Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

Államadósság és privatizáció
2008.11.20, 11:02                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

Az áteredő bűn és a vád tanúja

államadósság és privatizáció

Az Antall-kormány 20,5 milliárd USA-dollár külső államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis politológus történetíróink szerint azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést az 1990. előtti hitelekre. Dr. Schamschula György, Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, később a kormány közlekedési minisztere; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következőket írja: „... Azzal minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rendszer által felhalmozott külföldi adósságot és törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és ‘általános segítségüket’ ajánlották fel, amely azonban sem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként nem volt megfogalmazva. Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fő szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósságszolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezőnek tartsa.” De amint a további eseményekből az kikövetkeztethető; - kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdődhetett meg a spontán privatizáció még 1990. előtt, miért hagyták hallgatólag jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat, s egyáltalán: miért volt szükség az „állami” vagyon kampányszerű eladására a megfelelő jogszabályok megalkotása előtt, illetve a legelemibb előkészítő (pl. teljes körű leltár, vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?

Tovább idézve: „A másik, amiben nem ilyen erős, de határozott befolyásolás volt érezhető - a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tőkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elősegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tőke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, átstruktúrálását jelentheti, s ez a csőd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tűnt.” Az említett „történetírók” a nemzeti tőkénk kiválogatás nélküli, szinte azonnali, és gyakorlatilag maradéktalan kampányszerű privatizációját nem a „szabad-piaci” szereplők (a nemzeti tőkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták, hanem azzal, hogy rendkívüli sürgősséggel bevételekre kellett szert tenni - egyrészt az állam-adósság visszafizetése, másrészt a szinte teljesen valutatartalék nélkül maradt ország fizetésimérleg-egyensúlyának, fizetőképességének helyreállítása céljából. Szerintük egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott...

Schamschula György erről így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta: amennyiben Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piacgazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni - felrúgja; és ebben a meggyőződésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta is őt. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részéről nem volt egyetlen számottevő vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külső adóssága mellett (akkor) nem volt jelentős belső adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentős eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés ugye nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendő kormányfő előtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amiből kifizetjük a meglévő állami adósságot, és még jelentős összegű pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsósorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettől jelentősen eltérő gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”

A rendszerváltás után „az állam rendelkezésére” álló nemzeti tőke valós értékére csak nagyon hozzávetőleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértő másként határozta meg. Az idézet folytatása: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon nagyságát (értékét) jelentős eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értették bele, az uralkodó közgazdasági felfogás szerint, azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) később elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb. magánosítása).”

A nemzeti működő tőke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amiről beszélünk, korábban a magyar nép társadalmi tulajdona volt!) kampányszerű privatizációja kétségbeejtően negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati (pre)koncepció, amely a nemzeti vagyonunk profittermelő hányadának külföldi befektetők részére való értékesítése árbevételéből kívánta volna finanszírozni („és még marad is”!) a külső államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végződött. Ma már egyértelműen megállapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (min. 60-80 milliárd dollár) összértékű vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban eltervezték; - másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tűnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderről az alábbiakat írja: „Az MDF-ben néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetőségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévő állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Művek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörő örömöt a nyugati hitelezőinknél, de meg-győződésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerűnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezői pedig elsősorban külföldi befektetők, illetve egy szűk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebből a helyzetből kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”

Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.

A bruttó külső államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: először 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig stagnált. A bruttó külső államadósságunk a kampányszerű privatizáció időszakában (sőt, ellenére!) is folyamatosan tovább növekedett; - a belső államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 10000 milliárd forint fölé nőtt. A magyar állam összes bruttó (külföldi és belföldi együtt) adóssága ma mintegy 65 milliárd USA-dollár, a nemzet-gazdaságé pedig kb. 75 milliárd USA-dollár, - mivel az eladósodás a szociál-liberális kormány hatalomra jutása óta újból, gyorsuló növekedésnek indult. A nagyjából 25-30 Mrd USD összegű befektetés ‘áll szemben’ az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékű nemzeti működő tőkével, ami a privatizáció során mindenestül eltűnt..., pontosabban a multinacionális társaságok tulajdonává vált. Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelőtt - legalábbis a következők miatt: Eladható, privatizálható nemzeti működő tőkénk már egyáltalában nincs, így az adósság csökkentésére csak egyetlen ‘forrásunk’ kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentősen bonyolítja, megnehezíti, hogy a munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak!) ma már 80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona - akik azt kiviszik az országból, így a haszon nem fordítható adósság-csökkentésre.

Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának ellentmondását; amely erők által keltett pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot. Belső torzsalkodásaink ‘eredményeként’ a magyar munka értéke folyamatosan devalválódik (külpiaci cserearányaink romlanak), - a spekulációs tőke a maradék hasznot is kiviszi Magyarországról ‘árfolyam-nyereségként’; így majd csupasz fenékkel léphetünk be néhány hónap múlva az Európai Únióba, a felzárkózás legkisebb esélye nélkül. Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher valóságos nagyságát, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Előre menekül, nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetőknek a készpénztőke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettől reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tőkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvő állam-adósság növekvő kamat-költségeit az állami költségvetés adóbevételeinek állandó növelésével a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani - pedig mostanság pontosan ez történik. Húsz év óta mindvégig az a mérhetetlenül aljas, cinikus reformkommunista koncepció érvényesül és valósul meg lépésről-lépésre, amelynek lényege egyrészt az állam mértéktelen túlköltekezése, másrészt, hogy a költségvetés és a fizetési mérleg deficitjét (MNB-pénzkibocsátás helyett) csakis drága világbanki hitelek, illetve államkötvény-kibocsátás útján fedezik, amelyek minden (immár elviselhetetlen) kamatterhét a lakosságra hárítják - szüntelenül emelve az adókat, illetékeket, járulékokat, árakat, stb.; lerontva az életminőséget. Még néhány hónap, és a reformkommunisták pezsgőt bonthatnak: nagy sikerrel kibekkelték, 20 éven át (!), a magyar nép minden éberségét - mire bekövetkezne az ‘éhes gyomrok forradalma’, minden konzervált, megoldhatatlan problémánkkal együtt bent leszünk az Európai Únióban, ahol már belga, holland és francia víz-ágyúk (is) fognak vigyázni rá, nehogy a kamatrabszolgáik minimálbére egyetlen forinttal is növekedjék. Bent leszünk a slamasztikában; - ezúttal nyakig!

Kitárul előttünk megannyi képtelen pályázati lehetőség - hiszen saját hazánkban sem kapunk már állást, hiába pályázunk! -, s vele-helyette a regionális nyomor...

Tetszettünk volna forradalmat csinálni! Nem tetszettünk; hát most már akkor sem csinálhatunk, ha netán megtetszene. Mi célból, s ki ellen? S kivel?!

Olyanok leszünk, mint a gyufaskatulyába zárt szarvasbogár: se világosság (fény), se levegő, se élelem, se szabadság - sem vigasz, sem remény.

Vác, 2003. december 6.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
fix.tv interjú 3/5
Magyar Királyság - várak, templomok, muemlékek
Madárka, madárka
Legfrissebb írások:
2018 Mátyás király emlékéve lesz!
KÖVETELEM AZ IGAZSÁGOT!
November 4. Az 1956-os szabadságharc hőseire kell emlékezünk
A ténytagadás, a zsidóellenesség aktív gerjesztése
Egy kapitány, aki nem hagyja el a süllyedő hajót
Mi minden vezetett '56 októberéhez? 70 éve zajlott a hírhedt "kékcédulás választás"
A bátor magyar nők, nemcsak Egerben teremnek!
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014