Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Mi a teendő?
2008.11.14, 13:05                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Ahogy lesz, úgy lesz, vagy inkább:

Mi a teendő?

Mondd, barátom, mi folyik itt?

Ami történik, az Magyarország globalizációja (újragyarmatosítása), kevert – hol langyos, hol forró; hol navrancsicsás-sárga, ámde leg­in­kább vérvö­rös - módszerekkel, hol orbánus ráolvasással, hol gu­mi­kar­táccsal, nomeg olasz és belga vízágyúkkal. Magyarország tu­datos, internacionalista tönkretétele minimum 1982-től, a politi­kai rend­­­­szer­től függetle­nül, a Nemzetközi Valutaalapba és a Világ­bankba történt belépte­tésünkkel kezdődött, az ország tervszerű és tudatos eladósításával, mely sötét és mélységesen aljas folyamat – svarc auf ve­isz - egy ket­tős útlevelű pénzelvtárs (vö.: pl. „Leu­mi”), és Medgyessy Péter (alias D-209) nevével fémjelezhető.

Magyarország alantas szándékú „röppályája” így ki volt találva és jelöl­ve már 1982-ben, de lehet, hogy már a hetvenes évek köze­pén is, vö.: a kőmíves Római Klub ajánlásával, miszerint Magyarorszá­gon „elég” 6-8 millió lakó.

A rendszerváltásunk nem történt meg, csak az ország nyakára egy a ko­rábbinál „plurálisabb”, összetettebb komprádor (világ-)elit ült; ugyanannak az atlanti-rózsadombi szövetségi kapitánynak, David Rockefellernek az „A” és „B” csa­pa­ta, nomeg az MDF és az SZDSZ, mely kettős fedésű szer­vezetek olyan ragadós, kátrányszerű katy­vasz, politikai rug-gyanta, amely a hamis érem két oldalát, a jobb és a bal oldalt (30 : 70) egymástól szét, illetve össze is tartja. Az egész disznóságot ezért „ügynök-rendszervál­tás­nak”, vagy „geng­sz­terváltásnak” is nevezzük. (Érdemes elolvasni e tárgyban Dr. Bo­gár László professzor „árnyalt megfogalmazásait”, aki egyáltalán nem jobbol­da­li szélsőséges, hanem a Világállam kialakulási, fejlő­dé­si folya­ma­ta­it, a globalizáció hatásait évek óta elemző fideszes-technokrata tudós ember, akinek a korábbi politikai államtitkári ki­­ruccanása, mai újabb írásai tükrében visszamenőleg csak hirte­len felindulásból elkövetett operatív akciónak tekinthető.)

Igen, Kedves Barátom!

Az általad említett politikai kontraszelekció ma mindennél erőseb­ben működik. Senki nem kaphat semmilyen vezetői be­osz­tást, aki nem áll, nem kötődik a két árgusul szembenálló oldal valamelyi­ké­hez, és pláne nem, aki szemben áll, vagy szem­be száll a globali­zá­cióval, illetve nem kritikátlan híve az EU-nak.

Miért nem lettünk 16 év alatt fejlett nyugati ország?

Mert pl. Szlovénia az lett. Az egy főre jutó GDP termelése némileg magasabb ugyan Magyarországénál, ámde az át­lagos reál-jöve­del­mi szint­je már két­szerese a miénknek. Mi lehet az oka ennek? Mi miért lettünk bedolgozó-bér­mun­kás, kamatrabszolga gyarmat?

Alapvető különbség, hogy a többi, velünk együtt belépő ország­nak nem, vagy alig volt államadóssága (Lengyelországot a ’70-es évek­ben egyszer már konszolidálták). Ami Magyarországot a gyarmati sorba döntötte, az a teljesíthetetlen és manipulált/fiktív adósság­szolgálat, melynek egyrészt nincs is valós alapja, másrészt leszív­ja az ország minden teljesítményét. Emiatt alakult ki a ma már elvi­selhetetlen mértékű ikerdeficit, és minden „megszorítási” csomag. Magyarország (piaci-üzleti) nemzeti tőkeértéke 1990-ben 100-120 milliárd USD-t ért, az ország külső adóssága 22 milliárd USD volt. Tizenhat év elteltével a még nemzeti tulajdonban lévő működő tő­ke össz­­­értéke alig 10-20 milliárd USD, az is jobbára csődportfolió. A ma­gyar nem­zetgazdaság összesített (bruttó, össznemzeti) adós­sá­ga – ami után a kamatokat fizetjük - pedig meghaladta a 140-150 milliárd USD-t, az ún. „tőke­adós­ság” nélkül. Ha még azt a tő­ke­­ér­téket is „adósságként” vesszük számba – hisz’ teljesen mind­egy, hogy a magyar munkavállalók által megtermelt pénzt, vagy új értéket kamat, vagy pro­fit formájában viszik ki külföldre tőlünk - , amely nálunk, de nem nekünk termeli a profitot, hanem a multik­nak, akkor a teljes „tartozás” több mint 200 milliárd USD-re rúg.

Hogyan, mi vezetett idáig?

Az a reform-kommunista elit, amelyik uralta és uralja, mind a mai napig a pénzügyi törvényalkotást, az adóü­gyeinket, a Pénzügymi­nisz­­té­riumot, a teljes állami költségvetést, az MNB-t és a kereske­del­mi bankokat, vagyis mind a fiskális, mind a monetáris pénz­­­ü­gye­­ket Magyarországon - amelynek egyik fő veze­tő­je volt, és egyik vezetője ma is Medgyessy Péter elvtárs –, mivel képte­len vál­ta­­ni: az ország gazdaságpolitikai irányítását ma is, változatlanul csak (1) mind újabb külföldi hitelek felvételével és elherdálásával, (2) a fiskális túlköltekezésből eredő krónikus fizetési mér­leg­hiány ellentételezését privatizációval, hitelfelvétellel, állam­kötvé­nyek kibocsátásával, a külföldi tő­ke mind újabb adó-és egyéb kedvezményekkel való becsalogatásá­val, (3) a fel­vett hi­­telek kamatainak ki­­fizeté­sét közvetlenül a lakosságra ter­helve, folytonosan növekvő, egyre újabb a­­dókkal és adó­jel­le­gű befizetési kötele­zett­sé­gek bevezetésével, (4) kizárólag a la­kosságot és bel­földi vál­lalkozásokat érintő restrikciós in­tézkedések foga­na­tosításával képzeli el. Magyarán: olyan, kép­te­len nemzet­gaz­da­sági modellt állít fel, amelynek a folyamatosan növekvő mű­ködési és fejlesztési deficitjét egyedül a beáramló kül­föl­di tőke fi­nan­szírozza, ám mivel az évente különböző jogcíme­ken (profit és kamat) kiáramló cash-flow (8-12 mrd USD) két-há­rom­szo­ro­san meghaladja a befektetésként beáramló tőke (4-6 mrd USD) összegét, a negatív finanszírozási különbözet tel­jes összegét arra a lakosságra terheli, amelyik egyébként a hitel­felvételekben abszolút „vétlen”, és a felvett hitelekből minden ha­zu­dozás ellenére egy árva fillért soha nem lát(ott)! Ez a modell jog­gal nevezhető „prekoncepciós-res­trikciós” gazdaságirányítási modellnek, mert arra a tart­ha­­­tatlan előfeltétele­zésre épül – ami a kádári (pénzügyi és politi­ka­i) diktatúra idejéből maradt ránk, mint „haladó hagyomány” -, hogy a magyar nemzet­­gazdaság úgyis kép­te­len önmagát eltartani, tehát egész működését a külföldi hitelek fi­nanszírozására és ezért „cserébe” a külföldi tőke szolgálatára kell örök időkre berendezni. Erre a hamis célrendszerre egész ideológi­át építettek fel: „az exportorientált nyitott gazdaság”, a folyamatos, 1982. óta tartó, soha meg nem szűnő forintleértékelés, a szándéko­san előidézett „cserearány-romlás” – vö.: 1989. óta a forint/dollár paritásarány mintegy 150 %-kal (!) romlott – ország-és nemzet­ron­tó, demoralizáló ideológiáját és gyakorlatát. Ez az idegenszívű, és i­degen pénztárcákat degeszre is tömő gondolat­me­net az egész ma­gyar népet debilnek, önfenntar­tás­ra eleve kép­telennek tekinti, és e­zért a priori kamatrabszolgaságra ítéli. Ameddig ezt az ön­fel­adó mo­dellt sikeresen kényszerítik Magyaror­szágra, a magyar nemzet­gaz­daságra, a magyar népre, addig soha semmiféle gazdas­á­gi (és politikai) kibontakozásra nincs remény.

Mennyit érnek a programok, tervek?

Időközben elkészültek a Gyurcsány-kormány által összeállított, és a biztos (Al-Múmia, Ammónia, Alumínia?) által állítólag elfogadott átfogó programok – az ún. „Konvergencia program”, az „Új Ma­gyar­ország Prog­ram” és a „Nemzeti Fejlesztési Terv”, melyek­től elvárható lenne, hogy perspektivikusan is rendezzék a magyar költségvetés problémáit, a gazdaságpolitika főbb céljait és konkrét módszereit, és az ország modernizációját. Ezek a nagyformátumú programok letölthetők az internetről, és igen tanulságos elolvasni a­zokat. Avatott szemmel afféle nagyléptékű, ámde kisstílű has­ba­a­kasz­tásnak tekinthetők; a pénzügyi főtirpák lázas, elvetélt öniga­zo­ló kísérleteinek, melyek főként az időnyerést szolgálják, hát­ha be­veszi a blöfföket az Únió semmivel sem képzettebb pénzügyi ap­pa­rátusa, és akkor megint csak nyertek 2 évet… Nos, mennyit is ér­­nek ezek a tervek? Amennyit megvalósítanak belőlük. A re­­form­nak kikiáltott pénzbegyűjtés nem fog sikerülni; az eladósodás még tovább folytatódik, a költségvetés hiánya tovább nő, a maastrichti kritériumoktól 2 év múlva még távolabb leszünk, mint ma, a pá­lyá­zati összegek jelentős hányadát megvonják tőlünk, az eurót ki tudja mikor – soha napján, kiskedden - fogjuk bevezetni. Ennek az oka, hogy ameddig a forint a hivatalos fizetőeszközünk, addig a magyar politikai és pénzügyi lobby nagyobb hányadában fölözheti le a magyar teljesítmények mesterségesen előidézett és fenntartott cserearány-romlását, de ha már az euró-övezetbe beléptünk: a haszon teljes egészében külföldre vándorol, mint „inflációs árkülönbözet”, tehát akkortól az inflációs adószedésnek vége.

Mi veze­thetett oda, hogy az elmúlt 16 év alatt Magyarország nem­csak az Ú­nió átlagához képest maradt le, de elmaradt immár a leg­újabb be­lépő országok kondícióitól is, mi több, a saját lehetősé­geitől leginkább, hisz’ hiába teljesít a gazdaság állítólag egyre job­ban, az állam egyre többet pazarol el, a költségvetés hiánya és ve­le az államadós­ság egy­re nő – az Únió által előírt maastrichti kri­té­riumok egyikét sem tudjuk teljesíteni -, az életszínvonal, az élet­mi­nő­ség pedig alig éri el az 1969-es szintet.

Antall vajon komolyan gondolta?

A társadalmi tulajdon (TT) jogilag a magyar nép kollektív tulajdo­nát jelentette. Az ötéves tervtörvények a TT folyamatos, dinami­kus fejlesztését írták elő, rendkívül magas, mi több, a fejlett tőkés világ­ban ismeretlen mértékű, 25-30 %-os felhalmo­zási rátával. (Ez azt jelenti, hogy a nemzeti jövedelem - ami nagy­já­ból a mai GNP mu­tatónak felel meg – 25-30 %-át fordítottuk be­ruházásra, évtize­de­ken keresztül.) A lakossággal megetették, hogy amiatt kell elfo­gadniuk évtizedeken keresztül a nyugat-európai é­letszínvonal tört há­nyadát, kb. 10 %-át, hogy dinamikus fejlesz­téssel „minél előbb utolérjük” a fejlett nyugatot. Magyarán: a nép a boldogabb, gazda­gabb jövőért vállalta az óriási anyagi áldo­zatot. Majd azután, ami­kor 1990-ben megtörtént az ún. rendszerváltás - a választásokon győz­tes MDF „rendszerváltó Antall-kormánya” min­den országgyű­lé­si külön felhatalmazás, tehát speciális legitimáció nélkül, egyet­len toll­vonással „ál­­la­mosította” a társadalmi tulajdont, majd azzal az ostoba-hamis jelszóval, hogy a bevételből fogja kifizetni az örö­költ kommunista államadósságot (22 milliárd USD), pánikszerűen s minden átfogó koncepció nélkül hozzákezdett „az állami vagyon” kampányszerű privatizációjához. Ez a lépés abszolút alkotmány­el­lenes volt, hisz’ a rendszerváltás kormánya önkényesen sajátí­tot­­ta ki a teljes társadalmi tulajdont, a nép vagyonát, hogy legott elad­hassa. A privatizációs törvény nélkül elkezdett privatizá­ció semmi­lyen mértékben nem igazolta az előre kigondolt, illegitim tervet. (1) Az állami bevétel messze elmaradt a várttól, a nem­zeti tőke­érték mind­­össze 10 %-át sikerült privatizációs bevételként realizálni. (2) A bevételből nemhogy nem sikerült a szintén illegitim módon átvál­lalt államadósságot rendezni, de nagyjából a „csepp a tengerbe” szind­­­róma tipikus esete következett be. Hiába meregették a priva­ti­zációs bevételek cseppjeivel a tengernyi adósságot; meg sem lát­szott az „erőfeszítés”: a nemzetgazdaság teljes bruttó adóssága ma 7-8-szor annyi, mint 1990-ben volt, értékesíthető vagyonunk pe­dig már nincs. Mert miután a teljes nemzeti műkö­dő tőkét „a ma­gukévá tették”, és nagyjából mind, a fel­vett hitelekkel együtt el is kó­tyavetyélték - felszámolták a kele­ti piacokat, megszüntettek 1,5 mil­lió munkahelyet: leszállították az életszínvonalat az 1989-es szint 60 %-ára, az inflációt felpör­get­­­ték 28-35 %-ra, és most már ott tartunk, hogy a társadalom­biz­­tosítást, az állampolgárok ingye­nes egészség­biztosítását – mely a Ká­dár-rendszerben még alanyi jogon, térítésmentesen járt mindenkinek, pedig akkor teljes létbiz­tonság is volt, mindenkinek volt munkahelye és rendszeres jöve­del­me – is fel akarják számolni, „a magántőke bevonása” koholt jog­címén; pontosabban teszik ezt is „a szent ma­gántőke” érde­ké­ben, amelyről már a TT privatizációja kapcsán is lát­hattuk, hogy rendszerváltóinknak fontosabb volt, mint a nemzet, a nép elemi ér­deke.

Felzárkóztatási alapok – kiknek, miből?

Nincsenek, nem is képezhetők – nincs miből – olyan „alapok”, ­me­­lyeket a lecsúszott tömegek (3-5 millió koldus) felemelésére lehet­ne fordítani. Jól mutatja, hogy a teljes egészében verseny­re orien­tált-ítélt tár­sadalomban még a cigány rétegek, térségek felemelésé­re sincsen komoly lehetőség, pedig ezt a célt még az Únió is tucat­­nyi csatornán finanszírozza, szinte egész „iparágnyi” közvetítő há­lózat települt a romák segélyezésére; mégsem sikerült felmutat­ha­tó eredmé­nye­ket elérni, hisz’ jó, ha a „felzárkóztatás” eléri a pusz­ta élet-és egészségmegőrzés, tehát a változatlan szinten vegetálta­tás nemes, humánus célját. Lehetséges bár, hogy az Únió „kohé­ziós alapjaiból" sikerül majd némileg felzárkóztatnunk infrastruk­túránkat a nyugat-európai átlaghoz, de tudnunk kell, hogy mind­ezek a fejlesztések elsősorban azt a célt szolgálják, hogy az úniós és egyéb illetőségű befektetők nálunk is otthon érezzék magukat, va­lamint, hogy a kormányközeli lobbyk minél nagyobb szeletet ha­síthassanak ki maguknak az úniós tortából. Tömören kifejezve: az egész „Felzárkóztatási Program” egy monumentális blöff: sok millió tonna beton – és nagyjából semmi emberség. A magyar nép­nek megsemmisítették, ellopták a múltját, „megetették vele” a jö­vő­jét; most pedig jelen-időben kivégzik, kinyúvasztják s eltemetik.

Mi a „kettősveszteség” és annak valódi oka?

A Nyugathoz viszonyított „kettősveszteség”, a növekvő abszolút és relatív elmaradásunk (az állami restrikció, a nemzetgazdaság mes­tersé­­ges lefojtása, a korrupció, a rabló privatizáció, a sok évtize­des kizsákmányolás konzerválása, a tőkeerős nemzeti vállalkozá­sok hiánya, a nemzetközi összehasonlításban példátlan mértékű adóztatás, stb. miatt „úgymond” nem vagyunk versenyképesek, másrészt az állami működés dilettantizmusa és szűklátókörű lob­by-érdekelt­sége folytán a saját lehetőségeinktől is egyre inkább el­ma­radunk) elsődleges oka a magyar nemzetállam – és most­már a vállalatok és a lakosság! – eladósítása, eladósodott­sága, az adósságállományunk kezelhetetlen nagysága, a ka­mat­­szolgá­­­lat teljesíthetetlen összegszerűsége, mértéke. Ma már az ál­lami költségvetés 40-45 %-a kamat-és adósságszolgálat­ként páro­log el a semmibe; pl. a teljes befizetett személyi jövede­lem­adónk ka­matfizetésre megy el. Az már egy másik probléma, hogy ami pénzt a költségvetésből egyébként fejlesztésre (saját erő biztosítására) lehetne fordítani, az is a különböző párt-lobbyk „ér­de­keltségeinek” feneketlen gyomrában tű­nik el (lásd pl.: autópá­lya-építés költségei – 70 : 30, copyright by Ibolya David), a mér­he­tetlen és követhetetlen politikai-állami korrupció következté­ben.

Miért nincs nemzeti/polgári középréteg?

Nem termelődhetett, nem nőhetett ki a stabil magyar nemzeti pol­gári középréteg, mert a kis-és közepes méretű vállalkozások 16 é­ve is a fe­ke­tegazdaság perifériáján és/vagy a tönkremenés szélén vegetál­nak. Sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a me­zőgazda­ság, sem a szolgáltatások vagy a bankszektor területén nem ala­kul­hattak ki a fejlett nyugati, és ma már a leggazdagabb, dinami­ku­san fejlődő ke­leti országokra is annyira jellemző, virágzó nem­ze­ti közép-válla­latok, mert a magyar ál­lam minden politikai erejé­vel és pénz­ügyi (adókedvezmények) tá­mogatásá­val csak és ki­záró­lag a multinacionális mamut-cégek be­települését, befektetéseit fa­vo­ri­zál­ta és favorizálja egyre inkább, a mai napig. A magyar állam - sajátos mó­don a pártállástól függetlenül! – megőrizte a rendszer­vál­tás előtti vállalkozás-ellenességét, hisz’ Ma­gyar­or­szá­gon 1990. u­tán sem szűnt meg a reform-kommunista bankárok és kontra­szelektált kisstílű, rövidlátó könyvelőik pénzügyi rém­uralma. Döb­benetes, hogy nyílt multinacionalizmusa folytán a ma­gyar állam lé­nyegében folyamatosan maga alatt is vágja a fát, hiszen az álta­la agyontámogatott multik minden legális és illegális eszközzel az adó-és járulékbefizetési kötelezettségek elkerülésére, a hivatalo­san foglalkoztatott állományi létszámok leszorítására, eltitkolá­sá­ra tö­rek­­ednek, miközben a foglalkoztatott munkaerő létszámará­nyánál, a GDP-ben jóval ala­cso­nyabb ré­­szese­déssel bíró nem­zeti kis-és középvállalkozások nem képesek fej­lesz­teni, beruházni, új munkahelyeket létrehozni, mert örökölt tő­keszegénységüket folya­ma­tosan súlyosbítják az állam egyre újabb megszorító intézke­dé­se­i, melyek 16 éve is csak a forrás-és jövedelemszűkítést célozzák.

Mindezek logikus következményeként Magyarországon egy szoci­á­li­san telje­sen érzéketlen, a multinacionális érdekeket kritikátlanul és gátlástalanul (jutalékért) ki­szolgáló, nemzetietlen, önfelszá­mo­­ló állami/multinacionális monopol-vadkapi­ta­lizmus alakult ki.

Teljesíthetők-e az úniós elvárások?

Emlékezzünk: valamikor egyszer Orbán Viktor, minden magyarok szakrális/­képzetes vajdája azt találta mondani, hogy: „Brüsszel nem Moszkva.” Tévedett – sokkal rosszabb. Tudomásom/­emlé­ke­zetem sze­rint a 45 éves ideiglenes szovjet megszállás, de pláne a Ká­dár-rendszer idején egyszer sem volt példa arra, hogy spontán i­de­jött vol­na Moszkvából Iván Ivanovics Ivanov, szovjet biztos, és la­zán kö­zölte volna Rákosival, vagy Kádárral, hogy fel kell számol­ni az in­­gyenes társadalombiztosítást, vagy netán, hogy mennyivel kell csök­­ken­teni a nyugdíjakat. Sőt, ellenkezőleg: hagyták, hogy mi legyünk a legvidámabb barakk, békés évtizedeken keresztül. A Brüsszelből láthatólag dróton rángatott Gyurcsány-bábkormány a­zon­ban reg­ná­lá­sa kezdete óta még egyetlen csendes hónapot se adott a magyar népnek. Ekkora vakmerőségre azelőtt/eddig soha egyetlen „biztos”, és egyetlen gyarmati bábkormány sem ragad­tat­ta magát. Teljesen indifferens, hogy minek hívjuk – a Konver­gen­cia Program egy brüsszeli diktátum, még akkor is, ha az ország „saját” miniszterelnöke teszi a nép nyakára a kést vagy a kötelet, s nem személyesen egy brüsszeli biztos. A műveltetésnek Wim van Welzen és Günther Verheugen óta megvannak a modern eszközei, módszerei, hagyományai. Ugyanakkor Magyarország egyrészt kép­te­len arra, hogy „az úniós elvárásokat” végrehajtsa; az ún. maas­trichti követelmények teljesítése, az euró bevezetése a mintegy 16-18 évnyi (nagyrészt szociál-liberális) sza­bad­rablás – a szükséges­sel éppen ellentétes irányba „haladtunk”, vagyis visszafelé fejlőd­tünk! - után több fényévnyi távolságba tolódott. Másrészt „az úni­ós elvárások teljesítése” - elsősorban az Úniónak jó, nem nekünk. Drábik János a legújabb globális pénzügyi tanulmányában (lásd: a vi­lághálón) számsze­rűen kimutatta, hogy az úniós belépés ha­zánknak eddig mintegy 800 milliárd forintjába került, a „nyertes pályázatok” támogatásai révén pedig a legjobb esetben is csak en­nek az összegnek kb. a felét kaphatjuk vissza. Mellesleg: „Az Úni­ón kívül is van élet.” Ezt is a szakrális herceg mondta egyszer…

Noch dazu: a Gyurcsány-kormánynak Alemánia úr által „elfo­ga­dott” (?) „Konvergencia program”-ja valójában egy szómágia szülte hasba­akasztás, afféle időnyerésre játszó „divergencia-program”. A prog­ram egyrészt teljesíthetetlen. Másrészt, ha netán teljesülne is, ak­kor sem alkalmas a maastrichti követelmények abszolválására; az ország gazdasági és morális leromlása, eladósodása, leszaka­dá­sa tovább, s egyre meredekebben foly­­tatódik. Egyébként is, ez az egész politikai követelményrendszer egy fából vaskarika. Feje te­te­jére állí­tott, a valóságot megerőszakolni akaró, agyonpolitizált bi­ro­dalmi osztozkodás, voluntarista úniós bizottságokkal, bizto­sok­kal és miniszterelnökökkel. Az összefüggés ugyanis valójában ép­pen fordított. Nem attól válik/válna Magyarország gazdasági­lag alkalmassá az euró bevezetésére, ha teljesíti a teljesen önkényesen ráerőszakolt maastrichti kritériumokat, hanem attól válna alkalmassá a tagságra, attól „gyógyulna meg”, ha minél előbb bevezetné az eurót, vagyis csatlakozna az eu­ró-övezethez. Az egységes pénz ugyanis rövid idő alatt egysé­ges pénzviszonyokat kény­szerítene ki, ez ilyen egyszerű. A háttérben lázas lobby-tevékenység folyik, amelynek lényege a ma­gyar profit újrafelosztása, ami pedig hatalmi kérdés. Harmadsor­ban: ha ez a teljesíthetetlen program ténylegesen mégis megvaló­sul, az Magyarország felszámolásával lenne egyenlő.

Miért nincs komplex társadalomfejlesztési programunk?

Annak, hogy a mai szánalmasan kilátástalan politikai és gazda­sá­gi (költségvetési) körülményeink között bármilyen „konvergencia terv” csak írott malaszt le­het, a legfőbb oka, hogy Magyarország­nak nincsen saját nem­­­zeti tulajdonú tőkéje, mely az ország­nak (s nem a külföldnek) termelné a profitot, amely egyrészt az adósságszolgálat, más­részt a saját fejlesztési hozzájáru­lás forrása lehetne. Ameddig nincsen saját nemzeti iparunk, ke­reskedelmünk, mezőgazdasá­gunk (mert nemsokára már az sem lesz, illetve már nincs is!), va­gyis saját célra fordítható profitot ter­melő nemzeti gazdaságunk, ad­dig minden erőfeszítésünk csak a mul­tikat és az EU-t gazdagít­ja, az eladósodásunk és a kamat­szol­gálatunk pedig csak növekedni fog. Ez pedig nem közeledési, ha­nem távolodási – „divergencia” - program. Nemcsak az Úniótól, de minden józan megfontolástól, sőt, mindentől, ami a számunkra a pusz­tulással szemben az életet jelentheti. Nö­vekvő hitelfelvételből, fokozódó eladósodásból nem lehet semmihez sem „konvergálni”; ez színtisz­ta fantaz­ma­gória – kemé­nyebben fogalmazva agyrém.

Miért vállaltuk át ’90-ben a kommunista államadósságot?

Antallt állítólag – SZDSZ-es körök közvetítésével – megfenyegették a multi bankárok, hogy amennyiben nem fizeti tovább rendesen az adósságszolgálatot, akkor a bankok megvonják Magyarország­tól a további – kamatáthidaló – hitelek nyújtását is. Schamschula György – a későbbi közlekedési és hírközlési miniszter – akkori­ban Antall József személyes gazdasági tanácsadója volt. A Demok­ratában írt cikkében (1997.) Schamschula – mint legendát – cá­fol­ja ezt az állítást, és kimondja: Antallt senki nem fenyegette meg, te­hát önmagától döntött úgy, hogy nem kérjük a hitelek átüte­me­zé­sét, annak ellenére, hogy maga Soros György is az átütemezés ké­relmezését javasolta a miniszterelnöknek. (Úgy tűnik: az illegi­tim kommunista adósság-örökségnek a nép megkérdezése nélküli átvállalásáért, és vele az egész esztelenül füstbement kampány­sze­­rű privatizációért – nincs mese - minden visszamenőleges fele­lős­ség boldogult Antall Józsefet terheli.) Emlé­kezzünk: a ’70-es é­vekben a lengyel gaz­daság padlóra került, és a kérelme alapján átütemezték, illetve részben el is engedték az állam­adósságát – má­ra már „túl vannak az egész procedúrán”, és sokkal dinami­ku­sabban fejlődnek, mint „az eminens” kamatfizető, a most padlóra kerülő Magyarország. Nem szólva a követendő argentin példáról…

Mire volt jó az áldozat?

A végeredmény: mindenünket önként és dalolva feláldoztuk a ne­mes cél, az úniós belépés hatalmi oltárán. Az Únió most meg épp’ kiszúrja a szemünket „a 0,59 %-kal”, de azzal is csak oly’ konst­rukcióban, hogy előbb le kellett mondanunk az állami ÁFA-be­vétel és a vámok jelentős hányadáról, az előre beígért agrár-támogatások egy részéről, a magyar termőföldről, be kellett fizetnünk cca. 800 milliárd forintot előre, hogy a felét majd vissza­kaphassuk, de azt is csak akkor, ha letesszük a köte­le­ző saját fejlesztési hányadot a végletekig eladósodott álla­mi költségvetésünk terhére, és ha a pályázatainkat és majd a számláinkat az Únió kegyeskedik befogadni – kollaudálni és átutalni. Arról nem is szólva, hogy mivel a fejlesztési jogcímek in­­nentől kötelezőek, lehet, lesz egy csomó autópályánk, de mil­lió­számra éhezni, nélkülözni fogunk?! Miközben az Alumínium urak megleckéztetnek bennünket, mert nem jól viselkedtünk…

Merre tart az Európai Únió?

Nem elég, hogy az EU kirekesztette az alkotmányából a keresztény gyökerekre vonatkozó utalást, már az egykor még kö­vetendőnek tűnt szociáldemokrata modellek is kezdenek meginog­ni, úgy tű­nik: a svédek és a németek már lemondtak a „Böl­csek” – Bil­derberg politikai és pénzügyi tanácsadói, amint például a dán Ras­mussen Gyurcsány „mentális, felettes énje” - által is fi­nanszíroz­ha­tat­lan­nak minősített szociális pi­ac­gaz­da­ság meg­va­lósítá­sáról, fenntarthatóságáról; mi több, immár a ko­ráb­bi szo­ciális-egészségügyi vívmányaikat is a csőd, a foko­za­tos vissza­vo­nás, a leépítés fenyegeti, akárcsak minálunk. W. Bush pedig a minap (megint) arról kesereg, hogy 41 mil­lió a­me­rikai állampolgár még mindig nem fizet társadalombiztosítási járu­lé­kot, és ez tarthatatlan - nem furcsa? Tán’ csak nem egy globális tő­ről fa­kadnak ezek a nemes reform-törekvések? Gyurcsány meg a Kóka(dt) – je­lenidős múltidejű alak - épp’ csak most kezd ben­nünket a kollektív ő­rületbe hajszolni, versenyeztetni; tehát „a haj­sza” fo­ko­zódik. De mi a hajsza valós célja? Valakiknek a profitja…

Mit hozhat az EU újabb bővítése?

Felemás következményekkel jár majd Magyaror­szág tekintetében. Egyrészt „bebetonozza” mai provinciális-perifériális helyzetünket – másrészt a „felhígítás” újabb potenciális forrásokat fog elvonni tő­lünk, tekintve, hogy az Únió támogatási lehetőségei, forrásai még tovább szűkülnek. Egyébként: furcsa, fordított helyzetek, történé­sek várhatók. A vadászból üldözött lesz, és vice versa, éjjeli őrök fognak nappal meghalni, és gyakran látunk majd varjút is, karón. S természetesen továbbra is a nyúl viszi majd a puskát, amint azt a sok évtizedes kontraszelekció révén már megszokhattuk. A rég­múlt kovácslacis meg kispéteres fenyegetés – mármint hogy a mi­nimálbér Fidesz általi felemelése miatt 23 millió román fogja 1-2 e­zer forintos napi fekete bérért ellepni a saját munkanélküliségével mit kezdeni amúgy sem tudó magyar gazdaságot – most hirtelen a visszájára fordul, s megvalósul. Ismerősöm meséli, hogy Románia „annyira jön föl”, hogy az Únióba való belépésük után, 2007. ja­nu­árjától több ezer magyar vállalkozó megy oda dolgozni, s befek­tet­ni, akkora ott a konjunktúra a mi dübörgésünkhöz képest…

Mi a teendő, ezek után?

A valóban szükséges teendőket talán a legcélszerűbb Orbán Viktor nézeteivel ép­pen ellentétesen megfogalmazni. Ugyanis neki, meg a Fi­­­desznek mindössze egyetlen problémája van: Gyurcsány Ferenc. Ha a miniszterelnököt elvinné az ördög, Viktor pár hónapos szak­értői idétlenkedés után beülne a hűlt helyére, jönne a navrancslé. Mármint nekünk a Navracsics, nekik meg a lé…

Nem; - a mi számunkra, akik nem csupán úniós jutalékban gon­dol­­kodunk, a komoly tennivalók akkortól kezdődnek, amikortól a Gyurcsány-ámokfutás végetér. Elsőként vissza kell vonnunk mind az összes népnyúzó, embertelen és agyament ál-törvényt, amelyek kizárólag a magyar nép tönkretételét szolgálják. Azokat a képtelen törvényeket, melyek – szemben a normális demokráciák szabá­lyo­zásával, amelyek csak a kereskedelmi értékesítési forgalmat és a tényleges jövedel­meket adóztatják, s nem vágják le az aranytojást tojó tyúkot – nem átallanak adó-és járulék­fizetési kötelezettséget kiróni a nincstelenekre, jövedelemnélküliekre, a kényszervállalko­zók fel sem vett mini­mál­bérének a fiktív duplájára, a házipénztár­ra, melyek nem átallanak az egészség és a nyugdíjbiztosításért 8-10-féle járulékot is fizettetni, nulla jövedelem után, melyek maga­sabb nyugdíjkorhatárt írnának elő az átlagos életkornál, s melyek nem adnak munkanélküli és egészségügyi ellátást a tönkrement, i­gazolványát visszaadott egyéni vállalkozónak, melyek baleseti és é­letmentő beavatkozásra korlátoznák a nincstelen-állástalan-haj­léktalanok or­­vosi ellátását, s így terrorrá aljasítják a demokráciát.

Melyek egyszerű adásvétel tárgyává degradálják a földet, a hazát.

Mindent előről kell kezdenünk.

S ehhez nem elég, ha kiakolbólítjuk a Fletó-gyereket – hamarosan elmegy az magától is, hisz a KISZ-en szocializált idegrendszer nem túl strapabíró, lásd még az öntelt vetélytársát is -, hanem ki kell ön­te­nünk a fürdővizet is, továbbá vadonatúj kádat kell vennünk.

Várjunk türelemmel; az idő nekünk dolgozik.

Vác, 2006. november 10.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Hiszek egy
East: Zúgó szél (eredeti verzió 1989)
Hetedik ecloga
Legfrissebb írások:
2017-09-12 Nyílt levél a gyűlölködő románoknak
Meghívó: Országos Kisgazda Egységesítő Küldöttgyűlésre
Egy korábbi iszlám invázióról Példa a magyar történelemből
BG/Geri: Hogyan kell ellökni a kinyújtott kezet....
AHOGY A FIA LÁTTA BARTÓKOT
FELHÍVÁS a 2017-es MAGYAR SZER résztvevőihez
Emlékeztető: Mit jelent augusztus 15. és 20. a történelmünkben
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014