Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
2008.11.15, 09:01                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Sándor András, a szabadgondolkodó

emlékezés az íróra, esszékben

Vác, 2005. január

Szinopszis

Sándor András - ha csak rövid ideig is - atyai jóbarátom volt.

Meghalt 1997-ben, Egerben, - 74 éves korában.

Másfél éves barátságunk története amilyen egyszerű, olyan romantikus.

A rendszerváltást (1990.) közvetlenül megelőzően főleg a KAPU-t és a HITEL-t olvastam; azután többnyire jobboldali heti- és napilapokat - Demokrata, Magyar Fórum, Pestmegyei Hírlap, Új Magyarország, Új Idők, stb. -, amelyek segítettek megértenem: mi történik a nagypolitikában. A sok jó író között (már 1996. után) feltűnt nekem egy, akinek egyedülállóan vitriolos stílusa, objektív lényeglátása, könyörtelen, de igazságos, különleges ítélőképessége, publicisztikáinak bátor őszintesége mélyen megragadott.

Egy időponttól kezdve már módszeresen kerestem, direkt vártam újabb és újabb írásait, mert egy sem volt közöttük, mely unalmas, kisszerű, hétköznapi, nehezen érthető vagy hazug lett volna: valamennyi az aktuális probléma kellős közepébe talált. Mérhetetlenül csodáltam az ismeretlen embert tudásáért és bölcsességéért.

Sándor András állandó író volt a Pestmegyei Hírlapban és az Új Időkben.

Egy különösen gondolatébresztő cikkét követően tollat ragadtam, és levelet írtam neki, ismeretlenül, a kiadó lap szerkesztőségébe címezve. Már nem is reméltem, hogy válaszol - közel 4 hét telt már el -, amikor megjött a levele.

Gyorsan összebarátkoztunk.

Másfél éves levelezésünk tulajdonképp egy kétoldalú, “esszészerű”, folyamatos, élő politikai eszmefuttatás, melyben az aktuális fejleményeket vitattuk/tárgyaltuk meg. Elképesztően mély, pontos, bölcs történelemismerete, eligazodása az ókori kultúrákban, rendkívül sokoldalú probléma-megközelítése külön tanulmány volt!

Közel egész kötetnyi terjedelmű levélváltásunk tartalma az ókori Rómától ‘56-ig, Mátyástól a rendszerváltásig, Rákositól Kádáron át egészen az Orbán-Torgyán, napi kérdéskörig ível. Ez szinte olyan, mintha a nyomtatásban megjelent könyvei mellett egy külön, exkluzív, mindmáig kiadatlan, sajátosan közvetlen hangvételű, “szamizdat”-kötettel is rendelkeznék: a személyes részvétel különös élményével, egy különlegesen érdekes, írásos párbeszéd formájában...

Sándor András író a számomra nagyon szerencsétlenül, túl korán hunyt el, egy kezdődő nagy barátság szinte legelején, amikor még csak épp sejteni kezdtem, hogy a személye mennyire meghatározó lehet (lesz) a további életem minden vonatkozásában.

Ugyanakkor “reám hagyta” az önéletrajzát! Az egyik levelemben külön kértem, hogy tiszteljen meg vele, amit habozás nélkül meg is tett: elküldte nekem levélben a 20 gépelt oldalas részletes önéletrajzát, melyet addig sehol nem publikált...

Sándor András (az ökológus) - öt-hat másik nyelv mellett - tökéletesen beszélt, olvasott és írt olaszul is. Egyik turista-útján ismerkedett meg Gilberto La Scala nevű olasz barátjával, aki a “Cappelle Vaticane” szólistája, maestroja, szintén jeles ökológus, - akárcsak Sándor András, aki haláláig a Bükki Nemzeti Park híres szakértője, tanácsadója volt, amiről közismert szakkönyve is tanúskodik.

Kiterjedt levelezést folytattak egymással, amelyet András halála után signore La Scala elküldött nekem, s amellyel - mint még kiadatlannal - szintén rendelkezem.

A legrejtélyesebb azonban Sándor Andrásnak külön a számomra írott útmutatása, amolyan személyes “szellemi végrendelete”, ami nem több egy piciny gyűrött és kimosott cetlinél, melyet utolsó közös bükki kirándulásunk alkalmával nyomott a kezembe és én eltettem a nadrágom zsebébe, hogy onnan - kimosás után, de még jól olvashatóan! - hónapokkal András halála után kerüljön újra elő, még éppen idejében...

A cédulán az állt, hogy mielőbb (?) keressem meg Vass Csaba szociológust, és olvassam el “A globalizációs világrendszer-váltás és létmódváltás”, a Valóság folyóiratban megjelent esszéjét.

Megtörtént! Sándor András így még a halála után is gondoskodott rólam.

A szellemi öröksége tisztító megaláztatásokat, megtisztelő szenvedéseket hozott.

Amolyan kitaszított ‘rendbéli’ kóborlovaggá tett a hozzá való hűségem!

Mert ki is volt valójában Sándor András?

Ebben a könyvben összefoglalom azt a rengeteget - egyesek számára bizonyos értelemben túl sokat! -, amit róla tudok. Valóban! Sándor András tényleg túl sok volt; - szinte fel sem lehet sorolni hiánytalanul valamennyi elkötelezett, hűséges kötődését mindazokhoz az ügyekhez, amelyek iránt személyes felelősséget érzett és vállalt.

Eredeti végzettségére s ‘szakmájára’ nézve történész és ókori nyelvész (classica filológus) volt; ebből eredően kimerítően ismerte a görög, a római (és az ezeket megelőző) ókori társadalmak nyelvét, politikai, gazdasági berendezkedését, mely ismereteiből gyakran - ha csak tehette! - merített analógiákat az újkori (globális és magyar) történések áttekintéséhez, könnyebb megértéséhez.

Református erdélyi polgárcsaládból származott, édesapja ügyvéd volt: egy nagy-tudású “clochard”, ahogyan ő elnevezte. Fiatal diplomásként újságíró, népi író, népművelő lett. A pályakezdése egybeesett a II. világháborút követő kommunista hatalomátvétellel. Tekintettel baloldali (népi) vonzódására, valamint korai, erős politikai érdeklődésére: belépett a Kommunista Pártba.

Sándor András az életének ezt a korszakát “úgy magyarázta meg” nekem, hogy: “Nem az a fontos, hogy hol van az ember, hanem az, hogy mindig becsülettel tegye a kötelességét, és a válaszutaknál mindig helyesen döntsön, tudja, merre kell mennie.”

Életrajzának bevallottan tudatos fő motívuma szerint: “hagyta magát vezettetni a sorsa, a Gondviselés által”, és mindig felvállalta a személyére szabott feladatot, s beteljesítette azt.

Egészen közel került Rákosi Mátyáshoz; - annyira, hogy szinte közvetlen tanács-adói köréhez tartozott. Azután amikor Rákosi öntörvényű diktátorrá vált, Sándor András elkezdte hevesen bírálni, amit ő építő kritikának szánt, ámde Rákosi nem annak vette.

Andrást először “száműzték” Dunaújvárosba, majd kizárták a Pártból és az Író-szövetségből is. Látta, hogy az ország a forradalom felé sodródik; de Rákosi és környezete nem fogadta meg intelmeit. Tagja lett a híres “Petőfi Kör”-nek, amely intellektuális (reformkommunista?) társaság nem kifejezetten a forradalom meg-szervezését tűzte ki fő céljául, sokkal inkább korszerűsíteni akarták a szocialista rendszert. Amikor azután kitört a forradalom, - Sándor András forradalmárként Nagy Imre tanácsadója lett, akit érdekes, ellentmondásos személyiségként írt le. Nem vezetői alkat volt - írta a levelében -, aki két tűz, a népiek és a liberálisok befolyása között őrlődött.

Sándor András életében legnagyobb ellenfelének a liberális Vásárhelyi Miklóst (pár éve hunyt el, haláláig a Soros-alapítvány magyarországi elnöke volt) tartotta. Nagy Imre miniszterelnököt a Párt liberálisai elárulták, András azonban sohasem. Az 1956-os forradalom leverése után Andrásban minden összeomlott...

Mint forradalmárnak, menekülnie kellett! Kádár János mintegy ‘vérdíjat tűzött ki a fejére’: “A tigrist le kell lőni!” - mondta ki a verdiktet, személy szerint Sándor Andrásra vonatkoztatva. Barátai javasolták neki, szökjön ki külföldre (elintézték volna), de András nem ment; - inkább itt maradt, a hazájában...

Letartóztatták, és 8 év fegyházra ítélték, amiből 3 évet ült le, Vácott.

Az 1960-as években a Szerzői Jogvédő Hivatalban szerkesztő-műfordítóként, a magyar szellem szolgálatában dolgozott.

Az 1970-es években az Egri Dohánygyár igazgatójának gazdasági tanácsadója volt, egészen nyugdíjba vonulásáig.

Ereje teljében úgy döntött, hogy a politikai rendszerváltásban is részt kell vennie; író-gondolkodóként, tanácsadóként - minden lehetséges módon.

Alapító tagja lett - több, volt népi író társával együtt - az MDF-nek, amelyből az SZDSZ-szel kötött paktum után azonnal kilépett.

Egészen 1997. novemberében bekövetkezett haláláig a tanácsadója volt Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének; igyekezett megakadályozni a Szövetségben a liberális szellemiség térhódítását.

Amikor 1994-ben az MSZP megnyerte az országgyűlési képviselő-választásokat; Sándor András személyesen felkereste Horn Gyulát, hogy lebeszélje az SZDSZ-szel tervezett koalíciós szerződéskötésről. Hiába...

Haláláig az Új Idők vezető publicistájaként írt.

Szerkesztőként részt vett egy “szamizdat-magánlevél” - a “Kedves Barátom!” - megírásában és szerkesztésében. Íróként is a liberalizmus politikai túlsúlya ellen küzdött. Rendkívüli módon érdekelte az 1998-as választások várható eredménye; levelezésünkben is részletesen elemzi “a várható” Orbán-Torgyán megegyezést. Ebből kiderül Sándor András “előrelátó nézeteinek” fejlődése is; - eleinte még (‘a Soros-indulás’ miatt) elvetette Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltségét, 1997-ben azonban fokozatosan felismerte és el is fogadta a majdan bekövetkező jövőt, amit sajnos már nem érhetett meg. Minden újat kész volt befogadni!

Sándor András életművében a több ezer publicisztika mellett számtalan fordítás és műfordítás is szerepel, és három könyv: “Kicsoda legyen irgalmas nekünk?” (tanulmánykötet), “Bükk-monográfia” (ökológiai szakkönyv) és “A történelem elmezavara” (látleletek, 1987-1996.).

Sándor András feleségével magányosan élt Egerben; írt, érvelt, politizált - “nem fogta be pörös száját”! - egészen haláláig. A Bükköt járta, védte a természetet; - Budapestre csak szerkesztőségi összejövetelekre, vagy könyvét dedikálni jött fel. Társasházi lakásában “Cirmi” macskájával játszott, csillagos estéken az ablakból kémlelte távcsövével az égboltot.

Gyakran említette a szíve bal kamrájának gyengeségét (‘késését’), ami miatt nem jól bírta a túlzott fizikai megterhelést (hegymászást, lépcsőt), - ilyenkor légszomj kínozta, de ameddig megállásra nem kényszerült, hősiesen küzdött ellene, és úgy tett, úgy vette az akadályokat, mintha semmilyen problémája nem lenne. Utolsó közös kirándulásunkon már nem jött le velünk az aggteleki cseppkőbarlangba, - a kijárat előtti padon ücsörögve elmélkedett és bóbiskolt, amíg előkerültünk...

Társadalmi értelemben magányosan halt meg.

A Párt “liberális utóüldöztetése” miatt még a 60-as években felbomlott a családja; előző felesége elhagyta: felnőtt lányával és fiával minden kapcsolata megszakadt. Második feleségével, Jutka asszonnyal élt boldog házasságban, haláláig.

Keresztény (református) volt és magyar, ami miatt a liberális volt elvtársak meg-próbálták mindenhonnan kirekeszteni.

Ki is volt Sándor András, - az író-publicista, a forradalmár, az ember?

Sándor András, aki töretlenül végigharcolta valamennyi küldetését.

Minden tudásommal azon igyekszem, hogy könyvemben bemutassam - olyannak, amilyennek megismertem: hűségesnek Istenhez, hazájához és önmagához.


Előszó helyett

A jelenségek a Világegyetemben - Földünkön is - kölcsönös összefüggésben, sőt, meghatározottságban állanak. Egyaránt érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre, hiszen az ember a természet része.

Ray Bradbury egyik novellájában ‘történik’, hogy az időben évmilliókat vissza-utazó őslényvadász-expedíció elővigyázatlan tagja letér a kijelölt ösvényről: noha akaratlanul, de eltapos egy éjjeli pillangót. Mikor visszatérnek a saját jelenjükbe, ‘mindent változatlanul’ találnak, - egy kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnökválasztás nem az általuk ismert, hanem azzal éppen ellentétes eredményt hozott: a konkurens jelölt lett az elnök. A lepke elpusztítása visszamenőleg meg-változtatta a múlt egészét, a módosult történelem pedig ‘egy kissé’ megváltozott jelenhez vezetett!

Lehet, hogy egy elővigyázatlan időutazó (vagy a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényről letérve a múltban Magyarországon is eltaposott valamit?!

******

A társadalmi-politikai változások is objektíve meghatározottak.

Ha mégsem láthatjuk azokat pontosan előre, annak nem az az oka, mintha a vak-véletlen irányítana mindent - vagyishogy nincsen determináció -, hanem sokkal inkább az összetevők óriási száma, és kölcsönös egymásra hatásuk bonyolultabb érvényesülése: a végeredmény, az összes hatások eredője normális agyvelővel vagy komputerrel már nem számítható ki.

A történelem több példát is produkált, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a körülmények kedvező (?) összejátszásában előre meglátta a jövőt. Például Nostradamus, vagy a szintén francia Jules Verne.

A modern világirodalom legdöbbenetesebb, legaktuálisabb regényciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak eredeti folytatása. A véget érni nem akaró cselekmény-fűzér vissza-visszatérő főszereplője Hari Sheldon (a ‘mi’ leleplezős, rendszerváltó Tőke Péterünk - alias: Peter Sheldon - tőle kölcsönözte írói álnevét) a hírneves történész-professzor, az intergalaktikus politikai tanácsadó, aki a modern szociológiát/politológiát a matematikai/statisztikai vívmányokkal (mint új módszertannal) ötvözte, majd ezt az “Öszvér”(a regényciklus negatív főhősének a neve)-tudományt - a pszicho-históriát - kora politikai problémáinak megoldására, a lehetséges/szükségszerű jövő feltárására alkalmazta, a galaktikus válságkorszak lerövidítése érdekében.

Isaac Asimov műve - modernkori prófécia. Megjósolja, hogy idővel a jövendő-mondáshoz nem kell majd transzba esni, különböző rituális hókusz-pókuszokat végezni; ‘elég’ lesz, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen elemzi a múltat és a jelent, és mintegy modellezi, szimulálja: kiszámítja és megoldja a jövő titkát.

A próféták kivételesen erős akaratukkal felfokozzák a képzeletük térerejét, így képessé válnak a távoli téridőből - a jövőből - folyamatosan érkező értelmes jelek érzékelésére, felfogására, dekódolására; a bennük rejlő üzenetek megfejtésére és értelmezésére.

Sándor András a következőket írta a Püskinél 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" című könyvének 179. oldalán:

"A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülő) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világ-elit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretű struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (a nemzeti célok el-tüntetését), és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen. A ‘skinhead’-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és időszerűtlen állapotában, és ezzel a merőben új, globális fasizmus számára álcázási lehetőséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, vala-mint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak; a XX. század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornáknak a kizárólagossá tételével globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva ezzel Hilferding ‘generálkartell’ látomását.

Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincsen demokrácia? Miért válik, válhat a demokratikus intézményrendszer erőszak-érvényesítő mechanizmussá? Miért is nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a globális fasizmus kora, - bárminek hazudják is világcsászárokká vált tőzsde-hiénák. A sajtója és a tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) minden ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, kilátása a halál. S az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti őket: az öngyilkos terrorba. A Föld íme az Antikrisztus kezébe adatott, aki az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, - mint a pelyvát fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetőségünk, mint lárvaarcunk alatt megőrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét."

Mert eljön az idők teljessége, a beteljesedés, ami még mindig nem a világvége.

Az élettelen-fakó bábokból tavasszal hirtelen gyönyörű pillangók lesznek.

A frissen-kelt pávaszemek részegen csaponganak az áprilisi szélben.

Eljön a karácsonyi újszülött, hogy érettünk beteljesítse keresztáldozatát: Soros, a Vörös Cégér, a Vörös Ördög, a Róka, a Hálózat, - az Aranyborjú ellenében.

A Húsvétkor feltámadó Krisztus üdvözült, pünkösdi teste fenséges pillangóként repül ki bábjából, a torinói lepelből - a tekintete szilárd: jóságos, de kőkemény.

Az idők vége felé minden dolgok is - feledve és feladva rejtőzködésüket - azzá válnak, amik valójában. Mert nincsen titok, amit ki ne hirdetnének.

Rabszolganépek támadnak fel: a Sátán birodalma darabjaira esik szét.

A gyarló ember gyakran elrejti a valódi arcát, bebábozódik, kódolja írását, sőt, a gondolatait is. Sándor András nem rejtőzött el - nem rejtette véka alá véleményét. Az ezerszínű Világ, az izgalmas Valóság sorsszerűen kódolt.

Tényei dekódolásra, leleplezésre várnak. Titok nem maradt rejtve őelőtte...

Sándor András (= 1997.) pedig nagyon értette a Világmindenség működési elvét; pontosan tudta, hogy itt, a Földön Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást. “Légy okos, mint a kígyó; és szelíd, mint a galamb!” írta nekem, Jézus Krisztust idézve.

A halálosan - gyógyíthatatlanul - bűnös ember elkárhozik.

A gyarló emberi lelkek a bűnbánat és a bűnbocsánat révén, rövidebb-hosszabb purgatóriumi fogság után, üdvözülhetnek.

A lelkiismeretlen emberek túlvilági sorsa előttem ismeretlen.

Az egyenes gerincű emberek üdvözülése nem diszkrét esemény - mint például a halál -, hanem olyan töretlen folyamat, amely gyakran már az evilági életükben fokozatosan végbemegy.

A próféták viszont már eleve üdvözülten jönnek erre a földi világra.

A testi erejüket gyorsan felőrölve, apránként próféciáikba pazarolják.

A próféciák, a jövendölések lepkék. Szárnyra kelnek, majd elillannak.

Ha a lepkéket összegyűjtjük, sorba állítjuk: megnyílnak a dimenziók.

A törésvonalak szélén egyensúlyozva haladunk a pokol egyre mélyülő bugyrában. Kétoldalt elhúznak mellettünk az Apokalipszis lovasai...

*******

Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyző-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), vagy nemzetközi konspiráció ‘áldozatai’ vagyunk... Vagyis furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy valódi felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyarországot); de a csomagba tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómen-klatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (vele implicite a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem még az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik, amelyről a népet, minket nagyvonalúan elfelejtettek tájékoztatni.

Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is.

Azt kell tisztán látni, hogy 1950. óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’?!

Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: “Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink.

Arról van szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte: a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két rendszer közti alap-vető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, míg Keleten a magán-tulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette.

Miután fű alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett...

Jól megőrizték és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait.

Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon.

A felszabadulásból, a rendszerváltásból és a globalizációból nekünk csak ennyi jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyarországon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi atlanti globalizáció és az úniós integráció céljával...

Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre?

Sándor András nem érhette meg, amikorra mindezekre a kérdésekre megszületik a mai megdöbbentő válasz; de azt tudta, hogy a világforradalom végleg elbukott.


Még mindig csak előszó: szövetségi prófétákkal

Ne ítélj, hogy (meg) ne ítéltess!

Akit megaláznak, az felmagasztaltatik.

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.

Isten útjai (amúgy) kifürkészhetetlenek...

Sándor György humoralistának, akivel együtt mi hárman a legjobb barátok voltunk és vagyunk - aki ‘amúgy mellékfoglalkozásban’ az 1997-ben elhunyt ószövetségi próféta, Sándor András ‘megkésett reinkarnációja’ is -, a furcsa rendőrségi jegyzőkönyv-részleteihez (Magyar Nemzet 2001. IX. 1.) írtam ezeket:

Semmi kétség, Sándor György, a részszépíró is prófétává lett!

Méghozzá már az Újszövetség mirhájával megkenve szállott alá az Ószövetség új poklába: mint Ábelünk tanítaná a szeretet áldozatára a Káinjait. Tanítaná Mózes helyett móresre, de leginkább éberségre a hébereket... Sándor András nyomán...

S lám csak: a részszépírás apránként döbbenetes felfedezésekre vezette!

A televízió, a tudat-felügyelőség börtönőre

Igen, - az egész világ fogoly. Már többedszer írod ezt döbbenten, Sándor Gyuri, mintha az ismétléstől majd csak eloszlana a rettentő varázslat. ‘A’ szabad világ sohasem létezett. Sándor András tudta ezt. A kommunizmus kísérletével a bűvös kör bezárult: a szabad kőművesek tervszerűen bevakolták a begörbült életteret...

A párduc a gödölyével heverészik

Atavisztikus gyermekkori álmom, hogy újból ‘létrehozzam’ - legalább in vitro - a paradicsomi állapotot, amikor is a farkas a báránnyal lakik együtt; és legfeljebb ‘kinn a farkas, benn a bárány’-t játszanak, azonban vér sohasem folyik. A Biblia szerint a Paradicsomban a párduc még együtt heverészett a gödölyével; sőt, az oroszlán a zebrával fogócskázott, - s Ádám szemhunyására a lábához telepedett.

A skót juhászkutya (collie) a farkas esküdt ellensége, megőrzi tőle a bárányokat.

Ám a szibériai husky, a szelídségre szelektált tisztavérű farkas - nem fér össze vele. Megölik egymást, mert ősi szagokra, ösztönökre ébred a bosszúszomj...

A rendszerváltás hajnalán volt egy ügyvéd barátom, akinek az íróasztalán faragott Krisztus-fej díszlett, s a háta mögött monarchia-kori biedermeier páncélszekrény állt... “Nagyon szeretjük!” - ismételgette átszellemült mosollyal. (Mind a kettőt.) Mondtam egyszer Robinak: egymillió forintot szánnék egy közös alapítványra, a keresztény és zsidó magyar értelmiség barátságának elmélyítésére.

“Köszönöm, én ebben nem veszek részt!” - válaszolta.

Páncélszekrény és Krisztus-fej - párduc és gödölye.

A csecsemő a vipera fészkénél játszik

Az egész Föld egy hatalmas nagy viperafészek; a jászoly csak ritka illúzió, amely körül éjjel-nappal hangtalanul ott koslatnak Heródes gyilkosai... Ne feledd, mióta Jézus megszületett: a vallásháború a szeretet ellen folyik. Nem országokról, nem területrendezésről, nem népekről vagy etnikumokról, legkevésbé kisebbségekről szól a történet, hanem a végső harcról a krisztusi szeretet ellen. Ezért mondta a Bombera Krisztinától feltüzelt 75 éves magamutogató aggastyán három éve a posztkommunista tv2-ben ezt a liberális kulcs-mondatot: “Krisztus, leszállhatnál már arról a nyavalyás keresztről, hogy megigyál velünk egy jó kupa (antinori) vörösbort!” - Mert a szeretet keresztáldozata az egyetlen, ami még legyőzheti az Antikrisztust. A vámpírt (Nosferatut) is csak a feléje nyújtott kereszt űzheti el...

Az emberi lelkiismeret kiküszöbölése

Igen, - az ószövetségi próféta újszövetségi reinkarnációja idejében felismerte az élő Antikrisztus legrettentőbb szándékát: meg akarja semmisíteni a lelkiismerettel bíró embert. Isten a nemzéssel a Teremtés részesévé tett bennünket, mert a lélek a két ivarsejt egyesülésekor száll mint Isten magzata az embrióba; ezért ember-gyilkosság a bármilyen korán elvégzett abortusz is. A lelkiismeret, mint az ember kommunikációs kapcsolata Istennel ezért úgy számolható fel a leghatékonyabban, ha még csírájában elfojtják - vagyis ha a lélek meg sem születik... A klónozással az Antikrisztus szolgái kiiktatják a szaporodásból a Teremtést, és felépítenek egy hasonmásokból álló emberi populációt. De a legfélelmetesebb az egészben, hogy a klónozás révén majd lehetővé válhat minden becsületes, krisztus-hű emberi lény alteregójának az előállítása is; egy olyan alteregóé, aki a megszólalásig hű mása az eredetijének, csak éppen belül üres, vagyis hiányzik az isteni önkontrollja.

Az igaz lelkek az alteregójuk láttán ‘meghasonlanak’ és a hasonmások megölik őket, s helyükbe is a (saját) hasonmásuk lép. Fokozatosan, észrevétlenül kialakul Orwell 1984-e, az Antikrisztus birodalma, a hasonmások klónozott társadalma. Nem csoda, ha anya nem ismer többé a gyermekére; s ha megszületett, azonnal egy kukába dobja. De a cseperedő gyermek sem ismer szüleire, mert ők közben hasonmásokká válnak. Ezalatt ember-állat hibridek lepik el a Földet; - kisebbségi és személyiségi jogokat követelve. S e testi-lelki gnómokból államférfiak lesznek. A borjú és az oroszlánkölyök együtt híznak, - kisgyermek terelgeti őket...

Még kérded: hányad-íziglen?! HETEDÍZIGLEN!!!

Az áteredő bűn az istentagadás kevélysége; más szóval: evés a Tudás Fájáról.

Életünk értelme azon mérhető le - mennyire váltunk eggyé Krisztus áldozatának misztériumával. Még életünkben a részévé kell lennünk a természetfölötti (isteni) szervezet életének, amelyhez a kezdetektől tartozunk. Az Angyalok Rendjének...

Vigyáznunk kell; - 2000 évvel a megváltás után nem árulhatjuk el Krisztust még egyszer, mielőtt a kakas kukorékol! A hasonmásunk jusson a végső kárhozatra.

Hiába hát minden (h)éberség, ebből már nem lesz rendőrségi jegyzőkönyv, mert annyi már a bűntény, hogy nyilvántartani is képtelenség. Miért csodálkozol?!

A rendőrök, az ügyészek, a bírók, sőt, már az ügyvédek is: mind hasonmások...

Nem is beszélve a náluk magasabb sarzsikról!

De vajon kik, kiknek a hasonmásai?!


Sándor András, a szabadgondolkodó

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után itthon maradt, el is fogták. Elfogása történetét - “A történelem elmezavara” című könyvében (23-24. oldal) - mintha csak kívülről szemlélné a vele történteket, így írta meg: "Fűzfőnél jobbra kanyarodott az út. Már teljes volt a nappali világosság, de a néptelen úton nem találkoztunk egy lélekkel sem. Kenese előtt, firkás útkanyarban, feltűnt egy kis temető. Húsz-huszonöt sír, ha lehetett benne, - egyszerű fa-és bádog-keresztek. A temető közepén feszület. - Állj! - vezényelt Grábits. - Hugyozni kell.

Kiszálltunk, nyújtózkodtunk, és könnyítettünk magunkon: legalább három fél-deci volt mindannyiunkban. A gépkocsivezető már visszaszállt, amikor Grábits szemügyre vette a temetőt. Szeme megakadt egy feszületen, azután Stefanikra villant, arca eltorzult. - Te! - rikkantotta. - Oda nézz! Én is a feszületet néztem. Talán a legkifejezőbb Krisztus-arc volt, melyet valaha is egy útszéli feszületen láttam. Végtelen szomorúság, magamegadó fájdalom ült rajta, - ajka nagyon finoman lefelé görbült, nagy, barnára festett őz-szeme pedig nem a szokásos módon lehunyva, oldalt, lefelé irányult, hanem a kissé lehajtott fejből fölfelé nézett, egyenesen arra, aki szemben állt vele. S mint a csodatévő Szűz Mária képeken, a szem követte a szemlélőt. Alkotója nem volt képzett művész, naív volta meglátszott a darabos, gyakorlatlan vonalakon. Ez a Krisztus az Ember Fia volt, a maga végtelen nagy szomorúságában, szerencsétlenségében. Olasz Ferencnek vannak fényképei ilyen Krisztus-arcokról. Lám, még Grábitsot is megfogta, gondoltam én, aki olyan naív voltam, mint a művész.

Akkor Grábits felrántotta a kocsi ajtaját, és kirántotta a géppisztolyt. - Gabi, vedd ki te is! Stefanik is kivette, majd kibiztosította. Néptelen út, temető, - egy pillanatra belém hasított: csak nem itt akarnak végezni velem, s mindjárt el is ásnak? Feszült figyelemmel követtem mozdulataikat. Grábits nem rám célzott: a feszületre. - Tied az első eresztés - mondta Stefanik. Grábits megeresztett egy sorozatot. Az üres hüvelyek szanaszét röpködtek az úton. Megszédültem. Úgy éreztem, ezt a sorozatot én kaptam. Miért is ne? Grábits részeg. Lélek sincs az úton. Gombócot éreztem a torkomban. Miért nem engem öl meg? Bocsánatos bűn. Nem is kapna valami nagy büntetést. Sőt, később kitüntetnék. S már felel is rá jobb felől a következő sorozat: Stefaniké. A Megfeszített jobb válla eltűnt.

Grábits a következő percben harsány géppisztoly-ugatással összeroncsolta az arcot is, és kilőtte azt a csodálatos szemet. Stefanik meg ágyéktól fölfelé végig-lyukasztotta a korpuszt. Krisztus hét sebére. Jaj, Krisztus száz sebére! Krisztus hány sebére már? Világnak világa, - ólomszögekkel veretöl... Részegek voltak. Mitől? A pálinkától? Vagy a gyűlölettől, a védekezésre képtelen ellen? A saját lelkiismeretük nézett rájuk Krisztus arcáról? Van egyáltalán lelkiismeretük? Mi tombol bennük? Grábits arca egy elkárhozott léleké. Lekapta nyakából és extázisban lökte felém a fegyvert: - Andriskám! Te is lőj!

Letartóztatnak, megbilincselnek, bedobnak egy koromsötét, penészes odúba, börtönbe hurcolnak, kilenc évet ígérnek és kezembe akarják adni a fegyvert? Provokáció? "Kicsavartam Grábits kezéből a fegyvert", mire Stefanik végzett velem? Vagy lelkiismeretük tombol odabent, és a cinkosukká akarnak tenni az embertelenségben? Most velem akarnának lövetni az összeroncsolt Fájdalmak Emberére? Miféle bugyra bugyborékolhat ott belül a pokolnak, ha enyhülést így akarnak szerezni? S még attól sem félnek, ha rájuk fogom?

Fölszegtem a fejemet. Belenéztem a Grábits tébolyult szemébe, és így szóltam: - Ellenforradalmár kezébe fegyvert, Grábits elvtárs? GRÁBITS ELVTÁRS! A nevét már ordítottam. Talán még Tihany is visszhangzotta. Az egész testemmel remegtem. - Holtában is megöltétek Őt - tettem hozzá csendesen. - Azt hiszitek, megölhetitek. Nem feleltek. A géppisztolyra mutattam. - Letenni. Oda. - Aztán a kocsira mutattam, kinyújtott kézzel. Majd odatántorogtam magam is. Még a motorházra támaszkodtam. Émelygést éreztem. Szégyent és utálatot. A temető közepén a szitává lőtt feszület roncsa. A lábtól való koszorú a földön hevert. A tárak és a lelkek üresek voltak, - semmit sem lehetett meg nem történtté tenni többé. Azóta sem lehet.”

******

András szerkesztette és írta a “Kedves Barátom!” című szamizdat újságot, mely levél formájában jutott el (1996-1997.), a kb. ötszáz címzetthez. Ezekből idézek most; Sándor András olyan írásaiból, melyek ‘hivatalos nyomtatásban’ azóta sem láttak napvilágot - sehol. A ‘lap’ mottója, előszava volt: “Ez egy magánlevél. Ez itt csak néhány lap papír, amely sem a hatályos törvények, sem a liberalista diktatúra íratlan szabályai szerint nem számít folyóiratnak, újságnak, időszaki kiadványnak. E füzetet nem írók írják, nem médiatisztek szerkesztik. Nekünk, egyszerű feladóknak és címzetteknek, semmi közünk nincs a Magyarországot ma gyarmati sorban tartó (nemzetközi) apparátus legfontosabb eszközéhez, a tömegkommunikációhoz. Mi nem hisszük magunkat halhatatlannak, mint az újságírók és a művészek legtöbbje, sem tökéletesnek és tévedhetetlennek, mint a pártpolitikusok. Mi csak üzeneteket küldünk egymásnak, minden jelesebb ünnep közeledtekor. Bíztató szavakat arról, hogy van remény: édes hazánk, Magyarország egyszer még szabad és független lesz, nem sarcolják tovább a nagyhatalmak, s a maga hagyományait, kultúráját megőrizve élhet. Ez a levél bármilyen technikai eszközzel (akár kézírással is) másolható, sokszorosítható, borítékba helyezhető és postára adható. Címzettjei lehetnek mindazok, akik el-fogadják tőlünk a “Kedves Barátom!” megszólítást. 1956-1957. vérvörös telén budapesti papnövendékek egy csoportja ezzel a megszólítással kezdte leveleit, melyekben a kommunista diktatúra kegyetlenségeiről számolt be a vidéken élő címzetteknek. Az első két szót s a feladatot így örököltük. Tisztelettel köszönjük bátor elődeinknek! Üzenjük nekik, ha élnek még: a munkát folytatjuk mind-addig, amíg szükség van rá.

Kedves Barátunk, aki most e sorokat olvasod, segíts nekünk!”

*******

Nehéz Sándor András posztumusz sorait, ma is egyedülállóan időszerű, sőt, egyre aktuálisabb, időtálló jövendöléseit mély megrendülés és meghatódás nélkül (újra)-olvasni. Két okból is. Egyrészt: pontosan előre látta mi és miért fog történni, és a ‘jóslatait’ - mint mindjárt látni fogjuk - abszolút precizitással megalapozva meg is írta, csak éppen agyonhallgatták, nem merték terjeszteni, olvasni, sőt még idézni sem; tehát nézetei, próféciái csak meglehetősen szűk körben voltak ismertek. Ám ez nem változtat a tényen, hogy Sándor András munkássága, életműve óta már többé nem mondhatjuk, hogy nem tudtuk, elhallgatták előlünk, “az elit eltitkolta”, satöbbi, hiszen már mintegy 9 évvel ezelőtt megírta mindazt, ami ma velünk - balgaságunk, tutyimutyiságunk, gyávaságunk, kicsinyhitűségünk okán - történik...

Csak egyet tehetünk: ha megkésve is - megfogadjuk szavait a következő írásából.

‘Nem hiú reményeket kell táplálni. Ha alszik az életösztön, fel kell ébreszteni!’


Sándor András: Mozdulni!

“Nem én kiáltok, a föld dübörög.” (József Attila)

“Jöhet akármi romlás, összeomlás, itt már nem lehet rosszabb.” (Ady Andre)

Immár itt van az ideje, hogy eltaposottságunkban mozduljunk, és kezdjünk végre szerveződni; - nemzeti és emberi ellenállásra a magyar történelem legszégyen-letesebb kloáka-uralma ellen, mely - gyalázat! - a mi nemzedékünknek (sajnos, ‘szégyen’: már/még a következő nemzedéknek is! - Czike László) jutott osztály-részül.

Az orosz-szovjet csizmák alatt azt hittük, ennél nagyobb mélység nincs.

Most megtudtuk: van. Ezt a szennyvíz-áradatot magunk húztuk magunkra.

Valahol össze kell gyűljünk, hogy meghatározzuk (azóta is ‘gyűlünk’, vö. például az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására, szervezésére tett, eleddig semmi nyilvánosságot nem kapott kísérletekkel - Cz. L.), - mit is tegyünk, hogy egykori hazánk számunkra összedrótozott koncentrációs táborból visszaváltozzék (szinte könnyes szemmel szakítom meg e sorokat újból: megint csak gettóban élünk! - Cz. L.) országgá, s hogy szétmarcangolt lelkét és testét helyrehozzuk.

Mi, kedves barátaink, mint személyiségek, erkölcsi alapon és keresztény értékek földrengésálló vázán épültünk föl, - ebben különbözünk mindazoktól, akiknek a hatalmában vagyunk. Mert akik tapodnak mirajtunk - nevezzék magukat pártnak, koalíciónak, elnöknek, szóvivőnek, elitnek vagy akár tengeri herkentyűnek - két értelemben is értéktelenek: maguknak sincs semmi értékük, s hiányzik belőlük az, ami az embert emberré teszi: az értékek rendje. Más szóval: annak ösztönszerű és tudatos ismerete, hogy mi az, ami a lét fennmaradását szolgálja, és mi az, ami a Univerzumnak nevezett teremtett rendezettséget visszatereli az alaktalan káosz léttagadásába.

Ha a görög mitológia szimbólum-világában akarnám kifejezni magam, azt kellene mondanom, hogy a Tüphón-Sárkány hatalmába adattunk, aki egyszer (immáron másodszor is! - Cz. L.) a fogságába ejtette Zeuszt, magát is...

Ha azt újszövetségi Apokalipszis szimbólum-rendszerét alkalmaznám, a ‘szociál-liberális’ kannibál-hatalomban a káosz tengerének mélységéből feljött fenevadra kellene ráismernem, melynek hét feje és tíz szarva van, a pusztító utálatosságra, mely megfertőzi az emberek szentélyeit, a fenevadra, melynek adatott hatalom tombolni meghatározott ideig ((vö.: “Talán azért van mindez, mert (a Szűzanya elmondta): “A Sátán egyszer Isten trónja elé állt, és engedélyt kért, hadd tegye próbára az Egyházat is egy bizonyos időre. Isten megengedte, hogy egy egész évszázadon (a huszadikon) át próbára tehesse. Amikor majd teljesültek mind-azok az ígéretek, amelyeket a Szűzanya a látnokoknak tett, - a Gonosz Lélek hatalma teljesen megsemmisül. De máris veszíti a talajt a lába alól, ezért vált annyira agresszívvé: megrontja a házasságokat, egyet nem értést szít a papok között, megszállja az embereket, gyilkosságokat követ el.” (Idézet: ‘A Szűzanya hívása Medjugorjéből’ című könyvből. - Agapé, 2003., Cz. L.)).

Ezek jelképek, amelyek a lényeget az emberi tudat számára még hozzáférhetőbbé teszik. A valóságban az emberi civilizáció soha nem látott válságának vagyunk a szenvedői és tanúi, mely az embert, mint szellemi jelenséget tekintve, értékválság s az embert, mint természeti jelenséget tekintve, globális ökológiai válság. Mind-két krízis-változat egy halálos és entrópikus jövőképet vetít a ma élő nemzedék elé: a Mars-mintájú sivatagét.

Az emberi létnek vannak olyan feltételei, amelyek az emlősállati lét feltételei is egyszersmind: ezek természetiek. De az emberi létnek vannak olyan feltételei is, amelyek egyes-egyedül az emberi minőség feltételei: ezek szellemiek, erkölcsiek és kultúrálisak. Ez utóbbi feltételek között a legalapvetőbb a transzcendencia. A transzcendencia (a természetfölöttiség: a lélek, a lelkiség - Cz. L.) elvesztése az emberi minőség elvesztését jelenti. Amikor is értékválságról beszélünk, a transz-cendencia elvesztéséről és az emberi minőség pusztulásáról beszélünk.

Mihelyt az ember megtagadja Istent, önmaga emberi lényegét tagadja meg, tehát értékét veszti számára az emberi élet. Akkor embert ölni már bármikor lehet, ha a gyilkos úgy ítéli, hogy ennek hatalmi vagy élvezeti hozama van. Ehhez képest már magától értetődő, hogy emberi tulajdont, életteret, életfeltételt erőszakkal el-venni és megsemmisíteni nem bűn, hisz a bűn fogalma éppúgy száműzetik, mint a szereteté. Nincs lélek, csak neuron-szinapszisok kisülései. (“Nincsen más, csak érdekek vannak; - aki mást mond, az hazudik!” - nyilatkoztatta ki nem is olyan régen, nemes egyszerűséggel Gyurcsány Ferenc, hazánk ‘frissensült’ miniszter-elnöke. - Cz. L.) Nincs haza, csak megélhető élvezetek földrajzilag körülkerített és fölcserélhető helyszíne, és az élvezetek csak a monopolizált javak birtokosait illetik meg. A Föld javait a maguk számára összerabló hazátlan pénz-hatalmak maguk közt már milliárdnyi gondolkodó, érző embert ítéltek halálra; az első nép-irtási turnusban vagyunk mi, magyarok is.

Nem hiú reményeket kell táplálni. Ha alszik az életösztön, fel kell ébreszteni!

A cinikus és hedonista kannibalizmusnak abban a világában, melyre - mint hajdan a szocializmust - cégérként most a “liberalizmus” csali-fogalmát akasztották, az egyetlen ‘érték’ a pénz, vagyis az általános csereeszköz. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen érték és egyszersmind cél: az eszköz. (Pénz, aztán még több pénz, majd már hatalom, korlátlan politikai rendelkezés mások élete és munkája felett, tőzsde és világpénz, a fedezetlen/hamis pénz kamatos kamata és fiktív derivatívái, para-pénz, tiszta hatalom-pénz, a bizonytalan jövő holtbiztos előre felélése, világállam és világuralom, lehetőleg egy-személyben. Paranoia és fasizmus. Előre menekülés és hátrahagyott sivatag. Sivatag a halott lelkekben, mert ez a végső cél. - Cz. L.)

Miféle eszköz ez? A hatalomszerzés és az élvezetek kisajátításának az eszköze. A nemzet természetes fogalmát elavultnak nyilvánították, majd a helyébe egyetlen nemzetiséget tettek, ez a pénz “nemzetisége”.

A pénz agyrém-nemzetisége kiszárítja maga alól a vizet, elpusztítja maga körül az oxigén-termő növényzetet, megmérgezi a tengert és az atmoszférát, kilyukasztja az élet-védelmező ózonréteget, - és miközben kitalálja az intelligencia-hányados onanisztikus fogalmát, egy gilisztánál is csekélyebb intelligenciáról tesz tanú-bizonyságot.

Vannak a világon országok, amelyekben az ép érzékeit és tájékozódó képességét veszített nép eltűri, hogy akár egy ostoba hímringyót tegyenek fölé a kultúra miniszterének, miközben a vigasztalanul üres kommunikációs technika korlátlan birtokában kilúgozzák belőle emberi minőségének szellemi kromoszómáit. A minden mértéket meghaladó esztelen gőg régen elavult szcientista (=1. természet-tudományos világnézet; 2. a természettudományok módszerének túlzott és egy-oldalú kiterjesztése a társadalomtudományi kutatásra; 3. az ‘50-es években létre-jött amerikai-angol eredetű vallási színezetű világ-mozgalom, amelynek követői tudományos elméletük és pszichoterápiai módszereik - a dianetika - segítségével a teljes szellemi és lelki egészséget érhetik el. Lásd: Idegen Szavak Szótára - Cz. L.) hiedelmeit táplálják be ‘tudományos világnézet’ álnéven a pénz-nemzetiség katasztrofális céljait szolgáló (pl.: a “Waldorf” - Cz. L.) iskolákban a pusztulásra szánt új nemzedékbe, hogy félrevezessék, eleve megmérgezzék, a szellemét meg-öljék és a lelkét elsivatagosítsák.

A Világegyetem fölépítésének elve, a teremtés koncepciója: az ellentétes hatások egymás-kiegyensúlyozása. Az Univerzum általános összehúzó ereje a gravitáció, de ennek ellensúlyozására az Univerzum tágul. Atommag körül elektron kering, Nap körül a bolygók: a gravitáció és a tehetetlenségi erő ellentéte keringésben szintetizálódik. A molekulákat a gravitáció és a taszítás tartja egymástól állandó távolságban. Az élet roppant számú egymással ellentétes hatás végeredménye, mely egymást a célszerű mérték alapján kiegyensúlyozza.

Minden rendszer-struktúrának fenntartó ereje, a rendszerek belső összekapcsoló folyamatainak szabályozója a mérték. “Est modus in rebus.” - fejezte ki igen tömören felismerését Horatius. (Vagyis: ‘Mérték van a rejtélyben.’ Mondhatnám úgy is: ‘A véletlennek rendszere van.’ - A hitetlen Engels ezt ekként interpretálta: “A szabadság a felismert szükségszerűség.”, - más szóval: a törvényszerűség a véletlenek sorozatán keresztül érvényesül. - Megint más megközelítésben; mint a részecske-fizikus Werner Heisenberg mondotta: “A tudomány italából minden korty istenkáromlás, de a pohár legalján ott van az Isten.” - Tehát a Teremtés isteni lényege a Rend. Semmi nincs véletlenül - sőt, a véletlen szerepe kitüntetett. A ‘véletlen’ a legnagyobb titok, amelynek hátterében közvetlenül a Gondviselés áll... Eszembe jut még az ősi zsidó kabbalisztikus könyv, a Széfer ha-Zóhár híres mondata is: ”A világ csak a titok által létezik.” A titok = Isten. - Cz. L.)

“Isten mindent szám, súly és mérték szerint alkotott.” - így áll ez a sajnálatosan apokrif Bölcsesség könyvében.

Ahol a mértéket túllépik, ott megbomlik a rendezettség, növekszik az entrópia és közel a káosz állapota. Az ezeréves magyar államnak súlyos rákja van és ennek a rosszindulatú daganatnak szociál-liberális kormányzat a neve. (Manapság már a második ilyen kinövés uralkodásának mérgező gyümölcseit ‘élvezzük’ - Cz. L.)

Az egész emberi civilizációt vészes egyensúly-megbomlások s rákos burjánzások emésztik. Ha az emberiség nem tudja az alvilágba küldeni, s ott megkötözni, mint Zeusz a gigászokat, azokat a katasztrófa-forrásokat, melyek olyan eufemisztikus neveket aggatnak magukra, mint “befektető csoportok”, “Világbank”, “Nemzet-közi Valutaalap”, “bank-konzorcium”, “holding”, - a mértéktelen utilitarizmus (haszonelvűség - Cz. L.), a mértéktelen hatalom-paranoia, a mértéktelen élvezet-hajhászás, a mértéktelen egoizmus és ostobaság hamar holt vizekké változtatja a tengereket, ibolyántúli kemencévé a légkört, sivataggá a kontinenseket, s egyetlen láncreakciószerű öngyilkosságban semmisíti meg a civilizációt.

S ez Isten ítélete lesz, mert az ítélet már a teremtés kezdetén, szcientista fogalmak szerint az Ősrobbanást követő három percben elkészült és lepecsételtetett, azzal, hogy érvénybe lép, amikor az a különleges teremtmény, aki mindennek a meg-figyelésére és önmagában való tükröztetésére teremtetett, aki tehát az egész világ-egyetemet képes önmagában hordozni, szembeszáll saját létezésének értelmével, s ilymódon a teremtéssel magával.

A pecsétek feltörése megkezdődött.

Kár értünk, barátaim. Kár az emberekért, ki, minden valószínűség szerint, mint ilyen, egyedül van a Galaktikában, akkor is, ha Istent megtagadván, az univerzális magánytól való rettegésében, társakra vágyik, és tudálékos képzeletében földön-kívüli űrhajósokkal népesíti be fényévekben és parszekekben (3,26 fényév, - az a távolság, ahonnan nézve a Nap-Föld távolság 1 ívmásodperc szög alatt látszik. = parallaxis + secundum, rövidítve: pc. - Cz. L.) mérhető kozmikus környezetét. Az ember egyedül van, mert Napja specifikus helyzetbe hozatott a galaktikus spirál-kar belső szélén, s élőhelye, a Föld, specifikus helyzetbe hozatott bármely másik Nap bolygórendszeréhez képest is.

Egy szubjektív vallomás: kálvinistaként úgy érzem, a kozmológia és a kvantum-fizika legújabb revelációi igazolják a predestináció felismerését. Az Ősrobbanás töredékmásodpercében már meg volt írva minden előre, s nemcsak a szupernovák sorsa, hanem az enyém is. S valamennyiünké, kik most itt vagyunk.

Csakhogy ebbe a sors-programba, a mi számunkra az is benne foglaltatik, hogy küzdenünk kell, erőnk szerint, az utolsó percig, a teremtés céljaiért, következőleg az emberiségért is, amelyhez tartozunk.

Nem vonulhatunk ki belőle, hiszen az egységes kromoszómatömeg révén, szerves részei vagyunk. Miénk a természeti parancs teljesítése az utolsó lélekzetig, Istené a döntés.

Amikor a széjjelszakadt kicsiny népközösségünkért küzdünk (mely részese az emberiség minden nyomorúságának és nagyszerűségének, s amelynek életéről és haláláról határozni tébolyult törpéknek, a tömegkommunikáció és a sajtó bitorolt birtokában sincs joguk) - nos, akkor mi küzdünk ezért a páratlan, és a vesztébe tántorgó emberiségért is.

Haza és emberiség - ez a két legfőbb érték (mely ha meggondoljuk, egy) roppant sok értéket rejt magában. Emez értékek közt nincs luxuskocsi vagy videótelefon: ezek eszközök. Nincs pénzért vásárolható perverzió rafinált tequila-mixek között, nincsen felmagasztalt homoszexualitás, nincs marihuána, nincs szponzorálásnak nevezett kenőpénz, tőzsdespekuláción szerzett-rablott pénz, nincs gombnyomásos automata fegyver, imádkozó máshitűeket lemészárolni hátulról.

Ez a meggyalázott ország, a mi hazánk. S mint ilyen, a személyes létünk szerves része, melyet ha jogról szájalók sértnek, tízmillió személyiségi jogot sértenek. Ez az ország ma olyan háztartáshoz hasonlít, melyben az arany s porcelán-edényeket a kukába dobják, de a polcokat bűzlő, alattomos hulladékokkal rakják tele, akár-csak a száz éve faragott padsorokat egy dunaparti épületben.

Ahol az értékőrzőket és a Jézus-követőket “mocsadék-népségnek”, a vészes intelligenciahiányt magas intelligencia-hányadosnak, a nácizmust liberalizmusnak, az erkölcsi hullákat elit-értelmiségnek nevezik.

Hol a rend őreit koldussá alázzák, a rablógyilkosokat meg sztárként reklámozzák. Hol a szélhámosok neve “vezető közgazdász”, “közvéleményformáló értelmiség” - az elmeháborodottak pedig “filozófusok”. Ahol a leplezetlen megvesztegetést az Antikrisztus nevét hordozó alapítványként tisztelik.

Az értékválságban vonagló és elsivatagosodó világ, az értékpusztítás és a leg-arcátlanabb káromlással demokráciának kikiáltott fasizmus modellterülete ma Magyarország.

Mozduljunk valahára! Talán éppen ezért vár ránk, kedves barátom, hogy végső erőfeszítéssel megszántsuk az aszott talajt, hátha újra kizöldül, mielőtt végleg és visszafordíthatatlanul sivataggá válik.

Talán éppen ezért vár ránk, hogy a mélységből egy világ füle hallatára kiáltsunk, és a szuroksötétben meggyújtsuk egy emberi világ fényét.

Hátha mi vagyunk erre kiválasztva. Hátha Isten úgy rendelte.

Talpra, mert ez a bénultság a halál!


Sándor András: “Elit”?...

Mottó: “Ezeregyszáz esztendő minden erőfeszítésének

eredménye a finánctőkés rabszolgatartók trezorjaiban

tűnik el.”

“Bizony, bizony, komám,

Nagy ez a sötétség,

Felgyújtottuk a világot

S nem látunk egy lépést.”

(Ady Endre)

Képtelenül abszurd ez a világ, s míg az információ kóklerei úgy tesznek, mintha a “pártpolitikának” (déli verőn futkározó bodobácsok ötletszerű párosodásainak) volna valami jelentősége, - az olvasó, s a rádióhallgató nem győzi hova tenni eme világ kergeségeit.

Hétéves kislány a repülőgép kormányánál - lezuhan; Nobelbékedíj-eső az egykori Kánaánban - és rakétaháború lesz belőle; a kontinensről ki akarják irtani Anglia minden tehenét és bikáját, miután a liberális állam engedélyével fölfegyverkezett őrült leöldöste egy skót iskolában a gyermekeket.

Miféle senki-fiai játsz(hat)nak ma államfőt, minisztert, EU- és EBESZ-tisztviselőt Európában (és Amerikában)? S meddig váltják még egymást, mint szenny-árvizek a fasizmusok és a bolsevizmusok?

Van-e köztük - a néven kívül - különbség?

Diabolizmus a közös nevük: a technicizált gyűlölet totalitása ez, a legújabb nevén liberalizmus. A nemzeti, etnikai, vallási jelzők nem változtatnak a lényegen, csak ezek a jelzők lépnek egymás nyomába: német diabolizmus, orosz diabolizmus, zsidó diabolizmus, iszlám diabolizmus - és már készülődik a kínai diabolizmus, ha lesz még ideje a maga jelenetére, és addig az egész dementia praecox (vagyis: idétlen elhülyülés) végre össze nem omlik, mert nem lehetetlen, hogy odakozmált civilizációnknak harmadik évezred már nem adatik.

Mózes I. könyvében, az Özönvíz előtt Isten így szól:

“Megbántam, hogy embert teremtettem.”

Hányszor bánhatja meg Isten ugyanazt a ‘tévedést’?

Az ilyen kérdés káromlásnak hat ugyan, - de a káromlót felelősségre vonni aligha van erkölcsi joga a bankár és befektető Vatikánnak (a Szerző itt vélhetőleg az Egyházban - a Vatikánban - is tenyésző szabadkőművességre, a pénzfétis pogány (liberális) bálványimádására, az aranyborjú ‘reinkarnálódására’ gondol; esetleg a ‘vatikáni bankárok’ és a P2 szabadkőműves-páholy állítólagos, gyanús befektetői és hitelezői kapcsolataira, közös ‘pénzteremtő’ tranzakcióikra is gondol. - Cz. L.) vagy az Allah nevében gyilkoló Iszlámnak, de a Hit Gyülekezetének sem. (...)*

Ebben a már minden keretet és fogódzót elvesztett high-tech őrültekházában, ami a civilizáció, az emberi kergekórnak a kiindulópontja: Isten elvesztése. Az együtt-élés (a társadalmi lét, tehát az emberi lét) addig volt lehetséges, amíg a jót és a rosszat meghatározó Isten létezésének s hatásának paradigmája az emberi életet, individuális és társadalmi vetületében, bekapcsolta a teremtés egyetemességébe.

Az erkölcs a XX. század második fele előtt még létezett, - s a téridőn túlról, az egyetemességből vezetődött le, nem a “gazdasági alap”-ból.

Most nincs sem Isten, sem erkölcs, sem bűn - de gazdasági alap sincsen! -, csak TUDOMÁNY (ember-dicsőségtan) van, érdek és szabad erőszak-érvényesítés. Ember sincs már, csak tényező (értsd pl. “humán erőforrás” - Cz. L.) és erősebb kutya, s hogy az mit csinál, az a képzeletre bízatik - amennyire még van. Minden-esetre a tényező hatalma abszolút, és hatalmának eszközei: pénz és információ, s e kettő gyermekei a pusztítási technika és a terror, s akik ezt nem tűrik, azok a terroristák.

A tudomány a szellem pompás bora, de a XIX. századi ember vigyázatlan volt, és berúgott tőle. Avagy ez a veszélyes mámor már a felvilágosodásban megjelent? Vagy még előbb: a röneszanszban? Végül is felelőssé tehetjük az egész emberi kultúrát - és nem is tévedünk.

Az emberi kultúra a tudás fájának megdézsmálásával kezdődött, idő előtt, mikor az ember még nem volt kész a jó és a rossz megkülönböztetésének folyamataira (az agy kapacitásának fele is kihasználatlan és most már úgy is marad). Az ember maga zavarta meg a saját teremtésének technológiai folyamatát. Nem lett az, aminek Isten szánta: nem lett Isten partnere.

A civilizációt “a legszebb születése napján” katasztrófa érte. Az ember ugyanis Istent kezdettől fogva a maga három-(az idővel együtt négy-)dimenziós világában képzelte el, úgy, amint szemével 700 és 400 Angström között érzékeli, ami a vég-telenből ebbe belefér. Majd amikor a rászakadt tudáshalmaz már odáig nőtt, hogy a kék égboltozaton túl - a három dimenzióban - világűr van galaxisokkal és hogy minden érzékelhető dolog mikro-“naprendszerek” - atomok - csoportosulása, sőt, odáig, hogy az élet molekulák önfelépítése, másolódása és sokszorozódása, egy nagyot kurjantott: “Nincs Isten!” (ami öt érzékkel nem érzékelhető, az “nincs”). S akkor nincs “túlvilág” sem, ahol a halál után a tehetetlen lélek (értsd: molekula-kötéseiből szabadult földi személyiség) jutalmat vagy büntetést kap. Ó, be kár...! Illetve: akkor szüret!

Az ember úgy járt, akárcsak gyermekkorában Móra Ferenc, aki az éneklő tündért kerestében széttörte a hegedűt: se tündér, sem ének most már soha többé.

A gyermek nem ismerte a hang fizikai mibenlétét (nem is érthette); az ember nem ismerte (s nem is érthette) a létezésnek téren és időn túl való mibenlétét.

S lőn nagy süketség az emberben, és zárlatossá válik vala minden vezetéke, mely a teremtésbe és a Teremtőhöz kapcsolja. Eközben leszállt a Hold poros felszínére (ugyan minek?), a Föld körül dobozokba beszállva (bezárva) kering, és maga alá radioaktív vulkánokat fabrikál, belekontárkodik a DNS-ekbe, fölfedezi a háttér-sugárzást. Eközben tönkreteszi önnön életfeltételeit. Belefáradt a “Földön kívüli intelligenciák” keresésébe, és a szcientistán mítikus UFÓ-k költőietlenebbek és kedélytelenebbek, mint a madárszárnyakkal elképzelt angyalok voltak.

Ó, a tudomány! Mire sikerült az emberi tudatból kimosnia Istent, a kvantumfizika és a kozmológia hullámsávjain dadogva és pirulva eljutott Isten létének legalább a valószínűsítéséig, de a kárvallottaknak ezt nem meri bevallani, hogy ne kelljen vállalnia a felelősséget.

Nagy az embernek az ő tudománya, de kevesebbet tud, mint írástudatlan korában; elvesztette kapcsolatát a természettel, elvesztette cselekvőképességét, uralmát a folyamatok felett; - elvesztette önmagát, mert elvesztette Istent (az egyetemes Teremtő és Fenntartó Szellemet), kihúzta szellemi banándugóját az univerzális áramkörből, s most nem leli a konnektort, - s a világ, benne önnön léte is, porrá morzsolódva kifolyik ujjai közül.

Így aztán ma kormányok, hatalmasságok, pénzes urak, fontoskodók, tudálékosok, diktátorok, önmutogatók, főpapok és televíziósztárok, pártvezérek és elnökök, - mind-mind, egytől-egyig ugrabugráló senkik, nevetséges kócbabák, üresfejűek, sivatagban kóválygó megzavarodottak.

Ha valahol él egy emberi lény, aki szeret (és nem önmagát), akinek még eleven a kapcsolata Istennel és teremtésével, aki a sehol el nem temetett Jézus második megjelenésére készül - ha híján van is minden társadalmi pozíciónak, nagyobb és sokkal több figyelmet érdemlő személy, mint a hír-főszereplők együttvéve.


Sándor András:

A liberális áfium ellen való orvosság

Nemzeti politika - vagy semmilyen

Mottó: “A CIA terve az volt, hogy a hagyományos titkosszolgálati

tevékenységet a XXI. században felváltó modern technológiák egyik

kísérleti terepe Magyarország legyen.”

Manapság a szélhámosok a televízió képernyőjén keresztül tolakodnak be az emberek (még épp’ hogy meglévő) otthonaiba.

A szélhámosok, finom eufemizmussal, politikusoknak és újságíróknak (meg poli-tológusoknak, hírszerkesztőknek, információs szakembereknek, stb., csizmadia és kéjgáz) nevezik magukat.

A szélhámosok a nemzetekfölötti szabadkőművesség ideológiáját hirdetik, amely a nemzetekfölötti (immár rákosan gigantikus) finánctőke érdekeit fejezi ki. Ezek az érdekek abban állnak, hogy az emberiség létszáma jelentősen apadjon. (1979-ben a Római Klub, amely a nemzetek feletti szabadkőművesség egyik európai csúcsszerve - titkos tanulmányában Magyarország kívánatos lélekszámát állítólag 6-8 millió főben határozta meg, a majdani úniós régiók, mint jól körülhatárolható földterületek eltartó-képességének perspektivikus előrebecslése alapján. A tervek a legjobb úton haladnak - legalábbis Magyarország vonatkozásában - a tökéletes megvalósulás felé. Magyarország népessége - minden bevándorlás és betelepítés ellenére - évente egy Salgótarján nagyságú város lélekszámával, kb. 35 ezer fővel tartósan csökken.) Az ‘apadás’ után még megmaradt két-hárommilliárdnyi ember pedig akarattalan rabszolga legyen, az autonóm közösségi, elsősorban a nemzeti kötelékek megsemmisüljenek, így a kiszolgáló (és kiszolgáltatott) embertömegek uraikhoz és parancsolóikhoz kötődjenek (mint Csingiz Ajtmatov “mankurt”-jai), - s ez az állapot egy banktőke vezérelte termelési-fogyasztási, ismétlődő ciklusban termelődjék újra.

A szélhámosok feladata, hogy az emberekbe beprogramozzák: a nemzet elavult, szégyellnivaló kategória (egyetlen kivétellel), ítéletre méltó, bűnös létállapot, és a kor parancsa a “nyitott társadalom”-nak nevezett, földgömbméretű marhalegelő, amelyen az uralkodás jogával egyetlenként felruházott egyetlen intelligens fajta (...)* tereli, feji, fogyasztja s nyúzza a tulajdonában lévő, milliárdos nagyságrendű szarvasmarha csordákat (Homo insipiens, az egykori Homo sapiens átklónozott utóda). Közelebbről lásd: George Soros világzseni műveit, elsősorban “A pénz kihívása” címűt (New York, 1996.).

De hiszen ez nem új - mondja az olvasó. - Ez a nácizmus.

Valóban: nem új. Valóban: ez a nácizmus.

Ennek a nácizmusnak a Führerét - a Leader-ét - George Sorosnak hívják, amint arról a Le Soir című belga politikai napilap minapi cikkéből értesülhetünk (ezek a sorok 1996. november 4-ikén íródnak). Az új Führer éppen úgy “a világ arculatán kíván változtatni”, mint a régi, aki Berlinben saját poklának tüzében fizikailag és szimbolikusan egyaránt elégett.

Aki a nemzeteket egy “nyitott társadalom” nevű Bábel-kotyvalékban akarja meg-semmisíteni - egy kivételével -, az erőszakot tesz az emberiségen.

Agressziójának eszköze a korrupció; hamiskártyázás útján összerabolt pénzekkel, pénztömegekkel korrumpál.

Az erőszak a demokrácia tagadása.

Pál apostol mondta (zsidó volt, - de a zsidók megfeszítette, fölkent Jézus Krisztus apostola lett). “Álljatok ellen a gonosznak, és elfut tőletek.”

Mi meggyőződéses demokraták vagyunk, ezért a természetes emberi közösségek, a családok, a nemzetiségek, a nemzetek létének, demokráciájának kitejesedéséért szállunk harcba, a bűnözés és a náci erőszak számára nyitott társadalom ordas eszméje ellen.

S mert a Budapestről félévszázada magyargyűlölettel telve távozott Soros Führer elsősorban a magyar nemzet halálát kívánja, saját létünkért, a halálra ítélt magyar nemzetcsaládért szállunk harcba. Ez az önvédelem természetes joga, nem pedig a “szélsőjobboldali önkényuralom veszélye”, amint Soros Führer állítja. (...)*

Annak okáért, mivel a nemzetek léte az emberiség életformája, amit a XX.-XXI. század fordulóján a finánckapitalizmus gyűlölet-motiválta agresszióval támadott meg, a nemzetek a létérdekeiket kizárólag nemzeti politikával védhetik meg. Itt, Közép-Európában ma a megcsonkított (a tény, az tény) Magyarország az egyetlen állam, amely nem nemzeti politikát folytat, - összefüggésben azzal, hogy nemzet-köziesített fővárosa ad otthont Soros Führer pártfőiskolájának, melynek fedőneve “Közép-Európai Egyetem”.

Az, hogy ma Magyarország történelmének legmélyebb válságát éli át; az, hogy a magyar nép a fogságban lévő élőlényekhez hasonlóan megszüntette szaporodását; az, hogy Magyarországon ma tombol a Suchman, Hujber, (...)*, stb. nevekkel is jellemzett korrupció; az, hogy Magyarországon ma minden egyes állampolgárnak csaknem 3 millió forint adóssága van kamataival; az, hogy Magyarországon adó címén kirabolják az állampolgárokat; az, hogy Magyarország pénzét szisztema-tikusan elértéktelenítik; az, hogy Magyarországon megszüntetik az iskolákat, hol magyar gyerekek nevelődnének, míg 400 millióért építenek iskolát idegeneknek; hogy Magyarországon áron alul adják el multinacionális náboboknak a nemzet vagyonát, és a kormány-nepperek 98 milliárdnyi árbevételből 89 milliárdot el is sikkasztanak; az, hogy Magyarországon a legpusztítóbb az alkoholizmus és ezen a hatalmon lévők növelik jövedelmüket; az, hogy a legmagasabb jövedelem a leg-csekélyebbnek átlagosan a tizenötszöröse (bár harmincszoros is előfordul); hogy az öngyilkosok száma Európában Magyarországon a legnagyobb; az, hogy 1996-ban az 1989. évi nemzeti vagyonnak már csak 23 %-a van meg - névleg - magyar tulajdonban; az, hogy Magyarországon megszűnt a közbiztonság, és a lakosság tehetetlenül kiszolgáltatott - a belügyminiszter cinkosságával - a fölfegyverzett és hatalomra segített bűnözők (túlnyomórészt idegenek) terrorjának...- mindez annak a következménye, hogy Magyarország Júdás-pénzzel lefizetett szolga-kormánya nem nemzeti politikát folytat!

Ha az ország népe - hadd mondjuk így (bár lesznek, akik megmosolyogják): édes hazánk népe - nem kényszeríti ki a nemzeti politikát, s ezzel együtt nem tér vissza a keresztény erkölcsi alaphoz, úgy egyetemlegesen és egyénenként is nyomorultul elvész és eltűnik a süllyesztőben.

Kereszténység és magyar nemzeti lét szervesen összetartozik.

Keresztény nemzetinek lenni Magyarországon épp annyira természetes, mint ami-képpen természetes zsidó nemzetinek lenni Izraelben, vagy muzulmán nemzetinek lenni Szíriában.

A szélhámosok pedig nem politológusok, társadalombölcselők, filozófusok vagy talmud-magyarázók, hanem - szélhámosok.

A nemzeti politikának Magyarországon nincs alternatívája, hogyha a magyarok - kollektíven és egyénenként - meg akarnak maradni. A szélhámosoknak (beleértve a hatalmon lévők és a médiamegszállók minden csoportját) azt az érdektelen szó-özönét, miszerint ez “szélsőjobboldali”, “fasiszta” (ők a fasiszták), “antiszemita”, “populista”, stb., - figyelemre sem kell méltatni. Ha a nemzeti erők (bármilyen kevesen vannak) politikai partnernek tekintik a szélhámosokat és a csalókat, a le-leplezett bűnözőket és a gyűlölettől beteg pszichopatákat, ha “magyar pártnak” tekintik az SZDSZ-t, akkor eljegyzik magukat a bukással. Ha a nemzeti erők azzal csalják magukat, hogy Magyarországon demokrácia van, nem pedig az, ami: USA-megszállással fedezett rabló-kapitalista diktatúra, akkor beleesnek a nekik megásott verembe. Ha ragaszkodnak az “ellenzékiség” illúziójához, és nem állnak át a szervezett ellenállásra, mindent elveszítenek!

A nemzeti politikának azon az alapvető paradigmán, tényen kell alapulnia, hogy:

1. A magyar nemzet szétesőben van, és ezt a szétesést meg kell állítani.

2. A magyar nemzeti külpolitika tengelyében a kárpát-medencei magyarság integ-rálásának - minimum egy konföderatív magyar nemzeti egységnek - kell állnia, ami magában foglalja az idegen államok fennhatósága alá kényszerített magyar nemzetrészek önigazgatását és önkormányzatát..

3. A jelenlegi határokkal határolt Magyarországon az 1960-as évek első felétől tervszerű magyar népirtás folyik, s ezt a népirtást azonnal meg kell állítani.

Ez utóbbihoz meg kell jegyezni, hogy mind az 1968-tól 1984-ig tartó életszín-vonal-emelkedésnek, mind az 1989. óta megindult, és 1994-től kezdve kataszt-rofális elszegényedésnek ez a tervszerű magyar népirtás az egyik legjelentősebb forrása.

Nemzeti belpolitika és nemzeti külpolitika szervesen összefüggenek. A nemzet szétesésének aggasztó jelei ezt hangsúlyossá teszik.

A nemzet szétesése Trianonnal kezdődött, és vészes stádiumba az anyaországban került, az 1956-os forradalom brutális eltiprása után, amikor a nemzet európai el-hagyatottsága drámai módon nyilvánvalóvá vált. A magyarság számára - amely a csonka-országgal együtt öt államban évtizedek óta mérhetetlen elnyomásnak és rombolásnak van kitéve - régen megérett a helyzet a nemzeti újjászerveződésre.

Alacsony értelmi szintre valló rövidlátás azt hinni, hogy a Magyarországot körül-vevő országokban élő magyar nemzetrészek helyzete, életérzése nincs szoros kölcsönhatásban a csonka-magyarországi lakosság helyzetének alakulásával és életérzésével. A nemzet szétesési folyamata jelentősen rontja a nemzet minden egyes egyedének a helyzetét. Az identitás-zavarok szorongást és belső erőforrás-apadást okoznak, ez az ellenálló képesség folyamatos gyengülésével, érrendszeri betegségekkel, agyi-idegrendszeri károsodással, gyakran pszichoszomatikus rák megjelenésével is jár.

A Te rossz, vagy bizonytalan egészségi állapotod, Kedves Barátom, a bűnöző megszálló hatóság (a sajtóban, a médiában: “kormány”) nemzetellenes politiká-jának a következménye!

Az ellenállás célja: a nemzeti bel-és külpolitika megvalósítása.

A nemzeti politika célja: a nemzetfejlesztés és az integráció.

Első prioritás: a tudásközpontú (tehát nem fegyvereserő-és gazdasági központú; értsd: nem militáns és nem profit-orientált - Cz. L.) nemzetfejlesztés, valamint a magyar nemzeti integráció feltételeinek megteremtése. Ebben benne foglaltatik a közoktatás nemzeti reformja, ezzel a tudásszint folyamatos emelése, a rugalmas kompetencia-váltás és kompetencia-növelés lehetőségének a szavatolása is.

Második prioritás: az Alkotmányban rögzítése annak, hogy Magyarország (állam-formára való tekintet nélkül) a magyar állampolgárok hazája, és az országon kívül élő magyarok anyaországa.

Harmadik prioritás: jogkörbővítés Magyarország államfője számára, alkotmányos rögzítése annak hogy az államfő az összmagyarság egységének megjelenítője, fel-adata az egész nemzet (a magyar integráció) érdekképviselete.

Negyedik prioritás: kétkamarás országgyűlés, melynek második kamarája (felső-háza) a nemzet struktúrájának megjelenítője.

Ötödik prioritás: az Alkotmányban történő rögzítése annak, hogy a csonka-ország határain túl élő, önállóan szerveződő nemzetrészek választással létrehozott testü-letei küldötteket delegálhatnak a magyarországi felsőházba.

Hatodik prioritás: az Alkotmányban való rögzítése annak, hogy magyar állam-polgárságra jogosult minden magyar. Magyarnak tekintendő mindenki, aki ezt a minőséget vállalva magyar eredetű és kultúrájú.

Hetedik prioritás: annak a kikényszerítése, hogy Magyarország, mint befogadó ország, az önazonosságában különösen veszélyeztetett szórvány-magyarságot ki-emelten kezelje (külföldi magyarok hazatelepülése megelőzze, például a tamilok betelepítését).

Végül, az európai integrációra vonatkozó paradigmális alapelv: a meghatározó és megkerülhetetlen közösség a nemzet. Aki pedig nem képes a magyar nemzethez-tartozás élményét átélni, az más közösségi élményt sem él át soha, - tehát nem alkalmas az európai identitásra sem.

A magyar nemzeti integrációt meg kell előzniük mindazoknak az intézményi meg-oldásoknak, melyek rendezik, megszilárdítják a különböző államok fennhatósága alatt élő magyar nemzetrészek helyzetét.

E magyar nemzetrészeknek a megmaradására kollektív jogok nélkül nincs esély! Az autonómia vagy önigazgatás (amerikai-angol nyelven: ‘home rule’) követelése a magyar nemzetrészek szükségszerű védekezése a más nemzetállami koncepciók ürügyén megnyilvánuló kultúramegsemmisítési törekvések ellen.

A nemzeti politika a végsőkig való határozott erőfeszítés a magyar állam részéről, magyar nemzetrészek autonómiájának kiharcolására. (Nincs szükségünk korrupt európai és amerikai politikusok vállveregetésére, fenyegetésük pedig nem szabad, hogy megijesszen.)

A legsürgősebb feladat szlovákiai, romániai, ukrajnai és szerbiai magyar Nemzeti Tanácsok létrehozása, demokratikus választások útján.

Mivel az autonómiák létrehozása, kollektív jogbiztonság megteremtése a nemzet további szétesésének megakadályozásával egyenlő: a magyar állam számára ez a feladat kell, hogy legyen a legfőbb politikai államcél. Ez abban is kifejezésre kell jusson, hogy az Országgyűlés alkotmányosan létrehozandó második kamarájában biztosíttatik a határon túli magyarság képviselete.

Mindez, természetesen, szöges ellentétét jelenti a jelenlegi hatalmi establishment népmegsemmisítő tevékenységének.

A magyar nép kiirtására irányuló tervszerű politika részben történelmi gyökerű pánszláv, - részben jogos sérelmeket ártatlanokon megtorló cionista motivációjú volt, s ez utóbbi 1985-től kezdve egy lakosság-kicserélési és ország-betelepítési invázió konkrét, kidolgozott projektjébe torkollott.

Ez a politika a pszichikailag eltorzító össztársadalmi korrumpálás medrében folyt. A korrumpálás arra irányult, hogy a nemző-és szülőképes magyar felnőtt lakosság szüntesse meg önnön reprodukcióját és a gyermeknevelési költségeket önmaga élje föl.

Ha a mai (értsd:1996-ban!) társadalmi létminimumot vesszük alapul, akkor egy gyermek nevelésének a költsége kb. évi 500 ezer forint. Ez a költség 18 éven át összesen 9 millió forintot tesz ki. Mivel 35 éven át a természetes szaporulatnál kétmillióval kevesebb gyermek született Magyarországon, ezzel megszorozva a 9 milliót, 18 milliárd forintot kapunk. Ezt a 18 milliárdot - a meg nem született magyar gyermekek ‘megtakarított nevelési költségét’ - a felnőtt lakosság felélte.

Mint ma már kezdi tapasztalni, ezzel felélte a majdani nyugdíját is. Ne felejtsük el, hogy ez a 18 milliárd csak a valószínűtlen minimumot jelenti (hiszen 500 ezer forint mindössze 3000 dollár, nevetségesen kicsiny összeg); - valójában ennél jóval nagyobb összegről van szó). (Szeretném megjegyezni, hogy Sándor András becslései jó közelítések - a megadott időszakra. Azóta eltelt még tíz év, és mivel a kérdéskör alapvető - népesedési, születési, abortusz, reáljövedelem, szociális, stb. - tendenciái nemhogy nem javultak, csak tovább romlottak: a 18 milliárdnyi “megtakarítás”, a gyermeknevelési költségek ugrásszerű emelkedése miatt is, - ma már összességében 30 milliárd forintra becsülhető. - Cz. L.). (...)*

A magyarországi államvezetés (...)* a tudatos nép-megsemmisítésre törekedett és törekszik, s ehhez a jogi és pénzügyi eszközök széles körű apparátusát használja fel. A Bokros-programig az alapelv a következő volt. “Ha az állampolgár nem akar elnyomorodni, a gyermektelenségét - relatív prémiummal - jutalmazom.”

A Bokros-program óta a relatív prémium elméletivé vált, - a szaporodást már az abszolút nyomorba döntéssel gátolják.

A nemzeti politika alapkövetelménye, hogy a mostani állami bűntény-politikával szemben tudatos, kemény ellenállást kell kifejteni, és egy nemzeti kormánynak már megalakulása pillanatában kidolgozott családpolitikával kell bírnia.

A nemzeti kormánynak épp ezért olyan családi jövedelemadó-rendszert kell be-vezetnie, mely figyelembe veszi az eltartottak számát. A családvédelmi politikára akkora összeget kell fordítani, amennyi ma a belső államadósság-szolgálat teljes nagysága. Alanyi jogon kell, hogy járjon a családi pótlék, amely a gyermekszám szerint növekszik. Hitelrendszernek kell támogatnia a fiatalok lakásszerzését és házasságkötését is olymódon, hogy a hitel ‘gyermekekkel’ legyen törleszthető - négy (4) magyar gyermek már a hitel teljes törlesztését jelentse. Az abortusz-törvényt meg kell változtatni, - az indokolatlan abortuszt olyan magas illetékhez kell kötni, hogy az egy gyermek egy évi neveltetési költségével legyen azonos.

Létre kell hozni az önálló Család-és Ifjúságvédelmi Minisztériumot.

Az ilyen nemzetfejlesztő családvédelmi politikának azonban általános politikai feltételei is vannak, amelyeknek a hordereje már olyan ellenszegülést jelentene a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap minden kritikán aluli parancsuralmi rendszerével szemben, hogy az csak a szovjet parancsuralommal való 1956-os szembeszegüléshez hasonlítható.

1. Föl kell függeszteni az adósságszolgálatot; az idegen fegyverekkel nemzetünk nyakára ültetett Kádár-adminisztráció törvénytelen adósságainak törléséről kell tárgyalni, majd az így felszabaduló forrásokból az inflációt 2,9 százalékra kell fokozatosan leszorítani.

2. Föl kell függeszteni a privatizációt; felül kell vizsgálni az eddig kötött összes privatizációs szerződést, 1990-ig visszamenőleg.

3. Törvénytelennek kell nyilvánítani minden sajtótermék külföldi tulajdonlását, és törvényben kell biztosítani, hogy magyarországi sajtóterméknek csak magyar tulajdonosa lehessen. Nemzeti tulajdonba kell visszavenni a műsorszórást, és nemzeti felügyelet alá kell helyezni a Rádiót és a Televíziót.

4. A visszaszerzett nemzeti vagyonból vállalkozási alapot kell létesíteni, és olyan hosszú távú nemzeti gazdaságpolitikát kell kezdeményezni, amely a GDP-nek legalább az 50 %-áig (újból - Cz. L.) magyar kistőke-és középtőke részesedést hoz létre.

5. Olyan fejlesztési politikát kell kidolgozni, mely forrásokat teremt ahhoz, hogy biztosíthassuk az új nemzeti oktatáspolitikát, tudománypolitikát, egészségügyet és infrastruktúra-fejlesztést.

6. (...)*

7. Kategorikusan meg kell tiltani a magyar föld elidegenítését külföldi állam-polgárok és szervezetek számára, - a magyar földművelők támogatására pedig hosszú lejáratú mezőgazdasági hitelrendszert kell létrehozni.

8. A bizonyított korrupciós bűntettekre 20 évtől életfogytig tartó börtönbüntetést kell kiszabni, teljes vagyonelkobzással.

9. (...)*

Ezek a kategorikusan szükségszerű nemzeti politika követelményei.

Más választásunk nincs.

Ha ezt a nemzeti politikát Te, Kedves Barátom, és az egész megcsalt, megkínzott magyar nép nem tudod s nem tudja kicsinyes vitatkozásokba merült közéleti kép-viselőiből kikényszeríteni, avagy nem képes azok helyébe nemzeti összefogásra hajlandó más cselekvőket állítani, akkor a magyarság elveszett.

*******

A (...)*-jelzések után Sándor András eredeti írásában egy-két mondatnyi olyan szövegrész szerepelt, amelyet a magam részéről már vagy túlhaladottnak, illetve eleve túlzottan szubjektívnek ítéltem, ezért ezeket a mondatokat, melyek lényegi mondanivalóját legkevésbé sem érintették, mint ‘feleslegeset’ - elhagytam.

Sándor András zsidó származásáról sem publicistaként, sem magánéletében nem beszélt, nem emlékezett meg - semmilyen formában vagy módon nem is utalt rá.

Ez az ‘elhallgatás’ nem kisszerű okokból, hanem éppen hogy emelkedett erkölcsű személyiségéből fakadt. Mivel ízig-vérig keresztény magyar ember akart lenni, s így is élt; a személyisége nem fogadott el semmiféle vélt vagy valós kétlakiságot vagy kétkulacsosságot, vagy pláne nem annak a képtelenül irracionális látszatát. A gyakorlati életben, a politikában és a politikai újságírásban nem tartotta össze-egyeztethetőnek zsidó származását magyar keresztény-nemzeti meggyőződésével és publicisztikai mondanivalójával (ami leginkább a magyar “jobboldali” politikai elit összekacsintó, szinte ‘zsigeri antiszemita’ alapbeállítódását minősíti, mintsem Sándor András megfontolt, óvatos ‘rejtőzködését’), emiatt is dönthetett úgy, hogy ‘elhallgatva’ eredeti gyökereit; életét a magyar öntudat felébresztésének szenteli.

Az igazság, hogy Sándor Andrást erős felindultsága, “szubjektív judíciuma” nem is kevésszer jégpályára vitte, olyan ingoványos talajra, amelyen még egy ortodox zsidó is korcsolyázva csúszkál, nem is beszélve “egy echte gójról”, aki még ha a legnagyobb jóindulattal és ‘objektivitással’ ír is a témáról, azonnal a lábát töri(k).

Keresztény vagy zsidó származású olvasóim iránti közös, együttes és kölcsönös felelősségérzettől is indíttatva; hogy még csak ‘posztumusz’ se hergeljük egymás érzékenységét olyasmikkel, amiket se pro se kontra, úgysem tudnánk bizonyítani, hagytam el azokat a mondatokat, amelyek már a zsidó antiszemitizmus határát súrolják, - legalábbis egy feltételezett ‘ellenoldali szubjektív megítélés’ kollektív rituáléja szerint. Engem sem szubjektív érzések, sem szubjektív ellenérzések nem hevítenek, - ‘csak’ a magyar nemzet és a magyar haza keresztény szeretete...

Ámde sohasem tudtam volna mindezt ilyen szépen és igazul megírni, mint Sándor András, aki szenvedélyesebben s jobban szerette magyar hazáját, mint bárki más.


Lopakodó bevándorlás

Sándor András írta az előző fejezetben: “A magyar nép kiirtására irányuló terv-szerű politika részben történelmi gyökerű pánszláv, - részben jogos sérelmeket ártatlanokon (is) megtorló cionista motivációjú volt, s ez utóbbi 1985-től kezdve lakosságkicserélési, ország-betelepítési invázió konkrét, kidolgozott projektjébe torkollott. Minek tekintsük ezt az 1996-ban írt megállapítást: antiszemita rémhír-terjesztésnek, vagy ószövetségiből újszövetségivé avanzsált próféta látomásának?

Néhány héttel ezelőtt kaptam egy keresztény levelező-listán a következő cikket, - e-mail formájában. Ez a cikk a http://magyarjelen.freedom.hu weblapról (2005. I. 23.) az internetről bárki számára letölthető. A fenti témáról a következőképpen ír:

Lopakodó bevándorlás?

Még négymillió magyart kell kiirtani a Világbank elvárása alapján. (Ez egybevág a Római Klub egyik, az 1970-es évek végén, földrajzi térségünkre vonatkoztatott titkos ‘népesedéspolitikai’ posztulátumával. - Cz. L.)

A Magyar Tudományos Akadémián 2004. szeptember 20. és 25. között nemzet-közi tudományos konferenciát tartottak, ahol a szakértők demográfiai és nemzet-közi vándorlással kapcsolatos kérdéseket vitattak meg. Közismert a hazánkban világviszonylatban is egyedülálló és tragikus népességfogyás, ugyanakkor gomba-módra szaporodnak a lakóparkok, amelyek árait nem a magyar átlag keresethez szabták. A jelzett tudományos konferenciára abban a reményben látogattunk el, hogy választ találjunk a kérdésre, vajon kikre várnak ezek az ingatlanok. A buda-pesti Dob utcában lakók mesélték, hogy naponta többször érkeznek Ferihegyről a repülőtéri kisbuszok a környékre: sábeszdeklit, kaftánt viselő embereket hoznak, nagy csomagokkal. Elhaladva mellettük, az esetek többségében, nem magyar szót hallani. Valószínűleg a véletlennek köszönhető, hogy még egyszer sem látták a környéken, hogy a repülőtéri kisbusz a környékről sábeszdeklit és kaftánt viselő embereket szállított volna nagy csomagokkal a repülőtérre...

Emlékezetes, hogy dr. Grespik László, még a közigazgatási hivatal vezetőjeként tett nyilatkozatából kiderült, hogy 2000-ben a távoli, négymilliós Izraelből többen akartak itt ingatlant vásárolni, mint a közeli nyolcvanmilliós Németországból. A londoni Jane’s kutatócsoport az izraeli kivándorlás célországaként hazánkat jelölte meg. Ingatlan-forgalommal foglalkozó szaklapok és más források egybe-hangzóan állítják, hogy az utóbbi években közel két-milliárd dollárt fektettek be hazánkban ingatlanba az izraeliek. A külföldre befektetett izraeli tőke Német-országban a legnagyobb, de utána második helyen hazánk áll, ami területileg és létszámát tekintve is lényegesen kisebb annál. Ma Budapesten egész városrészek vannak izraeli kézben, az izraeli tulajdonosi háttérrel épülő lakóparkokban pedig a becslések szerint százezrek számára épülnek lakások. A lakóparki lakások árát nem magyar pénztárcákhoz mérték. Ráadásul, sajnos tudjuk azt is, hogy nálunk világviszonylatban is egyedülállóan magas a népességfogyás, ezért a demográfiai helyzetünk drámainak mondható. Jogos a kérdés: vajon az említett ingatlanokban kik laknak, illetve kik fognak lakni? A fent említettekből következik: nagy annak a valószínűsége, hogy nem magyar állampolgárok, hanem izraeliek. Ez pedig azt is jelenti, hogy nagyszámú izraeli állampolgár vándorol be hazánkba.

De vajon mennyi? Megpróbáltam utána járni, - hiszen biztos voltam abban, hogy nekem, mint magyar állampolgárnak, jogom van tudni, hogy miközben tragikusan fogyunk, hány izraeli érkezik be hazánkba.

A Magyar Tudományos Akadémián szeptember 20-25. között éppen nemzetközi tudományos konferenciát tartottak. A jelentős összejövetel első napja a Magyar Demográfiai Nap is volt egyben, - a következő napokon pedig a francia nyelvű demográfusok vitatták meg a nemzetközi vándorlással kapcsolatos gondolataikat.

Biztos voltam benne, hogy a magyar tudomány fellegvárában rendezett, hazánk demográfiai és bevándorlási kérdéseivel foglalkozó konferencián meg fogom tudni: hány izraeli állampolgár tartózkodik huzamosabb ideje hazánkban. Ámde tévedtem. Bármelyik előadást is hallgattam, - az izraeli szó elő sem fordult: a kül-földiek hazai ingatlanvásárlásairól megtudtam: a németek vezetik a sort, utánuk jönnek az osztrákok, a hollandok és mások; az izraeliek nemhogy az elsők között nincsenek, de nem is említik meg őket. Próbáltam megkérdezni: van-e valamilyen kimutatás az izraeli tulajdonban lévő lakóparkokról, - megtudtam, hogy nincs, de nem is fontos, mert nem számottevő az izraeli tőke az ingatlanpiacon, kaptam a választ. Egy másik előadásból kiderült, hogy a hazánkban letelepedni vágyó kül-földiek döntő többségükben elszakított területekről származó magyarok. Meg-tudhattam pontosan az itt élő vietnamiak vagy afgánok számát, de az izraeliekét nem is említették...

Korábban a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának honlapján próbáltam meg adatokhoz jutni. Néhány furcsaság megfigyelhető itt is: például pontosan felsorolják, hány menekültet fogadtunk be, hányan kértek állam-polgárságot és más hasonló részletes adatokat is tartalmaz, feltűnő azonban, hogy a hazánkban huzamosabb ideig tartózkodó külföldiek számát nem közli. És még egy: ugyanaz a diagram felsorolja az állampolgárságokat - izraeli nincs köztük -, viszont 40 százalék egyéb állampolgárságot jelöl. Egyébnek feltűnően magas ez a szám. A BM illetékesétől a Konferencián megtudtam: azért nem szerepel rajta az izraeli, mert elenyészően kis számban tartózkodnak csak hazánkban...

Mivel a fentebb említett gyakorlati tapasztalatok, és a bevándorlási kérdésekkel foglalkozó illetékesek hivatalos adatai ennyire ellentmondanak egymásnak, nehéz lenne elhessegetni a gondolatot, miszerint titkosan kezelik az izraeli bevándorlók számát. De vajon miért? Miért pont az izraeli adatok a titkosak? Miért tudhatom, hogy hány vietnámi akar itt élni, és miért nem, hogy hány izraeli?

Tovább nyomoztam, hátha megtudok valamit, hogy az országunk vezetői hogyan képzelik a tragikus méretű népességfogyás megállítását, és hogy a szándékukban áll-e bármilyen eredetű betelepítéssel pótolni a lakossághiányt. Arra is kíváncsi voltam, ha a betelepítést támogatják, - elsősorban melyik ország állampolgáraira gondolnak. Mivel a legilletékesebb helyen, a Magyar Tudományos Akadémián, a nemzetközi (be)vándorlással foglakozó konferencián csupán annyit tudtam meg: a szakembereink általában a bevándorlás mellett vannak, sőt konkréten többször is elhangzott, hogy a bevándorlás jót tesz nekünk...

Megkerestem Kéri Editet, aki egyik szervezője volt a 2000. április 28-i, a Zrínyi Történelmi Egyesület és a Trianon Társaság bevándorlás-ellenes tüntetésének. Kéri Edit elmondta, hogy a tüntetést megelőzően a sajtó foglalkozott azzal, hogy mintegy 1,8 millió idegen betelepítése oldaná meg a katasztrofális demográfiai helyzetet. Ezt annak idején a Die Zeit is közölte. Kéri Editnek nem kis nyomozás eredményeként a tudomására jutott, hogy az UNESCO demográfiai kérdésekkel foglalkozó osztálya egy több száz oldalas javaslatot készített a számunkra ezzel kapcsolatban, amelyben 1,8 millió külföldi betelepítését javasolja. A tüntetést a Miniszterelnöki Hivatal előtt rendezték, mivel a betelepítési javaslat nem került a Parlament elé, hanem a Kormány csak ad hoc bizottságot nevezett ki a Magyar Tudományos Akadémia és a Központi Statisztikai Hivatal munkatársaiból, akik feladata volt a tanulmány elemzése. Megtudta, hogy a bizottság 25 emberből állt.

Szintén nem kis nyomozás eredményeként kilenc szakértőt sikerült azonosítania, némelyik csak kiszivárgott. Az ismertté vált nevek Kéri Edit szerint arra utalnak, hogy a bizottság tagjainak a szíve nem kifejezetten a jobboldali pártokhoz húzott. De miért nem a magyar parlament foglalkozik a kérdéssel? - tette fel a kérdést.

A tüntetésen akkor elmondtam, hogy a magyarság ilyen nagy veszélyben nem volt még. Bankokat, földet, pénzt, mindent, amit elvettek tőlünk, vissza lehet szerezni, de, ha kétmillió ember idejön, akkor az nem megy ki. S miért ad hoc bizottságot hoznak létre? Ez rögtönzöttet jelent, - amit valójában 365 napon át, csöndben csinál 25 ember. Az miért ad hoc?! Érdekes módon Fekete Gyula húsz éve írja, hogy vészesen fogyunk, mégsem hoztak létre “ad hoc” bizottságot; ám amikor az UNESCO tanulmánya ideérkezik, akkor azonnal létrejön egy bizottság emlékszik vissza Kéri Edit. Azt akarják, hogy Amerika sorsára jusson Európa - folytatja. Az akarják, ne legyenek nemzetek, ne legyen nemzeti érzés, ne legyen határ, - így szabadon mászkálhasson az összes maffiózó...

Épp’ azok akarnak nekünk demográfiai megoldást, idegen-betelepítést javasolni, akik hajdan kiirtották az amerikai őslakosságot? Olyannyira, hogy Kalló Zoltántól tudomásom van egy olyan kanadai néptánc-fesztiválról, ahol minden ottlakó fel-léphetett, csak az őslakos indiánok nem. Kéri Edit elmondta lapunknak, amit több más forrás (pl.: a Római Klub) is megerősít, hogy a Világbank szerint elég, ha 6-7 millióan vagyunk. Sőt, Horn Gyula egy lakossági fórumon a Fészek Klubban - több tanú is állítja - azt mondta, hogy Brüsszelben már 1996-ban megmondták nekünk, hogy elég 6 millió magyar - mondja Kéri Edit.

Az említett tüntetésen idősebb Fekete Gyula író-közgazdász is beszédet mondott. Gondolatait a tüntetésről készült videofelvételről ismerhetjük meg. Fekete Gyula szerint a hazai népességfogyás gyorsításának gondolata 1956 után vetődött fel, mikor ‘az egyetlen párt’ kiadta a jelszót: “Nem kell ennyi gyerek!” Minél több gyerek van ugyanis szerintük, annál kevesebb pénze marad a családnak. Az agit-prop munka segítette a magyarok irtását, - ugyanúgy, ahogy ma teszi ezt a média nagyobbik része. Sikerrel jártak: a népesség számához viszonyítva 1962-re már nálunk született a legkevesebb gyerek. Az ismert közgazdász-író azt is elmondta a tüntetésen, hogy már 1958-ban elkezdődött a népesség fogyása; 1981. óta 700 ezerrel több koporsó kellett, mint pólya. Az azóta eltelt időszakban a regisztrált abortuszok száma 7 millió volt. Annyi magyar életet pusztítottak el ez idő alatt, amennyi 80 Hirosimának felel meg. Alig emelte fel valaki a szavát ez ellen...

******

Ehhez az íráshoz csak annyit tennék hozzá: a leírt történet feltűnően megegyezik Sándor Andrásnak a tárgyban kifejtett gondolataihoz, publicisztikáihoz.

Nem véletlen: Fekete Gyula egész életében a legjobb barátja, harcostársa volt...

******

Ami a magam véleményét illeti az egész kérdéskörről; csupán három dolgot nem értek az egész népességcsökkenés kontra lopakodó bevándorlás ügyben:

· A népességfogyást elsődlegesen miért nem a schengeni határokon kívül rekedt magyarok betelepítésével próbáljuk megoldani?

· Semmi kifogásom az izraeli bevándorlók ellen, de ez miért titokban történik?

· Pont egy állítólag ‘lappangva antiszemita országba’, ahol a bennszülöttek még a saját történelmüket, a holocaustot sem voltak képesek lelkileg feldolgozni?


Köszönet a bizalomért, őszinte szavakkal


E orokat a “Kedves Barátom” 1996. decemberi számában írta Sándor András:

“Szívből jövő köszönetet mondok mindazoknak, akik mint kedves barátaim, kép-viselőként szeretnének látni egy következő parlamenti ciklusban. Ez bizalom, - s így én gazdagabb lettem, mint Rothschild, Bronfman és Soros együttvéve...

Emberek bizalma a gazdagság, nem billió dollárokban mért kacat.

Bocsánatot kell kérnem, amiért ennek a kérésnek nem tudok eleget tenni. Ennek oka nem is egy. Kezdjük azon, hogy 74 éves vagyok, s ebben a korban (tán még előbb) Álmost már feláldozták volt eleink és Árpádot emelték pajzsra.

Megnagyobbodott szív, magas vérnyomás és belső csöngetésre a pihenés szigorú követelménye: mindez alkalmatlannak ítél ilyen nagy erőfeszítést kívánó politikai munkakörre, ha van lelkiismeretem. S van.

Mindezekkel függ össze, hogy ilyenkor már az öregedés rohamos: végig tudok-e dolgozni-harcolni egy négyéves ciklust?

A legfőbb oka azonban az, hogy az ószövetségi három istenszolgálati kategória közül - király, főpap, próféta - én a harmadikba szólíttattam. Én szócső vagyok, és nem formaegyes díj-várományos a hatalom-versenypályán. Én olyan képviselő vagyok, aki újra meg újra felszólal, de azért nem vághatja zsebre a dicsőséget, mert egyedül Istené a dicsőség! Ha én a saját dicsőségemet keresem, sikkasztok: azét sikkasztom, aki a gondolatokat adja nekem...

Szolgálok, Kedves Barátaim, de nem mint politikus, nem mint király, vagy királyi trónálló. Így vagyok szabad, s így nyugodt az álmom.

Itt állok, másként nem tehetek. S rábízom magam Istenre.


Sándor András: Mi kell ahhoz, hogy legyen remény?

(a tehetetlenségből fakadó reménytelenség tényei)

Egyre-másra kérdezik a szorongattatásból: mi a remény? Hol van a remény?

Vagyis mikorra, és milyen (rajtunk kívül álló) történések által várható ennek a sötét, gonosz birodalomnak a bukása, legalább a derengése a világosságnak, - mintegy ébredés a lidérces álomból?

A remény természetesen igen fontos a lelki (intelligens-nagyképűen: pszichikai) egészségre nézve, de egymagában bizony kevéske, nem hat.

Pál apostol a reményt a hittel és a szeretettel együtt egy hármasság (triáda - Cz. L.) elemeként jelölte meg, a lelkierő belső összetevőinek egyikeként, s közöttük bizony nem a reményt nevezte meg elsődlegesként, hanem a szeretetet.

Mert a hit az, ami a reményt megalapozza, a szeretet pedig az aktivitás forrása. A remény csak akkor hat, ha az, aki remél, önnön hitből fakadó aktivitása közben remél. (Magyarán: igaz szívből és tettekkel igazoltan kell hinnünk és szeretnünk - Istent és egymást - ahhoz, hogy ‘joggal’ reménykedhessünk. - Cz. L.) Hitre van szükséged az igazságban és az élet győzelmében; az ahhoz vezető út fölismerése szükségeltetik - ez az út csak a szereteten át vezet. A szeretet akár lehetetlennek látszó dolgokra is képessé tesz annak javára, akit szeretünk.

Magyar vagy? Ha magyar vagy, szereted-e magyar testvéredet? Ha szereted, megvéded-e, ha az életére törnek? Hajlandó vagy-e leküzdeni kényelemre való hajlamod, kockázattól viszolygásod, önféltésed, konformizmusod, azért, hogy őt, a másik magyart (az ugyancsak kényelem-szeretőt, kockázattól irtózót, önféltőt, konformistát) “meggyújtsad” és aktivizáld?

Hajlandó vagy-e a szikrázó neuron szerepét játszani egy halálos krízisben ziháló nemzet idegrendszerében?

E kérdést százezer magyarhoz intézem.

Mert ha az első százezer hajlandó erre, megmenekültünk.

Az állapot, amelyben vagyunk = harc.

Háború, amelyet azzal a céllal vívnak ellenünk, hogy megsemmisítsenek.

A megsemmisítő szándék kétszintű. Van egy általános embergyilkos folyamat (ez a következő láncolattal írható le: Lucifer - Illuminátusok Rendje - Antikrisztus; Cz. L.), amelynek, sok más célpont között, az egyik célpontja vagyunk. Ezen túl, van egy egyedi, különleges, amelynek csak és kizárólag mi, magyarok vagyunk a célpontja.

Az általános a világuralomra törő, nemzet-, kultúra-és embergyilkos “globális, szupranacionális monopoltőke”, a maga New York-i központjával, páncélozott bank-erődhálózatával, információs mérgesgáz-felhőivel (internet - Cz. L.), amely magát a nemzetet, mint az emberiség létformáját akarja megsemmisíteni (mind az - Cz. L.) öt kontinensen. Ennek szolgája az USA-adminisztráció, elnököstül.

Az egyediről, a különlegesről nagyon szomorúan szólunk.

Annak a szomorúságával szólunk, akinek a barátján súlyos elmebaj tört ki, és a tegnapi jóbarát (több ennél: vértestvér - Cz. L.) véres kése és vérbenforgó szeme elől kell menekülnie. A gyűlölettől eltorzult arcú judeonácizmus (láncolata kicsit hosszabb, mint az ‘általános’-é: Wall Street, B’nai B’rith, Soros Alapítvány és a ‘magyar’ pártjaik: SZDSZ, MSZP, melyek esetében már ne is beszéljünk ‘holmi ÁVÓ-s gyökerekről’ - Cz. L.) tör reánk, amely még legjobban felfogott érdekét is paranoiás magyargyűlöletének rendeli alá, miután kitűzte célul a magyar nemzeti lét s a magyar kultúra megsemmisítését. Maga előtt hajtja, mint egykor Dzsingisz Kán hordája a hódolt törzseket, a Mindenre Képes Szélhámosok Pártját (röv.: MSZP).

Az önvédelem minden élő természetes joga.

Másfelől, úgy látszik, akit a veszett kutya megmar, az megvész.

S mivel veszettkutya-marta veszettek (is) marnak, többszörös a veszedelem.

Azt, hogy köztünk élő zsidó honfitársaink (írja Sándor András, a szintén magyar zsidó; - netalántán ő veszett volna meg, hogy ilyeneket ír? Vajon végül is mitől? - Cz. L.) nem tiltakoznak a nevükben beszélő visszataszító nácik garázdálkodása ellen, jóhiszeműen annak tulajdonítjuk, hogy félnek, s (ők is - Cz. L.) pszichikai terror áldozatai. Kende Péter (óh, ha Orbán Viktor felejteni tudná ezt a nevet! - Cz. L.), volt ‘56-os emigráns, őszintén vívódik “Az én Magyarországom” című könyvében, s vívódása kifejezi a tisztességes magyar-zsidó értelmiség belső konf-liktusait. Azzal a végkövetkeztetéssel azonban szembe kell szállnunk, hogy “az elsüllyedés fenyeget - a mocsárban - a fajiság és a szélsőséges individualizmus között”. Hogyha a “fajiság” itt a magyar nemzeti oldalt jelenti, és a “szélsőséges individualizmus” (mint liberális alap-princípium) a “zsidó”-t, akkor az ellentétpár hamis. Magyar nemzeti oldalon nyoma sincs a tudománytalan “fajiság”-nak, ami közönséges náci áfium. Itt a magyar nemzetiségről, mint kultúrális egységről van szó (akit ez a kultúrális egység zavar, annak joga van elmenni innen). A “fajiság” jelenleg a judeo-nácizmus fenyegető harsánysággal hirdetett alapeszméje, amely szerint “a zsidó faj” a legmagasabb rendű a “fajok” között a világon, és (ezért?) kiválasztatott a világuralomra (Sándor András itt implicite gyakorlatilag egy olyan jegyzőkönyvre - mint jogilag betiltott ‘cselekvési programra’ - hivatkozik, amely közismerten ‘még elolvasás előtt’ elégetendő. Apropó: alig néhány hónapja - még Medgyessy kormányának regnálása idején - folytatták le a magyar parlamentben az utóbb aztán megbukott ún. ‘gyűlöletbeszéd-törvény’ részletes vitáját. Még ma is szinte hallom a ‘háttér-televízióból’, amint Bárándy Péter igazságügy-miniszter kinyilatkoztatja: “Nem gyűlöletbeszéd - nem büntethető - az, amely valamely jól körülhatárolható embercsoport alsóbb-vagy felsőbbrendűségét állítja”. Cz. L.). A szélsőséges individualizmus csak a megtévesztés nevű alap-stratégia keretében alkalmazott ideológiai fegyver a halálra ítélt nemzet (itt, Közép-Európában épp’ a magyar nemzet) szétbomlasztására. Ez nyilvánvalóan a Mossad nevű titkos-szolgálat “Lélektani hadviselés” osztályának direktívája. Kende Péternek tudnia kell, hogy a náci (német-náci, zsidó-náci) “fajiság” csak a keresztény (krisztusi) hagyományú magyar nemzet riadt megdöbbenését váltja ki.

Ez a valóság, magyarok, akár keresztények vagytok, akár Mózes-hitűek, akár Istentől megfosztottak.

Ez a valóság, rasszista kozmopoliták, kik magatokat rekesztettétek ki a magyar nemzet közösségéből.

A háború ebben a pillanatban vesztésre áll, s veszteségeink irtózatosak.

A nincstelenség állapotában vagyunk erkölcsileg, biológiailag és gazdaságilag.

A magyar emberállomány lemészárlása évtizedek óta az anyaméhen belül folyik; 1994. óta felgyorsított ütemben. Ezt náci tömeggyilkosságnak kell minősítenünk, és ennek nürnbergi törvényszékre való háborús bűnösei az Aczél-Soros-Pető-Surányi bűnbanda terrorista szervezetének tagjai. Már nemcsak, hogy természetes utánpótlás nem születik, de a magyar népesség - abszolút számban is - fogyásnak indult. A Moszad (...)* és a Shin-Bet magyarországi részlege árgus szemekkel figyel. A Panamából ide helyezett ügynökük, Bokros Lajos (Horn Gyula cinkos-társa) akkor mért újabb csapást a magyar nemzet újratermelődésére, amikor egy szülőképes női nemzedék éppen a legtermékenyebb korszakába jutott. (A Kádár-korszak egyik kétségtelen - mindmáig ‘érthetetlen’ és megismételhetetlen - szociális vívmánya volt, hogy az 1970-es évek elejétől ingyenes állami lakáshoz juttatott minden fiatal, legalább három gyermeket nevelő családot. Ez fellendülést eredményezett a népesség reprodukciójában; hirtelen megugrott a születési arány-szám. Az akkor született kislányok a ‘90-es évek közepére fejlődtek szülőképes korba. - Cz. L.) A Bokros-csomag nem gazdasági intézkedés-rendszer volt, csak annak álcázták: népirtó akció volt. Az Aczél és Soros kidolgozta projektumnak volt része, amely a tudatmérgező és forráselvonó folyamatok útján évtizedek alatt kiirtandó magyarság helyére ukrajnai és izraeli zsidó tömegek telepítését, tehát a magyarok 1100 éves országának erőszakos elrablását célozza.

A magyar népet megfosztották elemi emberi jogaitól.

Aki ellenvetésül a “szabad választások”-ra hivatkozik, - hazudik. Választani csak jól ismert alternatívák között lehet. A magyar népet gondosan kidolgozott mód-szerekkel félrevezetik és napról napra megakadályozzák, hogy megismerje azokat a valós alternatívákat, amelyek között dönthet(ne). a magyar népet megfosztották az informálódás alapvető emberi jogától. Fasiszta urai elrabolták tőle televízióját, rádióját, valamint mindazt a tőkét, amellyel saját nagypéldányszámú sajtóját meg-teremthetné. Az ellenséges tömegtájékoztatási eszközök bűnös és csalárd szocio-technikai módszerekkel manipulálják. A parlamenti választásoknak tehát nincsen objektív alapja, a választás csupán költséges színház. (Egy-egy jó bolond, ha fel-jut a deszkákra és megpróbálja a saját szavaival valóban a népét képviselni, - el-hallgattatják, nevetségessé teszik vagy elkergetik, mert zavarja az előadást.)

******

Elképesztőnek, megdöbbentőnek találom, hogy - ami a ‘parlamenti választások’ abszolút komolytalanságát illeti - Sándor András mindezt már 9 évvel ezelőtt, jó előre pontosan tudta, és meg is írta; - igaz, hogy ‘csak’ egy szamizdatban, 1997. augusztusában, a “Kedves Barátom!”-ban (11-13. oldal). Pedig akkor még vígan létezett a Kereszténydemokrata Néppárt, a Kisgazdapárt s a nagyobb részben már elvirágzott MDF - együtt létrehozták az első Nemzeti Szövetséget, melyet, ketté-szakítani igyekezvén az együttműködő jobboldali pártokat, a Fidesz egy Polgári Szövetséggel (amit ugyanezen pártoknak ‘a másik részeiből’ akart megszervezni) próbált ‘kontrázni’ -, sőt, még a MIÉP is, tovább tarkítva a ‘plurális’ jobboldalt... Ki gondolta, tudhatta előre - az egy Sándor Andráson kívül -, hogy röpke 9 év le-forgása alatt a két rendszerváltó ‘nagypárt’, az MDF és az SZDSZ törpepárttá zsugorodik s alig jut a Parlamentbe, miközben a konzervatív tömegeket a Polgári Szövetség összevont nevén a korábban törpe, nemzedéki elit-rétegpárt, a Fidesz M. P. P. tömöríti egybe, miután megszüntette és magába olvasztotta a jobboldal valamennyi pártját, a marginalizálódó MIÉP és a - bár széles társadalmi bázison, de igen csekély támogatottsággal ‘újraszerveződő’ - második Nemzeti Szövetség kivételével? Ki gondolta volna, hogy végül is kétpólusúvá alakul, redukálódik az eredetileg igencsak színesnek induló politikai spektrum? Ki jósolhatta volna meg ilyen találati pontossággal, hogy 2006-ban már csak ‘a kisebbik rossz’ lesz a “bűn-rossz” egyetlen alternatívája?

Tényleg szomorú vicc, hogy 2006-ban már csak a nemzetközi pénzkartell “A” és “B” csapata között választhatunk, komoly nemzeti erő pedig már mutatóba sincs.


Sándor András: Nettó hazaárulás

Ahogy a globális generálkartell (Hilferding látomása - Cz. L.) s a magyarországi bűnöző-koalíció betörő-szövetkezése kirabolta a magyar népet, arra nincs példa Magyarország 1100 éves történetében.

A rablást bőségesen lefizetett, züllött értelmiségiek hajtották végre. Aki a stílust kifogásolná, azt biztosítjuk: csak e szavak illenek a szituációhoz. Kifogásolni nem a bűnöző jellemzésére alkalmazott stílust kell, hanem a bűncselekményt.

Ezt a szennyes pénzzel (akkor is szennyes, ha mossák) megvesztegetett, haza-áruló gyülevészhadat a magyarsággal paranoid módon ellenséges, ámde magyar nyelvű, noha idegen tulajdonban lévő sajtó, valamint a szellemi terroristák meg-szállta tömegtájékoztatás “politikai elit”-nek nevezi.

Ez a “politikai elit” - magyarán szólva: bűnszövetkezet.

Ez nem szitkozódás, hanem objektív meghatározás. Bizonyítékképpen lássuk, mi történt a nemzeti vagyonnal.

A magyar nemzeti vagyon (értsd: nemzeti működő-tőke - Cz. L.) értéke 1990-ben 3600 milliárd forint volt. (Meg kell jegyeznem, hogy Sándor András akkoriban - 1996-1997-ben - a kutatásaink akkori eredményei, becslései szerinti összegeket vette figyelembe, amelyeket azóta már jelentősen pontosítottam. Ahol szükséges, mindenütt megteszem az odaillő, megfelelő korrekciókat. A Világbank szakértői 1990. körül a magyar nemzeti működő-tőke piaci-üzleti értékét 60-80 milliárd USA-dollárra becsülték, ami akkor cca. 5-6000 milliárd forintnak felelt meg. Mi tehát akkor még alá is becsültük a privatizációs károkozás mértékét. - Cz. L.) A megindult “privatizáció” (értsd: ellenséges kézre játszás) során a vagyont átlagos értékének 20 %-áért vesztegették el. (Azóta már ismertek a viszonylag pontosabb számadatok; tekintve, hogy a privatizáció lényegében véget ért - mérleget lehet vonni. Persze a mindenkori kormányok helyett, mert azok sohasem számoltak el az eladott nemzeti vagyonnal, mely ‘mellesleg’ eredetileg a magyar nép kollektív társadalmi tulajdona volt... Nos, a kampányszerű állami privatizáció - 1990. és 2000. között - összesen mintegy 6-8 milliárd USD bevételt hozott, vagyis éppen- csak, hogy 10 %-os áron kelt el a nemzeti működő-tőkénk 80-90 %-a, zömében multinacionális tulajdonosok részére. Vagyis akkoriban ‘mindössze kétszeresen’ becsültük alá az intézményesített szabadrablás arányának mértékét; - az ellopott vagyon piaci értéke is nagyobb volt az eredetileg becsültnél; de az árbevétel sem érte el az akkoriban prognosztizálható összeget. Túl jóhiszeműek voltunk; kétszer rózsaszínűbben láttuk, becsültük fel a kárt a való tényekhez képest. - Cz. L.)

Ahol e sorok írója dolgozott, a 150 millió dollárt érő Egri Dohánygyárat a Phillip Morris 60 millió dollárért, tehát az érték 40 %-áért vette meg, de kikötötte, hogy a vételárat szigorúan titokban kell tartani, mert a saját cimborasága, a karvalytőke megtámadná, amiért kilóg a nem megszeghető árkartellből.

A következményeket nem kell magyarázni.

Nem más, mint az ÁPV Rt. közli - természetesen nem a nyilvánosságnak szánt dajkamese-gyűjteményben -, hogy a nemzeti vagyonunknak fele elveszett. Értsd: ellopták, elrabolták, széthordták. (A Horn-ciklusban maga a miniszterelnök azt is ‘bejelentette’, hogy a privatizációs iratok jelentős része is eltűnt, az ÁPV Rt-ből. Csak úgy, példaszerű illusztrációként: az 1991-ben az ÁVÜ által a Co-Nexus Rt-nek ‘ajándékozott’ 4 milliárd forintot érő, 18 db állami vállalatból kreált ‘vegyes’ portfolióról 1996-ban, a csőd utáni ‘végelszámoláskor’ derült ki, hogy az értékét önkényesen, ‘előzékenyen’ már ki is vezették az ÁPV Rt. nyilvántartásaiból! Mert előre látták a jövőt. Nem is követelte vissza senki, senkin - soha többé... - Cz. L.) Ez meghaladja a nácik és a bolsevisták együttes rablásainak értékét. Az ÁVÜ és az ÁPV Rt. “szakértő” szélhámosai ebből a kótyavetyéből 1990. és 1996. között 1000 milliárd forintot bevételeztek, - s 723 milliárdot befizettek a költségvetésbe, 277 milliárdot pedig “költség” címén elloptak, egymás között szétosztottak, tehát zsebre vágtak. Eközben, a folyamatos forintleértékelés eredményeképpen, az ezer milliárd forint 1990-es értéke (külső adósság = 20,5 milliárd USD!) 4-5 milliárd dollárra zuhant. Ugyanezen idő alatt a bruttó államadósság (tehát a valóságos államadósság, statisztika-kozmetika nélkül) 30 milliárd dollárra nőtt...

Vagyis a PRIVATIZÁCIÓNAK BECÉZETT NETTÓ HAZAÁRULÁSBÓL mindössze 4-5 milliárdot sikerült törlesztés gyanánt kifizetni, holott azt hazudták, hogy a privatizáció garantálja az adósságtól való megszabadulást.

Maradt még mintegy 1000 milliárdnyi vagyon az ÁPV Rt. kezén (jóval kevesebb, mint a nemzeti vagyon egyharmada), de ennek - legalább - a fele csődtömeg...

Miféle nép is vagytok ti, mai, reményre szomjazó magyarok, akik mindezt száj-tátva, megalázkodva néztétek?!

Szemetek láttára raboltak ki benneteket, és ti nem mozdultatok!

S most azt kérdezitek, van-e remény?

Pisszenni se mertetek, csak nyöszörögni tudtatok, s ma is bámuljátok a Moszad-ügynök szagú Friderikuszt. Minden hazugságnak hitelt adtok.

S most azt kérdezitek, van-e remény?

Halljátok csak, mit tesznek veletek! Ha létrehoztok egy eladható árut, s annak ára 3 dollár, szélhámos külkereskedők (ugyan kik is azok?) elvesztegetik 1 dollárért. Bezzeg, ha nekünk kell vennünk külföldi árut! A háromdollárosat most 6 dollárért vesszük meg, ami 1100 forint, - és arra itthon még ráteszik az általános forgalmi adót. Jó, ha 1500-ért hazavihetjük - havi 20 ezer forintos alamizsnánkból -, amit nekünk odavetnek. Azt, amit a bárdolatlan, műveletlen jenki, a maga havi 3 ezer dollárjából 3 dollárért vesz meg.

A külföldi “befektetők” - a karvalyok - komplett gyárakat, magyar vállalatokat kaphattak ötöd-áron (tized-áron - Cz. L.), sőt, jól emlékszünk, bankot 1, azaz egy forintért (csődben hevert, de Szabó Iván, aki mára kitalálta, hogy ő “nép”-párti, a mi keserves, adóban lerótt filléreinkből “konszolidálta”), s ráadásul a teljes hazai piac is az övék lett.

Ó, a jó merániak!

Iparcikkeik nem jobbak a magyar iparcikkeknél, sőt, bóvlik; sőt, az élelmiszereik rosszabbak, csak éppen hússzoros áron sózzák ránk. A külkereskedelmi mérleg 1996-ban 2 milliárd 600 millió dollár (olyan 360 milliárd forint) hiánnyal zárt. Ez egyike Horn Gyula tévékamerák előtt hirdetett sikereinek.

No de miért is ne tennék? Mi hagyjuk, hadd tegyék...

Elhisszük, hogy mi tudatlanok, ügyetlenek, semmit érők vagyunk.

Az izraeli paprika kiverte a piacról a magyar paprikát.

Mivel verte ki? Míniummal.

A Moszadnak szabad keze van a világ-röheje Magyarországon.

(Ez igen érdekes ‘egybeesés’! Ezek szerint már 1996. körül is volt egy “paprika-botrány”, amelynek a lényege szintén hamisítás és hitelrontás volt, nyilván a piac megszerzése érdekében. Akkor míniummal - ma meg gombaspórákkal mérgezett, ki tudja, mi fán termett, feleslegesen importált brazil paprikával. Vagy ez is csak egy nemzetféltő prófécia volt?! Ki tudja? Honnan tudta, vette ezeket? - Cz. L.)

Kapcsoljátok be a tévét, ti jámbor magyarok, s mindjárt van, aki megadja nektek mindennapi reményadagotokat. Horn Gyula ő, a sunyi vezér: ‘sikerült stabilizálni’ - mondja, és marad nyugodtan.

Valóban: van két stabil folyamat.

Az egyik stabil folyamat az infláció.

Húsz százalékos - akkor is, ha Horn Gyula két százalékot letagad belőle. (Sajnos, azt kell mondanom, hogy objektív mércével mérve - az a Kormány még kevéske tisztességet meg is őrzött régmúlt jobb időkből, azóta uralkodó utódaihoz képest. Valamikor 2000-ben vettem észre, hogy az inflációról közölt hivatalos, kormány-statisztikai adatok egyre inkább elrugaszkodnak a valóságtól, magyarán: köszönő viszonyban sincsenek a hétköznapi tapasztalatokkal. Tekintve, hogy az Európai Únióba való belépés feltételei között szerepelt az infláció visszaszorítása 10 % alá, majd max. 5-6 % körüli mértékre, valamint arra, hogy az állam nem tud, de nem is akar ‘az inflációs ‘különsarc’-ról lemondani, - ‘a siker’ érdekében akként döntöttek, hogy inkább a statisztikai mérési módszereket, a fogyasztói kosarat és a konkrét adatokat, majd mindezeken keresztül a mindenben cinkos média háttér-támogatásával a politikai közvéleményt, az emberek gondolkodását, elvárásait manipulálják. Ezáltal egy virtuális valóságot ‘fogadtatnak el’, melyben ugyanúgy vágtat az inflációs pénzromlás, mint addig, csak már senkit nem érdekel, hiszen a Kormány kinyilatkoztatta: inflációs probléma márpedig - nincs. Ugyanezt tették az államadósság és annak kamatszolgálata tárgyában: ameddig lehetett, addig el-takarták a valóságot a széles tömegek elől, majd amikor már lehetetlenné vált tovább hazudni: szisztémát váltottak. Alapjaiban ‘új’ mérési rendszert és mód-szert, új vonatkoztatási pontokat, kategóriákat vezettek be, megváltoztatták az alapfogalmak tartalmát, továbbá az adósságkezelés szervezetét és szerkezetét, hogy az adatok soha többé ne legyenek összehasonlíthatók a korábbiakkal. Az ún. “nettó adósság” kifejezetten áruló komprádor-burzsoá szleng, - nemlétező kategória és ‘számítási mód’, mely a nemzetközi gyakorlatban ismeretlen. Egy specifikusan magyar ‘pénzügyi kitaláció’, a birka nép megvezetésére. S innen ered Sándor András zseniális absztrakciója: a NETTÓ HAZAÁRULÁS - cím is... Sajnos úgy is lehetett ‘Európába bemenni’, hogy csak a hazugságok tartalma az, ami megváltozott, minden más maradt a régiben. - Cz. L.) Mert ezt adták neki parancsba a Világbank nevű főparancsnokságon. E stabil 20 százalék biztosítja a stabil kizsebelésünket. Emlékezzünk csak: 1988-ban 50 forint volt egy dollár. Ma kúszik a 180 fölé, holnap 200 lesz. (Lett is, még 260 is! És csak akkor kezdett a ‘hamis’, fedezetlen dollár mesterségesen magasan tartott árfolyama mérséklődni - ma 200 forint -, amikortól Magyarországon már a növekvő Úniós pénznyomás is elkezdte a külön-érdekeit érvényesíteni... - Cz. L.)

A másik stabil folyamat az uzsorakamat fizetése.

Ez nyolc éve stabil egyhangúsággal évi másfél milliárd dollár.

Az ilyet a török időkben harácsnak nevezték, a mai (nem török, hanem milyen?... ki ne mondd!) időkben adósságszolgálatnak. Ez ugyebár testvérek között is 270 milliárd forint. Ez csupán a Shylock-nak járó egy font hús (lásd Shakespeare: “A velencei kalmár”, magyarországi színházak számára betiltva).

Az adósság törlesztéséről (miután a kamatos kamatokkal már régen törlesztettük) 1996-ig nem volt szó. Ám 1996-ban - micsoda meglepetés! - adósságtörlesztés is volt, s ez a Shylock-húsadóval együtt 10,3 milliárd dollárt tett ki. (Ide kívánkozik, hogy azóta már sikerült fényt deríteni az eredeti ‘ős-adósság’ keletkezésére. Most sem ok-okozati értelemben, de legalább ‘aszimetrikus egyenlőtlenség’ aritmetikai kép(let)ében. Bizonyos MNB-műhelytanulmányban el is olvasható, hogy miként keletkezett az a 20,5 milliárd USD külső államadósság, amelyet Németh Miklós utolsó rendszerváltás előtti miniszterelnök oly’ nagyon művi meglepetéssel fedett fel még 1989-ben, és amelyet oly’ nagy (adósság)szolgálatkészséggel vett át tőle a ‘rendszerváltó’ Antall-kormány. Eszerint: 1973. és 1989. között a magyar állam összesen 1, azaz egy milliárd dollár valódi hitelt vett fel; igaz, igen előnytelen fel-tételekkel. Medgyessy Péter - fedett ügynök - vezényletével Magyarország 1982-ben felvételt nyert a Nemzetközi Valutaalapba (IMF), hogy könnyebben jusson Világbanki hitelekhez. Ám 1982-től már csak azért vettünk fel újabb (?) hiteleket, hogy az 1 milliárd ‘valódi hitel’ esedékes kamatait ki tudjuk fizetni! Az 1 milliárd hitelre kifizettünk összesen 11 milliárd USD kamatot, vagyis a hitelt 12-szeresen törlesztettük vissza. Az már egyenesen a képtelenségek (fikciók) világába vezet el: hogyan lett az 1 milliárdnyi hitel 12-szeres visszafizetéséből mégis 20,5 Mrd USD tartozás 1989/1990-re, a rendszerváltás országos sorsfordulójára? Így fest az 1973. és 1989. közötti időszak adósságszolgálati varázsképlete, más szóval az antalli örökség: 1 (hitel) -11 (kamatfizetés) = 20 milliárd USD adósság. - Cz. L.)

Úristen, honnan volt ennyi pénzünk!?

Hármat lehet talál(gat)ni.

A magyar energiaipar és az energiaszolgáltatás elkótyavetyéléséből, a honfoglalás 1100. évfordulójának tiszteletére elkövetett csúcs-hazaárulásból, amiért is most a hálás magyar nép megnöveli Horn Gyula népszerűségi indexét. Miután az ország népét kiszolgáltatták minden lehetséges eljövendő ellenségének, az ezért kapott pénzt azonnal átutalták a magyar nép aktuális ellenségeinek.

Ha valaki azt hiszi, hogy ezzel legalább az államadósság csökkent (amiért Horn Gyula és a Mindenreképes Szélhámosok Pártja megérdemel egy kis népszerűség-jutalmat), csak Shylock-szórakoztató naivságát bizonyítja. (Ma szinte kísérteties pontossággal: ugyanez zajlik. Ami állami vagyon még ‘maradt’, most mind eladja a zseniális Gyurcsány-kormány, s eközben a média versenyt hozsannázik: “Igaz, ugyan, hogy a nemzetgazdaság minden főbb mutatója meredeken zuhan, továbbá Medgyessy idejében ‘kicsit’ eladósodtunk’, most viszont legalább csökkentjük az államadósságot - ezért privatizálunk.” Közben ennek pont az ellenkezője történik. Mindössze egy dolog valós: az MSZP megint válságot csinált, hogy kezelhesse, mert alap-téveszméje a szüntelen válságkezelés, ami azért ‘szükséges’, mert a magyar gazdaság önállóan - nélkülük - képtelen megállni a saját lábán. - Cz. L.) Szentigaz, hogy az 1995. évi 31,5 milliárd dollárnyi államadósság az energia-ipar elkártyázása következtében 27,5 milliárd dollárra csökkent.

Csakhogy a folyamatos forint-árfolyamromlás miatt az államadósság mégis nőtt! (Mostanában a ‘dollárban leírt’ folyamat éppen ellenkezője játszódik le. Ma már az EU-tagság folytán euróban ‘kezeljük’ az adósságot, és a forintunk - míg a pénzügyi zseni-kórus azt szajkózza: “Túl erős a forint!” - mostantól az euróhoz képest devalválódik, mert számunkra már ‘kétféle világpénz’ létezik, és immár elsősorban az euró urainak fizetjük a pénzromlás extra-profitját, ami egyfajta uzsora-kamat. A lakosságot pedig az önzetlenül nyújtott fedezetlen dollár-hitelek kamatai - is - sarcolják, nehogy a Wall Street urai elszegényedjenek. - Cz. L.)

Az 1990. évi 20,5 milliárd dollárnyi adósság akkor 1344 milliárd forintnak felelt meg. 1995-ben a 31,5 milliárd dollár már 4000 milliárd forintot tett ki. 1996-ban a 27,5 milliárd dollár 4218 milliárd forint. Így haladunk látszólag előre - hátrafelé.

A forintleértékelés (a munkánk leértékelése) tovább tart, tehát az államadósság nőtt, nől és nőni fog, miként Lenin élt, él és élni fogott. (Nem tudom megállni, hogy ‘ne közöljem’, miként fest ma nemzetgazdaságunk - csakazértis! - dollárban kifejezett adósság-helyzete - dollárból forintra átszámítva, s összegezve. Hazánk belső adóssága - ami az újabb szoclib katasztrófa-kormányzás két és fél éve alatt 3500 milliárd forinttal nőtt! - jelenleg 13000 milliárd forint. Emellett létezik még a bruttó külső adósság - ez volt 1990-ben 20,5 milliárd USD -, a külföldi kamat-szolgálatunk alapja, mely jelenleg, szinte a teljes nemzeti működő-tőke kampány-szerű elprivatizálása után is, nemzetgazdasági szinten összevonva kb. 50 milliárd dollárra rúg, ami 10000 milliárd forint. A kettő - belső + külső adósság együtt - tehát 23000 milliárd forint, és ez több, mint ötszöröse a 9 évvel ezelőttinek, míg a nemzeti vagyon, mint profittermelő forrás a számunkra lényegében eltűnt. - Cz. L.) Mi, nem-bankárok és nem-elitek, forintban kapjuk cseppnyi bérünket és nyug-díjacskánkat, családi-pótlék filléreinket. S ezek stabilan továbbzsugorodnak, mint februárvégi napmelegben a háztetők hava. Tőlünk ma még többet rabolnak, mint raboltak volt tegnap, - s holnap többet fognak rabolni, mint ma.

Eközben statisztikai “itt a piros, hol a piros”-t játszanak, hogy ne oda nézzünk, ahova kell. Szélhámoskodnak a bruttóval meg a nettóval. A nettó azt jelenti, hogy a valóságosból (a bruttóból) levonják a mi kintlévőségeinket. Aki akarja, vegye ezt komolyan, de világos mint a nap, hogy a mi követeléseinket az adós, a szovjet

jogutód orosz állam sohanapján fogja kiegyenlíteni. Borisz Jelcin, két üveg vodka között, ránk vigyorog: “Gyertek, azt hajtsátok be, jobtvojumaty!”. Vagyis a kint-lévőségekkel statisztikát lehet manipulálni, szédíteni velük libaszínvonalú elméket választási kampányok évadján. (Különös, de gyakorlatilag épp így történt! Kisebb hányada a szovjet-orosz ‘utód-adósságnak’ - még 4-5 évnyi kínlódás, és soha ki nem derülő egyezkedési suskusok után - pénzben befolyt ugyan, de a nagyobbik hányadot csak lenyelte veszteségként a magyar állam, miután persze az éppen uralkodó Fidesz, majd MSZP-s közvetítő lobbik ‘lenyelték’ jogosnak tartott, ítélt hasznukat... - Cz. L.)

Ne legyünk remény-pusztítóan rosszhiszeműek!

Tegyük fel, hogy mikor a nemzetközi szabadkőművesség részéről nekünk feltálalt

Orbán Viktor azt mondja: ha évi 1 milliárd dollárnyi külföldi tőke áramlanék be az országba, már úgy tudnók az adósságot törleszteni, hogy nem is éreznők meg, éppen olyan naív és bedűtött, mint a magyarok nagy többsége. Horn Gyula már tudja, mitől döglik a légy, ő tudatosan üt a hasára, mondván, hogy máris havi 100 millió dollár tőke siet be ide. (Ez részben még ma is így van, hiszen az illuminátus trükkök ‘használati utasítását’, helyes értelmezését elsődlegesen még ma is Horn kapja: on line. De ugye azt már senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Fidesz-kormányzás négy éve alatt is szűzi ártatlan, kvázi beavatatlan, naív és bedűtött maradhatott Járai Zsigmond, Varga Mihály, Matolcsy György, Orbán Viktor? Mert a Piramis naivakkal dolgozik ugyan, de direkt hülyékkel soha. - Cz. L.)

S hogy mitől döglik a légy?

Hát attól, hogy a befektetett működő tőkéből nem lehet adósságot törleszteni. Ki törlesztheti az adósságát másnak a pénzéből? Ez közönséges sikkasztás volna. Adósság csak a privatizációs bevételekből törleszthető, márpedig a privatizációs bevételeknek végéhez érkezett a kormánynak nevezett tolvajbanda. Már csak a Világbanknál jelzálogként lekötött magyar föld a fedezet.

Azért készülnek azt kirántani a lábunk alól.

A Horn Gyula hazugság-tirádáival etetett magyar polgár még azt sem tudja, hogy miközben kb. 30 milliárd dollár (hol több, hol kevesebb) adósság után fizet ez a Básta szekerébe fogott ország évről évre kamatot, - aközben 10 milliárd dollár valutatartaléka van!

Ez olyan, mintha valaki, aki több milliót tartogat a bankban, hónapról hónapra új kölcsönöket koldulna ismerőseitől, s rendszeresen a ruháit és a bútorait adogatná el, hogy a kölcsönöket törleszteni tudja. Nos, a magyarázat az, hogy ez a valuta-tartalék nem a kényre-kedvre rugdosott magyaroké! Ez egyszerűen garancia-alap: amennyiben ‘kedvezőtlen’ politikai fordulat történik (értsd: a nép egy szép napon megunja az uzsorás- és betörő-dáridót, ha egyszer végre talpra ugrunk és végre kipofozzuk korrumpált szolgáikat innen), kimentsék ‘a befektetett’ pénzüket, ami a mi elrabolt pénzünk, és ezt a valutatartalékot (is) elvigyék magukkal.

Ez a valóság, reményre sóvárgó magyar nép, és ezen a valóságon nem változtat a Mindenreképes Szélhámosok Pártjának (MSZP) nagy-hirtelen jött választási bő-kezűsége, Horn Gyula buzgó béremelési szándéka költségvetési garanciával; a ködbe és labirintusba lökött, vakká tett állampolgár pillanatnyi megvesztegetése. Ez persze a fizetési mérleg újabb romlását hozza majd, de az nem gondja Horn Gyulának. Ha nem őt választják, a következő kormány bukik bele, hisz arra egy kifosztott, kibelezett kocsit hagy, melynek sem üzemanyaga, se motorja, se hajtó-műve, s mind a négy abroncsa lyukas. Ha a magyar nép megint lesz olyan bolond, hogy őt választja, akkor viszont a győzelem megéri a költségeket, hiszen ha újra nyeregben lesz (ki se száll onnan), a magyar népből fogja a költségeket megint ki-vasalni..., de akkor meg is érdemli ez a nép. (Nagyjából minden így történt! Az új kormány, az Orbán Viktor és a Fidesz vezette koalíciós kormány üres kincstárat örökölt. Lényegében nem tudott többet tenni, minthogy négy év alatt megállította a külső államadósság növekedését, - azonban ellentételként megnőtt a belföldi államadósság. Nem választották újra - jött Medgyessy Péter újabb ‘osztogatása’, ami a költségvetés és az állam minden eddiginél meredekebb eladósodását idézte

elő, romba döntve az előző kormány erőfeszítéseinek minden relatív eredményét. Mindezen ‘tévedéseibe’ ez a kormány a ciklus félidejében bele is bukott; ámde a szocialisták egy ravasz önpuccsal elintézték, hogy kapjanak még két évet a totális eladósítás befejezésére. Mai felvételünk azt a pillanatképet mutatja, mikor a már régen eladott családi arany és ezüst helyett a Gyurcsány-kormány most - jobb híján - már a nemzeti/családi alpakkát és alumíniumot árulja ki rabszolgatartó haverjainak; s miután az anyaföldet még az előző kormány eladta hitbizományba a Világállam második gettójaként épülő, Európai Únió fedőnevű politikai szörny-szülöttnek: immár tényleg nincstelen-hajléktalan koldusok lettünk. De mindezt a nyomorúságot meg is érdemeltük, hiszen az úgynevezett rendszerváltás óta már a harmadik szoclib kormány uralkodhat ‘demokratikusan’ felettünk... - Cz. L.).

Nos hát, hogyha mindezek után mégis azt kérditek, van-e remény, hadd utaljak a könyvhétre, egy Vörösmarty-téri élményemre. Püskiék könyvsátra előtt az egyik asztalnál Csurka István dedikált, a másiknál Bokor Imrével együtt, jómagam. A teret körülvevő könyvsátrak előtt ott őgyelegtek az érdeklődők. Sor csak egyetlen könyvsátor előtt állt, s az Püskié volt. 40-50 méteres sor, két óra hosszat, - s az a sor a Csurka-féle asztalra irányult, s mikor a velem dedikáltatók azt kérdezték tőle, miben látom a reményt, a hosszú sorra mutattam.

Ébred valami a magyarországi kisebbség értelmiségében.

Akkor lesz remény, amikor a kisebbség többséggé válik. (...)*

Ártó szellemi mérgeken nevelt magyar testvérem, csak akkor lesz remény, ha visszakapod őseid bátorságát, önérzetét, hitét, s ha feltámad benned a szeretet, felismervén millió és millió testvéredet. Ha majd ez a szeretet milliószámra köt össze magyart magyarral, egy érzelemmel telítve a szíveket és egy gondolattal telítve az elméket (...)*: akkor valóban lesz remény, s esély arra, hogy az a remény valóságra is válik. (És 2004. decemberében népszavazás volt a trianoni békeszerződéssel most a schengeni határokon is kívül rekedt 3 milliónyi magyar állampolgárságáról. A testvéri szeretet csak kevés szívben támadt fel; megint nem voltunk elegen. Immár minden remény elveszni látszik... - Cz.L.)


Kedves Barátom!

(1997. december)

Karácsony: a kereskedelmi forgalom kitüntetett napja és a haszoné.

Európa karácsonyaiból immár csak Isten hiányzik, a Világegyetemmel

összekötő áramkör, és a megtestesülés.

(Sándor András)

Sándor András: Istentelen karácsonyok évadján

Megszületik a Nap, az egyetemes fényforrás; téli napfordulón megkezdi vissza-vonulását a rémekkel és fenyegetésekkel teli sötét.

Olyan elemi erejű ez az ünnep, a Győzhetetlen Napé, hogy midőn a mediterrán emberiség egy másfajta Napot ünnepelt, két évszázad múltán megemlékezvén a Lélek szabadító Napjának születéséről egy betlehemi (“kenyérházi”) istállóban, ennek a különös és egyszeri születésnek emlékünnepét (“az Ige testté lőn”) arra a napra tette, melyen “tyúklépésekként” visszatér a fény, - mind Pünkösdig, a Szent Szellem fényzuhatagos kiáradásáig.

Nincs bensőségesebb ünnepe az európai emberiségnek a Karácsonynál.

Jobban mondva: nem volt bensőségesebb ünnepe - a XX. század közepéig.

Mert attól fogva megváltozott. Hangos lett, hivalkodó és vásári!

Nem a Nap és nem Jézus születésének napja immár, hanem a fogyasztásé.

Decemberben Európa egyetlen nagy vásárrá válik, ahol a másoknak való öröm-szerzés helyett az egoista Ego “presztízs”, azaz hiúság-és öntetszelgés-kielégítése a mindent elborító cél. Ajándékot immáron nem a jászolban fekvő csecsemőnek visznek, s egymásnak is csak alibiként: sokkal inkább “kitesznek magukért”, s a karácsonyfa alatt előszámláltatik, mit “kinek a Jézuskája” hozott.

Karácsony: a kereskedelmi forgalom kitüntetett napja és a haszoné.

Európa karácsonyaiból immár csak Isten hiányzik, a Világegyetemmel összekötő áramkör, és a megtestesülés. Sine Incarnatione: Karácsony - karácsony nélkül.

Isten jár a lélek ólmos felhőkkel borított tájain és így szól: “Ember, hol vagy?” S az ember popricsajt és ágyúdörgést alkalmaz füldugóként, és elbújik a Tudomány impozáns ismeret-bokrai alatt.

Az a világ, amelyet az ember rendezett be az ember számára, - egyre kevésbé emberi, túl azon, hogy egyfajta Ellen-Paradicsom, melyből Istent véli kizárhatni; tökéletesen szekularizált, liberális és ateista, ámbár ez a kifejezés nem pontos.

Közelebb van az igazsághoz, hogy antiteista.

Ezért nincs békesség a fenyőfák alatt itt sem, a seblázas hazában, ezért nem lehet békességről szóló szép gondolatokkal teletömjénezni a házat, melynek szobáiban engesztelhetetlenül dúlnak a Heródes-osztagok.

“Békesség a Földön a jóakaratú embereknek” - hangzott el a misztikus-mítikus éjtszakán a hírnökök (angelos = hír-nök) szájából az üzenet, ámde alig telt el két esztendő, az önféltő hatalom szenvedélye, egyetlen kisfiú, Jézus, vesztét lihegve, háborúságot és gyermekgyilkos vérfürdőt zúdított a jóakaratú emberekre.

Azóta sincs másképpen. “Dicsőség mennyben az Istennek” - hangzott az üzenet első része. “Le vele!” - zúgja rá az edomita Heródes utódainak kórusa.

“Nincs!” - csattan fel a kiáltás s akik kiáltják, azok tiszteletet parancsoló palástot hordanak: a Tudomány önfelszentelte klérusának hangja ez, bíztatólag sorakozik fel a gyermeklelkeket pusztító Heródes-karhatalom mögött.

Keresztyén vagy, szent Karácsony éjjel.

Mindent meg kell bocsátanod mindenkinek, ki ellened vét. A beléd döfött kardért is engesztelődnöd kell, a fejedre öntött szennyért és gyalázatért is.

El kell engedned mindenki tartozását.

De megbocsáthatod-e az agressziót Isten ellen?

Adatott-e jog, adatott-e hatalom néked, hogy a létforrás ellen intézett támadást elnézzed? Nem a te dolgod, hogy megtorold. Ám meg sem bocsáthatod.

Istennél a kegyelem, és Isten dolga a következmény is, amely visszaszáll az ön-imádattól mámoros támadó fejére.

Mi ismertük a marxizmus-leninizmus dicsőségét; lám, eloszlott, mint a hajnali pára.

A Karácsony, íme, per saecula saeculorum Karácsony.

A dicsőséget most az egoizmus-antiteizmus követeli magának.

El fog oszlani, mint gumiabroncsok mérgező füstje.

A Karácsony pedig Karácsony lesz, amíg csak uralkodik urunk-bátyánk a Nap, és éjjelente, szép nővérünk, a Hold.

Igen, de a prófécia önmagában még nem valóság: energia csupán, mely ha át nem váltódik munkára, puszta látomás marad. Aki az első Karácsonyon hajléktalan-sorban jött a világra, univerzális és téridőn-túli ajándékot hozott, de annak elő-hívásához a benne való hit szükségeltetik, a hit pedig cselekvést virágzik.

Vessük hát szemünket azokra, akikre a holnap felnőtt-nemzedékét bízták.

A gyermekekre, akiket ez a fogyasztás-orgiává torzított karácsony - félő - mind mélyebben inkább csak az önzésbe taszít, mintsem a másoknak való örömszerzés boldogságába merítene.

A pedagógus-társadalom középkorú zöme az antiteizmus szuggesztiója alatt áll. A keresztyén etikai alapokra helyezendő közoktatással szemben való ellenállás sokuknak nem elsősorban politikai, hanem világlátási kérdés. Nem, ők véletlenül sem rosszakaratúak. A “világnézeti semlegesség” fából-vaskarika jelszavának el-fogadása mögött értéktudati bizonytalanságok húzódnak meg, egyszersmind attól való félelem, hogy amennyiben a “természettudomány” nem kizárólagos alapja a világról való ítéleteknek, s a tudomány nyitva hagyná a kaput egy Univerzum-teremtő Szellem - értsd: Isten - előtt, ez menten visszafordíthatóvá is teszi az in-dividuális-liberális (“egoista-antiteista”) káosz már előrehaladott folyamatát, és új rendszerré rendeződés önrepressziókkal teli folyamatát indítja meg. Meg tudjuk-e értetni velük: ha a pedagógiában továbbra is az az irányzat érvényesül, miszerint az emberi létezésnek csak természettudományos reáliái vannak, s erkölcsi reáliái - sőt: paradigmái - nincsenek, úgy ez az emberi társadalmak, az egész civilizáció pusztulásával fenyeget?

A keresztyénségből kifogyott keresztyén civilizáció karácsonyaira már évtizedek óta a bűnözés vetíti komor árnyékát. Hátha egyszer eszébe jut valakinek, hogy a bűnözés hullámainak csillapítása elsősorban nem a rendőrség, hanem a pedagógia feladata. A bűnözésnek - a civilizált társadalom kaotikus oszlási folyamatának - nem lehet gátat vetni az emberi létezésmód Istenbe-ágyazottsága nélkül.

Ám ez az istenhitbe ágyazottság nem térhet vissza a természettudományt meg-előző korszak világképéhez. Ugyanis a materialista közép- és főiskolákat végzett pedagógusokhoz aligha lehet azzal a liturgikus fogalomkészlettel közeledni, mely Galilei előtt volt természetes: a számukra az csak történelem, kegyeletes rítus, hagyomány. Ma már csak intellektus-támogatta hit képzelhető el, olyan transz-cendentalizmusra is fogékony belső (tudati) tükör, melyben a személyiség a meg-győződésével nem ellentétesnek látja a tudomány-feltárta ismereteket, hanem épp ellenkezőleg: Istenről való meggyőződésébe szervesen beépíti mindazt, ami csak azt bizonyítja, hogy - a mutációk révén “véletlenszerűen” módosított - evolúció a teremtés technológiája; és azt, hogy a tudomány fokozatosan behatol az anyag és az energia kombinációinak részleteibe (az élet keletkezésének és működésének titkaiba), semmi másnak nem ítéli, csak mint az ember hovatovább emberen-túli felelősségének, mit a teremtés műhelyébe való beavatottsága ró reá. (Heisenberg éppen valami ‘ilyesmit’ mondott; - olvassuk újra a 21. oldalon. - Cz. L.)

Hidegek, üzletiek és pragmatikusak ezek az istentelen karácsonyok. Ámde bár-mennyire is mindenekelőtt etikai kérdésről és paradigmaszerű viselkedési norma-rendszerről van szó, a probléma kognitív vetületétől a modern ember nem tud el-tekinteni. Ez a “modern” társadalom a Tamások társadalma; - túlságosan nagy tekintélye van a tapasztalatnak, mert túlságosan is sok veszett el az emberek egy-más iránti bizalmából. A teremtés a létező valóság eleve-volt koncepcióját, - az evolúció (Isten nélkül) kockadobásos kombinálódások sorozatát fejezi ki, melyek mindig a közvetlenül megelőző kombináció ’véletlenül’ létrejött következményei. A mai ember, ki közvetlen környezetének jónéhány természeti folyamatát képes szimulálni, hajlamos az utóbbit előnyben részesíteni, annál is inkább mert ez az emberi tudatot tünteti föl egyedüli tudatként, s alapot ád az ember abszolút auto-nómiájának feltételezéséhez.

Csakhogy, az ősrobbanás-elmélet “berobbanása” óta (mi egyébként nem kevésbé mítosz és nem kevésbé emberi tapasztalatokra épülő kozmológia, mint a hatnapos teremtés), a keletkezést megelőző “terv” feltételezése nincs túlságosan messze attól, hogy a kombinálódások “törvényei” eleve benne rejlettek az elképzelt ős-energia-tengerben, ős-plazmában, vagy épp ama pontszerű valamiben, amiből az egész Univerzum lett. Ha például csak a pozitív-negatív töltés “koncepció”-jára gondolunk – amelynek mindent megelőzve léteznie kellett, eleve elrejtetten egy alaktalan és tagolatlan plazmában -, igen nehéz elvonatkoztatnunk a tudatosság és a tervezés feltételezésétől. (S ha a szerves életnek nevezett kombinációs rendszer tudati hierarchiájára gondolunk, egészen az emberig, vajon mi indokolja, hogy ezt a hierarchiát az emberi szinten okvetlenül befejezettnek tekintsük?)

Ezen a ponton azonban óhatatlanul belép az antropomorfizmus, mert az ember, ha személyiségről és tudatosságról alkot fogalmat, csakis önmagából tud kiindulni. Amikor a “felvilágosodás” hadat üzent Istennek, - az Isten-fogalmat maga is le-szűkítette az antropomorf Istenre. Nem kétséges: Isten nem végtelen nagyságú és a végtelenre nyújtott időben létező ember. Másfelől viszont az ember kénytelen volt antropomorfizálni Istent, mert a személyes érintkezést csak így tudta létre-hozni. Istennek ’szeme van’, mely mindent lát; Istennek ’keze van’, mely simogat s ver. Az ember a véges egyedi lét kilépését a Világegyetemből, újraegyesülését a Világegyetemmel csak a maga emberi nyelvére lefordítva képes önmaga számára feldolgozni és viselkedési rendszerébe beépíteni. A természettudomány pedig ezt a “fordítást” elvetette, a filozófiai megközelítést viszont a tapasztalati megközelítéssel helyettesítette.

Albert Einstein fölfedezése, az általános relativitás elmélete, amely matematikai úton bizonyított (Sándor András életében pedig már megszülettek azok a kísérleti eredmények, amelyek tényszerűen, tapasztalatilag is igazolták Einstein elméletét!; az anyag és az energia ekvivalenciája: E = mc², a fény elhajlása, a tér görbülete, az időparadoxon, stb., továbbá az elméletből közvetlenül következő kozmológiai modell: az ősrobbanás elmélete is igazolást nyert a galaxisok színképe vörösel-tolódásának Hubble általi felfedezése és az ún. háttérsugárzás detektálása révén - Cz. L.), - kétségtelenné tette, hogy a tudomány az érzékelhetőség és a logika sávjain már pusztán csak azért sem tudja megközelíteni Istent, mert a valóságnak végtelen számú olyan tényét sem tudja megközelíteni, amelynek meglétére pedig, egy rövid kezdeti útszakaszon, az útnak egy adott elméleti pontjáig, a matematika segítségével rábukkanhat. Így hát, miközben más bizonyossággal nem tudja az Isten létének mély beágyazottságát behelyettesíteni, szétrombolja a társadalom etikai rendszerének kötőanyagát, s ezzel veszélybe dönti a civilizációt, sőt, ennek ökológiai következményeiben, az emberi faj fennmaradását, magát.

Elektromos színes lámpácskák milliárdjai gyúlnak fenyőfák (s fenyő-utánzatok) millióin az összkomfortos lakásokban, hiszen erőművek-szerte szünetlen égnek a Kambrium és a Karbon korszak feketévé szenesedett erdői, a Kréta fekete olajjá folyósodott hüllő milliárdjai.

De a csillogás mögött, Szent Karácsony ünnepén mindenkinek, aki felelősséget érez, hogy milyen világképet (túl az automata-játékon) ád az új nemzedéknek, el kellene gondolkoznia azon, hogy a vallások különbözhetnek, s az ember akár a tudományt is vallássá “fundamentalizálhatja”, ám Isten létezését letagadni nagyon kockázatos. A civilizációban az ember makacsul egyedüli és legfőbb úrnak akarja látni magát, s eközben szorong: a katasztrófa előérzete nyomasztja. Elektronikus világában a középkor templomának szerepét a képernyő játssza, s a képernyőn az emberi minőségtől csak egyre távolító tudatmélyi ösztönöknek hízelegnek, hogy a “nézettség” a lehető legnagyobb legyen.

A képernyő előtt pedig esténként ott ülnek a gyermekek és a serdülők.

Kérdés: megfordítható-e ez a folyamat?

Móra Ferencnek van egy szép elbeszélése az élményéről, amikor addig hallgatta elragadtatva a hegedűben rejtőző tündér énekét, amíg személyesen meg akarta ismerni a tündért - és feltörte a hegedűt. A hegedűben nem volt senki, de a hang-szer nem szólalt meg többé.

Immár az a tanárnemzedék tanít az iskolákban, amely maga is a képernyő előtt nőtt fel.

Ennyi természettudományos ismeret közepette, a műholdként keringő távcső és az elektron-mikroszkóp társaságában, nem lehet visszahozni azt az antropomorf Istent, akit Michelangelo oly emelkedett ihletettséggel, hófehér szakállal és ókori ruhaviseletben ábrázolt. Ám a transzcendens Istent, a valóságosat, a létezőt, aki egyszerre Univerzum-Szellem, és az Univerzumon túl létező Teremtő Szuper-személyiség, nem lehet tanítani, csak lélekből lélekbe átsugározni, ha van lélek, mely sugárforrás is egyúttal.

A középkorban, és az újkorba áthúzódólag, Isten etikai funkciója éppen antropo-morfizmusában vált kézzelfoghatóvá: jutalmazott és büntetett, örök üdvösséget adott és kárhozatra ítélt. Majd a tudomány jelentette be igényét arra a pozícióra, melyet addig a vallás foglalt el, s ambíciója eljutott egészen addig a pontig, ahol a tudomány művelői közül azok, akik a hatalom kísértésének nem tudtak ellenállni, papjaivá váltak a tudománynak, s mint ilyenek, hozzáfogtak istent játszani.

Íme, az ember. “Boldogtalan Nimród, mely saját tőrébe és saját vermébe lép” (Erdélyi József). Mert éppen Karácsony ünnepén, amely a keresztyénség meg- születésének ünnepe is, illenék tudni, hogy a tudomány - éppen a tudomány! - az emberiség történetében kizárólag a keresztyénség szellemi égboltja alatt bontakozott ki. Ami más szóval azt jelenti, hogy termékeny szellemi szabadságot az embernek csak a keresztyénség adott. Ki tagadhatja a sumir, babiloni, krétai, görög, kínai, indiai kultúrák nagyságát és szellemi épület-együttesét, Bábeleit és zikkuratjait? S mégis: egyik sem volt képes a tudomány kifejlesztésére. Ez csak a keresztyén kultúrának sikerült. Akkor is csak a keresztyén kultúrának sikerült, ha az “eredeti bűn” (akkor éppen a hatalom görcsös féltése) Galilei-perre késztette az egyházat. Mi több, a tudomány akkor is a keresztyénség lényegéből fakad, ha a jelenkorban egy “tudomány-klérus” (?) végzetesen a keresztyénség ellen látszik fordulni. Mert a tudomány is emberi, és az embert, a maga útján, mindig kisiklatja az “eredeti bűn”. (Érdekes, hogy Sándor András “az eredeti bűnt” tudatosan és következetesen, újra meg újra a tudásból, a “tudomány-klérusból” eredezteti, holott tudnia kellett, hogy a ’valódi’ tudásnál mennyivel veszélyesebb a gnózis, az emberi megismerésbe, a tudományba, az ember önerőből istenné válásába, önerőből mindenhatóvá és halhatatlanná válásába vetett vakhit, amelynek jól kódolt üzenete már nem egyszerűen csak annyi, hogy: “Az Isten felesleges, tehát nincs is”, hanem ennél jóval több: megtagadja Istent s kevélységből fordul ellene. A legveszedelmesebb az ember lelkére a luciferi (illuminátus) tudáshit és hatalmi mánia, legyen az gyökereit tekintve vudu (mágia), szcientológus, katar, buddhista vagy szabadkőműves eredetű. Ez nem változtat azon, hogy Sándor Andrásnak - a mondanivalója lényegét tekintve -: igaza van. - Cz. L.)

Miben rejlik eme titka a keresztyénségnek?

Abban, hogy a keresztyénségnek sikerült feloldania az antropomorf Isten-képzet ellentmondását azzal, hogy Isten semmiképpen nem antropomorf. Ennek a meg-oldásnak a kulcsa a megtestesülés, hogy Isten történelmileg egy töredékmásod-percre, de valójában időben elhelyezetlenül, emberi alakot öltött: emberré vált, s lehetővé tette, hogy az emberi személyiség személyes emberi viszonyba kerüljön vele. Jézus kitapintható emberi alakja teszi lehetővé, hogy minden ember fel-szabadultan indulhasson felfedező útra az Isten-teremtette valóság univerzumában és betekintsen az isteni (teremtő - Cz. L.) technológiába, anélkül, hogy ez Isten-ismeretének és Istenhez való viszonyának a lényegét zavarná. Jézus, azon kívül, hogy figyelmeztetett a Világegyetem időben való végességére, - soha még csak nem is utalt kozmológiai kérdésekre. A mítikus képzelődéseket is leintette: “Íme, az Isten országa a ti szívetekben van.” Jézus egész érdeklődése az etika keretein belül maradt. Teljes hároméves tanító tevékenységének tárgya és célja: embernek emberhez való viszonya. S ennek a lényegét ebben az egyetlen szóban fejezte ki: szeretet.

Ezért kínálja a keresztyénség az egyetlen lehetséges utat “természettudomány” és “vallás” - valójában: tudományosság és istenhit - ellentmondásának feloldására. S éppen ez az oka annak a modernkori keresztyén-üldözésnek, amelyet az antiteista pedagógia “tudományos klérikusai” (no meg a gnózis hívei, a szabadkőművesek - Cz. L.) erőltetnek a világnézeti keresztúton toporgókra.

A Karácsonynak így intellektuális üzenete is van az érzelmek melegét jelképező (hagyományos) gyertyalángok fényében. Megmaradni a tendenciózus és agresszív antiteizmusnak a fogságában: akarattal vállalt rövidlátás, mely megközelíti az ön-kéntes vakságot.


Földbank

(Feljegyzés Sándor András hagyatékából)

“Népfelkelést nem vérrel, de pénzáldozattal” címmel javaslatot tettem az ’Új Idők’ című, kéthetenként megjelenő lapban, hogy azonnal induljon meg a magyar föld védelme piacgazdasági módszerekkel is. Magyarán szólva: létre kell hozni egy alapítványi Földbankot, amelynek alaptőkéjét az ország lakossága adja össze, ki-ki anyagi tehetsége (tehetőssége – Cz. L.) szerint. Mivel a parlamenti többség irgalmatlanul meg fogja szavazni, hogy jogi személyek is vásárolhassanak földet, ez a Földbank máris versenybe szállhatna, hogy azután hosszú lejáratú hitellel a magyar embereket juttassa magyar földhöz, amint a múlt században a bukaresti bankok erdélyi földhöz juttatták volt a nincstelen románokat. Első lépésben 40 ezer hektár felvásárlását jelöltem meg, majd ezt követnék a továbbiak. Ezt addig kellene megtenni, amíg a földár ilyen abnormisan alacsony.

Ez 1997. június 15-én jelent meg: ezután érkeztek meg a külföldi reagálások, a legkorábbi már június 18-ai kelettel. Egy londoni magyar 200 fontot ajánlott fel és egy jelszót is javasolt: “Jegyezz egy hektár magyar földet!”

Belföldi visszhang nincs. Ezzel szemben most indul egy választási akció, Fidesz-kezdeményezésre; - négy parlamenti párt népszavazást követelő aláírásgyűjtésbe kezd. Érthetetlen, hogy azok a parlamenti pártok, amelyek – a kormánypártokkal együtt – egyöntetűen lelkesednek az Európai Únióba való mielőbbi belépésért, miért szavaztatják meg a magyar népet arról, ami pedig eleve ellentétes az úniós tagsággal? Amennyiben az ország bekerül az Európai Únióba, - többé nem lehet megakadályozni a külföldiek földvásárlását Magyarországon...

Akkor viszont már nem lesz ilyen nagy a kereslet a magyar föld iránt külföldön, mert akkor már azonos lesz az ára az únió-tagországok földáraival.

Következésképpen: addig kell biztosítani, hogy a magyar föld magyar birtokban maradjon, amíg ez az árkiegyenlítődés meg nem történik.

Nem vitatom el a magukat “jobbközép”-nek nevező pártok jogát arra, hogy majd a választási propagandára minden eszközt megragadjanak. Hisz’ aláírást kérni az emberektől hálásabb dolog, mint pénzt.

A magyar földet azonban meg kell védeni, s ez áldozatok nélkül nem megy.

(Sándor Andrásnak ez a javaslata időközben a Magyar Fórumban is megjelent. Visszhangot vagy tetteket sajnos nem váltott ki.

A “Kedves Barátom” szerkesztőjének megjegyzése.)

A Közakarat Egyesület nyilatkozata

A magyar föld semmilyen módon nem juthat idegen kézre. Az Európai Únióhoz nem hazaárulás és eladás árán, hanem szabad nemzetként, a szabad nemzetekkel egyenrangú félként kívánunk csatlakozni.

Mindebből “semmi” nem lett. Az Orbán-kormány valamikor 2000 és 2002 között létrehozta ugyan ”a Földbank”-ot - lehet, hogy éppen Sándor András ötletének, javaslatának zavaros, kiérleletlen, ismeretlen koncepciójú utánérzéseként -, ámde ez a Földbank egészen más céllal jött létre. Pro form: “a gazdák kedvezményes állami hitelekkel történő földhöz juttatását” tűzte célként a zászlajára, de ebből a magasztos célból végül is semmit nem valósított meg. Valójában a másik célja a magyar termőföldek olcsó áron való, tömeges felvásárlása lehetett volna, olyan gazdák, gazdálkodók kvázi-kártalanítása, akik nem akarják, vagy nem képesek gazdaságosan megművelni, vagy épp kedvezményes hitelekből kivásárolni sem a tevékenységük alapját képező termőföldet. A Földbank mostani tevékenységét sűrű homály fedi; sem eredményeit, sem esetleges megszűnését nem publikálták.

Az Orbán-kormány regnálásának utolsó heteiben (2002. tavaszán) még sebtében aláírta az Európai Únióhoz való csatlakozásunk “a tőke szabad mozgása” című fejezetét, melynek ránk vonatkozó lényege, hogy az Únióban a magyar termőföld is “szabad mozgású tőkének” tekintendő, legalábbis oly értelemben, hogy akárki szabadon megvásárolhatja az egyébként szabad mozgású szabad készpénzével…

Ez ügyben a kétoldalú tárgyalások során mindössze 7 év moratóriumot “sikerült elérni”, amiből már eddig 3 év eltelt, tehát még 4 év van hátra. Nincs hírünk róla, hogy az elmúlt 3 évben bármi is történt volna a magyar termőföld megmentése érdekében, mármint Sándor András eredeti elképzelésének a megvalósítására.

Egyesek – illetékesek – tátott szájjal várják a sültgalambot, az újabb privatizációs kampány kezdetét, amikor majd árfolyam-ajánlatokat lehet tenni egy képzetes, de egyeseknek nagyon is valóságos termőföld-tőzsdén; mint egy lóversenyen: helyre, tétre s befutóra, valamely “szabad mozgású úniós befektető” kvázi-felhajtójaként a magyar termőföldre, hogy az véletlenül se maradhasson a magyarok tulajdona.

Nyugodj békében, András, a magyar föld ölelő oltalmában, ameddig még lehet!


Részletek Sándor András és Czike László

másfél éves levelezéséből:

1. Hatalom és forradalom

Az istenfélő, a keresztény ember nem nagyon tud mit kezdeni a földi hatalommal; nehezen, vagy sehogy sem igazodik el a politika útvesztőiben.

Krisztus országa ugyanis nem evilági; a napi politika viszont nagyon is az: a hazugság és az ármány, a cselszövés művészete, - a hatalom állandó kísértése az egyre nagyobb bűnök elkövetésére.

Czike László (1996. XI. 8.): "Krisztus óta persze a legmodernebb vallás a kereszténység, - ám minden egyes ember szuverén joga, ha 'vallásilag más' kíván lenni, vagy ha meg akar maradni az egyistenhitnek egy történelmileg ősibb szintjén. Ahhoz viszont senkinek/senkiknek nincsen joga/joguk, hogy egész nemzeteket, országokat a liberális hitetlenség mocsarába süllyesszenek: pénzzel, erőszakkal és agymosással a hitetlenséget tegyék kötelező és intézményes világ-vallássá. Ez a fasizmus!

Amennyiben hihetünk Czére Bélának; már a waterloo-i csata kimenetelét sem a résztvevő népek vagy hadseregek hite, érdeke, igazsága, vagy effektív ereje döntötte el, hanem valami egészen más erő. De már a francia forradalom sem igazán tiszta ügy, - sokkal inkább a Sátán felemelkedése, mint az egyén, a népek, vagy az emberiség kvázi-öntudatra ébredése. Rövid konszolidációs időszakok után mindig újra, megerősödve tér vissza a Sátán uralma. Ennek a borzalmas folyamatnak méltó végkimenetele a XX. század története. E században már egészen rövidek, és egyre rövidebbek a viszonylag csendes, haladónak tűnő időszakok. A kommunizmus létrejötte és őrülete, a hitleri fasizmus rémtettei, - mind, teljes egészében a Sátán elképesztő ütemben koncentrálódó hatalmának megnyilvánulásai. A holocausttal a Sátán Krisztus kereszt-áldozatát, és annak összes valódi eredményét akarta egyszerre megsemmisíteni, - ami hajszál híján sikerült is neki. Mindezek után a kettős - valójában egységes (!) - USA-SZU világhatalom látszólag csendes (hidegháborús) évtizedeiben, a "dialektikus békeharc" leple alatt észrevétlenül újból felnövekedett a Sátán.

A szemünk láttára, mégis láthatatlanul felcseperedett az Antikrisztus, létrejött a pénz kizárólagos uralmán alapuló társadalmi rendszer, - beteljesült Orwell rettenetes látomása. Összeomlott a szovjet birodalom, csak azért, hogy az USA irányításával az egész Földön egyeduralkodóvá válhassék a liberális (!) világ-kommunizmus. A magyarországi rendszerváltás talán a világesemények fókusza, talán az egyik utolsó esély (lehetett volna) arra, hogy ez a földi világ esetleg teljes egészében mégiscsak elkerülhesse a közeledő Armageddon-t, vagyis az Apokalipszist. Az SZDSZ kétségtelenül rendszeridegen a magyar politikában. Viszont szerintem választói érdekeit képviseli, - a kozmopolita világpártét. A magyar választók minimum 10-15 százaléka ugyanis a kozmopolitizmusban, a világkormány korlátlan magyarországi uralmának megvalósulásában érdekelt. Nehezen írom le: de valószínűleg sokkal erősebbek, mint mi, nemzetiek. Mit lehet tenni?! Kollaborálni, besáncolni, vagy harcolni az utolsó lehelletünkig: vállalva még az esetleges ‘értelmetlen’ mártíromságot is. Krisztus felvilágosított bennünket, hogy országa nem e világról való, valamint hangsúlyozta az élet szentségét. Sosem mondta, hogy mindenki köteles követni az Ő keresztáldozatát, pláne nem bíztatta az emberiséget a kollektív öngyilkosságra. A Sátánt az egyén maximum a horrorfilmekben győzheti le; valójában azonban a Sátán egyedüli méltó ellenfele az Isten. Ha istenes életet élünk, Isten bennünk lakik, és nem engedi belénk férkőzni a Sátánt, - így védekezni azért képesek vagyunk. De a Sátánt transzcendens értelemben megtámadni és legyőzni egyedül Isten képes, ez az Ő privilégiuma. Más dolog az Antikrisztussal dacolni, - ővele talán érdemes és lehetséges. Súlyos dolgok ezek, mindenki saját lelkiismerete szerint dönti el, mit csinál. Határozottan az a véleményem, hogy túl sokat nem lehet ugrálni. Képtelenség békében együtt élni a multinacionális cégekkel, a multi-kultúrával, a torz másság-kultusszal, a Coca-Colával, az AIDS-szel, a Hit Gyülekezetével, az Internettel, - s eközben mégis megpróbálkozni kirekeszteni a világpénzt, a világkormányt és mindenütt hangyaként ott nyüzsgő ügynökeit."

Sándor András (1997. I. 17.): "Elkeseredésed érthető, de nem célszerű. Kb. 1942-től kezdve Magyarországon minden tisztességes íróembernek tömve voltak a fiókjai. Ezt itt meg kell szokni, vagy meg kell szökni, de ma már ez sem lehetséges, mert nincs 'szabad világ'. Az egész világ fogoly. Én is azon veszem észre magam, hogy mindinkább egy saját belső szabad világot teremtek magamnak és baktatok kifelé a nagy Babilonból, holott ezt az apokaliptikus felszólítást a kifutásra még 1994-ben sem tartottam aktuálisnak. Tegnap este láttuk a Honfoglalást. Vegyes érzelmeim vannak. Kamerával festett, nagyon szép mozgó freskó, de látszik, hogy nem volt pénz elég statisztára, és így ötven magyar hajtotta végre az egész honfoglalást. Kár volt Árpádot egy taljánnal játszatni, aki, ha megfeszül, sem tud magyar lenni. (Miért is tudna?) Zenei struktúrája nem pentaton, s így nem korhű. Feleségem szememre hányja, miért keresek csomót a kákán. Dehát ez olyan káka, mely tele van csomóval, legfeljebb úgy tehetek, mintha síma lenne. Mindazonáltal nem lehet elég hálásnak lenni a készítőinek, Isten áldja meg őket. Megtették, amit csak tudtak. Bethlen Gábor módjára kell politizálni. Ha a magyar túléléshez éppen a törökön keresztül visz az út, hát Isten neki, fejedelemmé választatom magam a török katonák gyűrűjében, azt csak én tudom, hogy sohasem a szultánt fogom szolgálni (de hadd higgye).”

Czike László (1997. I. 31.): "Amit Bethlenről mondasz, nagyon érdekes, és azt gondolom, hogy mélyen igaz - egyesekre. Ez lelkialkat, személyiség, valamint idegi tűrőképesség kérdése - legfőképpen jó gyomor kell(het) hozzá. De nem hiszem, hogy én képes lennék effajta intellektuális-taktikai kettősjátékra. Sosem tudnám hitelesen előadni, hogy sztárolom és híven szolgálom az - esetleg Orbán Viktor nevű - fiókdiktátort, miközben valójában másként gondolkodom, más célok mozgatnak, és talán egyébként sem hiszek az egészben. Az a baj, hogy én alapjában véve nem hiszek sem a monarchiában, sem a demokráciában, sem a liberalizmusban, - de persze anarchista sem vagyok. Egyedül Jézus Krisztusban hiszek, az Ő országa azonban nem e világról való. Csak végszükség esetén születnek olyan uralkodók, akik nemesek és népiek is egyszerre, akik tudván-tudják, hogy uralkodásuk legfontosabb célja az ország első embereként is Isten szolgálata. Sajnos, Mátyások ritkán születnek. A jelen Magyarországának igazi nagy kérdése éppen ez: végszükség áll-e fenn? Mert ha igen - a helyzet nagyon így fest! -, akkor kell egy Mátyás, és ezért lesz is egy Mátyás. Isten - Deus ex machina - ugyan nem irányítja közvetlenül a világtörténelem folyását, viszont konvergensre tervezte az egészet! Az emberi társadalom fejlődésében - mint ahogy már a koacervátum-cseppben is ott szunnyad a radiális energia: az Élet! (Chardin) - a meghatározó törvényszerűség a közeledés Jézus Krisztushoz, Istenhez, a kollektív üdvözüléshez. Namármost lehet, hogy túl hirtelen és merész logikai absztrakció, de én kizártnak tartom, hogy Isten általában is lemondjon a nemzetek sokféleségéről, konkréten a magyarságról. Francis Fukuyama nem volt egészen hülye, amikor azt írta, hogy a liberális demokráciák megvalósult világhódításával véget ér(t) az emberi történelem. De nem tudta, hogy mit írt le!

Az emberi történelem első szakasza Krisztus megszületéséig tartott. A második szakasz - Fukuyama történelme - Krisztus újabb eljöveteléig tarthat. A liberális demokrácia dominánssá válása, megvalósult világuralma szükségszerűen az egyközpontú, centrális hatalmú, egységes világállam kialakulásához vezet, amely elkerülhetetlenül a népek, a nemzetek olvasztótégelye lesz. Ez ellen lehet, és kell is küzdeni - Isten nekünk talán éppen ezt szabta próbatételül! -, ám a tendencia végérvényes. Aki a zúgó-habzó áradatban kapálózva-evickélve érzi-hallja a közelgő zuhatag (a vízesés) moraját; tudja, hogy nincs kiút, és ezért kétségbeesésében káromkodik, szidni kezdi Istent, majd a felesleges rugdalódzás erőfeszítéseitől kimerülve eszméletét veszíti - annak hite kevés, az a Biblia szavaival élve kicsinyhitű. Amikor minden remény elveszni látszik, amikor már minden küzdelem reménytelennek tűnik, amikor az Antikrisztus hatalma delelőre hág, amikor a nemzetek már feloldódni látszanak a Coca-cola olvasztó-tégelyében, amikor Fukuyama történelme véget ér: akkor másodszor is eljön Jézus Krisztus.

A feladatunk éppen az, hogy "egy újkori Mátyással" az élünkön megmentsük a magyarságot, hogy az még létezzen, amikor Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Még nem egészen értem, hogy ez az egész miért fontos, de tudom, hogy igazam van. Talán azért, mert az üdvözülés misztikus hierarchiájában valami módon külön-külön is létezik az egyéni, a páros, a családi, a nemzeti, valamint a kollektív emberiségi üdvözülés is."

Sándor András (1997. III. 12.): "A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét előttről eredt. Kihalt, - azután már Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba. Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is megbánták, rögtön mentek Lengyelországba királyért, azután Bécsbe (Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengő ritteréről, Otto von Habsburgról mindig Deák Ferenc beköpése jut eszembe: 'Akinek a szél lefútta a kalapját, nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.') Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl nyilván a newyorki lakását sem), elnökké választatván magát (egy prezidenciális rendszerben, persze): ide a rozsdás bökőt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózonpajzsra emelvén. Fő, hogy nem hazulról való és nem kell megpukkadni az irigységtől: mért ő, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az előszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínű gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, annál is inkább, mert ott is van 'kácá'-ja."

Czike László (1997. III. 16.): "Ne haragudj, de kicsit vitatkoznom kell Veled! Nem hiszem ugyanis, hogy a magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Inkább azt gondolom, hogy a magyarság - mint hagyományos pusztai nép - hosszú évszázadokon át problémamentesen és kiválóan megoldotta saját vezéreinek folyamatos utánpótlását, ami a kárpát-medencei letelepedés után sokkal nehezebbé vált, hiszen megváltozott, új követelményekhez, módszerekhez kellett igazítani a nép vezetését is. Fel kellett építeni az európai feltételeknek megfelelő államot, amelynek a megteremtésében és működtetésében a magyar nemzetnek és vezetőinek nem volt tapasztalata. Ezzel együtt a magyarság a természetes kiválasztódás révén olyan királyokat és vezetőket termelt ki magából, mint például: Szent István, IV. Béla, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Rákóczi fejedelem, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Nagy Imre, stb. Hunyadi Mátyást kifejezetten közvetlenül a magyar nép választotta királyává, és egyáltalán nem választott rosszul. A tréfát értem, de Sorost szerintem soha nem emeltük volna ózonpajzsra!"

Sándor András (1997. III. 19.): "Fiatalon Fekete Gyula is, én is komolyan hittünk a kollektivitás elsőbbségében az emberi csoportkultúrában. Abban nőttünk fel, hogy 'énekelje el a keresztyén gyülekezet' (református liturgia), s nem abban, hogy 'énekeljétek el, keresztyén atyámfiai'. A két szélsőség a közgazdasági szférában egy gúzsbakötött, börtönbe zárt nép belső impulzusait fejezi ki. Amikor a márianosztrai, meg a váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk és ezzel fellármáznunk a világot, a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom: 'jönnek a jenkik a csokoládéval'."

Czike László (1997. III. 16.): "Ez a koalíció már régóta látványosan - ulti-nyelven - betlit játszik, legfőbb célja, hogy a 'korgó gyomrok forradalma' kirobbanásának időpontját áttolja a következő ciklusra. Torgyán és az FKgP kiválóan alkalmas a bűnbak szerepére, néhány hónap után hatalmasat bukhatnak, és így a vállukon elviszik a spontán népfelkelés balhéjának teljes ódiumát. Ezért aztán ha Orbán Viktornak van egy csöpp esze, sosem lép koalícióba az FKgP-vel. Ha mégis megteszi, akkor együtt buknak: és szinte azonnal visszatér a kommunizmus, ahogy szokott. Ezek a valódi realitások, illetve a valós veszélyek. Két megalapozatlan, zavaros, irreális - ráadásul ellentétes! - gazdaságpolitikai koncepcióból semmilyen vegyítési arányban nem lehet egy jót összeötvözni."

Sándor András (1997. III. 19.): "Már az Egri Dohánygyárban mondtam: Kádárék arra játszanak, hogy az utánuk következő garnitúra vigye el a balhét. Nos, Antallal el is vitették. Most másodszor akarják megcsinálni ezt a bamba magyarokkal. Aknamező-telepítés ostoba magyarok számára, akiknek mindent megér, hogy 'egy nyáron át táncoljanak'. Megint azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott. Az viszont igaz, hogy kivételes pillanatokban (honfoglalás, török invázió, német invázió, forradalom, modernizálódás-polgári átalakulás) kinőttek a nemzetből hivatott vezetők. Nagy Imre, sajnos, nem az volt. Őt a körülmények sodorták oda, jóindulatú volt, de nem vezér. Az volt viszont Hunyadi János, Zrínyi, Kossuth. Igazán hiteles könyv 1956 történetéről nincs. Ha mindet elolvasod, amit róla írtak, összerakhatsz magadban egy képet.

Sándor András (1997. IV. 10.): Stumpf István azt mondta Csurkáról a Magyar Nemzetben, hogy a számára olyan, mintha kis csapatával, egy nemzetiszínű zászlóval ott állna a barrikádon és tüzelne, miközben a globális pénzmaffia tankjai már körülvették a barrikádot. Mindig 48-as voltam, s több negatívumát soroltam magamban 67-nek, mint pozitívumát. Ki tudja, nekem van-e igazam, azt gondolom, az, hogy én úgy érzem, hogy én a magam igazáról vagyok meggyőződve, nem jelent semmit. A 48-asság egyfajta alkat. Csurka is 48-as, csak ő türelmetlenebb, mint én (noha én sem vagyok éppen a türelmesség emlékműve). Az is lehet, hogy anakronisztikusak vagyunk, de 60 éven túl az ember már nem tud gyökeresen megváltozni. Vannak persze vénlányok, akik idősecskén is vőlegényváró menyasszonyok. Node itt nem is arról van szó, hogy lehet-e kiegyeznie két erőnek, mely nem bír egymással. 67-ben két keresztény társadalomról volt szó (tehát azonos neveltetésűekről), amelyek közül az egyik fölényben volt ugyan, de nem akkorában, hogy lemondhatott volna a másiknak a támogatásáról nála erősebb ellenfelekkel szemben. Most más a helyzet. Az egyik meg akarja ölni a másikat, amely ki van szolgáltatva neki."

Czike László (1997. IV. 13.): "Abban tökéletesen igazad van, a megalázottság egy bizonyos fokán túl - vagyis 'bármi áron' - bizony már nem érdemes élni sem. Aki teljesen elveszíti az önbecsülését, az undorító véglényként éli le hátralévő életét. Ilyenkor mindig Spartacus jut eszembe, akiben a megfelelő pillanatban azonnal 'feltámadt' a téli álmot szunyókáló emberi önérzet. A várva várt meg-felelő pillanat eljöttéig csak a biológiai élnivágyás, az életösztön működött a látszólag reménytelen jövőjű rabszolgában. A hangsúly a 'megfelelő' szón van. A mostani pillanat nem megfelelő. Mostanában gyakran idézik Antall József híres mondását: 'Tetszettek volna forradalmat csinálni!'. Békés polgárok ugye nem akarhatnak forradalmat. Antall József beteg-cinikus hangsúlya a 'tetszettek volna' kitételen lehetett, - ugyanis, ha nem tetszettek, akkor most már tessék tisztességesen végigcsinálni az ún. 'békés rendszerváltást'. És, mivelhogy nem tetszettek - hiszen az urak a forradalom lehetőségétől is finnyásan elfordultak! -, hát tessenek végérvényesen letenni róla. Ez az! A megfelelő pillanat tovaszállt, akár egy szabad madár... Nem hiszem, hogy tévednék: Antall 'profi' volt, Csurka csupán jószándékú, ám önfejű 'amatőr'. Antall 'ki volt képezve' arra, hogyan kell ügyesen manőverezve elkerülni a forradalmat, Csurkának forradalomcsináló 'képzettsége' nincsen. Határozottan az a véleményem, hogy a forradalmakat a történelemben minden esetben művileg gerjesztik, vagy 'menet közben' ülnek a nyakára (pl.: Lenin, Kun Béla, Szamuely, Rákosi), folyamatosan manipulálják és irányítják (mint: Robespierre és Danton), majd a végén szépen el-, illetve vérbe-fojtják (lásd: Windischgraetz, Haynau, vagy Kádár). Jézus volt a történelem egyetlen forradalmára, akinek a forradalma közvetlenül nem fakasztotta sűrűn embertársai vérét, 'csupán a sajátját' ontotta az Isten báránya, azt is érettünk, emberekért. Embervért ontani senkinek nem állhat jogában, mégoly' magasztos célokért sem. A forradalmár többnyire ártatlan ezrek vérét áldozza fel a saját maga által elképzelt eszmékért, ám ideái vajmi ritkán igazolódnak. Egy rab-szolganépnek történelmi joga (akár évszázadokon át is) jóhiszeműen 'bárgyúnak' lenni/maradni, senkinek sincs joga önkényesen, önhatalmúlag, pláne rossz idő-pontban forradalomba vinni őt! Bármely nemzetnek alapvető feladata - joga és kötelessége - át-és túlélni a történelem viharait. Nem juthat el Istenéhez az a nemzet, amelyet éppen nyughatatlansága miatt irtanak ki. A rabszolgaság 'jobb', mint a halál. A magyar tipikus rabszolganép, mert nem tud uralkodni másokon, hiszen még saját magán sem (kiemelés: Tőled). Nem az a kérdés tehát, hogy rab-szolgák maradjunk-e, hanem az, hogy: ki alatt, és milyen körülmények között?"

Sándor András (1997. IV. 17.): "Örülök, hogy jószándékúnak látod Csurkát. Ez mostmár széltében így van (ezt már csak a leghisztérikusabb judeonácik vonják kétségbe, akik az akasztását követelik a halálbüntetést nem ismerő országban, nomeg Surján, a derék keresztény); mostmár csak amatőr, kor-tévesztő, sajnálatra méltó hibbant. Ez már haladás. Lehet, hogy Antall 'profi' volt (ámbár ezt kétlem), de igaza Csurkának volt, az amatőrnek. A politikában az amatőrök tisztességes emberek, a profik pedig szélhámosok. 'Mondjátok meg annak a rókának!' - üzent Jézus Heródesnek. Majd amikor megítéltetik egyszer ez a kor, a kortévesztők fognak igaznak találtatni, mert a kor Isten-, ember- és életellenes volt. Ha pedig ez így van, akkor mi sem természetesebb, mint megtagadni az Isten-, ember- és életellenes kort. Ne haragudjál, de a forradalom nem azonos a vérontó lázadással. A valóságos forradalmak nem mások, mint ugrásszerű bekövetkezései egy gyökeres változásnak, amely egy folyamatban, a régi rendszer burkában megért. Vérontást mindig a régi rendszer kedvezményezettjei kezdeményeznek (bécsi kamarilla, Gerő, Zsukov, stb.). Kétségtelen, nálunk most nincs forradalmi helyzet, csak elkeseredés, és rossz esetben törés-zúzásra való hajlam türelemvesztésből eredőleg. Ez nagyon rossz lenne. No persze, könnyű nekem. Akkor válna el az izé a májtól, ha most lennék 50 éves!"


2. Nemzeti tépelődések Orbán Viktorról

1996. május 21-ikén írott "Nyílt levél Orbán Viktorhoz" című cikkem végülis "Orbán Viktor szupersztár" címmel jelent meg a Demokratában, augusztus 8-ikán. Folytatása, "A Torgyánok fejedelme" (1996. augusztus 18.) viszont soha sehol nem jelenhetett meg. Sándor András, miközben kitűnőnek tartotta a cikk gondolatmenetét, súlyos hiányosságot - "fehér folt maradt benne egy nagyon-nagyon jelentős politikai tényező!" - fedezett fel az alább idézendő szöveg-részben, melyet egyébként én anno Bencsik Andrásnak, a vitanyitó cikkemre írott válaszából idéztem...

Így kezdődtek a levelezésünkben foglalt tépelődéseink Orbán Viktorról.

"Én sem tartom reális alternatívának azt a megoldást, mely szerint türelmesen várjunk addig, míg egy Antall József, közvetlenül az 1998. évi választásokat megelőzően, teljes fegyverzetben elénk nem ugrik. Ez a 'spontán előugrás' még egyszer nem fordulhat elő, másrészt mi minden származott abból is..."

Sándor András (1996. XI. 1.): "Antall a valóságban nem spontánul ugrott elő, hanem egy 1985. óta szisztematikusan végrehajtott kiválasztás eredményeként, amikor ugyanis az SZDSZ amerikai főnökei kiválasztották a szóba jöhető, különböző irányú vezetőket a majdani tulajdonosváltás idejére (amikor is Magyarország Gorbacsov tulajdonából átmegy Bush tulajdonába), bármilyen választási eredmény esetére. Antall József volt a kisgazda-jelölt, de mivel a Kisgazdapárt nem fogadta be, átmanipulálták az MDF élére, - ha tetszett a tagságnak, ha nem. Ami tehát a gondolatmenetedből kimarad(t), az az ország függő helyzete egy bizonyos transznacionális pénzcsoporttól és az ezzel össze-fonódott radikális zsidó nacionalizmustól. Mert amikor Jeszenszkyék-Szabóék kiváltak az MDF-ből, ezt egyenesen a fentiek szolgálatában tették, abban a reményben, hogy kapnak tőlük majd valamiféle szerep-alamizsnát, hiszen Bronfmanéknak-Soroséknak nemzsidó kiszolgálókra van szükségük. Kérem, próbálja meg ebben az összefüggésben is átgondolni Orbán Viktor esetleges miniszterelnöki szerepét. Ezzel véletlenül sem akarom mondani, hogy O.V. alternatívája Torgyán."

Czike László (1996. XI. 8.): "Csurka István írta a Fórumban Orbán Viktorról, hogy minden rajta múlik: megtartja, vagy eldobja Antall József stafétabotját. Azt hiszem: a dolog valahol tényleg ilyen egyszerű. Ugyanaz az ember meg is tarthatja, illetve el is dobhatja. A (választási-változtatási) lehetőség Antall előtt is nyitva állt, ám ő - mint tudjuk - nem élt vele. A napokban hallottam a hirt: Orbán Viktor találkozott Torgyán Józseffel, akivel megegyeztek: Orbán lemond a miniszterelnökségről, viszont így ő lesz Torgyán külügyminisztere. Nekem is vannak komoly kétségeim aziránt, hogy vajon Orbán Viktor elvállalja-e a sors által reá osztott kegyetlenül nehéz szerepet, vagy sem. Egyelőre úgy néz ki, hogy nem. A ‘történteket’ (értsd: titkos megegyezés) Bencsik így értékelte: ‘Látod? A becsvágyó Orbán lepaktált Torgyánnal, mert karrierizmusát a külügyminiszteri szék is kielégíti!’ Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Valaki külföldről figyelmeztethette Orbánt, hogy a szociál-liberális krach utáni balhét még vigye el Torgyán, és csak azután jöhet el az ő ideje. Az SZDSZ szerepe itt kétirányú lehet. Megpróbálják kompromittálni Orbán Viktort, ám ha Orbán hajlíthatatlan: igyekeznek tőrbecsalni őt. Lehet, hogy lépre megy. Mindenesetre az ügy nem lefutott, valószínűleg készülődnek is már a street-fighterek. Úgy gondolom, hogy Orbán Viktor személyes becsvágya - hozzá még vitathatatlan politikai tehetsége - olyan nagy ‘előny’, hogy a jelenlegi mezőnyben gyakorlatilag verhetetlen. Sőt, csapdába csak úgy eshet, ha megszédül s megfeledkezik a kötelező óvatosságról.

A történések azt bizonyítják, hogy nagyon is óvatos. Óvatosabb, mint amilyennek önmagától szabad volna lennie... Talán Orbán Viktor esetében minimalizálható minden kockázat. Nemcsak ravasz és becsvágyó, hanem helyén van az esze is. Diktátornak tűnik, de csak azért, mert igazi urainak ő az egyetlen kiválasztottja. Ezek az urak pedig bizonyosan nem az SZDSZ-ben ülnek. Az SZDSZ szerintem egyébként is szétesőfélben van: az eredeti kemény mag "legfélelmetesebb" tagjai tanácstalanul forognak a saját tengelyük körül, mint megannyi keringő dervis. Újabb urak jönnek, szolídabb kiadásban...”

Sándor András (1996. XI. 20. - "Felhő-arcok" cikkből): "Nos, ha Csurka nem uralmár-típus, ezt Giczyről és Lezsákról még inkább el lehet mondani. Szabó Iván nem vezető, hanem specialista, Jeszenszky pedig tipikus második ember, bár a becsvágya nem közönséges. Így marad a mezőnyben a két rímelő név: Torgyán és Orbán. Szegény ember vízzel főz. Mindkettő mögött jelentős erők vannak: Torgyán mögött a tömegek, - Orbán mögött a nemzetközi hatalmak. Torgyán Antall antipólusa, Orbán Antall áldását bírja. (Ennek köszönheti a külhatalmi támogatást is.) Torgyán közeledik a hetven felé, Orbán fiatal. Torgyán mindenestül plebejus népvezér-jelenség, Orbán Viktor intellektuális. Mögötte külföldi főiskolák és a "Liberális Internacionálé" tekintélye is áll. A neve az egyszerű parasztoknak s a Hornban csalódott "kádáriánus" kisember-tömegnek mit sem mond, annál inkább van esélye megszerezni az értelmiség bizalmát. Torgyán az értelmiségnek ellenszenves, de országszerte bizalmasan "józsibácsizzák" őt a paraszti és kétségbeesett kisember-milliók. Mind a kettő szomjas a hatalomra, de külön-külön egyik is, másik is Tantalos marad. Nem mond-e nagyon sokat, hogy a maga egyívásúival mindkettő illeszkedésképtelen (számítógépes tolvajnyelven: "inkompatibilis")? A hangsúlyozottan (bár kissé felületesen) nemzeti-konzervatív Torgyán József nemcsak a nemzeti-radikális Csurkától határolódik el, de a nemzeti-konzervatív MDF-től is; - a liberális Orbán máris "aljas és gyalázatos" jelzőt kapott azoktól, akiket Soros indított vele együtt el: a szabaddemokratáktól. Mármost, ha ketten nyújtózkodnak a hatalomért, de egyik sem éri el, a hatalom azt is megéri, hogy egymás vállára álljanak. S mikor már a gyümölcsöt leszakították, majd megmérkőznek. Az ókori Róma már produkálta ezt a modellt: a két rivális ideiglenesen társul és maga mellé vesz egy pénzembert; - azután egymás ellen fordulnak, és az erősebbik (a "jobb politikus", illetve a pénz támogatottja) győz. Ezt a modellt nevezték el triumvirátusnak. Az első volt Ceasar, Pompeius és Crassus, a második Octavianus, Antonius és Lepidus. A rendszeralkotó hatalom kérdése Caesar és Pompeius, illetve Octavianus és Antonius között dőlt el. Akármilyen perverznek hat: lehetséges-e egy olyan felállás, hogy miniszterelnök Torgyán, külügyminiszter Orbán Viktor? Lehetséges! Nem erről álmodunk (már csak azért sem, mert ez csak akkor kerülhet közel a realitáshoz, ha az agresszív külső erők is integrálják terveikbe), de rövid távon a reáliák erősebbek, mint az álmok.”

Czike László (1996. XII. 8.): "Végre megkaptam a FIDESZ-től 'A polgári Magyarországért' vitairatot, és jelenleg tanulmányozom. Nem vicc: tényleg majdnem olyan, mintha Csurka István írta volna! Az Ördög ilyen gonosz lenne, hogy tökéletes plágiumot követ el?! Én csak a következőket nem értem: minden, sokévtizedes eltévelyedését megbocsátjuk Pozsgay Imrének, sőt össznemzetileg tiszteljük, csodáljuk és visszasírjuk (?) Antall Józsefet, komolyan el tudnánk képzelni a miniszterelnöki bársonyszékben Torgyán Józsefet, minden további nélkül elfelejtjük 'azt a bizonyos aláírást' Csurka Istvánnak, mint tékozló fiúkat visszavárjuk 'a közös nemzeti ellenzéki akolba' Jeszenszky Gézát, Kónya Imrét, Kulin Ferencet, Szabad Györgyöt, pedig ők erejük teljében, képességeik tető-fokán követték el súlyos tévedéseiket! De már nem tudjuk megbocsátani Orbán Viktornak, hogy fiatalon-éretlenül-tapasztalatlanul egykor-egyszer félrevezették, illetve hogy évekkel ezelőtt jóhiszeműen 'elfogadta a Halál Csókját'?! Errare humanum est! Miért nem bocsátjuk meg neki, hogy akkor tévedett, és miért nem hisszük el, hogy most megváltozott?! Miért nem áll közös érdekünkben, hogy megbocsássunk neki? Csak, mert liberális? Nem volt-e vajon ízig-vérig szabad-elvű Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petőfi Sándor és Deák Ferenc?! Az MDF haló porában is 'jaj’be szép', - a viruló-nemzetépítő FIDESZ pedig 'helyből büdös'? Esélyt sem adunk Orbánnak - neki nem!? Ki érti ezt?! Én nem.”

Sándor András (1996. XII. 11.): "Nem arról van szó, hogy 'nem bocsátunk meg' Orbánnak. A Soros-indíttatás a tehertétel. Persze, ez a bizalmatlanság gyengülőben van. Jó volna, ha egyszer saját érdekében látványosan feláldozná 'saját érdekét'. Ez olyan hősi halál a csatatéren, amelyből azonnal feltámad és mögé sorakozik mindenki! Kónyáékat, Jeszenszkyéket nem várjuk vissza, ezek gennyes alakok, és undorítóbbak, mint az SZDSZ-esek, mert azok legalább nyílt ellenségek. Nem sírjuk vissza Antall Józsefet. Csurka 'aláírása' nem okvetlenül bűn. Legfeljebb naív volt, mert azt képzelte, hogy az egyik farkassal veri agyon a másikat, mint Toldi. Még nem tudhatta, hogy minden út Rómába, illetve a Balzac-utcába vezet (ott lakott Aczél).”

Czike László (1997. I. 31.): "Meggyőződésem, hogy valódi nemzeti egység nélkül ugyanez a koalíció nyeri az 1998-as választásokat. Az egység megteremtéséhez egy nagyformátumú, független, erős férfiúra van szükség, aki a politikai tömeg-vonzás centruma, egyezményes miniszterelnökjelölt, később miniszterelnök lesz. Orbánnak és Torgyánnak meg kell egyezniök egymással. A nehézség az, hogy az egyezségnek csak olyan tartalommal volna szabad létrejönnie, hogy: Orbán Viktor a miniszterelnök, Torgyán József pedig legfeljebb (belügy)miniszter. Erre azonban még nem értek meg az erőviszonyok, bár szerintem már nem kell sokat várni. Ezen az egyetlen dolgon múlik a nemzeti egység."

Sándor András (1997. III. 12.): "Létre kellene jönnie az ütőképes és bizalom-felhalmozó egységnek. A sors emberének, semmi kétség, a te 'Győződ’ látszik, s ezen nem változtat az, hogy én el vagyok-e ragadtatva tőle, vagy sem.”

Czike László (1997. III. 16.): "A sors embere - 'végre' Te is látod! - valóban Győző! Szerintem ezzel már Lezsák és Giczy is megalkudott, a két Iván már régen jól látja (Deutschnak még szánnak ugyan egy epizód-szerepet!), Torgyán sem dughatja homokba a fejét. A radikális nemzetiek (MIÉP, KDNP?) egyetlen esélye lehetne, ha felfedeznék Orbánt, s mindent elsöprő kampányba kezdenének a nemzeti egység megteremtéséért, amelynek pártoktól független természetes vezére Orbán Viktor. Az egység végső arculatát az határozhatja meg, akié 'a feltalálás' eredeti joga. Éppen ezért sürget az idő. A nemzeti egység, és vezetője Orbán Viktor nagymértékben olyanná fog fejlődni, amilyenné a mai és a holnapi állapotokhoz való igazodás kényszeríti. Lényegében ezért nem értem a magyar politikát! Nagy igazság, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség. Ehelyett a nemzeti ellenzéki tábor folyamatosan könnyelműen és ellentmondásosan pót-cselekszik. A FIDESZ tocsikol, az FKgP pedig igyekszik ráülni a gazdatüntetések nyakára, a Néppárt a népet keresi, a KDNP önazonosságát kutatja, az MSZP népi szárnya már a frakciózásról is lemondott, az MDF a lakitelki mozgalom összeurópaivá terebélyesítésén fáradozik, a MIÉP pedig tizenhetedszer hirdet szigorú ítéletet a kormánykoalíció felett. Csupa impotens pótcselekvés! Holott, mi lenne a feladat?

- Kell-e sürgősen nemzeti egység? - Kell!

- Létrejöhet egyezményes-egyetlen miniszterelnök-jelölt nélkül? - Nem!

- Van-e erre alkalmas személy? - Van!

- Hány van? - Egy!

- Ki az? - Orbán Viktor!

- Mögé álljunk-e, egységesen, valamennyien? - Igen!

- Felkérjük-e, megkérdezzük-e együtt, hogy elvállalja-e? - Igen!

- Tehet-e mást, mint hogy elvállalja? - Nem!

Tiszta számítógépes igen-nem döntési mechanizmus. De nem a nép tehet arról, ha ez nem lép működésbe. Az egyhelyben topogásról kizárólag Torgyán József, Giczy György, Lezsák Sándor, Szabó Iván, Latorcai János, Isépy Tamás, Surján László, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és Csurka István tehetnek, mert ők ennek az elképesztő abszurd rémdrámának a rendezői és a legfontosabb szereplői is egyben. Mindegyik a hatalom letéteményesének hiszi magát. Folyamatos pót-műsorról gondoskodnak, miközben az ország lassan szétesik. Orbán Viktort végülis meg fogjuk választani miniszterelnöknek. Nem azért, mintha tökéletes lenne, nem azért, mintha ő lenne a 'legkisebb rossz', nem azért, mintha a sok jó közül ő lenne a legjobb, hanem mert (az esélyesek között) ő az egyetlen, aki a feladat megoldására alkalmas. A probléma inkább az, hogy hogyan értessük ezt meg a 'többi érintettel'; - s mit csináljunk a FIDESZ-szel, amely placentának jó volt, de most már le kellene választani az újszülött királyról."

Sándor András (1997. III. 19.): "Jó, jó, ott egye fene, jöjjön hát az a híres-nevezetes Orbán Viktor! Mégsem lenne jó túlságosan korán megegyezni benne. Legalább a lehető legkevesebb ideje legyen a Moszad-ügynökségnek célzott aknatelepítésre. Várható, hogy 'elszabadul a pokol', mert ennek az országnak nincs vezetése, ez olyan, mint egy autóbusz, amelynek a vezetője szívinfarktust kapott, viszont a Moszad távirányítású pokolgépei bent vannak, s akkor robbannak fel, amikor a távolból rádióutasítást adnak, akik elhelyezték őket."

Czike László (1997. IV. 13.): "Orbán egyáltalán nem romlott, s elég okos ahhoz, hogy ne legyenek illúziói. Más a baj vele, az, hogy mániákusan ‘retteg’, nehogy szélsőjobboldalinak bélyegezzék a liberósok. Azt hiszi, nyílt színvallás nélkül is győzhet. Ez nem illúzió ugyan, viszont elképesztően kockázatos kísérlet. Én azt hiszem, ez a dolog lényegileg kényszerpályán mozog: (1) Az SZDSZ egyetlen esélye Orbán Viktor megbuktatására, ha puccsot szervez ellene, vagy felbérel valakit a belső pártütésre. Talán ez fog történni. (2) A puccsot Orbán leveri, ám ezáltal nyílt színvallásra kényszerül. (3) Innentől Orbán Viktor lesz a nemzeti tábor természetes vezetője.”

Sándor András (1997. IX. 15.): "Mert a jelenlegi uralmár-kandidátusok már mind meg vannak környékezve; a prioritást szemlátomást az önkielégítésnek, a személyes hatalmuknak adták. Ez az Idahegy, Paris ezúttal New York - az aranyalmával. A három istennő (ezúttal álljon meg a menet, stb.) Orbán, Torgyán, Horn Gyula. Ők illegetik magukat. S a magyar nép élete? A magyar nép következő évszázadai?! Tölgyessy csak azért tépi izgatottan a haját, ne-hogy az SZDSZ-t kicselező Horn kapja az aranyalmát. Orbán Viktor már a miniszterelnökségre készül és tárcákat osztogat. Torgyán előre iszik a medve bőrére. Isépyék elmennek fiatal demokratának, ott biztosan 'leesik valami'. Katona Tamás azon borong, be kár lenne, ha igazi úriemberek nem jutnának mandátumhoz. S a magyar nép élete? A magyar nép következő évszázadai?!

Sándor András (1997. VI. 1.): "Orbán Viktort a bilderbergi kerekasztalnál kijelölték számunkra, s már javában programoznak minket, hogy jövőre őt válasszuk meg Antall és Horn után harmadiknak, és azt higgyük, hogy ez a mi akaratunk. Már megvan ennek a technikája. Rutinkérdés ez. A baromfigyár leghorn-tyúkjai is mind azt hiszik, hogy a Teremtő ketrecbe teremtette őket, automata etetővel. Nem mint-hogyha Orbán Viktor nem lenne esetleg szabad körülmények között is alkalmas erre a magas tisztségre. Lehet, hogy alkalmas lenne, lehet, hogy nem. Világért sem bántjuk őt. Abban azért mégis van némi különbség, hogy egy nemzet a saját életműködése során termel-e ki a maga számára egy kormányfőt, vagy pedig valahol előírják a számára. Ám hogyha történetesen Kossuth Lajost (is) előírták volna valahol kormányzó-elnöknek, - minden bizonnyal nem lenne ott a képe most a szobám falán. Vagyis hát a bunda ismeretében nem olyan auguri művészet tudni, ki lesz a bajnok. A Pető megtette a kötelességét, a Pető mehet. A Horn megtette a kötelességét, a Horn mehet. Orbán Viktor! - Parancs! - Hozzám! - Parancs! - Jövőre maga lesz a főbizalmi! - Értettem!"


Sándor András †

Kedves Barátom, legkedvesebb barátunk, Sándor András 1997. november 11-én visszaadta lelkét a Teremtőnek. 1923. július 11-én született, - összesen tehát 74 évet és négy hónapot, egész pontosan 27152 napot élt ezen a világon. A koszorú szalagjára, melyet a Kedves Barátom olvasói és a Közakarat Egyesület nevében vittünk neki, azt írattuk: “Találkozunk Isten országában.”

Találkozunk bizony. Körbeülünk majd ott egy nagyobbacska felhőt, és rendezünk neki egy felolvasóestet, hiszen ez a levélsorozat is neki köszönhető. 1995-ben volt egy Sándor András-est Budapesten, a Hunyadi-klubban. Zsúfolásig megtelt a terem, ötvenen-hatvanan az utcáról is hallgatták az előadást. Végül valaki meg is kérdezte: ugyan hol lesznek olvashatók ezek az írások? Azt feleltük szomorúan, hogy sajnos sehol, de aki kéri, annak elküldjük levélben. S ekkor csoda történt: a hallgatóság összeadta a az első levél nyomtatási költségeit. Így kezdődött…

És Sándor András azóta minden Kedves Barátom-füzetben üzent nekünk. Üzent, hogy ne legyünk Európa palesztinjai, mentsük meg a magyar hazát, a magyar népet, ha még lehet. Illendő lenne, hogy most, amikor az evilági létnél boldogabb örök nyugodalmat kívánunk neki, újraolvassuk régebbi üzeneteit és megszívleljük a most közreadott utolsót is, melyet már idén karácsonyra szánt (lásd: előrébb a könyvben! – Cz. L.) az ő legkedvesebb barátainak.

E lap legalján pedig búcsúzzunk Sándor Andrástól azokkal a szavakkal, melyeket nem volt hajlandó közölni egyetlen hazai lap, így az Új Magyarország és az Új Idők sem.

Üres sír 1997.

Akkurátus ember volt, mint a régi – árulásra még semmi áron nem kapható – írástudók. Évek óta minden nap asztalhoz ült, tollat ragadott, megírta és el is küldte újabb figyelmeztető gyászjelentését. Bíztatott bennünket: fogjunk össze, együtt talán lesz annyi erőnk, hogy elhengerítsük a sírról a követ. Nincs még veszve minden, a magyar nemzet föltámasztható.

Szégyen, mennyire tehetetlenek vagyunk. Bambán vigyorgunk északnyugat vagy délkelet felé, kifosztásunk tűrjük hangtalan, nyakunkon a kötél, eltűrjük hangtalan, s közben még csak azt sem vesszük észre, hogy amiért mi éltünk, az már dúlva van.

Sándor András nem nézhette tovább kínlódásunkat, maga veselkedett neki a sziklának. Izmai és idegei pattanásig feszültek, egész élete minden keservét beleadta – és megszakadt a szíve. Pontosan akkor, amikor elmozdult a kő, s az út végre megnyílt a sír felé.

Feneketlen fekete, nagy mélység, amibe most belebámulunk. Mint kútgyűrűk, villognak benne New York, Tel Aviv, Hollywood fényei.

Iszonyú árat fizettünk érte, de látjuk és értjük már, hogy a magyar nemzet e világon többé nincs sehol. Csak a gyolcsa maradt itt a Kárpát-medencében…

Szokolay Zoltán


Sándor András örökkévalóságáért

1. A hívő próféta

Adódik az ember életében néhány - sajnos kevés - áldott pillanat. Egészen olyan, mint amikor egy européer-kozmopolita liberális életművész a fellobbanó ösztönös rokonszenv hevületében, alig tízpercnyi ismeretség után tárcájából elővéve meg-mutatta nekem a kislánya elsőáldozó fényképét…

Ilyen volt az is, amikor 1996. augusztus 13-ikán úgy döntöttem, hogy levelet írok Sándor Andrásnak, a Pestmegyei Hírlap megdöbbentően erélyes tollú, számomra személyesen akkor még ismeretlen publicistájának. Az írásai alapján már régóta ismertem a belső arcát, - azt a halhatatlan lényt, aki mindegyikünkben ott lakik, a hús-vér porhüvelyben, legbelül. Azóta személyesen is megismertük egymást, és szoros barátság fűzött össze bennünket - András haláláig.

Sándor András 1997. november 14-iki egri temetésén - 74 éves volt - mondott búcsúztató beszédében Hegedüs Lóránt református püspök egy beavatott barát biztonságával, gyönyörű-plasztikusan mutatott rá Sándor András személyének transzcendens telibe-találtságára, más szóval prófétai küldetésére.

Próféták ugyanis ma is élnek közöttünk.

Saint-Exupery mondja a "Kis herceg"-ben, hogy felelősséggel tartozunk az iránt, akit ‘megszelídítettünk’. Akik megszerették egymást - kölcsönösen felelősek egy-másért. Mindenestül fel kell vállalnunk, akit szeretünk.

Hosszan nézem a halott András arcát, amint a koporsóban fekszik. Megdöbbentő változás! Sándor András nincs már többé, csak az a bizonyos belső arc. A Gond-viselés által közénk küldött angyal maszkja, az időutazó testetlen űrlény arca, aki - ki tudja, miért? - éppúgy a "Sátán szülöttének" tartotta Elvis Presley-t és John Lennon-t, mint Soros Györgyöt vagy Vásárhelyi Miklóst is. Nem gyűlölte őket ellenségként - gyűlölni ugyanis senkit nem volt képes! -, de állandóan dühös volt rájuk, mint kozmikus ellenfeleire. Ő tudta, hogy miért. Sándor András nagyon jól értette a világmindenség "működésének elvét": pontosan tudta, hogy Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást.

Ahány ember, annyiféle Krisztus-kép. Szélsőséges Krisztus-képek élnek köztünk. A kommunista ideológia és "történetírás" nemes egyszerűséggel letagadta - minő prakticizmus! - Krisztus létezését. A Biblia azonban - Ószövetség és Újszövetség - zsidók és keresztények számára egyaránt a Szentírás kell legyen, mert a zsidó-keresztény egyisten-hit az európai kultúra közös alapja. Mondhatnám úgy is: aki nem hiszi Krisztust, éppúgy "nem európai", mint az, aki nem fogadja el a zsidó nép - ma is érvényes - kiválasztottságát, történelmi küldetését. Misztikus és szent dolgok ezek. Judeonácizmus és antiszemitizmus - azonos tőről fakadó, azonosan halálos bűnök. Mindkettő alapmotívuma ugyanis az atavisztikus káini kevélység, a "féltékenység" a másik áldozatára és értékeire, ami vészterhes korszakokban kölcsönös gyűlöletként ízzik fel. A "legújabb-kori" téveszme, az ál-liberalizmus egyáltalán nem tagadja Krisztus létezését, élettörténetének valódiságát, - sőt..! A legszélsőségesebb kvázi-ortodox felfogás - amely az ál-liberalizmus ontológiai alapja - szerint Krisztus nem is megváltó, hanem népének - politikai!!! - árulója volt, hiszen "megpróbálta" egyenrangúvá tenni a gójokat a választott néppel…

Sándor Andrást már az ötvenes évek elejétől egyre gyakrabban támadták az Író-szövetségben a nacionalizmus, az antiszemitizmus és az anarchizmus vádjával, - holott csupán "népi-nemzeti kézben" igyekezett (szerette volna) tartani a szovjet politikai uralom "gyeplőjét". Végül 1954-ben Sándor Andrást kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából is. A forradalom leverése után - 1956. november 24-ikén - Kádár János kiadta a jelszót: "A Tigrist agyon kell lőni!". Andrást elítélték; - 3 évet töltött le a váci fegyházban. A Sándor András eszmeisége elleni folyamatos vád azóta is groteszk benyomást kelt az emberben. Őt antiszemitának bélyegezni ugyanis körülbelül olyan, mintha a római pápáról állítaná valaki, hogy muzulmán! Sándor András kikeresztelkedett (református) magyar zsidó volt, aki joggal, egy-idejűleg aggódott ’mindkét’ szülőnemzetéért...!

Sándor György humoralistát egy évvel ezelőtt kitörő szeretettel tapsolta meg az "Új Idők" rendezvényének szerkesztő és olvasó tábora, mire ő szerényen Sándor Andrásra mutatott, és így szólt: "A Nagy - Te vagy!".

Andrással gyakran beszélgettünk Krisztusról is. Kérdeztem tőle: "Mondd, miért szaporodott meg mostanában azoknak a (szélső)jobboldali íróknak és cikkeknek a száma, akik-amelyek tagadják Krisztus zsidó származását, s parthus (magyar!) királyfiként állítják be Őt?!" - "Mert ezek az emberek antiszemiták." - mondta.

A dolgozószobájának ajtaján őrizte a torinói lepelről különleges fotó-eljárással lefényképezett Krisztus-arc reprodukcióját. Még nem láttam ezt a képet, amikor megkérdeztem Andrást: "Mondd, a fénykép-arc egyértelműen sémita vonásokat tükröz?" - "Igen, egyértelműen! Krisztus arcvonásai egy erős jellemű, kemény zsidó férfit tükröznek, - szemben a mai ‘belvárosiaink’ puhány és nőies arc-vonásaival." - válaszolta.

Sándor András valódi keresztény és igaz magyar ember volt, - éppúgy, mint élő névrokona. Abban az értelemben, hogy nehéz sorsa egybeforrott a számbelileg és minőségében is rohamosan fogyatkozó magyarság sorsával, létkérdéseivel. Egész életében tűhegyes, vitriolos tollával harcolt az ál-liberalizmus, illetve a hitetlen, gyökértelen kozmopolitizmus ellen. Küzdött mindenfajta elitizmus és kirekesztés, hamisság és istentelenség ellen, melynek legfőbb hazai megszemélyesítőjét Soros Györgyben és gyorsan erősödő birodalmában látta. Bátor és őszinte írásai miatt Soros György egyik tanítványa, Bozóki András politológus nyilvánosan is "kódolt antiszemitizmussal" vádolta meg. A ficsúr - a bölcset! Bozóki megkapta a méltó választ Sándor Andrástól: "szociáldarwinizmus" címkével… (Az említett ember – ajvé, córesz: a sógorom! – tegnap óta: a Magyar Köztársaság kultuszminisztere.)

Sándor András felvállalta a megpróbáltatásokkal sűrűn terhes isteni küldetést, a "katalizátor-szerepet". A magyarság - minden magyar - fennmaradásáért küzdött, és egy szál magában - akárcsak Mózes! - szembeszállt az Aranyborjú imádóival...

A nyáron még Zemplénben is kirándultunk Andrásékkal. Telkibányán bementünk ebédelni az útmenti étterembe. A kerthelyiségben az ajtónál Vásárhelyi Miklós és Dés László zeneszerző (a veje, Vásárhelyi Mária férje) ült. Mondom Andrásnak: "Az efféle váratlan találkozásokat Isten a célból rendezi meg, hogy szembesítsen bennünket az életünkkel, tetteinkkel és írásainkkal." - "Tudom." - szólt András, azután idegesen és étvágytalanul, csak félig ette meg az ebédjét.

A próféta csak akkor halhat meg, ha maradéktalanul teljesítette küldetését.

Sándor András meghalt. Vajon teljesítette-e?!

Innen folytatom.


2. Sándor András öröksége

Betöltötte-e transzcendens küldetését Sándor András - Sándor György szerint ‘ószövetségi próféta’ -, a politikus-publicista? A határozott válasz feltételezi az alábbi kérdéskörök megnyugtató elemzését, a bizonyítékok összegyűjtését:

· András missziója: a Teremtő üzenetének közvetítése

· Küldetésének célja: a magyarság felébresztése, felvilágosítása

· Személyes azonosulás - függetlenség és magányosság

· Tévedhetetlenségének biztosítéka: sugallatra írt

· Több téridő-síkban sokvariációs jövőképek megalkotása

· A Teremtő megbízásának teljesítése: felébredtünk

· Reinkarnáció - a stafétabot átadása

Sándor András - önéletrajzában fogalmazta így - életének banándugóit a Teremtő a magyar nemzet konnektorába dugta be. Édesapja - a nagyműveltségű, rejtélyes és különc személyiségű ügyvéd-clochard - jövőbelátóan terelgette felnövekvő fiát jövendő küldetése felé, amikor is tudatosította benne, hogy az ő igazi családja az egész magyar nemzet. Az apa vajon milyen sugallatra cselekedett így?! Az ilyen prófétai genezis különös, és átlagos-normális ésszel teljességgel felfoghatatlan is. Ám mindez isteni szemszögből - a megbízó szempontjából! - nézve tökéletesen logikus! A Gondviselés akaratának beteljesülését így a gondos apa készítette elő. Andrásnak azonban sem a szülői házban, sem férfikora teljében nem adatott meg, hogy tökéletes érzelmi biztonságot nyújtó családban élhessen. A felhőtlen páros boldogságot is viszonylag későn, érett férfikorának alkonyán találhatta csak meg. Talán ezért is válhatott tágabb családja, az egész magyar nemzet prófétájává.

A Teremtő minden népét egyformán szereti, - két nemzete sorsát mégis fokozott figyelemmel kíséri. Az Atya évezredeken keresztül - lásd: az Ószövetségben! - szinte kézi vezérléssel viselte gondját a választott népnek. Mintegy kétezer évvel ezelőtt a Teremtő elérkezettnek látta az időt, hogy minden gyermekét a közös isteni családba fogadja, ezért a Földre küldte egyszülött fiát: Jézus Krisztust, hogy fia - mint áldozati bárány - a kereszthalálával megváltsa bűneitől az egész emberiséget (lásd: az Újszövetségben!). A Megváltó édesanyja, Mária - vajon csupán különös kedvtelésből? - kiválasztott magának egy másik népet, amelynek a védőszentje lett. Ez az esendő, szerencsés nép: a magyar. Regnum Marianum.

Krisztus népe szétszóratott a nagyvilágban - azért, hogy a történelem folyamán az emberiség sokasodásának és tudása koncentrálódásának végig a vezető ereje, a kovásza lehessen: mindenütt a földgolyón. Mária népe nagyobb részben együtt maradhatott (bár milliók élnek hazájukon kívül!); - azért, hogy az emberiség élő lelkiismerete lehessen: egészen a végidők eljöveteléig.

A Teremtő azzal a küldetéssel bízta meg Sándor Andrást, hogy - mint az egész emberiség élő lelkiismeretét - ébressze fel a magyarságot, és mint üzenetközvetítő próféta: adja át a magyaroknak a Teremtő parancsát. A parancs: élve maradni!

András jól tudta, hogy a magyarság nem halhat meg, mert élőn kell tartania az egyetemes emberi lelkiismeret pislákoló gyertyalángját, még ezekben a végzetes és vészterhes időkben is, amikor az amerikai és az európai keresztény kultúrára már gyakorlatilag keresztet vethetünk... (Lásd: a kibővűlt Európai Únió nem veszi fel közös alkotmányába a keresztény gyökerekre vonatkozó kitételt! - 2004.) A magyarság haláltusája mintha csak az Armageddon ágyúdörgésének közeledtét jelezné, - ami maga az Apokalipszis.

Sándor András - a "magánember" éppen úgy, mint a politikus-író, publicista - személyiség-vonásai tértől és időtől független gondolkodót tükröznek, aki csak "természetes kényszerűségből" vett részt a földi és a családi munkamegosztásban, hiszen lényét teljes egészében áthatotta és "lefoglalta" a vállalt szent küldetésének teljesítése. Nagyon szerette a természetet, a bükki erdőket, nyugodt nyári estéken ágyából a csillagos eget kémlelni, szerette a jó ételeket és italokat - valamint nagy hódolója volt a női szépségnek is! -, ámde erre a sárgolyóra mégis kizárólag a Transzcendens Parancs megvalósítása érdekében született. Ennek megfelelően bölcs iróniával - mintegy kívülállóként! - szemlélte az őt körülvevő anyagi(as) világ hívságait, gyarlóságait, valamint önnön fizikai gyengeségeit: ritka botlásait, gyakori megpróbáltatásait. Sándor Andrásnak anyagi értelemben a puszta tollán (írógépén) kívül - alig volt valamije. A természetet viszont mindig "teljes menet-felszerelésben": távcsővel és fényképezőgéppel felszerelkezve, - szalmakalapban járta! Különös műgonddal szerette rendezgetni egyre újabb és újabb különleges példányokkal gazdagodó ritka ásvány-és kőzetgyűjteményét. Hihetetlen nagyságú történelmi-, irodalmi-, nyelvi-, vallási-filozófiai-, valamint természettudományi és közgazdasági (!) tudását részben szobányi könyvtárából merítette. Hét nyelven beszélt! Sándor András egyetlen-egy "példányban" létezett, - hozzá hasonló ebben az évszázadban nem született egy sem. Prófétai küldetésében abszolút magányos volt, - feladatát és felelősségét küzdelmes életében senki mással nem oszthatta meg. Lényegében függetlenül élt mindentől és mindenkitől, - nyíltszívű és közvetlen természete ellenére nagyon nehezen engedett közel magához bárkit is. Az ismeretlent hosszas "ellenőrzésnek" vetette alá, és csak akkor nyílt meg a számára, ha meggyőződött róla, hogy az illető megérdemli. Független volt a lapoktól is, amelyek írásait kiadták. Érdemes végignézni a Pestmegyei Hírlap, a Magyar Fórum, valamint az Új Idők újság korabeli lapszámait, - Sándor András cikkeinek mondanivalója egytől-egyig kilóg a sorból. Az ő gondolataihoz még csak hasonlók sem fordulnak elő az elmúlt évtized egyetlen újságjában sem. Az említett lapok témám szempontjából abban különböznek az összes többitől (és ez egyben legfőbb érdemük is!), hogy vivőfrekvenciául szolgáltak Sándor András hangja - mint moduláció - számára. András írásai – ő csak mondta, mondta a magáét! - és a kiadó újságok egyéb tartalma között egész egyszerűen nincsen érdemi összefüggés. A szimpla publicisztikák között szépen megbújtak András próféciái, - tisztelet és elismerés ezeknek a kiadóknak, hogy felismerték írásai óriási történelmi jelentőségét.

Sándor András történelmi helyzetfelismerésében és ítélőképességében tökéletesen tévedhetetlenné fejlődött, - éppen arra a sorsdöntő időpontra (1988.) érkezett el prófétai érettsége legfelsőbb fokára, amikor az már elengedhetetlenül szükségessé vált a magyarság számára. András - könyvei bizonyítják - gondolkodásmódjától sohasem volt idegen az egyfajta utópisztikus keresztény kommunizmusba vetett hit. Nyíltan s őszintén tisztelte Mihail Gorbacsovot, és az 1980-as évek közepétől komolyan remélte, hogy a peresztrojka és a glasznoszty sikerre vihető, - nem- csak a Szovjetúnióban, hanem még Magyarországon is. A reformkommunizmus azonban - részben külső okok miatt! - "megbukott", Gorbacsov Szovjetúnió-ja pedig összeomlott és szétesett.

Magyarország ettől kezdve (1988.) a mindent elsodró szökőárnak, a keleti blokk "általános rendszerváltásának" martalékává lett, - teljesen felkészületlenül olyan politikai kényszerpályára került, amelyről többé nem lehetett letérni.

Sándor András mindezt azonnal átlátta, és megkezdte magányos harcát a Gonosz ellen; - elkezdte beleüvölteni elképesztő próféciáit a békésen szendergő magyar nép fülébe: Talpra magyar, ébredj fel, küzdj az életedért, - különben el-veszejtenek! Talán észbontó, amit mondok: András egyetlen írásában, egyetlen gondolatmenetében sem tévedett - soha. Bizonyos dolgokról persze addig sosem nyilatkozott, míg a legújabb történéseket be nem illesztette az eszmerendszerébe. Politikai és újságírói ellenfelei mindig rettegtek a tollától, - ám mégsem törtek ellene eszeveszett dühvel. Nem törekedtek például sohasem írói és/vagy emberi megsemmisítésére. Még az ellenségei is babonás tisztelettel viseltettek iránta...

Sándor András sugallatra írt: ezt mindenki érzi, aki a próféciáit olvassa, - függetlenül attól, hogy egyetért-e velük, vagy sem. A Szentlélek oltalmazta a haláláig.

Sándor András teljes agykapacitásával lázasan kutatta a magyarság hosszútávú fennmaradásának lehetőségét ebben a mai, vészterhes utolsó tízéves korszakban, amikor is nemzetünk minden maradék vagyonát és önbecsülését is - úgy tűnik: végleg! - elveszíteni kényszerült. Mindig többvariációs politikai párt-és személyi konstellációkban gondolkodott; - és mindig jó előre óvta a rendületlenül alvó nemzetet a sorsszerűen bekövetkező újabb és újabb csapásoktól, amelyeket a kábult magyarság és opportunista-korrupt vezetői hoztak magukra, idéztek elő. Ami rosszat megjósolt, az sajnos mindig be is következett. Próféciái, megérzései és elemző következtetései látszólag mindmáig "falra-hányt borsó" maradtak.

Előre látta az Antall József által vezetett MDF - és a kormány - kérészéletű és kétes "dicsőségének" gyors elmúlását, az antallizmus bukását, melynek okát az SZDSZ-szel kötött elvtelen és titkos paktumban jelölte meg. Azt is tisztán látta, hogy a nagy lehetőség felelőtlen eljátszása után nem jöhet más, - mint a totális kommunista visszarendeződés, immáron a NATO színeiben. Érdekes módon - minden liberalizmus-ellenessége ellenére! - még Ő is meglátta Orbán Viktorban a magyarság esetleges potenciális vezérét, aki kivezethet(ne) minket a sivatagból, ha ő is így akarná. Két, alig néhány hónapos írása, cikke is bizonyítja ezt (1997).

Sándor András életműve, próféciája, írásai csak látszólag bizonyultak mindmáig hasztalannak, írott malasztnak. Valójában óriási része van abban, hogy mára a magyar nemzet és minden felelős vezetője felébredt, és kezdi észrevenni, hogy - persze részben maga teremtette - csapdában csücsül. Már valamennyien ébren vagyunk, - ám fejünk még zsong az elszenvedett kudarcok, valamint a vissza-tért kommunizmus olcsó hazugságai miatti másnaposságtól. (2002 óta - újból.)

Sándor András, a magyar rendszerváltás-korszak prófétája teljesítette a teremtő Istentől kapott megbízatását: felébresztette a magyar nemzetet a csipkerózsika-álmából. Kedvesen kíméletlen, ‘fülsértő’ kiabálásával elérte, hogy felcihelődjünk.

Neki köszönhetjük, amennyiben nem lehet bennünket még egyszer elaltatni.

Isten áldjon András, most már nyugodhatsz békében.

A stafétabotot már korábban átadtad…

*****

Sándor András író ( 1997.) atyai jóbarátom volt, amíg élt. Halálakor négy dolgot örököltem tőle: (1) könyörtelenül kritikus történelem-szemléletét, (2) egyedülállóan objektív judíciumát, (3) utánozhatatlanul vitriolos stílusát, igaz-mondását, és (4) a lábujja bütykének (latinul: hallux valgusának) az állandó sajgását - afféle vezeklésként a kimondott és kimondatlan “ítélkezések” miatt...

Sándor András irónikus és önirónikus ember volt; soha nem szégyellte, hogy szűkölködött anyagiakban, - például zoknikban. Ha lyukas zoknit húzott fel; hát filctollával a megfelelő színre festette a lába bőrét, hogy ne lehessen észre-venni a zokni folytonossági hiányát.

A levelezésünkben - mind terjedelmében, mind minőségében - nagy szerephez jutottak a napi politikai aktualitások, amelyeket András a megfelelő történelmi párhuzamok felelevenítésével, értékelésével, mint analógiákkal igyekezett meg-világítani és megmagyarázni.

Egyszer 1997-ben ezt írta: “Ej, ha még egyszer ötvenéves lennék, elválna a .... a májtól, megmutatnám én ezeknek!!”


Belső arc és külső harc

beszédem Sándor András halálának első évfordulóján

Az 1990-es években mint újságolvasó ember, fokozatosan ismertem meg Sándor András írásait; kemény, lényeglátó politikai elemzéseit, igaz jövendőmondását - népiességében nemes, szellemes publicisztikáját.

Az első levelemet 1996. augusztusában írtam Andrásnak, melyből később a síron túl tartó személyes barátságunk, terjedelmes levelezésünk született. Barátságunk és levelezésünk során sokmindenre tanított, többek között: újságírásra, stílusra, politikai eligazodásra, történelemre, magyarság-és hazaszeretetre, - bátorságra és önmérsékletre egyszerre.

Szívesen adta (volna) minden tudását, emellett nyitott volt minden újra.

Személyesen 1996. őszén ismerkedtünk meg, az Új Idők baráti estjén. Kérdeztem Andrást, olyannak ismert-e meg, amilyennek leveleimből elképzelt? Semmit sem számít a külső - mondta -, a belső arcodat már régen ismerem.

A temetése előtt hosszasan néztem a halott Sándor András külső arcát.

Maszkot láttam csak, a rejtélyes időutazó földi jelmezét.

Aztán behúnytam a szemem, és láttam a halhatatlan Sándor Andrást, az ő belső arcát, amely lelkének igazi tükre, - míg a külső arc csupán múlandó lenyomat.

Reám hagyott önéletrajzát gyakran újra olvasom. Minden harcot, igaz küzdelmet felvállalt, sohasem fordított hátat a csatamezőnek, ha a Teremtője szólította. Erre tanított folyton engem is. Arra, hogy minden Isten képmására teremtett embernek, nemzetnek veleszületett joga, hogy megvédje magát, ha az életére törnek.

Védekezem tehát, ha megtámadnak, ám magamtól sohasem ártok senkinek.

Az ellenségeimet is szeretem; olyannyira, hogy elsősegélyt nyújtok nekik, hogyha védekezésemben netán megsebesíteném valamelyiküket.

Váltakozó sikerrel, mintegy ösztönösen korábbi életem során is harcoltam minden rossz ellen, ám a küzdelem felelősségének tudatos felvállalására, a védekező harcmodor erkölcsi tisztaságára Sándor András tanított meg.

Rám vigyázó belső arca eligazít, segít külső harcaim megvívásában, ma is...


Sándor András kopjafájánál

(1998. november 15.)

Már négy napja múlt, hogy egy éve meghaltál.

Csak álltunk itt csendesen, búsan-szelíden a kopjafánál, kopjafádnál, amelyet Te terveztél saját magadnak. Néztünk csak magunk elé, hallgatagon. Óh, hogyan is lehetett volna élet igazabb/teljesebb a Tiédnél!? Lehet-e tisztább annál bármi, ami mélységesen hűséges és igaz?! Álljon ide bárki a barátok, az özvegy és a kopjafa közé, és állítsa nagy bátran, hogy magyarabb Tenálad!

Süvít a nyirkos novemberi szél, éppúgy, mint egy évvel ezelőtt, temetésed napján. Csepereg a tétova novemberi eső, majd lassan zuhogni kezd.

Nézzünk magunkba valamennyien, magyarok!

Ki van köztünk olyan bölcs, ki még életében megtervezi saját/magyar kopjafáját? Kiben van ennyi hűség, és bölcs előrelátás? Ennyi odaadó készülődés? Ki lehet itt bizonyos abban, hogy a majdani sírhelyét nem bitorolja el jó előre holmi féltitkos privatizációs zsebszerződés? Ki az közöttünk, aki ma is annyira bízik a magyar (család)fájában, hogy halála után bizton kopjafává lesz még faragható? Ki az, aki tudja és vállalja, hogy igaz történelmet élt, s aki így bátran léphet Isten ítélőszéke elé?! Mindenki hallgat kopjafád előtt. Senki nem lép ki a sorból, hogy a magyar mellét döngesse. Csendben csak fekszel előttünk/alattunk - netalántán szigorúan felhúzod bozontos szemöldököd. Ravaszkás/huncut mosolyod odafentről szilárd kopjafádra vetül. Mindent megtettél - helyettünk is.

Küzdöttél Rákosi Mátyás ellen, - majd tanácsaiddal segítetted Nagy Imrét.

Megvezették őt is, majd tragikus mártírhalált halt. Forradalmatokat eltaposták az orosz tankok, utóbb Csermanek János majdnem agyon is lövetett, mint a Tigrist.

A golyója persze nem foghatott volna Rajtad.

A váci fegyházban letöltött három éved után harcoltál Aczél György ellen is, aki retteg(het)ett az írásaidtól, akárcsak később Vásárhelyi Miklós, vagy pláne Soros György. Később szembeszálltál Antall Józseffel is, az SZDSZ-szel kötött titkos paktumjával. Kiléptél az MDF-ből, melynek pedig alapító tagja voltál. Előrelátón vitáztál Horn Gyulával, nehogy koalícióra lépjen az SZDSZ-szel. Tanácsaiddal ezután Csoóri Sándort támogattad, hogy a liberálisok nehogy birtokukba vegyék a Magyarok Világszövetségét is.

Írásaidban nyíltan kikiabáltál olyasmiket, aminőket nekünk még suttognunk sem szabad. Amit fülbe súgva hallottál angyaloktól, azt a háztetőkről hirdetted tovább. Halálod előtt néhány héttel egy cédulára felírtad egy cikk címét - Vass Csabáét, a Valóság folyóiratban, hogy feltétlenül olvassam el, és okvetlen ismerkedjem meg személyesen az íróval. Mindkettő megtörtént, akaratod szerint. Aztán váratlanul elmentél. Nem kellett beszélnünk már egymással, így is tudtam, mit kell tennem.

Férfiak nem siratják egymást, - fontosabb dolguk a FOLYTATÁS.

Orbán Viktor Antall Józsefet folytatja, - én pedig szívem szerint Téged, Sándor Andrást. Nem az írót, hanem a tanácsadó/jövendőmondót, Isten szolgálóját.

Voltál népi író, kommunista újságíró, autodidakta/korai politológus, aktív ‘56-os forradalmár, gazdasági-politikai tanácsadó, reformer közgazdász, igaz publicista, rejtőzködő/szent próféta, bölcs/higgadt börtönrab, tudós nyelvész/filozófus - író s fordító, szabadgondolkodó. Vérbeli privát vakoló. Függetlenségedet nehezen is tűrte a hatalom. Csak áruló-gerinctelen félember nem voltál soha, pedig büszke/ dölyfös kozmopolita világpolgár is lehettél volna. Széttépted a meghívójukat.

Díszpolgárság helyett pedig példát mutattál mindenkinek.

Orbán Viktort - részben "a rábeszélésemre" - elfogadtad ugyan, de a fenntartásaid

- "Óh, csak az a fránya Soros-indíttatás ne lenne!" - máig visszhangzanak széles e keskeny hazában! Abban is igazad volt (lesz), amit kimondanom ma nekem sem szabad, mert a jövő még nem történt meg. Tudnunk kell hallgatni is - miközben pedig folyton-folyvást csak írunk. Ez is szellemi örökséged szerves része...

András! Itt állok/állunk kopjafádnál, és boldog vagyok, hogy Te már egy év négy napja üdvözültél. Mi még szomorúan botorkálunk idelent, Nélküled. Örökségedet hűségesen őrzöm: írok, és közben hallgatok, mint a sír. Bizony még nagyon korai lenne - az általános polgárpukkasztás. Legalább addig várnunk kell, amíg riadtan megtorpanva mind összetömörülnek majd a beszűkülő cső (alagút) túlsó végében.

Hetvennégy voltál 1997-ben, - én meg negyvenhét.

A leveleimben egyre többet kérdeztem Tőled, mintha érezném az idő rövidülését. Több mindent írtál nekem, amit akkor még nem nagyon értettem meg. Emlékszel? Augusztusban faggattalak: mi is az a "hallux valgus", ami folyton csak fáj neked, és amitől néha séta közben is sántítasz? A Bükkben kirándulva elmagyaráztad, hogy az a nagy-lábujj (öreg-ujj) bütykének ízületi gyulladása, borogatás hatására ideiglenesen elmúlik a fájdalom...

Hetekkel a halálod után pirosodott ki először a jobb lábam nagyujjának a bütyke; azóta is hol fáj, hol nem. Szinte állandóan érzem, hogy ‘hallux valgusom’ van; -időjárásváltozáskor persze sokkal jobban. A fájdalom is folyton Rád emlékeztet. Azelőtt hírből sem hallottam ilyesmiről (csak Tőled!), nemhogy még magamon is éreztem volna. Kérdező levelem, és feleségem, Piroska is tanúsíthatja ezt... Máig nem beszéltem erről senkinek. Tiszta őrület! Szellemi apámtól a hallux valgusát örököltem! Andráshoz hasonlóan jómagam is röstellem bevallani a testi fájdalmat, nem szívesen írok hát róla. Ám most másról van szó... Node mégis! Komoly emberek mit szólnak majd ehhez a "képtelenség"-hez?! Sokan azt gondol(hat)ják majd, hogy ezzel a dajkamesével igyekszem mintegy görcsösen igazolni a Sándor Andrástól való szellemi leszármazásomat! Sokáig tépelődtem tehát, hogy közzé tegyem-e tragikomikus, sőt baljós felfedezésemet. Aztán megértettem: az emberi nagyság éppen abból ismerszik meg, hogy rádöbbenünk, milyen kicsik, porból valók is vagyunk. Ez pedig éppen csak a bölcsek iróniája, kíméletlen öngúnyoló képessége. Nem baj, ha nevetnek rajtunk!

András világéletében módszeres ember volt, soha semmit nem bízott a véletlenre. Tudta, hogy a nagy összefüggéseket éppen hogy az apró kicsinységek igazolják...

Vácott, ahol családommal már 1997. áprilisa óta élünk (Sándor András a fegyház miatt nem örült ideköltözésünknek!), - amúgy is rendkívül erős személyiségének a múltból jövő szellemi kisugárzása.

Elvégre három évig raboskodott bűntelenül a komor börtönfalak mögött.

Azért zárták be, mert mindenek felett szerette Istent, és hazáját, Magyarországot.


Sándor András önéletrajza

(az író személyiségét kutatom, magyarázom, öt részes publicisztikámban)

Sándor András: "Életeim" (5/1.)

Keresztény, valamint magyar ember az, aki kereszténynek, valamint magyarnak vallja magát, illetve aki gondolataiban és cselekedeteiben is keresztény, valamint magyar emberként éli le az életét.

Sándor András mindkét azonosságát tekintve a legnagyobbak közé tartozott.

"Megkülönböztetek, tehát tanítok." - oktatott gyakran András.

Most én is ezt teszem, - megkülönböztetem Őt másoktól, és igyekszem kivételes személyiségét olymódon közelebbről megismertetni olvasóival, hogy önéletrajzát elemzem, az önmagáról elmondottakat saját megjegyzéseimmel, meglátásaimmal egészítem ki.

"A történelem elmezavara" című, korszakalkotó könyvét András latin ajánlással ajándékozta nekem, - így szól: "Akit egyszer elfogadtunk, azt örökké magunkban hordozzuk. Fontold meg ezt, Czike Laci!"

Megfontoltam, így tehát a sírig magamban hordozom Őt.

Nem vagyok egy számmisztikus alkat, de amikor András meghalt: 74 éves volt, én pedig 47... A lepergett homokórát megfordította valaki.

Egyik levelemben prófétának neveztem őt, amit András "hevesen" elutasított, és tréfásan aprófétának titulálta önmagát. Pedig próféta volt, tudta is magáról (sőt, önvallomásként meg is írta!): az élete, önéletrajza minden lényeges mozzanatában egyértelműen alátámasztja ezt.

Sándor András keresztény és magyar próféta volt, ráadásul Sándor György szerint "ószövetségi", - nyilván azért is, mert meglátta, illetve megjövendölte a magyarságot az ősi régmúltból fenyegető végveszélyt, az Apokalipszist.

Az már a sors különös iróniája, hogy Sándor András személyében a magyarság csak a történelmi újkor (New Age = Új Idők) alkonyán kaphatott Istentől egy - ráadásul: ószövetségi! - prófétát, akinek minden jövendölése visszamenőleges érvényű. A lehetséges szörnyű vég mintha a nemzet génjeibe lenne bekódolva.

Sándor András önéletrajzának mindegyik sora tulajdonképpen önmagáért beszél. Sodró lendületű, elképesztően (ön)tudatos írás, amely legalább annyira izgalmas, mint az író bármilyen más írása. Rendkívüli és teljességgel szokatlan, hogy ez az önéletrajz nem is az író élettörténete, hanem a prófétai küldetés teljesítésének története, élménybeszámolója. Minden egyes küldetés - egy teljesen másik élet.

Az írás célját maga András ekként határozta meg: "Bizonyságtevés nem magam mellett, hanem valami olyasmi mellett, ami nálam összehasonlíthatatlanul fontosabb."

Az életének egyes meghatározó momentumai, a személyisége további fejlődését a prófétaság önként felvállalása és beteljesítése irányában befolyásoló események, történések tendenciózus jellege végig olymértékben jól felismerhető volt, hogy ez a saját életét mindig jelen időben élő Sándor Andrásnak sem okozott különösebb gondot. Bölcs megnyugvással simult a magasabb akarat vonzóerejébe.

Az extrémális pillanatok felfedezése bennem a dejá vu érzését keltette.

Ezért nem állhatom meg, hogy időnként bele ne kotyogjak a dolgok - az "önélet-rajz" - természetes folyásába, hiszen a nyájas olvasó Sándor Andrást elsősorban szokatlan stílusú közíróként ismeri, nekem pedig éppen az a célom, hogy Sándor András, a keresztény magyar próféta is váljék közismertté.

A "két" személy, a megannyi kockázatos küldetés ugyanis ugyanaz az életerős, irdatlan nagy tudású, bohókás természetű, őszinte-tiszta lelkületű, csodálatos ember, aki a rajongásig szerette népét, hazáját és a természetet, a bükki erdőket!

Közbeeső megjegyzéseimet tisztelettudó tömörséggel, dőlt betűkkel teszem meg.

Sándor András önéletrajzának három fő részét részcímekkel láttam el.

A prófétai alkat kialakulása (I.)

"Ha a biológiából választok analógiát, látni fogják, hogy sem nem aminosav, sem nem fehérje áll Önök előtt, hanem egy enzim. (Vagyis: egy próféta! - Cz. L.) Az enzim katalizátor, vagyis olyan tényező, amely folyamatokat ösztönöz, stimulál, indít, jelenléte új vegyületeket eredményez, de az enzim egyetlen vegyületnek sem lesz komponense soha. Az ember, ha katalizátor, mindennek keletkezésében benne van, ám soha nincs benne semmiben, ami kialakult. Minden szervezetben, mozgalomban, folyamatban, amit én kezdeményeztem, aminek életet adtam, úgy emlékeznek rám, mint egy eltűntre. S mindig újra feltűntem és eltűntem. Ez volt a sorsom, erre lettem, s csodálatosképpen ebben én elégedett voltam, és vagyok.

A legutolsó megbízatásom, mely ma is tart: kiáltó szó lenni a pusztában. S a szó mögött, amely belőlem kijő, nekem magamnak el kell tűnnöm. Talán hiba, hogy a saját nevem alatt írok. Talán valamilyen “omen-nomen” mögé kellett volna el- rejtőznöm. (Vegyük észre: kívül és felül állt mindenen. Nem akart ő sem király, sem főpap lenni; de nem is vált a szolgálójává senki emberfia földi hatalmának. Próféta volt. - Cz. L.)

Választottság ez, de olyan, amelyben az "Én"-nek - az ’ego’-nak; Cz. L. - le kell mondania az önérvényesítésről. Mást kell érvényesíteni, s AZ sokkal nagyobb. (A nagybetűs "AZ" a transzcendens, prófétai küldetésre utal. - Cz.L.) Ha most arra kíváncsiak, hogyan is épült föl személyiségem, annak egy fikarcnyi modell-értéke sincs. (Persze, hogy nincs, hiszen a próféta ritka-egyedi, isteni kreatúra, "elő-állítása" nem modellezhető! A “Deus ex machina” sohasem tipikus. - Cz.L.) Bár minden (!?) ősöm a történelmi Magyarországon - Erdélyben, Bácskában, Dunán-túlon - született, magam elmentem megszületni Bécsbe, és kéthónapos koromban onnan vittek vissza a már 3 éve Romániává vált Erdélybe, hogy ha formálisan is, de beplántáltatásom ebbe a földbe hangsúlyozódjék. Oly’ értelemben vett családi hátterem, amilyen minden embernek van, nekem nincs. Apám kitagadottja volt a családjának, - de legalább annyira tagadta ki ő maga önnön életéből a családját. (Senki sem lehet próféta a saját családjában! A próféta családja a nemzet, illetve az ökumenikus-keresztény, egyetemes emberiség. - Cz. L.)

Anyám számára, akinek emléke bennem összeolvadt a dallal, a magyar nótával, mert azzal vigasztalta magát, hogy énekelt, társadalmi emelkedést jelentett hozzá-menni egy jogi doktorhoz. Azután hamarosan (be)látta, hogy csapdába került…A "doktor úr" nagytudományú clochard volt, de a clochardok kedélyessége nélkül, - szüntelen perben-haragban volt az élettel és a világgal. (Vajon, miért?! A genezis kettős identitásra utal: ’clochard doktor’ apa + bánatában daloló magyar anya. - Cz. L.) A világhoz való viszonyát olyan jelzővel jellemezhetem, amit sohasem olvastam, s amit én faragok róla: "adysta" volt. Hányatott, otthontalan gyermek-kor volt az enyém, de csak addig a határig, hogy jóvátehetetlen kárt ne okozzon. (A Gondviselés élete végéig gondját viselte a prófétának. Minden olyan erőtől, ellenséges támadástól megóvta, amely megtörhette vagy megsemmisíthette volna küldetése teljesítése közben, életműve teljes befejezése előtt. - Cz. L.) Két nagy-néném együtt élt, nem mentek férjhez soha; náluk leltem otthont olyankor, amikor szüleim - egymással is békétlenségben - a hajléktalanság küszöbére kerültek…

Apámmal ők sem álltak szóba, apám sem velük.

Nem annyira szerettem az én nyugtalan és mitológikusan kiismerhetetlen édes-apámat, mint inkább tiszteltem és tartottam tőle. Örök pénztelenségében, kopott ruhájában, borostásan, miközben egyik cigarettát szívta a másik után, számomra maga volt a tekintély. Minőséget és magas színvonalat követelt meg tőlem, hang-súlyozva a pénz megvetését; - mindazokét, akiknek pénzük van. Tudása hatalmas volt, s belém oltotta a tudomány tiszteletét, sőt, olyan szellemi arisztokratizmust, mely később inkább hátrányomra volt, mintsem előnyömre. Két nagynénémtől a Biblia tiszteletét kaptam, Károli Gáspár ódon, komor és kissé darabos nyelvével együtt; egy nagy dobozban a történelmi Magyarország összerakható vármegyéit, Than Mór ’48-as csataképeit, és az "Érdekes Újság" összekötött évfolyamaiban fotoriportos-zsurnalisztikus kaleidoszkópot az első világháborúról.

Befelé forduló gyerek voltam, - nem pajtásias, nehezen oldódó. A magányosságot és családtalanságot, melyben nődögéltem, apám különös módon oldotta föl: úgy, hogy ezzel meghatározta az egész életemet. Két temetőbe (!) vitt el; - bemutatni engem a családnak, és a családot nekem. (Nos, vajon ki lehetett inkognitóban ez a titokzatos clochard-apa? Netán a gondviselő Isten őrzőangyala?! - Cz. L.) A Házsongárdiba, Kolozsvárott, s a Kerepesi-útiba, Budapesten. Sorban megálltunk minden egyes sírkőnél, kopjafánál, keresztnél, kriptánál és mauzóleumnál. (Mint láthatjuk, nem valamiféle rituálé volt ez, hanem tisztelgés a földben nyugvó nagy magyar személyiségek előtt: tényleg afféle szimbólikus bemutatás/bemutatkozás. - Cz. L.) Apám mindenik sírnál elmondta, ki fekszik ott, s mit tett a magyarságért. Nekem Apáczai Csere János, Brassai Sámuel, Barcsay, Kossuth, Jókai, Táncsics és Deák a nagyapáim voltak. Már kora gyermekségemben a magyar nemzet lett a családom. Ez volt az imprinting, a bevésődés. Ennek a következményeiért egész életemben üldöztek. Nem érthették meg, miért is mindent megelőző számomra a nemzethez tartozás, és miért személyes sérelem a számomra minden bántás, ami a magyarságot éri. Nem tehettem róla. Nem póz volt ez nálam, nem manír. Ha oly családban növök fel, mint más normális emberek, bizonyára nem így lett volna. Amikor szereltek, a "család"-banándugómat a "nemzet"-konnektorba dugták be. Erre a börtönben jöttem rá, amikor volt időm gondolkodni azon, mi miért van. Innen eredt az egészen korai, a középiskolát is megelőző érdeklődésem a magyar történelem iránt. (Egyértelmű praedestináció! - Cz. L.)

A család-fokozatot átívelő nemzetbe-kapcsolódás mindjárt valamilyen immanens, szerves magamnak-valóságot is indukált. Elég rossz volt a "szociabilitásom", - magamban éreztem magam legjobban, mert akkor lehettem együtt családommal, a magyar történelemmel. (Elképesztő az azonosulás! - Cz. L.) Korán megtanultam olvasni, s Benedek Eleken nőttem föl nyolc-kilencéves koromig. No meg Farkas Emődön, Rákosi Viktoron, s már 8 éves koromban "mindennapos kirekesztőleges olvasmányom" volt a piros-kötésű Petőfi összes, és Gárdonyi "Az én falum"-ja.

Ez azonban csak az apai örökség egyik fele. Mert édesapám ezzel együtt korán belém táplálta a klasszikus ókort; - negyedik elemista koromban latinul tanított, Homérosz-verssorokat skandált görögül, Odüsszeusz egyik legkedvesebb felnőtt-bácsi-ismerősöm volt, és a kis "Liber Sexti" latin olvasókönyv nyomán Róma volt az első külföldi város, ahová elutazni vágytam (külföldön ma is Rómában érzem magam leginkább otthon). Az a hivatalos adat, hogy Bécsben születtem, kezdettől kellemetlen érzéseket keltett bennem: eleitől fogva bizonyos ellenszenvet indukált Béccsel szemben. Ez lelkem mélyén, a tudattalanban (és lám, már a tudatban is!) ma is megvan, - ezért, egyetlen alkalmat kivéve, Bécsben sohasem tartózkodtam egy napnál tovább. Bécsen mindig csak átutaztam. (András későbbi ízig-vérig 48-assága és gyermekkori atavisztikus ellenérzése a monarchiával szemben nyilván szorosan összefügg egymással, és mindkettő az apai nevelésből is következik. Cz. L.)

Az első gimnáziumban - amikor latin tanáromnak és osztályfőnökömnek inkább gondot okoztam, mint "kis latin tudós" - kezembe került a milánói Corriere della Sera egy példánya, és elmondhatatlan izgalomba hozott, hogy "ez latinul van és még-sincs latinul". Ebből a lapszámból kezdtem el olaszul tanulni, majd könyves-boltok pultján, polcokról "vásárlási szándékkal" lekért francia grammatikákból tanultam franciául. Így lett a történelem mellett második szenvedélyes érdeklődési köröm a filológia. Harmadik gimnazistaként (ez a mai hetedik általános) olaszra fordítottam Goethe "Der Saenger"-jét. Mondhatom, hogy már 14 éves koromban "történelem-és romanisztika-szakos" voltam.

Alakulásom két párhuzamos folyamata most már összefoglalható: a családot át-ugorva a nemzet, mint közvetlen identitás-kapcsolódási pont, valamint a filológia, latin és romanisztikai súlyponttal.

A harmadik párhuzamos a filozófiai, világnézeti és politikai vonal.

Kálvinistaként apámtól is, az egyháztól is azt a határozott öntudatot kaptam, hogy "reformátusnak lenni annyit tesz, mint mindenki másnál hitelesebben magyarnak lenni". Megtanultam a százötven zsoltárt, s a Soli Deo Gloria diákszövetségben Karácsony Sándort hallgattam, 16 éves koromban már Szabó Dezső Rákóczi-téri előadásaira is eljártam. Rendkívüli benyomást tett rám! Már 1945 után, az első szerkesztőim rám is förmedtek, hogy ne írjak Szabó Dezső-stílusban. A KIE-ben viszont, a fasori református templom toronyszobájában, a városba került paraszt-fiúk és iparos-segédek társaságában szociális viták tüzébe kerültem. Ami a leg-nagyobb hatást tette rám, az a földkérdés volt, - úgy döntöttem magamban, hogy mindent megelőz az országban a radikális földreform szükségessége. (Ma is ez az egyik legégetőbb problémánk! András néhány hónappal halála előtt felhívást tett közzé termőföld-bank létrehozására is, - visszhang nélkül. Cz. L.)

Édesapám ellenségnek (!) tartotta a gazdag embereket, de nem volt kommunista. A kommunistákat mind szovjet ügynököknek tekintette. A szociáldemokratákat is kritizálta, opportunista zsidókként jellemezte őket. (Ki lehetett ez az apa?! - Cz. L.) A viselkedésével csakhamar ki is záratta magát az ügyvédi kamarából (máig is sűrű homály fedi előttem titokzatos zugirász-tevékenységének labirintusait).

A szellemi arisztokratának és egy mű-proletár Don Quijote-nak rendkívül egyedi, szókratészien filozófikus keveréke volt. Karl Marxot oly’ korszakalkotó elmének tartotta, akit minden irányzat hamisan és rosszul interpretál. Az egész életemben magáztam, és sohasem tudtam igazán megismerni. (Viszont örökölte, elfogadta és továbbfejlesztette édesapjának becsületes, igazságkereső gondolkodásmódját. - Cz. L.)

Nem tudom, hogy kiderül-e kora ifjúságom jellegzetessége, mintha csak valaki gondoskodnék az egyes erős impulzusok ellensúlyozásáról. A hányatottságot jól ellensúlyozza a nagynéni-menedékhely, az intenzív nacionalista besugárzást meg a romanisztika, a tudományos érdeklődés és vonzódás valamiféle "szocializmus" felé. (Fekete Gyula, Sándor András barátja is hasonló világnézeti fejlődésen ment keresztül. Gondoljunk csak "A kék sziget (Szimmaren)" című regényére! - Cz. L.) Egy esetleges kálvinista beszűkülést pedig megakadályozott a közelebbi ismeretségkötés a katolicizmussal…

Kiscserkészként beléptem az iskolai cserkészcsapatba, márpedig ez egy katolikus csapat volt, - parancsnoka az iskola hittantanára, dr. Pantol Márton tisztelendő úr. Egyszerre nőttem föl a KIE református közösségben és a 199. Madách cserkész-csapat katolikus szellemében. Így vert gyökeret bennem az ökumenikus vallás-szemlélet, noha akkoriban ökumenizmusról soha nem esett szó. A vallástanárom a Szentjobb-kultuszt élesen elítélő röpiratáról elhíresült Szabó István református lelkész volt, de az ő rendszeres katolikus-ellenes kirohanásai sem fogtak rajtam. A fasori Dobos Károly részéről ilyeneket soha nem tapasztaltam, - és igen nagy hatást tett rám Pantol cserkészparancsnok tapintata és vallási toleranciája.

Nagyon fontos, hogy a cserkész-élet megteremtette bennem az életem negyedik végighúzódó komponensét: a természet szenvedélyes szeretetét (ez tett hivatásos természetjáróvá és a ’70-es években természetvédővé).

Mivel a nemzeti identitás és az elkötelezettség világos és határozott volt bennem, a vallási magatartásomat viszont egyfajta ökuménia határozta meg, miközben a szociális probléma-tömeg nyugtalanított (s erre határozatlanság és bizonytalanság nyomta rá a bélyegét), - mindez vitt el engem a népi mozgalomhoz. Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Szabó Dezső voltak azok, akik igazán hatottak rám, s valamivel később Németh László (az egyetemen pedig, mint történész, Mályusz Elemér). Így kerültem be a szárszói körbe, a Soli Deo Gloria diákszövetségen keresztül a Győrffy-kollégisták vonzáskörébe, - de akkor már egyetemi hallgató voltam. Ezt az irányultságot erősítették bennem gyakori erdélyi tartózkodásaim.

Életem első szakaszát a háború zárta le. Megszakította egyetemi tanulmányaimat (ezeket csonkán fejeztem be 1947-ben), és a Győrffy-kollégium vonzáskörében igen erőssé érlelte bennem a szociális érzékenységet, sőt, nyugtalanságot. Ezért az érdeklődésem a tudományos pálya helyett a szociális aktivizmus felé fordult. Tehetséget éreztem magamban a publicisztika iránt, és semmiképpen sem közép-iskolai tanár, hanem teljes hivatástudattal újságíró akartam lenni. (Már az is jellemző, hogyan s miért cseréltem föl harmadik szakomat, a görögöt, az olasszal. Egy francia filológiai folyóiratban olvastam egy tanulmányt a puglie-i és calabriai olasz tájnyelv feltűnő egyezéseiről a románnal. Célul tűztem ki, hogy nyelvészeti érvekkel csapást mérek a románok dák eredetének elméletére, és "ezzel vissza-szerzem egész Erdélyt".) Mint diák, a Soli Deo Gloria szövetség kétheti lapjának, a Református Diákmozgalomnak munkatársa lettem, - egy másik diák, a Győrffy-kollégista Fekete Gyula társaságában. Ott kötöttünk mai napig tartó, életre szóló barátságot, - ott alakult ki a szinte teljesen azonos gondolkodásunk, mely minden időszakban megmaradt.

Ez volt életem első húsz éve. A következő korszak viharos lett, s ez tanított meg arra, hogy nem a magamé vagyok. Arra, amit Pál apostol így fejez ki: "Nem azé, aki akar, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."


Sándor András: "Életeim" (5/2.)

Sándor András - a keresztény, magyar (ószövetségi-) próféta - egy merőben más korban élte le (és meg) érett férfikorát, vívta meg kötelező/szükségszerű harcait, mint mi, tehát a miénktől alapvetően eltérő generáció képviselője volt.

Ez a generáció drámai történelmi változásokat szenvedett el, ezért csak nagyon kevesen - az igazán nagyok - voltak képesek a személyiségük tisztaságát meg-őrizve feldolgozni és integrálni tapasztalataik, tévedéseik konzekvenciáit.

Megszámlálhatatlanul sok ember, férfi tört (vagy semmisült) meg fizikai, szellemi és/vagy erkölcsi értelemben, rengetegen váltak árulóvá, kétszínűvé, apatikussá, megalkuvóvá, visszahúzódóvá vagy éppen depresszióssá teljes hátralévő életükre. Néhány rendkívüli akaraterejű férfiút a megpróbáltatások bölccsé edzettek.

A történelmi kor a VÁLTOZÁS KORA (New Age!); mikor az események fel-gyorsultak és felvették végső irányukat. A történelem a cél-egyenesbe érkezett.

Az Antikrisztus katonái utolsó rohamra indultak Krisztus ellen.

· Az I. világháborúval szétesett a Monarchia, Magyarországot megcsonkították.

· Kun Béláék vörös terrorját követően Magyarország "úri Magyarországgá" vált a fehér lovon érkező ellentengernagy regnálása alatt.

· Az “úri elit” kritikátlan és (reváns-)mohó németbarátsága fasiszta nemzetközi koalícióba taszította Magyarországot, ami a Szovjetúnió megtámadásával meg-pecsélte a sorsunkat. A II. világháborúban is a vesztes oldalon harcoltunk.

· A lappangó (és diktált) antiszemitizmus hatására (és égisze alatt) megszülettek a zsidótörvények, ami a náci Szálasi rémuralmához és a hitleri megszálláshoz, az effektív zsidóüldözéshez és végeredményében a deportálásokhoz vezetett. A keresztények is tehetetlenül vergődtek a náci terror alatt; - a rémálomszerű zsidó holocaust pedig előre vetítette egy későbbi, még szörnyűbb világ képét…

· Az USA által “túlfegyverzett", és ezáltal a háborút “megnyerő” Szovjetúnió el-foglalta Magyarországot (hiába nevezik a posztkommunisták ezt a hódítást újra felszabadulásnak, vö.: Gyurcsány Ferenc szociálliberális miniszterelnök minapi moszkvai látogatásakor - kissé megkésve - köszönetet mondott a volt Szovjet-úniónak, hazánk felszabadításáért), amelyet a nagyhatalmak jaltai egyezménye szentesített, - annak miránk nézve várható összes következményével együtt. A "felszabadítók" bevezették “a kékszalagos” (akkor még vörös) kommunizmust.

· Rákosi Mátyás és moszkovita klikkje - az egykor még, eredetileg keresztény - Magyarországon sajátos és grandiózus kísérletet hajtott végre: az ÁVH terror-eszközeivel, atavisztikusan gyűlölködő, paranoid-skizofrén, militáns személyek tudatos felhasználásával a marxista eszmék leple alatt általánosan kötelezővé tette az anyagelvűséget, vagyis az aranyborjú imádatát. A kommunizmus lett – szociális álruhában - a világtőzsde igazi szálláscsinálója.

· Az 1956-os népfelkelés, forradalom és szabadságharc nem érhette el az eredeti célját, mert az oroszok - bírva a világhatalmak egyetértését – vérbe fojtották.

· A Szolnok irányából tankon betolt rijekai Csermanek gulyáskommunizmussá finomította a legvidámabb barakk életét, milliókkal sikeresen elhitetve, hogy a béketábor nem koncentrációs tábor. Mégsem feledhettük, hogy Magyarország néhány röpke évtizedre olyan bolondokházává változott, amelyben az ápolók a bolondok. Ebben a szellemi karanténban született a mi generációnk, majd még sokkal a miénk után: a Fidesz korosztálya.

· Sándor András oly’ korban (is) élt, amikor a reálfolyamatok legalábbis egy része viszonylag normális életvitelt és gondolkodást is lehetővé tett, elviselt, sőt, engedélyezett – még a szélesebb néptömegek számára is. Ám a változások irányát, tendenciáját felismerve András tudatosan prófétává fejlődött, és látva a trend inflexiós pontjait, kíméletlenül megjósolta a jövőt. A mi generációnk már olyan világban vált felnőtté, amely lelkestül-mindenestül az Antikrisztusé, - a krisztusi szeretet, a boldog család, az önfeláldozás csupán meseszerű emlék egy talán sohasem létezett, távoli fantázia-világból.

· A Fidesz-generáció már kopoltyúkkal született; így víz alatt is képes lélegezni. Már nem érdekli a múlt - pedig abból nőtt ki ez a gyökértelen, erkölcstelen és érzelemnélküli jelen -; praktikusan csak a megélhetéssel, a pillanattal törődik. Van ebben egy jó adag struccpolitika is, hiszen ha a múltba tekintenének, fel kellene ismerniük a baljós jövőt. Ugyanis Magyarországon a szocializmusból a kapitalizmusba átvezető hiteles "rendszerváltás” amiatt sem sikerülhetett, mert közben a világban egyidejűleg végbement a miénkkel épp’ ellentétes változás: a Gorbacsov tudatos eltüntetése után glóbusz-szerte győzött az - USA-System, copyright by Wall Street & Hollywood - világkommunizmus.

· A világtőzsde már komplett országokkal spekulál: az 1982. óta módszeresen eladósított/eljelzálogosított Magyarország földjét hamarosan birtokukba veszik a hottentotta brókerek. A magyar kultúra döntő részben Aczél György szellemi hagyatékából, financiálisan pedig Soros György tőzsdeárfolyam-nyereségéből táplálkozik.

Krisztus tanítása szerint - szemben az Ószövetség "Szemet szemért, fogat fogért." elvével - még az ellenünk vétkezőket is szeretnünk kell, vagyis: "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!". Sándor András író is mindig arra tanított, hogy gyűlölködnünk nem szabad, ám védekezni minden élő ember joga és kötelessége. Ezért aztán, ha védekezés közben netán megsebezzük támadónkat, akkor azonnal hatékony elsősegélyben kell részesítenünk, mert ellenségünk élete is igen értékes a gondviselő Isten előtt.

Bozóki András szadeszes politológus egyszer leírt egy nagyon szép gondolatot arról, hogy szerinte miként simíthatók el magyarok és zsidók ellentétei: valahogy úgy, ha a zsidó magyarnak, a magyar pedig zsidónak vallja és tekinti magát.

Hogyha több mint 60 évvel ezelőtt, a zsidóüldözések idején minden keresztény magyar zsidónak vallotta volna magát, akkor Magyarországon elmaradt volna a holocaust, - mondta egyszer a keresztanyám.

Sándor András élete, életműve, gondolkodása és önéletrajza gyönyörű követendő példa számomra, és minden keresztény magyar ember számára.

A próféciák kikristályosodnak (II.)

"A második bécsi döntés, 1940. augusztusa után igen sokat tartózkodtam Erdély-ben: Marosvásárhelyen, a tőle alig néhány kilométerre lévő Marosszentgyörgyön, Kolozsvárott és a Székelyföldön. Rokonoknál laktam, akik kezdtek megenyhülni apám iránt, és akiknek apám a pereikben jogi tanácsokat adott. Miután könnyebb sebesüléssel, csodával határos módon szabadultam a hadifogságból, - az aradi vár kazamatájából mégsem fölfelé indultam a Maroson, hanem Szegedre utaztam egy tehervonat fékállásán (1945. Szilveszter-éje volt, - a fővárost még ostromolták). Szegeden beléptem a MADISZ-ba. Számomra minden kétségen felül állt, hogy a szovjet-orosz uralom, mint egy jégkorszaki gleccser, az egész jövendő életemre eláraszt bennünket (prófécia 1. - Cz. L.). Honnan eredtek az ilyen meglátásaim?

Amikor 1941. június 22-én a német hadigépezet megindult Oroszország ellen, a fasori templom előtt politizálgató KIÉ-s barátaimat ezzel leptem meg: 'A németek most vesztették el a háborút.' (prófécia 2. - Cz. L.). Mindenki bolondnak nézett. Nem kevesen voltak 1945. januárjában-februárjában Szegeden olyanok is, akik a nyugati szövetségesekben bíztak. Nekem viszont minimális pozitív információim sem voltak a teheráni, jaltai, moszkvai alkuk minket érintő döntéseiről, de valami azt súgta nekem: bennünket eladtak Sztálinnak, s ezen talán egész életemben sem fog változtatni semmi (prófécia 3. - Cz. L.). Tény viszont, hogy a 'a gleccser alatt' sokkal jobb túlélési esélyeket képzeltem el a nemzet számára, mint amilyenek a későbbiekben kialakultak. Két premisszám volt (tessék figyelembe venni: 22 éves voltam): (1) a kommunista irányzatot felhasználni a földreform radikális végre-hajtására, (2) azt biztosítani, hogy az 'orosz vonalat' magyarok tartsák kezükben, s ne mások (utólag lényegében mindkét elképzelés illúziónak bizonyult. - Cz. L.). Még világosabban: ne a cionisták, akiknek érzelmi világában és mentalitásában - mutatis mutandis - a nácizmust láttam viszont, bosszúszomjjal és magyarellenes töltéssel. Ennek filogenezisét és ontogenezisét megértettem, - a megértés azonban nem csökkenthette azt az eltökéltségemet, hogy mindennel szembe kell fordulni, ami a magyar létérdekeket veszélyeztetheti. (Elnézést kérek, hogy 'cionistán' én fasisztoid nacionalista és magyarellenes elfogultságú zsidót értek. Én ezt a terminológiát éppen azért választottam, hogy távolról se általánosítsak az egész zsidóságra, illetve, hogy ne egy etnikummal és kultúrával, hanem egy politikai kategóriával való ellentétemet hangsúlyozzam. Tudom, hogy a cionizmus a maga eredeti jellegét tekintve nem ez.) 1945. április elején (a hozzám hasonló fiatalok körében tartott szűk körű tanácskozás után, amikor is 'elosztottuk magunk között a pártokat' - !!!; Cz. L.) beléptem a Magyar Kommunista Pártba, Szegeden. Ezt még megelőzte egy beszélgetésem Budapesten Metzger Frigyes diakónussal, aki engem 'lelkileg gondozott' a fasori KIÉ-ben. (Nemsokára elhagyta az országot, és Kanadában volt református lelkész.) Megkérdeztem tőle, mit szólna ahhoz, hogy esetleg belépek a kommunista pártba. Elmondtam neki indokaimat. Gondolkozott kicsinyég, azután így szólt: 'Lépj be. Nagy szükség van ott az evangéliumtól meg-érintett emberekre.' Mindamellett belépésem elsődleges motívuma a párt radikális földreform-programja volt. (Hej', ha a mai MSZP-nek lenne/lett volna ilyen! - Cz. L.).

A Győrffy-kollégisták egyik része ugyancsak a kommunista pártba lépett, a másik része a Nemzeti Parasztpártba. A cél a társadalmi rend olyan megfordítása volt, amely vezető 'középosztállyá' a parasztságot teszi (mint a szín-magyarság utolsó tartalékát), s ennek érdekében felhasználjuk a szovjet hatalmi túlsúlyt. (Ma, USA-hatalmi túlsúllyal már ilyenirányú illúzióink sem lehetnek. Ma is él még ugyan a magyar középosztály megteremtése utáni vágy, ám ezt a Fidesz nem paraszti, hanem urbánus alapú 'polgárosodásként’ képzeli el. - Cz. L.). Ez, természetesen, illúzió volt, hisz a zsidó baloldalnak máris jobbak voltak az esélyei, s nem vettük figyelembe a szovjet politika nagyon is erős pánszláv motívumait. Számomra is csak 1952-ben lett kétséget kizáróan világos, hogy kommunista pártban (Magyar-országon, amelyre a párhuzamos pánszláv és zsidó agresszió irányult - !!!; Cz. L.) nemzeti politikát folytatni fából vaskarika.

Szegeden a pártba való felvételemet hevesen ellenezte Hollós Ervin, a militáns cionista vonal képviselője (az elkövetkező években is éles harcban álltam vele), - de a délkerületi titkár, Zöld Sándor (aki 1949-ben öngyilkos lett), törekvéseinek legmélyén, hozzám állt közel. Voltaképp akkor jegyeztem el magam a börtönnel. (Szép kis kommunista Magyarország!, - vö.: “Sötétség délben”... - Cz. L.) 1945. nyarát Erdélyben töltöttem, ahol megpróbáltam egy autonómia-mozgalmat létre-hozni; - az Észak-Erdély kérdésében óvatos szovjet katonai hatóságok azonban megkapták Molotov félreérthetetlen ukázát, és nekem sürgősen távoznom kellett. Amikor augusztus végén visszajöttem, az édesapámat már holtan találtam: máj-rákban halt meg két hét alatt. Most már az édesanyámra is keresnem kellett. A kommunista párttal való konfliktusaim korán elkezdődtek: már 1947. elején. A székesfehérvári lapban Kovács Béla mellé álltam, a korrupt rendőrtisztek elleni vizsgálatot követeltem, s gyászjelentést közöltem a párizsi béke aláírásáról…

Pártfegyelmi büntetést kaptam, majd azután Abaúj megyébe száműztek (mintegy 'penitenciára'), - Szikszóra, ahol 'Abaúj Népe' címmel egy hetilapot alapítottam, szerkesztettem, írtam, tördeltem és árusítottam egy-személyben. Ekkor már be-kapcsolódtam a népi kollégiumi mozgalomba is, és ez életem egyik meghatározó fordulata volt. Már előzőleg részt vettem a földosztásban is, viszneki summások földhöz-juttatásában Nagykarácsony-pusztán, a Zirci Apátság 40 ezer holdas elő-szállási uradalmában. (Ebből született 'Híradás a pusztáról' című könyvem.)

Nem hallgathatom el, hogy ekkor szembe kerültem a római katolikus egyházzal, mint földbirtokossal. Méltatlan lenne, ha most utólag 'kozmetikáznám' az akkori álláspontomat. Nagyon fiatal voltam, leegyszerűsítve, csak egyetlen szempontból láttam a világot. Ez a szempont a magyar parasztság anyagi bázisának a meg-teremtése, és népi-paraszti bázison egy új magyar nemzetgerinc felnevelése volt. Hajlamos voltam a római katolikus egyházban csak mammut-birtokost látni, és emlékeimből azt a hullámsávot felerősíteni, amelyen Szabó István vallástanárom (akkor már az USA-ban volt, mint a katolikus Eckhardt Tibor titkára) szólt. Ma már tudom: naiv álmodozók voltunk az ellenséges gigász markában, de a marok csak 1949-ben csukódott össze. E cselekvési iránynak megfelelően a népiekhez való kötődésem mindinkább egyoldalú Veres Péterhez kötődéssé vált (értelmiségi voltomnak némi pszichikus kompenzációjával terhelve).

Mindezekből következett aktív részvételem a népi kollégiumok mozgalmában (a Győrffy-kollégistákhoz fűződő szoros kapcsolatommal együtt, hiszen ezek a népi kollégiumok a Győrffy 'partikulái' voltak). Az elképzelt új paraszti középosztály létrejöttéhez elengedhetetlenül szükséges volt a művelődés kapuinak kitárása az új falusi nemzedékek előtt. Potens és virulens magyar értelmiséget akartunk, - megakadályozandó azt a tragédiát, amely napjainkban teljesedett be: az ország értelmiségi struktúrájában ma a militánsan magyarellenes szocializációjú tömb dominanciája érvényesül és pusztít. Ezt a veszélyt mi akkor előre láttuk (s ez korántsem antiszemitizmus volt, hanem természetes védekezés), - ezért írtam azt akkor a népi kollégiumi mozgalomról: 'új nemzet kovácsa'. A népi kollégiumi mozgalom pártfogója a kommunista pártban Rajk László volt, a legfelső párt-vezetés magyar tagja. Meggyőződésem, hogy likvidálásában ennek is jelentős része volt. A Rákosi-Gerő-Farkas-Révai junta felfogta a 'veszélyt'. Révai József ösztönösen és tudatosan azonnal meg akarta gátolni egy olyan új, valóban magyar értelmiség kibontakozását, amely versenytársa lehet a Magyarország vezetését és a kizárólagos kultúrális fölényt igénylő rétegnek. A népi kollégiumi mozgalom megsemmisítése kitűnően hozzákapcsolható volt Sztálin intézkedés-rendszeréhez, mely a csatlós államok szoros, uniformizált irányítására, és a III. világháború elő-készítésére irányult. Ebbe illeszkedett a durva fellépés is az engedetlen jugoszláv párt ellen, - Rákosi, Ulbricht, Bierut, Gottwald, illetve Novotny teljhatalmának vitathatatlanná tétele, evégett Rajk László kivégzése, Gomulka bebörtönzése, és így tovább. Engem durva hangú határozattal eltávolítottak a Magyar Ifjúság Népi Szövetségéből (ez volt akkor a KISZ népfront-szintű formája), és eltiltottak az újságírói tevékenységtől az országos sajtóban. (Ezt ugyanis még megelőzte volt 1948-ban egy szigorú megrovással végződött pártfegyelmi, amiért a tiltás ellenére is közöltem Rákosi nyílt kijelentéseit a szociáldemokrata párt megsemmisítésére irányuló szándékáról.) (Ugyan miként lehetséges, hogy ma, a mi kis tökéletes demokráciánkban, teljes sajtószabadságunkban nem akadt egyetlen újságíró sem, aki mondjuk az MDF vagy a KDNP szétverésére irányuló törekvésekről tudósít(hat)ott volna? - Cz. L.)

1950-ben így munka nélkül maradtam. Akkor lementem Nagykarácsony-pusztára, megírni 'Híradás a pusztáról' című könyvemet. A könyvemért József Attila-díjat kaptam. (Ezt nyilván fiatal koromnak köszönhettem. Rákosi és klikkje személyi kérdésekben arra a nemzedékre összpontosított, mely a ’30-as és ’40-es években az ő riválisa volt. Amikor figyelmeztették Rákosit, hogy 'Sándor András'-ról van szó, ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy 'ez nem az, ez egy másik Sándor András'. Vele pedig nem lehetett vitatkozni.)”


Sándor András: “Életeim” (5/3.)

Sándor András személyiségét kutatom és magyarázom, - 1997. nyarán írott ön-életrajza alapján. András életének ez a szakasza ifjú férfikora, a keresztény, ám kommunista népies író harcainak tömény és megrázó története, amelyek végső konklúziójaként András és az olvasó egyaránt megértette/megérti, hogy a tűz a vízzel (az istenhit és a hazaszeretet a kommunizmussal) sosem békíthető össze.

Istenem! Mennyivel könnyebb is egy életet, egy önéletrajzot, a történelmet utólag "megmagyarázni", mint meg-, át-és túlélni! És mindeközben tisztának, őszintének és becsületesnek is megmaradni... Sándor Andrást teljes életútján "kézen fogva" vezette a Gondviselés, így neki mindez sikerült.

A búza különválik a konkolytól (III.)

"Időközben megházasodtam. Viszonylag elég korán: 24 éves koromban. Nagyon erős hiányát éreztem a családi környezetnek, melyben egészen addig csak nagyon töredékesen volt részem. Feleségem nem túlságosan illett hozzám. Voltaképpen, visszatekintve, nagyon sokáig is kellett volna keresgélnem, hogy olyanra akadjak, aki hozzám illik. Sajnos, kezdettől fogva rossz volt a szociábilitásom…

Házasságom már eleve zavarokkal kezdődött, nem utolsósorban az én hibámból. Lányom is megszületett, de én mindig távol voltam hazulról. Lakásunk sem volt, feleségem a szüleinél lakott a gyermekkel. Eközben sógorom egy gazdag és be-folyásos zsidó családba nősült be, és erősen beépült a szociáldemokrata pártba. A felesége családjának tagja volt Horvát Márton (eredeti nevén: Schiller Mór), a Szabad Nép szerkesztője. A meggondolatlanul kötött házasságnak azután súlyos következményei lettek a számomra.

A Pártban is sok volt az ellenségem. "Narodnyiknak" (ez a paraszt-rokonszenvre vonatkozott), nacionalistának és antiszemitának (??) bélyegeztek. 1950-ben meg-kezdődött a Dunai Vasmű és az új város megépítése Dunapentelén (a jugoszláv konfliktus miatt helyezték át Mohácsról jóval északabbra), - nem messze Nagy-karácsony-tól. Nekem kapóra jött: az egész környék oda tódult a kollektivizálás elől, miért ne tanulmányozhatnám azoknak az embereknek a sorsfordulóját, kikről a "Híradás"-ban írtam? Nos, lementem az építkezésre, így új szakaszt nyitottam életemben (s vele megnyitottam kommunista párttagságom utolsó szakaszát). Az építkezésen "népművelési ügyvezető" lettem, s lakást kaptam az elsőként felépült házak egyikében. Leköltöztettem kis családomat.

Feleségemet néprajzi gyűjtőmunkára állítottam az ország minden részéből össze-gyűlt több-ezer ember között (így lett később népmese-gyűjtő és doktor).

Az új várost hamarosan Sztálinvárosnak nevezték el, a szokásos manipulációval: Rákosi utasítást adott arra, hogy mindenki, egytől-egyig, írjon alá egy kérelmet, amelyben kifejezi hő vágyát Sztálin nevének viselése iránt, azután ő, illetve a Központi Vezetőség, kellő megfontolás után engedélyezni fogja. Nos, átvévén a 14 ezer aláírásról szóló papírhalmazt, a KV elé terjesztette, amely engedélyezte.

A nevelkedési, majd a népi kollégiumi életszakasz után megkezdődött tehát a harmadik: a sztálinvárosi-írószövetségi szakasz. Mint kortársaimat, engem is be-soroztak írónak, az Irószövetségbe. Nem kértem a felvételemet, - kaptam egy levelet, amelyben közölték, hogy felvettek. Be voltunk szervezve, s a feladatunk volt, hogy regényeket írjunk, melyek az új, boldog korszak dicsőségét zengik és támogatják a szocializmus építését. Én voltam "a sztálinvárosi író", várták tőlem a szocialista város építésének a regényét, ami sohasem készült el. Nem tudtam regényt írni, hiszen a regény már régen nem a kor műfaja volt. Sztálin és az egész szovjet vezetés ízlésvilága XIX. századi lévén, prózai hőskölteményeket követelt, ez rejlett a "szocialista realizmus" kifejezés (kívánalom) mögött. Elküldtek a harmadik parasztküldöttséggel a Szovjetúnióba, hátha ez majd jobban ösztönöz.

Dagesztánban és Grúziában jártam, nagyon érdekes volt. Évszázadokat utaztam vissza a történelembe. Elküldtek a bukaresti világifjúsági találkozóra is: Hollós Ervin, a küldöttség vezetője koncepciós pert készített elő ellenem, azon a címen, hogy "összeesküvést szőttem a romániai magyar írókkal Erdély Magyarországhoz csatolása céljából", de ebből nem lett semmi, részben, mert időközben Nagy Imre lett a miniszterelnök, részben, mert külföldi állampolgárokat is érintett volna.

Regény nem lett, - ám a pártvezetésből ismét jeges szelek kezdtek fújni. Az Író-szövetségben újabb és újabb támadások értek a nacionalizmus és antiszemitizmus vádjával, s ehhez ráadásul "anarchista"-ként is megbélyegeztek. Ellenzéke lettem a sztálinvárosi pártbizottságnak, sötét-tónusú, vádoló-hangú elbeszéléseket írtam. A nacionalizmus vádja egyre erősebb lett, miközben személyes baráti viszonyban voltam egy tótszerdahelyi, mura-menti fiúkból álló építőbrigáddal, mind horvátok voltak. Ezt a viszonyomat azonban terhemre írták: ’demonstrálok’, hogy munkás-barátaim vannak. Feltámasztottam a pentelei rác kultúrát, - ezt is terhemre írták, miközben továbbra is nacionalizmusért támadtak. Szigorú megrovás pártbüntetést kaptam, amiért "templomot követeltem a szocialista városba". 1953-ban feltétel nélkül Nagy Imre mellé álltam. Írtam is egy elbeszélést ("Lincs" volt a címe), amelyben megjövendöltem 1956-ot. (Ennek a kéziratát a "Csillag" című folyóirat szerkesztőségi fiókjából Ungvári Tamás átadta Méray Tibornak, aki el is küldte a Párt Központi Vezetőségének. Méray az Írószövetség párttitkára volt.) Film-forgatókönyvet írtam, amelyben ismét megjövendöltem 1956-ot. A "használható" elemeit kivették és összeszerkesztették egy Palotai Boris-forgatókönyvvel: ebből lett a semmit-érő "Kiskrajcár". Tiltakoztam, sőt, a filmről az egyetlen negatív kritikát én írtam. Készülő kötetemből a nyomdában vették ki egy szatírámat. Egy írószövetségi pártfórumon pedig Hegedűs András szemébe mondtam: "ez nem a munkásosztály, ez csak a talpnyalók diktatúrája". 1954. februárjában kizártak a Magyar Dolgozók Pártjából. Szegeden kezdődött, - egy illúzióból eredt pálya-futásom a kommunista pártban véget ért. Mivel ez a határozat a Párt ellenségévé minősített, elkészültem arra, hogy letartóztatnak. Ez azonban a poszt-sztálini idő-szak volt, s Moszkvában nem vették jó néven az újabb letartoztatásokat. Rákosi ellenforradalmárnak nevezett a Politikai Bizottságban s megtiltotta, hogy a nevem bárhol megjelenjék vagy elhangozzék. Hogy megélhessek, - el kellett mennem a Martin-acélműbe dolgozni, a kemence mellé. Már eljutottam a mintavételig, de a csapolásban való részvételemet megelőzte a szovjet XX. pártkongresszus. Mivel a városban már volt egy "nagyimrés" politikai hátterem, egész idő alatt - kizárt párttagként is! - tanácstag és népfront-bizottsági tag maradhattam.

A XX. kongresszus után ismét elkezdték közölni a cikkeimet, a rádióban is meg-szólalhattam, - de ez már 1956 volt, készült a forradalom. Tagja lettem az író-szövetségi csoportnak, - Kuczkával, Fekete Gyulával, Molnár Zoltánnal, Varga Domokossal, Lukácsy Sándorral. Ekkor már Méray Tibor is hangos "ellenzéki" volt, aki párttitkári minőségében évekig együtt dolgozott ellenem Hollós Ervinnel (mindketten cionista ügynökök voltak). Tagja lettem a Petőfi-körnek, és hozzá-fogtam a volt népi kollégisták megszervezéséhez a városban, ahol a tanács az én javaslatomra hozott határozatot a város nevének megváltoztatásáról Újpentelére. (Aztán 1957-ben, mivel a név az én személyemhez fűződött, újabb névváltoztatás történt: Dunaújvárosra.)

1956. október 23-ikán az Írószövetségben voltam, délután a Bem-téren, este a Parlamentnél, - jelen voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Újpentelén részt vettem a forradalmi tüntetés előkészítésében, - a tömeg megválasztott a Buda-pestre induló küldöttség vezetőjének. Budapesten tagja lettem az értelmiségi forradalmi bizottságnak és az Országos Nemzeti Bizottságnak. Püski Sándor elnökletével egy "Magyarok" című lap indítását is terveztük… Nagy Imrétől azonban el voltunk szigetelve, mert őt olyanok vették körül, mint Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter, Méray Tibor, a párt "liberális szárnya", aktív cionisták. Ők elszigetelték Nagy Imrét a valóságos forradalomtól és cselekvésében meg-bénították. 1956. november 4-ikén hajnalban, az ágyúdörgésben, a szélsöpörte kihalt, üres Kossuth Lajos utcán rohantam a Belgrád-rakpartra, az Országos Nemzeti Bizottságba (ez a ház ma a Független Kisgazdapárt székháza), a kapu zárva volt. Ott álltam egyedül a viharos szélben, az ágyúdörgésben, mögöttem a Duna és a Gellérthegy. Elvégeztetett.

Bekapcsolódtam a Nagybudapesti Munkástanács munkájába, Kuczkával Nemzeti Segélyt próbáltunk szervezni, az elesettek családtagjainak támogatására.

1956. november 22-ikén este, miután heves összetűzésem volt Kállai Gyulával, letartóztattak, a deáktéri főkapitányság pincéjében tartottak fogva. Két nap múlva Kádár a rádióban eszeveszett uszítóként aposztrofált, s azt is hozzátette, hogy "a Tigrist agyon kell lőni!". (Ezt a Legfőbb Ügyészség képviselőjétől tudtam meg, aki a rendőrfőkapitánysági zárkában fölkeresett.) Mindamellett csak lehettek még titkos támogatóim, mert december legvégén szabadlábra helyeztek. A Legfőbb Ügyészségről azt a figyelmeztetést kaptam: maradjak fedezékben és csendben. Lehúzódtam a szigligeti Alkotóházba, ott vártam, "fedezékben", jönnek-e értem újra. Jöttek.

Három alkalom is adódott, amikor "meghúzhattam volna a csíkot", - különböző barátaim álltak meg a kastély előtt kocsijukkal, és hívtak: átmegyünk a határon, Bécsbe, Grácba, Rómába, átvisznek a Murán, túl, Jugoszláviába (építőbrigád-béli barátaim). Még a Legfőbb Ügyészségről is kaptam egy jóindulatú figyelmeztetést: menjek, amíg tudok, mert előkészületben van a második letartóztatásom, és most már a perem is. Nem mentem. Illyés Gyula szavához tartottam magam. Mi nem mehetünk. Magyar írónak itt a helye, akár mind a vérpadig. 1957. február 18-án értem jött két karhatalmista, és nem mindennapi körülmények között elvitt a Gyorskocsi-utcába. Ennek a története majd olvasható lesz Püskinél készülő kötetemben (lásd: e könyv korábbi fejezetében; részlet Sándor András 1997-ben megjelent, “A történelem elmezavara” című könyvéből).

1957. márciusában ítéltek 8 évi börtönre. Ezzel lezárult a forradalom-előkészítési és írószövetségi életszakasz. S egyszersmind ez volt a cezúra, a választóvonal az életemben. 34 éves voltam."


Sándor András: “Életeim” (5/4.)

Az író életének soron következő szakasza (IV.) az 1960-tól 1970-ig terjedő 10 éves időszakot öleli fel: a börtönből való kiszabadulástól a személyes boldogság megtalálásáig. Át is adom a szót Andrásnak.

Küldetés a kádári konszolidációban (IV.)

“1960. áprilisában szabadultam, - az úgynevezett író-amnesztiával. Ez egyszer s- mind a priusz törlését is jelentette, de nem a politikai bélyeg levételét.

A gyermekeim kissé elidegenedve fogadtak (lányom 12 éves, fiam 8 éves volt). Egy évig napszámosként dolgoztam a Sasad Tsz-ben. Kiterjedt nyelvtudásomnak köszönhettem, hogy Szirmai István, ki a kultúra pártirányításában Aczél György ellenlábasa volt, a Szerzői Jogvédő Hivatalba helyezett, - annak is a nemzetközi osztályára, a magyar irodalom külföldi terjesztésének szervezésében való rész-vételre. Egy irodalmi ügynökségről volt szó - ARTISJUS lett a neve -, deviza-szerzés céljából. '56 nyomán megélénkült az érdeklődés a magyar irodalom iránt külföldön, ezt kellett állami ellenőrzés alá vonni. És én megint felfogtam a hívást. Az én feladatom nem az, amit Szirmai István szánt nekem, - Szirmai csak eszköz a háromdimenzión-túli irányítás kezében.

A magyar szellem szolgálata a feladatom.

Minden erőmet összeszedtem. Havi ezer forintért, szerződéses munkaviszonyban, a valóságban hivatalsegédi rangban, - éjt nappallá téve dolgoztam. Háromnyelvű "bulletint" hoztam létre, - szerkesztettem és írtam, németül, angolul és franciául, együttműködve áldozatos fordítókkal, írótársakkal: Sántával, Csoórival, Fejessel, a fiatal Moldovával, de eközben mindent elkövetve Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron megismertetéséért. Magam is készítettem olasz nyersfordításokat, "árumintaként" (ezt senki nem fizette meg), - népszerűsítettem pl. a fiatal Csurka darabjait is. Sokat foglalkoztam a Déry Tibor, Szabó Magda és Krúdy Gyula iránt megnyilvánuló érdeklődés kielégítésével, franciául egy kötetben adattam ki Illyés Gyula "Puszták népé"-t és "Ebéd a kastélyban"-ját. Boldog voltam, amikor Stuttgartban is megjelent Németh László: "Die Revolution der Qualitaet" című műve. Munkámért a Hivatal vezetői kaptak kitüntetést és előléptetést. Időközben Szirmait legyőzte Aczél, így Aczél lett a hazai kultúrális élet és kormányzat telj-hatalmú ura. Aczél pedig engem az első pillanattól fogva veszélyesnek tartott, és ellenségem volt. Fokozatosan beszűkítette a megjelenési lehetőségeimet, - a teljes letiltásig. A Szerzői Jogvédőben a külföldi utazásaimat a Varsói Könyvvásárokra korlátozta, ebbe is csak azért volt hajlandó belemenni, mert Köpeczi Béla annyi indokot sorakoztatott fel mellettem, hogy nem akarta feltűnővé tenni személyes rosszindulatát. Háló szövődött körülöttem a Hivatalban is, és ennek a hálónak a csomói azok voltak, akik később a "Hálózatot", majd az SZDSZ-t alkották. Azzal vádoltak, hogy irodalmi ügynöki munkám során hátrányosan különböztetem meg a zsidó származású szerzőket. (Kardos G. György "Avraham Bogatir hét napja" című regényére hét külföldi szerződést is nekem lehetett köszönni, de nem köszönték meg.) Éreztem, hogy "társadalmi" koncepciós per készül ellenem…

Ennek súlyos következményei lettek a magánéletemben.

Mivel a csápjaik benyúltak a feleségem családjába is, tervszerűen szétrombolták a családi életemet. Ez nem volt nehéz; több, mint háromévi távollét mindenképp meglazítja két ember kapcsolatát, különösen, ha illeszkedésük már eleve nem volt zavartalan. Mivel a feleségemnek otthon gyanútlanul beszámoltam a gondjaimról, ezeket ő továbbadta. Minden, amit neki mondtam, eljutott Aczél György fülébe. A feleségemet meggyőzték arról, hogy az én "társadalmi kivégzésem" befejezett tény - mellettem a teljes kilátástalanság a sorsa -, ha viszont megszakítja velem a kapcsolatot, tudományos pályafutás vár rá a néprajz területén. Feleségem bontó-keresetet adott be ellenem. A kislányomat szembeállították velem, megszervezett provokációval egy apai pofonért "ifjúság elleni bűntett" címén följelentettek, a feleségem pedig egy hozzá is méltatlan vádirattal csatlakozott a följelentéshez. (Mondanom sem kell: a rendőrség két hét után, mint alaptalant, megszüntette az eljárást.) Két évig harcoltam még a családomért, de 1966-ban kimondták a válást. Azóta sem a lányomat, sem a fiamat nem láttam, mind a mai napig. Még a lakás-címüket se tudom. Első feleségem négy évvel ezelőtt elhunyt. Isten nyugosztalja.

Egyidejűleg Aczél György letiltotta a nevem nyomtatásban való megjelentetését. Mindazonáltal a kiadók műfordítói megbízásokat adtak nekem; főleg olaszból és spanyolból fordítottam több (Michele Barbi: Dante élete, Miguel Ángel Asturias regényei, José Eustasio Rivera, Jorge Amado, stb.) művet. A lapok a könyvekről közölt kritikákból rendszeresen kihagyták a fordító nevét. Közismert voltam, mint a magyar irodalom külföldi terjesztője, a külföldi kiadók is megbecsültek, semmi olyat nem követtem el, amibe nyilvánosan bele lehetett volna kötni, - azon kívül, hogy "ellenforradalmár, nacionalista és antiszemita" vagyok. Ezért aztán csak fokozatosan szűkítették tevékenységem lehetőségeit, - egészen addig, amíg Aczél 1968-ban nem közölte azt a követelését, hogy engem az ügynökségből el kell távolítani. A Hivatal főigazgatójának kérésére kegyesen beleegyezett abba, hogy a feltűnés elkerülése végett küldjenek el hosszabb európai körútra a kiadókhoz és finoman hozzák a tudomásomra, maradjak kint. Azalatt itthon különféle nyilvános rágalmakkal megalapozzák disszidálásomat. Így is történt. Igazából csak egyszer kísértett meg a Sátán, Cádizban, az Atlanti Óceán partján…

Hát ha a portugál emigráns magyar követségen szereznék új nevet, új papírokat, aztán Isten veled kapufa? Elhessegettem, mint egykor Szigligeten.

Hazajöttem, és ezt nyílt hadüzenetnek fogták föl. A sajtóban időközben megjelent rágalmakat is meg kellett cáfolni. A szó szoros értelmében menekülnöm kellett. Bondor József építésügyi minisztert kerestem föl - székely ember volt, valami-kori szociáldemokrata -: ő adott menedékhelyet nekem az Építésügyi Tájékoztató Központban. Aczél keze odáig már nem nyúlt ki. Ez már 1970-ben volt. Egy erdélyi utazás alkalmával, a vonaton ismerkedtem meg egy egri tanárnővel, - s a kolozsvári botanikus-kertben tett rövid séta óta nem váltunk el. 1971-ben vettem feleségül, s 1973-ban Egerbe költöztem.

Egy szakasz ismét befejeződött, - s egy új szakasz kezdődött.

Mindenképpen új szakasz volt. A feleségemben Isten-küldötte igaz szerető és szeretett társat, az apósomban nagyon igaz és jó barátot kaptam. (Halála, 1996. május 21-ikén, megrázó veszteség volt számomra. Azóta is kilencszer jött vissza álmomban.)”


Sándor András: “Életeim” (5/5.)

A befejező rész az író életének utolsó szakaszát, - az 1971-től 1998-ig terjedő időszakot öleli fel.

A küldetés beérik (V.)

“Új munkahelyem az Egri Dohánygyár lett, amelynek az igazgatója, dr. Domán László fiatal volt, becsvágyó, tehetséges menedzser típus, aki vállalatával az élre akart kerülni. Énbennem kitűnő eszközt ismert fel. Odavett, hogy segítségemmel hozzon létre egy minőség-biztosító rendszert és "nyugati színvonalú" vállalatot az Egri Dohánygyárból. A munkámat fordítóként kezdtem el, majd az "Információs Osztály" vezetője lettem, - létrehozva és irányítva a vállalati vezetőképzést, mint az igazgató egyik legfontosabb törzskari beosztottja. Számomra egy tizenhét éves új korszak kezdődött, amelyet az ipari rendszerszervezés és a vezetéstudomány töltött ki. Megismertem a Harvard Egyetem management-anyagát, ezzel országos hírűvé tettük "az egri DH”-t (a vállalati struktúránkat "DH-munkarendszernek" neveztük). (DH = a “Dolgozz hibátlanul!” mozgalom neve volt Magyarországon az 1970-es években. – Cz. L.)". Rengeteg vezetőképző anyagot írtam, dr. Domán neve alatt, mert az én nevemmel nem jelenhettek meg. Külső munkatársa lettem az Országos Vezetőképző Központnak. A célom az volt, hogy az alacsony szín-vonalú hazai vezetéskultúrát, legalább az iparban és gazdasági életben (melyre a hatóköröm korlátozódott), arra a magas színvonalra emeljem, melyet a magyarság európaisága - Szent István óta - megkövetel. Ebben a professzionális menedzser-képző szférában senki nem azonosított azzal a Sándor Andrással, aki valaha író volt és irodalmi ügynök. Noha kikerültem Aczél György látóköréből, de a belügy természetesen tudta, hogy én vagyok én. Domán városi pártbizottsági tag volt, és védőkart terjesztett ki fölém - "Csak bízzátok rám, majd én vigyázok rá!". Ám mennél nagyobbak voltak az eredményei, - pártkörökben (furcsamód!) ő is egyre népszerűtlenebb lett. Csak megjegyzem, hogy fizetésem a legalacsonyabb közép-vezetői kategóriába esett: 3 ezer forinttal kezdtem, és ez 1983-ig, vagyis a nyug-díjazásomig, valamivel több, mint 5 ezer forintra nőtt. 1983. után, tiszteletdíjért, vállalati tanácsadó voltam egészen a Gyár privatizációjáig; az utolsó 2 évben én szerkesztettem az üzemi lapot. A multinacionális Philip Morris - "Kelet-Európa" legjobb dohányipari vállalatának találván az Egri Dohánygyárat - kizárólagossági igényt jelentett be rá, és 1990-ben ez volt az Antall-kormány első privatizációs ügylete. Azóta nem tettem be a lábamat a Gyár területére, mely 17 évig második otthonom volt. A globális monetarista fasizmus egy pillanat alatt betakarította 17 évi munkám minden gyümölcsét. Ami az egri magánéletemet illeti, ez volt életem legnyugalmasabb és legderűsebb szakasza. Apósom szőlősgazda volt, és messze földön híres, kitűnő borunkat ittam rendszeresen, ámde napi 2-3 decinél sohasem többet. Az Egri Dohánygyárban dolgoztam, de nem cigarettáztam. A kártyát nem ismertem, nem is érdekelt. Futballmeccsekre nem jártam. Két szenvedélyem volt: a filológia és a természetjárás. Ez utóbbival együtt járt új érdeklődési köröm: az ökológia, majd a csillagászat és a kozmológia. Minden hét végén a Bükköt jártam feleségemmel és apósommal, vagy a többi természetjáróval. Sohasem vadásztam; az életet szentnek tartottam, még akár egy rovarét is. Még a húsevést is annyira korlátoztam, hogy legyen mire vörösbort inni. Ebből is eredt, hogy a menedzser-képzéssel párhuzamosan alaposan belevetettem magam a környezet-és természet-védelembe. Ezt Népfront-keretekben végeztem, hatalmas harcokat folytattam az erdők védelmében. Ilyen értelmű cikkeim megjelentek a Magyar Nemzetben; - ez a Sándor András Aczél szemében nem volt azonos az irodalmi és újságíró Sándor Andrással. Rengeteg sok munkám fekszik abban, hogy végül is Nemzeti Parkká nyilvánították a Bükköt. Nagy bükki monográfiát is szerkesztettem, - 24 szerző közreműködésével a Bükkről: "Kilátás a Kövekről" címmel. Ez 1983-ban jelent meg, és az utolsó példányig elfogyott. A könyvről a Heves megyei lap nem közölt ismertetést. A kereslet ellenére azóta sem adják ki másodszor, mert az én nevem van rajta. 1989-től önálló Heves megyei Környezetvédő Szövetséget alapítottam, - ez lett a későbbi "Életfa". Ennek elnökeként részt vettem a környezetvédelmi törvény megszerkesztésében. SZDSZ-es nyomásra 1995-ben le kellett mondanom az elnökségről, mert azzal fenyegették a Szövetséget, hogy sem országgyűlési támogatást, sem pályázati lehetőségeket nem kap, hogyha én maradok az elnök.

Aktív munkása voltam az országos környezetvédő mozgalomnak, - azonban még ez sem azonosított a menedzserképző, vagy egykori író Sándor Andrással, amíg a Pest Megyei Hírlap révén nem lett markánsan újra közismert a nevem. Legújabb közéleti szereplésem Lakitelekkel kezdődött. Már rég nyugdíjas voltam. Alapító tagja lettem a Magyar Demokrata Fórumnak. Egerben ugyan én alapítottam meg, de ebben Elek István külön úton járt: ő is megalapította. Kezdettől érzékeltem a liberális "beépítést": dr. Farkas Gabriella, a kereszténydemokrata dr. Lukács Tamás; és csendesebben, inkább a fű alatt Elek István és Miskolcról Furmann Imre a kiszorításomon fáradoztak. Amikor sajtót teremthettem volna a Magyar Demokrata Fórumnak Heves megyében: ők akadályozták meg. Dr. Lukács Tamás szorosan együttműködött az SZDSZ-szel. Az ellentétek mind élesebbek lettek. Amikor Antall József megkötötte a "paktumot" az SZDSZ-szel, én kiléptem a Magyar Demokrata Fórumból. Azt mondtam: ennek pusztító következményei lesznek, hiszen több, mint másfél évtizede ismerem mindazokat, akiknek most a magyar jövőt prédájukul dobták. Az MDF viszonya hozzám a lehető leghűvösebb volt, amíg az Antall-udvar ki nem lépett és külön pártot nem alakított…

1988-ban a Tokaji Írótáborban, Varga Mihállyal és Gergely Mihállyal együtt megalapítottam a Magyar Szellemi Védegyletet, a névadás az enyém. 1992-ben publikálni kezdtem az Új Magyarországban, de Antall Fábián Lászlót küldte oda szerkesztőnek, és az nem közölte többé az írásaimat. Vödrös Attila akkor vált ki onnan, és vette át a Pest Megyei Hírlap szerkesztését. Időközben megjelent az izraeli nagykövetség védnökségével egy felháborító, magyar szellemet rágalmazó kiadvány "Kirekesztők" címen, - ebben Hitler és Szálasi társaságában engem is szerepeltettek. Megkeresésemet az ügyészség elutasította…

Életem jelenlegi szakasza akkor kezdődött, amikor a vezető publicistája lettem a Vödrös Attila szerkesztésében megjelenő Pest Megyei Hírlapnak. Ez a szakasz a szellemi honvédelemé és a publicisztikáé. Hozzá tartozik a "levél" formájában megjelenő kiadvány, amelyet Szokolay Zoltánnal 1994. óta csinálunk: a "Kedves Barátom".

Amióta a Pest Megyei Hírlapot financiális erőszakkal megszűntették, rendszeres cikkírója lettem a “Magyar Fórum”-nak is. 1996. márciusa óta az "Új Idők"-ben visszakaptam a Pest Megyei Hírlapot, - bár meg kell elégednem a kétheti meg-jelenéssel. A publicisztikai tevékenységem értékelése nem rám tartozik. A nyug-díjamból élek, honoráriumot a cikkeimért nem kapok, de nem is várok. Az, amit csinálok, az az életem. Személyes ügyem. Ugyanúgy nem pénzkereseti forrás, mint a madárnak sem az, hogy dalol.

Mindamellett megélek. Az igényeim nem abba a körbe tartoznak, melyeknek a ki-elégítése pénzt követelne. Nincs kocsim, nem is vágyom rá. Nincs színes tévé-készülékem, de még a meglevő fekete-fehéret sem kapcsolom be. Nincs videó-kamerám. Nincs számítógépem. Nincs bank-számlám. Viszont sok könyvem van. Bibliák, köztük görög biblia, természettudományos művek, történelmi munkák garmadával, sok filológia, etimológiai szótárak, magyar, olasz, spanyol, portugál, francia, román nyelvtörténet, Petőfi németül - Kertbeny fordításában 1849-ből, az összes latin klasszikus. Szórakozásból Martialist is fordítok. Az ilyenre mondják: nem ebbe a világba való. Életem nagy, és mondhatnám, szenzációs tapasztalata, hogyha terveztem az életemet, ha a célom én magam voltam, soha semmi sem sikerült, - de ha elfeledkeztem magamról, ha másokat, felebarátokat vagy ügyet szolgáltam, ha átadtam magam egy transzcendens irányításnak, mely jelentkezett: minden sikerült s nagyon jól éreztem magam. Gyermekkoromtól eltekintve, soha-sem éltem szegénységben, de sohasem éltem gazdagságban. Mindig annyi volt, amennyi épp kellett ahhoz, hogy egy feladatot megélhetési gondok nélkül lássak el. De sohasem több. Ma is így van. Megtanultam: az, hogy miből élek meg, nem az én gondom. De amire utasítást kapok, azt teljesítenem kell, mert ha nem, úgy járok, mint Jónás. Megtanultam, hogy nem én vagyok a fény, csak a lámpa, mely áramforrás nélkül semmi. Nem én vagyok a dallam, csak a hangszer.

Nem én vagyok a bor, csak a demizson. Mindig elővesz Valaki, - azután eltűnök, amíg új feladatra, újra elő nem vesz. Bűnt is követtem el eleget. Nőkkel való viszonyomban újra meg újra. Az Utolsó Ítéletkor nem kevés vádlóm lesz, - olyan lélek, mely női testben lakozott akkor, amikor én is éltem. Időnként sok volt bennem a gőg, de ha ma jelentkezik, fölismerem és elűzöm. Megtanultam tisztelni az állatokat. Beszélgetni tudok a macskákkal. Utolsó Ítéletkor az állatok talán a védelem tanúi lesznek peremben.”

1997. nyarán a bükki Szalajka-völgyben sétáltunk Sándor Andrással, feleségeink - Jutka és Piroska - társaságában. Elmerülten beszélgettünk; - egyszer csak nagy bogárra lettem figyelmes az avaron. Óvatosan tenyerembe vettem, majd karomra helyeztem. Csapó cserebogár volt - gyönyörű, hibátlan példány. A védelem egyik tanúja. Eddig csak könyvből, képről ismertem. András finoman, de ellentmondást nem tűrően rám szólt: "Teszed le azonnal?! - még kárt teszel benne!"

Ilyen ember volt Sándor András.


Végszóként: Sándor András próféciái négy tételben

1. Egy igazi forradalmár

Idézet Sándor András író, publicista és forradalmár (? 1997.) önéletrajzából:

“1956. október 23-ikán az Írószövetségben voltam, délután a Bem téren, este a Parlamentnél, jelen voltam a Sztálin szobor ledöntésénél is. Újpentelén (ma: Dunaújváros) részt vettem a forradalmi tüntetés előkészítésében, a tömeg meg-választott a Budapestre induló küldöttség vezetőjének. Budapesten tagja lettem az értelmiségi forradalmi bizottságnak és az Országos Nemzeti Bizottságnak. Püski Sándor elnökletével egy 'Magyarok' című lap indítását terveztük.

Nagy Imrétől azonban el voltunk szigetelve, mert őt olyanok vették körül, mint Vásárhelyi Miklós, Erdős Péter, Méray Tibor: a párt 'liberális szárnya', és aktív cionisták. Ők elszigetelték Nagy Imrét a valóságos forradalomtól, és így cselekvésében megbénították.

... 1956. november 4-ikén hajnalban, az ágyúdörgésben, a szélsöpörte kihalt, üres Kossuth Lajos utcán rohantam a Belgrád-rakpartra, az Országos Nemzeti Bizottságba (ez a ház ma a Független Kisgazdapárt székháza) (2004-ben már nem az - Cz. L.), - a kapu zárva volt. Ott álltam egyedül a viharos szélben, az ágyúdörgésben, mögöttem a Duna és a Gellérthegy. Elvégeztetett."

A rendszerváltó magyar állam minduntalan siet leszögezni, mennyire azonosul az 1956-os forradalom és szabadságharc eszmeiségével; sőt, lényegében azt hirdeti, hogy az - 1989. október 23-án Szűrös Mátyás által kikiáltott - új köztársaság már maradéktalanul a magáévá tette 1956 eszméit és mai vezetői azok megvalósításán dolgoznak, éjt nappallá téve, fáradhatatlanul. Ezt az idilli eszményképet némileg beárnyékolja ugyan, hogy Magyarországot újra meg újra, még mindig az utód-párt vezeti az internacionalistából multinacionalistává lett stratégiai semmibe - az az utódpárt, amely vezetőinek zöme nemhogy hallani sem akart az 1956-os forradalom (pl. ‘harmadik utas’) gazdaságpolitikai koncepciójáról, vagy kül-politikai semlegességi elképzeléseiről, de kifejezett averzióval viseltetett eszméi iránt. Sőt, olyannyira, hogy a forradalmat ellenforradalomnak bélyegezték, s a szovjet tankok elvtársi segítségével leverték, vérbefojtották, majd visszaültek a nép nyakára, mintha mi sem történt volna. Némileg elgondolkodtató, hogy sem a társadalmi tulajdon (gyárak, üzemek, vállalatok, stb.) ‘dolgozói önkormányzati’ (vö.: munkástanácsok) irányításából (és tulajdonlásából!), sem a semlegességből (NATO-tagok lettünk!) nem lett semmi, az ország függetlenségét pedig épp most adtuk oda végleg - még mindig nem tudjuk: miért, mennyiért! - az Európai Únió nevű tisztázhatatlan önazonosságú, zavaros szervezeti irányítású, nemzetek feletti képződménynek. Ilyen körülmények között - hiszen ’56 eszméiből az égvilágon semmi nem valósult meg, és most már nem is fog! - igazán nem csodálkozhatunk rajta, ha az országot irányítók között még mindig sokan vannak olyanok, akik síppal-dobbal, nádi-hegedűvel, s dobozos vagy elektromos helyett davaj-gitárral harcoltak a forradalom ellen, s így a győztesek között voltak akkor is, sőt, vannak újra, még ma is. Miközben a valódi ‘56-osok nyomorognak, és ‘a szélárnyékban’ tengődnek ma is, a globalizált multinacionális kaszt-társadalom perifériáján...

A keserű politikai ‘közszólás’, a köpönyegét magán már háromszor körbecsavart újmagyar proli-folklór, a karizmatikus karhatalmista mindehhez csak ennyit tud nagy hetykén hozzátenni: “Na és!” Ennyit dióhéjban ’56 megvalósult eszméiről...

2. A bilderbergi főbizalmi

Ámbár a vezéroldal sem maradhat kvázi üresen. Hívjuk ismét segítségül Sándor Andrást, aki 1997. június 1-i levelében a következőket írta róla, nekem: "Orbán Viktort a bilderbergi ‘kerekasztalnál’ kijelölték a számunkra, és már javában programoznak is minket, hogy jövőre őt válasszuk meg Antall és Horn után harmadiknak, és azt higgyük, ez a mi akaratunk. Megvan ennek a technikája. Rutinkérdés ez. A baromfigyár leghorn-tyúkjai is azt hiszik, hogy a Teremtő ketrecbe teremtette őket, automata etetővel... Nem mintha Orbán Viktor nem lehetne szabad körülmények között is alkalmas a magas tisztségre. Lehet, hogy alkalmas lenne, lehet, hogy nem. Világért sem bántjuk őt. Abban azért mégis van némi különbség, hogy egy nemzet a saját életműködése során termel ki a maga számára egy kormányfőt, vagy pedig valahol előírják a számára. Ám ha történetesen pl. Kossuth Lajost előírták volna valahol kormányzó-elnöknek, - minden bizonnyal nem lenne ott a képe ma a szobám falán... Vagyis hát a bunda ismeretében nem olyan auguri művészet tudni, ki lesz a bajnok. A Pető megtette a kötelességét, a Pető mehet. A Horn megtette a kötelességét, a Horn mehet. Orbán Viktor! - Parancs! - Hozzám! - Parancs! - Jövőre maga lesz a főbizalmi! - Értettem!" Ennyit a mesebeli királyfiról, aki még mindig lehet - az is.

3. Állami kamattörlesztés sikkasztásból

Aztán 1997-ben már ezt írta Sándor András, még konkrétebben:

“Ne legyünk reményt-pusztítóan rosszhiszeműek! Tegyük fel, hogy amikor a nemzetközi szabadkőművesség részéről (sic!) nekünk feltálalt Orbán Viktor azt mondja: ha évi egy milliárd dollárnyi külföldi tőke áramlanék be az országba, már úgy tudnók az adósságot törleszteni, hogy nem is éreznők meg - épp olyan naív és bedűtött, mint a magyarok nagy többsége. Horn Gyula már tudja, mitől döglik a légy, ő tudatosan üt a hasára, mondván, hogy máris havi 100 millió dollár tőke siet be ide.” (Ez részben még ma is így van, hiszen az “illuminátus trükkök használati utasítását”, helyes értelmezését elsődlegesen még ma is Horn kapja: on line. De ugye azt már senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Fidesz-kormányzás négy éve alatt is szűzi ártatlan, kvázi beavatatlan, naív és bedűtött maradhatott Járai Zsigmond, Varga Mihály, Matolcsy György, Orbán Viktor? Mert a Piramis naivakkal dolgozik ugyan, de direkt hülyékkel soha. - Cz. L.)

“S hogy mitől döglik a légy? Hát attól, hogy a befektetett működő tőkéből nem lehet adósságot törleszteni. Ki törlesztheti az adósságát másnak a pénzéből? Ez közönséges sikkasztás volna. Az államadósság csak privatizációs bevételekből törleszthető, márpedig a privatizációs bevételeknek a legvégéhez érkezett ez a kormánynak nevezett tolvajbanda.

Már csak a Világbanknál jelzálogként lekötött magyar föld a fedezet.

Azért készülnek azt (is) kirántani a lábunk alól.” (Épp most rántják ki. - Cz. L.)

“A Horn Gyula hazugság-tirádáival etetett magyar polgár még azt sem tudja, hogy miközben 30 milliárd dollár (ma már 100-110 Mrd USD-ra nőtt a teljes, bruttó összeg, nem beszélve az ún. ‘tőke-adósságról’, ami a lezajlott privatizáció következménye, és ami után nem kamatot, hanem átlagprofitot szednek tőlünk. - Cz. L.) külső adósság után fizet ez a Básta szekerébe fogott ország évről évre kamatot, aközben 10 milliárd dollár valutatartaléka is van! Ez olyan, mintha valaki, aki több milliót tartogat a bankban, hónapról hónapra új kölcsönöket koldulna ismerőseitől, s rendszeresen a ruháit és a bútorait adogatná el, hogy a kölcsönöket törleszteni tudja. Nos, a magyarázat az, hogy ez a valuta-tartalék nem a kényre-kedvre rugdosott magyaroké! Ez egyszerűen egy garancia-alap: amennyiben ‘kedvezőtlen’ politikai fordulat történik (értsd: a népünk egy szép napon megunja az uzsorás- és betörő-dáridót, ha egyszer végre talpra ugrunk és végre kipofozzuk a korrumpált szolgáikat innen), kimentsék ‘a befektetett’ pénzüket, ami a mi elrablott pénzünk, s még ezt a valutatartalékot (is) elvigyék magukkal.”

4. A globális fasizmus

Végezetül: még egy, összefoglaló idézet Sándor András 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" című könyvéből, a 179. oldalról: "A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai ‘zavarják’ a globális fasizmus replikálódó (szervesen ki-épülő) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világ-elit, illetve ‘a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt’ globális embertömeg föld-gömbméretű struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (így a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen.

A skinhead-mozgalom megragadt a fasizmus korábbi, ma már ‘időszerűtlen’ állapotában, így a merőben új globális fasizmus számára álcázási lehetőséget ad: a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság az, hogy a tudomány és a technika új szintje - hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az új rendszert előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak, a XX. század végére a pénzfolyamatok - mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornák - kizárólagossá tételével globálissá tették a fasizmust: megvalósítva Hilferding ‘generálkartell’ látomását.

Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincs demokrácia? Miért válik a demokratikus intézmény-rendszer erőszak-érvényesítő mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember saját hazájában? Mért semmisíti meg a szabadságot épp a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak!) oly véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv?

A kor a globális fasizmus kora, - bárminek hazudják is világcsászárokká vált tőzsdehiénák. Sajtója és tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) immár ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A világ nemzeteinek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak kilátása: a halál. És az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti őket: az öngyilkos terrorba. A Föld bolygó íme az Antikrisztus kezébe adatott, aki az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát fújja szerteszét a szél. Már nincs más lehetőségünk, mint lárvaarcunk alatt megőrizve menteni át a rejtett, a mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét."


Epilógus

Azt álmodtam: András újra közöttünk van!

Gyakran hallom mostanában, hogy elvek és eszmék még csak lennének, de nincs meggyőző, karizmatikus vezetőnk. Az “egy szem” Orbán Viktor pedig hát olyan, amilyen. Nem – szabad – tudnunk: ki volt, ki lett, s ki lehet még egykoron.

Gyakran rajtakapom magam, amint tudat alatt azon gondolkodom: miként tudnék “kapcsolatot létesíteni”, odaátra, Sándor Andrással... A bölcsessége sajnos csak hiányosan származott át rám, így rászorulnék a tanácsaira. Tudom, hogy az efféle kapcsolatteremtés kísérlete az Egyház szerint bűn, ezért nem is nagyon erőltetem a dolgot, nehogy a végén elkárhozzam!

De “a tudatalattim” csak nem nyugszik. Álmodni - talán - szabad...

Vagy nem szoktam álmodni, vagy nem emlékszem rá, vagy csak zavaros, össze-rakhatatlan és megfejthetetlen töredékek maradnak fenn reggelre.

Most az egyszer - nem így történt.

Vasárnapról hétfőre virradóan, 2002. június 10-ikének hajnalán az alábbi furcsa álmot láttam, mely “történet” kristálytisztán fennmaradt, mert amint felébredtem, azonnal papírra rögzítettem a legfontosabb motívumait, hogy rekonstruálhassam.

Valamilyen ismeretlen hívó szó, belső hang vagy kapott információ alapján (ki tudja) késő délután nyakamba vettem a várost. Csalhatatlan érzékkel befordultam a Dohány utcába, annak is az egyik ódon bérházába, mint akit teadélutánra vagy kora vacsorára várnak. A legnagyobb természetességgel lépdeltem fel a lépcsőn egészen a félemeletig, majd az első lakásajtóig. Pedig öltözékem súlyos kívánni-valókat hagyott maga után: a lábamon nem volt semmilyen zokni, amúgy meztél-láb bújtam a Romániából importált ezer forintos fekete cipőmbe, még a fűzőket is elfelejtettem bekötni. Ennél súlyosabb, nem hiány, hanem többlet jelentkezett a kezemben, melyben mintha tálcán kínálnék valami fontos dolgot, egy nagy papír-dobozt tartottam, félig tele egyszerű építkezési homokkal.

Határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset - csengő nem volt -, majd a nyitott ajtón át egy hall vagy verandaszerű tágas helyiségbe jutottam, amelyből szemben szoba nyílott és ami balra, hátul egy nyitott kétszárnyú ajtóban folytatódott, ahová természetszerűleg nem láthattam be, csak ha egészen odáig bemegyek…

A szoba tőlem belátható részében nem volt senki. Türelmesen megálltam, vártam, hiszen teljesen biztos voltam a dolgomban: jó helyen járok. Egyszer csak balról, fekete ruhában, fehér gallérral két riadt arcú apácát láttam belépni; észre sem vettek - vagy csak átnéztek rajtam -, majd mellettem elhaladva sietve eltávoztak a lakásból. Ám nem kellett tovább tétlenül várnom, mert kisvártatva szintén balról belépett Jutka, András felesége, aki pontosan tudta ki vagyok, és nem is tett úgy, mintha nem látna. Én még evilági anyagból voltam gyúrva - legalábbis az álom szerint -, Jutka viszont már nem.

Álmélkodva nézett rám, és meg is kérdezte: “Hogyan kerültél te ide?!”

A kérdés nyilvánvalóan arra irányult: honnan tudtam, hogy ide kell jönnöm. Jutka a félelemtől és tanácstalanságtól tágra nyílt szemekkel visszahőkölt, de ott maradt a szobában, velem szemben 2-3 méternyire megállva.

Arrafelé nézett, amerről az apácák jöttek, s ahonnét ő is kijött; mintha csak várna valakire, hogy előbukkanjon. Sándor András szélvészként viharzott elő, fekete öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel - igen elegáns volt -; viszont ami furcsát láttam rajta, az a kora volt! Ötvenévesnek látszott, épp férfiereje teljében, nap-cserzette sötétbarna arcbőrrel, kifogástalan egészségben.

Cseppet se látszott meglepettnek, mikor futólag rám nézett: biztos lehetett benne, hogy jövök, hogyha hív. Márpedig üzent nekem, - ki tudja, hogyan. “Épp a török tengerpartról jövünk!” (ahová 1997. őszén majdhogynem feleségeinkkel együtt, négyen mentünk nyaralni, ám mivel nekünk nem volt rá elég pénzünk, Andrásék ketten repültek el, majd pedig András novemberben meghalt) - mondta mintegy magyarázatként a látványra, hogy mitől ilyen barna. Furcsán nézett a kezemben tartott féldoboznyi építkezési homokra, - ámde nem kérdezte meg, kinek hoztam. Elhúzott mellettem, én meg követtem volna, de a visszaforduló tekintete megálljt parancsolt. “Most egy nagyon fontos találkozóra megyek, aztán hamarost megváltoztatom a világot, benne Magyarországot!” - mondta, s elment.

Magunkra maradtunk.

Én és az álom.

Vác, 2005. február 26.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Gyimesbükk 2008 Pünkösd vasárnap, 1000 éves határszentelés vasútállomás 2.
fix.tv interjú 4/5
Szerelem 1.
Legfrissebb írások:
DE HÁT TUDTUK…Pár sor Bayer Zsoltról
2.cikk a relativizált gumicsont
ÖMP közlemény
A "demokratikus” kényszerítés nem megoldás
Bene Gábor: NE AGGÓDJUK?
"... egy nép azt mondta, elég volt!"
Magyar az, akinek fáj Trianon!
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014