Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

A forradalom még ráér
2008.12.02, 08:47                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

A forradalom még ráér

Olyan még sohasem volt, hogy amikor a történelem már véget ért, és beköszöntött az örök béke korszaka, az Aranykor – „Óh, csak az arabokat, a kínaiakat meg a terroristákat tudnám feledni, akkor valóban így is lenne!”, mondhatná Francis Fukuyama, udvari jö­vendőmondója megfellebbezhetetlen próféciájáról, persze zárt kör­ben George W. Bush -; egy kis fél-balkáni provincia nyughatatlan népe egyszer csak gondol egyet, s hatalmasra duzzadt jóléte kellős közepén, hipp-hopp, egyszer hopp, másszor kopp forradalmat csi­nál, minden idők legtökéletesebb társadalmi beren­dez­kedése, a li­berális demokrácia ellen…

Persze, ilyen nem is lesz, mert ennyi ok még nem elég.

A forradalom még bőven ráér.

De azért beszélgetni – lehet róla…

Let’s talk about the revolution – amint Tracy Chapman énekli.

Nem vagyok – már úgy 6-8 éve nem vagyok - Orbán Viktor elkö­te­lezett híve, mert amióta megtapasztaltam, hogy nem tűri az épí­tő kritikát sem, azóta semmi dolgom vele. A Fidesszel meg soha­sem volt. Nagyon igénytelen ez a nép, hogyha elfogadja, elfogadná ve­ze­­­tőinek a Pokorni, Deutsch, Rogán, Szájer, stb. típusú egyen-sza­bású euroszerencse-ifjakat, johannita és egyéb fajtájú szeren­cse­lovagokat. Évek óta nagyon csodálkozom azon is, hogy egy állí­tólag minden tekintetben „tökéletesen rátermett” népvezér, aki­nek a világnézete keresztény-konzervatív – hallgassátok csak meg a net­ről letölthető mp3-át, amelyen a papok előtt is megvallja is­tenhitét! -, hogyan veheti magát körül olyasvalakikkel, akik 1990 előtt nyilván­valóan a kommunista elit kivételezett személyisé­gei vol­tak? Ennyi hibát, bűnt, eltévelyedést nem lehetne meg­bo­csá­tani – pláne nyílt, őszinte megbá­nás hiányában! – ilyen egy­sze­rűen, csak azért, mert mi mindennél jobban szomjazunk valakire, aki végre szavak helyett tettekkel, és elsősorban minket, a magyar népet képviseli. Valaki olyan kellene, aki mindenre képes, aki sa­ját magát, elemi „érdekeit” is feláldozná a magyar nép megmen­té­sé­ért, feleme­­léséért. Aki nem a hódító multinacionálisok ügynöke, tehát nem vamzerből lett „állam­férfi”. Aki átlátja, hogyha eljött a vég­ső idő, amikor többé már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a bűnhalmazt, ami a rendszerváltó elitünk „lel­két” terheli. Aki nem restell cse­lekedni, amikor már min­den beszéd értelmét vesztette. Aki nem mentegeti magát, saját te­he­tetlenségét örök Pató Pálként:

„A forradalom még ráér, most fő a demokrácia betartása.”

Mert ugyan mi is a forradalom?

A „demokrácia” kivívása vagy visszaállítása – a sza­badkőművesek vezényletével -, amikor éppen nincs…

De mit is kell(ene) nekünk betartanunk?

Hagyni, hogy mindenkinket, mindenünket elorozzák, elvegyék.

Kinek a családját, a szüleit, kinek a szerelmét, kinek a feleségét, kinek a gyermekét-gyermekeit, kinek a munkáját, a vagyonát, éle­te minden értelmét, a meggyőződését, vallását, országát, hazáját, a szavak és a tettek ősi jelentését, az igazsághoz való alapvető em­beri jogunkat. Hogy az egész életünk velünk született természetes értel­me egy céltalan káosszá változzék, rémületes lidércnyomássá, állandó létbizonyta­lan­­sággá aljasuljon, és ezt a tömény borzalmat az eszünk és a lelkünk feletti féktelen tobzódásukban mégis li­be­rális demok­ráciának, népuralomnak, szabad-versenyes tudás­ala­pú társadalomnak, jóléti államnak, szociális piacgazdaságnak, az önmegvalósítás, a vállalkozás tökéletes sza­badságát biztosító em­ber­­köz­pontú rend­szernek nevezzék el!

Nyugi, a forradalom ráér, életünket nem fenyegeti veszély.

De vajon valóban így van-e?

Vajon tényleg nem fenyegeti a fizikai létünket közvetlen veszély?

Vajon tényleg csak a vitázók pitiánersége hozta volna, hogy a vá­lasz­tási kampány fókuszában a társadalombiztosítás és járulékai álltak? Nem! Épp a kampány lényege, hogy a nemzetközi sza­bad­kő­­mű­ves háttérhatalom újabb megszorításokat követelt a magyar nép kerékbetörésének felgyorsítása érdekében – s míg az egyik fél „nem vette a lapot”, és inkább a járulékok csökkentését tűzte zász­lajára, addig a másik a felszámoló ügynökség hitbizományává ten-né (tudja, meri és teszi is!) az egész egészségügyet, s ezzel egy csa­pásra két legyet is ütne: a magyar nép egészségét, munka-és élet­képességét a multinacionális biztosítók kénye kedvére szolgáltatná ki, s emellett spontán piaci eszközökkel lendítené fel a multinaci­o­nális koporsógyártást. Emlékezzünk, mit is jelentett a több bizto­sí­­tós rendszer bevezetése, vagyis a nemzetközi „nyugdíjbiztosító” szél­há­mo­sok beengedése a magyar piacra? A magyar munkaválla­lók fizettek, biztosítást nem kaptak – a befizetett pénz elveszett. S mit jelentett általában a nemzetközi biztosítók beengedése a piac­ra? Az árak többszörösre emelkedését, meg azt, hogy a biztosítási biznisz lényegében „magáévá tette” Magyarországot – a puszta le­ve­gőt, a mi levegőnket árulják, nekünk, méregdrágán és tengernyi pénz megy veszendőbe, jelentősen megnövelve a mindennapi élet egyébként is egyre elviselhetetlenebb terheit. A biztosítás Magyar­országon a létbizonytalanság, az improduktív ki­adások növeke­dé­sét hozta, s nem a biztonságot, amint hirdeti. Ami eddig történt, csak „olcsójáték” azonban a társadalombiztosítás készülő privati­zációjához képest. A még fennmaradt utolsó posztkommunista el­osztási rendszer „lebontása szükségszerű” mondják, ám a multi biztosítók bevonása az egészségbiztosítás állami finanszírozásába ismét, a már jól ismert „olcsójáték” újra-eljátszását jelenti, csak ezúttal sokkal nagyobb tétekben. A lényeg: a társadalombiztosítás állami kasszája fokozatosan vagy egyszerre, de mindenféleképpen a multik (biztosítók, bankok, stb.) tulajdonába megy át, a nép ala­nyi (állampolgári) jogon járó társadalom-biztosítása pedig lényegé­ben megszűnik – ezentúl a törzsi varázslónál tett minden preven­tív, illetve „jogfenntartó pofavizit” cca. 20 euróba fog kerülni, egy komolyabb műtéti beavatkozás pedig egy életmű munkájába. Akik már a fogsorukat is képtelenek évek óta megcsináltatni, mert nem futja rá a csekélyke jövedelmükből, ezentúl „joggal kárörvendhet­nek": ezrével lesznek olyanok, akik már az életmentő műtétjüket is ”mindörökre” elhalasztják…

De a forradalom még korai, ráér.

Elvégre is Antall óta „demokratikus jogállamban” élünk.

Nem tetszettünk, és még most sem tetszünk forradalmat csinálni, ami persze a szabadkőműves vezényszó nélkül – amúgy „spontán-ön­magától” – nem is megy. Ahhoz vezér és vezényszó is kell… Kés­lekedik az aktuális nagymester, a mastermind, akinek személyre­szabott feladata len­ne a koncepcióalkotás, a stratégia és a taktika kidolgozása, majd a vezényszó mesterien időzített „kikiáltása”, a for­radalmi össztűzre.

A legnagyobb aljasság, ahol kilóg a lóláb – ávósbakancs van ezen a lólábon! -: a társadalombiztosítási kártyák bevonása, és újak ki­bocsátása. Ennek az egyébként „ártatlannak” tűnő, adminiszt­ra­tív­nak intézkedésnek az a célja, hogy már eleve megfossza az em­berek egyharmadát-egynegyedét az egészségbiztosítási szolgálta­tá­­­sok igénybevételének puszta lehetőségétől is, azon a „jogcímen”, hogy a kártyájuk mögött nem áll rendszeres biztosítási befizetés. Az állami vállalatok dolgozóinál, akiknek a cége „fizetésképtelen­ségből eredően” nem fizet, már évek óta társadalombiztosítási já­ru­­­lé­kot, feltehetően egyelőre nem lesz probléma, mert az állam az egyik zsebéből a másikba teszi a nem létező pénzt – „pénz az ab­lak­ba!” -, és rendezettnek tekinti a be nem fizetett összegeket. De azok a magánszemélyek és egyéni (kényszer)vállalkozók, akik jö­ve­­delem hiá­nyában – munkanél­küliség, megrendelés­-hiány, mul­ti­na­cionális konkurencia, stb. – nem képe­sek fizetni a képtelenül magas, nép-és emberellenes adójellegű járulékokat, mos­tantól ko­moly bajban lesznek, mert el­veszik, bevonják a tébékártyájukat, s mivel nem kap(hat)nak újat, a munkájuk és megélhetésük mellett így az egészségük megőrzésének u­tolsó lehetősége is odavész. Ne feledjük: a nemzetközi hát­tér­hatalom elképzelései – vö.: a Ró­­mai Klub ’70-es évek végi ajánlásaival - szerint Ma­gyarország terü­le­tén mindössze 6-8 mil­li­ós népesség a kí­vá­natos nagyság!

Most jönnek az Illuminátusok, s „az ideát” meg is valósítják.

De a forradalom szükségtelen, még ráér, merthát hol is van, ki is az a „láthatatlan” ellenség?!

Ha valaki a szokásosnál kissé mélyebben elgondolkozik, és veszi a fáradságot, hogy áttekintse az elmúlt 16 év – a rendszerváltásnak nevezett népbutítás - kormányzati politikáját, látni fogja, hogy ab­­ban ugyan nem lehet felfedezni semmilyen pozitív stratégiai irány­vonalat, de egy határozott trend mégis megfigyelhető. Megfosztani a magyar népet mindenétől, ami veleszületett jogaként az övé.

Ez zajlik – folyamatos gyorsítással, mert valakiknek ez egyre sür­gő­sebb! – minimum 1982 óta, nyilvánvaló sikerrel.

Tetszettek volna forradalmat csinálni!

Társadalmi tulajdon

Antall József „rendszerváltó” kormánya mindenekelőtt jóvá­hagy­­ta a nómen­klatúra-burzsoázia (a „szövetséges” reform-kom­mu­­nista po­­litikai és pénzügyi elit) „spontán privatizációnak” el­­keresztelt sza­­bad rablá­sát. Ezután – még mielőtt a magyar nép követelhette volna jogos jussát, mely­nek folyamatos, erőltetett bővítéséért (vö.: 25-30 %-os felhalmozási ráta, nagyberuházások külföldi kölcsö­nökből, stb.) évtizedeken át, gyakorlatilag éhbérért dolgozott – pá­nikszerűen „államosította” a nemzeti vagyont (társadalmi tulajdon = „TT”) s el­rendelte az államosított működő tőke (vállalatok) kam­pányszerű, intézményes privatizációját, azzal a hamis prekon­cep­cióval, hogy „legyen miből visszafizetni” a bukott szo­ci­a­lista rend­szer illegitim módon felvett külső hiteleit. Ma már tudjuk, ez az el­képzelés téves (vagy hazug) volt – a nemzeti vagyon eltűnt, döntő hányada mul­ti­nacionális óriásvállalatok tulajdona lett, az adósság pedig mára meg­hétszereződött -; a „kampányszerű privatizáció” vi­szont végelát­ha­tatlan fo­­lyamattá aljasult, mely egyrészt a privati­zá­ciós kiadásokon (ÁPV Rt., tanácsadói díjak, stb.) keresztül meg­te­rem­tette a költségvetési rabló privatizáció alapjait is, másrészt nyilván­valóvá vált, hogy ez a „kampány” mindaddig tart, amíg a tel­jes ma­gyar közvagyon el nem fogy, illetve mindenestül külföldi kézbe nem kerül. Az állami portfoliókezelő szervezetek tulaj­do­ná­ban ma már alig van jövedelmező vagyonelem.

Nemzeti ipar

A féktelen, lavinaszerű, átgondolatlan (megvalósítható koncepció nélküli), és ki­zárólag a korrupciós jutalék-éhség vezérelte állami-intézményes privatizáció első baljós következményeként elveszett az egész magyar nemzeti ipar; az élelmiszerfeldolgozó-ipart hama­rosan követ­te a gépipar, az energiaipar – alig maradtak olyan kis-és kö­zepes üzemnagy­ságú vállalkozások, me­­lyek képesek felvenni a versenyt a multik hatékonyságával és tőkeerejével, és még nem süllyedtek a puszta bérmunkás bedolgozó reménytelenül alacsony profit-szintjére.

Nemzeti kis-és nagykereskedelem

A kis-és nagy-, a bel-és külkereskedelem a termékek értékének, a profit realizálásának fő szolgáltató szakterülete. Akié a kereskede­lem, azé a legtöbb haszon, hiszen a nyereség (a termelőé is) döntő hánya­dában a kereskedelemben realizálódik. Tudták ezt a magyar állami va­­gyont kisajátító, elprivatizáló külföldi befektetők is, akik első­sor­ban a sa­ját nemzeti termékeik (élelmiszerek és iparcikkek) szá­mára keres­tek és találtak (szereztek) pót­lólagos piacot Magyar­or­szágon. Nem az elavult magyar kapacitásokra „vadásztak” hát - e­zekből feleslegük volt a saját hazájukban is -, hanem a magyar nem­zeti piacot jöttek megvásárolni, potom áron. A termelő válla­la-ta­ink felvásárlásával három legyet is ü­töt­tek egy csapásra:

(1) Meg­vették a magyar ipart, amit azu­tán vagy beinteg­rál­tak multinacionális társaságuk nemzet­kö­zi hálózatába (net­work), vagy – mint felesleges kapacitást - egyszerűen fel­szá­molták.

(2) Övék lett a kereskedelem min­den viszonylata, ami a tel­jes termelői és értékesítési profit lefölözését jelentette.

(3) A piac teljes körű ellenőrzése és bir­toklása következtében már minden akadály elhárult, amelyet koráb­ban a nem­zeti piac puszta létezése jelentett; teljes ke­resztmetsze­té­ben meg­kez­dődhetett a piac és a kereskedelem nemzetközi monopol-kapitalista át­szervezé­se, amely - bevásárló központok, felvá­sárlás és be­dolgoztatás rendszere, stb. révén - már eleve ki­zár­ta, hogy az önálló nemzeti ipar, a mező­gazdaság s a ke­reskedelem a jö­vőben bármikor is újjá születhessen, vagy új­raszerveződhes­sen.

Ma­­gyar­ország tehát véglegesen és visszafordíthatatlanul, mint be­dol­go­zó bérmunkás gyarmat tagozódott be a világ és az Európai Ú­nió nem­zeteinek nagy közösségébe, amit egyébként „szaknyel­ven”, cinikus-nagyvonalúan csak integráci­ó­nak, világpi­ac­nak és/vagy globalizációnak hívnak.

Mezőgazdaság

A multinacionális privatizátorok célja természetesen a mezőgazda­ság tekintetében is ugyanaz volt, mint a nemzeti ipar és a nemzeti kereskedelem megszerzése terén: kitágult lehetőségeket szerez­­ni, és azokat örökre bebiztosítani a saját termékek értékesí­té­sé­re, s minden jövőbeli profit bekebelezésével elsorvasztani a potenciális nemzeti erőforrásokat, és ezzel felszámolni az újraéledés minden perspektivikus lehetőségét. A legfontosabb távlati cél azon­ban a termőföld tulajdonjogának végleges megszer­zése volt. Vagyis a parasztok, a kisgazdák elkergetése földjeikről; - ezúttal már nem olyan erőszakos eszközökkel, mint az ipari forra­da­lom idején, Angliában, hanem „tisztán gazdasági, piaci” érték­í­té­lettel bizonyítva be, hogy a családi gazdaságaink életképtelenek, nem ver­senyképesek az EU-tagországok optimális üzemnagysá­ga­ival szemben. Ha többé már nem lesz magyar nemzeti parasztság – sem ős-vagy családi kisáru­ter­melés, sem kiskereskedelem -, és mindenki a shopping cen­te­rek­ben, a plazákban vásárolja a klóno­zott-génkezelt holland sárga­ré­pát is; akkor a személyes fogyasztá­sa kiszolgáltatottjává tett néppel már bármit megtehet „a terroriz­musellenes világ-demokratúra”, mivel a magyar személyes és jog­ál­la­mi függetlenség többé már nem állítható helyre. Ma­gyarország földje -– amint az úniós belépési tárgyalások során, a mezőgaz­da­sági fejezet lezárása kapcsán, még 2002-ben ezt alá­ír­ta az éppen regnáló magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is – pedig a min­den­fajta jogharmonizációs trükkök, egyoldalú diktátumok révén egy­szer csak „a mobil nemzetközi működő tőke” szerves, integrált ré­szévé vált.

Munkahelyek

A rendszerváltás következményeként Magyarország szinte azonnal kilépett a KGST-ből, valamint a Varsói Szerződésből. Így a rubel el­szá­molású külkereskedelmi piacunk hónapok alatt összeomlott, s mindezek együttes következményeként Magyarországon mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, anélkül, hogy új munka­he­lyek létesültek volna, hiszen a kollektív tulajdonú nemzeti mű­ködő tőke kampányszerű állami privatizálása még nem involvált ún. „zöld­mezős beruházásokat”; a magyar nemzeti vállalatok ki­vá­sár­lása mindenekelőtt a nemzeti piac megszerzésére irányult, ami a munkavállalók tömeges elbocsátásával is párosult, igen gyakran el­­lentétesen a privatizációs szerződés konkrét előírásaival. Az el­múlt 16 év alatt még további sok tíz-és százezer munkahely szűnt meg, mert az állam nem gondoskodott új munkahelyek lé­tesí­tésé­ről sem közvetlen, sem közvetett form­á­ban. Maga nem hozott létre új munkahelyeket; a kisvállalkozásokat pedig nemcsak, hogy nem támogatta, de az adóterhek állandó növelésével, a vállalkozási-és hi­­tel­feltételek folyamatos ellehetetle­ní­té­sé­vel gya­kor­­lati­lag minden potenciális fejlesztési forrást elvont tő­lük. Másrészt a privatizáció súlyos munkahely-megszüntető következményei csak néhány év­vel a konk­rét tranz­akciók lezajlása, nyélbeütése u­tán jelentkeztek teljes szélességükben. Mivel a szakmai és tisztán pénzügyi befek­te­­tők egyaránt csak azért jöttek Magyarországra, hogy a meg­szű­nő/felvásárolt álla­mi vállalatok piacait a multinacionális network számára maradéktalanul megszerez­zék: egy-két évnyi, a beígért fej­lesztések nél­küli látszatműködést követően felszámolták előbb a leányvállala­tokat, a gyáregységeket, majd az egész vállalatot, az ingatlanokat elad­ták, majd a magyar piacot elárasztották tízszeres áron „kínált” olasz, német, francia, holland, amerikai, stb. termé­keikkel, s a ki­szolgáltatott, meg­vett piac „eszi, nem eszi, nem kap mást”, kény­te­len volt ezentúl ezeket megvásárolni, az eredetileg sok­kal olcsóbb s gyakran minőségükben is versenyképes, de meg­szüntetett magyar termékek helyett.

Az elmúlt 16 évben mindez­ekkel pár­huzamosan lé­nye­gében meg­szűntek a hagyo­má­nyos mun­ka­­vállalói jogok, a jog­orvoslati lehe­tőségek is formálissá si­lá­nyod­tak - a szakszervezeti érdekvédelem „felmondta a szolgálatot”, és a Munka Törvénykönyve is inkább viselhetné már „A tőke tör­vény­könyve" címet, olyannyira csak a mun­káltatók érdekeit képvise­li. Ilyenformán annak, aki nem akar ráfanyalodni a tőkének, a tő­kés­nek minden tekin­tetben kiszol­gál­tatott bérmunkásrabszolga kilá­tás­talan életmódjára, annak egyet­len lehetősége (maradhatna) az ön­álló vál­lalkozás függetlensége, a polgári egzisztencia megszervezése, felépítése.

Nézzük, valóban reális lehetőség-e ez?

Szabad vállalkozás, megélhetés

Az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt két évszázadban többek között – sőt, ­elsősorban – azzal lett naggyá, hogy a Kongresszus mindjárt a kezdet kezdetén olyan kisvállalkozói törvényt alkotott, amely deklarálta és garantálta, hogy az USA, a szövetségi demok­rá­cia alapvető­en a vállalkozás szabadságára épül. Ezért az állam minden lehetséges eszközével – jogilag és pénzügyileg is – támo­gatta az új vállalkozások gründolását, feltőkésítését, fejlesztését; az pedig kifejezetten törvénybeütköző cselekedet, törvénysértés és bűntény lett volna, ha valaki, netán egy „eszement honatya” olyan törvényre tesz javaslatot, amely „az aranytojást tojó tyúkok levá­gá­sára”, a még alig magalakult új vállalkozások megfojtására irá­nyul. Az ilyen szenátor, egy ilyen törvényjavaslat épp az új állam, az izmosodó USA létalapjait ásta volna alá. De nem így történt ez a rendszerváltó, újrakapitalizálódó Magyarországon! A reform­kom­mu­nis­­ta nómenklatúra-elitet mi sem jellemezte inkább, már ko-ráb­­­ban is, mint a kreativitás teljes hiánya, a könyvelői vénájú piti­ánerség és ennek megfelelően a bigott vállal­kozásellenesség. Meg­jegyzés: a más vagyonának, jövedelmének, eg­zisztenciájának, ala­nyi/elemi emberi jogainak, ötleteinek és tudásának, tudományá­nak, szakmai eredményeinek, talál­mányának, élet­mű­vének, stb. kisajátítására irányuló mohó kommunista hajlam, és az intéz­mé­nyesen (államilag, illetve a hanyatló pártállam maradék erejének, szervezeteinek, kapcsolatrendszereinek illegális felhasználásával) megszervezett - értsd: bűnszövetségben elkö­vetett – spontán priva­tizáció, majd az orvul szerzett vagyon felélése nem egyenlő a vál­lal­kozással. A közös lopásra irányuló „vállalkozás” egyfajta állami maffiát tételez. Az új magyar állam törvényeit a nómenklatúra csi­nóvnyikjai hoz­ták, azok, akikbe évtizedes pénzügyminisztériumi gyakorlatként ­i­degződött be a rákosista padlássöprés ideológiája, mely alaptermészete sze­rint egyre növekvő bátorsággal kopasz­tot­ta, kopasztja meg ma is, bor­nírt, ember-és életellenes törvényeivel valamennyi önálló egzisztenciára törekvő kisvállal­ko­zót. Ma már nem érdemes semmire vállalkozni. A munka ered­ményét, az árbe­vételt, a jövedelmeket - sőt, már a fiktív vetítési jövedelemalapként bevezetett dupla minimálbért, házipénztári pénzállományt, „el­­várt” mi­nimum-jövedelmet, stb. is - olyan mértékű adók, illeté­kek és já­ru­lékok, irreális bankköltségek és kamatok terhelik, melyek kiter­mel­he­tet­­le­nek és megfizethetetlenek (lásd pl.: Gyurcsány legújabb megszorító csomagjait, melyek legalábbis atavisztikus, mélytuda­ti gyökereiket s várható politikai-társadalmi hatásaikat, következ­mé­­nyeiket tekintve egyfajta kun­bélás/­á­vós szellemet idéz­nek). A nyil­vánva­ló céljuk, hogy az összes kelet­kező, elsődlegesen magyar jö­ve­del­met a bankok és az állami költség­vetés feneketlen (lyukas) zse­beibe te­reljék be, és ezáltal felszámolják a vállalkozásokat, ami legalábbis gátlástalan multinacionalizmus, mely Magyarországot, a magyar fogyasztói és beruházási piacot kizárólag a multik szabad va­dászterületeként értelmezi. Minden egyéni vállalkozónak szem­be kell néznie azzal, hogy még ha nincs is re­a­li­zált jövedelme, akkor is évről évre növekvő, lassan már mintegy fél­mil­lió fo­rin­tos összeget kell évente befizetnie, a legkülönbözőbb koholt jogcímeken az államnak, amely pedig az adó-és járulékbe­vételeket maradéktalanul, sőt, növekvő hiánnyal (+ a felvett hitelek és azok ka­­matai!) szó szerint elherdálja (vö. pl.: utántöltős Gripenek, Siemens-Combino villamosok vá­sár­­lása). A magyar kisvállalkozá­sok 80 %-a a tönk szélén vegetál, ezrével szűnnek meg, miközben az állam, amely elvileg csak az ál­lampolgáraiért van, illetve kelle­ne, hogy legyen, gyakorlatilag vi­szont belőlük él – dőzsölve paza­rol.

Termőföld

Mint említettem, hazánk termőföldje a mobil nemzetközi működő tőke szerves részévé vált – még 2 év a moratórium -; tehát a föld, hol ősapáink és ősanyáink sírjai domborulnak, már csupán név­­leg a miénk, és közel a pillanat, amikor a fél kegyelmű, de teljesen liberális parlament meghozza végső döntését, mi­szerint a „Magyarország” elnevezés már idejét múlta, hiszen ebben az országban immár főként nemcsak magyarok élnek, hanem mindenféle multikultúrális-kozmopolita népek, ami a demok­rati­kus köztársaság lényege: a terrorellenes koalíció.

Nemzeti hadsereg, önvédelem

A magyar nemzet kormánya az elmúlt években tökéletesen feladta saját önvédelme önszervezésének minden lehetőségét. A NATO-ba történt belépésünk Magyarország önvédelmi lehetőségein semmit nem javított – csupán előkészítette beléptetésünket a terrorellenes koalícióba, ami ugyanaz, mint a NATO: a „nemzetköziesített” USA­világhatalom világcsendőr katonai erőszakszervezete. Megszűnt a sor­kötelezettség, kislétszámú professzionális hadsereg alakult, de az állami költségvetésünkben mégis nőtt a hadikiadások aránya – bár ennek mértékével a NATO messze nem elégedett! -, mert a be­lépés szükségszerűen kikényszerítette NATO-kompatibilis hadifel­szerelések beszerzését. Az utántöltős Gripenek kötelező beszerzése újabb nyolcszáz-milliárd forinttal terhelte meg az amúgy is végle­te­­­­kig eladósodott magyar költségvetést, mindemellett önvédelmi ké­pességünk ettől egy jottányit sem javult. Egy feltételezett (fiktív) újkori Jellasich bán egy éjszaka leple alatt úgyszólván minden el­lenállás nélkül elfoglalhatná a fél Magyarországot - adja Isten, ne­hogy meg is ­történjék.

Nemzeti függetlenség (EU)

Magyarország szuverenitása az EU-ba történt belépésünkkel – ta­lán mindörökre – elveszett. A hangsúly most nem az „elveszett” i­gére teendő – hiszen a független magyar állam utoljára talán Hu­nya­di Mátyás alatt létezett -, hanem a „mindörökre” időhatáro­zó­ra. Most az a remény, amely utoljára hal meg, az veszett el végleg, s halt meg. A magyar állam önmagát és népfelségét önként felad­va belépett egy olyan „világ korruptja” – szabadkőműves – szövet­sé­gi rendszerbe, melynek nem is titkolt jövőképe egy, az Amerikai Egye­sült Álla­mo­kéhoz hasonló föderáció (ámbár végkifejletében el­kép­zelhe­tő egy monarchisztikus változat is) létrehozása, hogy a vi­lághatalmat megint csak kísérletileg és látszólag kétpólusossá te­gyék, egy évszázados okkult mesterterv alapján. Olyan, köz­pon­tilag (Brüsszelből) kormányzott hatalmi monstrumba léptünk be, amely a tényleges belső viszonyait tekintve leginkább a szét­­esett Szov­jetúnióra, meg a „béketábor”-ra emlékeztet, ámde annak va­lós emberbaráti – vö. pl.: „Leg­főbb érték az ember!” -, szociális és egész­ségügyi vívmányai nél­kül. Ez a szövetségi rendszer úgyszin­tén az erő­források és a hatalom (a közigazgatás) központosított új­ra­le­osztá­sán alapul – vö.: a hadikommunizmus korai, primitív for­májával, a „tervutasításos gazdaságirányítási rend­szer”-rel -; de hiába hirdeti fennen az ún. „szubszidiaritás” elvét, abból semmit nem valósít meg, még annyit sem, mint a le­vitézlett kommunista rendszer. A nemzeti függetlenség legerősebb pillérei – úgy, mint a pénzügyek, a költségvetési- és az adópolitika, a gaz­daság jo­gi és piaci feltételei, a területi önigazgatás, a kül­ügyek, a honvédelem, a szociális támogatások s az egész­ségügy rend­szere, de még az oktatás és a kultúra is – mind a nagy szö­vetségi rendszer, az Európai Únió általános sémáinak, el­várá­sa­i­nak rendeltettek alá, így a magyar állam kompetenciája a zéró felé közelít. Kis túlzással állíthatjuk, hogy az „egyéni prob­lé­mák” meg­ol­dásában az állam csupán annyit tehet, hogy a hozzá benyújtott bár­milyen tárgyú magyar panaszos-levelet haladék­ta­la­nul továb­bítja Brüsszel­be vagy Hágába, ahonnan úgysem fognak megoldani semmit. Arra, hogy a magyar kormány valódi hatásköre mi­lyen mérhe­tet­lenül kicsire zsugorodott össze, mi sem jellemzőbb, mint hogy külügymi­niszter lehetett egy olyan kvalitású női hölgy – csak azért, mert -, akinek az édesapja Magyarország minden idők leg­népszerűbb műfordítója (vö.: „A gyűrűk ura”) volt. Az igazság az, hogy a legfonto­sabb állami döntési hatáskörök „szükség­sze­rűen” Brüsszel­be tevődtek át, ami „természetes velejárója” az e­u­rópai ha­talom koncentrációjának és centralizációjának, ami az EU lényege. Így hát nem is a „takarékosság” önként, józan meg­fon­­to­lásból felvállalt szükség­szerűsége kényszeríti ki a magyar ál­lam mé­retének, apparátusá­nak, közigazgatási kompetenciájának és tiszt­viselői létszámának, valamint költségvetésének drasztikus – az „államprojekt” stratégiai tervezője a pénz­ügyminiszterként egy­szer már megbu­kott (Drasztikus) Draskovics Tibor – leépítését, hanem a globálisan integrált szabadkőműves (illuminátus) alap­­ve­­té­sű EU-háttérerők ama nem publikus terve, miszerint a nem­zetálla­mo­kat fokozatosan mindenestül el kell sorvasztani, hogy a közös ka­rám­­ba sikeresen betagolt népek soha többé ne legye­­nek ké­­pe­sek a függetlenségre, vagyis országuk szuverén irányítá­sára. Hogyha csak tisz­tán gazdaságossági-hatékonysági megfontolások vezet­nék a magyar állam mostani reformját, akkor „a Haza Böl­csei” mun­kájuk vég­eredményében javaslatot tehetnének felelős or­szággyűlés, politikai pártok és nemzeti kormány helyett egy csak né­hány tucat főt számláló adminisztratív ügynökség felállítására, amely csak közvetítené, szignálná az ügyiratforgalmat Brüsszel és Budapest között, oda-vissza.

Néhány év múlva megérjük, még ezt is…

Az emberi jogok a kasztrendszerben

Nos, nézzük csak, hogyan is változott Magyarországon a rendszer­vál­tás óta a legalapvetőbb emberi jog: a munkához, az értelmes élet­hez, az önálló – képességekhez mért – karrier felépítésé­hez, a családalapításhoz, az önálló egzisztencia meg­­te­rem­téséhez való jog, más szóval: AZ EMBERI ÉLETHEZ való jog esélye. Különös tekintettel arra, hogy e jogokat az alap­vető nem­zet­közi emberjogi egyez­mé­nyek (pl.: ENSZ alapokmánya, genfi e­gyezmény, stb.) is garantálják, sőt, még az úgynevezett kommu­nista dik­ta­túra több évtizedes gyakorlata is megvalósította az általános és teljes fog­lalkoztatást, mi több, a szinte töké­le­tes össz­társadalmi lét­­biz­­ton­ságot, híven hivatalosan dek­la­­rált esz­mé­jéhez-eszményéhez, mely szerint: A LEG­FŐBB ÉR­TÉK AZ EM­BER. Azt remélhetnénk, s joggal gondolhatnánk, gon­dolhattuk, hogy a liberális demokrácia – ha már meghódította az egész glóbuszt (vö.: Francis Fukuyama) – legalább annyira ma­gá­évá teszi/tette az alapvető emberi értékeket, jogokat, mint az ál­ta­la sokat kárhoztatott átkos rendszer, a kommunizmus.

Várakozásaink hamis illúzióknak bizonyultak.

A liberális állam csak azok „szabadságát” valósítja meg, s bizto­sít­ja – akár a fősodrás vezérállamaiban, akár a periféria gyar­matain –, akik ösztönösen vagy tudatosan, engedelmesen magukévá tet­ték a birodalmi gondolatot és cselekvést, vagyis egész személyük­kel örökre elköte­lezetten a Világállam hívei. Így a kis magyar pro­vin­ciában is meg­valósult a világállami kasztrendszer modellje, a­mely egy végérvényesen kettészakadt társadalom képét mutatja: a csekély létszámú uralkodó elitből + a kamatrabszolgák széles tö­me­geiből tevődik össze. Aki tettlegesen elárulta a nemzeti gondo­la­tot – vagyis a hazáját -, az busás jutalékot húz a nemzeti vagyon kiárusításából, és/vagy tevékeny, köztiszteletnek örvendő állami tiszt­­viselőként vesz részt – jó magas jövedelemért - a nemzetállam fel­számolásában. Ezek alkotják azt az álnemzeti elitet, amely ezer szálon és személyi kapcsolatokon (tanulmányút, aspirantúra, ösz­töndíj, továbbképzés, előadások, publikáció, stb.) keresztül köz­vet­lenül is kapcsolódik a világállami elithez, és akiket a birodalom legbensőbb köreiben is úgy kezelnek, mintha oda is tartoznának. Ezek az emberek valójában magasan képzett janicsárok, akiket a globális világállam magas költséggel saját nemzetállamuk elárulá­sára és felbomlasztására képezett ki, s küldött haza, mint a világ­állam ügynökeit. Ők adják az állami tisztviselők, a politikai (párt) vezetők, a politikusok, a tanácsadók, a brókerek, a bankárok tel­jes személyi állományát – s munkájukban maradéktalanul a világ­állam szervezésének érdekeit érvényesítik. Valódi nemzeti politikai osztály és nemzeti burzsoázia léte a lassú-gyors halódásra ítélt, de átmenetileg még létező nemzetállamokban nem kívánatos, ezért a trend mindenképpen ezek elsorvadását, tönkretételét, felszámolá­sát mutatja. A nemzeti vállalatokat csődbe viszik, s eleve olyan ál­lami (adó-és egyéb) jogszabályokat vezetnek be, amelyek lehetet­lenné teszik nemzeti középréteg (nagypolgárság) kialakulását vagy huzamosabb időn át történő egzisztálását, fennmaradását. Időről időre fel-feltűnnek nemzetinek álcázott politikusok, akikről azután kiderül, hogy ilyen vagy olyan szabadkőműves páholy, lovagrend tagjai – minden esetben olyanoké, melyeknek központi „műhelyei” külországban működnek, ezért periodikusan kötelező is felkeresni ő­­ket – beszámolni a végzett „munkáról”, átvenni az újabb felada­to­­kat, s az esedékes kitüntetést (pl. francia lovagkeresztet, becsü­letrendet, stb.).

A kettéhasadt társadalom legszélesebb tömegei azok a nincstelen milliók, akik számottevő vagyonnal nem rendelkeznek – akik sem portfolió, sem jutalék formájában nem lopták ki a részüket a pri­va­tizációnak nevezett nemzetáruló szabadrablásból. Nekik semmi esélyük az elithez való valamikori csatlakozásra; szó szerint csak a munkaerejükkel rendelkeznek, amelyet bérbe adnak valamelyik multinak, aki azután kénye-kedvére ki is használja munkavégző képességeiket, míg el nem használódnak, mint egy felmosó rongy. A nincstelenek a világállam kamatrabszolgái. A kamatrabszolga­ság lényege, hogy nem az ember a legfőbb érték, hanem a TŐ-KE, A KAMAT, A PÉNZ ÉS A PROFIT. A világállamot konstruktív szellemi értelemben a pénzügyi­-politikai elittel szervesen összefo­nó­dott, a tény­­leges ve­zetők háttértanácsadóiként mű­kö­dő szak­rá­lis elit, a szabadkőművesség névtelen „bölcsei”, afféle Vének Ta­ná­csa irányítja. Az általuk praktikus szempontok szerint kidolgozott és bevezetett „játékszabályok” értelmében csak kétfajta ember lé­te­zik: azok, akik hajlandók és képesek is megfizetni a világ­állam fej­lesztéséhez és fenntartásához „szükséges és kö­te­lező” sarcot – amit adónak, járuléknak, kamatnak, ille­ték­nek, vám­nak, stb. ne­veznek, és valójában a lokális hábo­rúk, gyarmato­sí­tás, hódítások, tehát a világállam erőszakos ter­jesz­kedésének finan­szí­rozására for­dítanak -, no meg mind­­a-zok, akik nem. Aki hajlandó és képes is megfizetni az elképesz­tően pofátlan mértékű „hadisarcot” – vö.: „terrorizmusellenes koa­líció" -, annak az egzisztenciája bizonyos alapszinten ideig-óráig biztonságban van, de aki akár betegségénél, számkivetett helyze­ténél, netán másként gondolkodó mivoltából eredően nem képes, vagy nem hajlandó erre, az menthetetlenül elveszett: halál fia. Ki­közösítik, a „társadalom", mint selejtet, (szám-)kiveti magából, és valamilyen gyógyíthatatlan betegség vagy baleset áldozata lesz, de az is lehetséges, hogy hosszú, magányos haldoklásra ítéli az a sa­játos automatizmus, amit kontraszelekciónak nevezünk, és töké­le­­te­sebben működik, mint bármelyik ávós személyzeti apparátus.

Az egzisztencia-teremtés esélytelensége

Mint az előzőekben említettem, az Amerikai Egyesült Államok az úttörő (pioneer) telepesek és a szabad vállalkozás (törvénye és gya-korlata) révén lett „nagy”. Magyarország már soha többé nem lesz – még egyszer – „nagy”. Egyszerűen azért nem, mert a mostani vi­szo­­nya­ink kö­zött nem teremnek olyanok, akik naggyá tehetnék. A viszonyokat szándékosan, tervszerűen alakították ilyenné. Mert a magyar értelmiségi és alkalmazotti réteg el van bolondítva (vö. pl.: kon­zum-idióták, panel-prolik és/vagy nemzetáruló janicsárok), a vál­­lal­ko­zókat, a vállalkozást ellehetetlenítették – a polgárosodá­sunk pedig elmaradt; a középréteg nem alakulhatott ki, illetve tör­ténelmünk során a mindig újabb gyarmatosítók több lépcsőben is lefejezték. Az önálló egzisztencia, családi vállalkozás létrehozása – megfelelő örökölt vagy lopott tőke hiányában - már csak azért sem lehetséges, mert Magyarországon a gazdasági s az üzleti élet min­­den viszonylata és szintje mélyen alárendelődött a multinacionális cé­gek világuralmának (vö.: a D. C. Korten „alapművében” leírtak­kal). Úgy is mondhatjuk, hogy Magyarországon - ahol mindig is, kí­sérletképpen elsőként próbálták ki a különböző világállami ún. „társadalmi technológiákat”, vagyis azon mód­szereket, amelyek­kel „pozitív” eredmények esetén az egész világot szándékoztak beren­dezni és kormányozni - a rendszerváltás hamis jogcímén és égisze, sőt leple alatt eleve, tehát originálisan olyan rendszereket, és min­den értelemben olyan kontraszelekciós me­chanizmusokat építettek fel és ki, melyek lehetetlenné teszik, hogy emberek tömegei számot­tevő, jelentős létszámban vegyék kezükbe a saját sorsuk, egzisz­ten­ciájuk alakítását, s esetleg bújjanak ki így a világál­lami "„extra-kamatos kamat” megfizetésének kötelezettsége alól. Magyarorszá­gon bármely vállalkozás alapításához eleve csak ingatlanjelzálog-fedezetre lehet hitelt kapni. A hitelek kamatai pedig olyan maga­sak, hogy – a leány-, kábítószer- és szervkereskedelem kivételével – nincsen olyan „tevékenység”, amelynek hasznából a hitel kama­tos kamataival együtt törleszthető lenne. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a még magyar tulajdonú ingatlanokat a külföldi magán­sze­mélyek tömegesen vásárolják fel, vagyis kinek van már itt ingatla-na, amely vállalkozási célú jelzáloghitel fedezetéül szolgálhatna?) Az egyéni vállalkozó a gründoláshoz az égvilágon semmilyen álla­mi segítséget, kedvezményt, ingyenes juttatást, stb. nem kap – sőt, ellen­kezőleg: bármilyen külföldi tulajdonú vállalkozáshoz képest o­lyan mértékű adó-és járulékhátrányt szenved, amihez képest az idegen vállalkozások tőkeerő-fölénye és piaci monopolhelyzete – mint további hátrány - szinte eltörpül. A kezdő vállalkozó folya­ma­tos adó-és járu­lékfizetési kötelezettségei olyannyira magasak, ami eleve alsó árbevétel-limitet szab a vállalkozás számára: nem gazdaságos olyan egyéni vállalkozást szervezni, melynek az első, induló évi árbevétele nem éri el a 8-10 millió forintot, mert ekkora „üzemnagyság” alatt teljes képtelenség ki­fizet­ni a felmerülő rezsiköltségeket, bankköltségeket, banki és egyéb kamatokat, illetve az állami adó-és járulék-terheket. Ekkora vállalkozás elindításához pedig legalább 20-30, de inkább 50 millió forintnyi kezdő álló-és forgótőke szükséges, amit nincs honnan előteremteni. Tekintettel arra, hogy a multinacionális cé­gek „agytrösztjei” nem Magyarországon, hanem a birodalom szívé­ben vannak -– vezető beosztáshoz jutni itt szinte lehetetlen, per­fekt angol nyelvtudás nélkül pedig egészen az. A beosztott szelle­mi munka vállalásának esélyei is rendkívül rosszak, mert a mul­tik magyarországi lerakataiban, leányvállalatainál alkotó szellemi te­­vékenység szinte egyáltalán nem folyik. Ami mármost az állami vezetői állásokat illeti – a meglévő csekély lehetőségek kivétel nél­kül „politikaiak”: politikai (párt-) ajánlás, illetve effektív kapcsolat nélkül ilyen állást nem lehet kapni. Hogy felmérjük egy bármilyen komoly gyakorlattal rendelkező, vagy éppen pályakezdő értelmi­sé­gi esélyeit, nem kell mást tennünk, minthogy elemezzük az inter­netes és egyéb fórumok álláshirdetéseit. Kiderül, hogy a kínálat a következő kettőre-háromra korlátozódik:

- ún. „multilevel-system” (MLM) keretében folytatandó ter­mék-mened­zseri tevékenység, vagyis „önálló” értékesíté­si hálózat felépítése valamilyen multinacionális cég ter­mé­­keinek marketingjére-eladá­sá­ra;

- biztosítási–és/vagy bankhitel-ügynöki tevékenység va­la­mely multinacionális biztosítótársaság, pénzintézet ún. „termékeinek” értékesítésére, szintén MLM-keretben;

- végül: ugyanez az MLM-szisztéma, csak végtelenül leegy­sze­rűsítve – ún. „piramis-játék”, ami kizárólag és tisz­tán pénz megszerzésére irányul, „termék vagy szol­gál­tatás” közbeiktatása nélkül, netán valamilyen „fal”-, il­let­ve látszat-információ megosztását-terjesztését téve a rendszer látszólagos céljául, ami azt szol­gál­ja, hogy az áldozat bekapja a horgot, s fut­va a „befek­te­tett” pénze után, váljék maga is a piramis „pénzkereső” tagjává.

A jóléti állam, állami gondoskodás

Az Európai Únió alkotmányából nemcsak az egyesült Európa ke­resztény gyökereire apelláló hívő, de a jóléti állam megvalósí­tá­sá­ra, felépítésére és fenntartására utaló nemhívő szociáldemokrata hagyományokat, vívmá­nyo­kat is könnyedén kifelejtették – tehát pusztán eszmei megkö­ze­lí­tésben is könnyen bizonyítható, hogy az EU a mai formájában nem több, mint szimpla hatalmi tömb, ame­lyet a mindenfajta, va­lóban hu­mánus-lelki megközelítésektől és gyakorlati jóléti törek­vé­sektől is (Isten, ember, munka, egyéni bol­dog­ság, jóléti társada­lom, társadalmi béke, szeretet, kollektív bol­do­gulás, stb.) egyaránt mentes, azoktól teljességgel idegen, s csak a kontinens-, majd világhata­lom­ra törő gátlástalan és kíméletlen szabadkőműves mentalitás és erőkoncentráció hozott létre, nem pedig valami magasabb, emberbaráti megfontolás. E téren is fölé­nyes győzelmet aratott a luciferi illuminizmus, „megvilágosodás” – va­lójában szellemi elsötétülés -, amely mostmár az emberiség kor­látlan hatalmú, és szinte egyetlen hivatalos iránytűjévé vált. Ez a „sötétséglámpa” vezeti az immár legalábbis földi, földhözragadt sí­kon magára maradt emberiséget Amerika és Európa aljas fú­zi­ója, vagy még pusztítóbb végső összecsapása, konfliktusa és – közös „ter­rorizmus-ellenes” civilizációk világháborúja, vagy egymás elle­ni világhatalmi - há­bo­rúja felé. Az állam immár nem az egyén és a társadalom egyéni és kollektív, evilági és/vagy üdvözítő, síron tú­li jólété­nek, paradicsomának legfőbb szervezője, vagyis az erő­ket a szent, közös célra összpontosító segítője és katalizátora, ha­nem csupán a minél magasabb adóbevétel összetarhá­lója, az­zal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy a hamis világpénz és a valódi fegyverek erejével minél hamarabb elkészülhessen a rettenetes orwelli világkarám, amelybe majd beterelik a kon­zum-idióta juhnyájat, hogy Rothschild és Rockefeller ezentúl még olcsóbb technológiával juthasson a tömegek verejtékével megtermelt aranygyapjúhoz, amiből „földi öröklétükhöz” a mannát – az élet-elixírt – készítik. A nemzetállamok megszűn­nek, hiszen semmi szükség nincsen regionális karámokra, amikor gyorsított ütemben épül az egyetlen, az egységes központi. Szociá­lis gondoskodásra és egyéni szabadságjogokra (munka, egészség, jólét, stb.), a hitvallás és a vélemények szabadságára sincsen már szükség, hiszen a központi angolszász kondérban már főzik a gra­nulált rizskását, az agymosó/agymosott világmédia pedig terjeszti az új világvallást, ami a sámánhit, a buddhizmus, a messiásvárás, a szcientológia és a delírium tre­mens (marihuána) sajátos keveré­ke, de „ökologikus ökumenizmus” lehet-lesz a gyakorlatias-tudo­má­nyos meghatározása.

Emberi öregséget biztosító nyugdíj

A nyugdíj-rendszereket spekulánsok – ezeket magánbiztosítóknak hívják – felügyelete alá helyezik, amelyek elcsalják az emberektől azt a maradék kis pénzüket is, amit – szájuktól véve el a falatot - öregségük, magatehetetlensé­gük előfinanszírozására kuporgatnak keservesen össze. Így az öregség előfinanszírozásának összegei – a sok kicsi, sokra megy! – is becsorognak a terrorizmus-ellenes koa­líció központi házipénztárába – értsd: Wall Street -, ahol az év­szá­zadok alatt sikeresen összelopott családi hitbizo­mányt és kap­csolt von­­za­tait már semmiféle elavult-elévült nemzetállami adók, já­ru­lékok (vö.: „házipénztár-adó”) többé nem fenye­getik. A nyugdíjra – mint fenntartandó nemzetállami csökevényre - egyrészt a nemzet­ál­­la­­mok, másrészt a delikvensek (a nyugdíjkorúak) tervezett töme­ges-gyári meghalasztása (vö.: eutanázia-tervek) mi­att sincsen már szükség; maximum a koporsógyártás központi dotálása válhat in­dokolttá, mint átmeneti kivétel a monopolizált piac egyébként ön­szabályzó és mindenható mechanizmusai alól.

Nemzeti oktatás, kultúra, nemzeti reprodukció

Mint mondottam: a világállam-tervek értelmében a nemzetállam napjai megszámláltattak. Természetesen – mivel elsőnek mindent az évtizedek óta kísérleti műhelyként kezelt-működtetett periférián, mindenekelőtt Magyarországon próbálnak ki – elsőnek a birodalom gyarmatainak nemzetállamai szűnnek meg; a felbomlasztásuk va­lójában már évtizedek óta folyik. Valószínűsíthető, hogy az Únió-hoz csatolásu(n)k éppen a szükséges időpontban valósult meg - a­mikor már nem lehetett tovább halogatni -, nehogy az államunk költségvetési, közigazgatási és szociális összedőlése olyan kezelhe­tetlen társadalmi káoszt idézzen elő, amit az Únión belül a belga és olasz vízágyúk problémamentesen megoldanak majd.

Nyilvánvaló, hogy a leírt globális folyamatok végeredményben tel­jesen szükségtelenné teszik, hogy egy haldokló, pusztulásra ítélt „kvá­zi nemzetállam” végső halódása pillanataiban még olyan stra­­tégiai teendőket lásson el, s komoly összegeket költsön fenntartá­sukra, mint a nemzeti oktatás, a nemzeti kultúra vagy a nemzet tényleges és szakrális reprodukciója. Ezek az alapvető funkciók a valódi nemzetállam esetében életfontosságúak, egyben kötelezőek, vagyis nélkülözhetetlenek – de vajon mit is oktassanak pl. történe­lem­ből, szo­ciológiából s az egyéb társadalomtudományi tárgyakból egy olyan Ma­gyarországon, amely maholnap csak egy régió, par­cel­la vagy falanszter lesz Európa ma még history-fictionba illő, ámde holnap már rideg valósággá váló, a globális vakolók által új­ra­rajzolt térképén? S mit nevezzünk kultúrának, ugyanitt? Lökött vagy lelki perverz, netán toprongy liberálisok vagy neokonok ferde hablatyolásait, egymás rituális körbenyaldosását, szakrális onáni­áját egy nemzeti kultúrának titulált szabadkőműves szimbolikus-dupla totemoszlop, va­lójában pogány multikulti bálvány, vagyis ö­ku­­menikus aranyborjú kö­­­rül? A hamis dollár és a hamis euró is­­te­ni áldás, valódi fedezet nélküli spekulatív GDP-növekedését? A lopott pénzen meghízott sunyi mecénások önimádtató fűzfapoéta ópuszait? Zene, ritmus és rímek helyett a Sátán trendi hahotáját? Vagy az égi szárnyalás helyett a pokolba konyuló forradalmi ün­ne­p hazaárult kénkőbűzös orgiáját, melyet egymás karjaiba omol­va együtt ülnek meg az áldozatok és a sortűz vezénylői? Hogy a főnixként feltámadó ávó ixedik szabadrablását is megint a nép­pel fizet­tetik meg? Hogy a szabadkőműves maastrichti krité­riu­mok moszkovita át­­hágásáért is újra csak a nép fizet, és most sem az ördög meg az öreganyósa? Hogy tősgyökeres magyar beszéd és kultúra he­lyett a televíziókban is már fiatalon banyák sely­peg­nek vagy vihorásznak, affektán sápítozva, hogy kirázza a hideg, a­ki meghallgatja? Hogy a nemzet reprodukciója helyett spontán ki­­ha­lasztanak bennünket, mert másnak kell ez az ország?!

Álmodjál tovább, szegény Magyarország, ebben az országban nin­csen számodra hely! Volt, hogy példát mutattál másoknak – bár e példát soha, senki nem fogadta meg, s téged is újra csak a földre tepertek -, de többé nem fogsz példát mutatni senkinek, mert nem születnek hősök már, hogy helyrezökkentsék, ami félresiklott.

A forradalom már nem ér rá, igazából már most is késő.

Meghalt, s legott eltemették…

Vác, 2006. szeptember 12.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Honfoglalás
Magyar akarok maradni
Kossuth Lajos hangja fonográffelvételen
Legfrissebb írások:
2017-06-27-én VISSZHANG a 29 évvel ezelőtti tüntetésre!
Geri Tibor: Hogyan kezdődött? - c. írása a kiegészítéseimmel!
Szent László Király Alapítvány 2016. évi beszámolója
BG: Álljunk végre egymás mellé…
Emberi Jogok Intézetének kérelme
DE HÁT TUDTUK…Pár sor Bayer Zsoltról
2.cikk a relativizált gumicsont
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014