Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

A szeretet törvénye (könyv)
2009.01.07, 13:26                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

A szeretet törvénye

Vác, 2004. augusztus

Ajánlások

Könyvemet szeretettel figyelmébe ajánlom:

n Sándor György humoralistának,

n Kiss Ulrich SJ atyának,

n Dr. Czike Imre János ciszterci szerzetes keresztapámnak,

n Hidász György Izrael teológusnak, valamint

n Gromon András,

n Kocsis István és

n Kocsis L. Mihály íróknak.

Vác, 2004. augusztus

Czike László


1. Bevezetés a szeretet törvényéhez

Az Ószövetség korában - a történelmi ókorban - a Földön ‘jobb híján’ a gyűlölet törvénye uralkodott; annak ellenére, hogy az Úr Mózesnek kinyilatkoztatott tízparancsolatában már szerepel két olyan is, amely a későbbi ‘szeretet törvény’ alapjául szolgál, azzal áll összefüggésben. Ezek a következők:

n Szeresd a te Uradat-Istenedet, és csak neki szolgálj!

n Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a Földön!

Észre kell vennünk, hogy a mózesi tízparancsolat csupán Isten és az ember fölé-alárendelt viszonylatában határozza meg a szeretetet, azt is mintegy szolgálatként értelmezi; - az idézett másik parancsolat egész’ más emberi érzést tesz ‘kötelezővé’, nevezetesen a tiszteletet a szülők irányában, s azt sem valamilyen transzcendens vonatkozásban, illetve célból, hanem egyszerű evilági érdekből, ti. a hosszú élet eléréséért...!

Egyébként a többi nyolc parancsolat mindegyike az élet és a vagyon védelmét, biztonságát szolgálja - mármint a földi élet, a magánvagyon védelmét! -; ennyiben ‘majdhogynem’ a mai kapitalizmus apológiája.

Az Újszövetség, vagyis Jézus Krisztus, a Megváltó - nagyjából 2000 évvel ezelőtt - mindent gyökeresen megváltoztatott. Nevezetesen úgy, hogy két, merőben új szeretet-parancsolatot vezetett be:

n Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

n Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért! (Mt.5, 43-48.)

„Így lesztek fiai a mennyei Atyátoknak, aki fölkelti a napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek. Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? És ha nem köszöntitek, csak a barátaitokat, mi többet is tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.” (Az előbbi idézet folytatása.)

„Ha megütik a jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is. Ha elveszik a köpenyedet, add oda a köntösödet is. Ha kérnek tőled, adj, és ha el-veszik, ami a tiéd, ne követeld vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan akarjátok, hogy veletek bánjanak. Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, micsoda hálát érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha csak jótevőitekkel tesztek jót, micsoda hálát érdemeltek? Ezt a bűnösök is megteszik. És ha pedig azoknak adtok kölcsönt, akiktől visszafizetést reméltek, micsoda hálát érdemeltek? Hisz’ még a bűnösök is kölcsönöznek bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek inkább az ellenségeiteket! Tegyetek jót s kölcsönözzetek, anélkül, hogy valamit visszavárnátok! Akkor nagy lesz jutalmatok s a Magasságbeli fiai lesztek: ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk.6, 29-36.)

A krisztusi megváltásnak, és a szeretet törvényét előíró tanításainak az a lényege, hogy Jézus megszünteti, felszámolja az ószövetségi kor gyűlölködését, és ‘helyette’ az újszövetségi szeretetet vezeti be. Az új tanítás szerint a világon mindaddig állóháború és patthelyzet alakul ki, illetve uralkodik, amíg a jók csak a jókat, a gonoszok pedig csak a gonoszokat részesítik előnyben, magyarul: szeretik. Minden ember a felebarátunk, tehát ellenségeinket is szeretnünk kell, hogy szeretettel oldjuk fel a gyűlöletüket, miáltal lehetőséget adunk nekik is a bűneik megbánására (és Isten általi megbocsátására), vagyis az üdvözülésre. Nincs mese; - nem elég nekünk magunknak ‘jónak’ lennünk, és jót tennünk a mi jótevőinkkel! Jót kell tennünk ellenségeinkkel, hogy ők is jóvá változhassanak, s minél többen velünk jöhessenek a Menny-országba. Sőt, mi is csak ellenségünk megtérítése által juthatunk oda.

Az újszövetségi bevezető idézetek (és azok magyarázata) után előbb szeretném meghatározni, hogy mivel nem, illetve mivel foglalkozom a jelen tanulmányomban. A szeretet törvénye Istentől; konkréten Jézus Krisztustól származik, - tehát nyilvánvaló, hogy a világegyetemben az összes szeretet ősforrása: Isten. A szeretet törvénye azt jelenti, hogy létezik az univerzumban egy olyan láthatatlan s mérhetetlen energia, amely képes a kibékíthetetlennek látszó ellentétek feloldására, s képes a háborút békévé változtatni. A szeretet nem osztható kvantumokra, - végtelenül árad, és soha nem fogy el. Teilhard de Chardin atyát, a híres jezsuita paleontológust, antropológust és filozófust is segítségül híva mondhatjuk, hogy a szeretet az egységes szellemi és anyagi világ igazi belső mozgatóereje, az univerzumban uralkodó legyőzhetetlen affinitás, minden dolgok és változások, ellentétek és megoldások leg-végső oka: a radiális energia. Az isteni szeretettel nem foglalkozom, azt adottnak, egyfajta ‘dinamikus, nyugalmi erőtérnek’ tekintem, mely amúgy is mindent áthat és meghatároz. Úgyszintén nem foglalkozom a teremtő Isten és a teremtmények, - nevezetesen Isten és az emberek szeretet-viszonylataival sem. Úgy gondolom; ez a teológia feladata.

Nem foglalkozom a chardini természet-elképzelés, a radiális energia különböző szintjeivel (pl.: galaxisok, bolygók, ásványok, kristályok, atomok és molekulák, összetartó erők, kémiai affinitás, vegyületek, vírusok, mikrobák, egysejtűek, sejttelepek, növények és állatok, stb.), emelkedő fokozataival, az ember hozzájuk való viszonyulásával sem.

Sőt, ilyenformán a jelen tanulmányomnak semmilyen vonatkozásban és mértékben nem tartozik a vizsgálódási körébe az embernek, mint az Isten legmagasabb rendű (isteni lélekkel is rendelkező) teremt-ményének az esetleg alacsonyabb rendű teremtmények (dolgok, fétisek, bálványok, állatok, tárgyak, stb.) iránt érzett ‘szeretete’ sem.

Amivel foglalkozni kívánok: az ember(ek) másik ember(ek)hez fűződő érzésvilága; a gyűlölet-szeretet ambivalens viszonyrendszer lehetséges ‘vonatkoztatási pontjai’, s legfőképpen a szeretet különböző fokozatai és megnyilvánulási formái. A részletesen vizsgálandó témakörök:

· Mik a bizalmatlanság, az averzió, az utálat s a gyűlölet kiváltó okai?

· A másik ember birtoklásának vágya és a féltékenység.

· Létezhet-e egyidejűleg s egy irányban gyűlölet és szeretet együtt?

· Mit jelent a másik, a másság elfogadása, a tolerancia?

· Meddig terjedhet a tolerancia, a másik ember megtűrése?

· Mit szeressünk jobban: a másik embert, vagy az igazságot?

· Szerethetünk-e valakit, miközben a mentalitását, a bűneit utáljuk?

· Szerethetjük-e tiszta szívből ellenségünket, aki értékeinkre, a hazánkra, a családunkra, a nemzetünkre, a kultúránkra, a vagyonunkra, szeretteinkre és tetejébe még az életünkre is tör?

· Milyen szeretet az, amely feltételeket támaszt a másik érzései iránt?

· Támaszthatjuk-e feltételként igazságunk elfogadtatását?

· Az érdekből fakadó érzések és a szeretet alapvető különbözősége.

· Életben maradhat-e, aki feltétel nélkül szereti minden felebarátját?

· Életünk feladása, mint a legvégső szeretet-áldozat.

· Lehet-e a szeretetnek határa, mértékegysége, kvantuma, mértéke?

· A gyűlölet-hierarchia lépcsői: zártkörű elitek milliárdokkal szemben.

· Tűrés, elfogadás, bizalom, rokonszenv, tisztelet, szeretet és szerelem.


2. Bizalmatlanság, averzió, utálat és gyűlölet

A Teremtés eredeti szándékait, céljait és azok megvalósulását tekintve az Ember - mint test és lélek egysége - harmonikus és tökéletes lény, akinek a személyisége eredendően nem hordoz feloldhatatlan érzelmi konfliktusokat; sem önmagával sem embertársaival szemben. Az idill felbomlásának az oka a paradicsomi állapot valamilyen eredeti bűn miatti megszűnése, minek következtében megbomlott a dimenziók egysége, más szóval az idő kereke kizökkent a normális medréből. Ezt gyakorlatilag úgy kell érteni, hogy a világegyetem kitüntetett pontján, a Földön (illetve az univerzum innen be-és átlátható részében) az idő kárpitja meghasadt, vagyis egy ősrobbanással kialakult a divergens anyagi világ, amely az immár egyenes vonalú, visszafordíthatatlanul múló időben, növekvő sebességgel vakon száguld minden ízében tova. Miközben a mindenség minden határon túl tágul; az isteni erő egyre bonyolultabb, új formákat hoz létre az élettelentől a szervesen át az élőig, s ez a kopár, ‘halott’ világegyetemet megtermékenyítő folyamat az evolúció. Természetesen fizikai értelemben a Föld bolygó koránt sem a világ, vagy a látható világ középpontja, s az idő kárpitja sem itt hasadt szét. A metaforával csupán két dolgot akartam érzékeltetni. Az egyik, hogy létezett valamikor egy olyan Föld, amelyen nem volt múló idő (legalábbis a mai értelemben), és ez a Föld volt/lehetett az ember őseredeti bölcsője, a Paradicsom. A másik, hogy a Föld átvitt szellemi szinten mindenképpen centrális helyzetű pont (hely) a Teremtésben, - hiszen úgy tűnik: a monstre galaktikus díszletekre, a komplett táguló világegyetemre csak azért volt szükség, hogy az Ember egy valódinak látszó, ‘minden extra igényt kielégítő’, ám mégis egyfajta virtuális színpadot kaphasson a dráma megrendezéséhez és lejátszásához, kvázi saját öntudatra ébredéséhez, vagyis a visszakapaszkodáshoz. Mert a Teremtés eredeti variációjában sem az idő múlását, sem az evolúciót nem tartalmazta; ezeket egy másodlagos útvonal megszerkesztéséhez kellett Istennek megalkotnia, hogy az Ember ‘vigaszágon’ kaphasson egy második lehetőséget, az egyéni és a kollektív mennybejutásra. A Földről tehát a másodlagos valóság (az anyag és fejlődése: bonyolult virtualitás) sok ‘valódi’ részlete áttekinthető; ám a teljes valóság, vagy pláne az igazság - soha. Az Ember egyéni és társadalmi drámájának épp az a lényege, hogy egy megbomlott egységű, múló idejű, virtuális világban kell megvívnia valóságos harcait az anyagi világgal, ember-társaival és önmagával, hogy visszakerülhessen a Paradicsomba. Ez a küzdelem nagyjából olyan (esélyű), mint amit a kísérleti egér folytat a labirintusban az élelem megszerzéséért; vagy olyan, mint amikor egy repülőgéppel lezuhant ifjú lánynak kell reményt vesztetten, sebesülten átvergődnie a reá ezer veszéllyel (moszkitók, kígyók, ragadozók, stb.) leselkedő amazonasi őserdőn, hogy elérjen egy lakott területre...

Más oldalról megközelítve az Ember önmaga is visszatükrözi az idő kizökkenésének tragédiáját, hiszen kiűzetvén a Paradicsomból kettős természetű skizofrén lénnyé vált. Egyfelől a halhatatlan, isteni lelke magában hordozza az örök fényesség örökségét s ígéretét, halovány szikráját; - másfelől ‘a kizökkent időben’ lezajló rövid testi élete merő riasztó gyötrelem, látszólag vagy valójában is csak céltalan tévelygés a földi világban, amely a maga átmeneti és zord viszonyaival teljesen idegen közeg a benne szunnyadó örökkévaló lény számára. Az emberi test ilyenformán valóságos börtöne a léleknek; fiatal korban kevésbé, az öregedés során egyre inkább azzá válik. Saját önmegvalósításunk nagyjából azon múlik; mennyire vagyunk képesek megérteni mindezt, s hatékonyan együtt is élni ezzel a tudattal! Aki becsapja magát, nem vesz tudomást a tényekről, az egész életét a testi halál ‘hessegetésével’ tölti, miközben megtagadja, majd ténylegesen ‘meg is öli’ a tulajdon lelkét. Aki a rövid földi élete során nem tanulja meg uralni a kettős természetét, annak lényében haláláig erősödnek a negatív tendenciák. Az ilyen ember megtanul ugyan (mimikri) mosolyogni kifelé, - befelé azonban egyre inkább ‘megsavanyodik és megkeseredik’; bezárul, és mindörökre felnyithatatlanná válik tiszta és igaz gondolatok számára.

A lélek és a test kapcsolatában az élet normális lefolyása esetén fölé-alárendeltségi viszonynak kell kialakulnia, amelyben tudatosul, hogy a jelentős kérdésekben mindig a lélek, a személyiség magva dönt. Az olyan ember, aki képtelennek mutatkozik belső harmóniájának a létre-hozására - könnyen felismerhető arról, hogy cselekvéseit és döntéseit kizárólag testi szükségletei határozzák meg. Az az ember, akiben még nem dőlt el a belső harc kimenetele; labilis személyiségéről, zavaros motivációiról ismerhető fel: testi vágyak, érzések és mély megérzések össze-vissza keverednek, kavarognak benne. Akin egyre inkább saját (testi, fizikai) fogyasztási kényszerei hatalmasodnak el, annak a lelke fokozatosan elhal, - olyan mintha lelki abortuszt követne el önmagán. Ez az ember arról ismerhető fel, hogy önmagának is folyton hazudik. A kényszeres hazudozó azon fáradozik, hogy kiirtsa magából a lelket.

Az emberi személyiség - több rétegű. Legkívül helyezkedik el a test a maga primitív késztetéseivel, - legbelül pedig a transzcendens lélek. A legmélyebb, épp’ ezért alapvető jelentőségű érzések és intuíciók csak és kizárólag a lélekből sarjadnak; a test végrehajtó eszköze azoknak. Ugyanakkor azon emberek esetében, akiknek a lelke testük foglya, sőt áldozata, - az érzések és intuíciók helyét vad állatias ösztönök, vágyak és indulatok töltik ki. Az is kettős, skizofrén (megbomlott dimenziójú) természetünkből fakad, hogy még önmagunkkal szemben is tartósan bizalmatlanok (bizonytalanok) vagyunk; mert sosem tudhatjuk előre, mikor, ‘melyik énünk’, és hogyan fog reagálni egy adott történésre. A más ember iránti bizalmatlanságunkat, averziónkat, utálatunkat vagy gyűlöletünket épp az váltja ki, hogy magunkból indulunk ki, s ugyan-azt feltételezzük róla, ami észrevétlenül belőlünk árad. A tiszta ember is tudja, hogy a világ tele van ‘tisztátalanokkal’; eredendően mégsem bizalmatlan, mert tudja, hogy bizalmat csak bizalomért kaphat, akkor is, ha a bizalom igen kockázatos. A személyes megtisztulás során ez a bizalmi elv egyre fokozódik; hiszen az ember minél magabiztosabbá válik, annál ‘bizalmasabban’ közelíthet másokhoz. Ezt a folyamatot és a sikerét a köznyelv ‘emberismeretnek’ nevezi; megfeledkezve arról, hogy elsősorban önmagunk megismerése és ‘legyőzése’ a helyes út, a más embertípusok ‘eredményes kategorizálása’ helyett. A vakbizalom annyiban persze igen jelentős kockázat, hogy ismeretlenül soha nem tudhatjuk, hol is tart a másik ember a saját személyiség-fejlődésében.

A dolgot még bonyolultabbá teszi (és jól mutatja az ember rétegeinek az összetettségét!), hogy már megállapodottnak és megismertnek vélt embertársainkkal kapcsolatban is érhetnek bennünket meglepetések. A lélek és a test szerves egységet alkot; kölcsönhatásban állanak egy-mással. Mint említettem; alapvető fontosságú, hogy a döntő kérdések megválaszolásában melyikük a domináns. Az emberek rendkívül sok-félék. Egyikük külsején is meglátszik ‘a lélek romlottsága’, - másikuk vonzó külseje sötét indulatokat takar. Ugyanakkor fontos motívumok nem kerülik el az avatott szemlélő figyelmét. A szem, sőt, a tekintet a lélek tükre; emellett a testbeszéd (body-language), a szavakat kísérő mozdulatok igen árulkodóak. Nem önmagukban értékelendők, hanem az általános ‘rend’, - a személyiség harmóniája, vagy diszharmóniája tekintetében, összefüggésükben. Az averzió (undor, utálat) egy másik ember iránt alapvetően két, különböző gyökerű viszonyulást takarhat.

A felszínes averzió a testi, fizikai undor; mely ugyan a leggyakrabban a másik lény ‘érzékszervekkel érzékelhető jelenségének’ szól, kevésbé gyakran viszont a léleknek, amely undorító testi jegyeket hordoz. Ám sokkal erőteljesebb a mély averzió, amely egyenesen a másik lelkét veszi célba. A gyűlölet (különösen a vak gyűlölet!) a tudat alattiból fakad, mondaná Siegmund Freud, de ez nem igaz, merő formalizmus.

Mert mi a tudat? Bonyolult központi idegrendszeri (agyi) funkció; az embernek az a képessége, hogy érzékszervei különböző jelzéseit képes az agyban ‘komplex világképpé’ transzformálni, - sőt, a fantázia, az elvonatkoztatás mint absztrakt tudati készségek révén képes a jövőbeli események többé-kevésbé pontos előre jelzésére, illetve a folyamatok alkotó megtervezésére is. S mi van a tudat alatt? Semmi. Maximum az állatvilágból magunkkal hozott, ‘mélyen rögzült’, de már homályosuló emlékképek, viselkedési algoritmusok, ingerválasz-sablonok, amelyek összefoglaló neve: ösztön. Az emberben a tudat az egykor kizárólag ‘testi’ eredetű és célú állati ösztönvilágra épült rá; és persze minél primitívebb egy ember, annál kevésbé tudatos, annál ösztönösebb, sőt: annál állatiasabb. Az idegrendszer fejlődése, a tudat kifejlődése a földi evolúció ‘története’, eredménye; ám ha a világot csupán ‘materialista’ szemszögből vizsgáljuk, soha nem értünk meg semmit. Nem a földi evolúció vezetett el az önmagát csodáló emberhez; hanem az Isten teremtő műve, a csoda alkotta (önmagából) az emberi lelket, - majd amikor az ember ‘elsőre’ méltatlannak bizonyult a halhatatlanságra; a Teremtő mérhetetlen (megbocsátó) jóságában ‘vigaszágként’ rendelte hozzá az evolúciót, a visszakapaszkodás szamárlétráját. Kifejlődött az ember magasrendű (ön)tudata, de csak azért, hogy általa legyőzze az állatvilágot; kiemelkedjék abból, hogy bizonyos mértékig önmaga rendezhesse be kedvére a világot, s így kicsit megízlelhesse a teremtés örömét. Az öntudatnak (mint evolúciós terméknek) tehát csak annyi ‘köze’ van a transzcendenciához (lélekhez), hogy hordozó eszközévé vált annak. Az igazán mély érzések, megérzések nem a tudat alattiból jönnek, mert ott nincs semmi, - hanem a személyiség központjából, a halhatatlan lélekből. A tudat, az öntudat (én-tudat, felettes én, stb., az összes ‘alattijával’ együtt) és a lélek, a külső forma és a tartalom: a halandó és a halhatatlan közötti minőségi, de nem egyszerűen szint-béli különbség körülbelül azzal jellemezhető, hogy az egyik, a csak testi ember ‘tudja’ ugyan, hol keresse a sört a frizsiderben, de a másik, a lelki ‘én-tudatú’ azt is tudja, mi jön majd a halál után; sőt, tudatosan készül is új életére. Az igazán mély averzió, a legmélyebb utálat-fajta a gyűlölet; lelki funkció, amely csak úgy süt az egyik ember szeméből (v.ö.: ‘szemmel verés’!) a másik ember felé. A gyűlöletnek is lehetnek felszínes illetve mélyebb ‘változatai’. A kulcs a megértéshez - a másik ember ‘mássága’ az egyikhez vagy egy mélyen berögzült etalonhoz viszonyítva. A másság pusztán külsődleges, testi megjelenésű, - vagy mélyen lelki természetű is lehet. A másság ‘el nem viselése’ egyszerű idegenkedéstől a másik fizikai megsemmisítésének vágyáig terjedhet. Mindazonáltal van elfogadható, és van elfogadhatatlan ‘másság’. Az a másság, amely egyébként természetes (gazdája nem tehet róla) és nem okoz kárt senki másnak - tolerálható másság. Az emberi rasszok igen jelentősen különböznek egymástól külsődleges jegyeikben, de teljesen azonosak annyiban, hogy a sárgának, a feketének, a rézbőrűnek vagy a ‘sápadt arcúnak’ egyformán halhatatlan a lelke. Nem fogadható el viszont az a fajta másság, amely felrúgja a társadalmi együttélés elemi normáit, illetve az Istentől származó erkölcsi törvényeket. Ha valaki például úgymond’ természeténél fogva lop, vagy netán gyilkol is, - az természetszerűleg magára vonja az emberi közösség és Isten ‘haragját’ is; tekintve, hogy a lopás és a gyilkosság, a rablás és a háború nem tartoznak a másság kategóriájába, így nem tolerálható cselekmények. (Más kérdés, hogy amikor egy egész társadalom billen át a tűrhetőség határán; Isten ‘ilyenkor szokta megunni’ az ember gyarlóságát, - lásd: Ninive, Szodoma és Gomorra, s Jeruzsálem esetét, büntetését.) De mi van akkor, ha egyes emberek vagy kisebb-nagyobb közösségek, netán egész népek kényszerülnek mások javainak eltulajdonításából (vagyis lopásból) megélni, mert a tőkés világrendszer munkamegosztása, vagy pénzügyi és politikai erőviszonyai kitaszítottá tették őket?! Mint jól tudjuk: ha ellopsz egy kiló kenyeret, mert éhes vagy - letartóztatnak; ha viszont milliárdokat teszel zsebre - még ki is tüntetnek! Mert ez a kapitalizmus! A legnagyobb tolvaj a tőkés, a nemzetek feletti finánc-oligarchia; ám mivel övék a hatalom, ők hozzák a törvényeket. Ezért van aztán, hogy ma, 2003-ban a terrorizmus a szegények háborúja, - a háború pedig a gazdagok terrorizmusa.

A gyűlölet irracionális emberi érzelem; tudniillik a keletkezésében és a következményeiben egyaránt természetellenes mélységek nyílnak és természetellenes erők hatnak, illetve munkálnak. A bizalmatlanságból fakadó ‘szinte természetfeletti’ rettegés olyan mélysége (a ‘másik’ az ‘egyik’ létét fenyegeti!), kibékíthetetlen konfliktusa, ami csak egyikük megsemmisülésével oldható fel. A gyűlölet a szeretet szöges ellentéte.

Jegyezzük meg: az érzelem fészke a lélek, s nem a tudat. A tudat csak reflexszerű funkció, a külvilág tükröződése, - a gazda-lelket kiszolgáló legmagasabb-rendű ösztöni tevékenység. Az elemző, értékelő, tervező, alkotó folyamatok a lélekben zajlanak; persze a lélek saját arzenálját - a testet és a tudatot - felhasználja a személyiség minden műveletéhez. A lélek a személyiség lényege: a háttérben megbúvó cselekvő akarat.

Jegyezzük meg: mindig a lélek az, aki szeret - vagy gyűlöl...!


3. A másik ember birtoklásának vágya és a féltékenység

Az önmagát és Istenét reménytelenül bolyongva kereső emberi lény számára nemcsak a saját teste jelent ‘ledönthetetlen’ fizikai korlátot, de a rendelkezésére álló fizikai tér relatív vagy abszolút szűkössége is. Értelmezhetjük ezt úgy is, mint az ember állatvilágból örökölt terület-védő kvázi-ösztöni megnyilvánulását; ám ez korántsem kielégítő, igaz magyarázat. A szomorú igazság az, hogy az emberben a hatalomvágy az egyik legnegatívabb érzület, ami az állatvilágban ismeretlen. Más embereket ‘birtokolni’, nekik parancsolni, uralkodni felettük - szintén lelki, akarati megnyilvánulás. Lehet mondani, hogy a hatalomvágy a halandó testbe ‘kényszerített’ halhatatlan lény, a lélek ‘negatív isteni reflexiója’, amennyiben ‘isteni előjogokat’ vindikál magának társaival szemben. Ez a lelki perverzió - t.i. a mások feletti uralkodás vágya - nyilvánvalóan sajátosan torz emberi specialitás, amely megmutatja az ember kettős természetét; mármint hogy Isten és állat, örökkévalóság és halálfélelem keveredik benne. Halálfélelmét társai leigázásával véli legyőzni, illetve kompenzálni, ami Isten mindenhatóságának látszatát kelti a hiú és önhitt (hatalomvágyó) emberben. Úgy is mondhatjuk: az egyébként szürke, tehetségtelen emberek önzése, mohósága, hatalom-vágya, ami végkimenetelében elviselhetetlenné teszi a földi életünket.

Akiben nincs alkotóerő, aki nem képes önállóan értékek előállítására; úgy kárpótolja magát, hogy megkaparintja a hatalmat, és olyan játék-szabályokat, ‘törvényeket’ vezet be, amelyek kvázi-jogszerűvé teszik a rablást, vagyis hogy a kreatív lelkűek által létrehozott értékek szinte automatikusan, szabályozott folyamat révén vándoroljanak át az üres lelkűek zsebébe, tulajdonába. Nagyon lényeges megkülönböztetnünk egymástól a tulajdonost és a természetes vezetőt. Különleges eset, és így ritka szerencseként értékelhető, amennyiben a két személy egybe esik; de a modernkori kapitalizmus alapvetően nem erről szól. Inkább arról, hogy a tulajdon, a finanszírozás, a kamatszedés és a bankjegy-kibocsátás monopóliuma a bankoké, a nemzetek feletti oligarchiáé; - olyan üresfejűeké, akik nemzedékeken át, dinasztikusan szakosodtak mások kizsákmányolására, javaik s értékeik eltulajdonítására; ilyen-formán semmi máshoz nem értenek. A természetes vezetők, az alkotó szellemű emberek, az iparhoz és a hasznos javak előállításához értők kizsákmányolt és kiszolgáltatott életre kényszerülnek; - energiájukat nem koncentrálhatják az emberiség valós problémái megoldására, mert a tulajdonosok képviselte hatalom a fogyasztói társadalom, s lényegében a parazita hatalom viszonyainak újratermelésére, saját rabszolgaságuk ‘bebetonozására’ használja fel őket. Az önpusztító társadalmi rendszernek, amelyben élünk - semmi köze nincs a valódi demokráciához. A valódi, életerős demokráciában vagy a természetes kiválasztódás útján, a közösség által önmagából kiválasztott vezetőből lesz ‘tulajdonos’, vagy senkiből. A ‘mi’ rendszerünk homlokegyenest az ellenkezője ennek: gondosan, intézményesen vigyáz rá, nehogy egy olyan alkalmas személy kerülhessen ‘megválasztható pozícióba’, aki majd érvényt szerez az alkotás és a demokrácia igazi szabályainak. A szelekció helyett tehát kontraszelekció működik: csak oly’ személyek képezhetnek ‘demokratikus választási alternatívát’, akik hűségéről és így nyilvánvaló alkalmatlanságáról a rendszer már meggyőződött.

Larry Miller és James Redfield írják „A Mennyei Felismerések és a zóna” című könyvben; „Az emberi élet két folyama” alcím alatt: „Az emberiség fejlődésének egy bizonyos pontján (körül-belül a babiloni korban) az emberi élet folyama két ágra vált szét. Az egyik folyam, a ‘fősodor’ pszichostatikus, - a másik pszichokinetikus társadalomnak nevezhető. A pszichostatikus társadalom a nagy tömegeket foglalja magában; rájuk vonatkozik G.I. Gurdjieff jellemzése: ‘ébren alvók’. A pszichokinetikus társadalom ezzel szemben tudatos munkát végez a fejlődésén, mert cselekvőképes egyedekből áll, akiknek szándékaik vannak. A gond csupán az, hogy a hatalom birtokosai a pszicho-statikus társadalom vezetői, és hiába igyekszik a pszichokinetikus közösség befolyásolni a fősodor gondolkodását, cselekedeteit, vajmi csekély hatást tud kiváltani. Az ilyen könyveknek, mint ez is, feladata, hogy megpróbáljon megoldást találni erre a problémára. Ha a világ tudattalan része követné a tudatos rész iránymutatását, a hatalom rögtön szertefoszlana a semmibe, hiszen az örökkévalóság szem-szögéből tekintve oda is tartozik. (...) Miért akarják a hatalomban lévők, a média és reklámipar emberei alacsonyan tartani az emberi szellemet, miért éppen az alacsony energiaszintű híreket részesítik előnyben? A válasz: lényegében ők maguk is alacsony energiaszintű egyedek, akiknek az egyetlen ‘tápláléka’ a tömegek fölött gyakorolt hatalom. Amíg az emberek nem kapnak inspirációt, nem szereznek tudomást a saját tudatos fejlődésük további lehetőségeiről, addig leigázottságban, elnyomatásban lehet tartani őket, kiszolgáltatva a hatalmasoknak. A hatalmasok, a pszichostatikus társadalom vezetői pedig tovább élősködnek, mert elszívják az energiát az ellenőrzésük alatt tartott tömegektől. A sorsukat azonban megpecsételi, hogy nem képesek fejleszteni a lelkük anyagát, egyetlen szerzett és kifejlesztett szubsztanciájuk, a hatalom pedig elporlad velük együtt.”

A mai modern szociáldemokrácia átvette a Nagy Francia Forradalom maszonikus jelszavát: „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”, - ám a valós szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, az igazi demokráciát mindmáig nem sikerült megvalósítani; helyette egy olyan demokrácia-tákolmányt működtetnek, amelyre jobb híján Churchill szavaival reá fogják, hogy: „... nincs jobb!” A valódi egyenlőséget és testvériséget akkor már sokkal inkább a kommunista társadalom felépítésének egy-kori jelszava fejezte ki, illetve valósította volna meg, vagyis hogy: „A kommunizmusban minden ember a képességei szerint dolgozik, s a szükségletei szerint részesedik a megtermelt javakból.”

Ámde ebből sem lett semmi! A kommunizmusban (szocializmusban) ugyan állami (akkor úgy mondták: ‘társadalmi’!) tulajdonban voltak az alapvető termelő eszközök - ami lényegesen közelebb áll a pápai szociális enciklikákban megfogalmazott krisztusi, keresztényi vagyon-és jövedelem-elosztási felfogáshoz, mint akár a legdemokratikusabb kapitalizmusé! -; ám ez mégsem vezetett a munka és az elosztás teljes demokratizálásához. A központi irányítású, majd a némi ‘állami piaci viszonyok’ bevezetésével is kombinált tervgazdaság csak arra volt jó, hogy a kiszolgáltatott, alkalmazotti jogviszonyban dolgozó millióktól (a bérből és fizetésből élőktől) elvont, központosított értéktöbbletet (ma: profitot) a rendszerhű elit taktikai és stratégiai céljainak alá-rendelten ossza el és használja fel, és nem az egész társadalom valódi kollektív érdekeinek megfelelően. Ámde mindazonáltal a kommunista rendszer egyfajta szociális egyenlőséget - kiváló vagy szolid jólétet az elit tagjainak, és biztonságos megélhetést a tömegeknek - valósított meg, ami nagyságrendekkel humánusabb és demokratikusabb volt a mai ún. liberális demokráciáknál. Ha már mindenképpen bele is kell nyugodnunk, hogy az önálló alkotó emberi munkánk által létrehozott értékeinket a maguk fizikai (elfogyasztható) valóságában és áttételes értelmében egyaránt is egy szűk körű elit használja majd fel, önző és önös céljai megvalósítására, - úgy sokkal igazságosabb, ha egyrészt a megélhetés mindenkinek egyformán biztosított, másrészt az amúgy is bizonytalan jövő egy jó szándékú, bár utópikus ideológiai fikcióra (értsd: kommunizmus!) épül, mintsem a libertariánus, a személyiség-jogokat túlhangsúlyozó és gátlástalanul érvényesítő szabad rablásra. A kizsákmányolás bármilyen fajtája (legyen akár központi-állami, akár magántőkés, illetve kozmopolita-multinacionális, sőt, legújabban: elit-hatalmi-szupranacionális!) csakis arra irányul, hogy akik maguk nem képesek semmilyen kreatív szellemi tevékenységre, alkotó munkára; erőszakkal, hatalmi erővel vagy az erőszakot jogi furfanggal ‘pótló’ törvények érvényesítése révén vegyék (sajátítsák) el az előállított értékeket azoktól, akik csak teremteni képesek, rabolni és uralkodni (ami egy és ugyanaz!) - nem! Az még csak a kisebbik rossz, hogy a megtermelt értékeket főként és elsősorban nem az eredeti létrehozóik fogyasztják el, - sokkal súlyosabb a (világ-)társadalmi következmény, miszerint a kreatívaktól ellopott vagy adók formájában központosított (ez is ugyanaz!) elvont s felhalmozott irtózatos jövedelmeket (tőkét, vagyont) jórészt a növekvő profitot termelő, jobbára méregdrága, ám értéktelen bóvlikat is elfogyasztó ‘fogyasztói társadalom’ kamatrab-szolga viszonyainak fenntartására, erősítésére, fejlesztésére; valamint a fegyverkezésre és tényleges háborúskodásra fordítják. Az esztelen, rákos daganat módjára ‘túlnövekvő’ gazdaság, az öncélú fogyasztás, illetve a háborúk egyformán csak lerombolják a Föld ökoszisztémáit; végeredményében módszeresen fokozatosan kipusztítják a földi életet.

Ez a lényegében tudatos önpusztítás pedig nem más, mint az ember irracionális gyűlöletének manifesztációja a természeti környezettel és saját embertársaival szemben. Aki elveszi a másét, és hatalmában tartva arra kényszeríti a másikat, hogy (bármilyen bérért) feladja saját egyéniségét, céljait, s csak ‘a gazdájának’ termeljen, alkosson, - az valójában is csak saját magát ‘szereti’, embertársait pedig gyűlöli. A kizsákmányolás ugyanis a természettel és a társadalommal szembeni gyűlölet folyamatos megnyilvánulása; ilymódon a polgári, kapitalista rend is ‘az intézményesített gyűlölet’ rendszere. Éppen ezért minden hatalmi törekvés, amely egy másik ember képességeinek és javainak, személyiségének és jövedelmének kisajátítására irányul, tulajdon-képpen a másik ember (el)birtoklását célozza, - így igazából ördögi, vagyis a Sátántól ered. A pápai enciklikák (‘Centesimus Annus’ - 1991.) így írnak a szociális és vagyoni kérdésről: „A Rerum Novarum bírálja a két társadalmi és gazdasági rendszert, a szocializmust és a liberalizmust. Az első részt a szocializmusnak szenteli, s ebben meg-erősíti a magántulajdonhoz való jogot. A liberalizmussal szembeni kritikák pedig abban a szövegrészben jelennek meg, amely az állam kötelességeit tárgyalja. Az állam nem korlátozódhat arra, hogy ‘csak az állampolgárok egy részére legyen gondja’, vagyis a gazdagokra és a jólétben élőkre, és nem teheti, hogy ‘elhanyagolja a másik részt’, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. (...) Az államnak az egyének jogainak védelmében különös gondoskodást kell tanúsítania a gyengékkel és szegényekkel szemben.” (C.A., 16. old.)

„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolhatja, mint a sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: „Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azon dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C.A., 46-47. old.)

Idézet következik az Újszövetség Márk evangéliumából: Jézus ezért magához hívta őket, és így szólott hozzájuk: „Tudjátok, hogy azok, akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, - a hatalmasok pedig önkényüket éreztetik velük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok, és aki első akar lenni, legyen mindenkinek a cselédje. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja oda életét, sokakért.” (Mk.10, 42-45.)

A kapzsiság, az irigység, és a másik ember személyiségének birtoklási vágyából származó féltékenység a legirracionálisabb emberi érzés, a gyűlölet legkülönösebb forrásai. Aki birtokol (tulajdonol), - az nem hajlandó megosztani ‘a tulajdonjogát’ senki mással. A kapzsi ember igazából már azt sem képes elviselni, ha bárki más sóvárgó pillantást vet ‘az ő’ kizárólagos tulajdonára. Pedig minden tárgyi gazdagságnak az igazi és egyetlen forrása - más emberek alkotó munkája. A másik emberi lény - minden másik emberi lény! - éppúgy Isten teremtménye, mint mi magunk; amiből az is jól következik, hogy minden embernek csak egyetlen jogos ‘tulajdonosa’ van: Isten. Ebből eredően teljes kép-telenség is, hogy valaki a másik embert - annak bármely alkotását - a saját tulajdonának tekintse; sőt, odáig merészkedjék a kapzsiságában, hogy ‘féltékenységet’ érezzen bárki más iránt. A féltékenység fogalma a ‘féltés’ szótőből származik; vagyis a kapzsi ember ‘félti’ tulajdonát - félti attól, hogy bárki más elveszi tőle. Személyre - mint ugye képtelen tulajdonra - vonatkoztatva a féltékenység egy valótlan ‘tulajdonjogra’ alapozott irracionális (túlfokozott, beteges) érzés csak, amely egy még irracionálisabb érzés, a vakgyűlölet érzésévé is fajulhat. A vakgyűlölet legszörnyűbb irracionalitása éppen abban rejlik, hogy egy másik lény, egy ember: embertársunk fizikai megsemmisítésének a vágyát kelti.


4. Létezhet-e gyűlölet és szeretet egyirányban, együtt?

Nyilvánvalóan nem! Ha egy képzeletbeli koordináta-rendszernek az x-tengelyén állunk, amely az emberi érzelmek negatív tartományától a pozitív tartomány irányában halad; - most lépjük át az origót, vagyis most lépünk át a gyűlölet territóriumából a szeretet birodalmába. A gyűlölet és a szeretet - mint a negatív a pozitívat, és viszont - kizárják egymást. A gyűlölet = pusztítás, öldöklés, halál, harag, düh, bűn, aljas érzelem, sivárság, oldás, megsemmisítés, elrettentés, háború, tagadás, bosszú. A szeretet = teremtés, alkotás, élet, szelídség, erény, nevetés, mosoly, segítségnyújtás, dús szaporulat, kötés, építés, vonzás, béke, bizalom, elfogadás, megbocsátás. Csupa ellentétes megnyilvánulás, - érzés és ellenérzés, akció és reakció. Mégis - a szerelem kapcsán - azt mondják, hogy a gyűlölet és a szeretet között létezik híd, illetve átjáró: a gyűlölet és a szeretet úgymond’ ‘határos érzelmek’, nem lehetséges közéjük éles választóvonalat húzni. Ez csak a látszat! A féltékenység, az ‘imádott’ személy birtoklásának megszűnésétől, elveszítésétől való félelem kiválthat ugyan olyan őrjöngő, vad indulatot, amely ‘szeretet’ ürügyén egészen a másik (a birtokolni vágyott személy) gyűlöletéig és fizikai megsemmisítésének a vágyáig izzik fel; de épp az irracionális, beteges végkifejlet mutatja, hogy ennek a ‘szerelemnek’ nincs semmi köze ahhoz a tiszta és fennkölt érzéshez, amit szeretetnek nevezünk. A szeretet sohasem törekedhet a szeretett lény életének elvételére! Ez a helyzet az ún. ‘reménytelen szerelemmel’ is, amelynek a lényege az a szintén irracionális ‘megfontolás’, miszerint ‘ha az imádott lény nem lehet a miénk, akkor hát inkább szűnjön meg létezni - bárki számára’.

Az a ‘szerelem’, amely végső elkeseredésében ellenkezőjébe, a másik gyűlöletébe csap át - nem szeretet, hanem csak a test fizikai, illetve a lélek pszichikai birtoklására irányuló alantas törekvés, és előbb-utóbb le is lepleződik. Mint mondottam: a birtoklási vágy még rokonságban sem áll a szeretettel, nemhogy maga volna az. Sőt, most azt mondom: a birtoklás vágya igazából a másik elpusztításának, felemésztésének a kísérlete, ami inkább a gyűlölettel határos, vagy maga a gyűlölet. S a féltékenység sem a másik, szuverén lény önzetlen szeretetteljes féltése, hanem veszélyes mellékvágány, amely a gyűlölet forrásává is válhat.

Még egyszer: szeretet és gyűlölet egymást kizáró, ellentétes érzelmek.

5. Mit jelent a másik, a másság elfogadása, a tolerancia?

Előbb röviden arról, hogy mit nem jelent. Alapvetően téves gondolat azt hinni, és még terjeszteni is; hogy a másik ember személyiségének az elfogadása (tolerálása) bármilyen mértékben is saját elveink, saját személyiségünk, erkölcsi normáink feladását kellene, hogy jelentse. A pluralizmus, a sokszínűség, a szabadság és a demokrácia korántsem azt jelentik, hogy az egyénnek (bármelyik egyénnek!) bármit szabad volna megtennie; illetve, hogy ‘a renitens gondolkodású’, gátlástalan és vakmerő egyének - akármit is csinálnak! - cselekedeteit mindenki másnak szótlanul el kell tűrnie. Az erkölcsi normák nélküli, féktelen személyiség nem más; méltán vívja ki a szűkebb közösség (csoport) és a társadalom averzióját vagy megvetését - hanem az ún. ‘szabadosság’ (libertinizmus vagy libertariánizmus) megnyilvánulása, amely igazán nem tolerálható, hiszen többnyire a közösség bomlasztására irányul. A társadalom erkölcsi normáit, isteni és emberi törvényeit, szabályait felrúgó, figyelmen kívül hagyó militáns, vagy már kifejezetten bűnös (bűnöző) viselkedést, életmódot és érdekérvényesítési mechanizmust semmiképpen nem lehet a ‘másságelmélet’ illetve generális szisztéma leple alá besorolni, mert a társadalom, amely nem képes önvédelemre, hogy megvédje önmaga megszokott életfolyamatainak reprodukcióját a belső (beépített) anarchizmussal szemben, - megérett a pusztulásra.

Hamis tűrés, tolerancia és végső soron hamis szeretet az, amelyik egy látszatbéke megteremtése érdekében lemond saját létjogosultságáról. A tolerancia semmiképpen nem egyenlő (azonos) az altruizmussal; és nemcsakhogy nem áldozza fel magát (sem egyénileg, sem kollektíven) valamiféle álszent kibékülés hamis oltárán, hanem kifejezetten éppen- úgy felemeli a szavát a normális többség élete, érdekei védelmében, - mint minden olyan esetben, amikor valaki(ke)t igaztalanul bántanak.

Végképp tűrhetetlen, ha valaki(k) - akár a ‘többség’ jelszavával, akár valamely ‘definiálatlan kisebbség’ érdekei védelmének a leple alatt - egyfajta ‘elit diktatúrát’ akar (akarnak) megvalósítani, a valódi nagy többség érdekeinek nyilvánvaló sérelmére. Semmiképpen nem lehet ‘a toleráns viselkedés’ vagy ‘a társadalom egészséges tűrőképessége’ jel-szó örve alatt arra bazírozni, hogy a toleráns emberek széles tömegei akár egy emberöltőn keresztül is némán eltűrik, hogy előbb balról és jobbról, illetve keletről és nyugatról; majd már minden időben, illetve minden irányból félrevezessék őket - nagyjából ugyanazok, többnyire szélkakasként forgatott köpönyegükben...

A szabadság, a demokrácia és a tolerancia egymást feltételező oldalak, így a tolerancia az emberek alapvető egyenlőségén alapul, - a lényege szerint azt jelenti, hogy a társadalom, a társadalmi együttélés fontos kérdéseinek az eldöntésében minden ember egyenlő (a kapcsolatok alapvető fajtáit, formáit, viszonylatait, a konfliktusok megoldását a demokrácia jogszabályai rendezik); az egyedi s konkrét, társadalmi szempontból kevésbé fontos, ad hoc emberi kapcsolatokban pedig a demokrácia általános szabályaiból levezethető, azokkal konform, a másik ember személyiségét, méltóságát tiszteletben tartó tolerancia dominál. A tolerancia a személyes kapcsolatokban a másik embernek az elfogadását, személyiségének a ‘békés eltűrését’ jelenti; tudomásul véve, hogy nem vagyunk egyformák, a másik ember egészen másként gondolkozik, beszél, cselekszik, viselkedik, mint ahogy megszoktuk a magunk közvetlen környezetében. A másik ember természetesen nem sértheti meg az emberi viselkedés legalapvetőbb normáit, szokásait, az általánosan elfogadott erkölcs íratlan szabályait, illetve a törvényeket. Joga van ugyanakkor a mássághoz; ahhoz, hogy az átlagostól vagy az egyébként megszokottól eltérő tulajdonságait mindenki más épp úgy tartsa tiszteletben, amint és ameddig ő is ezt teszi...

Nagy kérdés persze, hogy meddig terjedhet a másik ember elfogadása.


6. Meddig terjedhet a tolerancia, a másik ember megtűrése?

Sokan azt gondolják, hogy a ‘másságra’ való puszta hivatkozás - úgy is, mint liberális varázsige - elégséges ahhoz, hogy a tolerancia eléggé szubjektív határait szinte a végtelenségig lehessen tágítani. Ez is azt mutatja, hogy az egyik ember toleranciájára apellálva a másik ember súlyosan vissza is élhet a helyzettel! Lényegében ezen a visszásságon alapul az a súlyos ellentmondás, amely a mai polgári demokráciákat is belülről feszíti szét. Arról van szó, hogy a liberális ateizmus, s ennek ‘a kényszere alatt’, a neki minden áron megfelelni akarásból létre-jött ‘neokonzervativizmus’ - mivel nem hisz Istenben - már cseppet sem veszi komolyan az eredeti mózesi törvényeket; s legfeljebb csak ‘hagyomány-tiszteletből’, vagy a hívők ‘másságának’ elismeréséért tesz úgy (össztársadalmi mimikri), mintha elfogadná önmagára is kötelezőnek az eredetileg Istentől származó parancsolatokat, illetve erkölcsi normákat. Nagy hátrányban van a liberálisokkal és a nekik parírozó neokonzervatívokkal szemben minden valódi istenhívő, mert őket kötik az erkölcsi törvények, - az előbbieket viszont csak a látszat fenntartása, megőrzése. Nehéz szívvel, de most érkeztünk el ahhoz a lényeghez, amiről ‘a liberálisok’ hallani sem akarnak! Látszólag közös nyelvet beszélünk - liberálisok és istenhívők -; ők mégis más jelentést tulajdonítanak minden lényeges szónak és gondolatnak. Tekintsünk át néhány konkrét példát a nézetkülönbségek illusztrálására; amiből jól belátható, meddig terjedhetnek a másság eltűrésének józan határai...!

Az abortusz (a művi vetélés) a liberálisok szerint konvenció kérdése; így nem ütközik isteni parancsolatba. Mármint hogy: szerintük csakis emberi megegyezés tárgya (?!), hogy a magzat életének mely stádiuma az, amelytől már embernek tekinthető. A keresztény hit szerint már a fogantatás első pillanatától emberről beszélünk, hiszen a férfi ondó-sejtjének behatolása a női petesejtbe ‘azonnali egyesülést’ okoz, s már a következő másodpercben elindul a sejtosztódás, melynek eredménye nagyjából kilenc hónap múlva egy csecsemő, egy újszülött ember. Az a felfogás, amelyik három hónapos koráig még nem tekinti embernek a magzatot; Isten, s az isteni teremtés kiiktatására irányuló konvenció. Márpedig az embereknek általában sincs joguk olyan megegyezésre, amely a felsőbb hatalomnak az emberölést tiltó parancsát igyekszik megkerülni. Az ilyen és hasonló konvenciók a burkolt kimondásai a liberális alaptételnek, miszerint Isten csak a bárgyú keresztények naív fantáziájában létezik. Embert ölni - tilos. A magzat bármilyen korban ember, ezért az abortusz - gyilkosság. Márpedig a gyilkosságot még a ‘legszélesebb’ konvenciónak sincs joga cinkosként pártolni, elfedni és ‘engedélyezni’, - ezért a gyilkosság kérdésében nincs helye ‘a másság’ tiszteletének, tűrésnek vagy toleranciának... De az igazi nagy kérdés, hogy mit kezdjen a rászoruló beteg - mondjuk: a terhes anya, a szülő nő! - gondolatban az őt ellátó vagy ellátni igyekvő (esetleg ügyeletes) nőgyógyász orvossal, akiről tudja, hogy a háta mögött csak hentesnek, s a kaparás professzorának, angyalcsinálónak csúfolják, amiért nagy rutinra tett szert a művi abortuszok végzésében, vagyis az emberölés ‘szakmájában’ ?! Mit gondoljon róla, hogyan merje rábízni magát és a születendő gyermekét? Valakire, kinek az emberélet - semmi... Olyas-valakire, aki az ultrahangos rétegfelvételeken pontosan látja, ahogyan a rémült kis áldozat kétségbeesetten menekül a biztos rejtekhelynek hitt anyaméh egyik végéből a másikba a kaparókanál elől - de megöli.

A dohányzás - még a passzívan elszenvedett is! - súlyosan károsítja az egészséget; az aktív pedig még inkább: valóságos önpusztítással ér fel. A letüdőzött füst és kátrány közel a százszorosára növeli a tüdőrák ki-fejlődésének esélyét; - nemhiába nevezik a cigarettát koporsószögnek is... Mármost ‘liberálisék’ - akik valójában nem szabadelvűek, hanem önző, cinikus, öntörvényű, ‘szabados’ („nekünk mindent, a másiknak semmit nem szabad!”) gondolkodású emberek - bizony azt gondolják, hogy a dohányzás szenvedélye ‘amolyan tipikus másság’, amelyet el kell szótlanul tűrnie minden nemdohányzónak. Márpedig az igazság az, hogy senki nem okozhat kárt, betegséget a másik embernek, mert ezzel éppen ő sérti meg az alapvető emberi szabadságjogokat. Semmi-képpen nem ‘tolerancia tárgya’ a mások levegőszennyezésének tétlen eltűrése; közösségben, közös légtérben másokra ártalmas passzió nem művelhető. Mindenki csak a saját egészségét rongálhatja büntetlenül.

A hazugság, a lopás és a csalás szintén olyan ‘szabados kategóriák’, amelyek zokszó nélküli eltűrése ‘a szent tolerancia jegyében’ igazából nem kötelessége sem az egyénnek, sem a társadalomnak. Azt szoktam mondani, hogy a megvalósult világ-kommunizmus és a globalizált világ-kapitalizmus között jelentős különbség nincsen, hisz’ teljesen mindegy, hogy milyen ‘hivatalos jogcímen’ zsákmányolnak ki, vagy vesznek el tőled mindent, ami a kreatív fantáziád, vagy a két kezed munkájának gyümölcse... (Nagyjából az is mindegy, hogy a lopkovic világ-elit önmagát nevezi-e ki, vagy a pénz-fétis kontraszelekciójának kvázi-történelmi terméke.) Márpedig - hölgyeim és uraim! - liberális demokráciában élünk; aminek éppen az a lényege, hogy a liberális elit öntörvényű törvényeket alkot, amelyek egy sajátosan kétarcú világot generálnak! Ez a világ az elitnek szabad(os), - a többségnek toleráns.

Magyarán: a társadalom köteles eltűrni, hogy a felette uralkodók elitje hamis élet-elveket vall, terjeszt s tesz kötelezővé mindenki számára; téves irányt szab a civilizáció eszmei és technikai fejlődésének; az írott s elektronikus sajtót egy torz világkép népszerűsítésére sajátítja ki; a pénz-fétis bűvöletében olyan világrendet épít fel, amely valódi értékek tisztelete helyett a fogyasztás, a vagyonosodás és a hatalom koncentrációjára apellál, illetve az emberi értékeket ezeknek rendeli alá. Mint mondottam, a szavak más értelmet kapnak; a liberális szótár szerint például: hűség = cinkosság, hitvallás = szemfényvesztés, haza = lakóhely, humánum = minimálbér, társadalombiztosítás = kötelező adó, privatizáció = intézményes szabadrablás, érték = pénz, életcél = profit, tanulás = karrier, igazság = jog, televízió = való világ, sajtó-szabadság = öncenzúra, kormány = gitt-egylet, állam = intézményes korrupció, erkölcs = rajtakaphatatlanság, függetlenség = gazdagság, értelem = simulékonyság, szeretet = magas fizetség, felszabadítás = hódítás, békeharc = háború, ‘kereszténység’ = elitista sámánhit vagy tolerancia = behódolás. Meg hogy az életünket minden területen csak tönkretevő, megkeserítő politika és média reprezentánsait, az anyagi és szellemi kizsákmányolás bajnokait profiknak kötelező neveznünk! És így tovább...

A szép új, liberális világrendben a legszentebb fogalmaink is semmivé foszlottak, a szavak elvesztették eredeti jelentésüket, hogy már azok is csak a rablók, tolvajok, álszent hazugok érdekeit szolgálják. Ellenünk szól minden szó; s már attól bűnösök vagyunk, ha csak megszólalunk! A tolerancia, ‘a másság’ elfogadása nem fajulhat odáig, hogy minden létező testi és lelki aberrációt hajbókolva kelljen tisztelnünk. A tűrés, a türelem csak olyan - kevéssé jelentős - az átlagostól, a megszokottól eltérő tulajdonságokra vonatkozhat, melyek nem érintik a lényeget, az egészséges habitusú emberiség fennmaradását, a normális társadalmi életet. A liberális káosz rendje, amelyben a legmilitánsabb kisebbség uralkodik a józan, szolid és békés többség felett - végeredményében a kontraszelektáltak, a degeneráltak, a dilisek egyeduralmát jelenti az ép elméjűeken; ami halálos veszély az emberiségre és a Földre egyaránt. Toleranciánk odáig nem terjedhet, hogy önként és dalolva aláírjuk a saját halálos ítéletünket; csak mert ez így lesz politikailag korrekt...

Inkább az a kérdés: mit is tegyünk, mit tehetünk, ha már a türelmünk, a toleranciánk elfogyott, ha már a puszta létünket fenyegeti a káosz?!


7. Mit szeressünk jobban: a másik embert, vagy az igazságot?

Amondó volnék, hogy az alcímben megfogalmazott kérdés felvetése egy kicsit ‘sántít’; ellentmondásos, hiszen az embert az igazsággal ily kategorikusan nem állíthatjuk szembe! Másfelől a másik embert és az igazságot egyaránt szeretnünk kell; ráadásul mindenkinek megvan a maga saját(os) részigazsága. Azonkívül: egyetlen ember sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy az ‘abszolút igazság’ birtokosa lenne. Az ilyen ember nem létezhet, mert akkor maga lenne az Isten. Szent Pál a Korintusiakhoz írott első levelében így ír azoknak, akik ‘a saját, önző részigazságukért’ pereskednek egymással: „Már az is hiba nálatok, hogy pörös ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? E helyett ti követtek el igazságtalanságot és okoztok kárt, s méghozzá a testvéreknek. Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem részesülnek Isten országában? Ne ámítsátok magatokat. Sem parázna, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjelgő, sem fajtalan, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában. Néhányan bizony ilyenek voltatok, de az Úr Jézus Krisztus nevében és Istenünk Lelke által megtisztultatok, szentek lettetek és megigazultatok.” (1Kor.7-11.)

Az idézet rámutat, hogy igazából csak a kicsinyhitűek harcolnak teljes átéléssel és pörlekednek egymással valamely részigazság győzelméért! Aki biztos a hitében (és üdvözülésében), az nem fecsérli az energiáit arra, hogy egyfajta földi, evilági sikert próbáljon kikényszeríteni azon gonoszok ellen, akik amúgy sem nyerik el az örök boldogságot. Mert az a bizonyos igazság itt a Földön nem győzedelmeskedhet; ilyennek teremtette Isten az emberek világát. (Csak részben illik ide, de mégis: „Meghalt Mátyás - oda az igazság!” - tartja a magyar közmondás.) A harc tehát bármifajta földi igazságért - égi szemszögből: értelmetlen. A dolgok tökéletesen csak odaát, a Mennyben oldódnak meg. A földi harc (és a háború!) csak annak fontos, aki a teljes életét itt a Földön óhajtja, illetve tervezi berendezni és leélni. Hisz’ az öröklét távlatából még a legjelentősebb földi ‘perpatvar’ is csak ‘tyúkpernek’ minősül, - a pereskedés csak a költségeket növeli, s az egyébként értelmetlen vak gyűlölködést szítja. Aki pöröl, pereskedik; csak további károkat okoz. Ám az igazságnak, az igazság érvényesítésének van egy olyan sajátos területe, amely kiemelkedő - földöntúli (transzcendens) - jelentőségű, még/már a földi életünkben is! Ez nevezetesen a megigazulással függ össze. Idézet az Újszövetségből, János evangéliumából: „De én az igazságot mondom: Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vígasztaló (a Szentlélek) nem jön el hozzátok. De ha elmegyek, majd elküldöm hozzátok. Amikor eljön, vádlón bizonyítja majd a világnak a bűnt, az igazságot és az ítéletet. A bűnt: mert nem hittek bennem. Az igazságot: mert az Atyához megyek s már nem láttok engem. Az ítéletet: mert a világ fejedelmét (a Sátánt) már elítélték. Még sok mondanivalóm volna, nem vagytok azonban elég erősek hozzá. De amikor eljön ő, az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog szólni, hanem azt mondja majd, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit kijelent nektek. Minden, ami Atyámé, enyém. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit ki-jelent nektek.” (Jn.16,7-15.) A megigazulás a Krisztusban való hitet, Krisztus elismerését jelenti. Ezért, noha a Földön általában mindenféle harc (még az ‘igazság’ érvényre juttatásáért folytatott harc is!) jobbára értelmetlen; egy harc, a Krisztus igazságáért folytatott harc nem az! Egyetlen jogos, igazságos és értelmes földi harc létezik csak; az, mely Krisztus igazságának az elismertetéséért folyik... Ilyenformán hamisak mindazok a tanok, teóriák, ideológiák, amelyek egyfelől egyenrangú (rész) igazságnak tekintik Zarathustra, Brahma, Buddha, Konfucius, Mohamed, stb. tanait Krisztuséval, - másfelől ‘megengednek’ harcot is bármelyik (tév)tan ‘igazságának’ érvényesítése érdekében. Ezek a ‘próféták’ egyrészt nem próféták, másrészt Krisztus Isten Fia; - s nem pedig halandó ember, mint a többiek. Ilyenformán nem csupán azok a háborúk igazságtalanok, amelyeket liberális hitetlenek indítanak bár-milyen vallású hívők ellen (mint például a ‘keresztes’ hadjáratok az iszlám ellen!), hanem azok is, amelyeket hitetlenek vívnak egymással (pogány, világi háború), vagy hívők más vallású hívők ellen (vallás-háború). De a legigazságtalanabbak az összes között azok a háborúk, amelyeket úgymond’ Jézus Krisztus nevében indítanak, mert Krisztus maga a megtestesült béke, és soha nem háborúzna senki ellen, hiszen életét adta mindannyiunkért, hogy szerethessük az ellenségeinket is...!

Idézet az Újszövetségből, János evangéliumából: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne is szorongjon! Hisz’ hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de majd vissza is jövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, csak örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam mielőtt megtörtént volna, hogy amikor megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme: rajtam ugyan nincs hatalma, csak hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, amint meghagyta nekem az Atya.” (Jn.14, 27-31.) „A szeretet parancsa. Ez az én parancsom: Szeressétek egy-mást, mint ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit nevemben kértek tőle. Ez az én parancsom: Szeressétek egy-mást!” (Jn.14, 12-17.)

Ha az ember, a kicsinyhitű ember csak a maga földhözragadt értékeit, a maga kicsinyes igazságát kergeti - küzd, harcol, perel s háborúzik -, akkor csak a káoszt és a gyűlöletet növeli a világban, és végső soron még a ‘győztes’ harcai is kudarccá válnak. Ám ha Jézus Krisztus útját követed, nem szegődsz cinkosává ‘a világ fejedelmének’; sorsod vagy a vezeklés, a szenvedés - Jézus példájára - egy életen át, vagy a korai mártírhalál; de egyszer, így vagy úgy, mindenképpen szembekerülsz az Antikrisztussal. De ne légy kicsinyhitű! Ha Krisztusért, s áldozata elismeréséért harcolsz; meglásd, Isten segíteni is fog a küzdelmedben. Tudnod kell, hogy az Antikrisztust (a világ fejedelmét) ember le nem győzheti; s Krisztus tőlünk, gyarló emberektől nem is várja el, sem a győzelmet, sem a mártírhalált. Amit elvár, az egymás (és ellenfeleink!) szeretete, legfőképpen Isten szeretete, s a szembeszegülés a Sátánnal.

Az igazságért folytatott harcunk tehát csak akkor nyer természetfölötti értelmet, ha azt nem magunkért, nem önös érdekből, s nem is öncélú ‘igazság bajnoka’ tetszelgésből vívjuk, - hanem Krisztusért, aki maga az abszolút igazság. A megigazulás Krisztus áldozata belátását jelenti.

Idézet János evangéliumából: „A világ gyűlölete. Ha a világ gyűlöl titeket, tudjátok meg: Engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból volnátok; a világ, mint övéit, szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valók - hiszen kiválasztottalak titeket a világból -, gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek vissza a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tiéteket is megtartják. Mindezt miattam teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem volna és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük, így azonban nincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe köztük olyan tetteket, amilyeneket senki más nem cselekedett, nem volnának vétkesek. Most azonban látták ezeket, és mégis gyűlölnek engem is, meg Atyámat is. De teljesednie kellett a jövendölésnek, amely a törvényükben olvasható: Ok nélkül gyűlöltek engem.” (Jn.15, 18-25.)

A mi gyarló földi igazságunk soha nem előbbre való a másik ember ugyanilyen gyarló földi igazságánál, - az evilági igazságok relatívak. Károkat, s még további károkat okozni másoknak és önmagunknak egyrészt oktalan energia-fecsérlés, másrészt újabb helyrehozandó bűn. Ezért aztán a másik ember - minden ember - mindig fontosabb érték bármilyen horderejű, de földi igazságnál. Némi iróniával, mégis igen komolyan; egyetérthetünk az X-akták filmsorozat állandó mottójával: „Az igazság odaát van.” Az Atyaisten jobbja felől - Jézus Krisztus.


8. Szerethetünk-e valakit, miközben mentalitását, bűneit utáljuk?

Ha Krisztus tanítását követjük, akkor az embert szeretnünk; - a bűneit azonban utálnunk kell. Mégsem olyan könnyű ezt megfogadni, hiszen a való életben az emberi személyiséget többnyire a tettei azonosítják. Bármilyen nehéz a feladat; meg kell tanulnunk ‘különválasztani’ egy-mástól az embert és a cselekedeteit. Hinnünk kell abban, hogy minden ember eredendően tisztának, bűntelennek születik; és noha élete során temérdek bűnt követ el részben szándékosan, részben tudatlanságból vagy gondatlanságból - de a személyisége, a lelke legmélyén ‘ártatlan’ marad. Vagyis minden személyiség legmélyén fennmarad a ‘fogódzó’, amelybe kapaszkodva az ember akár a legutolsó pillanatban is meg-menthető. Valamit a bűnökről, és azok bocsánatáról. Bűnnek a polgári társadalom és igazságszolgáltatás az olyan kárt okozó cselekedeteket tekinti, melyeket a törvény büntetni rendel. E ponton tehát el is válnak egymástól az isteni parancsolatokon nyugvó ősi erkölcsi normák és a hivatalosan deklarált ‘jog’; s így az igazságszolgáltatás szimpla jog-érvényesítő aktussá, funkcióvá aljasul, tudniillik a politikai hatalmat gyakorló elit ‘szerzett’, és az általa hozott törvények alapján deklarált ‘elit jogok’ kikényszerítő eszközévé. Bűn tehát többé nem az, amit az isteni parancsolatok bűnként határoznak meg, hanem (csak) az, amit az elit a saját hatalmát veszélyeztető tettként ítél meg. Ennél fogva ad abszurdum előfordulhat - és elő is fordul! -, hogy valaki nem követ el valódi bűnt, mégis elítéli a bíróság; enyhébb esetben kilöki, kitaszítja magából ‘a hivatalos’ társadalmi közvélekedés, illetve a közélet. Ez a sorsa például a ‘másként gondolkodóknak’, akik nem hajlandók meg-alkudni, s ellenvetés nélkül alávetni magukat az álszent rezsim agy-mosó pszicho-terrorjának. Mostani liberális-kozmopolita-kommunista rendszerünkben ennél gyakoribb, amikor tényleges köztörvényes bűnt, bűnöket - ráadásul cinkos bűnszövetségben! - elkövetőket, mint pl.: Tocsik Márta, Princz Gábor, stb. felmentenek vagy perbe sem fognak, ami a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a liberális demokráciának csúfolt rendszer alapvető működési elve az állami korrupció; a holló a hollónak szemét pedig nem vájja ki. A keresztény vallás alaptételei közül az egyik: a lélek, a lelkiismeret és a lelkifurdalás láncolat, ami nélkülözhetetlen ‘kelléke’, hogy az isteni megbocsátó mechanizmus beindulhasson. Akinek nincs lelke, nincs lelkiismerete; lelkifurdalása sem működik, - márpedig a lelkifurdalás folyamata juttathatná el abba a kegyelmi állapotba, ami a bűnök megbánásához, Isten bocsánatához vezethet el. A keresztény vallás (és általában az egyisten-hitek) szerint minden embernek van halhatatlan lelke; legfeljebb nem tud, vagy nem akar tudni róla. Természetesen senki nem láthat bele egy másik ember személyiségének legmélyebb bugyraiba; az azonban mindenesetre leg-alábbis elgondolkodtató, hogy némely emberek mintha lelkifurdalás nélkül élnék le az egész életüket...! Szélsőséges esetben előfordulhat - és elő is fordul! -, hogy valaki a haláláig egyfolytában bűnök százait követi el, lelkiismerete végig csak hallgat, vagy nincs is; majd a halála óráján megbánja egész életét, esetleg teljes bűnbocsánatban részesül... ‘Szerencsés’ alkat az ilyen, mégse’ irigyeljük!

Az ideális eset természetesen az, ha az istenfélő ember egész életét az ‘isteni kontroll’ alatt éli le; ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a napi cselekedeteit élő lelkiismerete folyamatosan elemzi és értékeli, miáltal a helytelen tettek megbánása és a szükséges konzekvenciák levonása jelentősebb késedelem nélkül megtörténhet. Az élő lelkiismeretünk az a szerv vagy funkció, amely az Istennel való megszakítás nélküli, élő kapcsolattartást, a kommunikációt ‘intézi’. Ami a bűnöket illeti: azok irányulhatnak a teremtés (valamely mozzanata), egy másik ember és/ vagy közvetlenül Isten ellen. Közvetve persze az ember minden bűne a gondviselő Isten ellen irányul, de - amint azt az iménti evangéliumi idézetből is láthattuk - az elkövethető legnagyobb emberi bűn Isten káromlása, megtagadása, a vele való tudatos szembefordulás vagyis a nyílt és közvetlen konfrontáció a Teremtővel, ami azzal is egyenlő, hogy az ember ‘a világ fejedelmével’ köt inkább szövetséget. Ezért van, hogy a legsúlyosabb bűnök mindegyike az ember kevélységéből levezethető, mert az ember hajlamos a rosszra; arra, hogy Isten nélkül ‘képzelje el’ a világot, s benne a világ uraként, Istenként saját magát.

A bűnbocsánatról alkotott elképzelésemet is a saját véleményemként fejtem ki. Tekintve, hogy a bűn fogalma nyilvánvalóan csak Istenhez, Isten parancsolataihoz, valamint Jézus Krisztus földi tevékenységéhez kötődik - Isten nélkül, ha Isten nem létezne, maga a bűn sem lenne értelmezhető; kizárólag ebben az egyetlen esetben válna létjogosulttá (legitimmé) a polgári igazságszolgáltatás ‘bűn’-fogalma! -; napnál is világosabb a számomra, hogy az elkövetett bűnök feletti ítélkezés joga is csak Istené lehet, vagyis egyedül ‘a bűn fogalmát megalkotó’ Isten döntheti el, hogy konkrét bűnös cselekmény elkövetőjét megbünteti, vagy felmenti, vagyis a bűnt ‘megbocsátja’. Ebből következik, hogy aki ellen egy másik ember bűncselekményt követett el; aki egy másik ember bűnös tettének a szenvedő alanya, - az bármennyire ‘szeretne’ is, nem bocsáthat meg (legfeljebb a saját lelke ‘megnyugtatására’), mert a megbocsátás Isten privilégiuma. Mellesleg: Isten ítélete a bűn felett nem függ attól, hogy aki ellen a bűncselekményt elkövették, az ‘megbocsátott-e’. Ha a ‘mi ítéletünk’ - büntetés avagy megbocsátás - nem befolyásolja Isten döntését; akkor mi célból próbálkozzunk?! Ha a jogunkban állna bűnös embertársunknak megbocsátani; azzal vagy ‘prejudikálnánk’ Isten felmentő ítéletét, vagy (ami annál is rosszabb!): ellenszegülnénk, ami képtelenség, s mutatja összeférhetetlenségünket. Sokkal indokoltabb (és nehezebben is megválaszolható kérdés): van-e jogunk figyelmeztetni, kvázi ‘felelősségre vonni’ a bűnöst; hagyjon fel bűnös cselekedeteivel!? Milyen jogalapon hívjuk fel figyelmét az igazságra, az igazságosságra, ha saját lelkiismerete nem teszi ezt meg? Milyen jogon apellálunk ‘a lelkiismeretére’, ha ő azt saját akaratából, szándékosan ‘elaltatja’? Van-e jogunk harcolni valaki másnak, a bűnt elkövetőnek, vagy elkövetni szándékozónak ‘a lelki üdvéért’ a szabad akarata ellenében? Nem olyan-e ez, mint a fogadatlan prókátorság?! S vajon nem önnön kevélységünkből fakad-e, nem újból csak egyfajta előítélkezés-e azt feltételeznünk, hogy ‘jobban ismerjük az igazságot, mint a másik’, akit el akarunk téríteni eredeti szándékától, korlátozva ezzel szuverén cselekvési szabadságában? Valószínű, hogy mindehhez nincsen jogunk. Valószínű, hogy minden embernek megvan az ő saját részigazsága, amelynek rejtelmeit igazából ő ismeri egyedül, és ennek tudatában cselekszik felelősen vagy felelőtlenül, úgy, ahogy. Amikor a másik embert megpróbáljuk rávenni saját elképzelésünk realizálására; valójában átvesszük az ő lelkiismerete, tudata és szabad akarata teljes felelősségét, ami megengedhetetlen beavatkozás, ehhez nincs jogunk.

Mérhetetlen károkat okozhat valamilyen tudományos, politikai vagy vallási, vélt igazság nevében előítélkezni; gondoljunk csak például az inkvizícióra, a keresztes háborúkra, vagy Giordano Bruno halálára...! A pokol felé vezető út csupa jószándékkal, vagy inkább kevélységből eredő előítélkezéssel van kikövezve...

A bűnös embert - mint embert - szeretni kell; akkor is, ha folyamatos bűnöket követ el a világgal, másokkal, vagy éppen velünk szemben. A legtöbb amit tehetünk, hogy szelíden felvilágosítjuk őt, rossz úton jár; de ennél többre ne vállalkozzunk. Más kérdés, ha valaki megpróbálja a bűneit ‘kötelező viselkedéssé’ előírni, vagy megpróbál bennünket a bűnei részesévé tenni; - esetleg igyekszik rávenni minket arra, hogy a visszataszító bűneivel együtt fogadjuk el, szeressük, s kövessük is őt: ebben az esetben részesítsük a bűnöst merev elutasításban, legyen az egyébként bárki. Hangsúlyozom: mindenkiben az embert lehet s kell szeretni; ámde természetes, hogy a bűneit sem elfogadni, sem szeretni nem kell, nem is szabad. A bűn nem része az ember személyiségének.

Mindazonáltal legyünk óvatosak mindenki más bűneinek megítélése tekintetében! Az természetes, hogy magunknak is el kell igazodnunk a jó és a rossz cselekedetek megítélésében, no és persze ennek általában a legkézenfekvőbb módja, ha mások tettei felett törünk pálcát. Ámde sohase feledjük a házasságtörő asszonyról szóló példabeszéd intelmét: az vesse rá az első követ, aki maga bűntelen. Vagyis addig ne vegyük észre a más szemében a gerendát, amíg a miénkben szálkák vannak...

Ne ítélj (elhamarkodottan vagy részrehajlóan), s akkor számíthatsz rá, hogy Krisztus hozzád is irgalmas lesz, ha majd eljön végítélkezni!


9. Szerethetjük-e tiszta szívből az ellenségünket, aki az értékeinkre, a hazánkra, a családtagjainkra, a nemzetünkre, a kultúránkra, a vagyonunkra, a szeretteinkre és tetejébe még az életünkre is tör?

Az ember jószerivel azonnal rávágná a megfelelő választ: soha!

Mitől sem irtózunk jobban, mint attól, hogy kiraboljanak, földönfutók legyünk a saját hazánkban, bántalmazzák a legközelebbi rokonainkat, elszeressék a hitvesünket, rabigába (kamatrabszolgaságba) hajtsák a nemzetünket, meggyalázzák a hitünket, elpusztítsák a kultúránkat; sőt rablógyilkosok, vagy ellenséges náció hadserege elvegye az életünket is! Ha körülnézünk a világban (lásd pl.: iraki háború), láthatjuk, hogy ma még mind az egyének, mind a nemzetek indítékait mindenekelőtt a gyűlölet és a bosszú irányítja, illetve vezérli. Liberális-szocialista barátomra az idén rájárt a rúd! Előbb a felnőtt fia budapesti lakását, - pár hónappal később meg a dunakeszi nyaralóját ürítették ki ‘csontig’ az ún. ‘profi’ betörők. Keresetlen szavakkal szidta - mint a bokrot! - a ‘feltételezett tetteseket’, a képmutató biztosítót és a mindig tehetetlen rendőrséget. Valahogy most nem voltak (kéznél) valós ellenérveim a szóáradatával szemben... (Mit lehet tenni, így járnak azok a gazdagok, akik ‘egyszerre több helyen’ nem képesek lakni, - gondoltam azután.)

A másik barátom, aki meggyőződéses keresztény; - írt egy csodaszép bekezdést a szokásos heti ‘avantgárd glosszájában’, ami az Irak elleni amerikai háborúról szólt. Írta ezt akkor, amikor az angolszász ármádia már éppen felsorakozott a Perzsa-öbölnél, ám a gombnyomás váratott magára. Azt álmodta egy nap ugyanis, hogy az amerikai politikai és hadvezetés bejelentette: a hadsereg ‘díszszemlére felsorakozása’ egy jó hecc volt, de ne tovább; hátra arc, s hazamennek háború nélkül. Az amerikai elnök mint jó keresztény ‘rádöbbent’, hogy a szeretetparancs erősebb a gyűlölet ószövetségi ‘gyakorlatánál’, s visszavonta seregeit.

A barátom egyszer már azt is ‘eljátszotta’ a televízióban - mármint a filmfelvételt, visszafelé! -, hogy a manhattan-i WTC-tornyok, melyek 2001. szeptember 11-ikén terror-támadás következtében dőltek össze; egyszer csak elkezdenek újra kiformálódni, felállni az irdatlan sitt-és füsttömegből, újra párhuzamos felhőkarcolókká, ikertornyokká állnak fel, és mintha mi sem történt volna: ‘kirepül a tornyok testéből’ egy-egy Boing-óriásgép...! Sajnos, az én barátom naiv-ártatlan, keresztény ‘utó-jóslatai’ sem a tornyok, sem a háború esetében nem váltak be...

A gyűlölet sok évezredes, beidegzett praxisa győzedelmeskedett most is. Pedig igazából sem az egyik, sem a másik esetben nem emlékszem előzetes ‘kődobálásra’, amit ugyebár kenyérrel illett volna viszonozni. Mi lett volna, ‘ha van’ - előzmény?! Egész New York dől romba, vagy ténylegesen kitör a harmadik világháború? S mi lesz vajon a világgal, ha a köveket, vagy a semmit; mindig kővel, vagy a Bombák Anyjával dobják vissza?! Csoda, ha a Bibliában meg van írva az Apokalipszis?

Van-e, lehet-e a folytonos erőszaknak, a gyűlöletnek, a bosszúnak, az „úgy kezdődött, hogy a másik visszalőtt!” típusú gondolkodásnak és cselekvésnek a világ egésze szempontjából pozitív végkimenetele? Az ilyen világ (idő)horizontján soha nem feslik az ezerszínű szivárvány - Isten, a teremtés és az evolúció következetes; borúra nem jön derű úgy önmagától. A rossznak csak rossz vége lehet. Amíg a világ (vezetése) rá nem döbben, hogy az egyedüli élet-alternatíva a szeretet törvénye, - addig nem reménykedhetünk semmilyen spontán kibontakozásban. A legnyilvánvalóbb tanulság, miszerint a jó - sosem történik magától. A jóért, a közjóért, a világ jobbrafordulásáért bizony küzdenünk kell, de a legkevésbé sem fegyverekkel, hiszen ki fegyvert ragad, fegyver által vész el. (Emlékezhetünk, hová vezetett a kommunista ‘békeharc’.) Az egyetlen megoldás, ha a Gonosz elleni harcunkat csak csupa jósággal vívjuk meg, vagyis: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” Ha megütik a jobbik orcádat, hát tartsd oda a balt is! Ha kirabolják a villádat - nincstelen hajléktalanok -; magad hívd be őket, kvártélyt és élelmet adj nekik! S egyáltalán: ami gazdagságod csak van, oszd szét, oszd meg a szegényekkel! A jó tett (helyébe jót várj!) visszatántorítja a bűnözőt az újabb gonoszságtól; de ha nem is, a bosszú mindenképp újabb gazságot szülne. Érdemes tehát irgalommal, megbocsátással és egyéb emberbaráti gesztusokkal próbálkozni! Ezt szintén a barátom mondta: „Ha mindenki (esetleg a római pápa is, vagy csak ő) elment volna Irakba - mint Papp Lajos magyar szívsebész -, és kéz a kézben békeláncot alkottunk volna: elmaradt volna az iraki háború.” Bizony nagyon indokolt lenne, hogy valami hasonló történjék: megmutassa erejét a jóhiszemű emberek óriási többsége, akik szívesen élnének már a szeretet törvénye szerint, ha nem akadályozná őket ebben maroknyi gyűlölködő...

Kétségtelen, a krisztusi mentalitás nehezen követhető, mert ebben a mai világban másodpercek alatt nincstelenné válna az, aki mindenét felkínálja a potenciális tolvajnak, vagy rablónak! Hiszen lassanként a jogtalan eltulajdonítás, mások kifosztása, teljes kiforgatása javaikból általános társadalmi gyakorlattá vált, csak kapitalizmusnak, a profit törvényének, ‘közteherviselésnek’ nevezik, mert már mindennek fedő-neve van. Gondoljunk csak bele! Minek nevezzük azt a ‘folyamatot’, amelynek során a rendszerváltó magyar állam - ellopva, privatizálva, egy tál lencséért eladva a nép társadalmi tulajdonát - kifosztotta saját állampolgárait? S minek nevezzük ezt a mostani ‘integrációs lépést’; aminek az a lényege, hogy néhány év múlva szabad tőkemozgásnak elkeresztelve a magyar haza (az anyaföldünk) európai úniós (francia, belga, holland, német, stb.) tulajdonná válik, merthogy az is globális-egyetemes részvénytulajdonná alakul, mint minden, ami mozdítható?

Minek nevezzük azt, ami Magyarországon 1990. óta közteherviselés címén folyik? Hogy a nyugdíj melletti munkabér sok éven át adózott; most pedig a göndörke szóvivő (valamilyen Dávid) minisztériumában többen a nyugdíjak megadóztatásán törik a fejüket? Hogy az APEH, az adóhivatal szigorított adótételként kezeli s hajtja be a társadalom-biztosítási járulékot azoktól a szerencsétlen nincstelenektől (lásd pl.: ‘kényszer-vállalkozók’!) is, akiknek egy fillér bevételük, s jövedelmük sincsen? Hogy a fényűzően dőzsölő és pazarlóan kiköltekező államot lényegében 4-5 milliónyi éhbéren élő (nyugdíjas, állami alkalmazott s kisvállalkozó) szegény ember tartja el; miközben a nómenklatúrából ‘kikelt’ kommunista nagyvállalkozók a lopott vagyon mellé milliárdos adóhiányokat is felhalmoztak (pl.: Kordax, Co-Nexus) büntetlenül, s a multinacionális karvalytőke egyáltalán nem fizet adót, csak viszi ki a profitot számolatlanul az országból? Minek nevezzük azt a tudatosan (aljasul) kitervelt, és 1982-től módszeresen végre is hajtott folyamatot, Magyarország eladósítását (lásd még: Nemzetközi Valutaalap, Világ-bank, OECD, Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes, ma meg már miniszterelnök, stb.), amelynek révén Magyarország összes nemzeti vagyona, termelő-képessége, anyagi és szellemi értéke észrevétlenül a nemzetközi (nemzetek feletti!) pénz-oligarchia tulajdonába ment át, s amely az ország lakosságát örökre éhbéren tengődő, bedolgozó kamat-rabszolgává tette, a valamikori felemelkedés reménye nélkül? Minek is nevezhetnénk az európai úniós integrációt, aminek a leplezetlen célja Magyarország maradék nemzeti függetlenségének a felszámolása és hazánk regionális körzetté, s amerikai támaszponttá silányítása?!

Témánkkal összefüggésben az az alapvető kérdés fogalmazódik meg: lehet-e szeretnünk annak a (poszt)kommunista nómenklatúrának a hazaáruló képviselőit, akik a feltörekvő komprádor burzsoáziával és a gyarmatosító globalizációs elittel összefogva, magas jutalékért (és pl. lovagkeresztekért, igazgatósági tagságokért, páholyfokozatokért stb.) cserébe eladták az egész országot - fejünk felől a tetőt! -, és ‘eljátszották nekünk’ a rendszerváltás nevű szomorú-játékot, hogy senkinek se jusson eszébe ‘forradalmat csinálni’; s mire mindenki felocsúdott, nincstelen rabmadarakká váltunk a naivul hazánknak hitt, sűrű fonatúra szőtt kalitkában?! Lehet-e szeretnünk azokat az embereket - néhai Antall József, Göncz Árpád, Boross Péter, Orbán Viktor, Horn Gyula, Medgyessy Péter, Dávid Ibolya, Szili Katalin, Mádl Ferenc stb. -, akik magukat önfeláldozó, tiszteletre méltó felelős személyeknek, a társadalom jó hírnévnek örvendő képviselőinek, hős hazafiaknak kiáltották ki; holott álszent, ál-keresztény képpel tették a nyakunkra a kést, csak azért, hogy ők, néhány-százan a mi hátunkon masírozzanak be a globalizációs világ-elit, az Illuminátusok Rendje tagjai közé; átmentve családjukat és szűk haveri környezetüket egy szép új világrendbe, a ‘New Age’ korszakába, mely egy kimerevített világtársadalmi struktúra, egy utópisztikus kasztrendszer, amelyben a kontraszelektált maroknyi arisztokrácia uralkodik a sokmilliárd kamatrabszolga felett. Szerethetjük-e azokat a mohó, hatalomvágyó, önző, pitiáner - ám mégis csak ‘közülünk’ való! - embereket, akiknek a földhözragadt hite mindössze csak odáig terjedt, hogy gyáván meg-hunyászkodva, milliók sorsát megtörve ‘biztosították’ önmaguknak a szebb jövőt? Ahelyett, hogy szembeszálltak volna a világot elárasztó szennyáradattal; feladtak minket, s az országot, hogy mentsék a saját irhájukat! Mindemellett március 15-ikén és október 23-ikán is ünnepi díszbe öltözve koszorúznak; neokonzervatívok, liberálisok és kripto-kommunisták egyaránt azonosulnak Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc s Nagy Imre vélt vagy valós hazafias eszméivel. Kommunistázzák és fasisztázzák egymást; s mindeközben elfelejtik, hogy ebben a ‘műfajban’ a legrettenetesebb képződmény Orwell 1984-e, a XX. századi vérfürdők végterméke, a Nagy Testvér globális szabadkőműves-kommunista világállama, - az új gazdájuk.

Szerethetjük-e ezt a Világállamot, amely a sorsdöntő magyar kérdések ‘megoldását’ (endlösung?!) Brüsszelbe, Londonba és Washingtonba helyezi át? Szerethetjük-e újsütetű mentorainkat, legújabb ‘atyáinkat’: Romano Prodi-t, Günther Verheugen-t vagy Wim van Welzen-t, akik komisszárként igyekeznek előírni a politikai korrekt viselkedésünket? Szerethetjük-e Henry Kissinger-t, Zbigniew Brzezinski-t, Rumsfeld-et, Wolfowitz-ot, akik közvetlenül megszabják majd, hány ezer magyar katonát kell a saját költségünkre kivezényelnünk a világ legtávolabbi tájaira, hogy érvényt szerezzenek a háttérhatalom és Amerika katonai doktrínájának? Szerethetjük-e Alan Greenspan-t, James Wolfensohn-t és Soros Györgyöt, akiktől a magyar gazdaság teljesítő képessége és a legfontosabb mutatók (növekedés, infláció, bérek, költségvetés, stb.) függenek? Szerethetjük-e Nancy Goodman Brinker-t, aki amolyan női Pilátusként a modern Róma (az USA) magyarországi helytartója?!

Szerethetjük-e összes gyarmatosító ellenségeinket, akik falból szabad-kőműves páholyokba (lovagrendek, Grand Orient, Skót Rítus, Angol Nagypáholy, stb.) léptették és tömörítették a magyar ‘rendszerváltó’ elitet; és békés, látszólag politika-mentes ‘civil-társaságaikkal’ (Lions Club, Rotary Club, zöld-mozgalom, környezetvédő társaságok, stb.) lefedik, irányítják és ellenőrzik a teljes magyar (gazdasági, társadalmi, politikai és kultúrális) közéletet, hogy a magyarságra erőszakolják a Világállam kontraszelekcióját, végleg megfojtva a magyar nemzetet?! Szerethetjük-e ellenségeinket, akiket valójában utálunk és gyűlölünk? Kevés földi ember; sőt, talán senki nem lehet képes erre!

Csak az, csak az olyan, aki kristálytisztán érti a Menny és a Föld fölé-alá rendeltségét, és tudatosan készül a feltámadás utáni, paradicsomi (túlvilági) örök életére. Aki tisztában van azzal, hogy a földi élet csak a következményeiben valódi; egyébként pedig ‘színdarab’, amelyhez az isteni teremtés (a legmélyebb titok) adja a virtuális színpadot és az egyéb díszleteket. Aki mindezt érti, az tudja, hogy a degenerált világ urai igazából csak a szánalmunkra, sőt, még inkább az irgalmunkra apellálhatnak, amit egyébként Krisztus tanításai is előírnak! Minden ember Isten egyenrangú teremtménye, ezért ‘joga van’ a szeretetünkre. Még akkor is, ha felesküdött a bűnre, s így nem tud szabadulni a világ fejedelmével (emlékezzünk Krisztus szavaira!) kötött szerződéséből...

A szeretet az egyetlen, amely oldhatja a gyűlölet kötődéseit.


10. Milyen szeretet, mely feltételeket támaszt a másik érzései iránt?

Nyugodtan állíthatjuk - ilyen szeretet nincs. Nem mondhatjuk, hogy: ‘szeretni foglak, ha ezt és ezt megteszed!’; sőt, még azt sem várhatjuk el a másiktól, hogy a szeretetünkért cserébe szeressen bennünket. Az igazi szeretet (még a szerelem is!) feltétel nélküli érzés, nem támaszt feltételeket, követeléseket a szeretett emberrel szemben. A viszonzást nem várt ajándéknak tekinti; semmiképpen nem ‘adásvételnek’, jogi aktusnak, cserének vagy pláne kereskedelmi tranzakciónak. Kétség-telen, hogy egyes embereket jobban, - másokat pedig kevésbé tudunk szeretni. Vigyázat, mert az érzéseink olykor megcsalnak bennünket, - az érzés-viszonylatok csalóka, relatív és erősen szubjektív erőterek! A szeretet - legyen általános és egyetemes. Legyen olyan alapérzés, mely eleve megakadályozza, hogy ellene cselekedjünk bármely társunknak - vagyis legyen afféle ‘béke-kisugárzás’, hogy megelőzze a bűnt! -, és tegye lehetővé, hogy jót cselekedjünk azokkal is, akikkel egyébiránt nem szimpatizálunk. Az általános szeretet-érzésen túlmenően azután bárkit szerethetünk sokkal jobban is; - a szeretet speciális túláradását nem tiltja semmilyen isteni törvény...

Az az ember, aki a szeretetét jogi formulákhoz, anyagi vagy másfajta ellenszolgáltatáshoz köti, szánandó, mert nem tudja, mi is a szeretet!


11. Támaszthatjuk-e feltételként igazságunk elfogadtatását?

Az előzőekben már több vonatkozásban is említést tettem ‘az igazság bajnoka’ törekvések rendkívül kényes voltáról. Idéztem, s logikai úton bizonyítottam is, hogy itt a Földön, a földi életünkben hiú remény a valamiféle elvont vagy a konkrét, de önös érdekű igazság győzelmét várni, azért küzdeni; mert a Földön ‘nincs igazság’, s mivel minden relatív, - az egyetlen abszolút igazság Jézus Krisztus, az ő megváltó áldozata, a Mennyország ígérete, ami viszont nem e világról való...

Krisztus azt várja tőlünk, hogy már itt, a földi életünkben igyekezzünk hasonlatossá válni Istenhez. Az isteni (krisztusi) szeretet egyetemes; s így minden emberre egyaránt érvényes. Krisztus elvárja tőlünk, hogy minden embertársunkat egyformán szeressük; függetlenül attól, hogy a barátainkról, vagy az ellenségeinkről van-e szó. Krisztus éppen úgy szerette az ellenségeit is, mint a barátait; hisz még a keresztfán függve is kérte az Atyát: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Nagyon fontos, lényegbevágó Krisztus viselkedésének a ‘tanulmányozása’, - hiszen egyrészt senkitől nem várt el olyat, amit saját maga meg ne tett volna, másrészt felülmúlhatatlan példával járt elől ‘az ellenség szeretetében’, hiszen haldoklásában is gyilkosai lelki üdvét tartotta szeme előtt. Nem támasztott semmilyen feltételt, nem mondott például olyat, hogy: ‘szeretni foglak benneteket, hogyha futni engedtek, nem feszítetek keresztre, s meghagyjátok az életemet’. (Ha emlékszünk: Krisztusnak nem kellett volna meghalnia, ha megtagadja a hitét, az Atyát, az Atyától való küldetését; vagyis, hogy mindennél jobban szeret bennünket, olyannyira, hogy az életét is feláldozza azért, hogy megszabadítson minket a bűneinktől. Krisztust éppen megváltó szeretete ‘vitte a sírba’; persze tudta, hogy fel fog támadni.) De olyat sem mondott, hogy: ‘szeretni foglak benneteket, ha elfogadjátok az én igazságomat’. Igazságáról mindenek felett meg volt győződve, de tudta, hogy erőszakkal, érzelmi zsarolással, a szeretet ígéretével sem lehet senkit rávenni az igazság követésére. Mindenkinek magának kell ráébrednie, rádöbbennie az igazságra; - s lesznek olyanok, akik még a jó példa láttán sem ismerik fel, mit kell tenniük. Krisztus semmilyen feltételt nem támasztott; egyszerűen megmutatta, hogyan kell igazán, önfeláldozóan szeretni. Mert az igazi szeretet nem vár el, s nem is kér cserébe - semmit. Megmutatja magát, és azé lesz, aki elfogadja.


12. Az érdekből fakadó érzések és a szeretet alapvető különbözősége

Mint láttuk; az igazi szeretet mentes minden érdektől. Nem kérdez, és nem támaszt feltételeket, nem várja el saját igazságának elfogadását, s nem köti saját szeretetét a másik viszonzásához. Mármost az a nagy kérdés, hogy mi, halandó földi emberek (akik között mindmáig csak egyetlen Krisztus akadt!); - képesek vagyunk-e elvonatkoztatni gyarló földi érdekeinktől, és nem csak megérteni s elfogadni, hanem magunk is gyakorolni a valódi, krisztusi szeretetet felebarátainkkal szemben?!

Csak azok az emberek lehetnek képesek erre - s ez egyben választóvíz is! -, akikben erősebb a földöntúli vonzódás, mint a földhözragadtság. Akik nem hisznek a túlvilágban, a túlvilági üdvösség lehetőségében, azoknak minden érzelme kizárólag földi javakhoz, örömökhöz vagy élvezetekhez kapcsolódik; így tehát ezek az emberek transzcendentális értelemben teljesen megbízhatatlanok. Csak illusztrálásként említem meg, hogy a hitetlen ember esküje például egy fabatkát sem ér. Ilyen emberek esküjéhez kizárólag csak földi, anyagi érdekek (kényszerek) kötődnek; - hiába esketi meg őket a bíróság, hogy „csak az igazat, a tiszta igazat” vallják; hiába kötnek majd házasságot „holtodiglan-holtomiglan” fogadással; hiába esküsznek fel például mint a magyar katonák a köztársaság zászlajára; és hiába veszi halálos esküjüket a titoktartásra ‘tagfelvételkor’ a szabadkőműves páholy: mindez csupán üres szóvirág! Megjegyzem: az istenhit minden eskütétel alapfeltétele.

Hiába esküszik bárki, bármire a szívére, a Bibliára tett kézzel, vagy az édesanyja lelki üdvére, a gyermekei életére; - az eskü lényegéhez tartozik, hogy a mindenható Istennek tartozunk számadással, ha netán megszegjük. Ebből aztán az is következik, hogy a hitetlen emberek a ‘legnagyobb lelki nyugalommal’ esküdözhetnek össze-vissza; elvileg mindenfajta ‘földi következmény’ kockázata nélkül. (Érdekes dolog, hogy noha az eskü transzcendentális természetű; mégis fennmaradt - valós értelem nélkül - a világi államban is, amelytől hivatalból idegen mindenféle túlvilági vonatkozás.) Ott tartottunk tehát, hogy a hitetlen ember minden érzelme gyarló evilági érdekeket, hajlamokat takar; akkor is, ha földhözragadt céljait ‘örök értékekre’ hivatkozva, nagy ügyességgel, körültekintően álcázza. Ha az emberek óriási többsége nem lenne hihetetlenül naív, sőt, ostoba (s szintén földhözragadt), - az öncélú esküdözők, ‘örök’ hűséget fogadók túlnyomó többsége nagyon könnyen leleplezhető lenne a: „Hiszel-e Istenben és az öröklétben?” - kérdés feltevésével. Ha nemmel válaszol; - egy szavát sem kell hinni... Éppen ez a ‘választóvíz’ adja a bármilyen földi érzelmek és a szeretet alapvető különbségét! Addig, amíg például a vágy, a szexualitás, az öröm, a barátság, a rokonszenv, a vonzalom, az utálat, az undor és a gyűlölet nyilvánvalóan földhözragadt, evilági viszonyulások, - addig velük szemben: a hit, a remény, a boldogság, és legfőképpen pedig a szeretet evilági értelemben rendre irracionális érzelmi ‘aktivitások’. A hit: olyan meggyőződés, melynek nincsen közvetlen tapasztalati (más szóval: empirikus) alapja. A remény valami olyasminek az eljövetelét (vagy az elmaradását) célozza, amelyhez ‘csodára’ lenne szükség... A boldogság a testi-lelki megelégedettség, a jóleső, kellemes érzés olyan komplex maximuma, amely jobbára a képzeletünkben létezhet csak, mint etalon, de a valós életben elérhetetlen. A szeretet a földi életben abszolút irracionális érzés, olyan viszonyulás az embertársainkhoz, amelynek tisztára földi értelmezésben semmi értelme nincs! Ennek a bizonyítása rendkívül egyszerű, tekintve, hogy amennyiben a földi tetteinket kivétel nélkül az (anyagi, materiális) érdekek motiválják, határozzák meg, - akkor ‘a kizárólagosan csak’ földi viszonyok között semmi értelme nincs egy olyan érzelemnek, melyhez semmilyen érdek nem fűződik. Mondhatnám úgy is, hogy minden olyan társadalmi és állami rendszerben, amelynek a jogrendje, a gazdaságfilozófiája és a teljes közélete (közvéleménye, kultúrája, sajtója) is a materializmusra (az anyagelvűségre) épül, - a szeretet érzése számkivetett, értelmetlen és többnyire viszonzás nélküli. Más szóval: az a társadalom, az állam, amely különválasztja magát a vallástól, a hittől, s - noch dazu - el is határolódik Istentől; az igazából kirekeszti a működési folyamataiból a szeretetet, amely ezek után ‘száműzött, illegális funkcióvá’ lényegül át, s visszaszorul a szűk körű családi kapcsolatok keretei közé, vagy egyenesen ‘bent reked’ az egyének lelkében. A szeretet ugyanis olyan természet feletti érzelem, amelyhez az ember (lelke) egyenesen Isten adományaként jutott hozzá. Ennél fogva a szeretet az egyetlen olyan érzés, amely az Istennel való közvetlen (on line) összeköttetést, sőt, az emberek Istenben (Krisztusban) való összekapcsolódását is képes biztosítani, s lebonyolítani. Szeretet Isten nélkül - nem létezik.

13. ‘Túlélheti’-e, aki feltétel nélkül szereti minden felebarátját?

Sokan hiszik, azt állítják, s fennen hirdetik is (pl. Francis Fukuyama), hogy ez a világ, a liberális polgári demokrácia minden létező világok legjobbika, a társadalmi fejlődés legmagasabb foka, amelyet már nem lehet túlszárnyalni sem gazdasági, sem kultúrális-szellemi értelemben. Ez a hit - hiedelem; minden fontos vonatkozásban súlyos tévedés.

A mai világ nemhogy nem a legtökéletesebb, hanem éppenhogy a leg-tökéletlenebb, amit a világtörténelem valaha is látott. Kétségtelen tény ugyan, hogy az ember immár 10-12 ezer éves technikai civilizációja elképesztő magaslatokra hágott; olyanokra, amelyek meghódítását pár évszázaddal ezelőtt mégcsak nem is remélhette. Az ember (kevesek!) egyre többet tud a látszólagos anyagi világ ‘részleteiről’; ugyanakkor a lényeget sem az elit, sem a tömegek nem értik - ‘hatalmas’ tudásuk ellenére sem. Ami az emberiséget en bloc és személyenként alaposan megtéveszti: a mindennapi élet átlagemberek számára is biztosítható, növekvő kényelme; amit az elektronizált (mikrochipek) háztartási és munkagépek, a közlekedés és hírközlés - számítógépek, műholdvevő, CD és DVD, mobiltelefon, stb. -, az univerzális és interaktív média, a multimédia állítanak elő tömeges fogyasztásra, minden vevő számára.

A fogyasztói társadalom, a pénzügyi világhatalom jó helyen kapiskál; pszichológiai tesztjeivel már régen bebizonyította, hogy az emberek - sajnos még a felnőttek is! - elsősorban fogyasztók, vásárolni, enni és inni, kalandozni, pihenni és szórakozni vágyó ‘nagy gyermekek’, akik könnyen levehetők a lábukról, ha elárasztják őket ezer új játékszerrel. Ráadásul a fogyasztó ‘idomítható állatfajta’; befolyásolható, könnyen rávehető, hogy olyan fogyasztási szerkezetet kövessen, amilyet mások a médiában előírnak a számára. Megszerzett fogyasztásán keresztül, amelyhez a többség körömszakadtáig ragaszkodik; az ember végsőkig manipulálható, - ami elsősorban azt is jelenti, hogy szinte teljesen le lehet szoktatni, hogy a társadalmi közélet, a hatalom kulissza-titkai, vagy pláne abszolút igazságok s a transzcendencia iránt érdeklődjék.

Az emberiség lassanként egységes birkanyájjá hülyül, s beterelik egy közös istállóba, az egységes világállamba; amelyből aztán többé már nincs visszatérés az egyszer volt eredeti, valós fejlődési alapokhoz, de még olyan elágazás sem kínálkozik, mely felkapaszkodáshoz, a tudat újbóli megvilágosodásához vezethetne. Egy világállam, amely átfogja az egész földgolyót, Grönlandtól Polinéziáig s az Antarktisztól Mikro-néziáig terjed, és amelynek a legtávolabbi pontjai szükségképpen 20 ezer kilométerre vannak a fővárostól, Londontól, - természetszerűleg paranoiás, az uralkodó elitje fokozódó üldözési mániában szenved. A legrafináltabb módszerekkel igyekeznek minden hatalmat a világállam központja körül összpontosítani, ami a társadalom kettészakadásához vezet, s kialakul egy alapvetően kétlépcsős kaszt-rendszer: az elitréteg (a hatalom titkaiba beavatottak rendkívül szűk köre) és az elnyomott nép (a bankoknak reménytelenül eladósodott vagyontalan milliárdok) kibékíthetetlenül szemben álló kasztjai. Mivel az elit önző, bűnös és gyanakvó, - egyetlen lehetősége uralma hosszú távú fenntartására, ha olyan diktatórikus rezsimet vezet be, amely noha gazdasági, politikai és kultúrális tekintetben abszolút anarchisztikus, pontosabban totális káosz jellemzi minden szinten; de az állampolgárai életének minden percét többszörös és kíméletlen ellenőrzésnek veti alá, a meglepetés és a véletlen teljes körű kiküszöbölése céljából. Minden telefonvonalat és minden helyiséget (munkahelyet és lakást) lehallgatnak, az összes postai küldeményt ellenőrzik, minden ember minden személyi adatát, jellemvonásait, betegségeit, különös ismertető jegyeit, beszédstílusát, írás-mintáit, szórakozási, vásárlási és szexuális szokásait párhuzamos számítógépes rendszerekben rögzítik, nyilvántartják, világnézetét és spontán véleményét folyamatos szöveganalízissel feldolgozzák, illetve minősítik és értékelik. Gondolatrendőrséget vezetnek be, amelynek az a legközvetlenebb célja, hogy még idejében kiszűrjék a társadalomból a rendszerellenes elemeket, akiket vagy javító-nevelő munkára, vagy végleges kirekesztésre (spontán kihalásra), esetleg likvidálásra ítélnek.

Az uralkodó elit tagjait kivéve, minden ember fejbőre alá mikrochipet ültetnek, amely egyrészt lehetővé teszi a célszemély minden fontosabb adatának azonnali lehívását, másrészt tökéletes helymeghatározást ad, éppen úgy, amint már ma is követni lehet minden jármű mozgását az ún. ‘GPS’ (műholdas) követő rendszer segítségével.

Az emberek többsége ma még mosolyogva legyint, ha ilyesmiről hall, vagy olvas. Pedig a helyzet egyáltalán nem nevetséges; gyakorlatilag éppen afelé tartunk, hogy a fent leírt szép új világrend megvalósuljon. Gondolom, ahhoz nem fér kétség, hogy egy ilyen világban nem (lesz) egy leányálom élni; még akkor sem, ha valaki a sorsnak abban a ritka kegyében részesül, hogy az irányító világelit tagja lehet. Az elnyomott nép vagyontalan s beavatatlan (esetleg munkanélküli, vagy kitaszított) tagjának lenni - egyenesen kibírhatatlan lehet! A létbizonytalanság is általános, hiszen a paranoiás hatalom mindenkit folyamatosan üldöz; akkor is, ha az illetőt a legcsekélyebb vétségek sem terhelik. Lehet-e csodálkozni azon, ha az antagonisztikus kasztok tagjai ellenségként engesztelhetetlenül gyűlölik egymást; mivé lesz a szeretet ilyen baljós körülmények között? Elvárható-e egy nincstelentől, hogy ‘mindenható urát’, a diktátort, a politikust, a bankárt, a vállalkozót, a végrehajtót (aki végül kihúzza alóla a talajt, és elviszi a feje fölül a tetőt) ezekután mégiscsak szeresse?! Márpedig nincs más út, csak a szeretet!

A mélyen istenhívő ember nem hazudhat sem önmagának, sem ennek a szomorú-szép ragadozó világnak. Nem hitegetheti magát azzal, hogy holnap majd minden ‘újra’ jó lesz (sosem volt jó!), hogy az álszent és gonosz kizsákmányolók hirtelen megvilágosodnak, s profit-hajhászás helyett önsanyargatóvá válnak, illetve szétosztják minden vagyonukat.

De az igaz ember a külvilágot, a többi embert sem hitegetheti azzal, hogy beveszi a sok maszlagot, amivel hivatalos és privát formában egyaránt jócskán ‘etetik’; nem tehet úgy, mintha elfogadná, hogy ez a Föld, a mérhetetlen önzés és a kérlelhetetlen gyűlölet kétarcú bolygója hipp-hopp (újra) Paradicsommá változtatható - Isten ellen és nélkül...! Nem; a tisztességes ember nem viselkedhet, nem élhet kettős identitás szerint, mintha e világon ‘elfogadná’ a Sátán (a pénz) uralmát, amíg a túlvilágon Isten bocsánatát, s az üdvözülést reméli! Színt kell vallania; ami persze nem jelenti azt, hogy aki ‘a pokolba kívánja ezt a hazug és néppusztító kormányt’ - az összes elődjével és a hasonszőrű külföldi kormányokkal együtt! -, az mind azonnal ‘adja fel magát’ a gondolat-rendőrségnek. Egyetlen becsületes megoldás van: a szótlan ellenállás, a passzív rezisztencia. Ami a szeretetet illeti; egyszerűbb és könnyebb lesz ‘elfogadnunk siralmas helyzetünket’, és szeretettel szánni esküdt ellenségeinket, ha józan ésszel átgondoljuk, miről van szó valójában!? Isten országa - mint tudjuk - nem erről a világról való. Következés-képpen mi, jók nem ezen a Földön akarunk ‘jólétben’ élni, hiszen egy fenékkel egyszerre két lovon nem lehet ülni; más szóval nincsen olyan szerencsés ember, aki mind a földi, mind az égi karriert megnyerheti.

Mi, jók az égi karrierre pályázunk; következésképpen semmi különös nincsen abban, hogy földi életünkben csak a siralomvölgy jut osztály-részünkül. Gondoljunk arra, hogy Isten nagyon is körültekintően és igazságosan rendezte be a világmindenséget, hiszen jó és rossz, földi élet és öröklét, bűn és bűnhődés, gazdagság és kárhozat, szenvedés és üdvözülés jól kiegészítik, kiegyenlítik egymást. Az ember az Istentől kapott szabad akaratával úgy is dönthet; nem akar üdvözülni, hanem inkább a földi gazdagságot, a földi jólétet választja, s nem áll ellen az ördög egyetlen élvezetekre hívó csábításának, kísértésének sem. Úgy is mondhatjuk: ezek az emberek ‘aprópénzre váltják’ az üdvösséget, és ‘felgyorsított tempóban’, mint egy halálos vágtában élik le és meg bódult kérészéletüket, ami természetszerűleg együttjár azzal az önként vállalt ‘végítélettel’, hogy az élet habzsolása a halállal végleg végetér.

Szánnunk és szeretnünk kell ezeket a tévedésben szenvedő, rögeszmés embereket, akik voltaképpen jót akarnak (saját maguknak), de rosszul teszik, amit tesznek. Igyekezzünk szeretettel, önzetlen és szelíd szóval megvilágítani súlyos tévedésüket; hátha belátják és jó útra térnek. Ne reméljünk ‘hirtelen haladást’, és viszont-szeretetet sem, mert akiben a transzcendens lényeg, az Istentől kapott lélek fogolyként bezárva vagy gúzsba kötve ‘lélekzik’ csak, az hajlamos személye elleni támadásnak venni szorgos igyekezetünket. Ne erőszakoskodjunk, ne ironizáljunk, s ne feszítsük túl a húrt; - a szelíd helyreigazítás az egyetlen, amit mi, jók még bízvást megtehetünk. De mi lesz velünk, jókkal; mik az élet-esélyeink egy olyan világban, amelyben az életüket aprópénzre váltók végtelen serege vesz körül bennünket, akiknek hiába magyarázunk?!

Tekintve, hogy mi, jók a túlvilági paradicsomra, a Mennyek Országára voksolunk, s tesszük rá teljes földi életünket; - túl sok jóra, gondtalan hosszú életre nemigen számíthatunk. Semmi garancia nincs arra, hogy a ‘ki, ha én nem’ típusú embertársaink nem gondoskodnak jó előre a halálunk gyors eljöveteléről, nem löknek ki mindjárt ebből a világból, amint rájönnek, hogy nem közéjük tartozunk. Jézus Krisztus mondta: „Senkinek nincs megígérve a holnap.” Az igaz, tiszta életű embert ez a ‘kilátás’ - túlságosan nem zavarja. Az igaz ember egész életében az üdvözülésre, a feltámadás utáni boldog öröklétre készül, és mindig készen áll arra, hogy távozzék ebből a földi árnyékvilágból. Igazából a halál kvázi megváltásként is felfogható: az ember megszabadul összes földi kötöttségétől (pl. az unalomtól, az arra érdemtelenek térítésének kötelezettségétől, a megalázástól, az igaztalan támadások kivédésétől), s végre ‘annak szentelheti életét’, örök életét, amire mindig is vágyott. „Akit megaláznak, az felmagasztaltatik.”


14. Életünk feladása, mint a legvégső szeretet-áldozat

Kamasz koromban mindig némi irtózattal vegyes csodálattal adóztam azoknak - tanulmányaim, olvasmányaim mártír hőseinek -, akik saját, egyetlen/tulajdon életüket is készek voltak feláldozni valamely nemes eszme oltárán; például egy forradalom társadalom-megújítási céljai el-érése érdekében. Őszintén szólva már kora ifjúként sem lelkesedtem túlságosan a Petőfi Sándor típusú lánglelkű költők és forradalmárok hősiessége iránt! Két okból: egyrészt már igen fiatalon éltem a gyanú-perrel, hogy nincs az a földi (értsd: ‘földhözragadt’) eszme, amiért érdemes lenne meghalni, - másrészt gyanítottam azt is, hogy az élet igen drága kincs; aki képes ‘holmi emberi eszmékért’ kvázi eldobni magától, az nem hiteles, meggondolatlan személy, s nem az örökké-valóság küldötte. Márpedig én olyan példaképekre vágytam, akikben a későbbi évtizedeimben, majdan öregségemben sem leszek kénytelen visszamenőleg csalódni - tehát olyanokra, akik nem ‘amortizálódnak’.

Már az előző fejezetből is kiderült, hogy a halál gondolata nem izgat különösebben. De a korai, időelőtti, értelmetlen halálé - annál inkább! Az emberek általánosságban gyarlóak, a - mégoly’ magasztos - céljaik úgyszintén. Felnőtt és értelmes ember sohasem lehet annyira gyarló, hogy megfeledkezzék Istenről, aki minden embernek felette áll. Senki nem hívhatja ki maga ellen büntetlenül a sorsot, mert a sors, a végzet könyörtelenül lecsap rá. Márpedig aki - megfeledkezve Istenről - csak emberi céloknak veti martalékául tulajdon életét, az nem érdemelheti meg és ki az örök világosságot, hiszen eldobja magától a bizonyítási lehetőséget, hogy tudniillik érdemes és méltó az üdvösségre. Petőfinek egy tartalmas, egész férfiélet állt volna a rendelkezésére, bizonyíthatta volna rátermettségét a mennybéli életre; ehhez képest csak a hazafiak, s a haza ‘örök emlékezetébe’ írta be a nevét. Furcsa paradoxon: ha Ő volt (lett volna) a csontváz, akit a Megamorv-expedíció Barguzinból hazahozott; valószínűleg közelebb került a valódi örökléthez - mint ha nem! Idősebb korára feltehetőleg bölcsebbé vált, és átértékelte korábbi ideáit is. Az a híres ‘világszabadság’, amiért verseiben (még életében) már előre megjósolta a saját ifjúi halálát, és amiért végül is tényleg az életét adta - nem létezik; pontosabban üres frázis, amelyet az építkező háttérhatalom adott a jóhiszemű ‘forradalmárok’ szájába, hogy ezzel a ‘jólhangzó’ csatakiáltással rohanjanak az értelmetlen, hirtelen halálba.

Mert a művileg előidézett ‘nemzeti’ forradalmak (lásd: 1848., 1956., stb.) - mily’ szomorú ellentmondás! - mindegyike egy-egy tégla, sőt, mi több egy-egy tartó oszlop lett a nemzetek feletti világhatalom erős építményében. Persze Petőfi(ék) nem ezért, a mai, világszabadságnak hazudott ál-liberális ál-demokráciáért adta (adták) életét (életüket), - hanem egy elképzelt ‘igaziért’, amit a háttérhatalom komisszárjainak soha nem állott sem érdekében, sem szándékában megvalósítani, mert jól tudták, hogy az ún. világszabadság egyrészt illúzió, másrészt csak utópia. Nincs tragikusabb, mint az utópiák hősi halottainak emléke! A Petőfiék (s ebbe a gyűjtő fogalom-körbe most nyugodtan beleérthetjük Nagy Imrééket is!) esete kiválóan példázza a személyes tragédiát, ami akkor következik be, ha valaki a szenvedélyes rabjává válik önnön rögeszméinek, s azokat, mint a legszentebb ‘ideákat’, minden másnak elébe s fölébe is helyezi. A világszabadság, vagy a független, szabad Magyarország képzete nem egyéb, mint modern bálványimádás, hiú ábránd, ‘a forradalmár személyiség’ saját exhibicionista csapdája, ami aztán minden további tragédiák forrása. Petőfi Sándorból, majd Nagy Imréből az utókor ‘bálványt csinált’; olyannyira nem értették meg az ő nagyságukat, hogy bezárták őket ‘a Panteonba’, amely hely ugyebár a végtelen, örök meg nem értés végső tárháza. Pedig hát ‘a történelmet’ a legkevésbé sem a nagy emberek, vagy még kevésbé a néptömegek csinálták, - hanem a rejtőzködő háttérhatalom. A később bálvánnyá, s nemzeti hősökké avatott, illetve avanzsált szimbolikus személyek csak azért kellettek, hogy egyrészt nevük legyen azoknak, akik a kiontott vérért felelőssé tehetők, másrészt akikre a nép büszkén emlékezhet. A hősök asszonyai és sokat szenvedett barátaik, közvetlen környezetük (pl. Szendrey Júlia, Arany János; Vásárhelyi Miklós, Sándor András) egészen másképp emlékeznek a történtekre, mint a szépítő utókor...!

A világi dolgokért, eszmékért vállalt mártíromság - szomorú luxus.

Más kérdés, hogy bizonyos emberek mintha csak vonzanák magukhoz az elkerülhetetlen halált; amely sorsszerűen közeledik, majd kvázi ‘menetrendszerűen’ be is teljesedik. Noha nem hiszek a reformátusok ‘eleve elrendeltség’ tanában, a predestinációban, - el kell ismernem, hogy létezhet, létezik végzetszerűen ‘vállalt’ halál, ami fátum. Jézus Krisztus egész élete egyetlen egyenes, töretlen vonal megszületésétől rettenetes mártírhaláláig. Már kora ifjúságától tudta, hogy küldetése magában hordozza keresztre feszítését; mert az általa hirdetett eszmék annyira ellentétesek voltak a zsidó főpapság által favorizált Tóra és a Talmud törvényeivel, hogy tanító, prédikáló életútjának nem lehetett másfajta vége. Idézet Máté evangéliumából: „Jézus és az ószövetségi törvény. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem, hogy tökéletessé tegyem. Bizony mondom nektek: Míg ég és föld fennáll, egy ‘i’-betű, vagy egy vesszőcske sem maradhat el a törvényből, hanem beteljesedik az egész. Aki tehát csak egyet hagy is el a legkisebb parancsok közül s így tanítja az embereket, az igen kicsi lesz a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja is azokat, az nagy lesz a mennyek országában. Ezért mondom nektek: Ha életszentségtek fölül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába.” (Mt.5,17-20.) Idézet folytatása az alábbi: „A földi javak és a mennyei kincs. Ne gyűjtsetek kincset a Földön, hol moly s rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek kincset a mennyben, ahol se moly, se rozsda nem emészt és tolvajok nem törnek be, s nem lopnak. Ahol kincsed, ott a szíved is. A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos lesz. De ha a szemed rossz, sötét lesz az egész tested. Ha tehát a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a sötétség? Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyűlöli az egyiket s szereti a másikat, vagy az egyikhez ragaszkodik s a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Mt.6,19-24.) Majd végezetül: „Jézus követésének a föltételei. Jézus nagy sokaságot látott maga körül, meghagyta tehát, hogy keljenek át a túlsó partra. Akkor egy írás-tudó lépett hozzá és így szólt: ‘Mester, követlek téged, bárhová mégy.’ Jézus így figyelmeztette: ‘A rókának odúja van, s az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét.’ Egy másik tanítványa kérte: ‘Uram, engedd meg, hogy előbb el-menjek s eltemessem atyámat.’ Jézus azonban így felelt: ‘Kövess engem és hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat.” (Mt.8,18-22.) Nézzük, mit is jelentenek a Jézus Krisztustól vett idézetek!

Tiszta sor; Jézus, Isten Fia - azért jött a Földre, hogy megváltoztassa az ószövetségi törvényt, vagyis hogy egyrészt a gyűlölet és a bosszú (‘szemet szemért, fogat fogért’) törvénye helyett bevezesse a szeretet törvényét; másrészt, hogy a bűnbánat és bűnbocsánat szentsége révén ‘elvegye a világ bűneit (Agnus Dei, qui tollis peccata mundi’), illetve Istennek az Ószövetségben addig csupán a választott népnek nyújtott kegyelmét kiterjessze minden emberre, s ezáltal ‘egyenjogúvá tegye’ a világ népeit Isten előtt. Krisztus keresztáldozata azt célozta, hogy Isten Fiaként kiengesztelje az Atyát az emberiség által elkövetett bűnökért; vagyis annyira szeretett volna bűntelennek látni bennünket, hogy az életét áldozta érettünk. Áldozata előre kitervelt, módszeresen végre is hajtott emberáldozat volt, melyben a legmagasabbrendű cél vezérelte, ti. az emberiség személyenkénti és potenciális kollektív üdvössége...

Sokan azért bírálják, s így nem is veszik fel a keresztény vallást, mert úgymond’ az egész Biblia ‘felesleges’ állati és emberi véráldozatokkal van tele (állandó ‘bárány’-levágásokkal - v.ö.: ‘Isten báránya’ -, vagy amikor Isten ‘elvárja’, hogy Ábrahám elsőszülött fiát, Izsákot áldozza fel neki stb.); ezért ‘ilyen erőszakos, vérszomjas Istent’ nem hajlandók elfogadni és imádni. Nem kívánom az Ószövetség (részrehajló) Istenét kritizálni, bár őszintén szólva a sok-sok vérrel magam sem tudok mit kezdeni; - mindenesetre tanuljunk meg különbséget tenni. Addig, míg az Ószövetség Istene véráldozatokat, emberáldozatokat követelt - bár Urambocsá’, mintha ezek az áldozatok az Újszövetség új korszakában sem szűntek volna meg! -, addig az Újszövetség Krisztusa áldozatot mutat be, ami 180 fokos fordulat! Az ember bűneit Jézus Krisztus, az Isten tulajdon fia; - a saját szörnyű szenvedéseivel, élete áldozatával, kínhalálával, isteni vérével mossa le, illetve váltja meg. Addig, amíg a nem kiválasztott népek emberének a sorsa az Ószövetségben teljesen bizonytalan és kiszámíthatatlan volt; addig Jézus teljesen világos ‘új szövetséget’, szerződést kínál minden embernek: aki megtartja Isten parancsolatát, az ‘nagy’ lesz a mennyek országában.

A második idézet (már volt róla szó) arra vonatkozik, hogy a földi élet átmeneti, s csak látszólag valódi; - az anyagi világ temérdek virtuális csecsebecséje természetfölötti léptékkel mérve valójában csak ócska kacat. Ami a világ emberi viszonylatait illeti, azok ‘méltók’ a matéria múlandóságához; - márpedig felesleges vackokat szenvedélyesen csak az gyűjt maga köré, vagy a tarsolyába, aki maga is ‘felejthető’, bóvli... A Mennyországban nincsenek tolvajok; ergo aki ott őrzi a kincseit, az a szívében valódi kincseket hordoz, s a lelke a mennyek várományosa. Az isteni választóvíz kérlelhetetlenül elválasztja egymástól a búzát és a konkolyt; ugyanis senki nem szolgálhatja egyszerre Istent és a pénzt, vagyis a földi hatalmat, - választani kell a kettő között, még idejében. Nincs pardon; aki szereti a pénzt, a hatalmat, - az gyűlöli Istent!

Említettem már, hogy a kizárólag evilági célú életáldozatoknak nincs, nem is lehet semmi értelmük. Más a helyzet a transzcendens célzatú szenvedés-és élet-áldozatokkal! Lelki értelemben persze minden testi szenvedés - tisztít. Ám én osztom szakállas örmény barátom érett és bölcs véleményét, mely szerint csak annak a szenvedésnek van, lehet túlvilági értelme, amely Krisztus követéséhez, áldozatához kötődik! Magyarán: ha valakit pl. azért ‘üldöznek’, mert polgárjogi harcos, az igazság ‘bajnoka’, szakszervezeti vezető, vagy egyszerűen azért, mert szeret ‘odamondogatni’, - az ilyen üldöztetés miatti szenvedéseknek transzcendens vonatkozásban semmiféle hasznuk, hozadékuk nincsen. Ám ha valaki ‘Jézus Krisztus útját’ - ami persze nem tévesztendő össze az ún. krisztomániával! - választja, vagyis átéli, követi és hirdeti is Krisztus tanait, ami miatt a világi hatalom üldözi, s üldöztetésében súlyos, kvázi krisztusi szenvedések jutnak osztályrészéül; úgy az ilyen ember szenvedései nem mennek pocsékba, nem vesznek kárba, hanem mintegy megalapozzák az illető Mennyországba jutását. Az életünk feláldozása tehát nem feltétlenül ‘ a kínhalál utánzását’ jelenti, hanem azt, hogy életművünket, életutunkat Krisztus tanításához igazítjuk. Ha ezért üldöztetésben, szenvedésben lesz részünk - ne csodálkozzunk! -, hanem ajánljuk fel a megpróbáltatásainkat Krisztusért, amint Ő is ezt tette értünk egykor a keresztfán; és akkor a méltó jutalmunk nem fog elmaradni, mert megszabadulva a bóvlivilág hamis kötődéseitől, olyan csodálatos valódi világba juthatunk, amely a legmerészebb álmainkat is felülmúlja. Ne oly’ ostobaságokra gondoljunk, hogy Kaporszakállú ül egy nagy felhőn, s körülötte angyalok, a lábainál pedig az üdvözült emberi lelkek monoton hangon egy örökkévalóságig - hozsannáznak! Nem; a Mennyország valójában álmaink álma, - tökéletes, feltámadt s halhatatlan testünk valamennyi erényének, lehetőségének és teljesítő-képességének a birtokában cselekedhet, bármit, ami tetszik, mert az ‘átlényegült’ világ törvényei semmilyen korlátot nem állítanak elé. Az ‘anyagi világ’ üdvözült, átszellemült szent állapotában - mely eredeti állapota! - ugyanis transzcendens törvényeknek engedelmeskedik. Az üdvösség tehát ‘mindössze’ azt jelenti, hogy az ember - miután már életével és halálával, feltámadásával kiérdemelte! - valóban hozzájut isteni képességeihez, omnipotenciájához, s Isten grandiózus tervének, a Teremtésnek alkotó részesévé, ‘társ-szerzőjévé’ válik.

Ám Jézus Krisztus és életútja követésének súlyos feltételei vannak, - erről szólt a harmadik idézet. Jézus tehát figyelmezteti az Őt követni szándékozókat, hogy az üldöztetés minden elképzelhető nehézségére számítsanak. Aki Jézust követi; nem lesz nyugalma a földkerekségen, mert mindenütt megtalálják, hogy megsemmisítsék, mint Jézust. Más szempontból: aki úgy gondolja, hogy fontosabb (földi) teendői vannak Jézus követésénél, amelyeket előbb ‘szeretne elintézni’, hogy csak az után kövesse; - az inkább tegyen le szándékáról vagy felejtse el evilági viszonylatait, és habozás illetve feltétel nélkül kövesse Őt. Látjuk hát, hogy a megváltó ‘követése’ eléggé sarkított küldetés; nem lehet afféle ‘mellékállásként’ művelni! Krisztus követése egész embert, komoly és eltökélt szándékot, az összes következmények előre mérlegelését teszi szükségessé, kötelezővé, - illetve feltételezi. Tévedés ne essék; az Úr senkitől nem követeli, hogy kövesse Őt, - de aki már ezt az utat jelölte ki a maga számára, annak nincs visszafordulás. A kényszerpálya tehát csak az önkéntes vállalkozás révén, után lép életbe. S bizony, ki teljes hitével, odaadásával, áldozatkészen vállalja a krisztusi megaláztatást; annak a vállalásában implicit formában benne foglaltatik a mártírhalál lehetősége is, de a jutalma is méltó lesz: hisz’ odaát felmagasztaltatik.

Egy szép példát szeretnék elmondani arra, hogy az életünk feláldozása mennyire értelmes cselekedet lehet, - mind az evilági ‘utódlásunk’, de egyszersmind’ a túlvilági öröklétünk ‘biztosítása’ szempontjából is. A II. világháború végén, Székesfehérvár amerikai bombázásakor történt az eset, egy légoltalmi óvóhelyen. Felvonítottak a szirénák, s a bomba telibe találta a házat, amely recsegve-ropogva kezdett összedőlni. Az apa látta, amint megreped a mennyezet, kiszakadnak a gerendák, s azt is, hogy nincs menekvés. Hirtelen átlátta, hogy egy ember elfér a lóca alatt, s rákiáltott a kamasz fiára: „Ugorj fiam, a lóca alá!” Jól nevelt fiú volt, aki megszokta, hogy gondolkodás és mérlegelés nélkül teszi, amit az apja ‘parancsol’. Be is ugrott a lóca alá. A fiút élve kiásták a romok alól; - a lóca úgy-ahogy felfogta a leszakadó mennyezet ütését. Az apa meghalt; feláldozta életét a fiáéért. Azután nyilván üdvözült...!


15. Lehet-e a szeretetnek határa, egysége, kvantuma, mértéke?

Az előzőekben bizonyítottam, hogy a valódi szeretet nem evilági, nem földi, hanem transzcendentális, Istentől kapott érzés; a halhatatlan lelkünk isteni adománya, mely szeretet gyakorlásának a legfőbb célja, hogy minden felebarátunkkal (ellenségeinkkel is) képesek legyünk isteni módon kommunikálni, ami a lelkek közösségének elvi alapja. Magától értetődő ezek után, hogy - mivel végső soron minden szeretet ősforrása Isten, akinek a szeretet-tartalékai végtelenek! - a szeretetnek nincsen határa, végtelenül árad, ami önmagában is bizonyítja földön-túli természetét, hiszen az anyagi világunkban mindent kvantumokban mérünk; nincsen olyan energia, amelynek a forrásai kiapadhatatlanok. Ugyanakkor a szeretet nyilvánvalóan az anyagi világnál felsőbbrendű forrásból származik, hiszen míg a földi siralomvölgyi viszonyok nem képesek kioltani a tiszta lelkekből végtelenül áradó isteni szeretetet, - addig a szeretet gyökeresen képes megváltoztatni a földi élet folyását; képes megállítani a gyűlöletet, megbékíteni a háborúskodókat, vagyis túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világegyetemben a szeretet a legfőbb szervező erő, amely minden anyagi és szellemi létező fölött uralkodik.

Mégis mi (lehet) az oka annak, hogy rövid földi életünkben mégsem ‘látjuk bizonyítottnak’ az isteni szeretet végtelen nagy hatalmát? Mi az oka annak, hogy hiába érezzük lelki izmainkban az isteni szeretet duzzadó erejét, és hiába próbálunk újra meg újra érvényt szerezni itt, a Földön is a szeretet törvényének; - a hétköznapokban mégis minden kvázi a visszájára fordul, s végső soron a gyűlölet uralkodik a Földön?

A jelen tanulmányom 22. és 23. oldalán szereplő újszövetségi (János evangéliumi) idézetekből mindent megérthetünk! Jézus a feltámadása után (de még Pünkösd előtt) megjelent apostolainak, - búcsúszavaiban félelmetes tisztaságú jövendölés húzódik meg. Afféle ‘elrendeltség’, - amely szerint miután beteljesítette isteni küldetését, és távozik ebből a világból: a világ fejedelme lesz úrrá a Földön, s az emberiségen. Ez feketén-fehéren azt jelenti, hogy Krisztus választás elé állít mindenkit, minden egyes embert; tanításával és személyes áldozatával új irányt szabott a történelemnek, megmutatta magát, megmutatta a szeretet, az önfeláldozás erejét, - de egyszersmind’ válaszút, végső próbatétel elé állította az emberiséget azzal, hogy a megváltást ‘elvégezve’ átal adta a földi világot a Sátán kísértésének! Választanunk kell: aki nem Krisztus követését választja, az a Sátán rabszolgájává válik. De azt is jelezte, hogy ‘a világ fejedelmének’ nincs hatalma felette; majd vissza fog jönni - ítélni eleveneket és holtakat. Mindent megmondott előre, még azt is ‘közölte’, hogy „a világ fejedelmét már elítélték”. Világos tehát, hogy ez a világ átmeneti időre (legalábbis kétezer évre) a Sátán kezébe adatott. A ‘fejedelem’ ki is használja erejét, teljesen ‘belakta’ a terepet; minden embert egész életében kísértéseivel zaklat, azért, hogy a lelkét eltántorítsa Krisztustól, s örökre megkaparintsa. A próbatétel lényege éppen az; hogyan tud az ember hű maradni a számára tisztán megnyilvánult - hiszen minden írva vagyon! - megváltóhoz egy olyan világban, amely minden szögletében Krisztus halálos ellenségének, a Sátánnak a kénye-kedve szerint van berendezve! Immár cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a Földön átmenetileg a gyűlölet az úr, - annak ellenére, hogy lelkeink mélyén még szunnyad ugyan, de mégis örökkévalóságra készül az ember igazi lényege, az isteni szeretet...

Az igazi szeretetnek - amely Istentől ered - sem határa, sem mérték-egysége, sem kvantuma, sem mértéke nincsen.


16. A gyűlölethierarchia lépcsői: zárt elitek milliárdokkal szemben

Jézus Krisztus megjövendölte: vissza fog térni a Földre. Tervszerű és előre átgondolt visszatérés ez! Meg van írva, hogy ‘a fejedelmet’ már elítélték. Ezek szerint a Sátánnak is van (egy negatív!) ‘küldetése’; ezt beteljesíti, - s utána elítélik. Vajon láthatjuk-e előre, mikor teljesedik be a Sátán ‘sorsa’? Nyilván akkor, amikor a földi világé, amelyet egy időre a hatalmába kerített! Jézus Krisztus születése, küldetése, életútja és tanításai; üldöztetése, szenvedése, áldozata, kereszthalála, harmad-napon feltámadása és mennybemenetele; az emberiség megváltása az eredeti és szerzett bűneitől mérföldkő volt/lett a történelemben, mely Krisztus előtt ‘csak a genezis, az őstörténet és az ószövetségi (ókori) háborúk céltalannak látszó története’ volt; Krisztus után viszont az emberiség ‘életgörbéje’ konvergenssé vált. Nem véletlen, hogy idő-számításunk kezdetét éppen Krisztus születésétől számítjuk; ennek az oka az, hogy ‘az addig céltalannak látszó’ történelem az Új Szövetség által ‘váratlanul’ értelmes célt kapott, vagyis ‘teleologikussá’ vált. Az Új Szövetség szó szerint értendő; azt jelenti, hogy Krisztus szerződést ajánlott (és kötött) az emberiség jobbik, lelkes hányadával, amelynek közvetlen s értelemszerű folyománya, hogy a Krisztus születése utáni történelem már Krisztus által tervszerűen és tudatosan irányított és ellenőrzött folyamat, amely ‘a gyümölcs beéréséig’, a végítéletig, - konkréten Krisztus második eljöveteléig tart. Számtalan jelét látjuk annak, hogy ma a végidők közeledtét éljük. Most nem elsősorban az ószövetségi próféták (Ezekiel, Izajás, Jeremiás, stb.) jövendöléseire, - de nem is a János evangéliumában, vagy a Jelenések Könyvében leírt félelmet keltő látomásokra gondolok. Kevéssé ismert, hogy különböző ‘égi jelekből’, pontosabban sorban megtörténő valódi eseményekből lehet következtetni arra, hogy nemsokára itt a végítélet. Néhány ilyet felsorolok, pusztán az illusztráció kedvéért: (1) Ha majd újra létezik Izrael, a zsidók állama (mint tudjuk, 1947. óta létezik), - Jeruzsálem fővárossal (ma még ‘hivatalosan’ Tel Aviv a főváros). (2) Amikor fel-tárják és újjáépítik a Kr.u.70-ben lerombolt Salamon templomát (nem ellenőrizhető információk szerint már évekkel ezelőtt megtalálták). (3) Mint tudjuk; Szent Péter volt az első pápa, Krisztus földi helytartója. Az azóta uralkodott és a még jövőbeli pápák neveit (Malakiás) külön-külön, csak a pápaválasztás után felbontható lezárt borítékok őrzik. Külön érdekesség, hogy a pápák a ‘borítékjuk’ tartalmának ismerete nélkül választanak maguknak nevet; aztán ‘megtalálják’ a borítékban azt a nevet, amelyet választottak. Eddig minden név ‘stimmelt’. II. János Pál után - még két felbontatlan boríték van. Kérdés, - az utolsó két pápa meddig fog élni, s uralkodni? Mert utánuk a végítélet jön el. Az utolsó pápa neve egyébként nem meglepetés, s már jó előre ismert: II. Péter (‘közben’ ugyanis - nem volt másik Péter!)...

Sokkal inkább ‘kikövetkeztethető’ a közeli vég a Sátán működésének kvázi eredményességéből. ‘A világ fejedelme’ - a pénzfétis imádata - uralma alatt lassanként elpusztul az emberi környezet. A Sátán által ‘befolyásolt’ emberiség rosszra hajló természete, az Isten ellen forduló ‘szabad’ akarata, mérhetetlen önzéséből fakadó szélsőséges jövedelmi viszonyai (életminősége) és önpusztító technikája lassan de biztosan felőrlik bolygónk (Gaia) anyagi, biológiai, szellemi ‘tűrőképességét’; a végtelennek hitt erőforrások kimerülnek, az ökoszisztéma felborul.

A Földön visszafordíthatatlan és katasztrofális folyamatok zajlanak ‘a felszín alatt’; minden ‘megnyugtató látszat’, illetve derűlátó érvelés ellenére már meghaladtuk az inflexiós pontot; a relatív túlnépesedés, a kiegyenlíthetetlen vagyoni különbségek miatt az elnyomott népek és elnyomóik között kialakult antagonisztikus ellentétek, a politikai feszültség s a helyrehozhatatlan környezetszennyezés következtében már most kiszámítható, ‘megjósolható’ a még hátralévő időtartam.

Amint korunk nagy szabadgondolkodója, Sándor András jövendölte, ‘A történelem elmezavara’ (Püski 1996.) című könyvében: "A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülő) organizmusát: keresztezik "a vezetésre eleve elrendelt" globális világelit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretű struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (ezzel a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen. A "skinhead"-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és időszerűtlen állapotában, s ezzel a merőben új, globális fasizmus számára álcázási lehetőséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak, a XX. század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornáknak kizárólagossá válásával globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva Hilferding "generálkartell" látomását. Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincs demokrácia? Miért válik a demokratikus intézményrendszer erőszak-érvényesítő mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a globális fasizmus kora, bárminek hazudják is világ-császárokká vált tőzsdehiénák. Sajtója és tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a "magas intelligencia-hányadosú" világ-elit) ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, kilátása a halál. S az extrém kétségbe-esés zsákutcába kergeti őket: az öngyilkos terrorba. A Föld az Antikrisztus kezébe adatott, s ez az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát, fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetőség, mint lárvaarcunk alatt őrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az ember-telenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét." Jobban, szebben még senki nem fogalmazta meg ezt!

Sándor Andrást (aki mellesleg nemcsak író, politikus, forradalmár szabad-gondolkodó és filozófus, hanem gyakorló környezetvédő és ökológus is volt) - méltán tekinthetjük kései ószövetségi prófétának is; éppenúgy, mint Nostradamus-t, aki az 1500-as években felvázolta újszövetségi világunk baljós politikai és ökológiai jövőjét. Nostradamus lényegében előre látta az összes számottevő politikai kataklizmát (háborút) s az összes számot-tevő környezeti katasztrófát egyaránt. Mégis miket ‘jósolt’, amiből a vég-idők közeledésére következtethetünk? Minden eddiginél is pusztítóbb III. világháborút, amelyben a keresztény és az iszlám vallás (a nyugati és az arab civilizáció) konfliktusa lesz a meghatározó, a domináns, - főszerepet kap benne Oroszország. Erről ma így ír Drábik János az ‘Uzsoracivilizáció II.’ című kötetében: „Albert Pike az illuminizmusban kárpótolta magát. Elfogadta a világállam és a világkormány-elképzelést, és végül is az Egyesített Szabadkőművesség Világtanácsának az élére került. 1859. és 1871. között ő dolgozta ki a jövőben kirobbantandó 3 világháború katonai stratégiáját, amelyre három forradalommal (!) párhuzamosan kerülne sor, s amely világháborúk végül is lehetővé tennék, hogy a XX. század legvégére az illuminátusok elérjék céljukat, a világ feletti hegemónia megszerzését s a világ egy központból történő irányítása létrehozását. (...) Az I. világháborút azért kell megszervezni, hogy az illuminátusok megdönthessék a Romanov-dinasztia hatalmát Orosz-országban s kipróbálják a hatalom monopolizálásának új rendszerét, az ateista kommunizmust. (...) A II. világháború kirobbantásához a fasizmus és a politikai cionizmus ellentéteit kell kihasználni. Ennek a háborúnak meg kell semmisítenie a fasizmust, illetve a nácizmust, és el kell vezetnie Izrael állam (!) létesítéséhez Palesztinában. A II. világ-háború alatt a nemzetközi kommunizmust meg kell erősíteni, hogy alkalmas legyen a világ sakkban tartására. Albert Pike elképzelése: a III. világháborúra pedig azért kerülne sor, hogy megoldja a politikai cionizmus és az iszlám világ (!) közötti konfliktust. A két oldal aztán kölcsönösen kimerítené egymást, ez pedig előkészítené a háttérerők illuminátus világközpontjának átfogó és teljes hatalomátvételét. (...)

Részlet következik Albert Pike Giuseppe Mazzini-hoz, az olasz carbonarik vezetőjéhez írott leveléből, mely a londoni British Museum Library-ben a katalogizált levelek között máig megtalálható: „A szabadjára engedett nihilisták és ateisták segítségével olyan félelmetes társadalmi katak-lizmát provokálunk, amely szörnyűségében megmutatja valamennyi nemzetnek az abszolút ateizmus, a barbárság és a legvéresebb fel-fordulás hatékonyságát. A polgárok ekkor rákényszerülnek, hogy védelmezzék önmagukat a forradalmárok kisebbsége ellen, és meg fogják semmisíteni a civilizáció lerombolóit. A többség, amelynek istenhivő szelleme ettől kezdve iránytű nélkül marad (!), kiábrándul a kereszténységből. Ezek a kiábrándult keresztények - vágyódva egy ideálért, de nem tudva, hová forduljanak imádatukkal - elfogadják az igazi fényt a tiszta luciferi doktrína (!) egyetemes megnyilvánulásán keresztül, amely ekkor végre széles körben ismertté válik. Ez a meg-világosodás annak az általános mozgalomnak lesz az eredménye, amely a kereszténység és az ateizmus lerombolását, elpusztítását (!) követi, amelyek egyidejűleg lesznek legyőzve és megsemmisítve.”

Hogy a háttérben manapság valójában mi is zajlik; ragyogóan fogalmazza meg Palotás Pál (Seattle), a KAPU folyóirat 2003. januári számában:

„Az igazi eredeti bűn: a titokzatosság. A tét felmérhetetlen nagyság-rendű: az egész emberiség sorsát érintő PÉNZ VILÁGURALMA. Krisztus Urunkat követem, ellentétben a Mammonnak engedelmes nemzetközi pénzvilág ‘papjaival’. Szemben találom magam az egész zsidó-keresztény világgal is, mert az egyházak ősidők óta már nem követik Jézus tisztán kijelölt útját az emberiség földi élete s túlvilági boldogulása felé. A mai keresztény egyházak a nemzetközi nagytőke kitartottjai. Krisztus korbáccsal űzte ki a tőke akkori bankárait a templomból. Kinyilatkoztatta: senki nem szolgálhatja egyszerre az örökkévaló Istent és Mammont, továbbá azt is, hogy semmit sem lehet titokban tartani, amit ne lehetne hirdetni, és semmit nem lehet elrejteni, ami történik. Közismert az a mondása is, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak a Mennybe kerülnie. Krisztus élete, tanításai és kínhalála a gazdagság, a (már akkoriban is létező!) pénzhatalom ellen irányult. (...) A világuralomra törekvő nagytőke a világhatalmat (értsd: USA, mint világcsendőr) használja fel ugródeszkának, - azt látja el a mindenható pénzzel, ásványi kincsekkel, évezredes titkokba burkolt bevált trükkökkel az eredeti bűnig visszamenően. A pénz persze nem ajándék, hanem kölcsön. Így az USA eladósodása nő, csakúgy mint az elszigeteltsége, az egy időben több fronton való hadviselés veszélye és - természetesen - a terrorista támadásoknak való kiszolgáltatottság. Ami kijár a láncos kutyának.”

Közben ‘ne feledkezzünk meg’ Nostradamus azon jövendöléseiről sem, amelyek iszonyatos természeti katasztrófákról szólnak! A legkevésbé se’ kívánom ezeket most mind felsorolni; de egyet, egy bizonyos fajtát azért - mint jelen korunkra, az elmúlt napokra legjellemzőbbet, megemlítenék. Ez pedig - a földrengés! Kezdődött pedig a sorozat még néhány hete Török-országban, majd folytatódott Indonéziában, Algériában, Japánban, - majd ismét Algériában. A baljós jelek azt mutatják, hogy egy hosszú, több ezer kilométeres óceáni törésvonal mentén remeg az egész földgolyó; s ilyen, átfogó rengésre legalábbis évtizedek óta nem volt példa. Ezen törésvonal mentén a legveszélyeztetettebb, legsűrűbben lakott területek kétségkívül: Japán, és az Amerikai Egyesült Államok nyugati partja, úgy mint Los Angeles és San Francisco térsége. Itt volt is, lesz is katasztrofális rengés.

Idézet következik az Újszövetség Máté evangéliumából: Jövendölés a világ végéről. Jézus kilépett a templomból és elindult. Csatlakoztak hozzá tanítványai és mutogatták neki a templom épületeit. Ő viszont megjegyezte: ‘Látjátok-e mindezt?! Bizony mondom nektek: Nem marad itt kő kövön, mit le ne rombolnának.’ Mikor az Olajfák hegyén leült, körülfogták tanítványai és kérték: ‘Mondd meg nekünk, mikor lesz ez? S mi lesz a jele eljövetelednek és a világ végének?’ Jézus így válaszolt: ‘Vigyázzatok, senki félre ne vezessen titeket. Sokan jönnek majd az én nevemben s azt mondják: én vagyok a Krisztus, és sokakat meg is tévesztenek. Hallotok majd háborúról és háborús hírekről. Vigyázzatok, és ne rémüldözzetek! Ennek mind meg kell lennie, de ez még nem a vég. Akkor nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Éhség, dögvész és földrengés (!) lesz itt is, ott is. De mindez csak a gyötrelmek kezdete. Aztán majd sanyargatnak és megölnek titeket, és miattam gyűlölni fog minden nemzet. Sokan el is tántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölni fogják egymást. Sok hamis próféta támad és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság el-hatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet, ámde aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Isten országának az örömhírét pedig hirdetik majd az egész világon bizonyságul minden nemzetnek. Csak ekkor jön el a vég.” (Mt.24,1-14.) Krisztus második eljövetele. Nyomban e gyötrelmes idők után a Nap elhomályosul és a Hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a világ-mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd föltűnik az Emberfiának jele az égen és jajgatásba tör ki a Föld minden népe, mert meglátják az Emberfiát, amint eljön az ég felhőin hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi az angyalait hangos harsonaszóval, és azok összegyűjtik választottait a szélrózsa minden irányából, az ég egyik végétől a másikig.” (Mt.24, 29-31.)


17. Tűrés, bizalom, rokonszenv, tisztelet, szeretet, szerelem; - mint az emberi ‘szeretet’ emelkedő lépcsőfokai

Tűrni annyit tesz, mint nem tenni szóvá undorunkat, ellenérzésünket. A tűrés más szóval türelem a másik mássága iránt; vagyis tolerancia.

Az egyszerű eltűrésnél már - lesz, ami lesz! - jóval nyitottabb viszonyt tesz lehetővé, illetve keletkeztet, ha együttérzőleg el is fogadjuk egy-mást; és nem csupán ‘megjátsszuk’ a kvázi kötelező rokonszenvet. A másik ember gondolkodásmódja, világnézete, álláspontja, érzésvilága feltárulhat előttünk, ha nyitottak vagyunk a más személyiség el-és be-fogadására. Bizonyos, hogy a nyílt közeledésből mi is csak tanulunk, bensőnk gazdagodik; mert minden ember egy külön világ, - s minél több, a miénktől eltérő világot ismerünk, annál magabiztosabbak és erősebbek lehetünk. Önismeretünk mások megismerésén át fejlődik.

A bizalom a kölcsönös emberi érzelemnek ‘sorsdöntő’ fokozata, mert tulajdonképpen ‘a bizalom létrejöttének pillanata’ a választóvíz, ami az ellenséget és a barátot egymástól megkülönbözteti. Ha valaki egy másik embert; részben ismeretlen, részben megismerhetetlen jellem-vonások hordozóját a bizalmába fogad, azt jelenti, hogy beengedte őt a saját személyisége előszobájába, nappalijába, sőt, esetleg a háló-szobájába is, - legalábbis mindezeknek a lehetőségét megteremtette. A kölcsönös bizalom megszületése rendkívül exkluzív pillanat, éppen ezért rendkívül kockázatos is. A vakbizalom, amikor valaki kontrollját veszítve vakon beleugrik egy ‘mélyebb’ kapcsolatba, hirtelen támadt megérzés hatására vakon megbízik a másikban, amikor igazából eme bizalomnak még semmilyen pozitív alapja nincsen. A másik bizalmát bizony csúnyán ki lehet, és ki is szokták használni. Egyáltalán: ember és ember között a bizalom kétélű és meglehetősen ingatag kapcsolati tőke, ami abból ered, hogy tudathasadásos lények vagyunk, isteni és állatias tulajdonságok, jellemvonások ötvözetei; - a kérészélet és az örökkévalóság határán éljük le küzdelmes életünket, amely próbatétel.

Egyetlen ember sem láthat bele a másik ember lelkébe; s legfőképpen soha nem tudhatja, hogy a másik, akit éppen a bizalmába avatott, hol is tart saját önfejlődésében, - a kérészélettől az örökkévalóságig. Épp mert nagyon eltérő fázisokban találkozunk; igazából minden bizalmi viszony létesítése izgalmas kísérlet, amely temérdek meglepetést - jót is, rosszat is - tartogat a számunkra. A bizalmi viszonyból elvileg - bármi kialakulhat: ellenség és jóbarát, gyűlölet és szeretet egyaránt. A később kialakuló, állandó és tartós ‘érzelmek’ viharossága a kialakult kölcsönös bizalom mértékétől függ. Emberben megbízni hazardírozás és valójában szerencse dolga, mert a végkifejlet véletleneken múlik...

A rokonszenv már mindig feltételezi, hogy a bizalom ‘létrejött’. Úgy érezzük, hogy a másikkal a meglévőnél még bizalmasabb kapcsolatot is létesíthetnénk, ha ő is úgy akarja. Minden mélyebb érzelem fontos alapfeltétele a kölcsönös rokonszenv, a szimpátia.

A tisztelet is egyfajta magasabb fokú ‘szeretet-érzés’, amely egy olyan személyiséghez kötődik, akinek a belső tulajdonságait (kultúráltságát, műveltségét, kifinomult szellemiségét, intelligenciáját, bölcsességét, toleranciáját, vidámságát, emberiességét, nyitottságát, lelkiségét, stb.) mi is szívesen hordoznánk magunkban. Ugyanakkor a tisztelet afféle ‘pozitív alárendeltséget’ is keletkeztet a tisztelt, tiszteletre méltó lény iránt; ami általában meggátolja, hogy barátság vagy szerelem legyen belőle. Ezért van, hogy tiszteletet általában feljebbvalóink (tanáraink, szüleink, nevelőink, feletteseink; és korosabb, nagy élettapasztalatú embertársaink) iránt érzünk, - bár a barátunkat és a szerelmünket is ‘tiszteljük’, de hozzájuk más, sokkal erősebb érzelem fűz minket...

A szeretet (amelynek a törvényéről a jelen tanulmány szól), amint az előzőekben meghatároztuk: a legszentebb emberi érzés, mely Istentől kapott ajándék, amolyan ‘egyetemes iránytű’, hogy ne tévesszük szem elől az örökkévalósághoz vezető utat a gyűlölet sűrű sötét erdejében se’, amilyen a földi élet. A szívünk mindig megsúgja, merre menjünk; aki a szívére hallgat, nem tévedhet, s ha mégis, könnyen visszatalál a szeretet útjára, amely mindennél szorosabban egymáshoz, s Istenhez köt mindannyiunkat, alapvetően jóakaratú, de gyarló embereket.

A szerelemről, mely az ember ember iránti szeretet-érzésének csúcsa; eddig részletesen nem beszéltünk. Az átlagember úgy beszél, és úgy is gondolkozik illetve cselekszik a szerelemmel ‘kapcsolatban’, mintha afféle könnyen tovaillanó csalfa érzelmi lidércfény lenne-lehetne csak, amire nem lehet egy tartós párkapcsolatot, vagy pláne egy életutat fel-építeni. Az igazi érzelmi fundamentum - mondják! - az a kölcsönös tisztelet, ami a szerelem, a testi vonzalom elmúltával is összetartja az egyébként idősödő házas-feleket. Lehet, hogy a csak földi célzatú pár-kapcsolat ilyen, lehet, hogy nem; - magam a szerelmet mindenesetre egészen másként, transzcendentális dimenzióban is értelmezem. Mivel az ember test és lélek (üdvözülés előtti állapotában persze egyáltalán nem harmonikus!) egysége; semmi szégyellni valónk nincs a testünk szerelmi vonzalmait illetően, - mi több, nyilvánvaló, hogy a testi vágy (a közelség, az érintés, a simogatás, az ölelés, az összefonódás és az egyesülés) kiélésének élvezete üdvözülés után sem maradhat el. Az én mennyországomban tehát a szexualitás se nem a szaporodás, se nem a bűnös tévelygés (élvhajhászás) ‘nélkülözhetetlen kelléke’, hanem az Isten által egybekötött test és lélek emberpár természetes szerető meg-nyilvánulása, melynek az örökkévalóságban újra kitüntetett szerep jut. „Amit Isten egybekötött; - ember ne válassza széjjel.”, mondja az Úr, és magától értetődik, hogy a szerető szíveket-lelkeket - ha amúgysem akarják -, maga az Úr sem fogja széjjel választani. Nagyot tévednek azok, akik az üdvözülést, a test feltámadása utáni mennyországi életet amolyan individuális hozsannázásként képzelik el! A páros élet, s vele a testi-lelki szerelem a Mennyországban is folytatódik... Következik is ebből, hogy a földi életben végleg egymásra talált emberpárok együtt üdvözülnek. Akik annyira szerették egymást a Földön (is), hogy soha nem akarnak különválni, azok együtt nyerik el az örök boldogságot.


18. Utószóként: zárszó, a szeretet (világ)egyetemességéről

Teilhard de Chardin jezsuita atya az élet (vele a teljes anyagi evolúció) lényegét az anyagba rejtett isteni radiális energia, a zseniális teremtés (mely, mint grandiózus terv a szükségszerű és öröklődő véletlenekre épül!) automatikus beteljesedéseként fogja fel és értelmezi, amelynek a hajtóereje, a motorja egy a rendszeren kívülről érkező (azt kívülről besugárzó) energia, az isteni szeretet. Mindezekről így ír, különböző műveiben:

„Igen, Istenem, hiszek: s azért hiszek még boldogabban, mert nem megnyugtatásomról, hanem a beteljesülésemről van szó. (...) Krisztus felé igyekszik minden létező. Ámde minden létező egyúttal az egész Kozmosz részközpontja is, melynek szövétnekéből táplálkozik, miközben az egyedre épül. Ebben az összetartozóságban, melyből nem marad ki semmi, megrendül az egész Természet a megszentelt ostya sugárzásától. Egyetlen atom, bármily parányi vagy ártalmas legyen, nem maradhat ki Jézus beteljesülésében való részvételből; akár húzódozik tőle, akár reagál rá. Mert valami minden részből, minden mozgásból szerepel Jézus Krisztus teljes Valóságában. Recseg-ropog a Világegyetem - amilyen mértékben megszületik s nő Krisztus Valósága, olyan mértékben hasad meg minden atomjában a világ. Az annyira áhított Megtestesülés éppoly’ félelmetes folyamat, mint a Teremtés, amelyet megvált, s amelyen uralkodik; - Vérrel történik. (...) Élet és Halál, egység és sokféleség, elemi rész és teljesség, bírás és keresés, lét és jövő... íme, a Világ és Krisztus Beteljesedése. Csak a bűn van belőle kizárva. De miután az elkárhozott sem semmisül meg, ki tudja, milyen titokzatos kiegészítése Krisztus Testének a halhatatlan Selejt? (...) A kenyérben, melybe beleoltottad minden fejlődés csíráját, felismerem a jövő elvét és titkát, melyet tartogatsz számomra. (...) Aki a Földet megnövelő erőkbe rejtezett Jézus szenvedélyesen szereti, azt a Föld anyai gyöngédséggel óriás karjába veszi; megmutatja neki Isten arcát. (...)” Most még konkrétebben a szeretetről, így ír:

„... A Szeretet a legegyetemesebb, leghatalmasabb és leg-titokzatosabb kozmikus erő. (...) A szeretetet látszólag mellőzik a tudományban, üzleti életben, a közösségekben, - noha titokban mindenütt ott van. Noha végtelen, minden-ütt jelenvaló és mindig független; úgy tűnik, reménytelenül felhagytunk azzal, hogy megértsük és kihasználjuk ezt a zabolátlan erőt. Szabadjára engedjük mindenütt (érezzük is) civilizációnkban, csupán azt várjuk tőle, szórakoztasson vagy legfeljebb ne ártson... Lehetséges-e valóban, hogy az Emberiség fennmaradjon és növekedjék; - anélkül, hogy őszintén feltenné magának a kérdést, mi igazságot és energiát pazarol el a szeretet kimondhatatlan erejében? (...) A szeretet nem egyéb-e lényegileg, mint a Világegyetem ki-alakulóban lévő Centrumának a vonzása, a tudattal bíró elemekre? Nem a Nagy Egyesülés hívó szava-e, melynek a megvalósítása a Természet egyetlen folyamatban lévő ügye? ... E föltevéssel, hogy a Szeretet (a pszichológiai kutatások eredményei szerint is) eredendő és egyetemes lelki energia, nem tisztázódik-e minden körülöttünk, s az értelmünk előtt és cselekedeteinkben? - Kutathatjuk azt, hogy megalkossuk a Világ történetét valahogy külsőleg, megfigyelve, hogyan mennek végbe az atomok, molekulák és sejtek kombinációi. De ennél még eredményesebben is végezhetjük ezt a munkát belülről nézve, nyomon követve a fokról fokra beteljesedett folyamatokat, a spontán tudat által egymásután átlépett szakaszokat. Hogy azonban a legkifejezőbben s a legmélyebben igaz módon tárjuk fel az egyetemes fejlődés történetét, fel kell vázolnunk a Szeretet fejlődését. Primitív formájában, az épp’ csak individualizált Életben, a Szeretetet még alig lehet megkülönböztetni a molekuláris erőtől: azt lehetne hinni, csak kémiai folyamat, protoplazma-reakció. Aztán lassan-lassan kibontakozik, de még sokáig nem több az egyszerű szaporodási funkciónál.

Csupán az Emberréválás nyilvánítja ki végre kizárólag az erejének a titkát és sokféle értelmét. A ‘hominizált’ Szeretet különbözik minden más szeretettől, mert forró és átható fényének skálája csodálatosan feldúsult. Már nem csupán a fizikai megtermékenyítést célzó kizárólagos, időszaki vonzás; inkább a szellemi, mint a testi érintkezés korlátlan és szüntelen lehetősége: a lélek finom árnyalataiban meg-számlálhatatlan érzékeny csáp keresi egymást; érzékeny és egymást kölcsönösen nemesítő vonzás, melyben a faj-fenntartás gondja fokozatosan eltűnik, sokkal hatalmasabb mámorban, hogy ketten együtt beteljesítsék a Világot. - A nőn keresztül valójában a Világegyetem tart az Ember felé. A kérdés csupán az (s ez létfontosságú a Föld számára...), hogy felismerjék egymást. Ha az Ember nem ismeri fel a szeretetének valódi természetét, igazi tárgyát, az jóvá-tehetetlen és mély zavart okoz. Elkeseredésében, hogy a Mindenségnek szóló szenvedélyét túlságosan kis ügyekre pazarolja; számszerűleg és ténylegesen megsokszorozza tapasztalatait, - alapvető egyensúlytalansága tovább nő. Hiábavaló kísérlet mind - annak a szemében, aki látja az ember felbecsülhetetlen ‘spirituális erejének’ az értékét -, döbbenetes pazarlás. De hagyjunk fel az érzelmeskedéssel és a megbotránkozással. Nézzük a biológus vagy a mérnök szemével józanul nagyvárosaink ízzó légkörét esténkint. Ott - egyébként mindenütt - a Föld állandóan pazarolja leg-csodálatosabb energiáját. A Föld ‘szabadon’ lángol. Mit gondolunk, vajon mennyi energia vész kárba, egyetlen éj alatt, a Föld Szelleméből? ... Lássa meg az Ember ezzel szemben azt az egyetemes Valóságot, mely szellemileg át-süt a testen. Akkor majd észreveszi, miért élt vele vissza s rontotta meg azt a képességét, hogy szeressen. A Nő a férfi számára egyet jelent a Világ vonzóerejével és annak mintegy jelképe. A Világot csak úgy tudja birtokba venni, ha hozzánő a Világhoz. S miután a Világ mind nagyobb, s befejezetlenül áll előttünk (!!), - az Ember szerelméért egy-részt a Világegyetem korlátlan meghódításáért, másrészt saját beteljesüléséért küzd. Ilyen értelemben a Férfi csak a beteljesedett egyetemes Egyesülésben érheti el a Nőt. - A Szeretet az energia szent edénye; - mintegy a szellemi fejlődés vérkeringése: íme, itt nyilvánul meg elsősorban a Föld értelme.” (Az idézet ‘A Föld Szelleme’ című műből való.) „Hogy a szexualitásnak kezdetben nem volt más funkciója, mint a fajfenntartás - mindaddig, míg meg nem született az Emberben a személyiség -; nem kétséges. (...) A férfi és a nő a gyermekért van - még mindig és még sokáig, ameddig a földi élet el nem éri teljes érettségét. De azon túl egyre inkább van a férfi és a nő egymásért, mindörökre. (...) Ha a férfi és a nő főleg a gyermekért volnának, akkor a szeretet szerepének, erejének olyan mértékben kellene csökkennie, amilyen mértékben kiteljesül az emberi egyéniség, s ahogy a népsűrűség különben is a teljességi fokához közeledik Földünkön. Ha azonban a férfi és a nő inkább egymásért vannak, be kell látnunk, - minél emberibbé válnak, annál jobban érzik épp ezért annak szükségességét, hogy tovább közeledjenek egymáshoz. (...) Az egyénnél a Fejlődés nem torpan meg; hanem folytatódik a mind tökéletesebb köz-pontosodás felé, mikoris az egyesülésben megleli utólagos differenciáltságát. (...) A Világegyetem láncszeme az egyén, a gondolkodó egyén. (...) Itt jelentkezik teljes egészében a szexualitás kozmikus szerepe. (...) A Szeretet, a teremtő egyesülés általános szabálya szerint, a két egymáshoz közeledő lény szellemi differenciálódására szolgál. Egyik sem semmisítheti meg a másikat, - még kevésbé veszhet el a kettő csupán a fizikai birtoklás gyönyörében, mely a többesbe való visszazuhanást s így a megsemmisülésbe való visszatérést jelentené. De ez sehol máshol nem tűnik ki olyan világosan, mint a Szellem s az Anyag viszonyában.

A Szeretet vakmerő hódítás. (...) A Szeretet ellen elkövetett hibák súlyossága nem abból áll, hogy megsértünk valami-féle szemérmességet vagy nem tudom miféle erényt. Abból áll, hogy nemtörődömségből vagy gyönyörből elprédáljuk a Világegyetem megszemélyesedésének erőtartalékait. Ez a pazarlás magyarázza meg ‘a tisztátlanság’ zavarait. (...) A Szeretet a másik Világmindenség küszöbe. (...) Az eddig megismert megnyilvánulásain túl is; - a fény felragyog a szivárvány minden árnyalatában. A sötétebb indulatok ránk gyakorolt varázsossága ellenére, a fény kizárólag ‘az ultra’ színek irányában terjed. A láthatatlanban s mintegy anyag-talan régiókban (Chardin talán a fénysebességet meghaladó szökési sebességű galaxisokon túli dimenziókra gondol?!) vár ránk az egyesülésbe való igazi beavatás. Mert a mélység is, amit az anyagnak tulajdonítunk, nem egyéb, mint a Szellem csúcsairól visszaverődő fény. (...) Jelenleg a fajfenntartás szükségletére, fontosságára terjed ki a testek egyesülése. Szellemi jellegét majd a benne szunnyadó magasabbrendű egyesülés adja meg, melyet előbb előkészít. A Szeretet a Nooszférában egy különleges ‘halmazállapot-változáson’ fog keresztülmenni. S ebben az új irányban történik majd meg az Emberiség kollektív belemerülése Istenbe. (...) A Szeretet - éppen úgy, amint a gondolat - elemi erővel növekszik a Nooszférában. (...) ... Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a Világ alkotóelemei is személyesebbekké válnak bennünk és körülöttünk, hogy elérjék az egyesülés végcélját, mely magában véve is személyes: ugyanannyira, hogy a Világ lényeges energiája ebből az egyesítő vég-célból sugárzik ki, de végül is efelé a Végcél felé hat vissza - energia, amely megmozgatja a kozmikus tömeget, majd kiemelkedik abból, hogy megalkossa a Nooszférát. Milyen nevet adhatunk e hatóerőnek? Egyetlen nevet: szeretet. (...)

A szeretet nem úgy járja át a Világegyetemet, mint a szét-folyó olaj, mely frissíti a színeket. Nem köti össze valami-féle közös áttetszőségben, élményeink homályosságát. Valóságos szintézis ez, mely ott munkálkodik valamennyi képességünkben. (...) ‘Szeressétek egymást!’ - Ezek a szavak kétezer évvel ezelőtt hangzottak el. Ma újból, ámde egész más hangsúllyal csengenek fülünkbe. Évszázadokon keresztül úgy beszéltek nekünk a szeretetről, továbbá a testvériségről, mint valami erkölcskódex törvényeiről vagy olyan gyakorlati módszerről, mellyel csökkenteni lehet a súrlódásokat és a földi élet kínjait. Mióta kinyilatkoztatta magát szellemünknek egyfelől a Nooszféra, másfelől fenn-maradásának létfontossága; - a hang parancsolóbbá vált. Nemcsak azt mondja: ‘Szeressétek egymást!’, - hanem még hozzáteszi: ‘Szeressétek egymást, vagy elvesztek!’. (...) El-érkeztünk az emberi fejlődés döntő pontjához, ahonnan csak a közös szenvedély, az ‘együttműködés’ (konspiráció) irányában haladhatunk tovább. (...) „A szeretet energia; azaz egyik lény vonzódása a másikhoz. A szeretet a maga biológiai valóságában nem speciálisan saját tulajdonsága az embernek. Általános vonása az egész Életnek, - s mint ilyen, különféle változatokban és fokozatokban ott szerepel egymásután a szerves anyag minden formájában. Hozzánk közelálló Emlősöknél könnyen felismertük különböző meg-nyilatkozásait: a nemi szenvedélyt, az atyai vagy az anyai ösztönt, a társadalmi összetartást, stb. Lejjebb s távolabb az Élet Fáján, - az analógiák nem ilyen tiszták. Majdnem észrevétlenek. De éppen idevág, amit a ‘Dolgok Belsejéről’ mondtam. Kétségtelen, hogy ha bármilyen csökevényes állapotban, de már eredendően is nem létezne bizonyos egyesülésre irányuló belső hajlam már a molekuláknál, - fizikailag lehetetlen lenne, hogy a szerelem feljebb, a mi szintünkön, emberré vált állapotunkban, jelentkezzék. Mi-után bizonyossággal megállapíthatjuk ezen a fokon; - fel kell tételeznünk a jelenlétét, ha primitív fokban is, minden létezőben. És valóban: mindenütt ott látva magunk körül a tudatok növekvő összeolvadását; észlelhetjük, hogy sehol sem hiányzik. (...) A szerelem erőiben a Világ elkülönült részei megkeresik egymást, hogy célt érjen a Világ. (...) A szeretet minden árnyalatával, semmi más és semmivel sem kevesebb, mint a Világegyetem önnön pszichikai Konver-genciájának többé-kevésbé közvetlen jelenléte az egyének szívében. Íme, ha nem tévedek, ez az a fénysugár, amely segíthet, hogy világosabban lássunk magunk körül. (...)

Gyakran azt hittük, hogy kimerítettük a Szeretet különböző, természetes formáit; - a férfinek az asszony, a gyermekei, a barátai s még bizonyos értelemben a hazája iránt érzett fogalmakkal. Ámde erről a listáról éppen a legalapvetőbb szenvedély hiányzik: az, ami a magára záruló Világegyetem szorításában, egymáshoz hajtja a részeket az Egészben. A kozmikus vonzás, - és ennek következtében, a kozmikus irány. Az egyetemes szeretet nemcsupán pszichológiailag lehetséges, hanem ez az egyedüli és végső mód, mellyel szerethetünk. Most, hogy ezt megállapítottuk, hogyan is magyarázható, hogy látszólag mindig s egyre inkább csak a növekvő gyűlöletet és taszítást látjuk magunk körül? Ha belülről mégis ilyen hatalmas indulat hajt az egyesülésre bennünket; mire vár, hogy cselekedjék? Egész egyszerűen arra, hogy legyőzve a ‘személytelenség’ megbénító rög-eszméjét; - elfogadjuk valamilyen Szerető és Szeretetre-méltó Lénynek a létezését, valóságát, fölöttünk a Világ csúcsán.”


Tartalomjegyzék

A szeretet törvénye

1. Bevezetés a szeretet törvényéhez 4

2. Bizalmatlanság, averzió, utálat és gyűlölet 7

3. A másik ember birtoklásának vágya és a féltékenység 12

4. Létezhet-e gyűlölet és szeretet egy irányban, együtt? 18

5. Mit jelent a másik, a másság elfogadása, a tolerancia? 19

6. Meddig terjedhet a tolerancia, a másik ember megtűrése? 20

7. Mit szeressünk jobban: a másik embert, vagy az igazságot? 24

8. Szerethetünk-e valakit, miközben mentalitását, bűneit utáljuk? 27

9. Szerethetjük-e tiszta szívből az ellenségünket, aki az értékeinkre, 31

a hazánkra, a családtagjainkra, a nemzetünkre, a kultúránkra, a

vagyonunkra, a szeretteinkre és tetejébe még az életünkre is tör?

10. Milyen szeretet, mely feltételeket támaszt a másik érzései iránt? 36

11. Támaszthatjuk-e feltételként igazságunk elfogadtatását? 37

12. Az érdekből fakadó érzések s a szeretet alapvető különbözősége 38

13. ‘Túlélheti-e’, aki feltétel nélkül szereti minden felebarátját? 40

14. Életünk feladása, mint a legvégső szeretet-áldozat 44

15. Lehet-e a szeretetnek határa, egysége, kvantuma, mértéke? 50

16. A gyűlölet-hierarchia lépcsői: elitek milliárdokkal szemben 51

17. Tűrés, bizalom, rokonszenv, tisztelet, szeretet, szerelem, mint az 57

emberi ‘szeretet’ emelkedő lépcsőfokai

18. Utószóként: zárszó a szeretet (világ)egyetemességéről 60


Bedő György igazgató úrnak!

KAIROSZ Könyvkiadó

Ismertetés a könyv írójáról

Czike László 54 éves okleveles közgazda. Budapesten született, - hat gyermek édesapja. Ma Vácon él. Diplomáját a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem ipari karán védte meg 1977-ben, vállalati stratégiából. Harminc éves gazdasági vezetői gyakorlattal rendelkezik; tapasztalatait a rendszerváltás előtt még országos szocialista állami nagyvállalatoknál (Magyar Posta, Magyar Államvasutak, ÁFOR, Hungarocamion, stb.), - 1990. után pedig mint privatizációs tanácsadó szerezte. 1995. óta menedzsment (üzleti) tanácsadással, valamint szakmai tanulmányok írásával is foglalkozik.

1996-tól több nagyvállalat vezetői tanácsadója (Antenna Hungária Rt., BKV Rt., stb.); 1997-ben pedig Peták István elnök főtanácsadója a Magyar Televízió Rt.-ben.

Politikai, politológiai, globális közgazdasági tanulmányok, elemzések és esszék, Biblia-magyarázatok, pamfletek írásával és egyéb publicisztikával 1996. óta foglalkozik; rövidebb-hosszabb terjedelmű cikkei többek között: a Demokratában, az Új Időkben, az Új Magyarországban, a Magyar Nemzetben, a Leleplezőben, a Nemzetőrben, a KAPU-ban és a Szövetségben láttak napvilágot, illetve jelennek meg a mai napig is. A Magyar Televízióról 1999-ben írott könyv-kézirata („A pokol legmélyebb bugyra”) kiadását eddig egyetlen kiadó sem vállalta. Eddig két könyve jelent meg: „Nexusban a Co-Nexussal” (2001.) a Válasz Könyvkiadónál, valamint a „Magyarország privatizációja” (2003.) a KAPU-nál.

Vác, 2004. augusztus


Ismertetés a könyvről

A könyv mottója idézet az újszövetségi evangéliumból:

„Óvakodjatok hamis prófétáktól! „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentől való lélek erről ismerhető föl: Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van. Minden olyan lélek viszont, amely nem vallja Jézust, nem Istentől való. Ez az antikrisztus szelleme, akiről hallottátok, hogy eljön, sőt már a világban is van. Ti Istentől vagytok, gyermekeim, és győzedelmeskedtetek azon. Hiszen, ha bennetek van, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentől való, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétől.(1 Jn.4, 1-6.)

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Talmud 2.
Mohácsi busójárás 3.
Én istenem
Legfrissebb írások:
2017-09-12 Nyílt levél a gyűlölködő románoknak
Meghívó: Országos Kisgazda Egységesítő Küldöttgyűlésre
Egy korábbi iszlám invázióról Példa a magyar történelemből
BG/Geri: Hogyan kell ellökni a kinyújtott kezet....
AHOGY A FIA LÁTTA BARTÓKOT
FELHÍVÁS a 2017-es MAGYAR SZER résztvevőihez
Emlékeztető: Mit jelent augusztus 15. és 20. a történelmünkben
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014