Czike László

Nemzeti katasztrófánk mozaikokban

(egy szociográfia margójára)

A bevezető

a „kimerevített” - 2007-es - pillanatképet mutatja, ami­kor az ál­lam legfőbb célkitűzése, hogy a költ­ség­vetést az EU Kormá­nyá­nak benyúj­tott, és Almunia biztos által (aki még gya­nú­ba is keveredett, hogy összejátszik a magyar kormánnyal) jóvá is hagyott konvergencia-terv teljesítése révén próbálja ki­húz­ni a szakadékból, vagyis leszorítani a hiányt olyan alacsony szintre, ami már megfelel a maastrichti követelményeknek.

Igenám, de ehhez egyrészt nagymértékben csökkenteni kel­le­ne az államadósságot, hogy jelentősen csökkenjen a költség­vetés kamatterhe (de már nincs mit privatizálni!), másrészt le kellene állítani az államadósság további növekedését, vagyis csökkenteni kellene a költség­vetési deficitet, ami vagy a la­kos­sági terhek (adók és járulékok) további emelésével (ki tud­ja hányadik, újabb Gyurcsány-csomag bevezetésével!), vagy az állami kiköltekezés megfékezésével lenne elérhető. Ám valódi állami takarékosságról továbbra sem beszélhetünk, így inkább való­szí­nű­sít­hető, hogy egy újabb megszorító in­tézkedés-cso­mag következik, ami felveti az alapvető kérdést: meddig le­het még fokozni a bérből és fizetésből élők terheit, akik már most is visszafordíthatatlan elnyomoro­dás­ban, egyik-napról a másikra, a létminimumon, vagy mélyen alatta élnek? Ez nyil­vánvalóan csak „költői kérdés” lehet – a magyar lakosság a­dó-és járulékterhelése józan ésszel tovább már nem fokozha­tó, az életszínvonal tovább már nem csökkenthető.

Valami generális megoldásra lenne tehát sürgető szük­sé­günk, ami egyrészt hosszútávon is lehetetlenné teszi a költ­ség­ve­té­si hiány további/újbóli felnö­vekedését, másrészt jelentősen meg­emeli (szanálja, konszolidálja, újjáépíti) a magyar lakos­ság anyagi-pénzügyi, mentális-morális, fizikai-szellemi teher­bí­ró képességét, konkrétebben: az EU teljesítmény/bér ará­nya­inak megfelelő szint­re emeli a magyar nemzeti produk­tum nemzetközi pénzügyi-gazdasági elismerését.

Ez a tanulmány-kötet tulajdonképpen:

TÖRTÉNELMI PERÚJRAFELVÉTEL, ami még soha nem volt.

Deklarálása, bizonyítása annak, hogy:

A RENDSZERVÁLTÁSKOR VALAMIT ELRONTOTTAK.

Tételes felülvizsgálattal demonstrálása annak, hogy amennyi­ben továbbra is az 1990-ben tévesen, hibásan, bűnösen, nem­tö­rődöm-gondatlan módon megállapított, elron­tott és hosszú­távon is teljesíthetetlen alap (gazdasági, pénzügyi, jogi, stb.) kondíciók kiinduló bázisán „épít­jük tovább” a kapitalizmust, ak­kor egy új Magyarország felépítése helyett – az egyszerű, dol­gozó emberek, a milliók önhibáján kívül – kollektíven a gö­dör, a szakadék legfenekére kerü­lünk, ahonnan többé már nem is lehetséges felemelkedés.

Rendszerváltóink azt ígérték, hogy a kapitalizmus, a szociá­lis piacgazdaság bevezetésével a piaci szabad verseny 1-2 év­tized alatt lehetővé teszi, hogy Magyarország felemelkedjék az európai átlag szintjére. Ám ehelyett az elmúlt 17 év alatt csak a mul­tinacionális monopóliumok oligopol egyeduralma alakult ki, a magyar bedolgozók kamatrabszolgaságán élős­köd­ve. A privatizáció másfél évtized leforgása alatt – bagóért – multinacionális tulajdonná aljasította a magyar nép dekla­rált társadalmi tulajdonát, és a nemzeti működő tőke 90 %-a mellett odaveszett a teljes keleti piac és másfél millió mun­kahely is. 1993-ra a GDP az 1989-es szint 60 %-ára, az élet­szín­vonal az 1969-es szintre zuhant vissza, és csak 2002-ben értük el újra az 1989-es szintet. Azt ígérték, hogy majd a ver­seny hamarosan kikényszeríti a magyar jövedelmek felemel­ke­dését, ehelyett azt tapasztaljuk, hogy helyzetünket az Eu­rópai Únióba történt belépésünk (2004.), sőt, a 10 új tagállam felvétele (2007.) is tovább rontotta. A magyar bruttó bérszín­vonal az úniós átlag ötö­dét, a reálbér a ne­gyedét-harmadát teszi ki, miközben az 1 főre jutó GDP-terme­lésünk az úniós átlag 70-75 %-án mozog. Eközben a forint jelentősen romlott az euróhoz képest, még mindig nem csatlakoztunk az euro-övezethez (jó, ha 2013. körül sikerül!), sőt, az infláció ismét emelkedik, kétszámjegyűvé vált, és a magyar munkanélkü­li­sé­gi adatok is az EU sereghajtói közé sorolnak bennünket, ép­pen úgy, mint az államadósság globális mutatói. Ma már az o­lyan államok – Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Románia, Csehország, stb. - is megelőztek bennünket a gazdasági fejlő­dés­ben, amelyek a rendszerváltás előtt mélyen mö­göttünk le­ma­radva álltak az európai országok rangsorában.

A sanyarú helyzetünknek az elrontott bázis a legfőbb oka.

Az elrontott bázis, a magyar munka folyamatos leértékelése, a Pénzügyi Konvent (az állami Co-Nexus fedőneve) újabb ha­zaárulása, a rabló privatizáció, az örökölt és újjá nem alkotott herdáló kommunista állami költségve­tés, és a mindezen ge­ne­rális induló téveszmékre és gyakorlatra ráépülő további esz­te­len pusztí­tás, fosztogatás. Ütött az utolsó óra, hogy rendezve a múlt bak­lö­véseit, újjá teremtsük a jövőt.

Máskülönben Magyarország örökre elveszett.

A költségvetés mély válsága

Az a baj, hogy ameddig nincs bevezetve Magyarországon az euró, addig hazánk továbbra is az ún. „forró” (vagyis: spekulatív) tőke korlátlan vadászterülete. Minden árfolyam-ingadozást vagy külön­bözetet könyörtelenül bezsebel és lefölöz, ami még tovább rontja a költ­ség­vetés pozícióját s a kamat-kondíciókat is. Emellett Magyar­or­szágon az általános, mindenre kiterjedő pénzügyi instabilitás mi­att – az euró bevezetéséig - nem alakulhat ki stabil árszínvonal a belső fo­gyasz­­tásban sem. Amennyiben a kormány inflációs becs­lé­sei nem válnak be, vagy az emelkedés tartósnak bizonyul – az euró bevezetése még 2014-nél is későbbre halasztódhat.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a konvergencia terv elkészítésekor és bevezetésekor (2005-2006.) a költségvetés hiánya 9-10 % körül (fe­lett) mozgott a GDP százalékában, hiszen – mint utóbb be is bi­zo­nyosodott – a magyar Kormány kozmetikázott statisztikai ada­tok­kal (PPP, autópálya, egyéb tekli-mekli, stb.) operálva, magát az Úniót is becsapta. Ebből ered Almunia biztos meggyanúsítása is, hi­szen meglehetősen furcsa, hogy Furcsaferkó és a Főtirpák ily’ könnyedén képesek voltak átverni az EU teljes vezérkarát; s mint majd még látni fogjuk, egyáltalán nem biztos, hogy hőseink feltár­ták mostmár az igazság minden apró részletét. Explicit megfogal­ma­zásban: a páncélszekrényben rothadó hullák és kifakult csont­vázak lapulnak, a számítógépek memóriáiban pedig dekódok, me­lyek segítségével a publikált hazugságokból az aktuális, de nem publikus „igazság” bármilyen variációja tetszés szerint elő­ál­lítható, annak érdekében, hogy se’ az Únió, se’ a magyar állam ne maradjon „a match”-ban, a magyar nép ki­zsákmányolása pe­dig a végtelenségig tovább fokozható legyen. Amiből persze való­színűsíthető az is, hogy a titkos pénzügyi és egyéb paktumok nem (csak) személyek, hanem a globális, nemzetközi szervezetek között köt­tettek. Mert – ha még nem mondtam volna -: az Únió sem egy igazságos, közérdekű európai népjóléti intézmény ám, hanem egy globalizációs lépcső, amely az épülő Nagy Karám egyfajta ide­ig­­le­­nes Kis Karámja, a neki megfelelő korlátokkal.

Megjegyzem: az államadósság és törlesztése, kamatszolgálata, az ezzel kapcsolatos stratégia 2006., illetve az öszödi beszéd előtt so­hasem volt parlamenti vita tárgya. Most sem lett az, hiszen a kö­zös titok mindkét politikai oldal számára kényes téma…

Csak, hogy tudjuk, hol keressük a titkokat.

Gazdasági tönkretételünk rövid története

1. Indultunk volt 1990-ben, 80-100 Mrd USD, a Világbank által fel­értékelt nemzeti működő tőké­vel, 22 Mrd USD bruttó kül­ső államadóssággal, 0 belső adóssággal és 0 valuta-tarta­lék­kal. A privatizáció (1988-2006.) során eltűnt – a párt-nó­men­­klatúra és a multik kezébe került - az állami va­gyon 90 %-a, a privatizációs összbevétel mindössze 10-12 Mrd USD. Horn Gyula miniszterelnök 1998-ban azt nyilatkozta, hogy eltűnt a privatizációs dokumentációk számottevő há­nyada.

2. A külső állam­adósság 17 év alatt csak egyetlen ízben csök­kent, amikor a Horn-kormány 2006-ban cca. 4 Mrd USD-ért eladta a komplett energia-szektort egy német-francia állami tulajdonú konzorciumnak – a privatizációs szerződés titkos zá­radékában olyan szégyenletes állami garancia-vállalással, mi­szerint a magyar állam garantálja évi 8 %-os tőkearányos profit kifizetését a befektetőknek akkor is, ha a szolgálta­tá­sok bevételéből ez a mérték nem realizálható. Ekkor – első ízben – csökkent a magyar állam külső adóssága, cca. 4 Mrd USD-vel, mert a teljes bevételt törlesztésre fordították.

3. A külső adósság 1998-ban újra elérte a 30 Mrd USD-t, emel­lett megjelent az ún. belső adós­ság. A Fidesz kormányzása a­latt a külső adósság stagnált, de a belső felnőtt 9000 mil­liárd forintra. (A valutatartalék már elérte a 10-12 Mrd USD-t, nagy­ságrendileg ma is annyi – adósság-jellegű „forró” tőke elemekből áll. Vö. Plenter János tárgyi megállapításaival.)

4. A Horn-kormány 1998-ban ún. „adósság-konverziót” hajtott végre, aminek az volt a lé­nye­ge, hogy az MNB által kezelt kül­ső (dollár) adósságból 2032 milliárd forintot „kamatozóvá tettek”, vagyis átterheltek az állami költségvetésre – de vajon mi lett a többivel? Mert ma már ennek sincs nyoma…

5. A Fidesz kormányzása alatt a forint konvertibilissé vált, be­léptünk a NATO-ba, és felké­szültünk a belépésre az Európai Únióba. Kérdés: a maastrichti követelményekhez igazodó eu­rostat-egyeztetések során HOVÁ TŰNT EL A DOLLÁR-ADÓS­SÁG, ugyanis a GDP 60 %-os adósságlimitjét úgy számítják, hogy a számlálóban csak a belső államadósság szerepel.

6. Az ezután következő szociálliberális kormányok alatt újabb 8000 milliárd forinttal nőtt az állam belső (forint) adóssága, ami az államkötvények állományával egyen­lő. Nos, elszaladt az ál­lami költségvetés hi­ánya, mindenekelőtt az ugrássze­rű­en nö­vek­vő adósságszolgálat kamat­­fi­zetési köte­lezettsége mi­att. Ez olymértékben megnövelte a költségvetés hiányát (10-11 % fölé!), hogy az Eurostat megtévesztése céljából a „kettős köny­velés” - belföldön már korábban is jól bevált – módsze­ré­hez fo­lyamod­­tak: bizonyos nagyberuházási (pl. „ppp” téte­le­ket) ettől fogva „a költségvetés mellé” könyveltek. Az EU-Almunia-Eurostat trió azonban – Orbán besúgta? – rájött a csalafin­ta­ság­ra; végül is emiatt került sor a Gyurcsány-cso­magok meg­szorításaira, mivel a Kormánynak esze ágában sincs állami lobby-kiadásai mérséklé­sé­re, tehát gátlástalan túlköltekezései – HOVÁ LETT A TENGERNYI PÉNZ? – sú­lyos következményeit maradéktalanul a magyar néppel (adó­prés) igyekszik megfizettetni.

7. Feltételezhető, hogy a már említett dollár-adósság – amely a belső adóssággal parallel, növekvő mértékben lé­te­zik! – szin­tén valamiféle „kettős könyvelés” révén „tűnt el”, lega­lábbis a maastrichti kö­vetelmények és az Eurostat látószögéből. Kér­dés: LEHETSÉGES, HOGY AZ IDŐKÖZBEN LÉTREHOZOTT ÁLLAM­ADÓSSÁG-KEZELŐ KÖZPONT EGY­SZER CSAK EGY ÚJABB „ADÓSSÁG-KONVERZIÓT” RENDEL EL, ÉS HIRTE­LEN KAMATOZÓVÁ TESZI AZ AZÓTA IMMÁR 70-80 MRD USD-RE NŐTT KÜLSŐ ADÓS­SÁGOT? Magyarország végleg eltűnik a népek történelmi adósság-süllyesztőjében…

8. Ma tehát az összes adósság – külső + belső állami + a vállal­kozások saját deviza-hitelei + a lakosság 35 Mrd USD hitel­állománya mindösszesen MINIMUM 200-220 MRD USD, és ma­gától értetődő az is, hogy könyvelve, vagy könyveletlenül, a költ­ségvetésben szerepeltetve, vagy „mellé” könyvelve, de - így vagy úgy - már TÖBB, MINT 200 MRD USD UTÁN FIZE­TÜNK ÉVES ADÓSSÁG-SZOLGÁLATOT…

9. Csoda-e, tehát ha a Kormány „előre” menekül?

Cserearány-romlás

A mélyen leértékelt magyar teljesítmények láthatatlan kiszivattyú­­zásának immár 30 éve jól bevált módszere: cserearány-romlásra hivatkozni, sunyi módon „elfelejtve”, hogy a cserearányok a legkevésbé sem önmaguktól romlanak, hanem azokat éppen azok rontják le tudatosan, akik a romlásra hivatkoznak. Di­vattá vált a Pénzügyi Konvent (az Állami Co-Nexus) köreiben kí­gyót, békát összehordani csak azért, hogy a magyar nemzetgaz­da­ság - külső hitelek nélküli - ön­eltartó-önfenntartó képességének hi­ányát bizonyítsák. Az 1970-es éveket megelőzően a magyar gazda­ság még képes volt (lett volna) az önfenntartásra - önerőből is. De aztán szándékos eladósítással, improduktív hitelekkel képességé­től megfosztották. Azóta úgy tesznek, mintha a világgazdaság épp­úgy „valószínűségi törvényszerűségeknek” engedelmeskedne, mint Werner Heisenberg valószínűségi relációiban a szubatomi világ. A valós folyamatok elkendőzése – mindkét esetben – ugyanazt a go­nosz célt szolgálja: a tömegek értsék meg, hogy a Jóisten szerepét a pénz-oligarchia vette át, és nyugodjanak bele, hogy mostantól a „valószínűség”, az anarchia és a cserearány-romlás az új törvény.

Az 1970-es évekbeli olajárrobban(t)ás – amit a nemzetközi pénz­o­li­garchia szándékosan, előre kitervelten hajtott végre - kétségtelen következménye volt, hogy Magyarország külkereskedelmi csere­a­rá­­nyai felborultak, a hagyományos külkereskedelmi szerkezet, az export-import arányok össze­om­lot­tak, a világpiaci áremelkedések – ha többéves késéssel is, de – könyörtelenül begyűrűztek, és erre az elavult magyar termelési és külkereskedelmi szerkezet válto­zá­sa nem tudott azonnali és hatékony választ adni. Megindulhatott az ország feltartóztathatatlan eladósítása, mindenek előtt az egy­re romló külkereskedelmi mérleg miatt növekvő fizetési mérleghiány következtében. Itt azonban meg kell jegyeznem valamit. Az első, ta­­pogatódzó magyar hitelfelvételeket a mostani tendenciákhoz ké­pest még nagyfokú konstruktivitás jellemezte. A IV. és V. ötéves tervidő­szakban – tehát 1970. és 1980. között – Magyarország u­gyan tény­legesen felvett cca. 1 Mrd USD való­di nyugati dollár­hitelt, mindenekelőtt a Világbanktól, de ezeket a hiteleket kifeje­zetten és kizáró­lag produktív, elsősorban infrastruktúra-fejlesztő (egyedi és célcsoportos, pl. távközlési) nagybe­ru­há­zásokra fordí­tot­ta. Ezzel szemben a „rendszerváltás” utáni szociálliberális kormá­nyok egy­szerűen nem tudnak elszámolni a felvett hitelekkel, illetve amivel igen, az is mind improduktív kiadás csak.

Dr. Drábik János „Világdemokratúra” című könyve 268. olda­lán az MNB „Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarorszá­gon” cí­mű műhelytanulmányok II. kötetéből – megjelent 1993-ban – i­dé­zi: „Az időszak egészét (1973-1989) tekintve mintegy 1 mil­li­árd dollár erőforrásbevonás viszont az ezt többszörösen meg­­hala­dó, 11 millárd dollár halmozott kamatkiadással járt.” Va­gyis a 17 év alatt mindössze 1 Mrd USD valódi hitelfelvétel tör­tént, a „többi” mind csak kamatkiadás volt! 1979-ben még nem­hogy súlyosan, de sehogysem voltunk eladósodva. Az igazi eladó­sodás akkor kezdődött, amikor – 1982-től, az IMF-be és a Világ­bankba történt belépéssel – Magyarország már a rendkívül ked­vezőtlen kondí­ciókkal felvett MNB-hitelek (lásd: hitel/kamat = 1/­12!) puszta kamatainak törlesztésére vett fel újabb és újabb hi­te­le­ket, anélkül, hogy tőketörlesztésre képes lett volna. (Így jöhetett létre a 22 Mrd USD tartozás 1990-re, kizárólag az MNB máig ellen­őrizhetetlen eladósító tevékenységeként, va­gyis lehetséges, hogy a fenti el­ké­­pesztően rossz a­rány nem is 1:12, hanem 1:34!) Ezek té­nyek, a számok nyelvén. Az is jól látszik, hogy produktív teljesít­mény (termelő beruházás) is csak maximum 1 Mrd USD értékben

keletkezhetett – összevetve a valódi hitelfelvétellel.

A kamat ugyanis abszolúte improduktív kiadás.

Épp amiatt nem tud felmutatni a rezsim produktív hitelfel­vé­tel­ből megvalósult beruházásokat, mert vélelmezhető, hogy a „vissza­fi­ze­tések” (értsd: „kamatszolgálat”) és a 22 Mrd USD „adósság-ma­radvány” egyaránt fiktív, illet­ve teljes egészében ki nem fizetett – s így könyvelhetetlen - uzsora-kamatot takar. Vagy teljesen fiktív az e­gész, ami a legvalószínűbb. Egyébként hol található, hol van az 1973-1989 közötti időszak MNB bizonylati dokumentációja? Vizs­gálta már valaki? Vagy az is szőrén-szálán – eltűnt, mint a priva­tizáció dokumentációja?

Ismereteim szerint – a SZU kivételével, de ők végül is, mint O­roszország, jórészt aranyban, vissza is fizették – a béketábor töb­bi országának nem volt számottevő dollár-adóssága, csak Magyarországnak. Ro­má­nia igaz ugyan, hogy a legszegé­nyebb volt 1989-ben, viszont semmi adós­sága nem volt. Magyaror­szág adós­ság- és/vagy kamat­veszte­sége 1973 és 1989 között minimum 50-60 Mrd USD-re tehető. Az eladósítási folyamat – fiktív hitelek, uzsora-kama­tok, cserearányrontás, valuta-spe­ku­láció, rabló privatizáció, stb. – mint pénzszivattyú – azóta is zavartalanul működik, Magyarországon.

„Vajon” más országokban is, ugyanígy?

Felzárkóztatás helyett kivéreztetés

Mint ugyebár „ismeretes”, az államadósság valóságos mértékét az állam hivatalos szervei hol eltitkolják, hol elködösítik; a politikai pár­­tok pedig – akár éppen kampány van, akár nincs - egyformán ha­zudnak, mintha csak egy közösen betanult szöveget, számokat skan­dálnának: az adósság egyezményes eltagadása az egyetlen, amiben maradéktalanul egyetértenek. Az 1990-es állítólagos rend­szerváltás óta még soha nem jelent meg hivatalos közleményként semmilyen teljeskörű, átfogó helyzetkép Magyarország valós pénz­ügyi helyzetéről. Hangsúlyozom: a magyar állam még akármikori pillanatkép közlésére sem méltatta állampolgárait, nemhogy ren­dezett, összehasonlítható és közérthető számadatok közre­adá­sá­val tendenciájában is bemutatta volna a tényleges helyzetet, ami pedig kutya kötelessége lett volna, legalább minden év végén…

1997-ben Varga Mihály pénzügyi tanácsadója, szakértője voltam – államadósság-kérdésekben. Jelentéseimben hiába figyelmeztettem folyamatosan, hogy az energiaszektor eladása utáni több-milliárd dolláros államadósság-csökkentés ellenére is folyamatosan tovább romlott Magyarország pénzügyi helyzete – „pártkabinet-főnököm” csak meg­von­ta a vállát, s csak két súlyos megjegyzést tett: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik mindent ennyire rosszul csi­nál­nak!” – De bizony, lehet! – válaszoltam. A másik: „Az államadós­ság egyébként se lesz kampánytéma, úgyhogy ne lovalld be­le magad különösebben!”.

Nem is lett. Aztán a Fidesz nyert, és dicséretére szolgáljon: a négy év alatt nem növelte jelentős mértékben az ország külső adóssá­gát. Hirtelen megjelent és felnövekedett azonban a belső adósság.

„Nem tudom megbocsátani” Varga Mihálynak, hogy önkéntelenül, vagy ki tudja miért, de belesimulni látszik „a megváltoztathatat­lan­ba”, amikortól is kri­­tika nélkül átvette az MSZP államadósság-frazeológiáját; - tekintve, hogy televíziós interjúiban éppúgy meg­feledkezett a kádárizmustól örökölt, azután Antall és Horn által szépen továbbdagasztott külső adósságról, mint a Kor­mány hivatalos szakértői közlései. Amelyek szerint a magyar állam adóssága éppen megfelel a maastrichti előírásoknak, vagyis hát „alulról döngeti” a megengedett felső határt, miszerint pont a GDP 60 %-át teszi ki. Csakhogy amiről a Kormány és Vargáék be­szélnek - és amivel ezek szerint nagy ügyesen hasba akasztották az EU, úgy látszik a magyarokéihoz hasonló sóhivatalainak nem túl kö­rültekintő tisztviselőit is -, az kizárólag csak az állam bel­föl­di, lényegében a köt­vényekben megtestesülő forintadó­ssá­ga, ami a Medgyessy és a Gyurcsány kormányok regnálása idő­sza­­kában ug­rásszerűen meg­nőtt, s összegszerűen ma már meg­ha­ladja a 17.000 milliárd fo­rintot, bár úgy egy éve ennek az adósság-tételnek a pontos összegéről is megszűntek a hivatalos közlések.

Szóval: most már az államadósság is „kampánytéma” lett, de ismét csak ügyesen, annak csak a belföldi összetevője, s annak is csak a - szocik által „elkövetett” - növekménye…

A közszolgálati televízió képernyőjén 3 évvel ezelőtt – ó­vat­lan, nem kel­lő­képp beavatott, esetleg „beépített provokatőr szak­értő beszer­kesztéseként”? – meg­jelent a valóság már-már szinte elfelejtett, gyö­kereiben 17 éves összetevője: a külső adós­ság, amelyet ki tud­ja, mily’ megfonto­lás­ból, átkereszteltek a nemzetgazdaság adós­ságának. Azért érdekes a terminológiák tendenciózus megválto­z­tatása, mert amed­dig a bel­földi adósságunk fel nem növekedett az elő­zőekben vázolt mér­té­kűre, mi több, amíg meg nem jelent – a 2004-től már ténylegesen EU-tag Magyarország számára kötelező­en teljesíten­dő - maastrichti előírásként az a bizonyos bűvös 60 %, ad­dig a külső, USA-dollárban kifejezett adósságot neveztük ál­lam­adósságnak. A témában kevésbé jártas olvasók számára: azt az ominózus 22 milliárd dollár külső tartozást, amelyet még Né­meth Miklós „fedezett fel” közvetlenül a kapuzárás előtt, és amely azóta minden privatizációs bevételből történt állítólagos törlesztés dacára 56 milliárd euróra növekedett. Mert ez a – 3 éves! - adat jelent meg a tévé képernyőjén, a nemzetgazdaság bruttó külső adóssága néven. Vagyis a dollárból euró lett – lépést tartunk a korral -, az államból pedig: „nemzetgazdaság”.

Ugye, milyen izgalmas?

No mármost, mikor a kormányok által rég elfeledett külső adósság aktuális „végkifejletét” szám formájában megláttam, legottan lázas számolásba kezdtem. Persze, - semmi „nem változott”, csak a név. Az örökölt és többszörösére duzzadt külső államadósságot az im­már sok­kal megnyugtatóbban csengő „nemzetgazdaság külső adós­sá­ga” névre keresztelték át, ami persze nem csak egyszerű név­vál­toztatás, hanem annak – nyilván a külföld előtti – nyílt dek­larálása, hogy az örökölt kommunista dollár-államadósságot, az összes hatványozott növekményével együtt, az államról a nemzet­re terhelték át. Ez az önkényes, és nyilvánosságra utólag ezúttal sem hozott „állami intézkedés” egyébként tökéletes szinkronban van a tár­­sadalmi tulajdon kampányszerű elprivatizálásával, ami­kor Antall József uralkodása idején a magyar nép kollektív tu­laj­donát egyik napról a másikra állami tulajdonra nevezték át, hogy azután külön engedély nélkül eladhassák az egészet, átlag 10 %-os áron (- személyes jutalékok!) a multiknak, akik a Világ­bank közvetítésével – cserében az elvtársi hitelekért – szintén t­i­tokban, jelzálogjogot formáltak a teljes magyar működő tőkére, lett légyen az akár össznépi tulajdon is.

Megvan tehát a bűvös szám, amelyről eddig - már évek óta - azt hihet­tük, elveszett. A tékozló fiú – a nemzetgazdaság - összes kül­ső adóssága tehát: 56 milliárd euró, ami a január 2-i árfolya­mok alapján 66,3 milliárd USD-nek felel meg. (Joggal vetheti fel a nyájas olvasó: hát nem mindegy, hogy mit minek nevezünk? Így is, úgy is vissza kell fizetni, kamatos-kamatostul – ez a lényeg, a többi csak „líra”. Nem egészen így van. Először is: hogyan lesz, s hogyan lett ténylegesen is a Nemzeti Bank – állam volt, és ma is állam az államban – által fel­vett hitelekből „a nemzetgazdaság” adóssága? A nemzetgazdaság – az állam, és vele a Nemzeti Bank nélkül – a vállalatokat, a vállalkozásokat, azok összességét jelenti. A Nemzeti Bank az állam szerves része, hitelfelvételei és tartozásai nem a vállal­ko­zá­si szférába tartoznak, már csak azért sem, mert a Nemzeti Bank tárgyi hitelfelvételei és tartozásai kifejezetten az ál­lam, és nem a vállalkozási szféra finanszírozását szolgálták. Más­részt – mint majd a továb­bi­ak­­ban részletesebben is látni fogjuk – hogyha a magyar állam minden valós hiteltartozását összeadjuk, úgy még ezer év múlva sem tudnánk kielégíteni a maastrichti elő­írást, hiszen a teljes (külső + belső) adósság nemhogy a GDP 60 %-át, de annak a teljes összegét is jóval meghaladja. Mindez csak „könyveléstechnika” – mondaná netán kedvenc szavajárásával az „ille­tékes elvtárs”, miként tudták, merték, s tették ezt például egy­koron a hí­res nevezetes ENRON, vagy a Postabank vezetői is, profi könyvvizsgálói sugallatra. Így aztán joggal merül fel a gyanú, hogy nemcsak az állami autópálya-építések „pí-pí-pí-jének” el­szá­molá­sá­val, de az adósságbeszámítással is jól – s ezúttal sikeresen is – át­vertük az Európai Úniót.

Ez a „talált” adósság-összetevő összeg azonban 3 év alatt kb. 80 milliárd USD-re nőtt. Újabb tévés hír „azóta” nincs róla…

Mennyi pénzünk folyik ki az országból minden évben?

Tehát nem csupán azt az összeget kell számításba vennünk, mely kamatok címén hagyja el az országot (legalábbis: tulajdonjogilag), hanem azt a profitot is, amelyet éppúgy a magyar munka – közbe­vetőleg jegyzem meg: értéket csak az emberi munka állít elő, eb­ben az illuminátus Marxnak tökéletesen igaza volt! – állít elő, miként a kifizetett kamatok összegeit is.

A privatizált nemzeti működő tőke értéke ma 200 mrd USD.

A magyar állam a kampányszerű privatizáció megkezdése (1990.) előtt „hivatalosan” ugyan nem készíttetett értékbecslő felmérést a lel­tári vagyon piaci-üzleti értékéről, de helyette elvégezték ezt a Vi­lágbank szakértői, és összességében 100 mrd USD-re becsülték a privatizálható állami vagyon (a nemzeti működő tőke) össz­­értékét. Ez a vagyon-nagyság természetben, s tulajdonjogi értelemben egy­aránt szinte teljes egészében maradéktalanul multinacionális kéz­be került – a még ma is állami tulajdonban lévő vagyonérték úgy­szólván jelentéktelen; zömében csőd-közeli állapotú portfolió-ele­mek­ből áll. A multinacionális tulajdonná vált volt magyar tőke ér­té­ke napjainkra cirka a duplájára nőtt, tekintettel minimum arra, hogy a forint/USD paritásarány a forint 16 év alatt bekövet­kezett romlásával mintegy a felére csökkent; magyarán: a dollár – és a megvásárolt magyar vagyon - ma a kétszeresét éri annak, mint amit a pri­vatizáció időszakában és áraiban ért. Nagyjában-egészében évi 8 %-os tőkearányos profit­tal szá­molhatunk, és így megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi válla­la­tok mint­egy 16 mrd USD/év profitot realizálnak a magyar mun­kaerő foglalkoztatásával, annak a nemzeti működő-tőkének a működte­té­se révén, mely 1990-ben, a privatizáció előtt még a magyar dol­gozók tár­sadalmi, össznépi tulajdonát képezte.

Összegezhetjük is mindazon befektetési – hitel, privatizált és beru­házott tőke és egyéb – té­teleknek a piaci-üzleti reálértékeit, ame­lyek azzal a határozott cél­lal jöttek Magyarországra, hogy működő tőkeként a vi­lágpiaci át­lag­profitnál magasabb profithoz jussanak.

Ez az összeg cirka – hozzávetőlegesen - 500 mrd USD.

Ez a summa a pénzügyi hitel s az ún. tőketartozás együttes össze­ge; az a vagyon, ami a miénk lehetne – jelentős részben a miénk is volt -, de állami vezetőink és „elitünk” áldásos aknamunkája ered­ményeként már nem a miénk, és többé már nem is lesz/lehet a miénk, ha a világ dolgai az érvényes trendek szerint fejlődnek to­vább. A Magyarországon (profitot) termelő működő tőke tehát kül­földi tulajdonoséké, személytelen, arctalan háttér-figuráké, akik egyetlen céllal jöttek ide, hogy a munkánk gyümölcsét, hozadékát, összes profitját learassák és eltulajdonítsák, a maguk javára.

A kapitalizmus alaptörvénye – Marx és Engels óta változatlan – ér­telmében a profitráták (értsd: hitelek és tőkebefektetések profit­r­á­tái) kiegyenlítődnek: a tőke alaptermészete szerint, a nagyságának megfelelő hozadékot így vagy úgy, de „elveszi”, mintegy kiemeli a meg­termelt új érték (∑ profit) tömegéből, mint saját járandóságát. Levágtuk – „elitünk” levágta - az összes aranytojást tojó tyúkot, s azok többé már nem nekünk tojnak. Mivel a profitráták kiegyen­lítődnek – a pénzhitel realizált haszna (a kamat mértéke) mege­gye­zik a be­fektetett (pri­vatizált, megvásárolt, beruházott) egyéb mű­ködő tő­kék haszná­nak mértékével, az átlagprofitrátával -; egy­formán 8 % profit hagyja el tu­lajdonjogilag és lényegében ter­mészetben is Magyarországot az 500 milliárd USD után, a­mely profit összegszerűen-összességében mintegy 40 mil­li­árd USD évente. (Ehhez persze hozzászámítandó az az összeg is, amit az állami költségvetésünk terhére évente befizetünk az EU költ­ség­vetésébe, mely befizetés ÁFÁ-ból, vámokból s a közös költ­sé­gek­hez való hozzájárulásból tevődik össze, és szin­tén mil­liárd dol­lá­ros nagyságrendre rúg.) Tudnunk kell, hogy 1990-ben, a hamis „rend­szerváltás” időpillanatában még csak a már említett 22 Mrd USD – valódi vagy fiktív – hiteltartozás ka­matait kellett fizetnünk, ami összegszerűen mai adósságszolgálatunk kb. 1/12-ét tet­te ki.

Az elmondottakból, tartozásaink, kamat-és profitkötelezettségeink számszerű levezetéséből világosan kitűnik, hogy a Magyarország számára meg­hirdetett úniós fel­­­zárkóztatási prog­ram nem egyéb - nem olcsó, de drága! – szemfényvesztésnél: egyszerűen humbug. Gazdasági fel­­zárkózásunk akkor válna lehetségessé a legfejlettebb országok „teljesítményéhez”, ha mi gazdagodnánk őrajtuk, és nem ők mirajtunk. Hogyha mi tulajdonítanánk el az általuk megter­melt pro­fitot, és nem ellenkezőleg. Ám ez sajnos nem lehetséges…

Mint a közmondás is tartja: „Az erősebb kutya szaporodik.”.

A pénzfolyam ma is, egyhangúan - keletről nyugatra tart.

Még hogyha valós is lenne a Kormány legmagasabb tisztviselői ál­tal állandóan kér­kedve hangoztatott pénzügyi adat, mely szerint é­ven­te 4-5 milli­árd euró tőke­befektetés érkezik Magyarországra, ak­kor is belát­hat­juk: ennek kb. a 8-szorosa (nyolcszorosa) megy ki évente az országból.

A GDP-növekedésünk is már csak évi 1-2 % körüli…

Ez nem felzárkóztatás, hanem folyamatos kivéreztetés.

Ami a „Konventet” illeti

A pénzügyi lobby „Konvent” elnevezése – igen találó.

„Egyes szerzetesrendek tagjainak gyűlése” – az idegen szavak szó­tára egyik értelmezése szerint. A nemzetközi pénzoligarchia tagjá­nak lenni bizony kvázi-szerzetesi személyi kötelezettségekkel, kö­töttségekkel jár. Mert a pénz, a profit imádata a Sátán hitval­lá­sa. A pénzoligarchia – hazai – tagjai (is) a sátáni hitvallás minist­ránsai. Tudni kell, hogy ez a viszonylag szűk – néhány száz főnyi – összefonódó „baráti” kör 1968-tól fo­ko­zatosan át­vette a Magyar Köz­gazdasági Társaság, majd az ország gazdasági és pénzügyi i­rá­­nyí­tását, Ká­dár minden „ébersége” ellenére. Azt is le­het monda­ni, hogy Kádár politikai értelem­ben langyos diktatúráját ez a – kül­földdel is – „Co-Nexus” roppantotta meg. Ez a haveri össze­fo­­nódás akkor alakult ki, amikor a tervutasításos rendszert apránként egy manipulált, állami kvázi-piaci mechanizmus, a libe­ra­li­zálódó pénzviszonyok, majd a kettős bankrendszer létre­ho­zása váltotta fel, a ’80-as években. E fejezet – a Konvent – meg­érté­se nélkül sem a reformkommunizmus, sem a korszak „gazda­ság­története”, sem Magyarország ela­dósítása, sem a kampány­sze­rű állami privatizáció, különösen annak végze­tes „eredménye” nem érthető meg. Ez a belső pénzügyi lobby, a „Kon­vent”, a komp­rá­dor burzsoáziának az a hazaáruló köz­ponti magja, amely lényegét tekintve kezdettől fogva a nemzetközi pénzha­ta­­lom gátlástalan kiszolgálója; előkészíthette Magyarország újra­gyar­matosítását, mármint hogy az ország népével és va­gyo­­nával együtt, miként kerüljön át – vér nélkül – a Gorbacsov tulajdo­nából a Bushék tulajdoná­ba. A Konvent alapjaiban az OT, a PM, az MNB és a kereskedelmi bankok, a háttérintézetek és a po­litbürö, illetve a nómenklatúra kiemelt és kitüntetett, külföl­di elő­kép­zésre beiskolázott, át­kép­­zett munkatársaiból ver­bu­vá­ló­dott, és fokozatosan megkezdte a hatalom, a vagyon, a pénz és „a rendszer” átmentésének jogi és pénzügyi előkészítését, bel-és kül­földi előszervezését, ter­mé­szetesen a megfelelő, és Magyaror­szá­gon egyre nagyobb teret nyerő külföldi, multinacionális ta­nács­adó cégek irányítása alatt. A magyar állam pl. a privati­zá­ci­ó­ban kezdettől fogva össze­ját­szott és összefonódott ezekkel a „fél­magyar–félmulti” tanácsadó cégekkel, amire az egyik ekla­táns tör­té­ne­ti példa az Állami Vagyonügynökség és a Co-Nexus Rt. e­sete – egymással. A magyar privatizá­ci­ót a multikkal tökéletesen összefonódott korrupt tanácsadó cégek és ügyvédi irodák vezényel­ték, amelyek a zsí­ros ju­talék fejében minden adatot, dokumen­táci­ót ingyen kiszolgál­tat­tak a potenciális privatizátorok­nak, leértékel­ték a magyar állami vagyont és menedzselték az egész szabad­rab­lási folyamatot. A szer­ződéseket örökre titkosították, majd a tranz­akciók „sikeres” lezajlása után gondoskodtak ró­­la, hogy a vagyon­elemek, a pénz, a portfolió mellett általában a teljes, árulkodó dokumentáció is eltűnjön.

Az újragyarmatosítás két alapvető időbeli fázisra bontható:

1. Magyarország eladósítása, az államszoci­aliz­mus politikai és gazdasági fellazí­tá­sa, liberalizációja, majd 1982-től belép­te­tésünk az IMF-be, a Világbankba, az OECD-be és az EBRD-be - Aczél György, Fekete János és Medgyessy Péter érdeme.

2. Magyarország visszavonhatatlan privatizációja, a társa­dalmi tulajdon „vissza­álla­mo­­sítása”, az állami vagyon ello­pá­sa, az eladósítás és az ország végső kifosztásának felgyorsí­tása, majd a folyamat nemzetközi-jogi meg­pecsételése a NA­TO-ba és az Európai Únióba történt beléptetésünkkel.

Ma Magyarország felszámolása, a terület sóval behintése zajlik.

Az „utolsó akadály” – 10 millió magyar eltakarítása...

Az állam már nem működik

A magyar állami költségvetés eredendően mértéktelenül pazarló – mivel ma is teljes egészében az örökölt, 1990. előtti, kommunista struktúra és szisztéma működik. A büdzsé nem a magyar nép és a magyar gazdaság érdekei, valós szükségletei szerint funkcionál, hanem ma is, sőt, egyre fokozódó mértékben a pártlobbyk, a nó­menklatúra mohó, kapzsi operatív igényeit elégíti ki.

Az elmúlt 17 évben volt módom 5-6 évi komplett állami költség­ve­tést és zárszámadást tételesen is át­vizs­­gálni – korábban 3 éven át Varga Mihály kabinetfőnök, majd Domonkos László kabinet­főnök külső szakértő-tanácsadója voltam. 1998 előtt a Fidesz is „tervbe vette”, hogy átalakítja az állami költségvetést; konkrétebben: hogy tel­jes egészében és tételesen (rubrikánként) is funk­ció­/­költség a­lapú értékelemzésnek veti alá az örökölt posztkommunista zűr­zavart. Mivel ezt én java­soltam, magam lettem volna az átalakítás szakértő zászlóvivője. Miután a Fidesz kormányra ke­rült – furcsa mó­don elveszítette korábbi vehemens affinitását a téma iránt, en­gem pedig mellőz­tek. A lényeg, hogy a büdzsé újjászervezése, tel­jes átalakítása máig elmaradt. Több cikkemben megírtam – az Új Magyarországban, a Demokratában, a Nemzetőrben, stb. -, hogy a funkció/­költ­ség értékelemzés alapján meg kell határozni a köztársaság, az új állam nélkülözhetetlen funkcióit, és hogy azok optimális szélességben és mélységben, taka­rékos gaz­dál­ko­dást feltételezve és kikényszerítve, valójában mennyi­be kerülnek. A többi „örökölt” kiadást pedig meg kell szüntetni, s a mögöttük meghúzódó, valójában értéktelen tevékenységeket, „lát­szat” háttér-szervezeteket maradéktalanul-haladéktalanul fel kell számolni. Ezek valójában a pártnómenklatúra átmentett fel­leg­­vá­­rai, ká­­der-elfekvői, de legfőképpen a folytatólagosan újraterme­lődő nómenklatúra titkos káder-neveldéi és üzleti lobby-ér­de­keltségei, melyeken, mint közvetítő szervezeteken keresztül az adófizetők pénze to­vább áramlik ki parttalanul mindenfajta poszt­kom­munista cél­ra, akárcsak a „rendszerváltás” előtt, így is bizo­nyít­va, hogy nem csupán a politikában maradt el, illetve korrum­pá­lódott a letűnt rendszer leváltása, hanem mindenekelőtt a gaz­da­sági struktúra, a monetáris és fiskális gazdaság­politika, de leg­főképpen az állami költségvetés területein is. Amíg a jelzett érték­­elemzés nem történik meg, addig a költségvetésünk túlméretezett – kb. 2-3-szor akkora, mint amekkora egy hasonló ország számá­ra szükséges és elégséges – marad, mert az említett lobby-érdekek szo­rosan összefonódnak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom­mal (épp’ ez a Co-Nexus és a pénzügyi „Kon­vent” lényege!), illetve ad­dig az állam nem több, mint a lobbyk kiszolgáló, pénzbehajtó és (ne­kik) újraelosztó pénzügyi gépezete.

Ugyanis a költségvetés problémái nem abból erednek, hogy mi, a nép „túl jól” élnénk. Ez a felfo­gás nem más, mint Gyurcsány Fe­renc és szűkebb klikkjének álságos, lenéző álláspontja, amely an­nak a destruktív reformkommunista nézetrend­szer­nek a tovább­al­ja­sított változata, miszerint a ma­gyar nemzet­gaz­­daság önállóan képtelen egzisztálni, a magyar nép kép­te­len önmagát nem­­zet­kö­zi hitelek nélkül eltartani. „Ebben az országban” ugyanis az őslakók mind ötlettelen, éhenkórász idióták, akik kifejezetten rá­szorulnak, hogy a Konvent az orruknál fogva vezesse őket – a Ká­na­ánba? -, máskülönben, vagyis a hitelezők emberbarát támoga­tá­sa nélkül, régen éhen haltak volna. Innen ered a „nyitott” gaz­daság reformkommunista koncepciója is, amelynek kezdettől fog­va az volt a célja, hogy a magyar értékek, termékek, találmányok, áruk, sőt, még a szellemi export is szabadon ­á­radhassanak/á­rad­hasson ki az országból, miközben az ellenőrizhetetlenül felvett (fe­dezetlen-fiktív), aztán sokszorosan is visszafizetett „hitelek” szin­­tén parttalanul áramolhassanak befelé, hogy egyrészt örök idők­re visszafordíthatatlanul el­adósítsák, másrészt folyamato­san - romló cserearányokra, adósságszolgálatra apellálva és hi­vatkozva – folyamatosan kifoszthassák Magyarországot.

Íme „a liberalizáció” okai és baljós következményei.

Jellemezzük röviden az állami költségvetés mindkét oldalát.

A büdzsét sem a célszerűség (racionalitás), sem semmilyen éssze­rű koncepció nem jellemzi. Amit ma – néhány beavatott szemével – látunk, teljes egészében egy rákos daganat, amely már 1988 óta burjánzik, mint egy terméketlen őserdő, amelyet éppen átláthatat­lansága céljából hagy­nak érintetlenül. 1988-ban Békesi László és Kupa Mihály vezényletével jóelőre létrehozták a már EU-kom­patibilis adórendszer alapjait, vagyis az ÁFA és az SZJA má­ig alapvető rendjét, valamint a közteherviselésnek elkeresz­telt társadalombiztosítási járulék befizetési és elszámolási rendszerét – vigyázat: akkor még a betegségbiztosítás (a legmaga­sabb fokú szakorvosi ellátás) minden ál­lampolgárnak ingyenesen és alanyi jogon járt! -, ami máig az állami költségvetés két fő bevé­teli oszlopa, másrészt EU-ba belépésünk „gazdasági alapja” volt. Az összes többi – szinte százféle – adófajta (meg a kü­lön­böző járu­lé­kok áradó tengere) túlnyomórészt 1990 után keletkezett, a me­re­v struktúrájú büd­zsé egyre szaporodó lyukainak, majd tá­ton­gó sza­kadékainak betömésére.

A kiadási oldal három részre bontható:

- bel-és külföldi adósságszolgálat (részaránya kb. 40 %)

- az elavult intézményi struktúra fenntartási költségei (40 %)

- effektív pénzkidobás, a lobbyk kiszolgálására (20 %).

Felhívom a figyelmet arra, hogy a lobbyk számára juttatott-kiutalt pénzek, források többsége el van rejtve a merev és korszerűtlen in­tézményi rendszer jogosnak, indokoltnak feltüntetett költsé­gei kö­zé – magyarán: ezeknek a kiadásoknak (intézményeknek, látszat-te­vé­­kenységeknek) a jó többsége improduktív (sőt, kontraproduktív, hiszen a „parazita”-szférát táplálja és termeli újra!), tehát feles­le­ges. Mindezek alapján állítom: a mai költségek 30-40 %-ából egy sokkal hatékonyabb államot lehetne működtetni és fenntartani.

A halódó nemzetállam

Mert mi az, amit globálisan látunk, mielőtt bármiféle ér­tékelem­zést elvégeznénk? Hogy az állam exponenciálisan növekvő mér­ték­ben vonja el, illetve koncentrálja a produktív szférá­­ban keletkező elsődleges jövedelmeket, hogy az így begyűjtött költségvetési bevé­telt – már egyáltalán nem törődve a társadalom többségének ijesz­tően növekvő nyomorával! – csak és kizárólag gátlástalanul saját céljaira költse, illetve saját lobbyinak ossza szét. Miközben a nem­zet­állam klasszikus funkciói megcsonkítva, széteső félben, csak vegetálnak.

1. Az állam a bevételei jelentős hányadát (40 %) adósságszol­gálatra fordítja, ami a korábban fele­lőt­lenül (szánt­szán­dékkal?) és társadalmi felhatalmazás nélkül, rá­adá­sul titokban felvett, igen rossz kondíciójú – igazából vissza­törleszthetetlen - külső hitelek kö­vetkezménye. Az adós­ság nőttön nő, a kamatszolgálat tönkreteszi a gazdaságot.

2. Az ilymódon reménytelenül eladósodott, a saját népe helyett a nemzetközi pénzoli­gar­chi­át kiszolgáló parazita (népnyúzó) ál­lam a felvett hitelek ellenértékeként nem tud pro­duk­tív ér­tékeket felmutatni – Gyurcsány és a klikkje hiába hajtogatja, hogy a hitelek autó­pá­lyákban és a nyugdíjakban testesülnek meg; ennél nagyságrendileg nagyobb összegek hiányoznak! -: 1990. óta alig valami épült, a nemzeti vagyon egyre fogy.

3. Mint kimutattam: hiába hazudják, hogy Magyarországra bő­ví­zű folyamként áramlanak be a jótékony hitelek, a munka­helyteremtő befektetések – az igazság ezzel szemben az, hogy nyolcszor annyi pénz megy ki az országból évente, mint a­mennyi bejön, és az sem „a mi pénzünk”: a bejövő befekte­tések profitját is – mint a kamatot - mind kiviszik az ország­ból. A munkanélküliség is egyre fokozódik – a statisztikailag ki­mutatott (beismert) adattal szemben a valós munkanélkü­li­ség 12-15 %, a kisvállalkozások ezrével mennek tönkre, a magyar középvállalkozások is csak vegetálnak, a me­ző­gaz­da­ságban működő csalá­di vállalkozások – melyek, „hála” az E­u­rópai Úni­ó­nak, ma már csupán veszteséget, vagy „semmit” sem ter­melnek – alól szó szerint most húzzák ki a földet is.

4. Nincs honvédelem és nincs közbiztonság. A milliárdosok lo­pott milliárdjaira magán test­őrségek vigyáznak, a világpénz­oligarchiával szövetkezett (janicsár) politikus-réteg, és a vele összefonódott komprádor burzsoázia magán-titkosszolgá­la­tok­kal védi a hatalmát és a vagyonát. Az ország területi in­teg­ritására tucatnyi – az állami költségvetésünk összeomlá­sát elő­i­dé­ző, u­tántöltős – svéd Gripen vigyáz. A magyar rend­őrséget a nemzeti tün­tetések brutális szét­ve­résére használ­ják, egyébként a morális állapota kétségbeejtő.

5. A nemzeti kultúra maradványait is szétverték, majd a hűlt he­lyét multikultúrával „vetették” be. Az oktatást idióta „re­for­mok­kal” sikerült teljesen szétzülleszteni, hogy az iskolák­ban csak a multi­nacionális tőke promt igényeinek megfelelő, általános műveltséggel nem rendelkező konzumidi­ótákat ne­vel­jenek és képezzenek, miközben a kislétszámú elit világ­ál­lami ki­képzésé­ről Soros-alapítványok és Lauder-cso­por­tok alternatív iskolái és ösztöndíjai gondoskod­nak.

6. Szétverték – most verik - a társadalombiztosítást és az egész­ség­ügyet, a nyug­díjrendszer részben „ma­gától” omlik össze. Nyilvánvaló cél, hogy a szegények, a munkanélküliek, a be­te­gek és az öregek ne érjék meg a következő évtizedet. Akkor Magyarország lakossága el­éri „a Római Klub” által már 30 évvel ezelőtt kívánatosnak ítélt 6 milliós lélek­szá­mot”, ami lehetőséget nyújt egy terv megvalósítására, mely a keletkezett népességi űrt keleti bevándorlókkal tölti majd be.

Így hal el előbb a nemzetállam, majd maga a nemzet.

Nyilvánvaló: a magyar lakosság közteherviselő-teherbíró képessé­ge már semmilyen újabb érvágást nem visel el. Az elmúlt 17 év a­latt az újragyarmatosítók nagyjából 300-350 Mrd USD-ral ká­rosí­tot­ták meg Ma­gyarországot – ennyi effektív pénzkivonás történt -; újabb 100 Mrd USD kivonása egyrészt fi­zikai (pénzügyi), másrészt morális képtelenség, ami azonnali nemzethalált „eredményez”.

S akik a népvagyont ellopták, önként sosem adják vissza.

A mondás szerint, ugye – a kommunizmusban a legrosszabb, ami utána jön. Ez nagy igazság. Mert Magyarországra a nácizmus és a kommunizmus diktatúrája után beköszöntött a globális-totális vi­lágdik­tatúra: a világ-pénzoligarchia, a pénz diktatúrája.

Jövőbeli kilátások

1. A mintegy 200 Mrd USD adósság rendezése lehetetlen, mert pénzügyi-gazdasági képtelenség. Eh­hez el kell képzelni, hogy a magyar nemzetgazdaság egy „részvénytársaság”, amely a be­­vé­teleiből fede­zi a kiadásait. (A helyzet rosszabb – mond­hatnám: álmodik a nyomor! -, de a hason­lat nem erőltetett.) Ha nyeresége van, akkor beru­ház, ha vesztesége van, akkor azt vagyonfelélésből (vö. privatizáció) pótolja ki. Ha hitelt vesz fel: vagy csak a készpénz­hiányát egészíti ki, vagy be­ru­ház, hogy produktív termelését bővítse, miáltal több­let-profitot képes elérni, amiből a felvett hitelt vissza­fi­zetheti. Mert hitelt visszafizetni és/vagy beruházni csak a megtermelt és realizált profitból lehet. S most érkeztünk el a lényeghez. Magyarországnak már nincs portfoliója, amelynek privatizációjából/értékesítésé­ből pótlólagos pénzeszközökhöz juthatna. De a helyzet még ennél is sokkal rosszabb. Mivel Ma­gyar­ország (illetve: a pénzhata­l­mat illegitim módon bi­torló Konvent!) az elmúlt 25 évben felvett kb. 250 Mrd USD hitelt nem produktív beruházásokra fordította, emellett a tel­jes nemzeti működő tő­két egy tál lencséért elkótyavetyélte; már nincsen olyan termelő eszközünk, amely a profitot Magyarországnak termelné, sőt olyan portfolió sincsen, amelyre, mint jel­zá­log-fede­zetre bármely multinacio­ná­lis bank „jó szívvel” újabb hitelt adna, hogy leg­a­lább a folyamatos adósságszolgálatot fizetni tudjuk, ha már a felhalmozott tőketarto­zásunkat törleszteni egyébként képtelenek vagyunk. A magyar állami költségvetés iga­zából ezért omlott össze. Mert a hiteleket törleszteni képtelen, és minden poten­ciális hitelfedezeti portfoliója elfogyott. Ezt per­sze a hitelezőink is tudják és leg­a­lább négy párhuzamos szá­lon (valu­taárfolyam, cserearányok, ál­lamkötvények ka­ma­tai, spe­­­ku­­lá­ció) zsarolják folyamatosan a magyar államot, amely pedig ré­gi, bevált módszeréhez folyamodik: áthárítja a kül­földi zsarolás pénzügyi következményeit a lakosság­ra, és mindent meg­tesz a bevételei növelésére (adóprés, áremelés, restrikció, pénzkivonás, stb.), ami vi­szont az életszínvonal drasztikus csökkenését eredményezi. Az ún. „Konvergencia Terv” ilyen­formán nem is több, mint az Ú­nió (Almunia kormánybiztos) által is jóváhagyott (?) kétség­be­esett, de eleve kudarcra ítélt kísérlet arra, hogy ki lehet-e még sajtolni a magyar lakosságból további 100 Mrd USD-t, mielőtt Magyarország végképp öncsődöt jelentene.

2. Az adósságcsapdából nem fogunk sohasem kikerülni, mert Magyarország eladósítá­sát „nem egyedül” a pénzügyi Kon­vent találta ki, hanem az a nemzetközi pénzoligarchia, a­mely 50 éve minden országgal ugyanezt csinálja. Mai helyzetünk – a kilátástalan válság – nem a véletlen műve, de nem is a Konvent földöntúli gonoszságának eredménye, ha­nem egy globális terv szerves része, amelyből kibújni teljes lehetetlenség. Ezért az eladósítás nem újra kezdődni fog, ha­nem gőzerővel folytatódik 1982. óta, mindaddig, amíg még é­lő magyar van a Kárpát-medencében. Ez, ami most itt folyik, nép­ir­tás, és az eredeti ország felszámolása.

3. Az alcímben hivatkozott szociográfiában részletesen kidolgo­zott, többszörösen összetett adósság-konverziós javaslat jó ötlet, más normális megoldás nem kínálkozik. Nemhogy le kell venni a magyarok hátáról az igaztalanul rájuk rakott ter­heket (200 Mrd USD adósság, kivont kamat és pro­fit, éh­bér, adóprés, infláció, stb.), de bizony még a múltbeli károko­zást is meg kell téríteni ahhoz, hogy a lakosság visszanyerje elveszített életképességét, s képes legyen önerőből önálló eg­zisztenciát fel­é­píteni. Csakhogy tudni kell: akik kitervelték, s bűnszövetségben véghez is vitték Magyar­ország végkiárusí­tá­sát, elprivatizálását, végső nyomorba döntését – azok önként soha nem fognak adósságkonverziót, adósságkonszolidációt hirdetni saját, rajtunk meghízott pénz­tárcájuk terhére.

El lehet gondolkozni: milyen más megoldást kínál a történelem?

A javasolt adósságkonverziót – ami a 25 év alatt o­ko­zott károk egy részének visszatérítése, az indokolatlan, igaz­ságtalan terhek meg­szüntetése - nem fogja senki végrehajtani, s nem csak azért, mert amit elloptak, soha vissza nem adják, hanem mert végrehajtása esetén az uralkodó elit (Konvent, politikai osztály, reform­-és kripto­kommunisták, multi-és szupranacionálisokkal össze­fo­­nódott nem­zeti-komprádor burzsoázia, stb.) explicit formá­ban ismerné el – mindenki előtt nyilvánvaló – haza­árulását.

S akkor egyrészt önmaguk felett ítélkeznének, másrészt a nép­nek is ítélkeznie kellene felettük. Egyértelmű: ez nem következhet be, mert a történelemben ilyesmi még soha nem történt.

Ám a nép már képtelen ekkora kizsákmányolásban élni, s az ural­kodó elit is képtelen a kor­mányzásra. Gyurcsányék szenved­nek a kormányzástól, Orbánék pedig imádkoznak, hogy jaj, csak töltsék ki a ciklust, mert halvány segéd fogalmuk sincs, mit tennének, ha újra az ö­lükbe hullna az egyre kevésbé kívánatos hatalom…

Lassan megérik, ami sajnos nem gyümölcs, csak termés.

A hamis rendszerváltás még éretlenül is rohadt termése.

Vác, 2007. szeptember 10.

Czike László