viszont az egyébként is retrográd gazdaságpolitika még fojtogatóbbá vált. A forint állandó- folyamatos csúszó leértékelése, valamint az állam által tudatosan is gerjesztett és felhasznált infláció következtében (devalváció) lassan, de biztosan mindenünk elvész és elértéktelenedik.

n Az állam külső és belső adóssága egyre nő, a kamatok, az adósságszolgálat el-képesztő mértékben megdrágít mindent. A tőkehiány egyre fokozódik.

n A költségvetés is folyamatosan devalválódik, még a ‘változatlan’ költségvetési tételek reálértéke is állandóan csökken. Az állam is szegényedik.

n Az állam már egyáltalán nem segíti a gazdaságot - sőt, kifejezetten hátráltatja. Már a klasszikus és kötelező funkcióit is képtelen hatékonyan ellátni, ugyan-akkor jövedelem-újraelosztó tevékenységéhez görcsösen ragaszkodik. Adóink forintjait feneketlen kútba hajigáljuk.

n Gazdasági növekedés nincsen (ez a stagfláció), - minden vagyon és jövedelem napról-napra kevesebbet ér. A GDP valódi nagysága, valamint az infláció valós mértéke statisztikailag kimutathatatlan. Megszűntek a beruházások, így az élet minőségének a szinten tartása is akadozik. Értékteremtő munka és felhalmozás helyett általánossá vált a vagyon felélése.

n Hitelek hiányában a még jól működő kis-és középvállalkozások egyetlen élet-lehetősége a valós jövedelem eltitkolása; már az állami tulajdonú vállalkozások kizárólagos működési elve is a korrupció és az adócsalás.

n Az életkörülmények rosszabbodnak, a bérek és nyugdíjak reálértéke lassan 20 éve minden évben romlik. A társadalombiztosítás összeomlott, a szociális háló nyomokban sem létezik.

n A vagyonvesztés, a vagyonfelélés, valamint a jövedelem-elvonások és a pénz-szűkítés hatására a gazdaságunk a kollapszus állapotában van. Ami a pénz-folyam irányát illeti: a Kormány és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják, hogy a külföldi befektetők pénze valóságos folyamként ömlik be az országba. Ezzel szemben: az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forintban! - rögtön ki is vonja a gazdaságból, tehát a külföldi befektetésektől valójában mi egy fillérrel sem gazdagodunk. Ugyanakkor a rendkívül magas belső infláció, s a cserearányok romlása miatt relatív értékvesztésünk, árfolyam-veszteségünk olyan mértékű, mintha a pénz kifelé ömlene az országból. A pénzfolyam persze - kamatok, hitel-törlesztés, tőke-jövedelem formájában, valamint illegális csatornákon keresztül - fizikai valóságában is kifelé irányul. Ami pénz még netán megmaradna, az elfolyik befelé, az állami költségvetés "újraelosztó" tevékenysége által...

A hivatalos vállalkozási-és magánjövedelmek döntő hányadát az állam - adók (és többszörös adóztatások!) formájában - elvonja, hogy azután a centralizált óriási összegeket ismeretlen, értéktelen vagy legalábbis nyomon követhetetlen, részben alibi-funkciók gyakorlására költse.

A felesleges intézmények és/vagy tevékenységek finanszírozása révén minden-kinek jut a költségvetésből, aki tagja az elitnek, illetve közel áll vagy fekszik a nómenklatúrához. A vállalkozók, a termelők és a nép nem kapnak vissza szinte semmit befizetéseikből. Ennek a természetellenes folyamatnak csak kétfajta vég-kimenetele lehetséges: a nemzetgazdaság vagy mindenestül összeroskad, vagy apránként az egész gazdaság feketévé válik.

A keverőpult rosszul működik, - fordított irányban keveri az aranyat...

Nemzetgazdaságunk = kamatgazdaság (ad. Kádár Béla/2.)

Egyértelműen kimutatható: a farok csóválja a kutyát, vagyis a költségvetés a gazdaságot. Ma éppen úgy az állami költségvetésünk a nemzetgazdaság rossz értelemben vett központja - minden gazdasági folyamat kezdete és vége -, amint 10-15 évvel ezelőtt. Folytatódik a reformkommunista-költségvetéscentrikus kézi-vezérlés, amit "megspékeltek" egyébként inkompatibilis, vad-liberális elemekkel. Az SZDSZ a nevét adta mindehhez. Látszólag mindent a költségvetés-egyensúlyi érdekek határoznak meg. Valójában azonban megkérdőjelezhetetlen, megkövült nómenklatúra lobby-érdekek fűződnek minden egyes költségvetési tételhez...

A kommunista-reformkommunista vezetés eleinte csak arra törekedett, hogy a költségvetési bevételeket egyrészt társadalmi érdekű funkciók finanszírozására fordítsa, másrészt speciális csatornákon - pénzügyi hidakon - keresztül vissza-forgassa a gazdaságba. Később fellazult, visszájára fordult az egész...

A liberális gazdaságfelfogás szerint az állam ne avatkozzék bele a gazdasági folyamatokba. Így - ad abszurdum - a gazdaság irányításához gazdaságpolitikára sem lenne semmi szükség. A gazdaság - a szabad verseny által - kvázi önmagát szabályozná.

A mai költségvetési gyakorlat azonban se nem liberális, se nem szocialista.

Nagymértékben öncélú, önérdekű, kamat-orientált; mintha a legfőbb gondja csak az lenne, hogy kamatokat szedjen, és kamatokat fizessen. A klasszikus állami funkciók akadozva, vagy sehogyan sem működnek, az állam a polgárairól nem gondoskodik, a költségvetési bevételeket nem forgatják vissza a gazdaságba, az állam a vállalkozások hitelezése helyett minden lehetséges eszközével csak a pénz kivonására koncentrál, - mintegy állandósítva ezzel a dekonjunktúrát.

Semmi nem bizonyítja az ún. stabilizációs irányzat sikerét. Egyelőre annyit tudhatunk, hogy sikerült úgy 2 Mrd USD-ra mérsékelni a folyó fizetési mérleg hiányát, amiért azonban rettenetes árat fizettünk-fizetünk. Nem tudható, hogy megérte-e. Az sem látható előre: mennyi lesz a hiány a következő években?!

Hasonlóak a kétségek az infláció tervezett leszorításával kapcsolatban. Hogyan képesek érdemben korlátozni valamit, aminek a mértékét, keletkezésének okait, lényegi összetevőit nem is ismerik pontosan? Honnan veszik vajon, hogy az idei infláció mértéke csupán 23-24 % lesz, szemben a tavalyi 30 %-os mértékkel? Várhatóan az idei mérték is 30 %, sőt, az 1997. évi ismét ugyanennyi lesz, főként a közel 50 %-os energiaár-emelés tovagyűrűzése miatt. Az összes többi árra a Kormány befolyással nem rendelkezik, - az árak nőnek, amennyire akarnak.

Az infláció alapvető oka a csúszó forint-leértékelés, a cserearány-romlás, a növekvő adósságszolgálat, - egyszóval: az állandósuló kamat-rabszolgaság.

Agyrém az az elképzelés is, amelyik úgy akarja biztosítani a magyar termékek versenyképességét a nemzetközi (az európai úniós) piacon, hogy mesterségesen nyomott szinten tartja termelői áraink bér-tartalmát. Ez egyrészt közgazdasági nonszensz, másrészt alapvető érdekeinkkel ellentétes. Ha a magyar vállalkozó, a magyar munkás a nyugat-európaival azonos termékminőséget produkál, - akkor bért is ugyanannyit kell kapnia. Éppen ennek érvényesítése lenne a magyar állam egyik legfontosabb közgazdasági feladata.

A magyar állami költségvetés kamatterhei 1997-ben - nem utolsósorban a Magyar Nemzeti Bank 2000 milliárd forintos, ún. „0”-ás adósságának az államra történt áthárítása (kamatozóvá tétele) következtében - tovább nőnek, és elérik a kiadások 11 %-át.

Az adósságszolgálati kiadások összességében is ugrásszerűen megemelkednek, meghaladják a 800 Mrd forintot, - ami 5 Mrd USD-nak felel meg. Ez viszont legkevésbé sem egyensúlyi helyzetünk javulására utal, - pedig az elmúlt két évben az összes kínlódásunknak, egzisztenciális mélyrepülésünknek éppen az egyensúly helyreállítása volt az egyetlen, magasztos célja. Lehet, hogy a kívánt célt nem értük el, az erőfeszítéseink hiábavalóak voltak, - ennek ellenére a mélyrepülés, a kamat-rabszolgaság tovább folytatódik?!

A népköztársaságból = a bankköztársaságba (ad. Kádár Béla/3.)

A Kormány továbbra is kitart a restrikció szigorú folytatása mellett, azon a jog-címen, miszerint a beáramló rengeteg külföldi valuta által okozott likviditás-növekedést promt forint-kivonással szükséges ellensúlyozni. Egyrészt 1997-ben várhatóan sajnos nem ömlik majd be olyan rengeteg valuta, - másrészt, ami eddig beáramlott, az sem okozhatta a fogyasztásra fordított forint-források ugrásszerű bővülését. Legalábbis, - nem a mienkét. A valuta ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be, - a forintot viszont tőlünk vonják el. Ez az egész merő fikció, - viszont tökéletes alibi a mi valóságos megkopasztásunkra!

Valószínűtlen, hogy 1997-ben, illetve a továbbiakban bármikor is még jelentős privatizációs bevételekkel lehetne számolni. Ennek a bulinak örökre vége. Az a maradék 700-800 Mrd forintnyi névleges értékű csőd-portfolió, illetve kisebbségi részesedés, ami még eladó, - a legjobb esetben is csak negyed-harmad áron lesz értékesíthető. Egyes bankok esetében pedig úgyis az állam fog még fizetni, hogy a bankot egyáltalán megvegye valaki (pl.: Magyar Hitelbank Rt.). Volt már ilyen! Az összes-adósságon belül relatíve növekedni fog a vállalkozói szféra hiteleinek az aránya; - az államadósságon belül pedig a belső forint-adósságnak a deviza-tartozáshoz viszonyított mértéke. Várhatóan csökkenni fog a lakosság deviza-megtakarítása is. Nemzeti Bankunk "végre megszabadulhatott" a több évtizedes adósságaitól; azokat mind az amúgy is mértéktelenül eladósodott állami költség-vetésünk nyakába varrja (most éppen: 2000 milliárd forintot!), hogy az majd - a többivel együtt - ezt is rajtunk vasalja be. Külön örömünkre szolgál, hogy ezután munkáltatóink, munkahelyeink, megbízóink is eladósodhatnak a külföldnek, - és nekünk eztán se’ jut majd semennyi valuta. Abban is egyetértünk Kádár Bélával: minden szempontból tökéletesen mindegy, hogy az államadósságot részben vagy egészében a Magyar Nemzeti Bank, vagy a Magyar Állam kezeli. Attól az még ugyanannyi. Egy szempontból viszont mégsem mindegy: ha netán valakik úgy döntöttek volna, hogy a közeljövőben majd privatizálni óhajtják a magyar jegy-kibocsátó bankot. Az ötlet ugyanis legfeljebb első hallásra bizarr, vagy groteszk, - az USA jegybankja is magánkonzorciumok tulajdonában van. Ám a miénk, mindenféle államadósság-kacattal terhelve, nyilván senkinek sem kellene, - ezért előbb meg kell tisztítani (al-elnökeitől is)...

A költségvetési reformfolyamatok egyik fő célja olyan bankrendszer kialakítása, mely egyúttal megfelel az Európai Únió-s tagságunk követelményeinek is, illetve amely sikerrel versenyezhet majd az integrált európai bankhálózatban. Egyelőre beérnénk azzal is, ha a magyar bankok megfelelnének, vagy netán igyekeznének megfelelni a belföldi igényeknek. A bankok legfontosabb funkciója ui. a termelő vállalkozások hitelekkel történő finanszírozása lenne, amit már hosszú évek óta sajnálatosan szüneteltetnek. A költségvetés kiadásainak ma már 11 %-a kamat-költség, - a bankok előszeretettel csak a túlköltekező államot finanszírozzák. Ketten jól elvannak egymással - miközben a vállalkozások vegetálnak, a nemzet-gazdaság zsugorodik, a lakosság létminimumon tengődik. (Államkötvényekkel és más módokon, - mindenki a túlköltekező államot finanszírozza.)

A beígért tőkeemeléses bankprivatizáció csak naiv - vagy álnaiv - álmodozásnak minősíthető. Már volt ilyen, - ámde az is nemsokára "visszacsinálódott" (Leumi-Hitelbank). Ma Magyarországon minden pénz a bankokhoz folyik be, ahonnan döntő többségében a költségvetésbe, a multinacionális cégekhez, a nómen-klatúra-lobbykhoz, - vagy egyenesen (vissza) külföldre folyik el. Nem véletlen, hogy bankárjaink túlgazdagodtak, - hivatalos és magán-palotáikat márványból építik, illetve még három méteres betonfallal is bekerítik. Minden a bankokon-bankárokon át, általuk és érettük történik, - hiszen ők a nemzetközi kamatrab-szolgatartók helyi megbízottai, a kamatok behajtói.

Az ellenzék valójában kapitalizmus-ellenes demagóg (ad. Bauer Tamás/1.)

Bauer Tamás szerint az "egységes" ellenzék célpontjai: a multinacionális cégek, a bankok és a magyar nagytőke, - egyszóval a kapitalizmus. Az ellenzék azon aggodalma, hogy a működő tőke, a termelő nemzeti vagyon 50 %-a a lakosság alig 10 %-át kitevő elit (a nagytőkések) kezében összpontosul, - Bauer szerint olcsó demagógia, "hiszen ez a keresztény és demokratikus kapitalista Nyugat-Európa minden fejlett országában így van". Kutyaharapást szőrivel, - ezt bizony jól megkaptuk! Tehát az elitizmus keresztény és demokratikus sajátosság!

Tiszta sor: Bauer az elmúlt években megvalósult vagyon-és jövedelemelosztást, továbbá az állami költségvetésben megtestesülő gazdaságpolitika "vívmányait" kvázi örökre konzerválandó - liberális - "értékeknek" tekinti, s mint ilyenekhez görcsösen ragaszkodik. Védi, ami ma az övé.

A FIDESZ nem liberális párt (ad. Bauer Tamás/2.)

Az is kiderül, hogy Bauer a kialakult status quo-t kitől-mitől is félti olyannyira. Már mondott olyant is, hogy szerinte a Fidesz lassan az FKgP "leányvállalatává" válik. A gondolat afféle rögeszméje lehet, mert ezt most még tovább tódította. Ma egyenesen azt nyilatkoztatta ki, hogy: "A Fidesz már nem liberális párt." Arra gondolhatott, hogy a Fidesz is a populisztikus demagógiák rabjává vált, - így feltartóztathatatlanul sodródik a politikai spektrum jobbszéle irányába. Bauer célzatosan provokálja a Fidesz-t, és elsősorban Orbán Viktort. Azt reméli, hogy a Fidesz legliberálisabb személyiségei számára a legnagyobb sértés az, ha valaki kétségbe vonja a liberális eszmeiségüket, vagyis gondolatban Torgyán József szekeréhez köti őket. Bauer szerint nem liberális az, aki nemzeti, és nem elitista...

Szerintünk viszont Bauer Tamás, és az SZDSZ az, aki és ami nem liberális!

Éppen úgy, - ahogy az MSZP nem szocialista. A rendszerváltást közvetlenül megelőzően az eredeti bolsevik tömegpárt (MSZMP) kettévált: a kemény magra, az elitre, a szürkeállományú agytrösztre, a belvárosi fiúkra (SZDSZ), - illetve a haszonlesőkre, a jellegtelen tömegre, a vidéki fiúkra (MSZP).

A szociál-liberális koalíció egyik tagja sem liberális, vagy szocialista, - viszont mindkettő (városi és vidéki egyaránt) poszt-bolsevik identitású.

Kisgazdapárt - Fidesz M.P.P. koalíció (ad. Bauer Tamás/3.)

Bauer szerint: "a Fidesz gazdaságpolitikai törekvései a Kisgazdapárt-Fidesz koalíciót készítik elő." Bauer félelme - pusztán aritmetikailag - ha nem is meg-alapozott, de legalábbis érthető. A legújabb közvélemény-kutatások alapján a Fidesz már a potenciális választók mintegy 20 %-ára számíthat, ami pusztán elméleti síkon összeadva a Kisgazdapárt abszolút stabilnak látszó 15 %-ával, - együtt 35 %-ot tesz ki. Ez bőven elegendő a kormány-koalíció leváltására. Bauer az új leosztás elvi lehetőségétől is retteg, - ezért aztán támad. Érthető, hogy az apránként teljesen magányossá váló SZDSZ támadásának célpontja a legnagyobb ellenfél - a tékozló fiú, "a mi kutyánk kölyke" -, a Fidesz és Orbán Viktor.

Az SZDSZ a már többször (majdnem minden esetben!) bevált taktikát próbálja alkalmazni: belülről akarja felbomlasztani a Fidesz-t, úgy, hogy valakit felbérel a pártütésre, Orbán Viktor ellen. Módszere: személyi rivalizálás szítása. (Az MDF után most ugyanez fenyegeti a KDNP-t is!)

Bauer Tamás lényegében blöfföl. Arra számít, hogyha Orbán Viktor (és a Fidesz) eredeti liberális eszmeiségét nyilvánosan kétségbe vonja, valamint Orbán Viktort a Torgyán Józseffel való titkos cimborálással vádolja meg, - felébreszt a Fidesz-ben olyan erőket, akik "megállítják" és leváltják Orbán Viktort. Az SZDSZ szemében ugyanis Orbán Viktor a liberális ügy árulója, aki megfeledkezett arról, hogy honnan jött. Csak találgathatunk: ki is lesz a pártütő?

Bauer Tamás startpisztolya eldördült. Jelt adott Orbán Viktor menesztésére.

Bauer ugyan nem túl félelmetes, de a veszély mégis óriási. Most derül majd ki, hogy a Fidesz és Orbán Viktor felnőtté vált-e az elmúlt évek során...


Hatékony-e a magyar állam?

Vajon mikor mondhatjuk el a magyar állam működéséről, hogy hatékony?!

Nyilván akkor, ha az állam a polgárai maximális megelégedésére működik.

Nyilván akkor, ha az állampolgárok döntő többsége úgy érzi: az adóival az állam nem dönti nyomorba vállalkozását, családját, valamint őt-magát sem; sőt, a köz-hasznú funkciók, tevékenységek átvállalásával gondoskodik a széles tömegek lét-és közbiztonságáról.

Nyilván akkor, ha az állam a polgárainak jó barátja - nem belőlük, hanem értük él -, ha szolid adó-és költségvetési politikát folytat, tehát olcsón és gördülékenyen teljesíti közcélú kötelezettségeit. A jó gazda gondosságával gazdálkodik pénzügyi és egyéb eszközeivel, valamint forrásaival, amelyekből kifogástalanul oldja meg a reá háruló közigazgatási feladatokat.

Nyilván akkor, ha az állam nem nyűg és nem ellenséges teher az állampolgárok nyakán; - és általában véve is támogatja gyarapodásukat, továbbá hagyja őket békében, nyugalomban élni.

A mi államunk és költségvetése azonban telhetetlen, - mintha mindig messzebbre nyújtózkodna, mint ameddig a takarója (a büdzséje) ér. Állampolgárait főhivatalai és bankjai révén folyamatosan kizsigereli, - miközben áhítattal hódol mindennek, ami külföldi. De legalább a működése váltana ki közmegelégedést!

Aktuális példákkal illusztrálva most röviden bemutatom a legfontosabb állami funkciók alapvető működési zavarait. A költségvetési kiadások az égig nőnek, - miközben az államunk tevékenységének a minősége egyre több kívánnivalót hagy maga után. A komplex egész - a működés és annak költségvetése - pedig ellent-mondásokkal terhes, pazarló; mint rendszer pedig: abszolút inkonzisztens. Nincs benne koncepció.

· Külpolitika. A polgárháború felé sodródó - már Jelcin utáni - Oroszországtól való vakrémületünkben hanyatt-homlok menekülünk a NATO karjaiba. Orosz-ország persze ezt nem nézi jó szemmel. Annak idején Nagy Imre - talán nem véletlenül - semleges Magyarországot akart volna. Mohó, ám átgondolatlan, irracionális integrációs vágyunkban csak rohanunk Európa, - pontosabban az Európai Únió felé. Az EU által közölt feltételek (és az azokra adott kormány-válaszok) titkosak, - vélhetőleg azért, mert a csatlakozás gazdasági, pénzügyi, jogi és politikai feltételeit még legalább 10 évig úgy sem lehetünk képesek teljesíteni. A ránk kényszerített körkörös alapszerződések pedig a számunkra eddig az égvilágon semmilyen eredményt nem hoztak, előnnyel nem jártak.

· Honvédelem. Hadseregünk nem hivatásos, - technikai felszereltsége, morálja siralmas. A nevetségesen alacsony és folyamatosan devalválódó költségvetési összegekből lassan már vaktöltényre sem futja, így valószínűsíthető, hogy a gyakorlatban még a legkisebb fegyveres konfliktus is vészes bonyodalmakhoz vezetne. Szerencsére tisztáz(hat)atlan, hogy adott esetben ki ellen is kellene védekeznünk, ha egyszer minden szomszédunkkal lealapszerződtünk, s béke-partnerek vagyunk, sőt 2002-re talán már NATO-tagok is lehetünk. Potenciális ellenségként kizárólag ‘az osztrák hegyivadászok’, vagy a marslakók - ők is csak fentről! - jöhetnének szóba. Mindazonáltal lelkesen folyik a volt szovjet tartozás tankokra, illetve MIG-ekre ‘átváltása’ (más MIG-ek eladása), - és komoly viták folynak arról, hogy Gripen-eket, vagy F-16-osokat vásároljunk-e súlyos milliárdokért. Legfőbb céllá vált az öncélú csencselés.

· Titkosszolgálatok - kémelhárítás. Hátborzongató, rejtélyes tevékenységek és szervezetek! Ámde hol van már James Bond, - a KGB és a CIA "legendás-történelmi" párharca! Belföldön kitört az euro-demokrácia, - külföldön pedig ragályként terjed a világbéke, pontosabban a coca-cola világuralma. Politikai rendőrségre nincs szükség, - a titkos ügynököket pedig ma már bankároknak, befektetőknek, tanácsadóknak, brókereknek nevezik. Tovább megyek: eltűntek az ellopható titkaink! Műszaki újdonságaink, találmányaink, újabb kutatási eredményeink már régóta nincsenek. Üzleti államtitkok legfeljebb még az ÁPV Rt.-ben lehetnének, de hát ott meg komplett gyáripari komplexumok kaphatók néhány dollárért, - vagy bankok: ingyen.

Egyes fontos privatizációs dokumentációk egyszerűen eltűntek. Az örömittas, pancsoló-pacskoló tocsikolás személyiségi háttér-titkai viszont a kutyának sem kellenek. Maximum csupán a világ-terrorizmus lehetne a titkos-szolgálatok potenciális célpontja, ám úgy tűnik: a bűnözők, a maffiózók, az anarchisták, az ügynökök, a szélhámosok szabadon mászkálhatnak ki-be az országhatáron.

· Belbiztonság - belügyek. Maffiák utcai lövöldözése, szinte minden napra egy-két gyilkosság, mindennapos rablások és sűrűsödő robbantások. Lassanként mindent beborít a korrupció, - lásd: Olaj-gate, Tocsik-ügy, stb. Rohamosan conexusosodik az ország. Mára a legfontosabb költségtényezővé lépett elő: a mindenfajta kamat, az üzletszerzői jutalék, - sőt, kölcsönös kudarcélmények esetén: a sikerdíj. Milliárdokat lopni szabad, - a villamoson jegy nélkül utazni viszont nem. A Zemplényi-szerű alakokat hamis útlevéllel hazacsempészik az Interpol elől, nehogy csak meggondolatlanul fecseghessenek odakint bizonyos magyarországi viszonyokról. Országunk szimpla tranzitországból a kábítószer-forgalom célországává vált, - emellett a különböző nemzetközi maffiák kedvelt pénzmosó vagy pihenőhelye. A rendőrség tehetetlen, - bottal üti a robbantgatók és a bűnözök nyomát.

Az önkormányzatok működésképtelenek. Diliflepnis, vicsorgó ábrázatú és jog-folytonos rendőrségi besúgók, ál-őrzővédő bandák tartanak rettegésben egész településeket. Senkit sem lep meg, ha hajnalban arra ébred, hogy sisteregve lángol a szomszéd háza. Az anyák kisdedeiket az APEH, a TB végrehajtóival, - ritkábban az ukrán maffiával rémisztgetik.

· Jogállam - igazságszolgáltatás. Hét évvel a köztársaság kikiáltása után még mindig nincs új alkotmányunk. Az összeférhetetlenséget (pl.: állami tisztviselő fiktív megbízást ad családtagjának, elvtársának) intézményes rangra emelték, a lobbyzás és a korrupció büszkeségre is okot adó liberális személyiség-joggá, szokványos üzleti fogássá vált. A kurtizán nem erkölcstelen, a ferdehajlamú nem beteg, a tolvaj nem bűnöző, - egyszerűen csak más. A gomba-módra szaporodó törvények szövevénye egyre nehezebben átlátható, megismerhető és - ellentmondásai folytán - egyre kevésbé alkalmazható. Az igazságszolgáltatás csak a formális jogot képviseli. A legegyszerűbb tyúkper is 2-3 évig tart, - és az győz, aki jobban megfizeti az ügyvédjét. Az illetékek, a perköltségek, az ügyvédek díjának csillagászati összege vagy felemészti a netán megnyert kár-térítést, vagy eleve elijeszt mindenkit a pereskedéstől. Az ügyeskedők és a gátlástalanok minden jogot lábbal tipornak, ellenük nincs semmilyen passzus. A számviteli törvény alapján azonban bárki azonnal letartóztatható.

· Sajtószabadság - tájékoztatás. A televízió hazug, aljas és manipulált politikai műsoroktól, - az írott sajtó szándékos félrevezetésektől hemzseg. A miniszter-elnöki sajtótájékoztatón nem derül ki semmi. Halált megvető bátorság kell a kérdezéshez, és pókerarc a válasz nyugodt végighallgatásához. Az újságokban, a televízióban valósággal tobzódik a szellemi értéktelenség, az obszcenitás, a kontraszelekció. Baljósan mosolygó kappanhangú esztéták elemzik a liberális szellentések vegyi összetételét. Ellenzéki televízió-műsorok nincsenek, - újság is csak néhány. A közvélemény-kutatások - mindegyik! -, a népszerűségi listák szánalmasan manipuláltak, nevetségesek. Az összes ‘párt-törzsfőnök’ a mellét döngeti: "Én vagyok a legnépszerűbb!". De az a madár dalol a legszebben, amelyiket a legjobban megfizetik. Majdnem szabadok vagyunk...

· Pénzügyek, bankügyek, privatizáció. Az ország és az állam mértéktelen külső és belső eladósodása tovább folytatódik, - a pénz minden lehetséges csatornán elfolyik. Az infláció és a kamatok nem csökkennek, hitelekhez nem lehet jutni, - az állami jövedelemelvonás és a pénzszűkítés elsorvasztja a vállalkozásokat. Az új adók, a többszörös adóztatás folytán a lakosság egyre csak szegényedik. Minden jövedelem a bankoké. Ráadásul még a készpénzforgalom szigorítását és szűkítését is tervezik, hogy a bankok forgalma mégse csökkenjen. A leg- sötétebb ügyek: a bankok és az energiaszektor magánosítása, meg a titkos állami garanciák. A privatizációnak vége. Az ÁPV Rt.-re a továbbiakban már semmi szükség nincsen, így mint pénznyelő automatát, - nyugodtan fel lehetne számolni. A mindent megfojtó általános restrikció jellegzetes megnyilvánulása, hogy lassanként minden papír-váltópénzt össze-vissza keverhető formájú, színű és nagyságú fém-érmékkel váltanak ki, amelyeket mindenki utál, mert külön batyu szükséges a cipelésükhöz. Különösen a ‘kétszínű’ fémszázas rendkívül népszerű. A papír-tízezerforintos bevezetését tervezik, - holott kisebb összegű vásárláskor már nemcsak az ötezrest, de az ezrest sem tudják felváltani sehol.

· Iparpolitika. Már évek óta nincs, hiszen a magyar állami ipar megszűnt. Az államnak egyéb befolyásoló/orientáló eszközök nem állnak a rendelkezésére, - ugyanis már sem kompetenciája, sem megfelelő forrásai nincsenek. Hitelek hiányában ipari termelő kisvállalkozásokat már senki nem alapít, sőt, a még létezők is vegetálnak, pusztulnak, a csőd szélén tántorognak. Használható gépi berendezések és valamirevaló fogyasztási cikkek már csupán drága importból szerezhetők be.

· Mezőgazdaság. A rendszerváltás után a magyar farmergazdaságok - szervezés és források hiányában - nem alakulhattak ki, a termelőszövetkezetek vagyonát és tevékenységét a vezetőség - hasonlóan a nagy állami vállalatokhoz - kft.-kbe mentette ki. A bolsevik csiki-csuki módszerét újra elővéve, most ismét a szövetkezetek, a nagygazdaságok támogatását és fejlesztését erőltetik, - azzal a felkiáltással, hogy az Európai Únióban a farmerek és a kisgazdák verseny-képtelenek lennének. A voluntarista elvtársak ugyanis már kizárólag bábolnai méretekben és koncentrációban képesek gondolkodni. Pedig a kisgazdaságok, a kisvállalkozások erősítése a mezőgazdaság polgárosodását eredményezhetné. Jelenleg sajnos a mezőgazdaság finanszírozása megoldatlan probléma.

· Kereskedelem - idegenforgalom. A külkereskedelem minden idegszálával az export erőnkön felüli növelésére koncentrál, - romló cserearányok mellett. A csökkenő forgalom következtében a belkereskedelmi egységek zöme többnyire veszteséges, kár kísérletezniük a méregdrága import-termékek értékesítésével. Olcsó magyar termékeket már sehol nem árulnak, - ami "olcsó", az is mind külföldi bóvli. Belkereskedelmünkre - a cikkek minőségére és áraira - jellemző Engels meghatározása: "A kereskedelem intézményesített csalás". Az idegen-forgalom volumene és bevétele messze elmarad a potenciális lehetőségeinktől. Magyarország drága, kellemetlen, borús-barátságtalan országgá vált, - már a Balaton is csak sivár, élettelen, pusztuló pocsolya.

· Közlekedés, szolgáltatások. A fővárosban, főleg a hidakon a zsúfoltság minden napszakban olyan mértékű, hogy autóval folyamatosan közlekedni lehetetlen. Az utak minősége kritikán aluli, kátyú kátyút követ, ami balesetveszélyes és naponta elképesztő összegű károkat okoz, éppen úgy, mint a forgalmi dugók miatti időveszteségek. Mindezzel az állam nem törődik. Az átlagember pénz-tárcájához mért legális parkolási lehetőségek nincsenek. Az önkormányzatok egyik legfőbb gondja és költsége a parkoló autók "megbilincselése", valamint össze-vissza szállítgatása. A községek, a falvak és a vidéki kistelepülések ön-kormányzatai mindenfajta zavaros-szürke finanszírozási konstrukciók alapján észbontó ütemű közmű-fejlesztésekbe fogtak. Megbízható térképek hiányában "a román munkások" - lehetőleg már a fagy beállta után! - négyszer-ötször is kiássák és újra betemetik ugyanazt a csatorna-árkot, illetőleg markológépükkel át-meg átvágják az ivóvíz-vezetéket... A dimbes-dombos sártenger, a vissza-fizethetetlen adósság mindent elborít. Magyarországon az infrastruktúra rend-kívül alacsony fejlettségű, mindenfajta szolgáltatás kétségbeejtő színvonalú. A semmiért viszont rengeteget kell fizetni.

· Társadalombiztosítás. A szolgáltatásai manapság már lényegében deklaráltan a bizonytalan semmire terjednek ki. Ennek ellenére - most már nyíltan adóként - mindenkinek (magánszemélyeknek és vállalkozásoknak egyaránt) horribilis összegeket kell folyamatosan befizetnie a garantált ‘beteg’-bizonytalanságért. Befizetéseiért ugyanis már se’ egészsége helyreállítását, se’ megszolgált érték-álló nyugellátását senki nem remélheti. Mind a két társadalombiztosítási ön-kormányzat működésképtelen, finanszírozhatatlan, tehát teljesen felesleges. Ugyanakkor büszkén és sziklaszilárdan állnak a lábukon...

· Egészségügy, szociális háló. Az állam a kórházainak leépítésén munkálkodik. Mivel a társadalom már képtelen az egészségügy költségeit formális közteher-viselés formájában felvállalni, - a betegeket és a gyengéket kiveti magából. Mindenki kénytelen saját magáról gondoskodni, ahogy tud, ámde a lakosság döntő többsége erre nem képes. Az egészség a gazdagok és a szerencsések ritka kiváltságává vált. A szociális gondoskodás gyakorlatilag úgyszintén meg-szűnt. Aki több gyermeket nevel, vagy anyagilag hirtelen megszorul, - a leg-jobban teszi, ha sűrűn imádkozik. Szociális háló még lyukas sincsen, - odakint a vad kapitalista jeges szél süvít, és kórusban vonyítanak az ÁVÜ privatizációs farkasai. A népesség öregszik, betegszik, - egyre sűrűbben arat a halál.

· Munkaügyek, munkahelyteremtés. Az ezen tárgykörben "ténykedő" összes intézmény "úgy, ahogy van" felesleges, hisz államilag semmilyen munkahely-teremtés nem folyik. Munkahely-felszámolás annál inkább. A munkanélküliek puszta - ráadásul hibás rendszerű - adminisztratív nyilvántartásának semmi értelme nincsen.

· Oktatás és kultúra. Az 1970-es évek látszólag magas színvonalú - bár egy-oldalú s korlátolt - szubkultúrája, a világviszonylatban kiemelkedően hatékony magyar oktatás régen semmivé lett. Az iskola a gyermekeket már nem neveli, semmi jóra nem tanítja, - jó, ha fizikai megőrzésükről gondoskodik. Az állami - pláne egyes alternatív - iskolákban, felsőoktatási intézményekben elképesztő zagyvaságok, tárgyi tévedések és hazugságok halmazát tanítják, szándékosan egyre zavarosabbá téve a fiatalok gondolkodását. A Nemzeti Alaptanterv egy humbug, - a korábbi reform-kommunista oktatási reformok egyenes folytatása, mintegy azok szabaddemokrata végkifejlete. Mai igaz magyar írások kiadására szinte egyetlen kiadó sem vállalkozik. A Mille-centenárium megünneplése is szürkeségbe fulladt, liberális közhellyé fajult. A televízió műsora nézhetetlen: egymást érik az ostoba, hazug és gusztustalan reklámok. Szépirodalmat már nem olvas senki. Az érzelem, a hit, az erkölcs és a lélek is tömegfogyasztási kategóriává, konfekcióvá aljasult. A Jézus Krisztus Szupersztár szindróma el-vezetett bennünket egész’ a Hit Gyülekezetéig, ami költségvetési kiadási tétel.

· Környezetvédelem. A kommunizmus éveinek megalomániás, esztelen nehéz-iparosítási törekvései és gyakorlata, valamint a szovjet hadsereg sok évtizedes áldatlan tevékenysége tönkretette Magyarország földjének, talajának jelentős hányadát. A rekultivációs kiadások súlyos százmilliárdokra rúgnának, - amit azonban nem finanszíroz meg senki. A gyakori - és konkrét példák százaival is szemléltethető -, viszont senki által meg nem akadályozott ipari környezet-szennyezések következtében országunk lassan Európa szemétdombjává válik. Nyugatról minden ipart ide telepítenek, amit ott betiltottak. A Duna - a határ-folyónk - szlovákiai szakasza hosszú évek óta el van terelve. A gabcsikovói vízi-erőmű működtetésének közvetlen következménye, hogy a folyó vízállása egész évben, a természetes csapadékviszonyoktól teljesen függetlenül, össze-vissza váltakozik, - aszerint, hogy a szlovákok éppen mennyi vizet "küldenek". A bős-nagymarosi erőmű-építkezés minden eredeti hátrányát "élvezzük", de az előnyei nélkül, - hiszen a mi erőművünk nem épült meg. A Dunakanyar - mint táj - végérvényesen tönkre van téve. Folyóinkban, tavainkban, a Balatonban, - nincsenek már halak. Erdeinkben már nincsenek őzek, szarvasok, vaddisznók. Az erdők új magántulajdonosai lassan a fákat is mind egy szálig kivágják. Az erdőben gombászni - szabálysértés...

Az állam funkciói akadoznak, - hiába költ el az állami költségvetés minden évben a bevételeket is meghaladó irtózatos összegeket: nem változik, nem javul semmi.


Az olló két szára

A "csúsztatott" forintleértékelés és vonzatai

Adott országok valutaparitás-arányai, a változások tendenciája - hosszabb távon - az adott nemzetgazdaságok teljesítőképességének, munka-termelékenységének, összességében: gazdasági növekedésének egymáshoz viszonyított arányait, azok változási irányát (trendjét) fejezi(k) ki.

A nemzeti valuták vásárlóerejének (paritásának) egymáshoz viszonyított arány-változásai mögött a nemzetgazdaságok erejének arány-változásai húzódnak meg.

Az 1960-as és az 1970-es években - hosszú éveken át változatlanul - 23, illetve 28 magyar forintba "került" (államilag persze erősen dotált "árfolyamon") 1 amerikai dollár (USD). Amikor a nemzetgazdaság fokozatos liberalizálásával, külkereskedelmünk volumenének és jelentőségének ugrásszerű fokozódásával - a cserearány-romlással és eladósodásunkkal párhuzamosan (az 1970-es és az 1980-as években) - "ránk szabadult" a világpiac (vö.: olajár-robbanás!); akkor a magyar valuta, a forint is igazodni kényszerült a valós értékarányokhoz, és lassanként a reális "külkereskedelmi árfolyamon" mérve értékét, vált maga is szabad adásvétel tárgyává.

A rendszerváltozás - 1989-1990., ami diszkrét módon lezárta és kvázi legitimálta is a 20 év alatt fokozatosan végbement folyamatot - éveire (1990-92.) a sokszori leértékelések következményeként a forint paritása olymértékben leromlott, hogy ekkor 1 USD (egységnyi GDP-érték) előállítása már 60-80 forintba is bele- került, ami a valóságos valutaérték-viszonyokat, a valós árfolyamot fejezte ki.

És itt most egy pillanatra meg is kell állnunk, - ugyanis 1993-97. egy kitüntetett ötéves időszak, a fejlődés (vagy legalábbis a trend) inflexiós időszaka.

Odáig ugyanis minden teljes mértékben érthető, hogy a forintunk állami árfolyam-dotációjának megszüntetése, illetőleg a ‘70-es és a ‘80-as években bekövetkezett világpiaci (külkereskedelmi) cserearány-romlásunk, majd (1982-től) a rohamos-kényszerű eladósodásunk közvetlen következményeként a nemzetgazdaságunk abszolút kiszolgáltatottá vált. A világpiacon történt megmérettetésünk közvetlen eredményeként kiderült: a magyar valuta drámai devalvációja oda vezetett, hogy: 1 USD = 60-80 forint. Ám azt se felejtsük el, hogy 1989-ig a GDP folyamatosan növekedett (tehát még volt mérhető gazdasági növekedésünk!), - viszont 1993-ra a nemzetgazdaság összteljesítménye az eredeti értékvolumen mintegy 60-70 %-ára esett vissza. Ezek után jött csak az igazi hullámvölgy, a dekonjunktúra két legmélyebb éve: 1994 és 1995, - majd csupán újabb két év stagfláció (= stagnálás + infláció) után 1998... Az az év, amely - az MSZP-SZDSZ választási kormány-propaganda szerint - jelentős, 5 százalékos GDP-növekedéssel kecsegtet. Mind-eközben 1995. óta folyik a forint tudatos/tervszerű csúszó leértékelése, aminek következményeként 1995-ben 1 USD 126, 1996-ban pedig már 153 forint volt, s aminek előre jól látható és kiszámítható "eredménye", hogy ma, 1998-ban: 1 USD már 220 forinttal egyenértékű!

Mert ugyan mit is jelent mindez?! Csupán azt, hogy a stagfláció 5 évében (1993-1998.) a magyar valuta USD-hez viszonyított paritása (ha úgy tetszik: világpiaci vásárlóereje) újból több mint 100 százalékkal (100 forint - 220 forint) romlott. És állítólag éppen ebben az időszakban (sőt, az időszak második felében!) állítottuk helyre nemzetgazdaságunk nemzetközi fizetőképességét, továbbá alapoztuk meg jövőbeli ugrásszerű és stabil gazdasági növekedésünk lehetőségét! Ez lenne az a biztonságos alap, amelyre a reménybeli rohamos gazdagodásunkat ráépíthetjük? Bizonyos, hogy nem tévedünk?! No, ez már nem érthető, s még kevésbé hihető!

A forint döbbenetes, 10 év (1989-1998.) alatt több mint háromszoros (1 USD = 60-ról 220 forint) mértékű leértékelődésén/leértékelésén túl ugyan mi változott? Az állami vagyonunk erőltetett ütemű, dilettantizmussal és korrupcióval terhelt privatizációja során (1990 és 1998 között) eltűnt/elkelt legalább 60 Mrd USD (egyes mértékadó becslések szerint közel 100 Mrd USD!) valós forgalmi értékű nemzeti működő tőkénk, ám az értékesítésből származó bevételünk alig érte el az eredeti vagyonérték 15-20 %-át. A privatizációból és a külföldiek befektetéseiből származó (10-12 milliárd USD nagyságrendű) valutatartalék döntő hányada egy-szerű nyilvántartási összeg, nem a magyar állam tulajdona, hanem csak a külföldi befektetések "garanciális tartalékalapja".

A privatizáció befejeződött, az állami vagyon zömmel (60-70 százalékban) olyan multinacionális cégek tulajdonába került, amelyek a működő tőkéjük által termelt éves profit 80-90 %-át (összesen 2 milliárd USD/év nagyságrendben) kiviszik országunkból. Hasznuk egyébként nagyjából 15 százalékos (!) profitrátának felel meg, ami nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő mérték.

Mindemellett a magyar GDP döntő hányadát (80 százalékát) ezek a multi cégek termelik meg, - az ország gazdasági növekedése pedig jelenleg 100 %-ban rajtuk múlik.

Minden - a választási eredmények ismeretében sikertelenül folytatott - kormány- propaganda ellenére nem igaz, hogy a privatizációs bevételek, a restrikciós pénz-politika, a Bokros-csomag és egyéb megszorító intézkedések hatására rendbejött volna Magyarország fizetési mérlege! Mindössze annyi történt, mintha egy beteg magas lázát - csak tüneti kezelésként - lázcsillapítókkal lenyomták volna. Ám a lappangó betegség sajnos tovább pusztítja a nemzetgazdaság amúgy is ellenálló-képtelen szervezetét, amit az inflációs "hőemelkedés" is jól mutat.

Nem igaz az sem, hogy az ország külső adósság-állománya jelentősen csökkent volna. Országunk a hitel-kamatokat a bruttó adósság után fizeti, ami pedig 1994 óta is minden évben folyamatosan tovább növekszik. Ennek áttekintéséhez - meg-értéséhez és belátásához - elégséges figyelmesen áttanulmányozni (jómagam 3-4 éve ezt teszem!) az elmúlt 4 év MNB-jelentéseit, valamint az ÁSZ jelentését az államadósság ellenőrzéséről. Ezekből világosan, sőt, közérthetően kiderül, hogy a bruttó külső adósság forintban kifejezett összege évről-évre tovább növekszik, mintha mi sem történt volna! Mindösszesen annyi "történt", hogy a Nemzeti Bank a külső adósság-állomány egy részét belső (állam)adósságra konvertálta, miáltal 2 ezer milliárd forint adóssága kamatterheit közvetlenül átterhelte az állami költség-vetésre. Ez is hozzájárult, hogy az állami költségvetés 1998. évi kamatterhei már közel 1 ezer milliárd forintra rúgnak.

Többször is, újra meg újra megváltoztatták (kvázi összehasonlíthatatlanná tették!) az adósság-nyilvántartás belső szerkezetét, összetételét is.

Mindemellett az állam decentralizálta "az eladósodás lehetőségeit" is, miáltal a nemzetgazdaság valóságos külső adósság-állományának összevont kimutatása a jövőben "fizikailag" válhat lehetetlenné. (Ma már ugyanis az állam és a bankjai mellett a legkülönfélébb gazdálkodó szervezetek is felvehetnek külföldi hiteleket, ami kimutatott államadósságként ugyan nem jelenik meg, viszont a kamatok végső soron a nemzetgazdaság egészét terhelik.)

Mivelhogy a szocialisták a közvetlen politikai elődeik (MSZMP) által az 1970. és 1990. közötti időszakban keletkeztetett államadóssággal érdemben amúgy sem tudtak mit kezdeni, hát - hogy mégse' éktelenkedjék a szemünk előtt! - gyorsan szétkenték az adósság-kupacot, akárcsak egyszeri proletár a lakótelepi lakásának szőnyegpadlójára pottyant májpástétom-gombócot. A lényeg: a hamis látszat megőrzése...

Az 1993 és 1997 közti években Magyarországon reménytelenül pangott az élet, - nem volt kimutatható gazdasági növekedés, s a GDP lényegében megrekedt az 1989-es szint 60-70 %-ának megfelelő értéken, miközben a belső fogyasztás (a bérek, a jövedelmek, a nyugdíjak, a táppénz és az állami költségvetés: vagyis az elkölthető pénz, "a cash-flow") reálértéke minden évben minimum 5-10 %-kal tovább csökkent. Mindez elsősorban az állam által tudatosan ‘felpiszkált’ infláció (átlagosan legalább évi 20 százalék volt!) súlyos következménye, amelynek leg-főbb gerjesztőjeként, motorjaként 1995-től a forint ‘Surányi-féle’ ún. csúszó le-értékelését használták fel. A forint-leértékelés és a belső infláció kumulált össz-mértéke megegyezik, ami az ok-okozati összefüggés bizonyítéka. A belső infláció a kifelé tervszerűen deklarált "csúszó forint-leértékelés", vagyis a mesterségesen előidézett - a nemzetgazdaságra az állam által ráerőszakolt - devalváció miatt két-számjegyű még napjainkban is...

Nem az inflációt kell tehát "megszűntetni", hanem az állam mohó túlköltekezési vágyát és gyakorlatát, így mindenekelőtt a forint csúszó leértékelését, ami összes gazdasági bajaink legfőbb oka, hivatalos és intézményes előidézője. A csúszó le-értékeléssel ugyanis az állam éppen hogy a saját fokozódó túlköltekezését kívánta szentesíteni, legitimálni s bebetonozni, hogy állampolgárai áldozatos munkájának a hasznát mindenfajta fondorlatos adók és járulékok formájában zavartalanul fölözhesse le. Az infláció szándékos gerjesztésével az állam különös korrupciós ügyletet kötött: az állampolgárok, a magyar vállalkozók munkájának értéke automatikusan/folyamatosan értéktelenedik el, - míg az észrevétlenül eltűnő értékkülönbözet 20 %-ban a költségvetés, 80 %-ban a multik zsebébe vándorol.

Igaz, az állandó valutaleértékelés exportösztönző hatású, ami ideiglenesen cél-szerű intézkedés lehet egyébként magasan fejlett, tartós egyensúlyban működő gazdaság átmeneti fizetésimérleg-hiányának a gyors felszámolására. De nem egy krónikusan beteg, katasztrofálisan visszaesett, fejletlen iparú, depressziós mező-gazdaságú gazdaságban, amelyet már amúgy is többszörösen kiszipolyozott a hitelkamatok nyögve törlesztése és a több évtizedes külkereskedelmi cserearány-romlás! A folyamatos csúszó forint-leértékelés a magyar gazdaságot tévesen arra ösztönözte/kényszerítette (!), hogy minden iparcikkét és minden mezőgazdasági termékét, minden élelmiszerét vigye exportra, akár fél áron (forint/USD = 100-, majd 220 árfolyamon!) is, mert így relatíve látszólag jobban jár... Ámde mivel enni/fogyasztani valamit mégiscsak szükséges: létfontosságú élelmiszereket és fogyasztási cikkeket kell importálnunk!

Így magyar jonatán helyett holland zöldalmát, finom teavaj helyett „eeropúmós” -‘copyright’ by Horn Gyula - (szörnyű ízű) margarint, stb. ehetünk - 10-12-szeres áron.

Nos, ki lehet az, aki ezen a félőrült, ráadásul hasznosnak (sőt, szükségszerűnek!) kikiáltott tranzakció-sorozaton jól jár?! Az EU-tagországok gazdaságai, termelői és külkereskedői, a multinacionális cégek, a külföldi és a magyar bankárok. A magyar paraszt és minden magyar fogyasztó, állampolgár évek óta folyamatosan egyre rosszabbul jár, - társadalmi fogyasztásunk színvonala és összetétele egyre meredekebben elmarad a legfejlettebb országoké mögött. Éppenhogy ez a kamat-rabszolgaság legbensőbb lényege. Mindenünket eladjuk potom áron, csak hogy törleszthessük az esedékes (végtelenbe nyúló) adósság-szolgálatot, és hogy az ország OECD-kirakata messziről nézve harmonikus látványt nyújtson, miközben méregdrága, zömmel bóvli import-cikkek fogyasztására kényszerülünk, hogy azért mégse' haljunk éhen! Tíz év leforgása alatt a forintunk dollárviszonylatban kevesebb, mint a felére (100/220) értéktelenedett. Ez azt jelenti, hogy a tíz évvel ezelőtti fogyasztási színvonalunkért ma kb. kétszer annyit kell(ene) dolgoznunk. De ez már nem megy, ez a munkaintenzitás már meghaladná a dolgozó ember és a nemzetgazdaság teljesítőképességének legfelső határát...

A folyamatos csúszó leértékelés annak a tudatos/cinikus deklarálásával egyenlő, hogy a magyar nemzetgazdaság teljesítményének, a magyar ember munkájának az értéke automatikusan havi/évi x-százalékkal - mert nem is a mérték kérdéses, hanem az elv az, ami tűrhetetlen! - folyamatosan csökken a fejlett országokban élő-dolgozó emberek munkájának az értékéhez képest. A valuta-paritás arány-változása ugyanis pontosan ezt jelenti, ezt fejezi ki. Az USA gazdasága az elmúlt 5 év alatt tehát nagyjából 120 százalékkal növelte teljesítőképességét a magyar nemzetgazdasággal szemben. Más magasan fejlett országok valutáját (DM, jen, font, frank, stb.), azok forinthoz mért paritás-változását alapul véve kb. ugyanerre az eredményre jutunk, ami az állításaim igazolására perdöntő bizonyíték.

Mármost ezek után felmerül a kérdés: hogyan és mikorra fogjuk behozni, utol-érni az Európai Únió fejlett országait, - feltéve, hogy végre tényleg elkezdtünk növekedni?!

A választási vitákban az MSZP és a Fidesz között a legkiélezettebb kérdés volt, hogy: évi 5 százalékkal, vagy 7 százalékkal kell növekednie gazdaságunknak ahhoz, hogy elkezdjünk felzárkózni?

Én ma sem tudom ezt a vitát magamban eldönteni, még csak megjósolni sem tudom a szükséges index-értéket, - sőt, még annak meghatározását sem vállalnám szívesen, hogy: ugyan mihez képest?... Egyet viszont egész bizonyosan tudok. Növekedni akkor kezdünk majd el, amikor a forint/dollár árfolyam-index eddigi sorsszerűen tendenciózus emelkedése megáll, de legalább is huzamosabb időn át stagnálni kezd. Felzárkózni pedig akkor tudunk majd, ha ugyanez az index, vagy éppen mondjuk a forint/DM paritás-arány elkezd fokozatosan/folyamatosan meg- változni a forint javára!

Ameddig ugyanis nem fordul meg az eddig regisztrált trend, addig nemcsak hogy a felzárkózásról dőreség fecsegni, hanem ellenkezőleg: továbbra is változatlan ütemben húznak el tőlünk a fejlett országok, - az olló két szára tehát még tovább nyílik.

A felzárkózásunk elindításának legfontosabb alapfeltétele, hogy - hivatalosan és azonnal - megszűntessük a forint csúszó leértékelését. Azonnal meg is szűnne az infláció, mert nem lenne, ami gerjessze.

A kellemes, békés nyugalomban csendesen elkezdhetnénk, gyarapodni, - mind-annyiunk, Magyarország javára.


Az Orbán-kormány programjának kritikája

Szívesen vettem a felkérést, hiszen mindig vonzottak a nehéz feladatok.

A Fidesz-kormány programjának - amely a korábban meghirdetett 40 pontos választási intézkedési tervre épül - bírálata azonban nem elsősorban szakmai szempontból "problematikus", hanem érzelmi okokból.

Minden normális ember alapvetően optimista, reménykedő beállítottságú, így jó magam is ilyen vagyok. Mint minden becsületes magyar, én is szeretném erősen hinni, hogy vége a megpróbáltatásoknak, és most elindulunk felfelé.

Ha tehát kizárólag a szívemre hallgatok ("Listen to your heart!"), akkor már azt a bizonyos 40 pontot is elfogadom tökéletesnek, - a kormányprogram olvastán pedig egyszerűen dolgom végeztével, önfeledten dőlök hátra, hisz a benne meg-fogalmazott tennivalók következetes megvalósítása majd mindent megold.

Ha az ember semmit nem tud hozzátenni, hát ne is vegyen el belőle semmit!

Amennyiben azonban - mint ahogy erre eddig megélt 48 évem (és sajnos, nem engedhetek a 48-ból, mert Sándor András sem engedhetett belőle!) súlyosan megtanított! - mégis inkább az eszemre hallgatok, akkor azt kell mondanom: a program jó, végre van programunk, azonban mindezen ígéretek, törekvések természetesen csak annyit érnek majd, amennyi meg is valósul belőlük.

A Horn-kormány programjából nemigen volt mit elfogadnunk, mert az MSZP-nek 1994-ben, a hatalom újbóli átvételekor semmilyen programja nem volt. (Nem is csináltak semmit, majd egy ‘álló’ évig...) Ami ehhez képest a semmiből 1998-ra mégis megvalósult, az nagyjából a magyar nemzet és a magyar nemzetgazdaság szándékos tönkretételével egyenlő. (A gazdasággal korábban sok jót Antall sem tett, ám az nem volt szándékos.)

Az Orbán-kormány programja kicsit idealisztikus, kicsit utópisztikus, kicsit naiv, ámde összességében átgondolt, becsületes és jó szándékú program.

Idealisztikus abban, hogy azt hiszi: a jobb, a gazdagabb és boldogabb jövő meg-valósításához nem kell más, csak szorgalmas és tisztességes munka.

Utópisztikus abban, amennyiben a polgárt állítja a programja középpontjába.

Naiv abban, amikor a jövő felépítését a múlt leküzdése nélkül képzeli el.

Miért is mondom, hangsúlyozom mindezeket én, - a középkorú, középosztálybeli, "centrumos gondolkodású", sokgyermekes értelmiségi családapa?!

Mert az élettapasztalataim alapján jól tudom, hogy az ember bármilyen komoly eredményt - még stabil békeidőben is! - csak és kizárólag kemény küzdelem, meg nem alkuvó, szüntelen harc árán érhet el: a konfliktusok ‘nagy ívű’ elkerülése végső soron mindig veszteséget, vereséget eredményez. Hát még háborúban!

Nem elég tehát jól és becsületesen dolgozni, hiszen a családunkat és vagyonunkat meg is kell védenünk a tolvajokkal, a rablókkal, a csalókkal és a gyilkosokkal szemben, akik ellenségeink. Ha akarjuk, ha nem - vannak ilyen emberek...

A "POLGÁR" program-középponttá tétele azért utópisztikus, mert a klasszikus értelemben vett polgárság Magyarországon még mint vékony réteg sem létezik, - kialakuló csíráit az elmúlt másfélszáz évben több ízben is módszeresen kiirtotta a külső ellenség, vagy a belső diktatúra, - azután a legutóbbi évek kommunizmusa és privatizációja pedig egyszerűen felszámolta a polgári középosztály valamikori kialakulásának összes alapfeltételét is, amikor a magyarból azonnal világpolgárt akart erőszakkal kreálni, a nemzeti-polgári fejlődési lépcsőfok meggondolatlan kiiktatásával! A "szovjetek helyett" így minden hatalom a liberális bankároké, a kozmopolita tőkéseké, a multinacionális cégeké lett.

A Fidesz-kormánynak programja következetes és maradéktalan végrehajtásához először is meg kell teremtenie a polgárosodás valódi anyagi létfeltételeit, majd ezután "létre kell hoznia" magát a polgári középosztályt, a polgárságot, annak létrejötte után pedig a szuverén polgári nemzetállamot. Mondanom sem kell, hogy mindeme fejlődés megvalósítása minimum 3-4 kormánycikluson ívelhet át, - 4 év alatt már jó, ha a polgárosodás anyagi feltételei szűkösen megteremthetők. Mindamellett a Fidesz-kormánynak - nagyon kemény harcban! - le kell győznie önmagában, és önmaga környezetében is a kommunista/vadkapitalista múltat.

A múlt itt él és tovább pusztít közöttünk, mint az Aranyborjú imádatának leg-újabb kori manifesztációja, a liberális-kozmopolita hazugság-szövevény, ami önmagát liberális polgári demokráciának álcázva többpárti rabló-diktatúrát valósít meg egy szűk elit érdekében, és a nép ellenében.

Tévhit, hogy az egyszerű szerencsétlen, kizsákmányolt átlag-magyarokból álló szegény nép fiai kozmopolita világpolgárokká tehetők, anélkül, hogy valaha is egy független magyar nemzet büszke polgárai le(he)ttek volna. Tévhit, hogy a múlt legyőzése - vagyis harc! - nélkül felépíthető a jövő polgári társadalma. Tév-hit, hogy a gátlástalanul összelopott milliárdos vagyonokban és a legkülönbözőbb jól fizető állami vagy vállalkozási állásokban kvázi-polgári tulajdonosként, vagy menedzserként de jure és de facto bent ülő sok tízezernyi kripto-kommunista, de ‘szalonképes úriembernek’ álcázott rejtőzködő szoci majd néhány tucat fideszes kesztyűskezű, szakértő simogatására dorombolni, sőt, ‘tejelni is’ fog, és minden igyekezetét, energiáját és vagyonát mozgósítja a kormányprogram finanszírozása, illetve megvalósítása céljából. Márpedig náluk a pénz, a vagyon és a hatalom, - akkor is, ha néhány hete elvesztették a választásokat.

Harcolni kell hát. Nemcsak a társadalombiztosítást kell elvenni/visszavenni tőlük, hanem: a bankokat, a Nemzeti Bankot, a minisztériumokat, a sajtót, a Magyar Televíziót, valamint a föld-nagybirtokokat is. (Magánpalotáik, úszó-medencéik maradjanak az övék.) Ellenkező esetben a politikai hatalmat is vissza fogják szerezni, mert nagyon megszokták, hogy mindent birtokolhatnak.

Egyetértek a Fidesz-szel abban, hogy a polgár, mint eszménykép gyakorlati meg-valósításán, a polgár létfeltételeinek és jólétének megteremtésén munkálkodik. Ennél többet itt a Földön nem is remélhetnénk, hiszen az üdvözülés nem evilági kategória, - csupán csak a boldogulás. Ámde mi is jelentheti a polgári lét valódi fundamentumát? Az önálló, önellátó vállalkozó tevékenység, vagyis az öröklődő családi vállalkozás, a nemzedékeken átívelő teljes anyagi függetlenség. Miből is állhat a szuverén polgári nemzetállam? Az előbb meghatározott egzisztenciájú, független magyar polgárokból. A baj az, hogy a jelenlegi társadalmunkat sajnos éppen hogy csak az állampolgárok totális anyagi függősége, eladósodottsága és fizetésképtelensége, a hazai elitjével és a külföldi befektetőkkel, hitelezőkkel fel-vásárlókkal szembeni bérrabszolga-kiszolgáltatottsága jellemzi, éppen úgy, amint reménytelenül eladósodott, ezer lánccal gúzsba kötött, a Világbank és a multik által végletesen kizsákmányolt, és így sem anyagilag, sem politikailag nem lehet független a magyar nemzetállam sem. Hosszú még az út az EU-Kánaánig!

Arról sem szabad megfeledkeznünk eme kormányprogram olvasása közben, hogy legalább 4-5 millió magyar állampolgár napi életvitelének részletes átvilágítása valóságos katasztrófa-állapotot tükröz: a családok anyagi alapjait, tartalékait, egzisztenciális biztonságát a reformkommunizmus és a rendszerváltás, - belső morális összetartását pedig a fellazító liberalizmus verte szét. A családot eltartó középkorúak munkahelyük (már: akinek van!) elvesztésétől rettegnek, az öregek és a gyermekek is állandó nélkülözésben élnek. Az élethez alapvető fontosságú közüzemek díjai lassanként már ténylegesen kifizethetetlenek és állandóan tovább nőnek, az egészség és a társadalombiztosítás a gyakorlatban egyaránt nemlétező fogalmak. A táplálkozás minősége egyre silányabb, a tartós háztartási eszközök apránként végképp tönkremennek, kultúrára már egy fillér sem telik. A múlt meg-emészthetetlen, - elfogadható jövőkép pedig nincs.

Magyarország lakosságának legalább a fele számára a csatlakozásunk az Európai Únióhoz és a NATO-hoz távoli ködbe vész, de egyébként sem jelent semmit.

Ezzel szemben sok millióan egyáltalán nem biztosak abban, hogy - akár egy szál gatyában is! - megérik az ezredfordulót.

Mert közben nemzetünk egyre fogy. Ha az elmúlt 50 év alatt nem válik valóságos nőgyógyászati ‘iparággá’ a művi abortusz, - éppen 16 millióan lehetnénk.

Nagy Imre - 1956. szerencsétlen sorsú magyar miniszterelnökének - újratemetési szertartásán (1989-ben) a szakállas-ifjú Orbán Viktor vérpezsdítő szónoklatában hitet tett 1956. népszuverenitás-eszméjének megőrzése mellett, és követelte a szovjet csapatok azonnali távozását Magyarország területéről.

A népfüggetlenség (1956-os) eszméje, a semlegesség vágya azonban nem csupán annyit jelent(ett), hogy "Ruszkik, menjetek haza!", hanem azt is: "Amcsik, multik vinni ne jöjjetek ide, legfeljebb hozni, segíteni." Nem beszélve arról, hogy 1956-ban még egyáltalán nem voltunk oly reménytelenül eladósodva, mint ma, - a nép- függetlenség eszménye tehát reálisabb alapokra épülhetett volna. Az elmúlt 15 év alatt azonban a külföldi hitelezőink minden nemzeti működő tőkénket és vagyon-tárgyunkat eljelzálogosították, majd a ‘gengszterváltás’ után összes profittermelő vagyonunkat "felélte" a rabló privatizáció.

Jó, tudom: azóta nagyon megváltozott a világ - globalizáció, meg minden! Csak- hogy: amennyiben már a magyar szavak sem ugyanazt jelentik, akkor nincs miről beszélni...

Félreértés ne essék: mi nem vagyunk szélsőségesek, idegengyűlölők vagy más demagógok, - a helyünket nagyon is a középen határozzuk meg. Nem kergetünk álproblémákat, nem csinálunk bolhából elefántot. Nagyon is türelmesek, szívósak és kitartók vagyunk. Egyáltalán nem kívánhatjuk, hogy a Fidesz-kormány vissza- menőleg privatizációs statáriumot rendeljen el! Nem kívánhatjuk azt sem, hogy afféle ‘tételes elszámoltatás’ keretében minden Lupis, Kunos, Zemplényi, László, Kovács, Szekeres, Hujber, Palotás vagy Máté vagyonát kobozzák el. Bár némi iróniával meg kell, hogy jegyezzük: Kádár apánk óta tudjuk, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk, - amink van. Mármost a nevezettek profitja csak úgy szolgálhatná jól a még nem létező magyar nemzeti-polgári középosztály gyarapodását, a Fidesz kormány-programjának megvalósítását, ha a vagyonukat most, azonnal elvennék tőlük. Semmiből ugyanis nem lesz semmi. Az energia-szektor visszaállamosításáról most nem is szólva, ami pedig kifejezetten égetően szükséges lépés lenne...

Mi, az Új Idők keresztény, és '56-os magyar nemzeti szellemiségét őrző írók és szerkesztők - a független és érdekmentes igazság szószólói - egyelőre csupán azt szeretnénk látni, hogy Magyarországon ténylegesen és kézzelfoghatóan elindul a polgárosodási folyamat, hogy határozott kormányzati intézkedések születnek az állampolgárok anyagi talpra állásának, függetlenségük sürgős megteremtésének érdekében. Konkrét lépéseket szeretnénk már látni az állampolgárok és a nemzet-állam kamatrabszolgaságának a felszámolására, hogy ne csupán jogharmonizált koldusokként léphessük át az Európai Únió képzeletbeli kapuját, - hanem a lét-biztonságunk, a jövedelmünk, életszínvonalunk, valamint egyéb körülményeink, kultúránk és emberi méltóságunk, megbecsültségünk mértéke is megüthesse, el-érhesse a hőn áhított nyugat-európai színvonalat. Vagy legalább a portugált, vagy a görögöt...

Nagyon sokat gondolkoztam a kormány programján, amit persze mindenekelőtt közgazdasági szemszögből vizsgáltam, elemeztem, - lévén ez a szakmám.

A programot, annak főbb téziseit végül is három fő szempont szerint értékeltem: (1) Mi nincsen benne? (2) Mi az, ami kevés és gyenge? (3) Mi az, ami téves vagy direkt rossz célkitűzés? Ami jó, azt nem kritizáltam, hisz' nincs miért. Ez egy jó program. Csakhogy a megfelelő alapok hiányában - amelyeket fel kellene tárni, meg kellene teremteni, netán vissza kellene szerezni! - kicsit olyan, mint afféle ígéretgyűjtemény, ami csak lóg a levegőben. Tudom mindazonáltal, hogy a Horn-kormány hagyatékának az áttekintése, az átvilágítása, a valós források tételes fel-térképezése csak most, az átadás-átvétel jogi megtörténte után kezdődhetett meg. Lesznek is meglepetések: üres kasszák, eddig ismeretlen kormány-garanciák, el-kötelezettségek, felhördülés, hátra-mutogatás, pót-költségvetések, országgyűlési veszekedések, miegymás...

Az alapkérdés azonban nem változik: növekedni kellene, de miből, hogyan?!

Az Orbán-kormány programjában tulajdonképpen minden megvalósítandó fontos dolog benne van (sőt, esetenként még túlzott részletességgel is), téves vagy rossz célkitűzései pedig gyakorlatilag nincsenek.

Kevés és gyenge azonban az elérni kívánt célok konkrét, tételes megalapozása. A koncepció-alkotás szükséges "előzménye" a minél pontosabb helyzet-elemzés, én ehhez szeretnék a gondolataimmal hozzájárulni. Kellene ugyanis egy stabil bázis a múltról, a kommunista gazdasági örökségről alkotott reális és komplex érték-ítélet, amire a stratégiai terv legfontosabb prioritásai felépíthetők.

A napokban mutatta a tévé-híradó, amint Chikán Attila gazdasági miniszter meg-nyugtatta a nyugati államok nagyköveteit: Magyarország gazdaságpolitikája az irányát és a lényegi elemeit tekintve nem változik. A nagykövetek mind meg-könnyebbülten sóhajtottak fel, majd még kifejtették, hogy az elmúlt évek magyar gazdaságpolitikáját rendkívül eredményesnek tartják...

Ez a híradó-részlet engem mélységes aggodalommal töltött el.

A folyamatos gazdálkodás, a költségvetés, az üzleti terv alapja - egy család, egy részvénytársaság vagy egy nemzetállam esetében egyformán - az örökölt, vagyis a meglévő vagyoni (működő tőke-) helyzet, másrészt a folyó fizetések, a cash-flow (bevételek és kiadások) valamilyen egyensúlya.

Magyarország - mint független nemzetállam - vagyoni helyzete egyfelől felemás (tisztázatlan), illetve átmeneti, másfelől kétségbeejtően labilis, illetve sanyarú.

Végre fel kell leltároznunk, hogy egyáltalán mink van, pontosabban mink maradt. Ragyogó alkalom lehet ez arra is, hogy egyszer ‘s mindenkorra rögzítsük, mik azok a vagyontárgyak, portfoliók, amelyeket továbbra is, vagy újra tartósan a nemzetállam tulajdonában kívánunk tartani, működtetni és megőrizni. Tudom, hogy a felsorolásom néhány tételét a mai leltár másképpen minősíti, ám az én javaslatom átgondolt, következetes, és a polgári nemzetállam stratégiai érdekeit szolgálja. Ennek megfelelően: a termőföld (a nagybirtok), az energia-szektor, az ivóvíz-ellátás (vízművek), az állami lakásépítés (újból szükséges), a kórházi alapellátás (kórházak), a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a bányászat (a bányák), a termálvíz-kincs (források), a NATO-kompatibilis hadiipar, a MÁV, a Magyar Posta, a MATÁV, az Antenna Hungária, a MALÉV, az LRI, a MAHART, a BKV, a távolsági VOLÁN, a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Nemzeti Bank (jegykibocsátás és pénzverde), a Magyar Termőföld Bank (vagy Alap, Sándor András publikált ötlete alapján), az Agrárbank (a mezőgazdaság finanszírozására), Vállalkozás Fejlesztési Bank (kisvállalkozások hitelezésére), Kereskedelmi és Hitelbank (államilag is támogatott hitel-kihelyezések céljára), az OTP és a Postabank (a lakosság pénzeszközeinek kezelésére, legfőképpen a lakásépítések hitelezésére) tekintetében a magyar államnak kizárólagos, vagy minimum minősített-többségi tulajdonosnak kell lennie/maradnia. Ezen port-foliók működtetése, vagyonuk és hasznuk tulajdonjoga túlnyomó részében csak a magyar államot illetheti meg.

Ami a nemzetállam cash-flowját illeti: halmozott bruttó külső és belső adósság-állományunk összege cca. 45-50 milliárd USD-re rúg, ami a mai teljesítmények szintjén majdhogynem 1 évi teljes GDP-nek felel meg. A külkereskedelmi mérleg hiánya, illetve az egyre növekvő éhségű (és kamat-kötelezettségű!) költségvetési túlköltekezés következtében az ország fizetési mérlegének deficitje - hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de - állandóan fennáll. E tekintetben tehát mindig újabb, megújuló/bővülő külföldi hitelfelvételekre vagy befektetési célú tőkebehozatalra szorulunk, az egyensúly tehát rendkívül labilis, illetve folyamatosan romlik.

Az alábbiakban röviden megkísérlem felvázolni - a portfoliókezelés kapcsán már említett javaslataimon túlmenően - azon főbb prioritásokat, amelyek realizálása útján a magyar polgári nemzetállam fokozatosan megteremtheti függetlenségét a gazdaság működési egyensúlyának és az Európai Únióhoz történő felzárkózáshoz szükséges (évi 7 százalékos) növekedés folyamatos finanszírozásának biztosítása terén is. Mindez mellesleg a valódi politikai függetlenség feltétele is.

(1) Stabil (új), értékálló forint megteremtése, a csúszó leértékelés végleges be-szüntetése. Amíg a magyar valuta folyamatosan devalválódik, addig a tényleges felzárkózás matematikailag sem indulhat meg. (2) A nemzetállami tulajdonnak deklarált portfoliók visszaállamosítása (visszavásárlása). (3) Az állami költség-vetés átfogó és tételes revíziója, - vadonatúj szerkezetű és koncepciójú költség-vetés összeállítása, 1999-re is. (4) A lakosság, a lakásépítés, a mezőgazdaság, valamint a magyar kis-és közép-vállalkozások hitelezésére, finanszírozására komplex-új bankok, új bankrendszer felállítása. (5) A külső és belső állam-adósság teljes körű felülvizsgálata, a "kezelésének" elvétele a Magyar Nemzeti Banktól, - arra külön állami szervezet létrehozása.

A felülvizsgálat eredményétől függően újratárgyalás, átütemezés, törlés, és/vagy moratórium, illetve egyéb, más könnyítések kérelmezése a külföldi hitelezőktől. A magyar és külföldi bankok számára az állami költségvetés finanszírozásának szigorítása, illetve teljes körű megtiltása. (6) A termőföld-piac megteremtésére, a termőföld-tulajdon mobilizálására egy külön, ún. "Termőföld Bank/Alap" életre hívása, meghatározóan állami részvétellel. (7) Az új, összevont családi jövedelem-adózás rendszerének bevezetése, - már 1999. január 1-jei hatállyal. (8) Az alanyi jogon járó, teljes és ingyenes társadalom-biztosítás bevezetése, illetve visszaállítása. A teljes értékű állami nyugdíjrendszer visszaállítása. (9) Vadonatúj, általánosan kötelező olyan bérrendszer bevezetése, amely az át-meneti időszakban biztosítja a magyar személyi jövedelmek (mindenekelőtt a bérek és a fizetések) fokozatos felzárkóztatását az Európai Únió országainak átlagához.

Minden más kompatibilitás megteremtésével szemben alapvető elsőbbséget kell élveznie ugyanis a magyar polgári lakosság jövedelmi szintje szükséges mértékű felemelésének, mert a multinacionális cégek által foglalkoztatott magyarországi dolgozóknak - azonos minőségű munkáért - az anyaországival azonos bért kell kapniuk. Illúzió lenne ugyanis azt gondolnunk, hogy a termékek, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlása majd "szabadon" kiegyenlíti a személyi jövedelemkülönbségeket is. Az únióba-lépésünk után ezek konzerválódni fognak.

Egy-nyolcadnyi átlagos jövedelemmel belépni örültség, mert aki koldusként lép be, azt koldusként is fogadják, és az a későbbiekben is megmarad koldusnak...

Állami garanciát kellene nyújtanunk magyar polgárainknak jövedelmük kötelező kiegyenlít(őd)ésére.


Ott kinn, arra van az igazság!

Sosem fogom elfelejteni! Úgy 1978. táján barátommal részt vettem Győrben egy nemzetközi közlekedéstudományi konferencián. Az egyik híres-nevezetes, idős NDK-s tudós előadásában átlagosan 3-4 percenként fordult elő a "mátrix"-szak-kifejezés, amit a magyar postai szaktolmács következetesen, mindig: "matricá"-nak fordított. Eleinte csak sandán-lopva tekintgettünk oldalvást egymásra, - majd gátlástalan-gurgulázó, fuldokló nevetésben törtünk ki. Kiszera méra, bávatag, - mi több: tohuva bohu. Mindenki értetlenül, megrovólag nézett ránk, pedig a "király" volt meztelen, nem mi. Az előadás-sorozat befejezése után a társalgóban "svéd asztal" várta a tudományos erőfeszítésektől kiéhezett hallgatóságot. A svéd asztal akkoriban egyfajta egyszerű, magyaros vendéglátást jelentett: sült csirkecombot friss salátalevélen. A közlekedési tudományok valamennyi hű szolgája, a tudósok apraja-nagyja, mint a véres koncra a ragadozó vadak, úgy vetették rá magukat a csirkecombokra, miközben szabályszerűen majdhogynem fellökték és eltaposták egymást. Barátommal meg sem kíséreltük, hogy megközelítsük a pankrációba és az eszeveszett kétkezi zabálásba feledkezett tömeg közepén a rohamosan fogyó csirkecomb-halmot. Abbahagyhatatlan, hisztérikus kacagás vett erőt rajtunk. Mert

kétszer annyi "tudós" volt a teremben, mint salátás csirke-porció. Eszkimó - fóka.

Túl korán érkeztem a Gellért Szállóba. Így azután volt alkalmam néhány tisztelet-kört tenni a nemsokára kezdődő konferencia termében, és annak a környékén. Az oszlopok mögött két pincér jött felém nagy sietve. Az egyik álmélkodva-dühödten mutatott az emelvény mögött kifeszített selymen díszelgő óriás-betűs "reklám-szlogen"-re: "A polgári Magyarországért!" - "Ezt a baromságot!" - kiáltotta. A pincér szó szerint ezt mondta a társának, aki élénken helyeselt! Gyanítom, hogy egyikük sem volt sem kommunista, sem szélsőjobboldali; - csak az egyszerű nép átlagos fiainak megnyilvánulása volt ez. Nem tudták, hogy a reklám történelmi!

"A történelmi ‘igazság’ gyakran változhat (kommunizmus-reformkommunizmus-liberalizmus-kapitalizmus) - a beavatottak köre viszont mindig ugyanaz." Így aposztrofálta bevezető beszédében Orbán Viktor az összenőtt szocialista-liberális monetáris-restrikciós gondolkodás gazdaságpolitikai lényegét. Hálás közönsége (pl.: Pusztai Erzsébet és Barsiné Pataki Etelka) harsányan kacagott...

A Fidesz alkalmi borszakértője, Varga Mihály gazdasági kabinetfőnök nem akart elmaradni szellemességben főnöke mögött. Nem kívánt elmélyedni az egyensúly kontra növekedés, illetve, hogy csökken-e az államadósság, vagy csupán szét-osztották? piszlicsáré kérdéskörökben; - ezek szakértő elemzését meghagyta az utána szólóknak. Ellenben új vizekre evezett: "Némi fejtörést okozott számomra, hogyan is lehetne a kormány gazdaságpolitikáját röviden jellemezni. Néhány nappal ezelőtt egy borászati szaklap került a kezembe, ahol egy borversenyről szóló beszámolót olvastam. Az utolsó helyezett bor jellemzése így hangzott: Fülledt illatú bor, amitől hosszabb szellőztetés után is csak nehezen szabadul. Hízelgő típus. Óriási meglepetéseket nem tartogat. Mély, vörös színű, amely elnyomja a többi árnyalatot. Az illatnál viszont durvább az íz: egy kissé öreg hordóra is gyanakodhatnánk, kóstolva az italt. Nincs igazán egyben a bor, így aztán kissé egysíkú. Az első szippantásra megnyerő - még a méz is felsejlik -, ám utána hamar eluralkodik az alkohol. A Fidesz erre a másnaposságra kínál gyógyszert, amitől a polgárok feje már két év óta fáj. Ez a kormány hasonló a középkori orvoshoz, aki mindenre ugyanazt javasolja: eret vágni!"

Varga Mihály a vitanapon egy másik, még meglepőbb, spontán megnyilatkozást is tett. Már nagyban zajlott a későbbi, rögtönzött gazdaságpolitikai "kerekasztal-konferencia", amikor - a hangjában utánozhatatlanul atavisztikus reszketéssel - váratlanul felkiáltott: "Jujj, - egyébként itt van a teremben Bauer Tamás is!"

(Ma - némi időbeli ‘liftezések’ után - 2004. január 30-ikát írunk. Elaludtunk?!)

Aztán svéd-asztal. Hozott anyagból zsíros-szalámis, kolbászos és tojásos-sajtos szendvicsek friss saláta-levélen. Kétpofára táplálkozik, és vedeli a colát minden tudós gazdaságpolitikus, politikus és politológus. Lesz itt pirkadat, nem is sokára. Amióta kijöttem a konferencia-teremből, lényegesen jobban érzem magam. Ide-kint a társalgóban, a karzaton valahogy sokkal jobb a levegő. Itt kinn valahogyan minden egészen más. Szendvicsek között reménytelibb az élet. Azután hirtelen felocsúdom filozófikus kábulatomból, majd fellélegezve azonnal meglátom a félig nyitott, utcára nyíló ajtót is.

Ott kinn, arra van az igazság.


Tanácsköztársaságból banánköztársaság

Tiborc panaszbeadványa

az Alkotmánybírósághoz

Tisztelettel előre jelzem, hogy az alant következő halmazati panaszaim gyökerei mélységes mélyre nyúlnak, részint a magyar nemzet huszadik századi balsorsú történelmébe, részint az egyetemes emberi történelem azon konszolidált, boldog korszakába, amikor még a szeretet-jog, az isteni erkölcs, illetőleg a mózesi kő-táblák törvényei szabályozták a társadalom életét, és nem a bal-liberális hagymáz. Valamikor nagyon régen elveszíthettem a fonalat, és sehogyan sem vagyok képes újra felvenni, pedig legkevésbé se’ vagyok már koppány. Kiverte belőlem az élet. Problémáim leglényege a legitimitás körül forog, különös összefüggésben az ősi elvvel, amit - mint a mindenható Isten akaratát követő második legfontosabb jog-forrást - a népfelség elvének szoktunk nevezni. (Lásd még: Szentkorona-tan!)

Nem vagyok született lázadó; - önnön magatehetetlenségem, vagy értetlenségem minden ódiumát sem kívánom eme legmagasabb államjogi fórum nyakába varrni! Mégsem értem azonban, hogy pontosan hol, illetve mikor lett az összes kutyából nagyhirtelen szalonna, holott gyakorlatilag semmi más nem változott azon kívül, hogy a mozdítható értékeink nagyjából szőrén-szálán mind eltűntek. A számomra bizony makacsul úgy tűnik, mintha 1990. tájékán észrevétlenül áttértünk volna egy társadalmi Möbius-szalag jogi fonákjára, - jóllehet mi magunk sem irányt, sem oldalt, sem lépést, sem rendszert nem váltottunk. Lehetséges lenne, hogy a Föld fordult meg alattunk, miközben Csipkerózsaként átaludtuk az egészet?!

Kérem, nézzék el esendőségem, de földhözragadt, gyarló emberként szükségem volna valamiféle támpontra, jogi fogódzóra, ami kézenfogva átvezet engem és sorstársaimat az elterelt magyar Rubicon túlsó partjára, mielőtt végleg polgári jobblétre szenderülné(n)k! Okvetlenül válaszolnunk kell gyermekeink faggatózó kérdéseire, miszerint: (1) Dolgozzunk, vagy tőzsdézzünk? (2) Lakásra gyűjtsünk, vagy részvényekre? (3) Értékeket, családot alkossunk-e, vagy legyünk inkább mások egy portyázó falkában? (4) Fizessünk-e adót, tébét, nyugdíjjárulékot, vagy éljünk fel mindent, most/azonnal? (5) Mit is tekintsünk "létminimum"-nak? (6) Ki lehet "polgár"? (7) Szimplán hülyének néz minket az állam, és így nézzük mi is annak; - vagy ez az egész csak egy rossz álom?!

Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg "A mezei poloskák védetté nyilvánításáról", valamint "Az imádkozó sáska vallásszabadságának biztosításáról" szóló rend-kívül fontos és időszerű, eurokompatibilis törvények előzetes jogharmonizációját, illetőleg normakontrollját végzik - ám mégis, tisztelettel kérem, hogy amennyiben drága munkaidejük megengedi, válaszolják meg az alant következő legitimációs/ jogfolytonossági kérdéseimet! Személyes okból is érdekelt vagyok válaszaikban, ugyanis az elmúlt napokban éppen egy országos jelentőségű ügyben, fontos (very important) személyiség megbízásából meghallgatásért folyamodtam kancellária-miniszterünkhöz. Részletesen, kb. nyolcszor félórában körvonalazott kérésemet mindig azzal utasították el furcsa hangnemben, hogy Magyarország mégsem egy banánköztársaság, ahol valaki, nemzeti fontosságú ügyben, csak úgy felhívhatja a Miniszterelnöki Hivatalt!

Lenyűgöző Magyarország államformájának XX. századi fejlődése! Monarchiából tanácsköztársaság, a német fél-gyarmatból népköztársaság, a szovjet gyarmatból köztársaság - nemzetállamból pedig multinacionális banánköztársaság.

Konkrét jogi, illetőleg legitimációs dilemmáim, kérdéseim a következők:

Németh Miklós, a legutolsó előtti kommunista miniszterelnök leköszönése előtt felfedezte, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli a reformok súlya alatt össze-roskadt proletárdiktatúra államkasszájának büdzséjét. Az államadósságot, illetve annak szolgálatát Antall József rendszerváltó miniszterelnök minden hercehurca nélkül átvette. Meg sem kérdezte, miből is származott az. Ez az adósság azóta nagyjából megkétszereződött (a forint 8-10 év alatt két-és félszer gyengébb lett a dollárnál!), - nemzeti működőtőkénk (cca. 60 Mrd USD) viszont teljes egészében eltűnt az ún. privatizáció során. A polgári jólét alapja azonban nem a liberális szóbeszéd, hanem a stabil pénzügyi, jövedelmi és vagyoni helyzet. Na, éppen ez tűnt el! A hiteleket ugye nem mi vettük fel és költöttük el, hanem a kommunista diktatúra, mely távolról sem volt egy szabad demokratikus rendszer. A szocialista állam dollár-adósságát viszont az ún. rendszerváltás és az első szabad parlamenti választások (1990.) után mégiscsak maradéktalanul ránk terhelték. A privatizáció során eladott nemzeti vagyon bevételéből egy rézpeták erejéig sem részesültünk, az állam állítólag azt utolsó dollárig, mind a külső adósság törlesztésére költötte. Még matematikailag sem stimmel az egész! Miképpen vehettük át egy illegitim rendszer összes adósságterheit? Hová tűnt el az állami vagyon, illetve annak a privatizációs bevétele? Ki, mikor, és kit fog mindezért felelősségre vonni, és/ vagy elszámoltatni?

Külön jogi probléma számomra, hogy az ominózus 60 Mrd USD becsült értékű nemzeti működőtőke 1989-ig "társadalmi tulajdon" patetikus névre hallgatott, stílszerűen kifejezve azt a közismert tényt, miszerint azért kaptunk évtizedeken át mindannyian rendkívül alacsony béreket, hogy társadalmi (össznépi) tulajdonunk volumenét gyorsított ütemben gyarapíthassuk, mihamarébb utólérendő az élenjáró kapitalista országokat. Utól ugyan sosem érhettük őket, viszont sajnos a rendszer-váltás során komprádor/kollaboráns burzsoáziánkkal szívélyes együttműködésben gyakorlatilag mindenünket ellopták. A multi tanácsadó cégek adták a tanácsot az államnak: ki, mit, mennyiért vihessen el. A probléma lényege a következő:

(1) A T.T. 1989-ig minden magyar dolgozó kollektív tulajdona volt. (2) Mikor, milyen jogszabály alapján lett a T.T. állami tulajdonná, mikor államosították? (3) Miként válhatott a népköztársaság társadalmi tulajdona a köztársaság állami tulajdonává? (4) Ha a társadalmi tulajdonunk államosításáról legitim törvény nem rendelkezett, akkor milyen jogon értékesíthette azt az ‘új’ magyar állam? (5) Ha jogtalanul, akkor nem is a külföldiek lopták el a kollektív tulajdonunkat, hanem a magyar állam, mely csak úgy, hirtelen átvedlett szocialistából kapitalistává. De kiévé? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó jogállam egyetlen tollvonás nélkül megfosztja a népét minden tulajdonától? Sőt, ha még elszámolni sem tartozik a privatizáció bevételével?! A vagyonunkat elvették, a hiteleiket ránk terhelték. Jogszerű-e mindez? Miért nincs egyikről sem hiteles, mérlegszerű elszámolás?

A privatizáció miért a költségvetés-, az államadósság miért a Nemzeti Bank ügye; a kettő miért nem kapcsolódik közvetlenül mérlegszerűen egymással? Miért nem foglalkozik soha ezekkel a kérdésekkel a magyar parlament?

Az előzőek szerint a társadalmi tulajdonunk = az állami tulajdonnal, hiszen nem történt külön államosítás. A formális logika szabályai szerint (amire mellesleg az egész jogrendszerünk épül!) ez esetben a társadalom = az állammal, sőt, a nép-köztársaság = a köztársasággal! Előbbi állítás jogi nonszensz, hiszen az állam a társadalom erőszak-szervezete, nem maga a társadalom. Csakhogy pontosan ez történt! Az állam erőszakot tett a társadalmon, elvéve annak tulajdonát. Utóbbi állítás viszont döbbenetes következtetésre vezet: látszat-rendszerváltás történt, Szűrős Mátyás kikiáltása merő humbug, - a népet váltotta le, nem a rendszert. Amennyiben ugyanis az egyenlőség, a teljes jogfolytonosság fennáll a régi és az új állam(forma) között, akkor vagy az előző nem volt népköztársaság, vagy az utóbbi (a mai) nem polgári köztársaság. Valamit deklarálni kellene! Egymásét csak akkor vehetik át jogfolytonosan, ha lényegében azonosak. És láss csodát: az alkotmányunk ma is a régi, ugyanaz! Legitim lehet-e, ha a diktatúra észrevétlen megy át a demokráciába? Vállalhat-e effajta "jogfolytonosságot" a polgári demokratikus jogállam? Átveheti-e a demokrácia a diktatúra alkotmányát?

Az ismereteim szerint a polgári társadalom alapja a szabad és független polgárok jog-és esélyegyenlősége. De vajon lehet-e valaha is szabad és független polgár a társadalom azon tagja, kinek az állam elvette mindenét, a "társadalmi tulajdonát"? A magyar polgári állam éppen a polgári fejlődés anyagi lehetőségétől és esélyétől fosztotta meg a saját állampolgárait. De nem csak ez történt. Az állam a diktatúra által elherdált államkölcsönök összes terheit is "a polgárok" vállaira terhelte, mi-által még a nincstelen földönfutóknál is alacsonyabb szintre, a brazíliai őserdők gumicsapolóinak rabszolga-szintjére süllyesztette le polgárait! A magyar "polgár" óriási hendikeppel indul(t), - minél inkább vállalkozik, annál mélyebbre süllyed a kamatrabszolgaság mocsarába: tartozásai egyre csak nőnek.

Milyen valódi jogai vannak a nincstelen magyar rabszolga-polgárnak, akinek a tulajdonát elvették, vagyona nincs, állása bizonytalan, jövedelme éhbér, ám a közteherviselési kötelezettségei egyre elviselhetetlenebbek? Milyen fedezetre vállalkozzék a magyar polgár, ha egyszer semmije sincs? Ki ad hitelt a magyar vállalkozónak fedezet hiányában? Hogyan is áll esélyegyenlőség dolgában a hitelképtelen polgár? Miből gyűjtsön vállalkozási tőkét a nincstelen, éhbérből élő ember? Mik az esélyei a magyar állampolgárnak európaúniós polgárként?

Régi vesszőparipám a földtulajdon kérdése. A múlt század vége felé, de főként a huszadik században több szépreményű, ám végkimenetelében egyaránt sikertelen kísérlet is történt a magyar polgári középosztály megteremtésére. A politikusok/ történészek utólagosan többnyire külső okokra hivatkozva magyarázták meg a kudarcot. A lényegi, a belső történelmi/társadalmi ok azonban mindmáig rejtve maradt. Az tudniillik, hogy a magyar paraszt, a magyar mezőgazdasági kistermelő sohasem válhatott vállalkozó polgárrá, mert ehhez nem kapta meg a földet. A magyar parasztság munkájának a gyümölcsét, értéktöbbletét, profitját mindig is csak a rajta élősködők élvezték, vették tőle el. A paraszt megmaradt nincstelen bérmunkásnak a "szocializmus"-ban is, hiszen földjével bekényszerítették a TSZ-be. Márpedig a föld azé (kellene legyen!), aki megműveli. Most eljött az igazi végveszély, hiszen legkésőbb az európaúniós csatlakozás véglegesen kihúzza a magyar paraszt lába alól a talajt. Amennyiben multinacionális vállalkozók fogják felvásárolni, birtokolni és megműveltetni a magyar termőföldet, úgy semmi esély nincsen a magyar parasztok kisvállalkozóvá fejlődésére, polgárosodására. Akkor a paraszt, a nemzet túlélési génjeinek legvégső hordozója örökre betagozódik az új világrend jellegtelen kamatrabszolga millióinak szürke tömeg masszájába.

Lehetséges-e a parasztságunk polgárosodása földtulajdon nélkül? Hihető-e a kormány polgárosítási törekvése, ha a termőföld tulajdonjogát éppen úgy meg-vonja művelőitől, mint ahogyan a rendszerváltó kormány elvette a társadalmi tulajdont az egész társadalomtól? Mi lesz a nincstelen parasztok sorsa?

Magyarország 1988-tól, akárcsak egy igyekvő, stréber tanuló, nagysietve sajnos kritika nélkül átvette a nyugateurópai kapitalista adórendszert (ÁFA, SZJA, stb.), valamint kidolgozta és be is vezette az egyetemes/nemzetközi társasági tulajdon megvalósítását célzó átalakulási és társasági törvényeket, anélkül, hogy mindezt hozzákapcsolta volna a magyar társadalom polgárosodásának követelményeihez. A polgárosodás szükségességének és megvalósításának szempontjai egyszerűen csak kimaradtak a rendszerváltás "prekoncepció"-jából. Az alkotók nyilván úgy gondolták, hogy a magyar nemzet tulajdon nélkül, tetemes adóssággal a hátán is képes lesz majd sikeres egyéni vállalkozóként önerőből polgárosodni, illetve svéd adórendszerrel és albán bérekkel, mint éhbérmunkás-polgárság (!?) vonul majd vígan be az Európai Únió közös karámjába.

Legitim volt-e az ország tőkéjének "társaságosítása", átalakítása, valós belső részvényvásárló-erő megteremtése nélkül? Miért nem került sor "társadalmi részvények" kibocsátására, miért nem válhattak a munkavállalók társadalmi (kollektív) tulajdonuk révén a működőtőke, az átalakult társasági tulajdon első részvényeseivé? Miért nem került sor szelektív kárpótlás helyett "földosztás"-ra? Kinek az érdekeit képviselték valójában a rendszerváltó kormányok?

A rendszerváltás villámgyorsan széjjel verte "a szocializmus" közigazgatását, ám nem hozott létre helyette működőképes újat. Primitív, összevont formában életre hívták a megyei "főispáni" (jegyzői) szisztémát, ámde semmilyen (pénz-)eszközt, illetve valódi hatáskört nem biztosítottak, nem delegáltak a szervezethez, így az végig holt térben mozgott. A közigazgatási rendszer földrajzi, területi tagozódása 1995. óta már a látszatot sem őrzi, gyakorlatilag nincs. Magyarország térképén különálló közigazgatású (helyhatóságú) városok "működnek", megoldhatatlan feladatkörrel, valós/mobilizálható vagyon és főleg a szükséges likvid tőke nélkül, immár kezelhetetlen nagyságú hitelállománnyal, a végletekig eladósodva.

A városok közötti földterületen pedig közigazgatási szempontból a senki földje helyezkedik el. A mai helyzet azonban nem csupán pénzügyileg katasztrofális (a városok minden vagyonát jelzálog terheli), hanem jogi/közigazgatási értelemben még inkább. A középkori Magyarország feudális közigazgatási rendszere, amely a földdel kapcsolatos bármilyen jogi kérdés rendezését is helyben megoldotta - szakmailag nagyságrendekkel kifinomultabb, működőképesebb és modernebb (!) volt a mainál. Áttekintve a korabeli közigazgatási-és földtörvényeket, szembetűnő az alkotók egységre törekvése, gondolkodásának jogi tisztasága; továbbá, hogy a jogi szabályozás mennyire megfelelt a reálfolyamatoknak vagyis a hétköznapi élet valós követelményeinek. A társasági törvény vagy a földtörvény mai formájában - különös összefüggésben az indokolatlanul siettetett európaúniós csatlakozással! - egyrészt önellentmondások valóságos tárháza, másrészt nem felel meg nemzet-gazdaságunk stratégiai, illetve polgárosodásunk valós érdekeinek. Az egyetemes/ nemzetközi társaságosítási törekvések/megoldások teljesen idegenek a magyar viszonyoktól, a realitásoktól. Legitim-e a mai területi közigazgatásunk hiánya/ működésképtelensége? Mi lesz az eladósodott városi önkormányzatok sorsa - a felszámolás? Miért nem állítjuk helyre a magyar földtulajdon ősi törvényeit? Miért szükséges a termőföldünk egyetemes/nemzetközi társasági tulajdonná alakítása? Mik a polgárosodás Kormány által elképzelt jogi/pénzügyi alapjai?

A magyarországi (politikai és gazdasági) rendszerváltás legmélyebb sajátossága az abszolút kiterveltség, a rendkívül fegyelmezett, szervezett végrehajtás volt. Az előkészítők már akkor jó előre kifundáltak, „levajaztak” minden, majd évekkel később bekövetkező "spontán" történést, amikor az egyszerű magyar emberek még stabilan megdönthetetlennek hitték a szocialista tábort, élén a nagy Szovjet-únióval; - sőt, a glasznoszty és a peresztrojka hírére új lendületet kapott az MSZMP tagtoborzása is. A színfalak mögött már javában folyt a majd megszűnő állampárt illegalitásba vonulásának, ‘történelmi és rendszerváltó’ pártokba szét-rajzásának megszervezése. Lázas sietséggel zajlott le az átmenet jogi/törvényi alapjainak megteremtése, a politikai nómenklatúra és az állami titkosszolgálatok személyi állományának, kapcsolatrendszerének átmentése, majd az ún. "spontán privatizáció", az állami működőtőke intézményes széthordása. Különös gondot fordítottak a tisztakezűség látszatának komplex megőrzésére, nehogy évek múltán valaki "realizálja" Antall József híres mondását: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!". A valódi forradalom visszamenőleg semmisnek nyilváníthatta volna a rendszerváltásnak nevezett nemzetközi ingyencirkuszt. Az MSZMP "hivatalos" és titkos állománya konkrét megbízatással részben letűnt, felmelegített történelmi pártokba, részben vadonatúj szerveződések köpönyege alá bújva, oda beépülve, elkezdte az újtípusú kommunista (bolsevik) pártok szervezését. Hamarosan létre is jött a plurálisan ‘decentralizált’ bolseviki rendszer, a parlamenti hatpártokrácia. Minden össze is zavarodott, 10 év alatt mindegyik párt teljesen másnak bizonyult, mint aminek eredetileg hirdette magát. Átalakultak, megszűntek és összeolvadtak. Az egyetlen kiszámítható és logikus fejlődés eredményeként a szocialisták végre meglelték önazonosságukat - valamennyien újkapitalistává váltak. Legitimek-e a rendszerváltás pártjai? Legitim-e, ha egy párt hamis ígéretekkel vezeti félre a választóit, majd győzelmét követően előzetes programjával abszolút ellentétes kormányzásba kezd? Meddig terjed a politikai hazudozások jogi tűrés-határa? Legitim/nemzeti pártpolitika és törvényhozás szolgálhat-e külföldi érdekeket? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó pártok blokkolják a társadalmi/politikai mobilitást? Nem bolsevizmus-e a törvénykezési voluntarizmus?

Nem jelentene olyan életbevágó problémát a valódi demokrácia teljes hiánya, ha működne a társadalombiztosítás, és lenne szociális biztonság. A nincstelenség, a nyomor, a betegség, az elesettség, a kilátástalanság sokkal nehezebben szokható meg, mint a politikai jogfosztottság. Milyen polgári demokrácia az, amelyben az állampolgárok nem képesek kifizetni a villanyszámlát? A polgári fejlődés alapja a biztos munka, a stabil megélhetés, a növekvő jövedelem és a vagyoni gyarapodás. Nem európaúniós kamatrabszolga/bérmunkás világpolgárok, hanem jólétben élő, öntudatos, lélekben/erkölcsben is gazdagodó hazaszerető állampolgárok akarunk lenni. Döbbenetesen aljas egy szemfényvesztés, amit a folytatólagos kormányok a társadalombiztosítás ‘jogcímén’ évtizedek óta elkövetnek a magyar nemzet ellen. A társadalombiztosítás az egyenértékek kölcsönös cseréjén alapuló szerződéses jogviszony, és nem pedig valamiféle újtípusú adótétel, amivé a legújabb kormány igyekszik azt tenni. Nem szívesen példálódzom a mások életével, így a magam példájával élek. A társadalombiztosítás a rendszerváltás óta eltelt 10 évben csak a magam személyes jövedelemtermeléséből cca. 40 millió forint tiszta bevételre tett szert, amit teljes egészében el is herdált, miközben jómagam utoljára 1985-ben voltam körzeti orvosnál. (Nem szólva az egy egész életen át fizetett nyugdíj-járulékról, amelyből valószínűleg egy árva fillért sem fogok nyugdíjként vissza-kapni! Ténylegesen befizetett összegeim puszta bankkamataiból ragyogóan meg kellene élnem - mostantól, egészen halálomig.) Jogszerű lehet-e a társadalom-biztosítás (mint szerződés) szimpla adótétellé silányítása? Vajh’ esélyegyenlő-e az állam előtt a magánszemély és az állami nagyvállalat? Legitim-e évtizedes befizetéseink intézményes ellopása? Lehet-e jogalapja (!) a ‘tébét’ nem fizetők felelősségre vonásának? Legitim-e nyelvi értelemben a ‘társadalombiztosítás’ elnevezés hivatalos használata?

A hivatalos és a hétköznapi beszédben használt szavaink mintha csak az eredeti fogalmainktól egészen eltérő, merőben más jelentést hordoznának. Jelbeszéd az életünk, mást mondunk, mint amit gondolunk. Bábeli nyelvzavar, fogalomzavar minden mennyiségben. Tovább él bennünk - mint posztkommunizmus - az a kor-szak, amikor mindennek ‘fedőneve’ volt. Sőt, a hazugságok is tovább szövődnek. Mostanában már semmin nem csodálkozom. Szinte teljes egészében végigéltem a szovjet hadsereg ideiglenes magyarországi állomásozásának alig 45 éves idő-szakát - ám távozásuk óta is folyamatosan tapasztalom, hogy a legsötétebb odúk és politikai szándékok legmélyén mindmáig ugyanazok az erők lapulnak. Talán azért, mert a bolsevikok 1917. óta folyamatosan lábbal tiporhatják a népfelség szent elvét, amit még ma sem vagyunk képesek újra érvényesíteni.

Különösebb illúzióim a nyugati féltekét illetően sincsenek. Az én kis legitimációs kérdésecskéim mégiscsak szolíd sóhajtások ahhoz a gurgulázó hörgéshez képest, ami az óceán túloldaláról hallatszik. A Világ Ura (értsd: 1999-ben) egy pettingelő szaxofonista, akinek a bűnbánó tekintete a nyitott sliccén át merevedik az Arab-öbölre. Szerencsére jött a Ramadán.


Minden szinten megélhetési bűnözés

Megmondtam volna jó előre, mi várható, - persze, ha megkérdeztek volna.

De nem tették. Senki sem tette.

Újra rengésszerűen zuhan a BUX-index a Richter-skálán, most ezúttal az oroszok tőzsdéje miatt, - éppen úgy, ahogy Nostradamus is megjövendölte volt.

Egyesek BUX-ája emiatt - pontosabban a Fidesz választási győzelme, és radikális postabank-politikája miatt - kicsit kevésbé lesz tömött. Szomorú.

Globalizálódás és globális felmelegedés.

Ahogy a Sláger-rádióban a hirtelen nyártól teljesen bezsongott Eszter és Piros kürtölik világgá: "Meleg van, az országban 33°C az átlagos hőmérséklet, Buda-pesten (ahol mindig, minden NAGYOBB! - a szerző) most 36°C-ot mérnek, de a kánikula még várat magára...!" Meg egyelőre még a visszarendeződés is. Mi lesz még itt?!

A magához tért Népszabadság ím’ teljes frontot nyitott. Most majd mindannyian - mint egy folytatásos képregényből - megtudhatjuk a teljes igazságot...

Orbán Viktor, Kövér László és Simicska Lajos 1000-1000 (vagy a testvéreik is -3600?) kemény magyar forint betétjük erejéig kültagjai voltak egy (vagy hét?) le-tűnt és eltűnt betéti és egyéb társaságnak, amelyhez noch dazu köze lehetett Stumpf Istvánnak és Gansperger Gyulának is!

Az egész (kormány-)társaság MOST WANTED, 1000 forint fejenkénti vérdíj erejéig!

Most - WANTED - azután majd sorjában kiderül minden gazság.

Hiszen az SZDSZ-ről már régen tudjuk, hogy nem szabad és nem is demokrata, - sokkal inkább mindenki mást mindenhonnan kirekesztő. Az MSZP-ről is be-bizonyosodott, hogy nem szocialista, hanem elsősorban szintén kirekesztő.

A májusi választások után úgy érzik, hogy az ellenfél most őket rekesztette ki - szerintük indokolatlanul - a kormányzás folytatólagos örömeiből.

Most - WANTED! - a Népszabadság bemutatja nekünk, hogy a Fidesz először is nem fiatal, másodszor pedig...

Most - WANTED! - a Hujber-vállalkozások és az Olajgate családfája, a Tocsik-pénzelágazások (Budai-Boldvai, taxisofőr, Utilitás Rt., György Péter, stb.) és a Postabank többszörös konszolidációja után végre bebiflázhatjuk a gyanús Fidesz-társaságok törzstőke adatait is, - "100 forintnak 50 a fele" tűrési pontossággal... Mindössze 1 ezer/1 milliárd a két "befektetési térkép" léptékeinek a különbsége!

Most azután Popper Péter folytatásokban közli majd "a mini-duce" Orbán Viktor és a többiek részletes poszt-szocialista pszicho-analízisét, Farkasházy Tivadar pedig folytatásos jegyzetet olvas fel a Napkeltében: "A jettegett Ojbán Viktoj gyejekkoja" címmel. Megírják majd hétről-hétre, hogy ezek a fiúk már tizenéves korukban is előszeretettel simicskázták el pl. egyszerű szüleik és játszótársaik keservesen megtakarított pénzecskéjét és/vagy portfolióját. Hogy azután alig fel-nőtt korukban már az ÁPV Rt.-ben és az APEH-ben folytathassák tovább ugyan-ezt. Közismert politológusok csámcsogva elemzik majd visszamenőleg a Fidesz megalakulásának rejtélyes és baljós személyi konstellációját, a pápai triumvirátus (Orbán, Áder, Kövér) első bűneit...

De persze más ügyek is napvilágra-, illetve toll-és foghegyre kerülnek majd!

Hiszen mindenki potenciális szélsőjobboldali veszély, aki valaha nyilatkozott a Demokratának (mondjuk: 1996. május 2-ikán) -, minek alapján ugyanez a hetilap (1996. augusztus 8-ikán) megjövendölte a nyilatkozó közeli miniszterelnökségét. A barátaik, munkatársaik, ismerőseik, íróik és olvasóik - egytől-egyig elvetemült cinkosok. De még azt is felplankolják majd, hogy felelős fővárosi BKV-vezető hogyan nyilatkozhat olyan lapnak (1998. augusztus 13.), mint a Magyar Fórum?! Minden magyar minimum köztörvényes, aki nem posztkommunista, szoci, vagy liberális.

A józan eszünk azt diktálja, hogy ezt az egész, 1990. óta plurálisan elszabadult gyűlölet-baromságot most kéne végleg abbahagyni, amíg még ép/élő emberek találhatók a magyarság BESZŰKÜLT AGYÚ ÉLETTERÉBEN, a szűk Kárpát-medence 93 ezer négyzetkilométerén. Látni kell, hogy a rendszerváltás óta oly-mértékben és szinte kizárólagos vitalitással CSAK A POLITIKAI PARLAGFŰ szaporodott el országunkban, amitől már mindenki súlyosan allergiás...

Rendszerváltás. Nemzetből - hivatalosan és intézményesen, nemzetközi jogilag is - immár átalakultunk díszes társasággá. Ólvéz-betéti társaságokká. Amelyek nem termelnek, csak fogyasztanak, összevissza átalakulnak és összeolvadnak, mindent eltüntetnek maguk körül, ami mozdítható, majd eltűnnek maguk is, mint a kámfor.

Eladósodtunk, kamatrabszolgaságba hajtottak bennünket a tankok után a bankok. Amelyeket már legalább tizenhétszer konszolidáltunk, miután a tőlünk össze-lopott tőkéjüket is újra meg újra "kikölcsönözték", az utolsó fillérig, elverni a haveroknak. A társadalmi tulajdont elkótyavetyélte az Állami Vagyonügynökség, és temérdek parazita tanácsadója, - az állami költségvetést (minden elágazásával együtt) elprivatizálták a bankok (lásd pl.: államkötvények kamata), a bankokat ki-fosztották a lefektető befektetők, az állami működő tőkét felélte a mohó kontra-szelektált szoci-nómenklatúra menedzsment. Liberális mókuskerék.

Ezek után, miután már mindent eltüntettek - egyenesen minket fogtak a kipusztult marhák helyébe az üres szekér elé, hogy mennénk felszántani nekik az ugart. Ám kiderült, hogy kezdetleges technikánkkal oly alacsony termelékenységre vagyunk csak képesek, ami a szinten tartó egyszerű létfenntartásunkat sem teszi lehetővé. Kuncze és társai ekkor államilag/intézményesen feltalálták a spanyolviaszt: az ún. "megélhetési bűnözés"-t, ami a lényegét tekintve eltűri a szegény emberek pitiáner szabadrablását, adócsalását a fillérek, a garasok és a pennyk szintjén, mi által - hisz ugyanez volt a Kádár-rezsim működtetésének filozófiai epicentruma! - egy rövid ideig még zavartalanul tovább élhetünk.

A vállalkozások megszégyenítésére feltalálták a kényszer-vállalkozó fogalmát, - aminek a legbenső lényege a nagy ívű gondolat, miszerint minden magyar szíve-joga apránként/fokozatosan, önállóan, kvázi-szabadúszóként éhen dögleni.

Fantasztikus/grandiózus, globális/monumentális, tragikomikus/kényszerű magyar- össznemzeti paradigmaváltás ez! Minden magyar mindkét fülén - miként gyerek-fülön a meggy-párok! - rádiótelefonok lógnak, mikor szabálysértő vállalkozóként rozsdás Ladákon repesztenek naponta vágyaik netovábbja, a megélhetést, vagy annak csak a reményét biztosító nagyváros felé. Lyukas zsebeikben és kopott táskáikban svindli szerződések és hamis számlák lapulnak, - amelyek szomorú lényege többnyire mindössze annyi, hogy valószínűleg hibátlan és maradéktalan teljesítés esetén sem tartozik senki senkinek semmivel. Amennyiben suttyomban mégis gazdát cserél némi készpénz, amögött viszont többnyire nincs semmilyen teljesítmény, - de bizonylat bizonyosan nincsen róla. Csal és hazudik mindenki. Dunát lehet rekeszteni a különféle, néhány ezer forintokból alakult nemlétező (fantom-)társaságokkal: a bétékkel, a káeftékkel, az ertékkel, - a vállalkozókkal, az ügyvezetőkkel és tisztségviselőkkel. Pénze csak az államnak és a konszolidált bankjainak van...

A fiktív vállalkozások pedig arra valók, hogy a zsozsót az államtól, a bankoktól és egymástól simán lenyúlják, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mindenkinek jut belőle jutalék, hogy nehogy elszólja magát. Ezért vannak tele többek között az állami költségvetésből táplálkozó "cégek" fiktív foglalkoztatottakkal is. Van aki jutalékot kap, van aki megbízási díjat, van aki "munkabért". Vagy tiszteletdíjat...

Hitelek, hitelfedezetek, jogok, jelzálogok, ingatlanok, székházak, bevételek, port-foliók, piacok, - cégek, pénzek, vagyontárgyak és személyek tűnnek fel és el, sűrű egymásutánban.

Végezetül a rablókból pandúrok lesznek, - a pandúrokból pedig rablók.

Tulajdonképpen ez minden rendszer-, illetve kormányváltás lényege, és nemcsak minálunk!, hanem minden földrészen, szerte a nagyvilágon...

A szegény magyar ember nagy szerencséje, hogy jóval hamarabb éhenhal, mielőtt megvalósulni láthatná nagy gondolkodók merész álmait: előbb csak Európa, majd az egész Glóbusz népességének egyetlen Világállammá egységesülését, - Huxley, Wells, Orwell, Lenin, Lennon (:"And the World will be as one."), - vagy ha úgy tetszik, Francis Fukuyama szép új világát.


Ezerszer ezerszeres túlerő

Ezerszer ezer éppen egymillió. Egymilliószor ezer egyenlő egymilliárddal...

A Fidesz-felsővezetők "társaságainak" kvázi-cégbírósági vagyonadatairól szóló Népszabadság-híradások 1000 és 3600 forintos készpénz-befektetésekről, illetve vagyoni betétekről szólnak. Az ifjú demokraták tehát mindösszesen ennyit tudtak befektetni...

Máté László (volt?) MSZP-alelnök - állítólag már nem is létező (és a malmok?!) - vállalat-birodalmának egyik gyöngyszeme, a KORDAX, még ma is, változatlanul 20 milliárd forint körüli adóhátralékkal tartozik az államnak. Ám erről megszűnt minden híradás. De arról sem ír a Népszabadság/Népszava duó, hogy mi, vagy ki (ti. Máté László személye) az üzleti összefüggés a WÉS Rt., az Űrgammák tévé-sorozat, valamint az MSZP között. Ez is épp olyan lerágott csont lenne, mint a Tocsik-Vektor-ügy, vagy a még ki sem pattant fővárosi korrupciós botrány?!

Princz Gábor bankárzseni irányító keze alatt - különböző közismerten rejtélyes ingatlan vagy portfolió-tranzakciók lebonyolítása mellett (pl. Gerbeaud-palota/ Palotás?) - cca. 100 milliárd forint készpénz tűnt el (legalábbis ennyi a beismert halmozott veszteség), nyilván a kisbetétesek és az adófizetők pénzéből... Mert amennyiben Princz pl. nagy fehér tőzsde-cápákat károsított volna meg milliárdos nagyságrendben, akkor (1) már nem élne, - (2) régen börtönben ülne. Miért nem indul(t) azonnali vizsgálat a nyilvánosság teljes bevonásával annak kiderítésére, hogy kik számára, milyen feltételekkel "kölcsönzött ki" ennyi pénzt, ami - hogy, hogy nem - egytől-egyig bedöglött hitellé vált?! Miért is nem közli a független, demokratikus magyar sajtó a Postabank legnagyobb adósainak a tételes listáját? Nem publikus? Netán a csirkefogás üzleti és/vagy államtitok?! Meddig még?!

Egy évvel ezelőtt a Magyar Televízió Rt. produkciótervezési igazgatója (hivatali számítógépe memóriájában) még rendelkezett ‘egy szupertitkos’ listával, amely azok neveit (és összegeit) tartalmazta, kiknek - mint legerősebb televíziós média-lobby-vezéreknek - a zsebébe vándorolt az MTV Rt. éves produkciós költség-vetési összegeinek a döntő hányada. Eszerint a cca. 15-20 milliárd forint 80 %-a minden évben nagyjából ugyanannak a 150 embernek (sztárproducereknek + a holdudvaraiknak) a zsákmányát képezte. Tehát minimum százmillió forint per fő! Ügyes... De vajon létezik-e még valahol ez a lista? (Mert a produkciótervezési igazgatói beosztást Horváth Lóránt, MSZP által ‘kinevezett’ ügyvezető alelnök már régen megszüntette.)

A híradások szerint súlyos milliárdokat megutaztatható és százmilliókat eltüntető Kunos és Kovács bankárok, illetve Zemplényi még mindig szabadlábon vannak.

Polgárok! Tiszteljétek a Törvényt!

Horn, Szekeres, Boldvai és még sokan mások százmilliós-fürdőmedencés hegyi villáikban nosztalgiáznak. Állampolgárok, fiatalok! Építkezzetek szorgalmasan és ne felejtsétek el befizetni az ÁFÁ-t! De nehogy visszaigényeljétek!

Dr. László András Co-Nexus-vezér, a hírhedt 4 milliárdos ÁVÜ-ajándékvagyon 8 milliárdos (meg is lehetett duplázni) "másodkéz-felszámolója", az egyszer még fel is épülő Déli Autópálya önkormányzati "jótevője" (amiről mindenki hallgat, mint tehénlepény a fűben!) állítólag titokban meghalt. A halála és a temetése épp-olyan rejtélyes volt, mint az élete. Mert abból is legalább kettő volt, - sohasem tudhattad, mikor/melyik az igazi. Híradások most sincsenek/voltak róla. Barátai, tisztelői részéről - akik valamennyien "belőle" éltek, illetve gazdagodtak meg! - sem jelent meg egyetlen emberi búcsúszó, vagy nekrológ. Ha meghalt, nyugodjék békében. Az egy Isten nyugosztalja.

A felsorolt összegekből és összefüggésekből láthatóan - hát még láthatatlanul! - a cím szerinti nagyságrend-váltószámok, pénzhatalmi koefficiensek kerekednek ki. Akié ugyanis a pénz, a vagyon, - azé minden hatalom.

Másképp nem is nagyon lenne érthető, hogyan is lehetséges a Kurír, a Hócipő, a Napkelte, az Űrgammák vagy a Postabank virulása, pénzszórása, mindig újbóli feltámasztása. Miközben a hirdetés nélküli - ám mindig mélyenszántó mondani-valójú - Új Idők nem képes megfinanszírozni a hetilappá alakulást sem. Pedig tartalmilag hovatovább ‘fontosabb’ és tárgyilagosabb kormánylappá lettünk, mint pl. a Napi Magyarország. Mert mi a jót is, a rosszat is megírjuk, ráadásul mindig csak a színtiszta igazságot. Nem a Kormány dicséretére, hanem a jobb jövőért, s az utókornak...

Gyönyörűek, sokatmondóak ezek az ezerszer ezerszeres váltószámok. Mutatják a magyar működő tőke, a politikai hatalom vagyoni erőkoncentrációját. Ezrek kezében vannak a súlyos tízmilliárdok. Tízezrek kezében vannak a milliárdok és a százmilliók... De nem én dobálózom a milliárdokkal, hanem ők, - az elit, a felső tízezer! Azelőtt nem így volt. A társadalmi tulajdon - MINDEN, AMI VOLT! - egyszerre volt mindenkié, és voltaképpen senkié sem. Aztán jött a rendszerváltás: néhány-tízezer (a felső!) zenés jogi és könyvvizsgálói kísérettel kikiáltotta magát az egész mindenség tulajdonosává - Szűrös Mátyás pedig a köztársaságot. Meg is lett az eredmény: a felső százezer meggazdagodott, kilencmillió-kilencszázezer elszegényedett.

A politika ennek csupán egyszerű tükörképe: tízezrek uralkodnak milliók felett.

Ez a helyzet azonban 1998. májusa óta alapvetően megváltozott. Olyan fiataloké, olyan új generációé lett a tényleges politikai hatalom, akiknek csak 1000, illetve 3600 befektetni való forintjuk, portfoliójuk van, pontosabban volt.

Az önmagát vagyonilag és hatalmilag - hiszen a kettő egy és ugyanaz - átmentett és tíz év alatt be is betonozott posztkommunista elit most attól retteg, hogy az ifjú titánok majd a hatalom után/mellé a vagyonuktól is megfosztják őket.

Simicska Lajos az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia mumusa. Rettegnek attól, hogy visszamenőleg kiderülhet milliárdosaik összes vagyonszerző és adóeltitkoló trükkje, hiszen a polgári jólétet csak költségvetési bevételi többletből lehet meg-valósítani. Megfejni pedig a gömbölyű tőgyű tehenet célszerű, nem a soványat, - ezt ők is tudják. Azért vették hát Simicska Lajost a közszolgálatiban "Kereszt-tűz" alá, hogy a félelmüket ki is mondassák vele.

Simicska Lajos tiszteletére és becsületére (bátorságára) legyen mondva, hogy ki is mondta. Innen kezdve lett/lesz a személye az ellenzék - elsősorban az MSZP - sajtó-, országgyűlési-, nyilatkozat-és egyéb hecckampányának állandó célpontja.

A vagyoni és a politikai hatalom most olyan, mint két, a tengervízben egymáshoz képest megfordítva álló, sőt, szemben úszó jéghegy. Az egyiknek normálisan a hegye, - a másiknak abnormálisan a talpa látszik ki a vízből.

Ám ez csak a látszat. Valójában egy és ugyanazon jéghegyről van szó, amelyik rendellenes módon - átmenetileg? - most a talpával fordult felfelé. Ez nem tarthat sokáig. A jéghegy széles talpán álló szegény milliók most kibukkantak a víz alól, a sós víz már nem marja a torkukat, kezdenek beszélni, - és messzire ellátnak.

A víz alá került elit a jéghegy csúcsába kapaszkodik, nem kap levegőt, - ám senki ne higgye, hogy most tanulnak kopoltyúval lélegezni. Azon fognak ők igyekezni, hogy a "felborult" jéghegyet mindenáron visszabillentsék eredeti helyzetébe.

Tehát háború lesz. Remélhetőleg csak média-, valamint parlamenti.

Nem az a kérdés, hogy a Fidesz elveszi-e az MSZP-től a nómenklatúra törvény-ellenesen szerzett sokmilliárdos vagyonát, hanem az, hogy vajon visszaadja-e a károsultaknak, az egész magyar népnek.

Háború után, vagy háború helyett azonban létezik egy harmadik - remélhetőleg pusztán elméleti - megoldás is. Jaj nekünk, ha ezek megint csak megegyeznek.

Mert hogyha a Fidesz és az MSZP kiegyeznek a vagyonban, az ugyanaz, mintha a közös kormányzás megvalósításáért nagykoalícióra léptek volna egymással.

Egyesek - kétségbeesett kínjukban - éppen ezen dolgoznak...


Magyar államiságunk dilemmája ezer éve és ma

Szent István királyunk államalapítása óta nagyjából ezer év telt el, a legnagyobb mai dilemmánk mégis hasonló: a független magyar államiság megteremtése.

Az alapprobléma kicsit tovább bonyolódott, - tekintettel arra, hogy egyes kulcs-szavak ma már nem egészen ugyanazt jelentik, mint akkor.

Olvasom a Kormány független polgári napilapjában, hogy a Világbank jóvá-hagyta a független magyar polgári kormány döntését, miszerint legott eltörli a tandíjfizetési kötelezettséget, ami mellesleg a büdzsé cca. 0,2 ezreléknyi bevételi tétele. Nagyon jó hír ez!, mert: (1) A vezető kormánypárt betartotta a választási ígéretét, és hatalomra kerülvén lám, rögvest intézkedett is. (2) A magyar kormány intézkedése azonos irányba mutat a Világbank helyi elképzeléseivel, hisz a tárgyi intézkedés általa azonnal jóváhagyást is nyert. Van azonban ennek a jó hírnek árnyoldala is, hiszen: (3) Ezek szerint kétesélyes lehetett a választási ígéret, mert a realizálása végül is - ne szépítgessük! - a Világbank most megadott, utólagos engedélyétől függött. (4) Szomorú, mi több elgondolkodtató, hogy állami költség-vetésünk egyötöd-ezrednyi, marginális módosításához is a Világbank fejbólintása szükséges. Mert ez azt jelenti, hogy már ennyi szabad mozgásterünk sincs!

A tandíjak megszüntetése a Kormány becsületes jószándékát tükrözi, mert esély-egyenlőséget teremt a tanulni vágyó fiatalok között: így a szellemi felemelkedést részben függetleníti a szülők vagyoni helyzetétől, serkenti a társadalmi mobilitást, elősegíti a polgárosodást. A Kormány tehát (a magyar állampolgárok között, bel-földi viszonylatban) nemcsupán jogegyenlőséget akar - ami egyébként többnyire puszta elv, írott malaszt marad -, hanem valódi esélyegyenlőségre, gyakorlati ki-egyenlítődésre törekszik, ami még fejlett szociális érzékenységre, erőteljes népi-nemzeti elkötelezettségre, valamint felelős igazságosság-érzetre is vall.

De vajon mennyire létjogosultak és mennyire érvényesíthetők kormányunk nemes szándékai az Európai Únióhoz belátható időn belüli csatlakozásunk tükrében?! Hogyan fogadja majd az Európai Únió jólétben pancsikoló, hőn adakozni vágyó népessége és államközössége a magyarok offenzív egyenlőségi törekvéseit? Hogy állunk a jogharmonizáció és esélyegyenlőség párhuzama/ellentéte tekintetében? Vajon teremt(het)-e esélyegyenlőséget az állami és az állampolgári-, a nemzeti és az egyéni boldogulásra az egyszerű, szolíd jogharmonizációs egyeztetés?! Tartok tőle, hogy a tőke, a pénz, a munkaerő, a termékek(?) "szabad áramlásának" deklarálása, a feltételek jogharmonizációja, az azonos jogi feltételrendszer fel-vállalása és bevezetése nem más, illetve nem több, mint az adott (jelenlegi) fejlettségi szintek/arányok megmerevítő rögzítése. Konvenció "az erősebb kutya alapít családot" közös vezérelv kölcsönös/körkörös elfogadására. Aki koldusként lép be, az koldus is marad. Mert ugyan mit is jelent európai-úniós vonatkozásban az úniós állampolgárok valódi esélyegyenlősége?

(1) Mindenki ott élne, tanulna és dolgozna, ahol akar. Fiktív példa: mondjuk, 600.000 magyar munkavállaló menne dolgozni (családostul!) Németországba - 600.000 német pedig cserébe Magyarországra jönne. (Rajta!)

(2) Egyenlő minőségű munkáért mindenütt egyenlő bért. Fiktív példa: a magyar (vendég?-)munkavállalók a honiakkal azonos bérre (!) tarthatnának igényt Német-országban - noch dazu, euróban kifizetve -, ami a jelenlegi bruttó magyar bérek kb. 8-10-szeresét tenné ki. (Nosza!)

(3) Azonos termékért azonos árat. Fiktív példa: az ömlesztve beáramló import-bóvlik fogyasztói ára azonnal 50-70 százalékkal mérséklőd(het)ne - export-áraink pedig mintegy 100-120 százalékkal javul(hat)nának. Azonnal megszűn(het)ne az évtizedek óta tartó, nemzetgazdaságunknak iszonyatos károkat okozó cserearány-romlás. (Juhhé!)

(4) Azonos értékű tőkére számítva azonos kamatot vagy átlagprofitot, - meg-határozott újrabefektetési (visszaforgatási) kötelezettséggel. A magyarországi multinacionális cégek profitrátája, befektetői jövedelme, kamatszintje jelentősen romlana, hisz az jelenleg csak az alacsony bérszínvonalunk miatt jóval magasabb az európai-úniós átlagnál. (Emellett a multik a nálunk realizált extraprofitjukat szinte maradéktalanul repatriálják.) Fiktív példa: A "nagy létszámban beáramló kvalifikált német munkaerőnek" ugyanannyi bért kellene fizetni a magyar Opel-gyárban, mint az Németországban megszokott. Különben a külföldi munkaerő, a nagyobb szaktudás nem jön ide. (Nosza, gyertek hát: németek, angolok, franciák, hollandok, olaszok - hadd romoljon az átlagprofit-rátánk!)

(5) Azonos valutaparitást (a nemzeti valutánk értékállóságát, stabilitását) és azonos (csekély) mértékű inflációt. Fiktív példa: A forint többé nem romlana az élenjáró valutákhoz képest, - megszűnne a csúszó leértékelés, miáltal megállna az infláció is...

Az előző 5 feltétel maradéktalan teljesülése esetén megteremtőd(het)ne a magyar állampolgárok, a magyar nemzetállam teljes esélyegyenlősége az Európai Únión belül. Nem kellene mást tennünk, mint megtanulnunk hibátlanul beszélni németül, angolul, franciául vagy norvégul - családunk és önmagunk létfeltételeit rögtön "a régi európaiakkal azonos" eséllyel és színvonalon teremthetnénk meg...

Mert amennyiben nem lesz valódi esélyegyenlőség, úgy minden marad a régiben, - az Únióba való belépéssel csak a kizsákmányolásunk "spontán lebegtetéssel" ki-alakított kondícióit vésnék kőbe (angolul) a jogharmonizációs megegyezések.

Független magyar államiságunk dilemmája ezer évvel ezelőtt így szólt: teljes jogú európai nemzetté válhatunk, amennyiben a magyar nép felveszi a római katolikus keresztény vallást, felhagy az idétlen és kockázatos rabló kalandozásokkal, le-települ, földműveléssel és állattenyésztéssel keresi meg a mindennapi kenyerét, megteremti a feudális-hűbéri gazdálkodás kereteit, feltételeit és a fejlett európai nemzetállamok mintájára szervezi meg a saját belső jogrendjét, államát. Magáévá teszi, elfogadja az európai államok egymáshoz és Rómához kapcsolódásának zárt hatalmi rendjét, elsajátítja viselkedésmódjukat, sőt, átveszi kultúrájuk egy részét.

Ez volt ugyanis az akkori jogharmonizáció lényege.

A jelen dilemma sokkal összetettebb, átláthatatlanabb. Európa politikai-hatalmi struktúrája, perspektívikus önszerveződése lényegesen bonyolultabb - a vallási és kultúrális "térképe" heterogénebb, mint valaha. Magunk pedig "megfogyva bár, de törve nem" próbáljuk magunkat a saját hajunknál fogva kiemelni az 50 éves kommunista anyagi, szellemi és erkölcsi ősmocsár visszahúzó iszapjából.

Orbán Viktor mai feladata, küldetése tehát semmivel sem könnyebb, mint Szent Istváné, egykori államalapító királyunké volt.

A keresztény (?) Európa részei vagyunk ugyan, azonban Európa és a magyarság kereszténysége is egyaránt jócskán megkopott - előbbié a liberalizmus, utóbbié a kommunizmus és a liberalizmus következtében...

Európa hatalmi központja már nem Róma, hanem Brüsszel. Hogy e változás mit is jelent valójában nekünk, Moszkvához szocializálódott magyaroknak, - azt inkább a szívünkkel érezzük csupán, mintsem az eszünkkel értenénk...

Ma az Európai Únióba igyekszünk, - főként a várt pénzügyi támogatásokért, no-meg mezőgazdasági termékeink piacának bővítése reményében.

Eleddig szemérmes koldusként, üres tarisznyával poroszkáltunk a brüsszeli úton, a fejünk felett posztkádárista vezetőink handabandáztak.

Mostantól állítólag keményen fogunk alkudni és dolgozni. A kormány alkudni, a nép pedig dolgozni - mert ez így van rendjén.

Most kellene alaposan felmérnünk, hogy konkréten mit akarunk kapni, és (el)adni érte cserébe. Jóelőre kellene most pontos, megbízható egyenleget vonnunk. Hogy majd a valamikori népszavazás ne egyszerű népi találgatás (európa-lottó) legyen.

Meg kellene alkotnunk végre a saját nemzeti stratégiánkat, és nyilvánosan meg is kellene vitatnunk - az Országgyűlésben - a belépés komplex koncepcióját.

Mindannyiunk joga és kötelessége tudni: honnan jövünk, és merre tartunk.


Pénzek, titkok, megfigyelők

Ebben a fejezetben bemutatom: mit is jelent a gyakorlatban, hogy az MTV Rt. külön-külön és „egyszerre” is kiszolgáltatott a média-lobbyk harcának, valamint a belpolitikai csatározásoknak. Bízvást felírható a következő „hatalmi” egyenlet:

INFORMÁCIÓ (média) + PÉNZ (vállalkozás) = POLITIKAI HATALOM.

Ez az összefüggés nap, mint nap át-meg átszövi a Magyar Televízió életének, működésének minden percét, minden tevékenységét. Mondhatjuk úgy is, hogy a közszolgálati televízió egyrészt a média-lobbyk; másrészt a politikai szereplők legkedvesebb „játékszere” - közöttük dúl a gazdasági és a politikai médiaháború. Hangsúlyozom: nem arról van szó, hogy a politika „bele-beleszól” a tájékoztatás, a műsorkészítés, a műsorszerkezet, a produkciók nem is rá tartozó kérdéseibe, - hanem sokkal inkább arról, hogy a Televízió egésze a napi politika kapcsolódó vonzata, függvénye. Mellesleg: a különböző pártkomisszárok a Televízió körül, vagy még inkább, bent, a Televízióban érzik magukat a legjobban; vagy ha erre nincsen lehetőségük, hát akkor „csendestársként” meghúzódnak valamelyik sztár-produkció vagy producer (esetleg produceri iroda) „árnyékában”, és ott, onnan osztogatják kéretlen „jótanácsaikat”, - busás osztalék vagy jutalék fejében...

Más vonatkozásban viszont a Televízió egyrészt a pénzcsinálás, másrészt pedig a politika-csinálás eszköze, műhelye, közvetítő cége, - afféle vámszabad-területe. Hogy ez mennyire így van, arra talán a legjobb példa az Űrgammák-filmsorozat szerteágazó története! Peták István tévéelnök többször is megpróbálta leállítani a sorozat sugárzását, illetve kezdeményezte a végtelenre nyúlt produkció mielőbbi, gyors befejezését, - ám minden ilyen esetben kapott egy „jóakaratú” telefont: ne tegye, amennyiben továbbra is tévéelnök kíván maradni... Többet nem is tette.

Most lássuk a történetet!

Megvalósult, immár tízéves múltra is visszatekintő liberális polgári demokráciánk jogállamában mélyreható összefüggéseket kutatni, a tények láncolatát feltárni, célzatos oknyomozást folytatni kizárólag kommunista történészek és félállami titkosszolgálatok, illetve nemlétező titkos társaságok joga és lehetősége.

A bizonyítékok, a tényanyag, a szükséges dokumentumok összegyűjtését fedő-cégek végzik. Tevékenységük mechanikus rabszolgamunka, - az analízis és a szintézis, a dedukció és a redukció, az absztrakció és a konzekvenciák levonása, a (pre)koncepció megalkotása és a (pre)judikáció a mindig háttérben maradó politikus megrendelők/megbízók joga és feladata. Érjük be ennyivel!

A fedőcégek bizony roppant érdekes képződmények. A tényleges kommunizmus időszakában (1945-19??) pontosan lehetett tudni - noha szigorúan titkos volt! -, hogy pl. a Lámpagyárban robbanóanyagokat, a Gázkészülékek Gyárában gép-pisztolyokat, a Szerelvénygyárban lövegeket és lövedékeket gyártanak, - a MOGÜRT mobil rakétakilövő-állomásokat, tank-alkatrészeket export-importál. Külön érdekesség, hogy a közszolgálati Magyar Televízió tényleg a közt, már-mint a kommunista társadalmat szolgálta híradásaival és műsoraival. Napjainkra mindez gyökeresen megváltozott, - semmiről nem lehet pontosan tudni, hogy valójában micsoda, pedig "hivatalosan" szinte semmi nem titkos...

Visszatérve a főcsapásra, bárki a szememre vethetné, - miért is nem tekintem potenciális oknyomozó/tényfeltáró szerveződéseknek az írott és az elektronikus médiumokat: a hírlapokat, a publicistákat, vagy a kereskedelmi televíziókat?!
Ugyan, kérem! Hiszen majdnem valamennyien közvetlenül a politikai hatalom kreatúrái, letéteményesei, illetve megbízottai, miáltal effektív megélhetésük, fennmaradásuk a tét. Akié a pénz, a vagyon, az információ (a sajtó, a megbízás, a hitel és a hirdetés), - azé a hatalom. Akinél a pénz, - az fizeti a zenészeket, és rendeli meg, hogy éppen melyik nótát játsszák. Senki nem piszkít a fészekbe!

Az elemi érdek ma is az általános (el)hallgatás, - extrém hír csak olyan jelenhet meg, amelyet a központból ellenőriztek, jóváhagytak, igazoltak és „levajaztak”.

Olyan híradás napvilágra kerülése tehát, amely szemben áll a Központ érdekeivel, vagy pláne kifejezetten a Központ ellen szól, - eleve teljes képtelenség.

A polgári demokráciában a kormányzás legfontosabb motívációja a lakosság lelki nyugalmának, fizikai és szellemi békéjének maximális biztosítása, ezért azok a hírek még kevésbé publikusak, amelyek a Központ érdekeivel leginkább "egybe-esnek", ugyanis lelepleződhetne a hatalom működésének algoritmusa, mert széles tömegek tekinthetnének bele az uralkodó elit hálószoba-titkaiba. Az ellenszegülő igazságokat tehát elhallgatják, a lényegbevágóakat pedig titkosítják...

Ennek megfelelően csak a bulvár-információk képezik a lakosság fogyasztását.

Az előzőekre tekintettel, rendkívül nehéz helyzetben vagyok, hiszen bármiféle halovány összefüggés publicisztikai felvázolása polgári személyiségi jogokat sérthet, amennyiben viszont a legcsekélyebb összefüggés felismerésére sem ragadtatom magam, úgy a legerősebb tények is "írói munkásságom" áldozataivá válhatnak. Effektív vádak maximum a TV2-ben hangozhatnak/hangozhattak el, ezért csak tényekről, tényezőkről írok, - párhuzamot, összefüggést vonjon más. A tények szárazsága ellenére mégis szép kis történet az, ami végül kikerekedik. A helyzet drámaisága is megkívánja, hogy a rögzítésükhöz kvázi forgatókönyvszerű dramaturgiai módszereket hívjak segítségül. Így elkerülhető a szószátyárság...

Színhely: az MTV Rt. Irodalmi és Drámai Műsorok Szerkesztősége, valamint az Elnök hivatali dolgozószobája. (Ahol sem kötés, sem felbontás nem történt.)

Történik: az 1996. és 1998. közötti történelmi időszakban, részben napjainkig.

Résztvevő cégek: MTV Rt., Félix Film Kft., Félix Invest Kft., Pólus Center Rt., WÉS Rt., Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium, Munkaügyi Minisztérium, BIT, Xénia-Láz Egyesület.

Szereplő személyek: Schmuck Andor, a Xénia-Láz Egyesület vezetője, Kiss Péter a BIT vezetője majd munkaügyi miniszter, Czégé Zsuzsa ügyvezető és producer, Máté László pártpénztárnok majd milliárdos vállalkozó, Űrgammák.

Mint ismeretes (Magyar Hírlap, - 1999. május 10., hétfő): az ún. Megfigyelési Botrány legújabb fejleménye, miszerint állítólag a Xénia-Láz Mozgalom vezetői adtak volna "titkos megbízást" 1997-ben, Pokorni Zoltán FIDESZ-frakcióvezető megfigyelésére, kompromittáló célzattal. A TV2-ben Pálfy István műsorvezető vendége, Schmuck Andor (1999. május 8-án pénteken) folyószámla-kivonattal is bizonyította, hogy a Xénia-Láz Egyesület sohasem kapott támogatást a WÉS Rt.-től, Máté László volt MSZP-pénztárnok, ma nagyvállalkozó cégétől.

"Egyetlen olyan céget sem támogatott a Munkaügyi Minisztérium, amely kapcsolatban állt a Xénia-Láz Egyesülettel." - jelentette ki Kiss Péter, volt munkaügyi miniszter a Magyar Hírlap hivatkozott cikkében. A most MSZP-s képviselő (illetve újból munkaügyi miniszter - Cz. L.) hozzátette még: "Nincs olyan vállalkozás, amely azért kapott a munkaügyi tárcától pénzt, hogy azzal a Xénia-Láz Egyesületet támogassa. A WÉS Tejipari és Kereskedelmi Rt. vissza-fizette a 35 millió forintot, mivel nem tudta teljesíteni a szerződés feltételeit."

Minden világos tehát, - felröppent ugyan a lufi, ámde rögtön ki is pukkasztották. Mindenki boldog - ezt is megúsztuk! -, a néző is elégedett: mégiscsak derék emberek ezek, különösen pedig a műsorvezető őrködik jól a közélet tisztaságán. Tévedni emberi dolog, igazán kár, hogy nem volt lelkiereje bocsánatot kérni...

Azonban: Schmuck Andor a valóságot állította ugyan, de nem a teljes igazságot. Persze miért is beszélt volna olyasmiről, amit senki nem kérdezett meg tőle?! Kétségtelen tény, hogy a bemutatott bankszámla-kivonat igazolhatta, miszerint a WÉS Rt. nem támogatta - különösen nem közvetve, a Munkaügyi Minisztériumtól származó pénzzel! - a Xénia-Láz Egyesületet. Vannak azonban más tények!

A Xénia-Láz Mozgalmat (és az azt vezető Egyesületet) eredendően az MSZP mint oktatási fedőcélú politikai mozgalmat hívta életre, - annak érdekében, hogy az egykori kisdobos-és úttörő mozgalom mintájára már apró gyermekkorban kezdődjék meg a szocialista nevelés, amely később BIT-esekké érleli a baloldali eszmékre fogékony fiatalokat.

A Xénia-Láz Mozgalom 1997-ben már hetvenhatezer beszervezett gyermeket számlált. A mozgalom központi figurája, kötődési pontja, cselekvési programja az Űrgammák tévésorozat, amelynek producere Czégé Zsuzsa, aki egyben a Félix-Film Kft., valamint a Félix-Invest Kft. ügyvezetői tisztét is betölti.

A közszolgálati Magyar Televízió Rt. - mindig újbóli szerződés-hosszabbítások következményeként - 1997. végéig 160 darab, egyenként 25 perces folytatásos részt sugárzott, amelyekért összességében sokszáz-millió forintot fizetett ki, részenként tehát többmillió forintot. Ez elképesztően magas összeg, - a sorozat ezzel fajlagosan az MTV Rt. egyik legdrágább adása volt.

A minősíthetetlenül alacsony színvonalú filmsorozat egyik alapötlete, lényegi elgondolása, pénzügyi bázisa - mint termék! - az az állítólagos "energia-ital", amelyet a WÉS Rt., a filmsorozat meghatározó szponzora a tejüzemi mellék-termék tejsavóból állított elő, és amely a filmfőhősök IQ-jának növelését volt hivatott szolgálni, tanulmányi eredményeik javítása érdekében.

Nem ismeretesek részletes laboratóriumi vizsgálati eredmények, illetve hatás-elemzések arra nézvést, hogy a Máté-ital valóban energia-ital volt-e, mintahogy az egész filmsorozat ezt fennen hirdette, - de arról sem, hogy vajon növelte-e a szereplők IQ-ját is, vagy csupán a Félix-Film Kft. és vezetőinek bevételeit?!

Tény azonban, hogy az MTV Rt. horribilis összegeket fizetett ki a sorozatért a Félix-Film Kft.-nek, - de a WÉS Rt. is csillagászati szponzorációs díjat fizetett az MTV Rt.-nek! Annak az eldöntése, hogy az állítólagos energia-ital Űrgammák-filmsorozat általi reklámozása eredményezte-e vajon a kereskedelmi forgalom, a haszon kívánatos mértékű növekedését (tehát a hozamtöbblet fedezte-e a reklám költségeit?), - maradjon csak a WÉS Rt. üzleti titka.

Az Űrgammák-filmsorozat az MTV Rt.-n belül mindvégig különleges kezelést kapott és élvezett. A rózsaszínű homály terjengése már azzal elkezdődött, hogy a kapcsolódó szerződés, a műsor gondozása elejétől fogva nem a Szórakoztató-, vagy a Gyermek és Ifjúsági Szerkesztőség feladata volt, hanem érthetetlenül az Irodalmi és Drámai Műsorok Szerkesztősége hatáskörébe tartozott.

A szerkesztőség vezetője egyébként 1997. közepétől (egy ízben írásban is) kérte az MTV Rt. elnökét a sorozat leállítására, és/vagy elvételére a szerkesztőségtől. Az Űrgammák-sorozat azonban az utolsó „szerződésmódosítás” végteljesítéséig mégis adásba ment, - az MTV Rt. maradéktalanul ki is fizette annak ellenértékét, miközben más szállítókkal szemben többmilliárdos tartozást halmozott fel.

Az elnök nem mondhatta fel a szerződést, mert - mint gyakran mondotta volt! - azonnal felállították/felmentették volna a beosztásából. Vajon kik?! Az említett dokumentumok, szerződések, nyilvántartások, tények, adatok és összegek rendre megtalálhatók az MTV Rt. irattáraiban, illetve számvitelében.

A Félix-Invest Kft. 1997. tavaszán vadonatúj vállalkozási szerződés kötését kezdeményezte az MTV Rt. elnökénél, amely Űrgammák-vetélkedő műsor-sorozat beindítására irányult. A projekt (üzleti) csomagtervében (mint remélt bevétel) szerepelt a Nemzeti Alaptanterv (NAT) célkitűzéseinek propagálása ellenében a Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium pénz-támogatásának elnyerése is. A vállalkozó új stúdió felépítését kérte az MTV Rt. óbudai telepén, amellyel együtt a vetélkedő teljes költségvetése százmilliós összegre emelkedett. A szerződés-tervezet az új műsort az MTV Rt. Közművelődési Szerkesztősége gondozásába utalta volna. A "Csodák Palotája" felépítésére a Pólus Center Rt. vállalkozott. Realizálására sohasem került sor, mert a szerződés aláírását az MTV Rt. elnöke elutasította. Netán emiatt menesztették?!

Schmuck Andor tényeket állít(hat)ott, amikor a TV2 hírműsorában tagadta a WÉS Rt. közvetlen anyagi támogatását, - ezzel tehát semmi gond...

Ám az igazság az, hogy a szponzorálás a közszolgálati televízión át zajlott.

Az még csak hagyján, hogy az űrgammák-jellegű műsorok szponzorálását a Média Törvény kezdettől fogva kategórikusan tiltja, - amit egy kormánypárt tenni akar, azt úgyis mindig megteszi. Aki a törvényt hozza, nyugodtan meg is sértheti.

Az sem sokat számít, hogy a Kordaxot (lásd még: Olaj-gate!) az államnak cca. 20 milliárd forint adótartozással örökre eladósító egykori pártpénztárnok tej-üzeme kit, mit, miért és mennyivel szponzorál a tejsavó-energiaital képzeletbeli vagy valós nyereségéből. Vagy akármilyen pénzből, ami törvényesen az övé.

A valódi kérdés: vajon miért is fizetett a közszolgálati MTV Rt. engedelmes fejőstehénként a reálisnál 8-10-szer magasabb árat a Xénia-Láz Mozgalom kétségtelenül szocialista eszmeiségét a gyakorlatban pénzügyileg megalapozó Űrgammák-filmsorozatért?!


NÉMETH MIKLÓS SZUPERSZTÁR

Mottó:
„Ha már elpusztul a világ, - legyen a sírjára virág!”
(József Attila)

Szembejön a múlt

Nem én vagyok az, aki a dolgokat össze-vissza bogozza, összekeveri a szezont a fazonnal, kvázi-ihatatlan médiakoktélt mixel - nem és NEM! A világ, és benne a mi nyavalyás kis életünk kavarodott bizony végzetesen össze. Múlt, jelen és jövő már összefolynak - a párhuzamos idősíkok végül mind egybetorkollanak.

Orbán Viktor szupersztár - 1996. augusztusában, a Demokratában. Aki még ma is túl fiatal ahhoz, hogy hirtelen bukott miniszterelnök legyen.

Németh Miklós szupersztár - aki már volt miniszterelnök, de talán újra lesz.

A tagadás tagadása

Önmagadat úgy tagadhatod meg a legegyszerűbben, ha szépen átváltozol a saját legesküdtebb ellenségeddé. Ennél elegánsabb megodás, ha állandóan magadban hordozod legádázabb ellenfeleid homlokegyenest ellenkező eszmeiségét is, hogy bármikor, egyetlen vezényszóra, bárkiből bárkivé alakulhass át. Lehetsz például hithű kommunista - a bolsevik pártban, ahol kijárhatod a pártcsinóvnyik hájszkúl összes rókatanfolyamát. Amikor pedig az egész végre összedűlni látszik, reform-kommunistává válhatsz. Megúszhatod Gorbacsov glasznosztyát, peresztrojkáját is, hogyha minden tétovázás nélkül szépen átadod a parlamenti hatalmat a jóelőre szisztematikusan megalapított rendszerváltó utódpártok látszat-ellenzéki kerek-asztalának. Hadd táncoltassák már a demokratikus asztalt saját gyönyőrűségükre!

Ne feledkezz meg a komplett ügynöklista akkurátus átadásáról sem!

Felejtsd el, hogy egykor a szocializmust építetted (pontosabban építette nektek a nép!), - nem templom volt az, csupán vályogviskó a pusztában. Hagyd itt(hon) a fránya, egyetlen igazi utódpártot is, és távozz legott a ködös Albionba, ahol keleteurópai személyzetis (EBRD)bankalelnökké válhatsz.

Így két legyet üthetsz egy csapásra. Egyrészt nyilvánvalóvá teheted a nagyvilág számára, hogy csupán tévedésből tanultál marxista közgazdásznak, hiszen már gyermekkori álmod is a szabad kapitalista bankszakma elsajátítása volt. Másrészt „lemoshatod magadról a gyalázatot”: szakíthatsz a bolsevik eszmeiséggel, ezért mintegy tüntetőleg az állampárt utódpártjába sem lépsz be, mutatva, hogy nem hiszel az ávósok és a karhatalmisták szolíd szociáldemokratává történő gyors átvedlésében. Az angliai tanulmányútra úgy válhatsz alkalmassá, ha rituálisan és ténylegesen egyaránt megszabadulsz múltad minden átkától, a posztsztálinista hagyományok összes rádióaktív (csernobili) kisugárzásától.

Add át a teljes személyiségedet a szakrális angolszász tömegvonzásnak; - fogadd el kijelölt/kiválasztott küldetésedet! Anglia még ma is az egyetlen hatalom, amely megengedheti magának, hogy országában minden összekeveredjék. Királyság a köztársasággal, abszolút monarchia a demokratikus parlamenttel, jobboldal a bal-oldallal, liberális a konzervatívval, állam a vallással, föld az égbolttal, sziget a kontinenssel, az anyaország a világhatalommal, a Központ a végekkel, a nemzet a multikkal, angolszászok a gyarmati bennszülöttekkel, király a kőművesekkel, s a látszat a valósággal. Londonban a világ kellős közepébe lépsz!

Reformkommunistából nemes polgári rózsalovaggá kell átalakulnod.


A név baljós előjel

Mint ismeretes, a Világbank igazgatójának neve James Wolfensohn, ami magyar nyelven Farkasfiút jelent. Magyarul: ember embernek farkasa (farkasfia), a Világbank világpénzének (dollárjának) farkastörvényei szerint.

Egy tegnapi sajtóhír szerint Magyarországon járt a francia kormány európaügyi minisztere, akit csak Pierre Moscovicinek, magyarul Moszkovita Pálnak hívnak!
Elhozta a francia testvérek üzenetét a magyar testvéreknek. Éljen a haszonéria!
Nesze neked, Nagy Francia Forradalom! Georges Marchais szelleme kísért. Az Amerikai Egyesült Államokban a társadalomtudósok már régen megoldották a metodista öszvérek üzemszerű/nagyszériás klónozását, miáltal nemzedékek óta felesleges már önálló szaporodásra amúgyis képtelen hibridegyedeket természetes úton nemzeni. A kereszténydemokrata liberálbolsevik, az istenhívő kommunista és a reformkommunista szabadkőműves törvényes utódnemző vadházassága csak az őstenyésztő Európában engedélyezett; Kelet-Európában, amely kísérleti gén-műhely. London készen kapja a vérfrissített frankensteineket, végső kiképzésre.
Németh Miklós átadta a laboratórium kulcsait Mark Palmer, USA-nagykövetnek.
Antall József elvégezte a maszonéria rekultivációját, s hidat vert nyugatra. Horn Gyula egyfelől a német újraegyesítés, másfelől a bolsevik pallérozás nagymestere volt. Mindkettőért kitüntették. Orbán Viktor angol mintára bevezette a koronás polgári demokráciát, ami csak igazán jelentéktelen külsőségekben különbözik az alkotmányos monarchiától. A hallgatás igazi neve a rózsa keresztes közössége...

A „Győző” királysága időszakára tehető Magyarországon a politikai jobboldal, majd a baloldal totális szétesése és maradandó/végső összekeveredése. A ravasz öreg román oly’ magasra emelkedik, ahonnan többé már le sem váltható. Az ifjú király lehetőségei a rövid kiszélesedés után hamar bekorlátozódnak; ezért külső, nagyszabású hódító terveket sző. A Nyugat-Római császári korona nagyjából el-érhetetlen; reális rövidtávú hódítás lehet azonban (?) - a Vajdaság helyett Erdély.
A világot most talán újra fel lehet osztani - új, angolszász érdekek szerint. Ám Kossuth Lajos grandiózus álma, a Dunamenti Köztársaság, hetedhét ország kon-föderációja - alkotmányos királyság formájában most sem jöhet létre! A polgári királyságot a Szent Korona Tana sem legitimálja; sőt - nem hagyja jóvá a Szent Korona Társaság sem. Valaki most is közbejön: Németh Miklós! A tékozló fiú hazatér, de már ő is az ősi rítus szerint felkent lovag. A rózsakereszt lovagja jön, hogy leválthassa a polgárok királyát. Megalakul a Magyar Szocialista Párt angol tagozata - Németh, Kovács és Horn vérszerződést kötnek, hogy lerakhassák egy szociáldemokrata templom alapkövét. A szekfűt rózsára cserélik, később egész rózsafűzérré fűzik. Amerika csak mélán néz a messzi távolból - sem a kard, sem a korona, sem a templomosok rituáléját nem értheti meg. Legkevésbé, hogy miként válhat/válik egy reformkommunista polgári szociáldemokratává, rózsa-kereszttel a nyakában.


Hit és bizomány

Ronald Reagan western-nagymester az 1980-as években meghirdette a csillag-háborús fegyverkezési versenyt, amivel hamar térdre kényszerítette a Szovjetúnió gazdaságát, vele mindenestül a Varsói Szerződést. Egypólusúvá vált hát a világ!
A Keleti Tömb országai piaci és üzleti értelemben hatalmas, feltöretlen szűzföldet jelentettek a Nyugat „szabad” nemzetgazdaságai, multinacionális cégei számára, melynek kiaknázása szervezett nemzetközi összefogást igényelt. A dió feltörését szolgálta politikai oldalról az ún. „rendszerváltás”; - a volt KGST-országokban rendre nyugatbarát/kollaboráns kormányok alakultak, amelyek levezényelték a békés átalakulást a szocializmusból a kapitalizmusba. Gazdasági és jogi oldalról a tulajdonszerzés és a profit-kivitel (a szabad befektetés, illetve a rablás) feltétel-rendszerének megteremtését jelentette az egyetemes társasági (részvény)tulajdon bevezetése - Magyarországon az ún. „társasági és átalakulási törvények” ország-gyűlési megszavazása által. A korábbi társadalmi tulajdon és minden hozadéka nyomban szabad prédává vált. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság tervszerű eladósítása már 1982-től fokozatosan megtörtént - a fizetésképtelenül összeomló államháztartás száraz szivacsként szívta magába a beözönlő kétes hátsó szándékú tőke-milliárdokat. A privatizáció jogcímén néhány év leforgása alatt átlag 20 %-os áron elkelt a szinte teljes nemzeti működőtőke, ám az államadósság „szét-szórva” ugyan, de tovább növekedett. A magyar lakosság jelentősebb összegű megtakarításokkal nem rendelkez(het)ett, hiszen a szocialista tulajdon profitja év-tizedeken át csak a társadalmi tulajdont gyarapította - a bérek az új adórendszer bevezetésekor (1988.) sem haladták meg az európai úniós átlag 8-10 %-át. Így a nincstelenek éhbér-színvonala konzerválódott. Mindez persze nem valósulhatott meg a magyar politikai-, pénzügyi-és média-elit aktív közreműködése nélkül. A nemzet kettéhasadt. Németh Miklós még 1989-ben „felfedezte” a 20,5 milliárd USD külső államadósságot; megszervezte a hatalom jogfolytonosságát, majd „átadta” a hatalmat. Antall József gyorsan „elintézte”, hogy senkinek ne tessék forradalmat csinálni, mire a lóvátett nép önként és ingyen mindenét odaadta a hódítóknak. Horn Gyula - „dícséretére” legyen mondva - már végleg elfordult Moszkvától, és vigyázó szemét New York helyett Berlinre és Brüsszelre vetette.
Orbán Viktor igen hamar megértette - sokat ismételgette is! -, hogy Brüsszel nem Moszkva, és mindenki más is London testvére, csatlósa vagy vazallusa.


Senki ne firtassa, hogy vajh’ élenjáró vezetőink melyike miben hisz; - a tragikus végeredményt látva tökéletesen mindegy, hogy a sarló és a kalapács, avagy a korona és a rózsakereszt intézményes égisze alatt halunk-e össznemzetileg éhen. Az „eeropúmó” kölcsönösen keserves csalódás lesz! Nem kétséges viszont, hogy vezetőink csupán a nemzet vagyonát és az ország területét tekintették saját, személyes hitbizományuknak, a népet bizony nem! Önhitt/hiú tévedés, önámítás a történtek után „a küldetést” is önnön hitbizománynak hinni. Nyugati szemmel senkinek nincs bérelt helye a magyar miniszterelnökségben. A jelkép nyugaton a szemfényvesztés kelléke, hamis/drága cicoma csak a hatalom kőkemény csúcsán. A Szent Korona Tana bármiféle felélesztésére, manifesztálására irányuló minden igyekezet csak kortévesztő pótcselekvés.

Hittel teli vezetők és nép nélkül Magyarország üres hitbizományi áruház.

Csillogó szemű balekokból pedig minden gyarmaton nagy a túlkínálat.

Az Úr békéje (legyen veletek)

Politikus barátom bizalmas meghívást kapott egy spontán templomépítő társasági összejövetelre, amelyet igencsak határozott céllal hívtak össze. Az asztalnál az ő jobboldalán Németh Miklós foglalt volna helyet, ami ugyebár kiváló rendezésre vall. Az asztaltársaság megbízásából, együtt arra kellett volna őt rábeszélni, hogy végül mégse a szocialisták miniszterelnökjelöltjeként induljon majd a 2002. évi parlamenti választásokon! Hanem hol?!

A honi királycsinálók tehát ma már tudják (merik és teszik), hogy a következő miniszterelnökünk - minden ‘kétciklusossága’ ellenére! - nem Orbán Viktor lesz. Tiszta sor - ismét Németh Miklós következik, immár megtisztultan...

S kérdezed, hogy miért? De hisz ez nagyon egyszerű!

· Németh Miklós közgazdász - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós tapasztalt róka - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós szociáldemokrata - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós multi bankár - Orbán Viktor nem az.

· Németh Miklós reformkommunista - Orbán Viktor nem az.

· És most már Németh Miklós is angol!

Négy évvel ezelőtt Orbán Viktor választási győzelmét jósoltam. Most egészen bizonyos vagyok Németh Miklós sikerében. Orbán Viktor - tudatos hibázásai mellett - csak egyetlen dologban tévedett: Mindig másik személy az aktuális kiválasztott, mert a feladat változik, s az új feladat megoldása új, más kvalitású miniszterelnökre vár.

Valahol a globális projektben a tudatosan, már jó előre kiválasztott célszemélyek egész láncolata létezik, így a folytatásban sosem történhet semmi meglepő.


A keresztény szocializmus és a pápai enciklikák


A politikai rendszerváltás (1990.) pozitív/egységes, az egész nemzetet összefogó eszmeiségének hiánya, s az ennek jegyében eltelt másfél évtized minden különös aktuálpolitikai eseménye magában hordja az ellentmondásos történelmű Magyar-ország baljós megosztottságát, sorstragédiáját. Különös, ámde a legkevésbé sem lehet véletlen - és ehhez a népnek éppúgy semmi köze nem volt, akár a komplett rendszerváltáshoz! -, hogy a teljes közéletet mindmáig áthatja az irracionális és történelmileg abszolút alaptalan ellenségeskedés: a jobboldal és a baloldal élet-halál harca. Ez a megosztottság minden ismeretelméleti ténynek is ellentmond, mert a magyarság soha nem oszlott jobboldalra és baloldalra - nem szólva arról, hogy ezek csak virtuális, a média által mesterségesen összetákolt „valóságok”; valójában ostoba fikciók, amelyek csak megbontják a nemzet egységét. Cseppet sem nehéz bebizonyítani, hogy politikai szörnyszülöttekről, kentaurokról van szó! Antall József miniszterelnök és MDF-je bármi áron igyekezett összeházasítani a kozmopolitizmust a nacionalizmussal, a kereszténységet a liberalizmussal - ámde ehelyett az MSZMP-tagok egyrészével átvette az „átkos” eszmeiséget is.

A kormányzás a hagyományait tekintve egészen Horthy Miklósig nyúlt vissza; - a gyakorlatában azonban inkább a titkos SZDSZ-paktum dominált. Mint látjuk, a dologban épp az a különös, hogy a ‘jobboldali elhatárolódást’ titokzatos együtt-működéssel kombinálják, miközben mindkét akció (akció és reakció) egyaránt felesleges pótcselekvés, - amúgy csupán egymás kompenzációi. Az úgynevezett baloldal eszmei gyökerei és gyakorlati tettei közötti szakadék még mélyebb. Most nem Horn Gyula életrajzának fordulataira, vélt vagy valós folytonossági hiányaira gondolok, hanem inkább arra, hogy az MSZP „szakított kommunista múltjával”, szocialistává kiáltotta ki magát - és/de azon nyomban hozzálátott a kapitalizmus felépítéséhez; sőt, vezető funkcionáriusai percek alatt milliárdos nagytőkésekké avanzsáltak, nőtték ki magukat. Aztán tíz év alatt kiderült, hogy „a szakítás” nem sikerült tökéletesen, ugyanis a közös gyökerek egészen a Munkáspártig nyúlnak, csupán a guruló dollárokból lett stabil működőtőke. A szociáldemokráciát viszont nem csupán ténylegesen, szervezetileg (MSZDP), de elveiben is sikerült teljesen likvidálni, így láthatott napvilágot 1995-ben a Bokros-csomag. A liberális együtt-működést a Horn-kabinet ugyan teljesen nyíltan, kormányszinten felvállalta, ám négyéves gyakorlatára mégis inkább a jobboldali konzervativizmus volt jellemző. Benne sem szocialista, sem liberális elvek nem érvényesültek.

Orbán Viktor és a Fidesz mindenekelőtt „erőszakot tett” a KDNP-n, főként abból a célból, hogy ateista establishmentjét álszent kereszténydemokratákkal frissítse fel, így keltve fel egy keresztény kurzus - látszatát. Tehát látszat és ellenlátszat dialektikus egysége uralta a ciklust, amelynek az egyik legpikánsabb dilemmája a kozmopolitizmus és a nacionalizmus liberális összebékítése egymással. Világos, hogy a ránk kényszerített globalizációt csak egyfajta világkeresztény hagymázzal leöntve lehet sikeresen eladni a népnek, amit célszerűnek látszik koronás király-kultusszal is ötvözni, hogy mellesleg Charles Windsor főherceg (lásd: a fotón!) elismerését is kivívhassuk magunknak. Az éppen uralkodó - jobboldali vagy bal-oldali - kormányzat mintha a magyar nemzet (egyébként nem létező, fiktív!) egy-kori kollektív bűnösségét igyekezne deklarálni és kompenzálni; előbb rátámad a festett ellenségre, majd szinte azonnal ki is békül vele, hogy maga mellé emelje a kormányzásban és a vagyonkezelésben egyaránt. Holott valójában a bűnöket és az ellenbűnöket is csak a politikusok, a kormányok követik el; az istenadta nép semmit nem ért az egészből. Ma Magyarországon hitelesen sem jobboldal, sem baloldal nem létezik. Csak regnáló politikusok vannak; múltbéli és mai - fiktív és valós - bűneikkel. Gondoljuk csak meg! Hát nem elképesztő, hogy amennyiben Magyarországon 2000 után valaki sikeresen akar politizálni, akkor - ha tetszik neki, ha nem - kötelező azonosulnia Kádár János, Horthy Miklós vagy Soros György (utódai, epigonjai, hívei) valamelyikének a szellemiségével? Vajon miért kell mindenképpen odatartozni az egyenként és ellentétükben is mesterségesen kreált és fenntartott jobb-vagy baloldal egyikéhez, a bármilyen politikum miért kizárólag csak e kettő ősi ellenségeskedésének bűvkörében értelmezhető?! Vajon miféle atavisztikus bűn és bűnhődés motivációja húzódik meg e mögött? Valami paranoid-skizofrén (háttér)hatalomé?

Próbálnánk meg egyszer dönteni, és békében élni mi magunk, a magyar nemzet; gyámok és ápolók, ellenségeskedések és paktumok, sérelmek és kompenzációk nélkül, őszintén és becsületesen!

Írásomban kísérletet teszek a valódi értékek összebékítésére.

Legyenek segítségemre II. János Pál, a római pápa 1988-ban írott Sollicitudo Rei Socialis kezdetű, valamint az 1991-ben írott „Centesimus Annus” kezdetű enciklikáinak idézetei, kiemelt nyomdai szedésben.

A római pápa apostoli küldetése (Jézustól kapott megbízatása), hogy „legeltesse a bárányokat és a juhokat” (Jn. 21, 15-17), és hogy „oldjon és kössön e földön (Mt.16,19) a mennyek országáért”. A pápa tehát semmilyen földi hatalmat nem képvisel ugyan, mégis politizálhat: üdvösségünk érdekében.

„Az idő, amint jól tudjuk, mindig azonos ütemben folyik. De mostanában úgy érezzük, hogy egyre jobban felgyorsul az események torlódása és össze-fonódása miatt. Ennek következménye, hogy a világ arculata húsz év alatt, bár néhány alapvető vonását megőrizte, jelentős változáson ment át és új kilátások tárultak elébe.” (S.R.S., 5. old.)

Végzetesen szomorú, hogy az emberek túlnyomó többségénék világszemlélete egysíkú; - csupán a csöppnyi részletek megértésére születtünk. Az emberiségnek nincsen átfogó térlátása, sem a történelmi idő mélységében, sem a jelenben. A táguló, görbülő térben tántorgunk a gyorsuló időben, torz képek felvillanásaiban kergetünk illúziókat, s kérészéletünk tovaillan.

A prófétákat nem ismerjük fel, vagy a hatalom üldözi és hallgattatja el őket.

Előrelátás nincs; minden mindig csak utólag igazolódik, vagy sohasem.

Az igazság atomizált, akárcsak a komplett emberiség, s a történelem.

A legutóbbi vitám alkalmával azt találtam mondani vitapartneremnek, hogy nem kellene a marxizmus eszméiből mindent gondolkodás nélkül eldobni. Attól, hogy a bolsevizmus, mint a marxizmust a maga diktatórikus céljaira kisajátító gonosz rendszer megérdemelten a történelem szemétdombjára került, - Marx Károly még nem vált visszamenőleg idiótává, elemzéseinek eredménye nem vált értéktelenné. Mi több, - aktuálisabb, mint valaha. Partnerem kifejtette, hogy már Marx is a pénzügyi világhatalom ügynöke volt, s mint ilyen vált a kommunizmus-kísérlet fő eszmei megalapozójává.

A globális világhatalom ma már mindenre kiterjed: hormonja a pénz, oxigénje az információ. A pénz uralma biztosítja a hatalom teljes személytelenségét. Marx nem lehetett a világhatalom ügynöke, hiszen munkálkodása idején a világhatalom még maximum csak terv lehetett, ténylegesen nem létezett. Erkölcsileg a leg-tisztább, és máig megfellebbezhetetlen gazdasági eszme Karl Marx munkaérték-elmélete. Marx nem láthatta előre, hogy a globalizmus - ami nem más, mint az egységesült politikai világhatalom legvégső koncentrációja és centralizációja - térhódítását, gyors megvalósítását éppen a hamis világpénz, a munkaérték-rendet alapjaiban tagadó, felrúgó tőzsdespekuláns, uzsorás/harácsoló finanszírozás teszi majd lehetővé, amely a monetáris restrikciójával megfoszt bennünket a mától, és méregdrágán megeteteti velünk a jövőt. Marx munkaérték-elmélete így korunk legaktuálisabb, élő próféciája. „Egykor a termelés meghatározó tényezője a föld volt, és később a tőke lett - ideértve a gépek és a termelőeszközök összességét -, ma már egyre inkább maga az ember a döntő tényező, vagyis megismerő képessége, amely a tudományos felismerésekben jut kifejezésre, továbbá a közösséget alkotó szervezőképessége, és az a képessége, hogy föl tudja ismerni és ki tudja elégíteni mások szükségleteit.” (C. A., 50. old.) Micsoda változás! Mára a lopott, fikciós tőke vált a legfőbb „értéktermelővé”, a munkát fojtogató, elburjánzott mérges folyondár. Ám Friedrich Engels mondta: „A szabadság a fel-ismert szükségszerűség.” - „De a szabadság csak az igazság befogadása által érvényesülhet teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti a tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezőknek a hatása alá kerül.” (C. A., 71. old.)

A becsületes ember nem hazudik magának, sem másnak. Isten úgy rendelte, hogy a földi életünk során kötelességünk megismerni minden jelenséget, összefüggést és törvényszerűséget; - egészen addig a mélységig, ameddig azt érzékelésünk és eszünk lehetővé teszi. Ám Isten hűséges bárányaiként, el kell fogadnunk, hogy ez a Föld még nem az igazi, nem a végleges világ, csupán megrendezett, virtuális küzdőtér, cifra színpadi díszlet a megmérettetésünkhöz. Marx Károly nagyon jól meglátta, hogy a kapitalizmus egy embertelen, ám szükségszerű társadalmi rend-szer, amelynek szabadversenyes ősváltozatából igen gyorsan kinő(tt) a monopol-kapitalizmus, az imperializmus, és mindezeknek a leggonoszabb felsőfoka, az államkapitalizmus, amely (előrelátón?) szocializmusnak, sőt, kommunizmusnak nevezte el magát, hogy a megrendezett bukását követően már, mint globalizáció teljesedjék ki. Marx tudós lángelme volt, hisz megjósolta, hogy a kommunizmus elsőként a legfejlettebb tőkésországokban győzhet; - majd ezt követően futó-tűzként, feltartóztathatatlanul árasztja el az egész földgolyót. Csakhogy az (akkor már szerveződő) angolszász világhatalom előbb még célszerűnek látta az új idea kipróbálását a nagy Oroszország kísérleti műhelyében, ahol Lenin a gyakorlatban valósította meg „a leggyengébb láncszem” elméletét, a proletár-kommunizmust.
A háttérben később azonban nem a proletárok, hanem a világ tőkései egyesültek. Minden tudomány, tudás sikeres gyakorlati próbája, amennyiben az általa feltárt trendvonalak megfelelő meghosszabbítása mentén próféciák valósulnak meg. A jövendölés tehát valóra vált; - persze azzal az apró eltéréssel, hogy most sem a Paradicsom szállt le a Földre a globalizáció képében, most sem Jézus Krisztus Mennyországa jött el hozzánk, hanem a Sátán földi helytartójáé, az Antikrisztusé. „Ahol az egyéni érdeket erőszakkal elnyomják, ott a bürokratikus ellenőrzés elnyomó rendszere alakul ki, amely a szabad kezdeményezés és a kreativitás forrásait kiapasztja. Amikor az emberek úgy vélik, hogy a rosszat lehetetlenné tevő tökéletes társadalmi szerveződés titkát birtokolják, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására minden eszközt, még az erőszakot vagy a hazugságot is felhasználhatják. A politika ekkor ‘evilági vallássá’ válik, amely tévesen azzal áltatja magát, hogy a Paradicsomot ezen a Földön valósíthatja meg. Csakhogy semmilyen saját jogrenddel és törvényekkel rendelkező politikai közösség sem azonosítható Isten országával.” (C. A., 39. old.)


Francis Fukuyama szerint a liberális parlamenti demokrácia globális dominanciája a világtörténelem legvégét jelenti, mivel ez a mai már minden létező társadalmi rendszerek legtökéletesebbike - elérkeztünk tehát a fejlődés végére!

„Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának a győzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erői elleni harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsőségben az utolsó ítéletre (vö. Mt. 25, 31), és hogy új eget és új földet teremtsen (vö. 2 Pt. 3, 13; ApCsel. 21, 1). De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme az ember szívében. Mindaz, amit a Szentírás Isten Országának beteljesedéséről tanít, nincs következmények nélkül az evilági társadalmak életére, amelyek - mint nevük is mutatja - időhöz kötött valóságok, következésképpen tökéletlenek és ideiglenesek. Az Isten Országa, amely a világban van, de nem a világból való, megvilágítja az emberi társadalom rendjét, mivelhogy a kegyelem erői áthatják és éltetik. Így már sokkal jobban megérthető az emberhez méltó társadalom követelménye, a tévedések kiigazíthatók, és növekszik a bátorságunk a jóért vívott küzdelemben. A keresztények, és különösen a világi hívők minden jó-akaratú emberrel együtt arra kaptak meghívást, hogy az emberi valóságot az evangélium szellemével itassák át.” (C. A., 39. old.)

Globalizált börtönünk korlátai, rácsai között viszonylag szabadok lehetünk.

Ám aki elég okos, annak számára mégsem ez a kétes értékű szabadság a legfőbb kincs; - ez a „szabadság” legyen a liberális tévelygők vigaszdíja...

Jézus Krisztus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az Élet!”

Az igazság tehát odaát van, s nem ideát, az Antikrisztus világállamában.

Minden igaz keresztény számára sürgősen felismerendő szükségszerűség, hogy a liberális polgári világdemokrácia rádiótelefonnal, műholddal, bevásárlóköz-pontokkal, internettel, autópályákkal, hamburgerrel, colával együtt és ellenére sem Jézus Krisztus országa, csak evilági délibáb, - s jól hangzó reklámja is csak megannyi mézesmaszlag, a politikusok hamis ígéretei.


Globális/kis demokráciánk ismertetőjegyei - dejá vu - nagyon ismerősek!

· Többségi diktatúra, amelyben a magát többségnek kinevező kisebbség, egy militáns szűkkörű elit uralkodik, a rendszert demokráciának álcázva.

· Demokratikus centralizmus, egyfajta megdönthetetlen hatalmi piramis őrzi és szolgálja ki az uralkodó személyét, aki valójában egy ostoba diktátor.

· Össztársadalmi kontraszelekció a rendszer legfontosabb működési elve, ami a szolgalelkű debilek fényes győzelme az intelligencia felett.

· Médiavezérelt tömegpszichózis biztosítja a békés birkanyáj problémamentes terelgetését, amelynek pislákoló életkedvét progresszív adósávokkal kurtítják.

· Korrupt államgépezet, a szervezett bűnözéssel kollaboráló hivatalnok sereg gondoskodik az igazságszolgáltatás tökéletes ellehetetlenítéséről.

· Monopóliumok + restrikció a pénzügyi rendszer működésének alapképlete, minek következtében minden alkotó kezdeményezés eleve reménytelen.

· Istentagadó bálványimádás a kötelező egyenvallás, amelyben a templomot, a karriert, a pénzt, a reklámot, a koronát és a szent békejobbot imádják.

· Paranoid-skizofrén kommunikáció, amolyan bábeli nyelvzavar, mert minden mást jelent, semmi nem igaz vagy szent, de hazug és érdektelen.


Nem elég kereszténynek látszani, - kereszténynek is kell lenni!

„Mi, akik Isten ajándékát megkaptuk, hogy kamatoztassuk, a mi dolgunk a vetés és a gyűjtés. Ha nem tesszük - azt is elveszik tőlünk, amink van. Ezeknek a szigorú szavaknak a jobb megértése arra ösztönözhet minket, hogy nagyobb elszántsággal vállaljuk a mindenkit sürgető kötelezettséget, hogy a többiek fejlődésén munkálkodjunk. Az egész ember és minden ember fejlődésén. (...) Ebbe az isteni tervbe, amelynek kezdete öröktől fogva Krisztus, az Atya „kép-mása”, és amely benne éri el csúcspontját, „ki elsőszülött a holtak közül”, ebbe kapcsolódik be a mi történelmünk, amelyet a mi személyes és közösségi fáradozásunk fémjelez, és amely az emberiség jobb sorsát akarja szolgálni (...), miközben állandóan fenyeget minket és akadályozza tevékenységünket az a bűn, melyet Krisztus legyőzött és kiengesztelt (Kol 1, 20).” (S.R.S., 38-39. old.) „Ha a modern ‘imperializmus’ bizonyos formáit e morális kritériumoknak a fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdasági vagy politikai jellegűek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályoké, az ideológiáké, a technológiáé.” (S.R.S., 49. oldal) „Az egész ember és minden egyes ember fejlődésében mindenkinek együtt kell működnie, ez mindenkinek kötelessége mindenkivel szemben, és ugyanakkor ennek a világ mind a négy táján (...) egységesnek kell lennie. Ha ellenben ezt csak az egyik részen, vagy csak az egyik ‘világban’ valósítjuk meg, akkor az a többiek rovására történik, és ott, ahol a fejlődés elindult a többiek mellőzésével, az egész tönkremegy vagy rosszabbra fordul. A népeknek és a nemzeteknek joguk van a saját és a teljes fejlődésükhöz, amely természetesen, mint mondtuk, gazdasági és szociális jellegű, de szükséges, hogy a saját egyéni kultúrára épüljön és a természetfelettiekre is nyitott legyen. A fejlődés szükségessége nem szolgálhat ürügyül, hogy másokra saját élet-stílusukat vagy vallásos hitüket rákényszerítsék.” (S.R.S., 41. old.)

„A totalitárius és az önkényuralmi rendszerekben a végsőkig fokozták az erő elsőbbségének elvét az értelemmel szemben. Az emberre ugyanis egy olyan valóságképet erőltettek, amelyet nem az értelmi belátásával és a szabad el-határozásából tett magáévá. El kell vetni ezt az elvet, és teljes mértékben el kell ismerni az emberi értelem jogait is, amelyet kizárólag csak a természetes és a kinyilatkoztatott igazság köt(het). Ezeknek a jogoknak az elismerésén alapul minden valóban szabad politikai rend. (...) Mert a totalitarizmus és az önkény-uralom régi formái még nem teljesen semmisültek meg (!), és fennáll újjá-éledésük veszélye: ez megújult erőfeszítésre serkent az országok közötti együtt-működés és a kölcsönös kapcsolatok megteremtése érdekében. Mert a fejlett országokban néha erőteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvű értékek mellett, az ösztönök fékezetlen kiélésére és az élet élvezetére, ami megnehezíti az emberi lét értékei helyes sorrendjének a felismerését és elismerését (...).” (C. A., 44. old.)

Akinek erős a hite, nem dől be holmi földi hívságoknak, talmi csillogásnak, s nem lehet tartósan megtéveszteni sem. Az igazi keresztény természetesen bátran fel-ismeri és azonosítja Krisztus ellenségeit, sőt, kategórizálja is őket.

1. Liberális/libertinista kozmopoliták, globalista világpolgárok.

2. Nemzeti és nemzetközi elitisták, titkos társaságok, páholyok.

3. Kriptokommunisták, bolsevikok, politikai terroristák, leninfiúk.

A sorrend egyben „nagyság szerinti” prioritást is kifejez, s amint láthatjuk: a fel-sorolás még áttételesen sem tartalmazza a szociáldemokratákat - a rokonlelkeket. „Mert valóban, honnan származik mindaz a rossz, amelyet a Rerum novarum (XIII. Leó enciklikája - 1891.!) le akar küzdeni, ha nem abból a szabadságból, amely a gazdasági és társadalmi tevékenység területén eltávolodik az emberről vallott igazságtól? (...) Az ‘új dolgok’, amelyeket a pápa vizsgált, mindennek voltak nevezhetők, csak jónak nem. (...) Valóban fejlődött az ipar, és módszerei teljesen megújultak. Megváltoztak a kapcsolatok a munkáltató és a munkás között, a gazdagság kevesek kezében összpontosult, a nagy többség nyomorba jutott. (...) Mindez, hogy ne is beszéljünk az erkölcsök megromlásáról - a konfliktus kirobbanását eredményezte. (Vö: ‘Kommunista Kiáltvány’!) (...) A tőke és a munka közötti konfliktus volt ez, vagy ahogyan az enciklika mondja: a munkáskérdés. A pápa nem habozott véleményt mondani az akkori kiélezett helyzetben (...), és ebből adódik a gondolat, amelyet az enciklika napjainkra vonatkoztatva sugall. Szemben találva magát egy konfliktussal, amely az embereket, mint ‘farkasokat’ szembe állította egymással - egyrészről azokat, akik a puszta létükért küzdöttek, másrészről pedig azokat, akik dúskáltak a javakban -; a pápa nem habozott latbavetni tekintélyét ‘apostoli küldetése’ tudatában. (...) A pápa szándéka kétségtelenül a béke helyreállítása volt, és az enciklika korabeli olvasójának nem kerülhette el a figyelmét (a miénket sem!), hogy a felhívásában milyen nyíltan ítélte el az osztályharcot. De nagyon is tudatában volt annak a ténynek, hogy a béke az igazságosság alapjára épül.” (C. A., 9-10. old.)

„A Rerum novarum bírálja mindkét társadalmi és gazdasági rendszert - a szocializmust és a liberalizmust. Az első részt a szocializmusnak szenteli, s ebben megerősíti a magántulajdonhoz való jogot. A liberalizmussal szembeni kritikák abban a szövegrészben jelennek meg, amely az állam kötelességeit tárgyalja. Az állam nem korlátozódhat arra, hogy ‘csak az állampolgárok egy részére legyen gondja’, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élőkre, és nem teheti, hogy ‘elhanyagolja a másik részt’, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. (...) Az államnak az egyének jogainak a védelmében különös gondoskodást kell tanúsítania a gyengék és szegények iránt.” (C. A., 16. old.)

„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.) „A felek egyenlőségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerűség formáit megelőzi az a valami, ami az embernek azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendő célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelő bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére, a munkafeltételeket megfelelően szabályozzák. (...) Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsőbbséget biztosít a tőkének, a termelő-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Amikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttműködés társadalma jelent alternatívát.” (C. A., 53.o.) „Az elnyomottak melletti kiállás őszinte vágya, és hogy ne kerüljenek a történelem sodrán kívül, újabb korunkban sok katolikus hívőt arra ösztönzött, hogy a marxizmus és a kereszténység közötti lehetetlen kompromisszum különböző módozatait keresse (vö.: például a latin-amerikai kommunista papok tevékenységével!).” (C. A., 41. old.) „(...) XXIII. János pápa a békéről szóló enciklikáját ‘minden jóakaratú emberhez’ is intézte. Mind-azonáltal XIII. Leó pápa szomorúan állapította meg, hogy korának ideológiái, különösen a liberalizmus és a marxizmus, sajnos, elutasították ezt az együtt-működést.” (C. A., 88. old.)

„Az egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt, és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék a vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik. Ezért az egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezetőcsoportok (elitek) létre-jöttét, melyek az államhatalmat (vagy a globális világhatalmat) saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják.” (C. A., 70. old.) „Semmi-féle társadalmi csoport, de még egyetlen politikai párt sem jogosult a vezetés monopóliumát magához ragadni. (...) Ilyen helyzetekben a nép és az egyén tárggyá fokozódik le.” (S.R.S., 17. old.)

Európa klasszikus tradíciói: a kereszténység és a szociáldemokrácia.

Jézus Krisztus mondta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” A szociáldemokrata gondolkodás ettől minimum annyiban tér el, hogy már itt a Földön ‘a szegényekévé szeretné tenni’ a mennyek országát. Ez naívitás! A szociáldemokraták jámborsága mit sem ér az istenhit ereje nélkül.

„Ennek az iránymutatásnak a helytállósága száz év távlatából (!) is alkalmat nyújt nekem arra, hogy hozzájárulhassak a ‘keresztény szociális tanítás’ ki-alakításához. Az ‘új evangelizáció’, amelyre modern világunknak sürgősen szüksége van, s amelyet számos alkalommal hangsúlyoztam, lényeges elemei közé kell számítani az egyház szociális tanításának a meghirdetését. Ez a tanítás, akárcsak XIII. Leó idejében, alkalmas arra, hogy megmutassa a helyes utat, amelyen haladva választ adhatunk a jelen nagy kihívásaira, mi-közben az ideológiák lejáratják magukat. Mint annak idején Leó pápa tette, muszáj megismételnem, hogy az evangélium nélkül nem oldható meg a ‘szociális kérdés’ és hogy másrészről az ‘új dolgok’ megtalálhatják benne igazság-tartalmukat és a helyes erkölcsi alapot.” (C. A., 11. old.)

„Az ember a társadalom centrumában helyezkedik el, s ez lehetővé teszi, hogy önmagát egyre inkább úgy fogja fel, mint ‘társas lényt’. Valódi önazonosságát mégis egyedül a hit tárja fel számára, ezért éppen a hit az egyház szociális tanításának kiindulópontja.” (C. A., 82. o.) „Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. (...) Kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertető jele (vö.: Jn 13).” (S.R.S., 53. old.)

A földi hatalom a libertinista gazdagoké, akik nem törődnek az üdvösségükkel. Az átlag világpolgár csak össze-vissza röpköd - Hongkongtól Chicagóig, vagy Vlagyivosztoktól Trinidadig -, és e nagy-nagy testi-lelki szárnyalásában szilárd meggyőződéssel vallja, hogy övé a világszabadság, s a mindentudás hatalma. A reklámok alapján fogyaszt, a média útmutatása szerint gondolkozik, és a tükörből tanulja meg a politikailag korrekt mosolyt. Klónozott pszichorobot, hasonmás... A világelithez tartozó kivételes világpolgár csak kicsit más - övé a világhatalom. Miért gondoljon Istenre, a túlvilágra, az üdvösségre - ha egyszer mindenki neki engedelmeskedik ezen a Földön?! Az álszent hatalomnak nincsen szüksége egy külső, rendszeridegen Istenre. Temploma a Világbank s a nagypáholya a nemzet-közi részvénytőzsde. A pogány bálványimádat tárgya pedig a pénz, vagy a titkos információk misztériuma. Az államhatalom hálószobatitkait a nemzeti titkos-szolgálatok, - a világhatalom lényegének a rejtélyét a titkos/elit társaságok őrzik. Céljuk a világbéke. A világhatalom világbékéje - a világbank pénzével, s a világ-kormány ereje által. Az államhatalmak titkai feloldódnak egy szakrális királyi világszövetség hatalmában.

Mindezeknek szervezett rendje van! A helytartó felkent, magasrangú templomos lovag - a skót rítus szerint -, az állam titkárai volt titkos ügynökök, vagyis „nemzeti”/nemzetközi rituális társaságok tagjai, vagy csak egyszerű, profán párt-komisszárok. Mint fogaskerekek illeszkednek egymás ismeretlen rendszereibe.

A kereszténység legnagyobb ellenségei: (1) A kozmopolita szabadosság (2) A titkos/rituális etatizmus (3) A rejtőzködő bolsevik elitizmus. A liberálisok joggal vethetik fel, miért nem emlékezünk meg a fasizmusról is, mint minden önkény-uralmi rendszerek legrettenetesebbjéről?! Azért nem, mert a nemzeti fasizmusok veszélye annyiban elmúlt, hogy egy totális nacionalista diktatúra többé már nem fenyegetheti világháborúval az egész Föld népességének békéjét. Ám ennek a nagy világbékének súlyos ára volt!

„A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések a háború veszélyére, a saját biztonság szertelen gondjára szerveződnek, gyakran a gyengébb népek kárára, szabadságuk, önállóságuk, területi integritásuk rovására, mert ‘mások befolyási övezetébe’, vagy ‘biztonsági zónába’ esnek.” (S.R.S., 52. old.) A világpolitika egyik legmélyebb aktuális rejtélye, hogy amióta a Föld katonailag egypólusúvá vált, azóta nemhogy csökkent volna, de inkább még erősödött is az Atlanti Szövetség mindenirányú aktivitása, szerveződése, be-avatkozása. A globalizáció szinte a kertek alatt lopakodva törte meg a nemzet-államok ellenállását, és a XX. század végére megvalósult az egységes világrend. II. János Pál, a római pápa mindezekre a veszélyekre tulajdonképpen már évekkel ezelőtt tételesen is felhívta a kereszténység, a világ keresztényeinek a figyelmét. Olvass figyelmesen a pápai enciklikák sorai között is! A legnagyobb veszély, hogy a legravaszabb, új módon terjed a pogányság! Az ún. ökumenizmus - eredetileg egyébként jámbor törekvésének - leple alatt pl. a metodizmus, az új szekták, a szabadkőművesség (mint egyfolytában az Anglikán Egyház!), eltérő elvekkel és gyakorlattal ugyan, de mind egyaránt az ég és a föld egybekötését, vagyis a Mennyország „földre hozatalát” forszírozzák, miáltal valamennyien az Aranyborjúnak hódolnak - Jézus Krisztus helyett.


A liberálisok/libertinisták a független személyiségben, önmagukban hisznek.

A titkos társaságok tagjai a világhatalomban, az exkluzív világelitben.

A kommunisták a világforradalomban, amely végleg elvesztette értelmét.


Mindannyian előre kiválasztottnak hiszik önmagukat, pedig - mint jól tudjuk! - a kiválasztás joga egyedül Istené. („Ne imádj bálványokat énhelyettem!”)

Mi, keresztények abban a Jézus Krisztusban hiszünk, aki megváltotta a világot. A megváltás megteremtette az üdvözülés lehetőségét, a bűnbánat és a bűnbocsánat szentsége révén, ám a bűnt magát, nem törölhette el. A földi világban a pogányok: a libertinisták, a formális és a titkos hatalom ügynökei és a kriptokommunisták uralkodnak, kreált istenük az Aranyborjú. Ám a szabadság a felismert szükség-szerűség! Remélt túlvilági üdvösségünk érdekében el kell fogadnunk, hogy ez a földi világ sajnos az ellenségeinké. Ne harcoljunk hát a globalizált világhatalom ellen, mert ezzel csupán evilági szenvedéseinket súlyosbítanánk! Ugyanakkor az sem lenne jó megoldás, ha gyáván, mi keresztények is, önként beállnánk a talp- nyalók sorába...

Magyarország, a magyar nemzet 1990-ben újabb - ki tudja, hányadik? - sors-csapását szenvedte el, ami rendszerváltás elnevezéssel kerül be a történelem-könyvekbe. Közhely, de igaz, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Éppen ide kívánkozik kedvenc liberális tévériporterünk, Betlen János MaiNapi „sajtókívánsága”: „Menjünk vissza 1990-be, és kezdjünk mindent előről!” Dehát persze ez - sajnos - lehetetlen. Hazánk a negyvenötéves szovjet-uralom következtében óriási fáziskéséssel került abba a megtisztelő helyzetbe, hogy felvétel reményével kopogtathasson a fejlett liberális polgári demokráciák apránként egyesülő közösségének, az Európa Úniónak a képzeletbeli kapuján. A rendszerváltás óta a Magyar Köztársaság is újra a parlamentáris demokrácia gyakorlatát követi, tekintve, hogy a kommunista diktatúra rendszerét leváltották.
A történelem (utólag) az adott társadalom szerves fejlődésének tekintheti, ha egy országban forradalmi úton győz a haladóbb berendezkedés az elavult rezsimmel szemben; például, amikor a feudalizmust polgári forradalom útján felváltja a kapitalizmus. Magyarország esetében nem elhanyagolható, rendkívüli történelmi sajátosság, hogy a 45 éves szovjet diktatúra egy előrehaladott polgári fejlődést (kapitalizmust) tört derékba, s közel fél évszázadra kiirtotta az emberekből még a kapitalizmus csíráit is. Máig nem egészen tisztázott a fasizmus, a kommunizmus (időrendben így következtek egymás után!) és a parlamenti demokrácia, illetőleg a kapitalizmus egymáshoz való viszonya - különösen „a fejlettség” megítélése tekintetében; ám ennek megfejtését a szociológusokra, a gazdaságtörténészekre bízzuk... A rendszerváltás az eltűnt múltunk folytatásába vitt vissza minket!
Csakhát az ilyen, gombnyomásra véghezvitt digitális műforradalom nem éppen a szerves társadalmi fejlődés tipikus esete! A kapitalizmus visszatérésének a mai gazdaságban éppen úgy nem voltak meg a lényegi feltételei, miként a politikai/ tudati feltételek is rendre hiányoztak az emberek gondolkodásából, a társadalom mindennapos működési gyakorlatából. A tőke, a piac, a részvény, a kötvény, a hitel, a váltó, a kamat, a tőzsde és a spekuláció tényezőit és mozgásterét éppúgy a semmiből, művileg kellett előteremteni, miként a politikai pártokat az MSZMP és a háttér-ügynöksereg átmentett, szétszórt maradványaiból. A sebbel-lobbal végrehajtott átalakulás, a rendszerváltás = műforradalom!, - amely mindenekelőtt a működőtőke szabad privatizációját szolgálta: s a nemzetieskedő zsolozsmázás leple alatt Magyarország mindenestül a multiké lett. Amennyiben mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy az egész nyilvánvalóan külföldi sugallatra, közvetlen kézivezérléssel, és a külső hatalmak által a feladatra kiválasztott célszemélyek felhasználásával (nemzeti szuverenitásunk megsértésével!) zajlott le; akkor egy-értelműen megállapíthatjuk: a rendszerváltásunk legitimitása is erősen kétséges.
„(...) A fejlődéshez fűzött remények ma nagyon távol esnek a beteljesedésüktől és végrehajtásuktól. Nem tagadható, hogy a világ jelenlegi helyzete a népek fejlődése szempontjából inkább negatív benyomást nyújt.” (S.R.S., 13-14. old.) „Egyre többen ébredtek annak a veszélynek a tudatára, hogy ők voltaképpen a neokolonializmus áldozatai, és iparkodtak azt elkerülni. (...) Ezek az országok (ahelyett, hogy önálló nemzetekké válnának!) a fejlődési kényszerpályán egy mechanizmus kerekei lesznek, egy hatalmas nagy gépezet alkatrészei (!). Ez gyakran a szociális kommunikációs eszközök útján történik.” (S.R.S., 25. old.) „Mindkét blokk a maga módján imperializmusra törekszik, ahogyan ezt általában nevezik, vagy neokolonializmusra. Ez könnyed kísértés, amelybe nemritkán esik az ember, ahogyan a legújabb történelem ezt tanítja. Ez az abnormis helyzet következménye egy háborútól aggódó szorongásnak. Ez a saját biztonságot minden mértéken felül kívánja növelni. Ez akadályozza az embereket, hogy az egész emberiséget a közjóra való tekintettel irányítsák, így a békére vágyók látják elsősorban ennek a kárát. Őket akadályozzák, hogy a minden embernek szánt javakhoz jussanak. (...) A Populorum Progressio enciklikának az a megállapítása, amely szerint a rendelkezésre álló eszközöket és beruházásokat, amelyeket a fegyverkezésre irányoztak elő, a nélkülöző népesség nyomorának enyhítésére kellene felhasználni, még sürgetőbbé teszi a két blokk szembenállásának felszámolását.” (S.R.S., 25-26. old.)

A sors iróniája, hogy Magyarország belép(tet)ése a NATO-ba jóval a Varsói Szerződés feloszlatása után történt; s újabb rejtély, hogy a fegyverkezési hajsza (számunkra is kötelező, exponenciálisan növekvő költségekkel) még folytatódik, miután már megszűntek az egymással szembenálló katonai blokkok. A világbéke katonai csendőrének partnerei lettünk - de hol maradt el a közjó? Ki döntött így?! „Helyén való - túlzás nélkül - rámutatni arra, hogy a nemzetek közötti vezető szerepet csak az a lehetőség és készség igazolhatja, mely átfogóan és nagy-vonalúan járul hozzá a közjó elősegítéséhez.” (S.R.S., 26. old) De nem kevésbé tragikus a helyzet világgazdasági vetülete sem: „A világ valuta és pénzügyi rend-szerét ma az átváltási árfolyamok és a kamatlábak nagy ingadozása jellemzi (megjegyzem: ezt kihasználva szerezte például az ügyes tőzsdespekuláns, Soros György a sokszáz-milliárdos vagyonát, melynek bizonyos hányadát - vö.: a ‘Nyílt Társadalom’ jelszavával - a volt szocialista országok fellazítására s az értelmiség liberális ‘átnevelésére’ fordította, hogy így készítse elő a libertinista/kozmopolita hatalomátvételt), és ebből következik, hogy az eladósodás és a fizetési mérleg, mellyel a szegény országok kínlódnak, mindig az ő rovásukra alakul.” (S.R.S., 59. old.) Magyarországot illetően ez ma is - egyre inkább - meghatározó valóság. „Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elől elzárják a fejlődés útját. (...) Az az alapelv, hogy az adósságokat vissza kell fizetni - természetesen igaz. De nem szabad adósság-visszafizetést kérni és követelni, amikor az valójában olyan természetű politikai választást is jelent, amely az egész népet éhezésbe vagy reménytelenségbe taszítja. Nem szabad a szerződésbe foglalt adósságok visszafizetését követelni, ha ez csupán elviselhetetlen áldozatok árán valósulna meg.” (C. A., 54-55. old.)

Ám a problémák nem kizárólag elvi vagy filozófiai síkon merülnek fel. Újdonsült liberális demokráciánk 14 év alatt lényegében működésképtelennek bizonyult; - ezért szeretne még az okos Betlen János is visszatérni a kezdetekhez. Az állam és a nemzet érdekei között mély szakadék tátong. A kormányok a nép feje felett elpolitizálnak, a pártok neve alatt nincsen semmilyen eltérő stratégiai tartalom, a rendszerváltó politikusok dossziékkal zsarolják egymást. Az elit összetartó ereje megannyi titkos paktum. A média dezinformációs központ. A világ festett illúzió. „Más (rendszert váltott, posztszocialista) nemzeteknek szükségük van néhány igazságtalan struktúrájuk reformjára; - elsősorban a politikai szerkezetben, azért, hogy a korrupt, diktatórikus és hatalomra törő formát a demokratikus rend válthassa fel.” (S.R.S., 61. old.) Az egykori működő tőkénk egyötöde a volt kommunista funkcionáriusoké, négyötöde pedig a multinacionális cégeké lett. A gazdaságunk látszólag növekszik; ugyanis a munkaerő áráért a tőke nálunk az európaúniós átlag egytizedét fizeti - és az így nyert extraprofitból ‘növekszik’ a négyötöd-részben ‘multikból álló’ nemzetgazdaság. „Ugyanakkor az állam fel-adata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ílymódon szavatolni a szabad gazdaság elsődleges fel-tételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlőségét, oly módon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas, hogy gyakorlatilag szolgaságra kárhoztassa a másikat. (...) A társadalom és az állam biztosítani tartozik továbbá a bérek olyan színvonalát, amely lehetővé teszi a munkásnak és családjának a megélhetését, valamint bizonyos mértékű takarékoskodást.” (C. A., 25. old.) Keserű szájízzel regisztrálhatjuk, hogy a világunk mily’ kevéssé felel meg a pápai enciklika tárgyi elvárásainak. Csak csodára számíthatunk! Non-kreatív politikusaink ‘éleselméjűségükben’ gyorsan rájöttek arra is, hogy sokkalta kényelmesebb a valóságos fejlesztés helyett a statisztikai adatokat kozmetikázni. A kormány parancsára egycsapásra megszűnt az infláció. Körülöttünk fergeteges ütemben nőnek az árak - pl. benzin, olaj, gáz, villany, telefon, ingatlan, lakás, gyógyszerek, elektronika, autó, közlekedés, kenyér, stb. -, infláció még sincs!
Minden újabb országgyűlési képviselő-választás növekvő nosztalgiával indul, és keserves csalódással zárul; nincs is már „szűzen maradt” pártunk - egy sem. A magyar liberális polgári demokrácia lassanként felmondja a szolgálatot. Ez az az eset, amikor a szemétdombon nem virágzik ki a rózsabokor. Szégyellné magát!

„Legalább azoknak, akik Isten szavának hisznek, kézenfekvő a következtetés: az emberiség fejlődésének jelenkori állapotát úgy kell tekintenünk, mint a történelem olyan időszakát, amely a világmindenség teremtésével kezdődött, és a Teremtő akaratának mellőzésével mindig veszélyben forgott, - elsősorban a bálványimádás kísértése miatt, ám az eredeti alapvető törvénynek mégis meg-felelt. (...) Jézus Krisztus mondta: ‘... ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam...’” (S.R.S., 38. old.) A szerves történelmi fejlődés, a legitim forradalom bizony nagyon is hiányzik! Meg a bátor, tisztességes hazafiak, akik nem a külföldi jutalékra pályáznak. „Jelentős erőfeszítéseket kell tenni a kommunizmust most levetkőzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetőbb gazdasági kapcsolatok, és ki-haltak a gazdasági, üzleti élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a meg-bízhatóság és a szorgalom. Türelmesebb anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség, miközben a hosszú nélkülözésben kimerült népek kormányaiktól élet-színvonaluk érezhető, gyors emelkedését, valamint jogos igényeiknek meg-felelő kielégítését várják. (...) Egyes európai országokban bizonyos értelemben valódi ‘háború utáni’ időszak kezdődik (...) Ésszerű lehetőséget kell biztosítani számukra, ami nem történhet meg más országok segítsége nélkül. Egyébként a viszontagságokkal és ínséggel tűzdelt jelenlegi helyzet egy történelmi folyamat következménye, melynek az egykori kommunista országok népei sokkal inkább áldozatai, semmint a felelősei voltak. Hatalmas erőforrásokat lehet szabaddá tenni a Kelet és Nyugat ellentéte miatt létrejött óriási katonai apparátus le-szerelésével.” (C. A., 41-43. old.) Ehelyett a fegyverkezés újra csak felgyorsult!

„Nem tekinthetünk el attól, hogy fel ne hívjuk a figyelmet a felebaráti szeretet kötelezettségére, ami azt jelenti, hogy adnunk kell abból, ami ‘fölösleges’ és olykor még abból is, ami ‘szükséges’; - hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen.” (C. A., 57. old.) A rendszerváltás nálunk megméretett, és könnyűnek találtatott. A kommunizmus 45 éve az istenhit csíráját is kiölte sok emberből, vagy pedig a lélek legrejtettebb zugaiba száműzte Krisztust. Antall József és MDF-je deklaráltan keresztény Magyarországot akart, ám az első 4 év végeredménye „túllőtt a célon”: a paktumos Antall önmagunknál és felebarátainknál is jobban meg akarta szerettetni velünk az ellenségeinket, ami nem sikerülhetett. Amikor egy késő esti televíziós műsorban a sortűzvezénylőket leültették sörözni áldozataik életben maradt hozzátartozóival; abszurd pszicho-drámává fajult és kudarcba is fulladt az egész perverz, álkeresztény kísérlet. Horn Gyula 4 évre újból csak visszahozta az egyszer már elmúlt istentelenséget. Orbán Viktor, kabinetje és establishmentje még megalakulása előtt újra elkövette az eredeti bűnt, nevezetesen ‘a politikai testvérgyilkosságot’. Jócskán a választások előtt szétverte, megemésztette, majd magába olvasztotta a kereszténydemokrácia jelentős hányadát; azért, hogy Ábelé helyett, a saját, erősebbnek/tetszőbbnek hitt „áldozatát” mutathassa be a keresztény Istennek, akiről csak liberális, metodista/ keresztyén képzetekkel rendelkezhetett. Azután - már uralmi helyzetben! - angol királyi mintára pánikszerűen át is tértek a szent korona modernnek hitt bálvány-imádására...
Az őskeresztények kommunális életmódja és Krisztus tanításai a szegénységről szoros gondolati rokonságot mutatnak a szociáldemokrácia eszméivel. Isten előtt minden ember egyenlő, miért ne élhetne minden ember szociális biztonságban itt a Földön is?! A kereszténység és a szociáldemokrácia a modern Európának is a legfontosabb klasszikus értékei, féltve őrzött hagyományai. Ez az a két igazság, ami alapvetően megkülönbözteti Európát az Újvilágtól. Ez az a két igazság, ami Európában tradíció; - odaát, a tengerentúlon pedig maximum infantilis rockopera.
Az álkeresztény politikai erőkkel nem léphetünk szövetségre. Az ilyen „barátok” rosszabbak az „ellenségnél”, mert hamisságuk kiszámíthatatlan. Nem jobb oldal az, amelyik nagyon is evilági hatalmat álcáz - a keresztény köntösben. Tekintve, hogy Jézus Krisztus országa nem e világról való; - a KDNP soha nem tűzheti ki célul önmaga elé a parlamenti választások megnyerését. Az igazi keresztény párt sohasem akarhatja magáénak a kormánytöbbséget. Ámde koalícióban - esetleg választási szövetségben - a szociáldemokratákkal cselekvő kisebb tagja lehet egy olyan kormánynak, amelyik keresztény hitét megvallva, méltó anyagi és szellemi létet biztosíthat a nemzet tagjainak. Valódi hittel, a pápai enciklikák szellemében tevékenykedve és kormányozva.

Elismerem, hogy a pápai enciklikák kvázi-filozófikus elemzéséből direkt módon még nem következik - túlságosan merész s nagyívű egy ilyen ugrás! -, hogy a kereszténydemokrácia választási vagy valamikor kormányzási szövetséget kössön a kommunisták jogutódjaival, a talán még ma sem igazi szocialistákkal. Őszintén szólva, még a szociáldemokratákkal is kockázatos lehet ez a kaland! Jobboldal és baloldal, elmélet és gyakorlat, eszme és politika is túlontúl távoliak egymástól. Mégis, mi a teendő? Várjuk tétlenül balvégzetünk beteljesedését?!

Németh Miklós szövetséges lehetne, már amennyiben ténylegesen keresztény és szociáldemokrata. Mert sokkal rosszabb is megtörténhet velünk, amikor Orbán és Torgyán majd csendben elköszönnek egymástól. Ki az alternatíva?

Kovács László, aki újból csak a nyakunkra hozza az SZDSZ-t? Nagy Sándor, aki nagykoalíciót akar a levitézlett jobboldallal? Vagy győzzön megint Horn Gyula, az utolsó bolsevik?!


Ebben az országban él:

A húsosfazék népe

Lead 1.: „Lehet, hogy a lakosság nagy része - legalább 38 százalék, de lehet, hogy még több - valójában irtózik mindentől, ami új. Nem változást akarnak, hanem nyugalmat. Nem boldogulást, hanem megélhetést. Rövid munkaidőt, hosszú hétvégét. Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek. ŐK A HÚSOSFAZÉK NÉPE.” Írta Bencsik András glosszájában, 2000. július 27-ikén.

Lead 2.: „Itthon vagyunk. A mában. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) toronymagasan vezeti a népszerűségi listát. Ha most lennének a választások, nyerne; egymaga közel 60 százalékot érne el. Ha most lennének a választások, a polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának. Ez a realitás. (...) Az Orbán-kormány csak akkor maradhatna a helyén, ha a cselekedetei jó hírét el tudja mindenkihez juttatni. E szempontból mellékes, hogy a cselekedetei jók-e, vagy rosszak, s hogy egyáltalán megtörténtek-e. Csak a látszat számít: a média.”
Írta Bencsik András a következő heti glosszájában, 2000. augusztus 3-ikán.


A második idézett újságcikk „tényként” állítja a magyar életszínvonal korszakos változásairól (még 2000-ben) az alábbiakat:

(1) A Horn-kormány a hetvenes évek szintjére vetette vissza azt.

(2) Most (már) a nyolcvanas évek elejének szintjén vagyunk.

(3) Az igazán kedvező hatások csak most kezdik elérni a társadalmat.


A leghatározottabban ellene vagyok, hogy az amerikai történelmet kritika nélkül leutánozni vágyó hajlamunkban a kommunizmust, a kommunistákat, a reform-kommunistákat és a kriptokommunistákat, az összes posztkommunistákat, sőt, esetleges túlbuzgalmunkban a szociáldemokrácia minden újrabimbózó válfaját is egyfajta generális boszorkány-üldözésnek vessük alá - a teljes körű likvidálás úgysem sikerülhet soha. Kétségtelenül rendkívül csábító a gondolat, hogy minden rosszat a szocialisták nyakába varrjunk, ám a valóság sokszorosan bonyolultabb.
A valós tények ugyanis a következők:


ad 1. Az 1990. évi rendszerváltás az GDP-t és az életszínvonalat egyaránt a hatvanas évek végének szintjére vetette vissza, ami nagyjában-egészében mintegy 40 százalékos visszaesés. A Horn-kormány működésének valóban súlyos negatív következménye, hogy az életszínvonal mit sem fejlődött - 1998-ban még mindig a harminc évvel korábbi szinten állt, ráadásul „a Bokros” felszámolta a maradék szociális vívmányokat is.

ad 2. Ám (2000-ben) sajnos egyáltalán nem áll(t)unk a nyolcvanas évek elejének szintjén! Az idézet gazdaságpolitikai és kvázi-matematikai képtelenséget is hord magában, hiszen - az említett tények ismeretében - implicite nem kevesebbet állít, minthogy az Orbán-kormány 2000-ig, rövid 2 éves regnálása alatt áthidalta a 30 éves szakadékot, s szociális időutazása eredményeképpen visszatérhetett hozzánk a gulyáskommunizmus!

A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig terjedő, mintegy 5 éves periódusban (1975-1980) minden idők egyik legmagasabb magyar életszínvonalát produkálta és mondhatta magáénak az ország dolgozó népe - akkoriban éltünk a legjobban, mint ezt nemrég Thürmer Gyula (Munkáspárt) is kinyilatkoztatta volt.

ad 3. Hát...! Ez az, amitől mindannyian komolyan félünk! Mert amennyiben az elmúlt évtized tendenciái tovább folytatódnak, - úgy kettőezer-kettőre a magyar életszínvonal folytatólag csak alulról döngeti a hatvannyolcasat...


Ebben az országban!

Ebben az országnak látszó tárgyban!

Ahol a húsosfazék depressziós népe él...


Mert a felvezető két idézetből (lásd: lead 1. és 2.) is minden kétséget kizáróan kiderül, hogy fura, nagyon fura nép él ebben az országban! Ez a bugyuta nép a lelke legmélyén még mindig atavisztikus (szkíta vagy párthus) örökségét kutatja, nyereg alatt puhítja a húst, bő gatyában táncol, és a maga főzte fütyülős barackot issza, mert nem hajlandó beletörődni, hogy már az is jövedéki termék...


(1) „A lakosság nagy része valójában irtózik mindentől, ami új.”

(2) „Nem változást akarnak, hanem nyugalmat.”

(3) „Nem boldogulást, hanem megélhetést.”

(4) „Rövid munkaidőt, hosszú hétvégét.”

(5) „Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek.”

(6) „Az MSZP toronymagasan vezeti a népszerűségi listát.&rdqu