Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Mi a teendő?
2008.11.14, 13:05                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Ahogy lesz, úgy lesz, vagy inkább:

Mi a teendő?

Mondd, barátom, mi folyik itt?

Ami történik, az Magyarország globalizációja (újragyarmatosítása), kevert – hol langyos, hol forró; hol navrancsicsás-sárga, ámde leg­in­kább vérvö­rös - módszerekkel, hol orbánus ráolvasással, hol gu­mi­kar­táccsal, nomeg olasz és belga vízágyúkkal. Magyarország tu­datos, internacionalista tönkretétele minimum 1982-től, a politi­kai rend­­­­szer­től függetle­nül, a Nemzetközi Valutaalapba és a Világ­bankba történt belépte­tésünkkel kezdődött, az ország tervszerű és tudatos eladósításával, mely sötét és mélységesen aljas folyamat – svarc auf ve­isz - egy ket­tős útlevelű pénzelvtárs (vö.: pl. „Leu­mi”), és Medgyessy Péter (alias D-209) nevével fémjelezhető.

Magyarország alantas szándékú „röppályája” így ki volt találva és jelöl­ve már 1982-ben, de lehet, hogy már a hetvenes évek köze­pén is, vö.: a kőmíves Római Klub ajánlásával, miszerint Magyarorszá­gon „elég” 6-8 millió lakó.

A rendszerváltásunk nem történt meg, csak az ország nyakára egy a ko­rábbinál „plurálisabb”, összetettebb komprádor (világ-)elit ült; ugyanannak az atlanti-rózsadombi szövetségi kapitánynak, David Rockefellernek az „A” és „B” csa­pa­ta, nomeg az MDF és az SZDSZ, mely kettős fedésű szer­vezetek olyan ragadós, kátrányszerű katy­vasz, politikai rug-gyanta, amely a hamis érem két oldalát, a jobb és a bal oldalt (30 : 70) egymástól szét, illetve össze is tartja. Az egész disznóságot ezért „ügynök-rendszervál­tás­nak”, vagy „geng­sz­terváltásnak” is nevezzük. (Érdemes elolvasni e tárgyban Dr. Bo­gár László professzor „árnyalt megfogalmazásait”, aki egyáltalán nem jobbol­da­li szélsőséges, hanem a Világállam kialakulási, fejlő­dé­si folya­ma­ta­it, a globalizáció hatásait évek óta elemző fideszes-technokrata tudós ember, akinek a korábbi politikai államtitkári ki­­ruccanása, mai újabb írásai tükrében visszamenőleg csak hirte­len felindulásból elkövetett operatív akciónak tekinthető.)

Igen, Kedves Barátom!

Az általad említett politikai kontraszelekció ma mindennél erőseb­ben működik. Senki nem kaphat semmilyen vezetői be­osz­tást, aki nem áll, nem kötődik a két árgusul szembenálló oldal valamelyi­ké­hez, és pláne nem, aki szemben áll, vagy szem­be száll a globali­zá­cióval, illetve nem kritikátlan híve az EU-nak.

Miért nem lettünk 16 év alatt fejlett nyugati ország?

Mert pl. Szlovénia az lett. Az egy főre jutó GDP termelése némileg magasabb ugyan Magyarországénál, ámde az át­lagos reál-jöve­del­mi szint­je már két­szerese a miénknek. Mi lehet az oka ennek? Mi miért lettünk bedolgozó-bér­mun­kás, kamatrabszolga gyarmat?

Alapvető különbség, hogy a többi, velünk együtt belépő ország­nak nem, vagy alig volt államadóssága (Lengyelországot a ’70-es évek­ben egyszer már konszolidálták). Ami Magyarországot a gyarmati sorba döntötte, az a teljesíthetetlen és manipulált/fiktív adósság­szolgálat, melynek egyrészt nincs is valós alapja, másrészt leszív­ja az ország minden teljesítményét. Emiatt alakult ki a ma már elvi­selhetetlen mértékű ikerdeficit, és minden „megszorítási” csomag. Magyarország (piaci-üzleti) nemzeti tőkeértéke 1990-ben 100-120 milliárd USD-t ért, az ország külső adóssága 22 milliárd USD volt. Tizenhat év elteltével a még nemzeti tulajdonban lévő működő tő­ke össz­­­értéke alig 10-20 milliárd USD, az is jobbára csődportfolió. A ma­gyar nem­zetgazdaság összesített (bruttó, össznemzeti) adós­sá­ga – ami után a kamatokat fizetjük - pedig meghaladta a 140-150 milliárd USD-t, az ún. „tőke­adós­ság” nélkül. Ha még azt a tő­ke­­ér­téket is „adósságként” vesszük számba – hisz’ teljesen mind­egy, hogy a magyar munkavállalók által megtermelt pénzt, vagy új értéket kamat, vagy pro­fit formájában viszik ki külföldre tőlünk - , amely nálunk, de nem nekünk termeli a profitot, hanem a multik­nak, akkor a teljes „tartozás” több mint 200 milliárd USD-re rúg.

Hogyan, mi vezetett idáig?

Az a reform-kommunista elit, amelyik uralta és uralja, mind a mai napig a pénzügyi törvényalkotást, az adóü­gyeinket, a Pénzügymi­nisz­­té­riumot, a teljes állami költségvetést, az MNB-t és a kereske­del­mi bankokat, vagyis mind a fiskális, mind a monetáris pénz­­­ü­gye­­ket Magyarországon - amelynek egyik fő veze­tő­je volt, és egyik vezetője ma is Medgyessy Péter elvtárs –, mivel képte­len vál­ta­­ni: az ország gazdaságpolitikai irányítását ma is, változatlanul csak (1) mind újabb külföldi hitelek felvételével és elherdálásával, (2) a fiskális túlköltekezésből eredő krónikus fizetési mér­leg­hiány ellentételezését privatizációval, hitelfelvétellel, állam­kötvé­nyek kibocsátásával, a külföldi tő­ke mind újabb adó-és egyéb kedvezményekkel való becsalogatásá­val, (3) a fel­vett hi­­telek kamatainak ki­­fizeté­sét közvetlenül a lakosságra ter­helve, folytonosan növekvő, egyre újabb a­­dókkal és adó­jel­le­gű befizetési kötele­zett­sé­gek bevezetésével, (4) kizárólag a la­kosságot és bel­földi vál­lalkozásokat érintő restrikciós in­tézkedések foga­na­tosításával képzeli el. Magyarán: olyan, kép­te­len nemzet­gaz­da­sági modellt állít fel, amelynek a folyamatosan növekvő mű­ködési és fejlesztési deficitjét egyedül a beáramló kül­föl­di tőke fi­nan­szírozza, ám mivel az évente különböző jogcíme­ken (profit és kamat) kiáramló cash-flow (8-12 mrd USD) két-há­rom­szo­ro­san meghaladja a befektetésként beáramló tőke (4-6 mrd USD) összegét, a negatív finanszírozási különbözet tel­jes összegét arra a lakosságra terheli, amelyik egyébként a hitel­felvételekben abszolút „vétlen”, és a felvett hitelekből minden ha­zu­dozás ellenére egy árva fillért soha nem lát(ott)! Ez a modell jog­gal nevezhető „prekoncepciós-res­trikciós” gazdaságirányítási modellnek, mert arra a tart­ha­­­tatlan előfeltétele­zésre épül – ami a kádári (pénzügyi és politi­ka­i) diktatúra idejéből maradt ránk, mint „haladó hagyomány” -, hogy a magyar nemzet­­gazdaság úgyis kép­te­len önmagát eltartani, tehát egész működését a külföldi hitelek fi­nanszírozására és ezért „cserébe” a külföldi tőke szolgálatára kell örök időkre berendezni. Erre a hamis célrendszerre egész ideológi­át építettek fel: „az exportorientált nyitott gazdaság”, a folyamatos, 1982. óta tartó, soha meg nem szűnő forintleértékelés, a szándéko­san előidézett „cserearány-romlás” – vö.: 1989. óta a forint/dollár paritásarány mintegy 150 %-kal (!) romlott – ország-és nemzet­ron­tó, demoralizáló ideológiáját és gyakorlatát. Ez az idegenszívű, és i­degen pénztárcákat degeszre is tömő gondolat­me­net az egész ma­gyar népet debilnek, önfenntar­tás­ra eleve kép­telennek tekinti, és e­zért a priori kamatrabszolgaságra ítéli. Ameddig ezt az ön­fel­adó mo­dellt sikeresen kényszerítik Magyaror­szágra, a magyar nemzet­gaz­daságra, a magyar népre, addig soha semmiféle gazdas­á­gi (és politikai) kibontakozásra nincs remény.

Mennyit érnek a programok, tervek?

Időközben elkészültek a Gyurcsány-kormány által összeállított, és a biztos (Al-Múmia, Ammónia, Alumínia?) által állítólag elfogadott átfogó programok – az ún. „Konvergencia program”, az „Új Ma­gyar­ország Prog­ram” és a „Nemzeti Fejlesztési Terv”, melyek­től elvárható lenne, hogy perspektivikusan is rendezzék a magyar költségvetés problémáit, a gazdaságpolitika főbb céljait és konkrét módszereit, és az ország modernizációját. Ezek a nagyformátumú programok letölthetők az internetről, és igen tanulságos elolvasni a­zokat. Avatott szemmel afféle nagyléptékű, ámde kisstílű has­ba­a­kasz­tásnak tekinthetők; a pénzügyi főtirpák lázas, elvetélt öniga­zo­ló kísérleteinek, melyek főként az időnyerést szolgálják, hát­ha be­veszi a blöfföket az Únió semmivel sem képzettebb pénzügyi ap­pa­rátusa, és akkor megint csak nyertek 2 évet… Nos, mennyit is ér­­nek ezek a tervek? Amennyit megvalósítanak belőlük. A re­­form­nak kikiáltott pénzbegyűjtés nem fog sikerülni; az eladósodás még tovább folytatódik, a költségvetés hiánya tovább nő, a maastrichti kritériumoktól 2 év múlva még távolabb leszünk, mint ma, a pá­lyá­zati összegek jelentős hányadát megvonják tőlünk, az eurót ki tudja mikor – soha napján, kiskedden - fogjuk bevezetni. Ennek az oka, hogy ameddig a forint a hivatalos fizetőeszközünk, addig a magyar politikai és pénzügyi lobby nagyobb hányadában fölözheti le a magyar teljesítmények mesterségesen előidézett és fenntartott cserearány-romlását, de ha már az euró-övezetbe beléptünk: a haszon teljes egészében külföldre vándorol, mint „inflációs árkülönbözet”, tehát akkortól az inflációs adószedésnek vége.

Mi veze­thetett oda, hogy az elmúlt 16 év alatt Magyarország nem­csak az Ú­nió átlagához képest maradt le, de elmaradt immár a leg­újabb be­lépő országok kondícióitól is, mi több, a saját lehetősé­geitől leginkább, hisz’ hiába teljesít a gazdaság állítólag egyre job­ban, az állam egyre többet pazarol el, a költségvetés hiánya és ve­le az államadós­ság egy­re nő – az Únió által előírt maastrichti kri­té­riumok egyikét sem tudjuk teljesíteni -, az életszínvonal, az élet­mi­nő­ség pedig alig éri el az 1969-es szintet.

Antall vajon komolyan gondolta?

A társadalmi tulajdon (TT) jogilag a magyar nép kollektív tulajdo­nát jelentette. Az ötéves tervtörvények a TT folyamatos, dinami­kus fejlesztését írták elő, rendkívül magas, mi több, a fejlett tőkés világ­ban ismeretlen mértékű, 25-30 %-os felhalmo­zási rátával. (Ez azt jelenti, hogy a nemzeti jövedelem - ami nagy­já­ból a mai GNP mu­tatónak felel meg – 25-30 %-át fordítottuk be­ruházásra, évtize­de­ken keresztül.) A lakossággal megetették, hogy amiatt kell elfo­gadniuk évtizedeken keresztül a nyugat-európai é­letszínvonal tört há­nyadát, kb. 10 %-át, hogy dinamikus fejlesz­téssel „minél előbb utolérjük” a fejlett nyugatot. Magyarán: a nép a boldogabb, gazda­gabb jövőért vállalta az óriási anyagi áldo­zatot. Majd azután, ami­kor 1990-ben megtörtént az ún. rendszerváltás - a választásokon győz­tes MDF „rendszerváltó Antall-kormánya” min­den országgyű­lé­si külön felhatalmazás, tehát speciális legitimáció nélkül, egyet­len toll­vonással „ál­­la­mosította” a társadalmi tulajdont, majd azzal az ostoba-hamis jelszóval, hogy a bevételből fogja kifizetni az örö­költ kommunista államadósságot (22 milliárd USD), pánikszerűen s minden átfogó koncepció nélkül hozzákezdett „az állami vagyon” kampányszerű privatizációjához. Ez a lépés abszolút alkotmány­el­lenes volt, hisz’ a rendszerváltás kormánya önkényesen sajátí­tot­­ta ki a teljes társadalmi tulajdont, a nép vagyonát, hogy legott elad­hassa. A privatizációs törvény nélkül elkezdett privatizá­ció semmi­lyen mértékben nem igazolta az előre kigondolt, illegitim tervet. (1) Az állami bevétel messze elmaradt a várttól, a nem­zeti tőke­érték mind­­össze 10 %-át sikerült privatizációs bevételként realizálni. (2) A bevételből nemhogy nem sikerült a szintén illegitim módon átvál­lalt államadósságot rendezni, de nagyjából a „csepp a tengerbe” szind­­­róma tipikus esete következett be. Hiába meregették a priva­ti­zációs bevételek cseppjeivel a tengernyi adósságot; meg sem lát­szott az „erőfeszítés”: a nemzetgazdaság teljes bruttó adóssága ma 7-8-szor annyi, mint 1990-ben volt, értékesíthető vagyonunk pe­dig már nincs. Mert miután a teljes nemzeti műkö­dő tőkét „a ma­gukévá tették”, és nagyjából mind, a fel­vett hitelekkel együtt el is kó­tyavetyélték - felszámolták a kele­ti piacokat, megszüntettek 1,5 mil­lió munkahelyet: leszállították az életszínvonalat az 1989-es szint 60 %-ára, az inflációt felpör­get­­­ték 28-35 %-ra, és most már ott tartunk, hogy a társadalom­biz­­tosítást, az állampolgárok ingye­nes egészség­biztosítását – mely a Ká­dár-rendszerben még alanyi jogon, térítésmentesen járt mindenkinek, pedig akkor teljes létbiz­tonság is volt, mindenkinek volt munkahelye és rendszeres jöve­del­me – is fel akarják számolni, „a magántőke bevonása” koholt jog­címén; pontosabban teszik ezt is „a szent ma­gántőke” érde­ké­ben, amelyről már a TT privatizációja kapcsán is lát­hattuk, hogy rendszerváltóinknak fontosabb volt, mint a nemzet, a nép elemi ér­deke.

Felzárkóztatási alapok – kiknek, miből?

Nincsenek, nem is képezhetők – nincs miből – olyan „alapok”, ­me­­lyeket a lecsúszott tömegek (3-5 millió koldus) felemelésére lehet­ne fordítani. Jól mutatja, hogy a teljes egészében verseny­re orien­tált-ítélt tár­sadalomban még a cigány rétegek, térségek felemelésé­re sincsen komoly lehetőség, pedig ezt a célt még az Únió is tucat­­nyi csatornán finanszírozza, szinte egész „iparágnyi” közvetítő há­lózat települt a romák segélyezésére; mégsem sikerült felmutat­ha­tó eredmé­nye­ket elérni, hisz’ jó, ha a „felzárkóztatás” eléri a pusz­ta élet-és egészségmegőrzés, tehát a változatlan szinten vegetálta­tás nemes, humánus célját. Lehetséges bár, hogy az Únió „kohé­ziós alapjaiból" sikerül majd némileg felzárkóztatnunk infrastruk­túránkat a nyugat-európai átlaghoz, de tudnunk kell, hogy mind­ezek a fejlesztések elsősorban azt a célt szolgálják, hogy az úniós és egyéb illetőségű befektetők nálunk is otthon érezzék magukat, va­lamint, hogy a kormányközeli lobbyk minél nagyobb szeletet ha­síthassanak ki maguknak az úniós tortából. Tömören kifejezve: az egész „Felzárkóztatási Program” egy monumentális blöff: sok millió tonna beton – és nagyjából semmi emberség. A magyar nép­nek megsemmisítették, ellopták a múltját, „megetették vele” a jö­vő­jét; most pedig jelen-időben kivégzik, kinyúvasztják s eltemetik.

Mi a „kettősveszteség” és annak valódi oka?

A Nyugathoz viszonyított „kettősveszteség”, a növekvő abszolút és relatív elmaradásunk (az állami restrikció, a nemzetgazdaság mes­tersé­­ges lefojtása, a korrupció, a rabló privatizáció, a sok évtize­des kizsákmányolás konzerválása, a tőkeerős nemzeti vállalkozá­sok hiánya, a nemzetközi összehasonlításban példátlan mértékű adóztatás, stb. miatt „úgymond” nem vagyunk versenyképesek, másrészt az állami működés dilettantizmusa és szűklátókörű lob­by-érdekelt­sége folytán a saját lehetőségeinktől is egyre inkább el­ma­radunk) elsődleges oka a magyar nemzetállam – és most­már a vállalatok és a lakosság! – eladósítása, eladósodott­sága, az adósságállományunk kezelhetetlen nagysága, a ka­mat­­szolgá­­­lat teljesíthetetlen összegszerűsége, mértéke. Ma már az ál­lami költségvetés 40-45 %-a kamat-és adósságszolgálat­ként páro­log el a semmibe; pl. a teljes befizetett személyi jövede­lem­adónk ka­matfizetésre megy el. Az már egy másik probléma, hogy ami pénzt a költségvetésből egyébként fejlesztésre (saját erő biztosítására) lehetne fordítani, az is a különböző párt-lobbyk „ér­de­keltségeinek” feneketlen gyomrában tű­nik el (lásd pl.: autópá­lya-építés költségei – 70 : 30, copyright by Ibolya David), a mér­he­tetlen és követhetetlen politikai-állami korrupció következté­ben.

Miért nincs nemzeti/polgári középréteg?

Nem termelődhetett, nem nőhetett ki a stabil magyar nemzeti pol­gári középréteg, mert a kis-és közepes méretű vállalkozások 16 é­ve is a fe­ke­tegazdaság perifériáján és/vagy a tönkremenés szélén vegetál­nak. Sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a me­zőgazda­ság, sem a szolgáltatások vagy a bankszektor területén nem ala­kul­hattak ki a fejlett nyugati, és ma már a leggazdagabb, dinami­ku­san fejlődő ke­leti országokra is annyira jellemző, virágzó nem­ze­ti közép-válla­latok, mert a magyar ál­lam minden politikai erejé­vel és pénz­ügyi (adókedvezmények) tá­mogatásá­val csak és ki­záró­lag a multinacionális mamut-cégek be­települését, befektetéseit fa­vo­ri­zál­ta és favorizálja egyre inkább, a mai napig. A magyar állam - sajátos mó­don a pártállástól függetlenül! – megőrizte a rendszer­vál­tás előtti vállalkozás-ellenességét, hisz’ Ma­gyar­or­szá­gon 1990. u­tán sem szűnt meg a reform-kommunista bankárok és kontra­szelektált kisstílű, rövidlátó könyvelőik pénzügyi rém­uralma. Döb­benetes, hogy nyílt multinacionalizmusa folytán a ma­gyar állam lé­nyegében folyamatosan maga alatt is vágja a fát, hiszen az álta­la agyontámogatott multik minden legális és illegális eszközzel az adó-és járulékbefizetési kötelezettségek elkerülésére, a hivatalo­san foglalkoztatott állományi létszámok leszorítására, eltitkolá­sá­ra tö­rek­­ednek, miközben a foglalkoztatott munkaerő létszámará­nyánál, a GDP-ben jóval ala­cso­nyabb ré­­szese­déssel bíró nem­zeti kis-és középvállalkozások nem képesek fej­lesz­teni, beruházni, új munkahelyeket létrehozni, mert örökölt tő­keszegénységüket folya­ma­tosan súlyosbítják az állam egyre újabb megszorító intézke­dé­se­i, melyek 16 éve is csak a forrás-és jövedelemszűkítést célozzák.

Mindezek logikus következményeként Magyarországon egy szoci­á­li­san telje­sen érzéketlen, a multinacionális érdekeket kritikátlanul és gátlástalanul (jutalékért) ki­szolgáló, nemzetietlen, önfelszá­mo­­ló állami/multinacionális monopol-vadkapi­ta­lizmus alakult ki.

Teljesíthetők-e az úniós elvárások?

Emlékezzünk: valamikor egyszer Orbán Viktor, minden magyarok szakrális/­képzetes vajdája azt találta mondani, hogy: „Brüsszel nem Moszkva.” Tévedett – sokkal rosszabb. Tudomásom/­emlé­ke­zetem sze­rint a 45 éves ideiglenes szovjet megszállás, de pláne a Ká­dár-rendszer idején egyszer sem volt példa arra, hogy spontán i­de­jött vol­na Moszkvából Iván Ivanovics Ivanov, szovjet biztos, és la­zán kö­zölte volna Rákosival, vagy Kádárral, hogy fel kell számol­ni az in­­gyenes társadalombiztosítást, vagy netán, hogy mennyivel kell csök­­ken­teni a nyugdíjakat. Sőt, ellenkezőleg: hagyták, hogy mi legyünk a legvidámabb barakk, békés évtizedeken keresztül. A Brüsszelből láthatólag dróton rángatott Gyurcsány-bábkormány a­zon­ban reg­ná­lá­sa kezdete óta még egyetlen csendes hónapot se adott a magyar népnek. Ekkora vakmerőségre azelőtt/eddig soha egyetlen „biztos”, és egyetlen gyarmati bábkormány sem ragad­tat­ta magát. Teljesen indifferens, hogy minek hívjuk – a Konver­gen­cia Program egy brüsszeli diktátum, még akkor is, ha az ország „saját” miniszterelnöke teszi a nép nyakára a kést vagy a kötelet, s nem személyesen egy brüsszeli biztos. A műveltetésnek Wim van Welzen és Günther Verheugen óta megvannak a modern eszközei, módszerei, hagyományai. Ugyanakkor Magyarország egyrészt kép­te­len arra, hogy „az úniós elvárásokat” végrehajtsa; az ún. maas­trichti követelmények teljesítése, az euró bevezetése a mintegy 16-18 évnyi (nagyrészt szociál-liberális) sza­bad­rablás – a szükséges­sel éppen ellentétes irányba „haladtunk”, vagyis visszafelé fejlőd­tünk! - után több fényévnyi távolságba tolódott. Másrészt „az úni­ós elvárások teljesítése” - elsősorban az Úniónak jó, nem nekünk. Drábik János a legújabb globális pénzügyi tanulmányában (lásd: a vi­lághálón) számsze­rűen kimutatta, hogy az úniós belépés ha­zánknak eddig mintegy 800 milliárd forintjába került, a „nyertes pályázatok” támogatásai révén pedig a legjobb esetben is csak en­nek az összegnek kb. a felét kaphatjuk vissza. Mellesleg: „Az Úni­ón kívül is van élet.” Ezt is a szakrális herceg mondta egyszer…

Noch dazu: a Gyurcsány-kormánynak Alemánia úr által „elfo­ga­dott” (?) „Konvergencia program”-ja valójában egy szómágia szülte hasba­akasztás, afféle időnyerésre játszó „divergencia-program”. A prog­ram egyrészt teljesíthetetlen. Másrészt, ha netán teljesülne is, ak­kor sem alkalmas a maastrichti követelmények abszolválására; az ország gazdasági és morális leromlása, eladósodása, leszaka­dá­sa tovább, s egyre meredekebben foly­­tatódik. Egyébként is, ez az egész politikai követelményrendszer egy fából vaskarika. Feje te­te­jére állí­tott, a valóságot megerőszakolni akaró, agyonpolitizált bi­ro­dalmi osztozkodás, voluntarista úniós bizottságokkal, bizto­sok­kal és miniszterelnökökkel. Az összefüggés ugyanis valójában ép­pen fordított. Nem attól válik/válna Magyarország gazdasági­lag alkalmassá az euró bevezetésére, ha teljesíti a teljesen önkényesen ráerőszakolt maastrichti kritériumokat, hanem attól válna alkalmassá a tagságra, attól „gyógyulna meg”, ha minél előbb bevezetné az eurót, vagyis csatlakozna az eu­ró-övezethez. Az egységes pénz ugyanis rövid idő alatt egysé­ges pénzviszonyokat kény­szerítene ki, ez ilyen egyszerű. A háttérben lázas lobby-tevékenység folyik, amelynek lényege a ma­gyar profit újrafelosztása, ami pedig hatalmi kérdés. Harmadsor­ban: ha ez a teljesíthetetlen program ténylegesen mégis megvaló­sul, az Magyarország felszámolásával lenne egyenlő.

Miért nincs komplex társadalomfejlesztési programunk?

Annak, hogy a mai szánalmasan kilátástalan politikai és gazda­sá­gi (költségvetési) körülményeink között bármilyen „konvergencia terv” csak írott malaszt le­het, a legfőbb oka, hogy Magyarország­nak nincsen saját nem­­­zeti tulajdonú tőkéje, mely az ország­nak (s nem a külföldnek) termelné a profitot, amely egyrészt az adósságszolgálat, más­részt a saját fejlesztési hozzájáru­lás forrása lehetne. Ameddig nincsen saját nemzeti iparunk, ke­reskedelmünk, mezőgazdasá­gunk (mert nemsokára már az sem lesz, illetve már nincs is!), va­gyis saját célra fordítható profitot ter­melő nemzeti gazdaságunk, ad­dig minden erőfeszítésünk csak a mul­tikat és az EU-t gazdagít­ja, az eladósodásunk és a kamat­szol­gálatunk pedig csak növekedni fog. Ez pedig nem közeledési, ha­nem távolodási – „divergencia” - program. Nemcsak az Úniótól, de minden józan megfontolástól, sőt, mindentől, ami a számunkra a pusz­tulással szemben az életet jelentheti. Nö­vekvő hitelfelvételből, fokozódó eladósodásból nem lehet semmihez sem „konvergálni”; ez színtisz­ta fantaz­ma­gória – kemé­nyebben fogalmazva agyrém.

Miért vállaltuk át ’90-ben a kommunista államadósságot?

Antallt állítólag – SZDSZ-es körök közvetítésével – megfenyegették a multi bankárok, hogy amennyiben nem fizeti tovább rendesen az adósságszolgálatot, akkor a bankok megvonják Magyarország­tól a további – kamatáthidaló – hitelek nyújtását is. Schamschula György – a későbbi közlekedési és hírközlési miniszter – akkori­ban Antall József személyes gazdasági tanácsadója volt. A Demok­ratában írt cikkében (1997.) Schamschula – mint legendát – cá­fol­ja ezt az állítást, és kimondja: Antallt senki nem fenyegette meg, te­hát önmagától döntött úgy, hogy nem kérjük a hitelek átüte­me­zé­sét, annak ellenére, hogy maga Soros György is az átütemezés ké­relmezését javasolta a miniszterelnöknek. (Úgy tűnik: az illegi­tim kommunista adósság-örökségnek a nép megkérdezése nélküli átvállalásáért, és vele az egész esztelenül füstbement kampány­sze­­rű privatizációért – nincs mese - minden visszamenőleges fele­lős­ség boldogult Antall Józsefet terheli.) Emlé­kezzünk: a ’70-es é­vekben a lengyel gaz­daság padlóra került, és a kérelme alapján átütemezték, illetve részben el is engedték az állam­adósságát – má­ra már „túl vannak az egész procedúrán”, és sokkal dinami­ku­sabban fejlődnek, mint „az eminens” kamatfizető, a most padlóra kerülő Magyarország. Nem szólva a követendő argentin példáról…

Mire volt jó az áldozat?

A végeredmény: mindenünket önként és dalolva feláldoztuk a ne­mes cél, az úniós belépés hatalmi oltárán. Az Únió most meg épp’ kiszúrja a szemünket „a 0,59 %-kal”, de azzal is csak oly’ konst­rukcióban, hogy előbb le kellett mondanunk az állami ÁFA-be­vétel és a vámok jelentős hányadáról, az előre beígért agrár-támogatások egy részéről, a magyar termőföldről, be kellett fizetnünk cca. 800 milliárd forintot előre, hogy a felét majd vissza­kaphassuk, de azt is csak akkor, ha letesszük a köte­le­ző saját fejlesztési hányadot a végletekig eladósodott álla­mi költségvetésünk terhére, és ha a pályázatainkat és majd a számláinkat az Únió kegyeskedik befogadni – kollaudálni és átutalni. Arról nem is szólva, hogy mivel a fejlesztési jogcímek in­­nentől kötelezőek, lehet, lesz egy csomó autópályánk, de mil­lió­számra éhezni, nélkülözni fogunk?! Miközben az Alumínium urak megleckéztetnek bennünket, mert nem jól viselkedtünk…

Merre tart az Európai Únió?

Nem elég, hogy az EU kirekesztette az alkotmányából a keresztény gyökerekre vonatkozó utalást, már az egykor még kö­vetendőnek tűnt szociáldemokrata modellek is kezdenek meginog­ni, úgy tű­nik: a svédek és a németek már lemondtak a „Böl­csek” – Bil­derberg politikai és pénzügyi tanácsadói, amint például a dán Ras­mussen Gyurcsány „mentális, felettes énje” - által is fi­nanszíroz­ha­tat­lan­nak minősített szociális pi­ac­gaz­da­ság meg­va­lósítá­sáról, fenntarthatóságáról; mi több, immár a ko­ráb­bi szo­ciális-egészségügyi vívmányaikat is a csőd, a foko­za­tos vissza­vo­nás, a leépítés fenyegeti, akárcsak minálunk. W. Bush pedig a minap (megint) arról kesereg, hogy 41 mil­lió a­me­rikai állampolgár még mindig nem fizet társadalombiztosítási járu­lé­kot, és ez tarthatatlan - nem furcsa? Tán’ csak nem egy globális tő­ről fa­kadnak ezek a nemes reform-törekvések? Gyurcsány meg a Kóka(dt) – je­lenidős múltidejű alak - épp’ csak most kezd ben­nünket a kollektív ő­rületbe hajszolni, versenyeztetni; tehát „a haj­sza” fo­ko­zódik. De mi a hajsza valós célja? Valakiknek a profitja…

Mit hozhat az EU újabb bővítése?

Felemás következményekkel jár majd Magyaror­szág tekintetében. Egyrészt „bebetonozza” mai provinciális-perifériális helyzetünket – másrészt a „felhígítás” újabb potenciális forrásokat fog elvonni tő­lünk, tekintve, hogy az Únió támogatási lehetőségei, forrásai még tovább szűkülnek. Egyébként: furcsa, fordított helyzetek, történé­sek várhatók. A vadászból üldözött lesz, és vice versa, éjjeli őrök fognak nappal meghalni, és gyakran látunk majd varjút is, karón. S természetesen továbbra is a nyúl viszi majd a puskát, amint azt a sok évtizedes kontraszelekció révén már megszokhattuk. A rég­múlt kovácslacis meg kispéteres fenyegetés – mármint hogy a mi­nimálbér Fidesz általi felemelése miatt 23 millió román fogja 1-2 e­zer forintos napi fekete bérért ellepni a saját munkanélküliségével mit kezdeni amúgy sem tudó magyar gazdaságot – most hirtelen a visszájára fordul, s megvalósul. Ismerősöm meséli, hogy Románia „annyira jön föl”, hogy az Únióba való belépésük után, 2007. ja­nu­árjától több ezer magyar vállalkozó megy oda dolgozni, s befek­tet­ni, akkora ott a konjunktúra a mi dübörgésünkhöz képest…

Mi a teendő, ezek után?

A valóban szükséges teendőket talán a legcélszerűbb Orbán Viktor nézeteivel ép­pen ellentétesen megfogalmazni. Ugyanis neki, meg a Fi­­­desznek mindössze egyetlen problémája van: Gyurcsány Ferenc. Ha a miniszterelnököt elvinné az ördög, Viktor pár hónapos szak­értői idétlenkedés után beülne a hűlt helyére, jönne a navrancslé. Mármint nekünk a Navracsics, nekik meg a lé…

Nem; - a mi számunkra, akik nem csupán úniós jutalékban gon­dol­­kodunk, a komoly tennivalók akkortól kezdődnek, amikortól a Gyurcsány-ámokfutás végetér. Elsőként vissza kell vonnunk mind az összes népnyúzó, embertelen és agyament ál-törvényt, amelyek kizárólag a magyar nép tönkretételét szolgálják. Azokat a képtelen törvényeket, melyek – szemben a normális demokráciák szabá­lyo­zásával, amelyek csak a kereskedelmi értékesítési forgalmat és a tényleges jövedel­meket adóztatják, s nem vágják le az aranytojást tojó tyúkot – nem átallanak adó-és járulék­fizetési kötelezettséget kiróni a nincstelenekre, jövedelemnélküliekre, a kényszervállalko­zók fel sem vett mini­mál­bérének a fiktív duplájára, a házipénztár­ra, melyek nem átallanak az egészség és a nyugdíjbiztosításért 8-10-féle járulékot is fizettetni, nulla jövedelem után, melyek maga­sabb nyugdíjkorhatárt írnának elő az átlagos életkornál, s melyek nem adnak munkanélküli és egészségügyi ellátást a tönkrement, i­gazolványát visszaadott egyéni vállalkozónak, melyek baleseti és é­letmentő beavatkozásra korlátoznák a nincstelen-állástalan-haj­léktalanok or­­vosi ellátását, s így terrorrá aljasítják a demokráciát.

Melyek egyszerű adásvétel tárgyává degradálják a földet, a hazát.

Mindent előről kell kezdenünk.

S ehhez nem elég, ha kiakolbólítjuk a Fletó-gyereket – hamarosan elmegy az magától is, hisz a KISZ-en szocializált idegrendszer nem túl strapabíró, lásd még az öntelt vetélytársát is -, hanem ki kell ön­te­nünk a fürdővizet is, továbbá vadonatúj kádat kell vennünk.

Várjunk türelemmel; az idő nekünk dolgozik.

Vác, 2006. november 10.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Gépszabadság
Tóth Zoltán József: A Szent Korona eszme ma és holnap
Induló - Felhangzott a szó
Legfrissebb írások:
EXE GÉZA: AZ OFFSHORE DIPLOMAGYÁR
Nagypénteken a templom kárpitja középen ketté hasadt.
A kormányt nem ezek fogják megdönteni, ne aggódj!
Soros kutyái
Kassai Lajosról és Kassai lajostól
BG: Hová is fejlődünk?
Hol tartanak ma a magyar politikai pártok és azok képviselői?
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014