Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Gyermekkori emlékeim 1956-ról
2008.11.15, 09:07                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Gyermekkori emlékeim 1956-ról

Kicsit korábbról kezdeném; mintegy bemutatandó a rendszert, amelybe oltári bal-szerencsém folytán beleszülettem. Mikor édesanyám állapotos lett velem, szüleim

egyazon vállalatnál dolgoztak; valami szocialista ipari falanszterben, ahol együtt voltak kénytelenek végig élvezni a „Szabad Nép” félórákat is. Az egyik ilyen szeánszon (1950. tavaszán) pechemre egy ‘klasszikus’ filmalkotást vetítettek: „A párttagsági könyv”-et. A részvétel mindenki számára egyformán kötelező volt; korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül. Anyám nyolchónapos terhesen, a cigarettafüst miatti levegőtlenségtől rosszul lett - fuldoklási roham jött rá. Apám - mi mást tehetett volna? - kitámogatta őt a gyárteremből. Másnaptól megkezdődtek a napi piszkálódások, vegzatúrák, folytatólagos kikérdezések és jegyzőkönyvezések a Személyzetin; - azzal gyanúsították a szüleimet, hogy a mű elleni tiltakozásból távoztak váratlanul a filmvetítésről, amit okvetlenül be kellett volna vallaniuk. Áprilisban nem bírtam tovább a gyűrődést, - így a világra jöttem.

Furcsa egy családba születtem. A felmenőim mindkét ágon értelmiségiek voltak; az apai nagyapám gépészmérnök, az anyai jogász. A szüleim születésemkor alig húszévesek múltak, így evilági karrierjük akkor még nem teljesedett ki. Mégis - 1951-ben simán kitelepítették Budapestről az egész családot Kecskemétre; anyai nagyszüleimmel együtt. Rita húgom már itt született. Később mi visszaköltöztünk Budára, - a nagyszüleim pedig előbb Sóskútra, majd a bükkaljai kis falucskába, Monosbélre ‘vándoroltak’ tovább. Mint utóbb kiderült; azért telepítették ki őket (velünk együtt), mert a szép háromszobás belvárosi lakásuk egy ávós családé lett, amit soha többé nem is kaptak vissza. Dicsekvésként megemlíthetem még talán, hogy anyai nagyanyám az ‘50-es években bejáró takarítónő volt - Hollós Ilona táncdalénekesnőnél. Apai nagyapám erősen ‘klerikális beállítottságú’ lévén; mint a gyár üzemmérnöke, valami igen ritka jócselekedetéért megáldotta a párttitkárt, amiért - hogy, hogy nem? - szinte napokon belül nyugdíjazták. Apai nagyanyám - az „Ó gyönyörűszép...” című karácsonyi ének szerzője - nyugdíjas tanárnő volt.

A jelzett furcsaságok abban is folytatódtak, hogy az apám - noha évtizedek után ‘kinőtte magát’ - akkoriban gépkocsivezetéssel kereste meg a kenyerünket; ennek köszönhettem, hogy ‘munkás-származású’ lettem, ami a későbbiekben még akár a hasznomra is válhatott volna, ha apám időközben nem fejlődik értelmiségivé...

Elmondhatom, hogy a családom amolyan ‘reakciósnak elkönyvelt’, de nagyjából politikailag közömbösen (lehetett akkor másképp?) viselkedő családnak számított és tulajdonképpen sem a rendszerért, sem a rendszer ellen nem tett soha semmi különöset. Igyekeztek megélni, gyereket nevelni - amennyire tőlük tellett.

Azután 1956. október 23-án váratlanul kitört a forradalom, amely a budapesti Márvány utcában, egy öreg bérházban ért bennünket el. Azért írom: ‘váratlanul’, mert amennyire az eszemet (és szüleim, s egy emelettel felettünk lakó apai nagy-szüleim ‘eszét’) tudom: senki nem várta a forradalmat. A házunkban néhányan reszkettek tőle, mint a nyárfalevél (ávósok, munkásőrök, személyzetisek, párt-tagok, igazgatók, stb.), mások kimondottan örültek neki; de ‘várni’ - nem várta senki. Így az én ‘személyes emlékeim’ is visszaigazolják azt, a forradalommal kapcsolatos nagyjából egyetlen társadalmilag konszenzusos tényt, miszerint az ’56 októberi események látszólag spontán törtek ki. Mindenesetre legalábbis az egyszerű nép körében egészen a forradalom kitörésének napjáig semmilyen ‘elő-szervezésről’ nem tudtunk, nem értesültünk, - ami egyrészt ‘a csoda’ nagyságát, másrészt iránta utólag tanúsított ‘csodálatunkat’ növeli. Honnan és hogyan tudta (meg) a nép, az utca egyszerű népe, amikor 22-én éjjel még ‘jóravaló elvtársként’ tért nyugovóra, hogy 23-án reggel már ‘öntudatos forradalmárként’ kell ébrednie, - mindez mélységes mély rejtély. Mi sem tudtuk, de felébredtünk...

Jómagam egészen pontosan 6 és fél éves gyermek voltam akkor. Emlékem szerint reggel a rádió már valami zavargásokról, közlekedési zavarokról beszélt. Anyám esdekelve kérlelte apámat, ne menjen be a munkahelyére dolgozni, mert „nincs annak semmi értelme”; de apám hajthatatlan maradt; - talán jobban irtózott egy esetleges fegyelmitől, mint a lövöldözéstől, amiben egyébként sem nagyon hitt... Igazából - legalábbis a házunkban - senki nem hitt abban, hogy a kommunizmus valaha is megdönthető. Apám tehát elment; - s mi hárman (anyámmal-húgommal) otthon maradtunk. Mint utóbb elmesélte: nem jutott el a munkahelyéig - viszont délutánra szerencsésen hazaért. Egészen pontosan még (gyalog) átjutott a Lánc-hídon, de aztán a pesti hídfőnél valóságos géppuska-géppisztoly csata alakult ki, ami már effektíve az életét veszélyeztette. Senki nem tud(hat)ta, ki lő kire s miért, vagy hogy ki kivel, ki ellen van egyáltalán. Jobbnak látta megkísérelni a spontán visszavonulást (vagyis: a mielőbbi hazatérést), de arra a sűrű pergőtűzben nem-igen kínálkozott lehetőség. Talán az egyik kőoroszlán mögött rejtőzött percekig, vagy ki tudja, hol. (Ez nem az ő írása, ezért nem kérdezem meg tőle.) Egyszer csak látta, hogy vad iramban közeledik a hídfőhöz (ez úgy délelőtt 11 óra körül történt) egy sebesültszállító autóbusz, melynek jobboldali ajtaja tárva-nyitva volt. Amikor a busz a hídra kanyarodott; apám előugrott alkalmi rejtekéből, s lihegve felkapaszkodott a lelassuló járműre, - majd azon nyomban ‘el is terült’ a padlón, mert kerepelni kezdtek a gépfegyverek, s a golyózápor át-meg átlyuggatta a busz mindkét oldalán a lemezborítást. Még hátulról is szitává lőtték a sebesültszállító buszt, benne a szállított sebesülteket is; - de apám valamilyen isteni csoda folytán életben maradt. A busz vezetője is halálos sebet kapott, de valahogyan meg tudott állni a Lánchidat elhagyva, az Alagútnál. Apám leugrott a buszról, s elmenekült...

Hazaért, s otthon édesanyám ebédje várta.

Budapest eközben már lángba borult.

Mi, a bérház nagyjából azonos korú gyerekei, biz’ nem sokat értettünk a külvilág eseményeiből; ha ugyan egyidejűleg értette azokat valaki is. Láttuk, s hallottuk a baljós előkészületeket. A Vérmező felől egyre szaporodó géppisztoly-sorozatokat hallottunk; az ablak-üvegek meg-megzörrentek. Délután 2 óra felé apám kiadta az utasítást: mindannyiunknak le kell költöznünk a szenespincébe. A szenet és a fát eltakarítottuk az útból; s az így kialakított néhány négyzetméteres üres területen elhelyeztük az egyenként lecipelt sodronyokat, szalmazsákokat és az ágyneműt. Gyertyafényt gyújtottunk, s annak halovány világánál sakkoztunk a szomszéddal. Az utcai élettel gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszakadt. Időnként furcsa kósza hírek kaptak szárnyra; - hogy merre, milyen csaták folynak, hol, milyen győzelem született, mennyire haladt előre ‘a forradalom’. Nagyapámék ezúttal is ‘még suttyomban’ a Szabad Európa és a BBC London magyar nyelvű híradásait figyelték. Indokolt volt az elővigyázatosság, mert ha ‘visszarendeződés’ lesz; - előveszik majd, ki mit is hallgatott. Mint egy föld alatti bunkerben, úgy éltünk. Az amerikai nép által ledobott ‘adományokat’ ettük; - leggyakrabban egy több kilós bádogkonzerv okkersárga kenőcsszerű tartalmát (valami erős szagú és ízű kenő-sajtot), amit én csak ‘bivalyvajnak’ neveztem...

Az utcai harcokról nem voltak híreink, de ‘tárgyi bizonyítékaink’ annál inkább. A nálam csak pár évvel idősebb fiúk - Tamás, Laci, Béla - ki-kijártak az utcára, de a legkevésbé sem ‘harcolni’, hanem réz-töltényhüvelyeket gyűjteni. Volt, akinek szinte teljes sorozata volt - a kétcentistől a tízcentisig; ami a hosszukat illeti. Ám nemcsak hüvelyeket találtak, hanem ép töltényeket is, mindenfajta méretben - a pisztolygolyótól a géppuskatöltényig. Az egyik fiú ‘a robbanószereit’ még évekig az ablak-redőny üregében tartotta; titokban, szülei tudta nélkül. Aztán elcsitult a lövöldözés; s a lakók egyre gyakrabban merészkedtek ki az utcára. Néhány nap alatt győzött a forradalom; amit abból is tudhattunk, hogy bemondták a nyugati rádióadók, de abból is, hogy valaki meglátta az utcánkban vállán átvetett, csőre töltött géppisztollyal egy csinos hölggyel önfeledten csókolózni - Darvas Ivánt...

Homályosan emlékszem a Kossuth-rádióból Szepesi György lelkendezésére, és a miniszterelnök, Nagy Imre mámorító beszédére: győzött a magyar forradalom!

Föld felett és föld alatt kitört a béke és az örömujjongás. Néha-néha a szüleim fel-felnéztek az első emeleti lakásunkba, de még nem költöztünk vissza a pincéből. Idegileg érzékeny és gyomorgörcsös kisfiú voltam; emlékeim szerint lényegében az egész forradalmat sírással, hányással s hisztériával ‘töltöttem’, meg nem szűnt bennem a rettegés a lövöldözéstől. Ahogy elkezdtek ropogni a fegyverek, nekem azonnal ‘külön dajkára’ volt szükségem, hogy megnyugtasson, megvigasztaljon. A pincében a jobboldali szomszédaink (a házban ‘második emeleti’) Körnerék - két gyerekkel - voltak. A 16 éves Péterrel (pontosabban ő velem) minden este le-játszottunk néhány sakkpartit a gyertyafénynél; azután úgy aludtunk el, hogy a vékony falon át még beszélgettünk is egy kicsit. Nővére, a 21 éves Maja volt az én vigasztaló dajkám, és talán az első nagy szerelmem. A hisztériám szüneteiben, józan pillanataimban újra meg újra megfogadtam, és a legnagyobb természetes átéléssel, mint diktátumot közöltem vele, hogyha megnövök, feleségül veszem. Csak nevetett, s azt mondta: „rendben van!”. Hallottam, hogy esténként egyes felnőttek súgnak-búgnak, és másnapra mindig kevesebben lettünk a pincében. Az én apámat is győzködték, hogy ‘menjünk’, de csak nem állt kötélnek. Egyszer egy este megint sakkoztunk a Péterrel, Maja megígérte, hogy összeházasodunk, majd nyugovóra tértünk. Valami rossz érzésem volt, de mélyen elaludtam...

Reggel szokatlan csendre ébredtem. A szomszédból sem mocorgás, sem beszéd nem szűrődött át. Felkeltünk, s láttuk, hogy a mellettünk lévő pince teljesen üres. Pétert és Maját soha többet nem láttam. Aztán felmentünk a lakásba - már semmi veszély nem fenyegetett -, s elkezdtünk gondolkozni a visszaköltözésen. Egyik szomszédunk csengetett; eléggé spiccesen végigjárta az emelet, sőt a ház minden lakóját, és zokogva könyörgött: bocsássanak meg neki, a kommunisták őt félre-vezették, s megígérte, rögtön kilép a Munkásőrségből. Mindenki megbocsátott és hitt neki. Egy hét múlva már senki nem merte volna visszaidézni akkori szavait...

November 3-án anyám végképp ‘kijelentette’ apámnak, hogy most már tényleg költözzünk vissza ‘a patkányok közül’ a lakásba; úgyse’ történik már semmi. De apám hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy valami rossz érzése van; várjunk még egy napot. Konkréten már nem emlékszem rá, hogy miért - talán valamilyen ‘hely-probléma’ miatt -, de apám ezt az éjszakát a lakásban töltötte (volna), még-hozzá úgy, hogy a zongora tetején (!?) ágyazott meg magának; tekintve, hogy az összes ‘ágyak’ még a pincében maradtak, minden eshetőségre, velünk együtt.

Aztán hajnali 2 óra körül éles hangon sivító, elnyújtott fütyülő hangokra riadtunk, amelyeket egy-egy becsapódás durranása követett. (Alig néhány évvel ezelőtt a nyomokat még bárki láthatta a bérházunk Déli pályaudvar felé néző falában.) Az én apám hamarosan megjelent a pincében, ahol mi csak összebújva vacogtunk a félelemtől, és fáradtan ennyit mondott: „Ugye, megmondtam előre?!”

Az éj leple alatt Miskolc felől érkezve bekerítették, és lőtték az alvó Budapestet.

Bevonultak az oroszok, majd Kádár, - s megkezdődött a megtorlás.

2003. október 15.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Életvíz
Gyönyöru szép Erdély
2008.11.26.-i adás (www.arpadhir.tv)
Legfrissebb írások:
A 2018-as országgyűlési választás a nemzeti oldal nagy lehetősége
2017-06-27-én a Hősök terén beszéltem és....
2017-06-27-én VISSZHANG a 29 évvel ezelőtti tüntetésre!
Geri Tibor: Hogyan kezdődött? - c. írása a kiegészítéseimmel!
Szent László Király Alapítvány 2016. évi beszámolója
BG: Álljunk végre egymás mellé…
Emberi Jogok Intézetének kérelme
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014