Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Mi kell a forradalomhoz?
2008.11.14, 13:03                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Mi kell a forradalomhoz?

(részletek Jezowski Barna naplójából és önéletrajzából)

A klasszikus marxista terminológia szerint – vö.: történelmi materi­a­lizmusa forradalmak olyként következnek be a társada­l­mi életben, miként a minőségi változások az anyag evolúció­jában: amikor a mennyiségi felhalmozódás eléri és megha­lad­­ja „a kritikus szintet”, spontán robbanásszerű változás áll be, amelynek hatására és következményeként az anyag, vagy a társadalom a fejlődés magasabb fokára hág.

Marx, Engels és Lenin a kommunizmust tekintették a társadalmi fej­lődés tetőfokának, amelynek végső megvalósulásakor a fejlődés meg­áll: a megvalósult kommunizmuson belüli további mennyi­­ségi felhalmozódás már nem vezet újabb forradalmi változásokhoz, az emberi társadalom tehát révbe ér, eljön az örök béke korszaka.

Francis Fukuyama, amerikai történész-filozófus a megvalósult li­­berális demokráciát tekinti a társa­dalmi haladás végső állomá­sá­nak, miszerint immár nincs tovább értelmük a mélyebb tár­sa­dal­mi kon­fliktusoknak, a szüntelen, megállítha­tat­lan fejlő­dés által életre hívott problémák megoldásának színtere csak a demokratikus parlament lehet, amely tökéletes fóru­mon a társadalom bármilyen szintű és mélységű problémája maradéktalanul meg is oldható.

A fejlődés hát lezárult; ettől kezdve csak a jólét, a béke fokozódik.

Azok tehát, akik ettől eltérően gondolkodnak – a haladás, a béke, a tudásalapú társadalom, a liberális demokrácia ellenségei, tehát nemkívánatos személyek, akiket a társadalomnak ki kell vetnie, ki kell zárnia, ki kell közösítenie magából, egészsége érdekében.

A forradalom nemkívánatos, anakronisztikus kategó­riá­vá, „múze­u­mi” emlékké vált. Erre mondanák a szereplők a „Szelíd moto­ro­sok” című, szürrealista és immár múzeumi (’70-es évek) monstre amerikai filmben: aki a társaságban nem adja tovább a mel­lette ülőnek a mari­hu­á­nás cigarettát – „blokkolja a jointot”; vagyis nem engedi, hogy más is részesüljön a kollektív élvezetben, befagyasztja a kört, s „a joint haladása” valóban leáll, mindaddig, amíg a blokkolás fennáll. Pontosan ezt teszik „Fukuyama gazdái” a társadalmi életben: blokkolják a fejlődést, hogy uralkodásukat mindörökre bebetonozhassák.

Mint a kommunisták ’56 előtt és után, mind a mai napig.

Mert mi is kell a forradalomhoz?

Elsősorban forradalmi helyzet.

Gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, morális válság.

Megint csak a marxista terminológiát véve kölcsön, és alkalmazva a mai helyzetre – azóta sincs jobb?! -, vagyis „a kommunista kutya harapását demokratikus szőrivel”: amikor a nép már nem tud, és nem is akar a régi módon élni, az uralkodó osztály pedig már nem tud a régi módon kormányozni. Akkor van helyzet.

Ain’t got nothing.

Nothin’ in a whole world.

Ain’t got no money, no home. No sweet, lovely home…

Ain’t got no daddy, no mummy, no brothers, no sisters.

No shoes to walk, no hope to stay.

Nincs család, nincsenek gyerekek.

Csak sírok, sohasem nevetek.

Nincs ország, hol boldog lehetek.

„Anyám, mint ártatlan kislány – nagyanyámmal együtt – a Krász­naja Ár­mija egyik 5 fős felszabadító, egyben szexuális felvilágosító különítményének áldozata lett, majd vigaszdíjul nagyanyáim sür­gő­sen süldő apámhoz adták, aki később kinőtte magát. Keleten, délen és nyugaton is nagyfiú volt, csak itthon, csak itthon húzta össze magát, ha meg-megcsörrent a piros telefon, ifjabb Cinkéhez bekötve. Csak itthon ne lett volna az összetákolt priusza, hogy be­csaklizzák, oda, ahol csak emberre lőni nem tanult meg soha. A szolgálatba, mely az egész világot behálózza, s HÁLÓZAT a neve…

Vénkorára belépett egy páholyba, a verseit kiadandó.

Majd az anyám a szocialistákra, Gyurcsányra szavazott.

A nagyobbik húgom amerikáner lett, W. Bush-t sztárolja.

A kisebbik húgom liberális talpnyaló, a kultúrairtó miniszter neje.

Óh, és a lányaim, két kivétellel, a gyönyörű-okos Jezowski-lányok!

Apai nagyapám ’44-ben – mint iskolaigazgató – zsidógyerekeket mentett, de a hatalom ezt nem köszönte meg neki, soha; de nem is a dicséretért tette, hanem lelkiismeretből. ’45-ben – a Citadel­láról céltalanul, de célzottan tüzelő németek 2 km-ről, távcsöves puskával átlőtték a lábát; 82 éves korában bekövetkezett haláláig „húzta” is egy kicsit. Anyai nagyapám a Horthy-rendszerben ren­dőrtiszt volt; ha ’45-ben nem tanúsítja két zsidó ember, hogy ren­desen bánt a zsidó foglyokkal, talán még ki is végezték volna. Így csak kitele­pí­tették Monosbélre, ahonnan később Sóskútra költöz­tek. Gyönyörű, tágas belvárosi lakásukat valami főávósnak adták.

Nem születtem hát szerelem-gyereknek; szüleim házassága egyfaj­ta za­­varos érdekviszony szülte „érdekházasság” volt. Az értelmet­lenül beadott gyorsító injekciók hatására - hamar túl akartak jut­ni a szülésen? – az agyamban megpattant egy ér, mire gyor­san meg­kereszteltek, majd szinte csak kötelességből, betettek az oxigén-sá­torba. Másnapra általános meglepetésre a bevérzés felszívódott.

Szép gyerek voltam, szerény és állítólag kivételesen okos. Még azt sem mondhatom, hogy a fizikumom túlontúl gyenge lett volna. A gyakori, főleg hűléses betegségeimet jórészt annak köszönhettem, hogy egészen felnőtté válásomig nem volt sem rendes ruhám, sem vízhatlan cipőm. Ami a fizikai erő „születési hiányát” illeti, ügyes­séggel és minden akadályt legyőzni törekvő lel­kesedéssel kom­pen­záltam. Mint szegény, „másodrangú ál­lam­pol­gár”, álló nap roboto­ló szülők nem szerelemgyer­me­két; min­­­den tekintetben az ut­­ca, az ut­casarok, a grund nevelt fel – tündéri nagyanyáim végte­len szere­te­te, nagyapáim szigora s keresztapám (esti sakk-partik) épp csak besegítettek. Apám­mal sem­­mi­lyen kapcsolatom nem volt – tisz­tel­tem, noha fogal­mam sem volt, miért. Inkább féltem tőle, mint egy számomra kiismerhetetlen, ide­gen, érzelmet sohasem nyilvá­ní­tó, szeretet nélküli hatalomtól, aki minden gondolatomat ellen­őrzi, és irracionális parancso­kat ad, melyek végrehajtását érthetet­len ügy­buzgósággal, szívós­sággal követeli meg. A megfázásaim 90 %-ban apám lelkét terhelik. Ha visszaemlékszem: egész gyermek­ko­rom­ban fáztam; de legin­kább a je­ges levegőjű miséken, ahol a temp­lom hűvös kövén reszketésig átjárta testemet a hideg. Talán innen ered – noha a sírig és a síron túl is Jézus Krisztus elkötelezett híve vagyok - máig megmaradt atavisztikus viszolygásom mindentől és min­denkitől, ami és aki a templomokkal kapcsolatos…”

Ma 2006. november 1-jét írunk, s az országban forradalmi a poli­ti­kai helyzet. Az egyre újabb megszorító intézkedéseket a lakosság egyrészt nem érti – egyre többet dolgozunk, „az elitünk” meg min­dent ellop, semmi nem elég neki -, másrészt hová lett a rengeteg pénz? Harmadsorban a multinacionális kormány által bevezetni, kötelezően előírni kí­­vánt életminőség már nem embernek való. A nép tehát már nem akar és nem tud – az árak, a hitelkamatok, az adók és a járulékok az égig szöknek – a „tervezett módon” élni, e­le­ge van már az ún. „rendszerváltás” óta ránk erőszakolt kamat­rab­szolgaságból. Az általános elégedetlenség, a tömeghangulat a végsőkig éleződött, minden mindegy, mert az embereknek nincsen már vesztenivalójuk. A kormány pedig képtelen a kormányzásra, teljesen hiteltelenné vált és kormányzás (reformok) helyett a pénz-behajtás mértéktelen, cinikus, kegyetlen eszközéhez folyamodott.

„Boldogult ifjúkoromról vegyes emlékeim vannak. Sokirányú – hu­mán és reál - tehet­­ségeim már korán megmutatkoztak. Ám ezeket szinte kivétel nélkül „elvesztegettem”, vagyis kibontakoztatás he­lyett nagyjából széjjel szórtam a szélben. „The answer my friend, is blowin’ in the wind…” Gyerek voltam – tehetséges és értéktelen. Minthogy a képességeim nem jelentettek, még csupán poten­ci­ális értéket sem, senki számára. „Német” nyelvi óvó nénim, aki énekes óráinkat kísérte zongorán, és gyakran skáláztatott – sziklaszi­lár­dan hitte, hogy tenor opera­énekes leszek. Nem lettem, csak rock­énekes, de erről majd kicsivel később is… A grundon, ahol stabil kis csapatunkat idősebb fiú „edzette”, mindenki biztos volt ab­­ban, hogy „válogatott balösszekötő” lehetek – afféle második Tichy La­jos, hisz’ sok kapus rettegte bal külsővel lőtt, csavart bom­bá­­­i­mat, vagy váratlan „repülő oxfordjaimat”. Jól ping-pongoztam (kerületi bajnoki csapat-ezüstérem), kiválóan sakkoztam (kerületi bronzé­rem), és gombfociban egész Budán nem volt nálam jobb – saját készítésű, szurokkal összeragasztott, körbereszelt csapatommal a fél várost tönkrevertem. Játékosaim valóságos kézműves remekek voltak, nem véletlen, hogy negyedévenként menetrendszerűen ki­­lopták a táskámból valamennyit, de hamar készítettem újakat… Jól lőttem célba – akár nyíllal is, ezért „vettem fel” később a Robin of Locksley, sőt, a Ritchie Lionheart írói álneveket is -; egyszer kis­öbű sport­puskával kerületi bajnokságon ezüstérmet nyertem. Sokoldalú gyakorlati-fizikai, inkább ügyességi sikereim mellett, az általános és a középiskolában is osztályelső voltam, a hu­mán és a reál tantárgyakból egyaránt. Mindezen „vegyes” képessé­geim az e­gyetemen is jól kamatoztak, ahol filozófiából, matema­tiká­ból és a nyel­vekből – német és orosz - is évfolyamelső voltam. Ám a lehető­sé­geimből úgyszólván semmi nem vált valóra. Másnak egyetlen o­lyan ké­pesség is, amiből nekem tucatnyi jutott, elég lett volna a vi­lághírnévhez, nekem viszont többnyire csak „vigasz-ágak” keser­ves megmászása jutott egész életemben, mely vigaszágakon főleg a szorgalmat, az állóképességet és a rutint díjazták, és nem az ős­tehetséget. Apám nem bizonyult képességeim „menedzserének”, min­den ener­­giáját lekötötte, hogy többszörösen elfuserált életéből legalább annyit kihozzon, amennyi elég a háromgyer­mekes család fenntartásához, s még némi önelégítő sikerélményt is nyújt neki.”

Tegyünk most egy nagy logikai ugrást, sőt, még az időben is…

„Furcsa életet jártam be, míg valamennyi talentumomat magamé­nak nem tudhattam. Az emberek általában – mert így gazdaságos! - a legjobb képességeiket fejlesztik, minden energiájukkal, lehető­leg tökélyre; én nem így tettem, hanem fordítva. Mindig azt az a­dottságomat igyekeztem kamatoztatni, amelyik a leginkább le volt maradva „a többihez” képest. Így egy idő után – iszonyatos ener­gia-invesztíciók árán, de elértem, hogy több tucat egyenrangú ké­pességgel „kezdtem” rendelkezni. Ez persze nem ment mások se­gít­sége, ha úgy tetszik, az élet fordulatai nélkül. Furcsa dolgokat fogok mondani. Az életem rávilágít arra is, hogy Isten útjai kifür­kész­­hetetlenek, mi több – sohasem lehet tudni, mi, mire lesz jó egykoron. Vegyük például az írás adottságát. Mindig is jól fogal­maz­tam – már 16 éves koromban kötetre való versemet másolták „a lányok” -, mégsem írtam jól, noha „nem tudtam róla”. Az élet arra kényszerített, hogy szépírói tehetségemet a közgazdasági te­rü­­leten tegyem próbára. Isten’uccse – a vállalati tervteljesítési- és mér­legbeszámolóim a világirodalom felfedezetlen gyöngyszemei, de nagyjából ugyanez mondható el „kereskedelmi és egyéb” levelezé­semről is. Nos – írni a még középfokú végzettséggel sem rendelke­ző munkahelyi főnököm tanított meg, amikor is fogalmazványa­im­ból kegyetlen következetességgel kiirtott minden „dagályosságot”, ami nagyjából a jelzők és a szebbnél szebb jelzős szerkezetek szin­te kéjes kipusztítását jelentette. De megtanultam tömören írni!

Két keserves tanulságomról írnék – az egyik ifjú-, a másik közép-korombeli eset, de mindkettő ugyanarról a tőről fakad, ha értik… Tömören úgy foghatom egybe mindkettőt, ha azt mondom: idő­ben 30 évnyi – 1966. és 1996. - különbséggel két híres ma­gyar film ren­­dező­jé­vel is összehozott a sors, más szóval a „Húsz óra” s a „Hideg napok” is belémbotlott – és vice versa. Említettem, hogy jó énekhanggal rendelkeztem, s e tehetségem teret, alkalmat kapott a ’60-as évek Beatles-őrületében. Tizenöt éves koromban amatőr rock-énekes lettem egy zenekarban, amelyben a mester fia volt a ritmus-gitáros, ami nem lett volna baj, de sajnos azt hitte – énekelni is tud. Amikor neki kezdett a „Micsoda szégyen!” című Rolling Stones dalnak, a komplett banda elterült a földön, és ha­sát fogta a röhögéstől, olyan hamis volt, ám ez őt nem zavarta. A leginkább bennfentes fellépéseinken (pl.: Rátkay-klub) egyálta­lán nem is énekelhettem, mert nem engedett a mikrofonhoz, pedig a „Dizzy Miss Lizzy”-t és a „Kopasz asszony”-t – vagy 30-40 egyéb nó­tával együtt - egészen kiválóan adtam elő. Mivel ő – a mester fia – „újította” az erősítőinket a filmgyárból (a papa reggel kihozta az őrs­ről), tűrnünk kellett a törvénytelen kornyikálását. Nos, történt egy­szer, hogy a pasaréti villájukban gyakoroltunk, és szülei a má­sik szobában Várkonyi Zoltánnal beszélgettek. Mikor egy-két dalt elénekeltem, a Mester nyájas mosollyal szélesre tárta a duplaszár­nyú ajtót, kölcsönösen bemutatkoztunk. A próba „ered­mé­nye­ként” a filmrendező papa is eljött a Rákóczi-gimnáziumi koncertünkre… „Nagyszerűen énekelsz, sokra viheted még!” – „legitimálta” egyéb­ként is látványos si­ke­remet a „20 óra” nagy rendezője. Jutalmul el is vittek haza, va­lami gyönyörű limuzinnal, s még búcsúzóul újból gratuláltak. Aztán egy héttel később a fia kitiltott a zenekarból…

A másik rendező-nagymesterrel már meglett férfikoromban talál­koz­­tam. Egy másik kirúgásom kapcsán, könyvet írtam a Televízió­ról, amelyet „ávós bunkerként” aposztrofáltam. Benne szerepel ez a „kultikus” mondat: „Ha néhány KGB-ügynök nyílt tenderben választ elnökévé egy főávóst, az még nem biztos, hogy de­mok­rácia.” (id. mű: 25. fejezet, 255. oldal, utolsó bekezdés). Itt, a kuratórium előtt is nagyon jó benyomást keltettem, mégsem le­hettem tévéelnök, mert hisz’ egy Jezowski másodrangú állam­pol­gár a sa­ját ha­zájában! Apropó: szólnom kell még a jó, mi több hívő, kikeresztelkedett ávósokról, mert ilyeneket is ismertem. Akik „az átkosban” elsőrangú munkát is adtak a másodrangú állampol­gár­nak és ivadékának, felismerték és támogatták a tehetsé­get, akkor is, ha az nem belőlük fakadt. A levélfelbontó részleg vezetője állást szerzett anyámnak, hogy meg tudjunk élni. Anyám személyzetis ba­­rát­nője később gazdasági igazgató lett – jóhiszemű ajánlásával közgazdasági karrieremet indította el. Hálásak vagyunk nekik.”

Mert mi is kell a forradalomhoz?

Másodsorban forradalmi vezető.

Olyasvalaki, aki érti az idők szavát: megérzi, amikor már minden hanta ideje kitelt, s eljött a cselekvés órája. A marxista termino­ló­gia szerint a forradalmi idők „kitermelik” a megfelelő vezetőt. V. I. Lenin nélkül nem lett volna októberi forradalom. Kossuth nélkül nem lett volna ’48-as szabadságharc. Nagy Imre nélkül is lett vol­na ’56-os forradalom és szabadságharc! Node mi történik olyan­kor, a­mi­kor „helyzet” van, de forradalmi vezető sehol nincs a lát­hatá­ron? Vagy ha van is, megfutamodik, vagy megfutamítják, de­fenzívába kényszerítik, s nem győz mosakodni, hogy ő demokrata.

Olyankor másvalakire van szükség, hasított a felismerés Jezowski Barna agyába – olyasvalakire, akinek már nincs veszteni valója, mert mindenét elvették, maradék életlehetőségeit végleg elzárták.

Másnap, pénteken, délután 17 órakor kezdődött a páholyülés. Je­zowski felvette a legszebb ruháját, és elindult a templomosokhoz. Az Óbudai Kör felkérte egy előadás megtartására – „Államadósság és privatizáció” címmel. Egyenesen a Selyemgombolyítóba ment.

Amikor az Elnök megadta neki a szót, Jezowski nagyot nyelt, szál­fa egyenesre kihúzta magát, s a következőt mondta:

„Én, Jezowski Barna, a rám bízott feladatot elvállalom! Is­ten engem úgy segéljen!” Azzal egy széles, határozott mozdulat­tal, elöl széttárta hosszú mester-köpenyét, kirántotta hüvelyéből Szent László véres kardját, s még egyszer felkiáltott:

„Testvéreim!

Népvezér nélkül mindannyian meghalunk; hát akkor már in­kább jöjjön a győze­lem, vagy a dicső halál! Éljen a haza!

S ahogy az angol mondaná: got 2b!”

A páholyülést félórás üdvrivalgás után berekesztették.

Jezowski Barnára másnap vérdíjat tűzött ki az ávó.

Vác, 2006. november 2.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Gyimesbükk 2008 Pünkösd vasárnap, 1000 éves határszentelés vasútállomás 2.
Keleti Kárpátok
Ima Magyarországért
Legfrissebb írások:
Áldás havának 22-ik napja a magyar diadalé!
A Nemzetegyesítő Mozgalomról mindenkinek
Levél Ausztráliától Kanadáig minden jó magyarnak
A 2018-as országgyűlési választás a nemzeti oldal nagy lehetősége
2017-06-27-én a Hősök terén beszéltem és....
2017-06-27-én VISSZHANG a 29 évvel ezelőtti tüntetésre!
Geri Tibor: Hogyan kezdődött? - c. írása a kiegészítéseimmel!
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014