Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Gyermekkori emlékeim 1956-ról
2008.11.15, 09:07                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Gyermekkori emlékeim 1956-ról

Kicsit korábbról kezdeném; mintegy bemutatandó a rendszert, amelybe oltári bal-szerencsém folytán beleszülettem. Mikor édesanyám állapotos lett velem, szüleim

egyazon vállalatnál dolgoztak; valami szocialista ipari falanszterben, ahol együtt voltak kénytelenek végig élvezni a „Szabad Nép” félórákat is. Az egyik ilyen szeánszon (1950. tavaszán) pechemre egy ‘klasszikus’ filmalkotást vetítettek: „A párttagsági könyv”-et. A részvétel mindenki számára egyformán kötelező volt; korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül. Anyám nyolchónapos terhesen, a cigarettafüst miatti levegőtlenségtől rosszul lett - fuldoklási roham jött rá. Apám - mi mást tehetett volna? - kitámogatta őt a gyárteremből. Másnaptól megkezdődtek a napi piszkálódások, vegzatúrák, folytatólagos kikérdezések és jegyzőkönyvezések a Személyzetin; - azzal gyanúsították a szüleimet, hogy a mű elleni tiltakozásból távoztak váratlanul a filmvetítésről, amit okvetlenül be kellett volna vallaniuk. Áprilisban nem bírtam tovább a gyűrődést, - így a világra jöttem.

Furcsa egy családba születtem. A felmenőim mindkét ágon értelmiségiek voltak; az apai nagyapám gépészmérnök, az anyai jogász. A szüleim születésemkor alig húszévesek múltak, így evilági karrierjük akkor még nem teljesedett ki. Mégis - 1951-ben simán kitelepítették Budapestről az egész családot Kecskemétre; anyai nagyszüleimmel együtt. Rita húgom már itt született. Később mi visszaköltöztünk Budára, - a nagyszüleim pedig előbb Sóskútra, majd a bükkaljai kis falucskába, Monosbélre ‘vándoroltak’ tovább. Mint utóbb kiderült; azért telepítették ki őket (velünk együtt), mert a szép háromszobás belvárosi lakásuk egy ávós családé lett, amit soha többé nem is kaptak vissza. Dicsekvésként megemlíthetem még talán, hogy anyai nagyanyám az ‘50-es években bejáró takarítónő volt - Hollós Ilona táncdalénekesnőnél. Apai nagyapám erősen ‘klerikális beállítottságú’ lévén; mint a gyár üzemmérnöke, valami igen ritka jócselekedetéért megáldotta a párttitkárt, amiért - hogy, hogy nem? - szinte napokon belül nyugdíjazták. Apai nagyanyám - az „Ó gyönyörűszép...” című karácsonyi ének szerzője - nyugdíjas tanárnő volt.

A jelzett furcsaságok abban is folytatódtak, hogy az apám - noha évtizedek után ‘kinőtte magát’ - akkoriban gépkocsivezetéssel kereste meg a kenyerünket; ennek köszönhettem, hogy ‘munkás-származású’ lettem, ami a későbbiekben még akár a hasznomra is válhatott volna, ha apám időközben nem fejlődik értelmiségivé...

Elmondhatom, hogy a családom amolyan ‘reakciósnak elkönyvelt’, de nagyjából politikailag közömbösen (lehetett akkor másképp?) viselkedő családnak számított és tulajdonképpen sem a rendszerért, sem a rendszer ellen nem tett soha semmi különöset. Igyekeztek megélni, gyereket nevelni - amennyire tőlük tellett.

Azután 1956. október 23-án váratlanul kitört a forradalom, amely a budapesti Márvány utcában, egy öreg bérházban ért bennünket el. Azért írom: ‘váratlanul’, mert amennyire az eszemet (és szüleim, s egy emelettel felettünk lakó apai nagy-szüleim ‘eszét’) tudom: senki nem várta a forradalmat. A házunkban néhányan reszkettek tőle, mint a nyárfalevél (ávósok, munkásőrök, személyzetisek, párt-tagok, igazgatók, stb.), mások kimondottan örültek neki; de ‘várni’ - nem várta senki. Így az én ‘személyes emlékeim’ is visszaigazolják azt, a forradalommal kapcsolatos nagyjából egyetlen társadalmilag konszenzusos tényt, miszerint az ’56 októberi események látszólag spontán törtek ki. Mindenesetre legalábbis az egyszerű nép körében egészen a forradalom kitörésének napjáig semmilyen ‘elő-szervezésről’ nem tudtunk, nem értesültünk, - ami egyrészt ‘a csoda’ nagyságát, másrészt iránta utólag tanúsított ‘csodálatunkat’ növeli. Honnan és hogyan tudta (meg) a nép, az utca egyszerű népe, amikor 22-én éjjel még ‘jóravaló elvtársként’ tért nyugovóra, hogy 23-án reggel már ‘öntudatos forradalmárként’ kell ébrednie, - mindez mélységes mély rejtély. Mi sem tudtuk, de felébredtünk...

Jómagam egészen pontosan 6 és fél éves gyermek voltam akkor. Emlékem szerint reggel a rádió már valami zavargásokról, közlekedési zavarokról beszélt. Anyám esdekelve kérlelte apámat, ne menjen be a munkahelyére dolgozni, mert „nincs annak semmi értelme”; de apám hajthatatlan maradt; - talán jobban irtózott egy esetleges fegyelmitől, mint a lövöldözéstől, amiben egyébként sem nagyon hitt... Igazából - legalábbis a házunkban - senki nem hitt abban, hogy a kommunizmus valaha is megdönthető. Apám tehát elment; - s mi hárman (anyámmal-húgommal) otthon maradtunk. Mint utóbb elmesélte: nem jutott el a munkahelyéig - viszont délutánra szerencsésen hazaért. Egészen pontosan még (gyalog) átjutott a Lánc-hídon, de aztán a pesti hídfőnél valóságos géppuska-géppisztoly csata alakult ki, ami már effektíve az életét veszélyeztette. Senki nem tud(hat)ta, ki lő kire s miért, vagy hogy ki kivel, ki ellen van egyáltalán. Jobbnak látta megkísérelni a spontán visszavonulást (vagyis: a mielőbbi hazatérést), de arra a sűrű pergőtűzben nem-igen kínálkozott lehetőség. Talán az egyik kőoroszlán mögött rejtőzött percekig, vagy ki tudja, hol. (Ez nem az ő írása, ezért nem kérdezem meg tőle.) Egyszer csak látta, hogy vad iramban közeledik a hídfőhöz (ez úgy délelőtt 11 óra körül történt) egy sebesültszállító autóbusz, melynek jobboldali ajtaja tárva-nyitva volt. Amikor a busz a hídra kanyarodott; apám előugrott alkalmi rejtekéből, s lihegve felkapaszkodott a lelassuló járműre, - majd azon nyomban ‘el is terült’ a padlón, mert kerepelni kezdtek a gépfegyverek, s a golyózápor át-meg átlyuggatta a busz mindkét oldalán a lemezborítást. Még hátulról is szitává lőtték a sebesültszállító buszt, benne a szállított sebesülteket is; - de apám valamilyen isteni csoda folytán életben maradt. A busz vezetője is halálos sebet kapott, de valahogyan meg tudott állni a Lánchidat elhagyva, az Alagútnál. Apám leugrott a buszról, s elmenekült...

Hazaért, s otthon édesanyám ebédje várta.

Budapest eközben már lángba borult.

Mi, a bérház nagyjából azonos korú gyerekei, biz’ nem sokat értettünk a külvilág eseményeiből; ha ugyan egyidejűleg értette azokat valaki is. Láttuk, s hallottuk a baljós előkészületeket. A Vérmező felől egyre szaporodó géppisztoly-sorozatokat hallottunk; az ablak-üvegek meg-megzörrentek. Délután 2 óra felé apám kiadta az utasítást: mindannyiunknak le kell költöznünk a szenespincébe. A szenet és a fát eltakarítottuk az útból; s az így kialakított néhány négyzetméteres üres területen elhelyeztük az egyenként lecipelt sodronyokat, szalmazsákokat és az ágyneműt. Gyertyafényt gyújtottunk, s annak halovány világánál sakkoztunk a szomszéddal. Az utcai élettel gyakorlatilag minden kapcsolatunk megszakadt. Időnként furcsa kósza hírek kaptak szárnyra; - hogy merre, milyen csaták folynak, hol, milyen győzelem született, mennyire haladt előre ‘a forradalom’. Nagyapámék ezúttal is ‘még suttyomban’ a Szabad Európa és a BBC London magyar nyelvű híradásait figyelték. Indokolt volt az elővigyázatosság, mert ha ‘visszarendeződés’ lesz; - előveszik majd, ki mit is hallgatott. Mint egy föld alatti bunkerben, úgy éltünk. Az amerikai nép által ledobott ‘adományokat’ ettük; - leggyakrabban egy több kilós bádogkonzerv okkersárga kenőcsszerű tartalmát (valami erős szagú és ízű kenő-sajtot), amit én csak ‘bivalyvajnak’ neveztem...

Az utcai harcokról nem voltak híreink, de ‘tárgyi bizonyítékaink’ annál inkább. A nálam csak pár évvel idősebb fiúk - Tamás, Laci, Béla - ki-kijártak az utcára, de a legkevésbé sem ‘harcolni’, hanem réz-töltényhüvelyeket gyűjteni. Volt, akinek szinte teljes sorozata volt - a kétcentistől a tízcentisig; ami a hosszukat illeti. Ám nemcsak hüvelyeket találtak, hanem ép töltényeket is, mindenfajta méretben - a pisztolygolyótól a géppuskatöltényig. Az egyik fiú ‘a robbanószereit’ még évekig az ablak-redőny üregében tartotta; titokban, szülei tudta nélkül. Aztán elcsitult a lövöldözés; s a lakók egyre gyakrabban merészkedtek ki az utcára. Néhány nap alatt győzött a forradalom; amit abból is tudhattunk, hogy bemondták a nyugati rádióadók, de abból is, hogy valaki meglátta az utcánkban vállán átvetett, csőre töltött géppisztollyal egy csinos hölggyel önfeledten csókolózni - Darvas Ivánt...

Homályosan emlékszem a Kossuth-rádióból Szepesi György lelkendezésére, és a miniszterelnök, Nagy Imre mámorító beszédére: győzött a magyar forradalom!

Föld felett és föld alatt kitört a béke és az örömujjongás. Néha-néha a szüleim fel-felnéztek az első emeleti lakásunkba, de még nem költöztünk vissza a pincéből. Idegileg érzékeny és gyomorgörcsös kisfiú voltam; emlékeim szerint lényegében az egész forradalmat sírással, hányással s hisztériával ‘töltöttem’, meg nem szűnt bennem a rettegés a lövöldözéstől. Ahogy elkezdtek ropogni a fegyverek, nekem azonnal ‘külön dajkára’ volt szükségem, hogy megnyugtasson, megvigasztaljon. A pincében a jobboldali szomszédaink (a házban ‘második emeleti’) Körnerék - két gyerekkel - voltak. A 16 éves Péterrel (pontosabban ő velem) minden este le-játszottunk néhány sakkpartit a gyertyafénynél; azután úgy aludtunk el, hogy a vékony falon át még beszélgettünk is egy kicsit. Nővére, a 21 éves Maja volt az én vigasztaló dajkám, és talán az első nagy szerelmem. A hisztériám szüneteiben, józan pillanataimban újra meg újra megfogadtam, és a legnagyobb természetes átéléssel, mint diktátumot közöltem vele, hogyha megnövök, feleségül veszem. Csak nevetett, s azt mondta: „rendben van!”. Hallottam, hogy esténként egyes felnőttek súgnak-búgnak, és másnapra mindig kevesebben lettünk a pincében. Az én apámat is győzködték, hogy ‘menjünk’, de csak nem állt kötélnek. Egyszer egy este megint sakkoztunk a Péterrel, Maja megígérte, hogy összeházasodunk, majd nyugovóra tértünk. Valami rossz érzésem volt, de mélyen elaludtam...

Reggel szokatlan csendre ébredtem. A szomszédból sem mocorgás, sem beszéd nem szűrődött át. Felkeltünk, s láttuk, hogy a mellettünk lévő pince teljesen üres. Pétert és Maját soha többet nem láttam. Aztán felmentünk a lakásba - már semmi veszély nem fenyegetett -, s elkezdtünk gondolkozni a visszaköltözésen. Egyik szomszédunk csengetett; eléggé spiccesen végigjárta az emelet, sőt a ház minden lakóját, és zokogva könyörgött: bocsássanak meg neki, a kommunisták őt félre-vezették, s megígérte, rögtön kilép a Munkásőrségből. Mindenki megbocsátott és hitt neki. Egy hét múlva már senki nem merte volna visszaidézni akkori szavait...

November 3-án anyám végképp ‘kijelentette’ apámnak, hogy most már tényleg költözzünk vissza ‘a patkányok közül’ a lakásba; úgyse’ történik már semmi. De apám hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy valami rossz érzése van; várjunk még egy napot. Konkréten már nem emlékszem rá, hogy miért - talán valamilyen ‘hely-probléma’ miatt -, de apám ezt az éjszakát a lakásban töltötte (volna), még-hozzá úgy, hogy a zongora tetején (!?) ágyazott meg magának; tekintve, hogy az összes ‘ágyak’ még a pincében maradtak, minden eshetőségre, velünk együtt.

Aztán hajnali 2 óra körül éles hangon sivító, elnyújtott fütyülő hangokra riadtunk, amelyeket egy-egy becsapódás durranása követett. (Alig néhány évvel ezelőtt a nyomokat még bárki láthatta a bérházunk Déli pályaudvar felé néző falában.) Az én apám hamarosan megjelent a pincében, ahol mi csak összebújva vacogtunk a félelemtől, és fáradtan ennyit mondott: „Ugye, megmondtam előre?!”

Az éj leple alatt Miskolc felől érkezve bekerítették, és lőtték az alvó Budapestet.

Bevonultak az oroszok, majd Kádár, - s megkezdődött a megtorlás.

2003. október 15.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Adj magyarságot a magyarnak! 1. rész (www.dobogommt.hu)
Csillagok csillagok
Lakodalom - Lakodalmi sátor
Legfrissebb írások:
2018 Mátyás király emlékéve lesz!
KÖVETELEM AZ IGAZSÁGOT!
November 4. Az 1956-os szabadságharc hőseire kell emlékezünk
A ténytagadás, a zsidóellenesség aktív gerjesztése
Egy kapitány, aki nem hagyja el a süllyedő hajót
Mi minden vezetett '56 októberéhez? 70 éve zajlott a hírhedt "kékcédulás választás"
A bátor magyar nők, nemcsak Egerben teremnek!
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014