Rovat: Czike László
Cikkek száma: 190
 
Tartalom:
Intelem a magyarokhoz a végidőkben
JOBBIK IGAZSÁGOK és HAMIS ILLÚZIÓK
Fekszem az ágyon
Levél Vona Gábornak
Kényszerpályák, tévutak
A betiltott esszé utóélete
Míg a Nobel...
A lányaimat
Rendszerváltó szabadkőművesek
Az eredeti bűn II.
A megkísértés lélektana
Mit kíván a magyar nemzet? (magyarázatokkal)
Tizenkét pont
Vádirat a "tudásalapú" társadalom ellen
A meg nem alkuvók hite
Keresztények és demokraták
A pokol legmélyebb bugyra (könyv)
Szakértői jelentés az 1998. évi zárszámadásról
Államadósság és privatizáció összefüggései (könyv-2.)
A rendszerváltás politikai gazdaságtana (könyv-1.)
A szeretet törvénye (könyv)
Orbán Viktor újjászületése
Csillagközi mag a földi grálban (könyv)
Szállunk alá a poklokra (könyv)
Magyarország globalizációja (könyv)
Népi demokráciából részvényköztársaság
Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdőben (állatmese)
A világállam gyarmati kasztrendszere
A jóléti rendszerváltás
A nem legitim hatalom
A magyar nép körkörös megvezetése
Népesedés és család
Magyarország újrafelosztása (könyv)
A Sátán füstje az Úr házában
Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!
Ismeretterjesztés vagy dezinformáció?
A Magyar Televízió köszolgálatisága
Szelid identitás
A pánik és a remény világrendje
Jézus, mint esszénus beavatott
Modern Ábrahám és Izsák: A vírus
De vajon melyik róka farka?
Pénteken egésznapos BKV-sztrájk
Ki és mi jöhet még Gyurcsány után?
A templomosok története
Az utolsó idők prófétája
KARÁCSONYI IMÁDSÁG
A hamis rendszerváltás
Demiurgosz, a szabadkézműves
Krisztus meghamisítói
Kinek a bulija?
Istentelen karácsonyok évadján
Távol a medanszétól
A rajnai mormon
Az özvegy fia
Az Apokalipszis lovasai
Miért nem legitim a magyar állam?
A magyar jogállam és a globalizáció
A mérgezett egér
Digitális sarlóval, kalapáccsal az Európai Únióba!
A Frigyláda és a Szentkorona-tan
Gondolatok a Gondolából
A sumér Annunaki
Az Apokalipszis lovasai
Emmerich Katalin látomásai
Magyarország globalizációja
Mancika keresztje
Elitek milliárdokkal szemben
A húsosfazék népe
A szeretet (világ)egyetemessége
Az okkult apriori
Krisztus második eljövetele (könyv)
Szegény gazdagok
Az elbeszélő történelem
A szervezett aknamunka
A süllyedő hajóról
Liberális problémáim
A mesebeli királyfi legendája
Orbán Viktor aggodalmai
Az igazság az államadósság keletkezéséről
Alkotmányellenes privatizáció
Az ötvös tüze
A rómaikori főtér romjai
A gyári hibások rémuralma
A polgár hite
Pengeélen táncoló közszolgáltatások
Szabadkőműves hiszekegy
Templomosok és szabadkőművesek
Vérlázító tízparancsolat
Magyar Köztársaság Rt.
A gyűlöletbeszéd kibeszélése
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
A bolsevik semmi halott üressége
Rózsalevél és búzakenyér
A szeretet törvénye
Önvallomás és tanúságtétel
Karácsonyi gondolatok
A pénz, vagy az ember?
Vizitdíj a pokolba
A kommunizmus gyermekbetegsége
A hazugság atyja
A forradalom még ráér
Karácsony vagy forradalom?
A magyarországi szabadkőművesség
Gyümölcséről a fát
A megkísértés lélektana
A nemzetrontás stratégiája
A vörös cégér
Az összeesküvés elmélete és gyakorlata
Világ magyarjai, egyesüljetek!
Az Antikrisztus
A fény árnyékának őrzői
A fényhozó hatalmi piramis
Bitang, kinek hazája nincs!
Felszámolók és koporsók
Genezis és degeneráció
Hatalom és pénzmosás
Bazi nagy magyar lagzi
Kicsinyhitűeknek a kifürkészhetetlenről (könyv)
Rendszerváltás és visszarendeződés
Amazonas, Sargasso és Bermuda
A sivatagi hadművelet
Boldog jövőnk: a kamatrabszolgaság
Szállunk alá a poklokra
A korgó gyomrok forradalma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Lopózva jövök el, mint a tolvaj
Ki kit győz le?
Államadósság és privatizáció
Igazságszolgáltatás helyett jogszolgáltatás
Proletárszendvics
A hiteles magyar állam rendje és szervezete
A rendszerváltás utáni államrend kérdései
Kiáltvány a soronkívüli választásokért
Nettó hazaárulás
Visszatekintés - Botcsinálta közgazdászok
Visszatekintés: Magyarország gazdasági tényszámai 1996-ban
Orbán Viktor adósság-teóriája
A hasonmások
Rendszerváltás és globalizáció
Orbán Viktor szupersztár
Mítosz, legenda és a szomorú valóság
Maradandó és múló értékek
Kiáltvány - az államadósságról
Csillagközi mag a földi grálban
Éntőlem lett e dolog
Orbán Viktor hitelrontásának mesterterve
A legkisebb közös nemzeti rossz
Hány millió magyar miniszterelnöke Orbán Viktor?
Gyermekkori emlékeim 1956-ról
Sándor András, a szabadgondolkodó (könyv)
Mi a teendő?
Mi kell a forradalomhoz?
Imádkozzunk!
A Jezowski-testamentum
Az építési tervrajz
A spontán találkozó
Megbízás különleges feladatra
Az Arany Rózsakereszt (könyv)
A hepiend balladája
Rekviem az ügynök apákért
Verseim Boross Péter születésnapjára
A sokszereplős sakkjátszma
A miniszterelnök dán udvaroncai
Preventív levél a magyarokhoz
Államadósság és privatizáció
A magyar Agartha templomai
Magyarország esete 2000 éves papírusztekercsen
Sándor András próféciái
Petőfi Sándor magyar világszabadsága
Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák
A rózsadombi paktum
Felzárkóztatás helyett kivéreztetés
A Drábik-egyenlet mélységei
Tönkretételünk története szakaszokban
Nemzeti katasztrófánk mozaikokban
Katolikus templomosok
Magyarország újrafelosztása
El Quro, az Antikrisztus apródja
A múlt hamis, a jövő bizonytalan
A szabadkőművesség és a francia forradalom
Családi coming out
A szigorúan titkos jegyzőkönyv
Áloé és mirha
Vérgőzös adózás
Álnevek és gúnynevek
Pályázati szemét
A klónozott madonna fia
Ellentámadás önvédelemből
Egy őrült napblogja

A forradalom még ráér
2008.12.02, 08:47                    Tartalomjegyzékhez               Egyszerű

Czike László

A forradalom még ráér

Olyan még sohasem volt, hogy amikor a történelem már véget ért, és beköszöntött az örök béke korszaka, az Aranykor – „Óh, csak az arabokat, a kínaiakat meg a terroristákat tudnám feledni, akkor valóban így is lenne!”, mondhatná Francis Fukuyama, udvari jö­vendőmondója megfellebbezhetetlen próféciájáról, persze zárt kör­ben George W. Bush -; egy kis fél-balkáni provincia nyughatatlan népe egyszer csak gondol egyet, s hatalmasra duzzadt jóléte kellős közepén, hipp-hopp, egyszer hopp, másszor kopp forradalmat csi­nál, minden idők legtökéletesebb társadalmi beren­dez­kedése, a li­berális demokrácia ellen…

Persze, ilyen nem is lesz, mert ennyi ok még nem elég.

A forradalom még bőven ráér.

De azért beszélgetni – lehet róla…

Let’s talk about the revolution – amint Tracy Chapman énekli.

Nem vagyok – már úgy 6-8 éve nem vagyok - Orbán Viktor elkö­te­lezett híve, mert amióta megtapasztaltam, hogy nem tűri az épí­tő kritikát sem, azóta semmi dolgom vele. A Fidesszel meg soha­sem volt. Nagyon igénytelen ez a nép, hogyha elfogadja, elfogadná ve­ze­­­tőinek a Pokorni, Deutsch, Rogán, Szájer, stb. típusú egyen-sza­bású euroszerencse-ifjakat, johannita és egyéb fajtájú szeren­cse­lovagokat. Évek óta nagyon csodálkozom azon is, hogy egy állí­tólag minden tekintetben „tökéletesen rátermett” népvezér, aki­nek a világnézete keresztény-konzervatív – hallgassátok csak meg a net­ről letölthető mp3-át, amelyen a papok előtt is megvallja is­tenhitét! -, hogyan veheti magát körül olyasvalakikkel, akik 1990 előtt nyilván­valóan a kommunista elit kivételezett személyisé­gei vol­tak? Ennyi hibát, bűnt, eltévelyedést nem lehetne meg­bo­csá­tani – pláne nyílt, őszinte megbá­nás hiányában! – ilyen egy­sze­rűen, csak azért, mert mi mindennél jobban szomjazunk valakire, aki végre szavak helyett tettekkel, és elsősorban minket, a magyar népet képviseli. Valaki olyan kellene, aki mindenre képes, aki sa­ját magát, elemi „érdekeit” is feláldozná a magyar nép megmen­té­sé­ért, feleme­­léséért. Aki nem a hódító multinacionálisok ügynöke, tehát nem vamzerből lett „állam­férfi”. Aki átlátja, hogyha eljött a vég­ső idő, amikor többé már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a bűnhalmazt, ami a rendszerváltó elitünk „lel­két” terheli. Aki nem restell cse­lekedni, amikor már min­den beszéd értelmét vesztette. Aki nem mentegeti magát, saját te­he­tetlenségét örök Pató Pálként:

„A forradalom még ráér, most fő a demokrácia betartása.”

Mert ugyan mi is a forradalom?

A „demokrácia” kivívása vagy visszaállítása – a sza­badkőművesek vezényletével -, amikor éppen nincs…

De mit is kell(ene) nekünk betartanunk?

Hagyni, hogy mindenkinket, mindenünket elorozzák, elvegyék.

Kinek a családját, a szüleit, kinek a szerelmét, kinek a feleségét, kinek a gyermekét-gyermekeit, kinek a munkáját, a vagyonát, éle­te minden értelmét, a meggyőződését, vallását, országát, hazáját, a szavak és a tettek ősi jelentését, az igazsághoz való alapvető em­beri jogunkat. Hogy az egész életünk velünk született természetes értel­me egy céltalan káosszá változzék, rémületes lidércnyomássá, állandó létbizonyta­lan­­sággá aljasuljon, és ezt a tömény borzalmat az eszünk és a lelkünk feletti féktelen tobzódásukban mégis li­be­rális demok­ráciának, népuralomnak, szabad-versenyes tudás­ala­pú társadalomnak, jóléti államnak, szociális piacgazdaságnak, az önmegvalósítás, a vállalkozás tökéletes sza­badságát biztosító em­ber­­köz­pontú rend­szernek nevezzék el!

Nyugi, a forradalom ráér, életünket nem fenyegeti veszély.

De vajon valóban így van-e?

Vajon tényleg nem fenyegeti a fizikai létünket közvetlen veszély?

Vajon tényleg csak a vitázók pitiánersége hozta volna, hogy a vá­lasz­tási kampány fókuszában a társadalombiztosítás és járulékai álltak? Nem! Épp a kampány lényege, hogy a nemzetközi sza­bad­kő­­mű­ves háttérhatalom újabb megszorításokat követelt a magyar nép kerékbetörésének felgyorsítása érdekében – s míg az egyik fél „nem vette a lapot”, és inkább a járulékok csökkentését tűzte zász­lajára, addig a másik a felszámoló ügynökség hitbizományává ten-né (tudja, meri és teszi is!) az egész egészségügyet, s ezzel egy csa­pásra két legyet is ütne: a magyar nép egészségét, munka-és élet­képességét a multinacionális biztosítók kénye kedvére szolgáltatná ki, s emellett spontán piaci eszközökkel lendítené fel a multinaci­o­nális koporsógyártást. Emlékezzünk, mit is jelentett a több bizto­sí­­tós rendszer bevezetése, vagyis a nemzetközi „nyugdíjbiztosító” szél­há­mo­sok beengedése a magyar piacra? A magyar munkaválla­lók fizettek, biztosítást nem kaptak – a befizetett pénz elveszett. S mit jelentett általában a nemzetközi biztosítók beengedése a piac­ra? Az árak többszörösre emelkedését, meg azt, hogy a biztosítási biznisz lényegében „magáévá tette” Magyarországot – a puszta le­ve­gőt, a mi levegőnket árulják, nekünk, méregdrágán és tengernyi pénz megy veszendőbe, jelentősen megnövelve a mindennapi élet egyébként is egyre elviselhetetlenebb terheit. A biztosítás Magyar­országon a létbizonytalanság, az improduktív ki­adások növeke­dé­sét hozta, s nem a biztonságot, amint hirdeti. Ami eddig történt, csak „olcsójáték” azonban a társadalombiztosítás készülő privati­zációjához képest. A még fennmaradt utolsó posztkommunista el­osztási rendszer „lebontása szükségszerű” mondják, ám a multi biztosítók bevonása az egészségbiztosítás állami finanszírozásába ismét, a már jól ismert „olcsójáték” újra-eljátszását jelenti, csak ezúttal sokkal nagyobb tétekben. A lényeg: a társadalombiztosítás állami kasszája fokozatosan vagy egyszerre, de mindenféleképpen a multik (biztosítók, bankok, stb.) tulajdonába megy át, a nép ala­nyi (állampolgári) jogon járó társadalom-biztosítása pedig lényegé­ben megszűnik – ezentúl a törzsi varázslónál tett minden preven­tív, illetve „jogfenntartó pofavizit” cca. 20 euróba fog kerülni, egy komolyabb műtéti beavatkozás pedig egy életmű munkájába. Akik már a fogsorukat is képtelenek évek óta megcsináltatni, mert nem futja rá a csekélyke jövedelmükből, ezentúl „joggal kárörvendhet­nek": ezrével lesznek olyanok, akik már az életmentő műtétjüket is ”mindörökre” elhalasztják…

De a forradalom még korai, ráér.

Elvégre is Antall óta „demokratikus jogállamban” élünk.

Nem tetszettünk, és még most sem tetszünk forradalmat csinálni, ami persze a szabadkőműves vezényszó nélkül – amúgy „spontán-ön­magától” – nem is megy. Ahhoz vezér és vezényszó is kell… Kés­lekedik az aktuális nagymester, a mastermind, akinek személyre­szabott feladata len­ne a koncepcióalkotás, a stratégia és a taktika kidolgozása, majd a vezényszó mesterien időzített „kikiáltása”, a for­radalmi össztűzre.

A legnagyobb aljasság, ahol kilóg a lóláb – ávósbakancs van ezen a lólábon! -: a társadalombiztosítási kártyák bevonása, és újak ki­bocsátása. Ennek az egyébként „ártatlannak” tűnő, adminiszt­ra­tív­nak intézkedésnek az a célja, hogy már eleve megfossza az em­berek egyharmadát-egynegyedét az egészségbiztosítási szolgálta­tá­­­sok igénybevételének puszta lehetőségétől is, azon a „jogcímen”, hogy a kártyájuk mögött nem áll rendszeres biztosítási befizetés. Az állami vállalatok dolgozóinál, akiknek a cége „fizetésképtelen­ségből eredően” nem fizet, már évek óta társadalombiztosítási já­ru­­­lé­kot, feltehetően egyelőre nem lesz probléma, mert az állam az egyik zsebéből a másikba teszi a nem létező pénzt – „pénz az ab­lak­ba!” -, és rendezettnek tekinti a be nem fizetett összegeket. De azok a magánszemélyek és egyéni (kényszer)vállalkozók, akik jö­ve­­delem hiá­nyában – munkanél­küliség, megrendelés­-hiány, mul­ti­na­cionális konkurencia, stb. – nem képe­sek fizetni a képtelenül magas, nép-és emberellenes adójellegű járulékokat, mos­tantól ko­moly bajban lesznek, mert el­veszik, bevonják a tébékártyájukat, s mivel nem kap(hat)nak újat, a munkájuk és megélhetésük mellett így az egészségük megőrzésének u­tolsó lehetősége is odavész. Ne feledjük: a nemzetközi hát­tér­hatalom elképzelései – vö.: a Ró­­mai Klub ’70-es évek végi ajánlásaival - szerint Ma­gyarország terü­le­tén mindössze 6-8 mil­li­ós népesség a kí­vá­natos nagyság!

Most jönnek az Illuminátusok, s „az ideát” meg is valósítják.

De a forradalom szükségtelen, még ráér, merthát hol is van, ki is az a „láthatatlan” ellenség?!

Ha valaki a szokásosnál kissé mélyebben elgondolkozik, és veszi a fáradságot, hogy áttekintse az elmúlt 16 év – a rendszerváltásnak nevezett népbutítás - kormányzati politikáját, látni fogja, hogy ab­­ban ugyan nem lehet felfedezni semmilyen pozitív stratégiai irány­vonalat, de egy határozott trend mégis megfigyelhető. Megfosztani a magyar népet mindenétől, ami veleszületett jogaként az övé.

Ez zajlik – folyamatos gyorsítással, mert valakiknek ez egyre sür­gő­sebb! – minimum 1982 óta, nyilvánvaló sikerrel.

Tetszettek volna forradalmat csinálni!

Társadalmi tulajdon

Antall József „rendszerváltó” kormánya mindenekelőtt jóvá­hagy­­ta a nómen­klatúra-burzsoázia (a „szövetséges” reform-kom­mu­­nista po­­litikai és pénzügyi elit) „spontán privatizációnak” el­­keresztelt sza­­bad rablá­sát. Ezután – még mielőtt a magyar nép követelhette volna jogos jussát, mely­nek folyamatos, erőltetett bővítéséért (vö.: 25-30 %-os felhalmozási ráta, nagyberuházások külföldi kölcsö­nökből, stb.) évtizedeken át, gyakorlatilag éhbérért dolgozott – pá­nikszerűen „államosította” a nemzeti vagyont (társadalmi tulajdon = „TT”) s el­rendelte az államosított működő tőke (vállalatok) kam­pányszerű, intézményes privatizációját, azzal a hamis prekon­cep­cióval, hogy „legyen miből visszafizetni” a bukott szo­ci­a­lista rend­szer illegitim módon felvett külső hiteleit. Ma már tudjuk, ez az el­képzelés téves (vagy hazug) volt – a nemzeti vagyon eltűnt, döntő hányada mul­ti­nacionális óriásvállalatok tulajdona lett, az adósság pedig mára meg­hétszereződött -; a „kampányszerű privatizáció” vi­szont végelát­ha­tatlan fo­­lyamattá aljasult, mely egyrészt a privati­zá­ciós kiadásokon (ÁPV Rt., tanácsadói díjak, stb.) keresztül meg­te­rem­tette a költségvetési rabló privatizáció alapjait is, másrészt nyilván­valóvá vált, hogy ez a „kampány” mindaddig tart, amíg a tel­jes ma­gyar közvagyon el nem fogy, illetve mindenestül külföldi kézbe nem kerül. Az állami portfoliókezelő szervezetek tulaj­do­ná­ban ma már alig van jövedelmező vagyonelem.

Nemzeti ipar

A féktelen, lavinaszerű, átgondolatlan (megvalósítható koncepció nélküli), és ki­zárólag a korrupciós jutalék-éhség vezérelte állami-intézményes privatizáció első baljós következményeként elveszett az egész magyar nemzeti ipar; az élelmiszerfeldolgozó-ipart hama­rosan követ­te a gépipar, az energiaipar – alig maradtak olyan kis-és kö­zepes üzemnagy­ságú vállalkozások, me­­lyek képesek felvenni a versenyt a multik hatékonyságával és tőkeerejével, és még nem süllyedtek a puszta bérmunkás bedolgozó reménytelenül alacsony profit-szintjére.

Nemzeti kis-és nagykereskedelem

A kis-és nagy-, a bel-és külkereskedelem a termékek értékének, a profit realizálásának fő szolgáltató szakterülete. Akié a kereskede­lem, azé a legtöbb haszon, hiszen a nyereség (a termelőé is) döntő hánya­dában a kereskedelemben realizálódik. Tudták ezt a magyar állami va­­gyont kisajátító, elprivatizáló külföldi befektetők is, akik első­sor­ban a sa­ját nemzeti termékeik (élelmiszerek és iparcikkek) szá­mára keres­tek és találtak (szereztek) pót­lólagos piacot Magyar­or­szágon. Nem az elavult magyar kapacitásokra „vadásztak” hát - e­zekből feleslegük volt a saját hazájukban is -, hanem a magyar nem­zeti piacot jöttek megvásárolni, potom áron. A termelő válla­la-ta­ink felvásárlásával három legyet is ü­töt­tek egy csapásra:

(1) Meg­vették a magyar ipart, amit azu­tán vagy beinteg­rál­tak multinacionális társaságuk nemzet­kö­zi hálózatába (net­work), vagy – mint felesleges kapacitást - egyszerűen fel­szá­molták.

(2) Övék lett a kereskedelem min­den viszonylata, ami a tel­jes termelői és értékesítési profit lefölözését jelentette.

(3) A piac teljes körű ellenőrzése és bir­toklása következtében már minden akadály elhárult, amelyet koráb­ban a nem­zeti piac puszta létezése jelentett; teljes ke­resztmetsze­té­ben meg­kez­dődhetett a piac és a kereskedelem nemzetközi monopol-kapitalista át­szervezé­se, amely - bevásárló központok, felvá­sárlás és be­dolgoztatás rendszere, stb. révén - már eleve ki­zár­ta, hogy az önálló nemzeti ipar, a mező­gazdaság s a ke­reskedelem a jö­vőben bármikor is újjá születhessen, vagy új­raszerveződhes­sen.

Ma­­gyar­ország tehát véglegesen és visszafordíthatatlanul, mint be­dol­go­zó bérmunkás gyarmat tagozódott be a világ és az Európai Ú­nió nem­zeteinek nagy közösségébe, amit egyébként „szaknyel­ven”, cinikus-nagyvonalúan csak integráci­ó­nak, világpi­ac­nak és/vagy globalizációnak hívnak.

Mezőgazdaság

A multinacionális privatizátorok célja természetesen a mezőgazda­ság tekintetében is ugyanaz volt, mint a nemzeti ipar és a nemzeti kereskedelem megszerzése terén: kitágult lehetőségeket szerez­­ni, és azokat örökre bebiztosítani a saját termékek értékesí­té­sé­re, s minden jövőbeli profit bekebelezésével elsorvasztani a potenciális nemzeti erőforrásokat, és ezzel felszámolni az újraéledés minden perspektivikus lehetőségét. A legfontosabb távlati cél azon­ban a termőföld tulajdonjogának végleges megszer­zése volt. Vagyis a parasztok, a kisgazdák elkergetése földjeikről; - ezúttal már nem olyan erőszakos eszközökkel, mint az ipari forra­da­lom idején, Angliában, hanem „tisztán gazdasági, piaci” érték­í­té­lettel bizonyítva be, hogy a családi gazdaságaink életképtelenek, nem ver­senyképesek az EU-tagországok optimális üzemnagysá­ga­ival szemben. Ha többé már nem lesz magyar nemzeti parasztság – sem ős-vagy családi kisáru­ter­melés, sem kiskereskedelem -, és mindenki a shopping cen­te­rek­ben, a plazákban vásárolja a klóno­zott-génkezelt holland sárga­ré­pát is; akkor a személyes fogyasztá­sa kiszolgáltatottjává tett néppel már bármit megtehet „a terroriz­musellenes világ-demokratúra”, mivel a magyar személyes és jog­ál­la­mi függetlenség többé már nem állítható helyre. Ma­gyarország földje -– amint az úniós belépési tárgyalások során, a mezőgaz­da­sági fejezet lezárása kapcsán, még 2002-ben ezt alá­ír­ta az éppen regnáló magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is – pedig a min­den­fajta jogharmonizációs trükkök, egyoldalú diktátumok révén egy­szer csak „a mobil nemzetközi működő tőke” szerves, integrált ré­szévé vált.

Munkahelyek

A rendszerváltás következményeként Magyarország szinte azonnal kilépett a KGST-ből, valamint a Varsói Szerződésből. Így a rubel el­szá­molású külkereskedelmi piacunk hónapok alatt összeomlott, s mindezek együttes következményeként Magyarországon mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, anélkül, hogy új munka­he­lyek létesültek volna, hiszen a kollektív tulajdonú nemzeti mű­ködő tőke kampányszerű állami privatizálása még nem involvált ún. „zöld­mezős beruházásokat”; a magyar nemzeti vállalatok ki­vá­sár­lása mindenekelőtt a nemzeti piac megszerzésére irányult, ami a munkavállalók tömeges elbocsátásával is párosult, igen gyakran el­­lentétesen a privatizációs szerződés konkrét előírásaival. Az el­múlt 16 év alatt még további sok tíz-és százezer munkahely szűnt meg, mert az állam nem gondoskodott új munkahelyek lé­tesí­tésé­ről sem közvetlen, sem közvetett form­á­ban. Maga nem hozott létre új munkahelyeket; a kisvállalkozásokat pedig nemcsak, hogy nem támogatta, de az adóterhek állandó növelésével, a vállalkozási-és hi­­tel­feltételek folyamatos ellehetetle­ní­té­sé­vel gya­kor­­lati­lag minden potenciális fejlesztési forrást elvont tő­lük. Másrészt a privatizáció súlyos munkahely-megszüntető következményei csak néhány év­vel a konk­rét tranz­akciók lezajlása, nyélbeütése u­tán jelentkeztek teljes szélességükben. Mivel a szakmai és tisztán pénzügyi befek­te­­tők egyaránt csak azért jöttek Magyarországra, hogy a meg­szű­nő/felvásárolt álla­mi vállalatok piacait a multinacionális network számára maradéktalanul megszerez­zék: egy-két évnyi, a beígért fej­lesztések nél­küli látszatműködést követően felszámolták előbb a leányvállala­tokat, a gyáregységeket, majd az egész vállalatot, az ingatlanokat elad­ták, majd a magyar piacot elárasztották tízszeres áron „kínált” olasz, német, francia, holland, amerikai, stb. termé­keikkel, s a ki­szolgáltatott, meg­vett piac „eszi, nem eszi, nem kap mást”, kény­te­len volt ezentúl ezeket megvásárolni, az eredetileg sok­kal olcsóbb s gyakran minőségükben is versenyképes, de meg­szüntetett magyar termékek helyett.

Az elmúlt 16 évben mindez­ekkel pár­huzamosan lé­nye­gében meg­szűntek a hagyo­má­nyos mun­ka­­vállalói jogok, a jog­orvoslati lehe­tőségek is formálissá si­lá­nyod­tak - a szakszervezeti érdekvédelem „felmondta a szolgálatot”, és a Munka Törvénykönyve is inkább viselhetné már „A tőke tör­vény­könyve" címet, olyannyira csak a mun­káltatók érdekeit képvise­li. Ilyenformán annak, aki nem akar ráfanyalodni a tőkének, a tő­kés­nek minden tekin­tetben kiszol­gál­tatott bérmunkásrabszolga kilá­tás­talan életmódjára, annak egyet­len lehetősége (maradhatna) az ön­álló vál­lalkozás függetlensége, a polgári egzisztencia megszervezése, felépítése.

Nézzük, valóban reális lehetőség-e ez?

Szabad vállalkozás, megélhetés

Az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt két évszázadban többek között – sőt, ­elsősorban – azzal lett naggyá, hogy a Kongresszus mindjárt a kezdet kezdetén olyan kisvállalkozói törvényt alkotott, amely deklarálta és garantálta, hogy az USA, a szövetségi demok­rá­cia alapvető­en a vállalkozás szabadságára épül. Ezért az állam minden lehetséges eszközével – jogilag és pénzügyileg is – támo­gatta az új vállalkozások gründolását, feltőkésítését, fejlesztését; az pedig kifejezetten törvénybeütköző cselekedet, törvénysértés és bűntény lett volna, ha valaki, netán egy „eszement honatya” olyan törvényre tesz javaslatot, amely „az aranytojást tojó tyúkok levá­gá­sára”, a még alig magalakult új vállalkozások megfojtására irá­nyul. Az ilyen szenátor, egy ilyen törvényjavaslat épp az új állam, az izmosodó USA létalapjait ásta volna alá. De nem így történt ez a rendszerváltó, újrakapitalizálódó Magyarországon! A reform­kom­mu­nis­­ta nómenklatúra-elitet mi sem jellemezte inkább, már ko-ráb­­­ban is, mint a kreativitás teljes hiánya, a könyvelői vénájú piti­ánerség és ennek megfelelően a bigott vállal­kozásellenesség. Meg­jegyzés: a más vagyonának, jövedelmének, eg­zisztenciájának, ala­nyi/elemi emberi jogainak, ötleteinek és tudásának, tudományá­nak, szakmai eredményeinek, talál­mányának, élet­mű­vének, stb. kisajátítására irányuló mohó kommunista hajlam, és az intéz­mé­nyesen (államilag, illetve a hanyatló pártállam maradék erejének, szervezeteinek, kapcsolatrendszereinek illegális felhasználásával) megszervezett - értsd: bűnszövetségben elkö­vetett – spontán priva­tizáció, majd az orvul szerzett vagyon felélése nem egyenlő a vál­lal­kozással. A közös lopásra irányuló „vállalkozás” egyfajta állami maffiát tételez. Az új magyar állam törvényeit a nómenklatúra csi­nóvnyikjai hoz­ták, azok, akikbe évtizedes pénzügyminisztériumi gyakorlatként ­i­degződött be a rákosista padlássöprés ideológiája, mely alaptermészete sze­rint egyre növekvő bátorsággal kopasz­tot­ta, kopasztja meg ma is, bor­nírt, ember-és életellenes törvényeivel valamennyi önálló egzisztenciára törekvő kisvállal­ko­zót. Ma már nem érdemes semmire vállalkozni. A munka ered­ményét, az árbe­vételt, a jövedelmeket - sőt, már a fiktív vetítési jövedelemalapként bevezetett dupla minimálbért, házipénztári pénzállományt, „el­­várt” mi­nimum-jövedelmet, stb. is - olyan mértékű adók, illeté­kek és já­ru­lékok, irreális bankköltségek és kamatok terhelik, melyek kiter­mel­he­tet­­le­nek és megfizethetetlenek (lásd pl.: Gyurcsány legújabb megszorító csomagjait, melyek legalábbis atavisztikus, mélytuda­ti gyökereiket s várható politikai-társadalmi hatásaikat, következ­mé­­nyeiket tekintve egyfajta kun­bélás/­á­vós szellemet idéz­nek). A nyil­vánva­ló céljuk, hogy az összes kelet­kező, elsődlegesen magyar jö­ve­del­met a bankok és az állami költség­vetés feneketlen (lyukas) zse­beibe te­reljék be, és ezáltal felszámolják a vállalkozásokat, ami legalábbis gátlástalan multinacionalizmus, mely Magyarországot, a magyar fogyasztói és beruházási piacot kizárólag a multik szabad va­dászterületeként értelmezi. Minden egyéni vállalkozónak szem­be kell néznie azzal, hogy még ha nincs is re­a­li­zált jövedelme, akkor is évről évre növekvő, lassan már mintegy fél­mil­lió fo­rin­tos összeget kell évente befizetnie, a legkülönbözőbb koholt jogcímeken az államnak, amely pedig az adó-és járulékbe­vételeket maradéktalanul, sőt, növekvő hiánnyal (+ a felvett hitelek és azok ka­­matai!) szó szerint elherdálja (vö. pl.: utántöltős Gripenek, Siemens-Combino villamosok vá­sár­­lása). A magyar kisvállalkozá­sok 80 %-a a tönk szélén vegetál, ezrével szűnnek meg, miközben az állam, amely elvileg csak az ál­lampolgáraiért van, illetve kelle­ne, hogy legyen, gyakorlatilag vi­szont belőlük él – dőzsölve paza­rol.

Termőföld

Mint említettem, hazánk termőföldje a mobil nemzetközi működő tőke szerves részévé vált – még 2 év a moratórium -; tehát a föld, hol ősapáink és ősanyáink sírjai domborulnak, már csupán név­­leg a miénk, és közel a pillanat, amikor a fél kegyelmű, de teljesen liberális parlament meghozza végső döntését, mi­szerint a „Magyarország” elnevezés már idejét múlta, hiszen ebben az országban immár főként nemcsak magyarok élnek, hanem mindenféle multikultúrális-kozmopolita népek, ami a demok­rati­kus köztársaság lényege: a terrorellenes koalíció.

Nemzeti hadsereg, önvédelem

A magyar nemzet kormánya az elmúlt években tökéletesen feladta saját önvédelme önszervezésének minden lehetőségét. A NATO-ba történt belépésünk Magyarország önvédelmi lehetőségein semmit nem javított – csupán előkészítette beléptetésünket a terrorellenes koalícióba, ami ugyanaz, mint a NATO: a „nemzetköziesített” USA­világhatalom világcsendőr katonai erőszakszervezete. Megszűnt a sor­kötelezettség, kislétszámú professzionális hadsereg alakult, de az állami költségvetésünkben mégis nőtt a hadikiadások aránya – bár ennek mértékével a NATO messze nem elégedett! -, mert a be­lépés szükségszerűen kikényszerítette NATO-kompatibilis hadifel­szerelések beszerzését. Az utántöltős Gripenek kötelező beszerzése újabb nyolcszáz-milliárd forinttal terhelte meg az amúgy is végle­te­­­­kig eladósodott magyar költségvetést, mindemellett önvédelmi ké­pességünk ettől egy jottányit sem javult. Egy feltételezett (fiktív) újkori Jellasich bán egy éjszaka leple alatt úgyszólván minden el­lenállás nélkül elfoglalhatná a fél Magyarországot - adja Isten, ne­hogy meg is ­történjék.

Nemzeti függetlenség (EU)

Magyarország szuverenitása az EU-ba történt belépésünkkel – ta­lán mindörökre – elveszett. A hangsúly most nem az „elveszett” i­gére teendő – hiszen a független magyar állam utoljára talán Hu­nya­di Mátyás alatt létezett -, hanem a „mindörökre” időhatáro­zó­ra. Most az a remény, amely utoljára hal meg, az veszett el végleg, s halt meg. A magyar állam önmagát és népfelségét önként felad­va belépett egy olyan „világ korruptja” – szabadkőműves – szövet­sé­gi rendszerbe, melynek nem is titkolt jövőképe egy, az Amerikai Egye­sült Álla­mo­kéhoz hasonló föderáció (ámbár végkifejletében el­kép­zelhe­tő egy monarchisztikus változat is) létrehozása, hogy a vi­lághatalmat megint csak kísérletileg és látszólag kétpólusossá te­gyék, egy évszázados okkult mesterterv alapján. Olyan, köz­pon­tilag (Brüsszelből) kormányzott hatalmi monstrumba léptünk be, amely a tényleges belső viszonyait tekintve leginkább a szét­­esett Szov­jetúnióra, meg a „béketábor”-ra emlékeztet, ámde annak va­lós emberbaráti – vö. pl.: „Leg­főbb érték az ember!” -, szociális és egész­ségügyi vívmányai nél­kül. Ez a szövetségi rendszer úgyszin­tén az erő­források és a hatalom (a közigazgatás) központosított új­ra­le­osztá­sán alapul – vö.: a hadikommunizmus korai, primitív for­májával, a „tervutasításos gazdaságirányítási rend­szer”-rel -; de hiába hirdeti fennen az ún. „szubszidiaritás” elvét, abból semmit nem valósít meg, még annyit sem, mint a le­vitézlett kommunista rendszer. A nemzeti függetlenség legerősebb pillérei – úgy, mint a pénzügyek, a költségvetési- és az adópolitika, a gaz­daság jo­gi és piaci feltételei, a területi önigazgatás, a kül­ügyek, a honvédelem, a szociális támogatások s az egész­ségügy rend­szere, de még az oktatás és a kultúra is – mind a nagy szö­vetségi rendszer, az Európai Únió általános sémáinak, el­várá­sa­i­nak rendeltettek alá, így a magyar állam kompetenciája a zéró felé közelít. Kis túlzással állíthatjuk, hogy az „egyéni prob­lé­mák” meg­ol­dásában az állam csupán annyit tehet, hogy a hozzá benyújtott bár­milyen tárgyú magyar panaszos-levelet haladék­ta­la­nul továb­bítja Brüsszel­be vagy Hágába, ahonnan úgysem fognak megoldani semmit. Arra, hogy a magyar kormány valódi hatásköre mi­lyen mérhe­tet­lenül kicsire zsugorodott össze, mi sem jellemzőbb, mint hogy külügymi­niszter lehetett egy olyan kvalitású női hölgy – csak azért, mert -, akinek az édesapja Magyarország minden idők leg­népszerűbb műfordítója (vö.: „A gyűrűk ura”) volt. Az igazság az, hogy a legfonto­sabb állami döntési hatáskörök „szükség­sze­rűen” Brüsszel­be tevődtek át, ami „természetes velejárója” az e­u­rópai ha­talom koncentrációjának és centralizációjának, ami az EU lényege. Így hát nem is a „takarékosság” önként, józan meg­fon­­to­lásból felvállalt szükség­szerűsége kényszeríti ki a magyar ál­lam mé­retének, apparátusá­nak, közigazgatási kompetenciájának és tiszt­viselői létszámának, valamint költségvetésének drasztikus – az „államprojekt” stratégiai tervezője a pénz­ügyminiszterként egy­szer már megbu­kott (Drasztikus) Draskovics Tibor – leépítését, hanem a globálisan integrált szabadkőműves (illuminátus) alap­­ve­­té­sű EU-háttérerők ama nem publikus terve, miszerint a nem­zetálla­mo­kat fokozatosan mindenestül el kell sorvasztani, hogy a közös ka­rám­­ba sikeresen betagolt népek soha többé ne legye­­nek ké­­pe­sek a függetlenségre, vagyis országuk szuverén irányítá­sára. Hogyha csak tisz­tán gazdaságossági-hatékonysági megfontolások vezet­nék a magyar állam mostani reformját, akkor „a Haza Böl­csei” mun­kájuk vég­eredményében javaslatot tehetnének felelős or­szággyűlés, politikai pártok és nemzeti kormány helyett egy csak né­hány tucat főt számláló adminisztratív ügynökség felállítására, amely csak közvetítené, szignálná az ügyiratforgalmat Brüsszel és Budapest között, oda-vissza.

Néhány év múlva megérjük, még ezt is…

Az emberi jogok a kasztrendszerben

Nos, nézzük csak, hogyan is változott Magyarországon a rendszer­vál­tás óta a legalapvetőbb emberi jog: a munkához, az értelmes élet­hez, az önálló – képességekhez mért – karrier felépítésé­hez, a családalapításhoz, az önálló egzisztencia meg­­te­rem­téséhez való jog, más szóval: AZ EMBERI ÉLETHEZ való jog esélye. Különös tekintettel arra, hogy e jogokat az alap­vető nem­zet­közi emberjogi egyez­mé­nyek (pl.: ENSZ alapokmánya, genfi e­gyezmény, stb.) is garantálják, sőt, még az úgynevezett kommu­nista dik­ta­túra több évtizedes gyakorlata is megvalósította az általános és teljes fog­lalkoztatást, mi több, a szinte töké­le­tes össz­társadalmi lét­­biz­­ton­ságot, híven hivatalosan dek­la­­rált esz­mé­jéhez-eszményéhez, mely szerint: A LEG­FŐBB ÉR­TÉK AZ EM­BER. Azt remélhetnénk, s joggal gondolhatnánk, gon­dolhattuk, hogy a liberális demokrácia – ha már meghódította az egész glóbuszt (vö.: Francis Fukuyama) – legalább annyira ma­gá­évá teszi/tette az alapvető emberi értékeket, jogokat, mint az ál­ta­la sokat kárhoztatott átkos rendszer, a kommunizmus.

Várakozásaink hamis illúzióknak bizonyultak.

A liberális állam csak azok „szabadságát” valósítja meg, s bizto­sít­ja – akár a fősodrás vezérállamaiban, akár a periféria gyar­matain –, akik ösztönösen vagy tudatosan, engedelmesen magukévá tet­ték a birodalmi gondolatot és cselekvést, vagyis egész személyük­kel örökre elköte­lezetten a Világállam hívei. Így a kis magyar pro­vin­ciában is meg­valósult a világállami kasztrendszer modellje, a­mely egy végérvényesen kettészakadt társadalom képét mutatja: a csekély létszámú uralkodó elitből + a kamatrabszolgák széles tö­me­geiből tevődik össze. Aki tettlegesen elárulta a nemzeti gondo­la­tot – vagyis a hazáját -, az busás jutalékot húz a nemzeti vagyon kiárusításából, és/vagy tevékeny, köztiszteletnek örvendő állami tiszt­­viselőként vesz részt – jó magas jövedelemért - a nemzetállam fel­számolásában. Ezek alkotják azt az álnemzeti elitet, amely ezer szálon és személyi kapcsolatokon (tanulmányút, aspirantúra, ösz­töndíj, továbbképzés, előadások, publikáció, stb.) keresztül köz­vet­lenül is kapcsolódik a világállami elithez, és akiket a birodalom legbensőbb köreiben is úgy kezelnek, mintha oda is tartoznának. Ezek az emberek valójában magasan képzett janicsárok, akiket a globális világállam magas költséggel saját nemzetállamuk elárulá­sára és felbomlasztására képezett ki, s küldött haza, mint a világ­állam ügynökeit. Ők adják az állami tisztviselők, a politikai (párt) vezetők, a politikusok, a tanácsadók, a brókerek, a bankárok tel­jes személyi állományát – s munkájukban maradéktalanul a világ­állam szervezésének érdekeit érvényesítik. Valódi nemzeti politikai osztály és nemzeti burzsoázia léte a lassú-gyors halódásra ítélt, de átmenetileg még létező nemzetállamokban nem kívánatos, ezért a trend mindenképpen ezek elsorvadását, tönkretételét, felszámolá­sát mutatja. A nemzeti vállalatokat csődbe viszik, s eleve olyan ál­lami (adó-és egyéb) jogszabályokat vezetnek be, amelyek lehetet­lenné teszik nemzeti középréteg (nagypolgárság) kialakulását vagy huzamosabb időn át történő egzisztálását, fennmaradását. Időről időre fel-feltűnnek nemzetinek álcázott politikusok, akikről azután kiderül, hogy ilyen vagy olyan szabadkőműves páholy, lovagrend tagjai – minden esetben olyanoké, melyeknek központi „műhelyei” külországban működnek, ezért periodikusan kötelező is felkeresni ő­­ket – beszámolni a végzett „munkáról”, átvenni az újabb felada­to­­kat, s az esedékes kitüntetést (pl. francia lovagkeresztet, becsü­letrendet, stb.).

A kettéhasadt társadalom legszélesebb tömegei azok a nincstelen milliók, akik számottevő vagyonnal nem rendelkeznek – akik sem portfolió, sem jutalék formájában nem lopták ki a részüket a pri­va­tizációnak nevezett nemzetáruló szabadrablásból. Nekik semmi esélyük az elithez való valamikori csatlakozásra; szó szerint csak a munkaerejükkel rendelkeznek, amelyet bérbe adnak valamelyik multinak, aki azután kénye-kedvére ki is használja munkavégző képességeiket, míg el nem használódnak, mint egy felmosó rongy. A nincstelenek a világállam kamatrabszolgái. A kamatrabszolga­ság lényege, hogy nem az ember a legfőbb érték, hanem a TŐ-KE, A KAMAT, A PÉNZ ÉS A PROFIT. A világállamot konstruktív szellemi értelemben a pénzügyi­-politikai elittel szervesen összefo­nó­dott, a tény­­leges ve­zetők háttértanácsadóiként mű­kö­dő szak­rá­lis elit, a szabadkőművesség névtelen „bölcsei”, afféle Vének Ta­ná­csa irányítja. Az általuk praktikus szempontok szerint kidolgozott és bevezetett „játékszabályok” értelmében csak kétfajta ember lé­te­zik: azok, akik hajlandók és képesek is megfizetni a világ­állam fej­lesztéséhez és fenntartásához „szükséges és kö­te­lező” sarcot – amit adónak, járuléknak, kamatnak, ille­ték­nek, vám­nak, stb. ne­veznek, és valójában a lokális hábo­rúk, gyarmato­sí­tás, hódítások, tehát a világállam erőszakos ter­jesz­kedésének finan­szí­rozására for­dítanak -, no meg mind­­a-zok, akik nem. Aki hajlandó és képes is megfizetni az elképesz­tően pofátlan mértékű „hadisarcot” – vö.: „terrorizmusellenes koa­líció" -, annak az egzisztenciája bizonyos alapszinten ideig-óráig biztonságban van, de aki akár betegségénél, számkivetett helyze­ténél, netán másként gondolkodó mivoltából eredően nem képes, vagy nem hajlandó erre, az menthetetlenül elveszett: halál fia. Ki­közösítik, a „társadalom", mint selejtet, (szám-)kiveti magából, és valamilyen gyógyíthatatlan betegség vagy baleset áldozata lesz, de az is lehetséges, hogy hosszú, magányos haldoklásra ítéli az a sa­játos automatizmus, amit kontraszelekciónak nevezünk, és töké­le­­te­sebben működik, mint bármelyik ávós személyzeti apparátus.

Az egzisztencia-teremtés esélytelensége

Mint az előzőekben említettem, az Amerikai Egyesült Államok az úttörő (pioneer) telepesek és a szabad vállalkozás (törvénye és gya-korlata) révén lett „nagy”. Magyarország már soha többé nem lesz – még egyszer – „nagy”. Egyszerűen azért nem, mert a mostani vi­szo­­nya­ink kö­zött nem teremnek olyanok, akik naggyá tehetnék. A viszonyokat szándékosan, tervszerűen alakították ilyenné. Mert a magyar értelmiségi és alkalmazotti réteg el van bolondítva (vö. pl.: kon­zum-idióták, panel-prolik és/vagy nemzetáruló janicsárok), a vál­­lal­ko­zókat, a vállalkozást ellehetetlenítették – a polgárosodá­sunk pedig elmaradt; a középréteg nem alakulhatott ki, illetve tör­ténelmünk során a mindig újabb gyarmatosítók több lépcsőben is lefejezték. Az önálló egzisztencia, családi vállalkozás létrehozása – megfelelő örökölt vagy lopott tőke hiányában - már csak azért sem lehetséges, mert Magyarországon a gazdasági s az üzleti élet min­­den viszonylata és szintje mélyen alárendelődött a multinacionális cé­gek világuralmának (vö.: a D. C. Korten „alapművében” leírtak­kal). Úgy is mondhatjuk, hogy Magyarországon - ahol mindig is, kí­sérletképpen elsőként próbálták ki a különböző világállami ún. „társadalmi technológiákat”, vagyis azon mód­szereket, amelyek­kel „pozitív” eredmények esetén az egész világot szándékoztak beren­dezni és kormányozni - a rendszerváltás hamis jogcímén és égisze, sőt leple alatt eleve, tehát originálisan olyan rendszereket, és min­den értelemben olyan kontraszelekciós me­chanizmusokat építettek fel és ki, melyek lehetetlenné teszik, hogy emberek tömegei számot­tevő, jelentős létszámban vegyék kezükbe a saját sorsuk, egzisz­ten­ciájuk alakítását, s esetleg bújjanak ki így a világál­lami "„extra-kamatos kamat” megfizetésének kötelezettsége alól. Magyarorszá­gon bármely vállalkozás alapításához eleve csak ingatlanjelzálog-fedezetre lehet hitelt kapni. A hitelek kamatai pedig olyan maga­sak, hogy – a leány-, kábítószer- és szervkereskedelem kivételével – nincsen olyan „tevékenység”, amelynek hasznából a hitel kama­tos kamataival együtt törleszthető lenne. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a még magyar tulajdonú ingatlanokat a külföldi magán­sze­mélyek tömegesen vásárolják fel, vagyis kinek van már itt ingatla-na, amely vállalkozási célú jelzáloghitel fedezetéül szolgálhatna?) Az egyéni vállalkozó a gründoláshoz az égvilágon semmilyen álla­mi segítséget, kedvezményt, ingyenes juttatást, stb. nem kap – sőt, ellen­kezőleg: bármilyen külföldi tulajdonú vállalkozáshoz képest o­lyan mértékű adó-és járulékhátrányt szenved, amihez képest az idegen vállalkozások tőkeerő-fölénye és piaci monopolhelyzete – mint további hátrány - szinte eltörpül. A kezdő vállalkozó folya­ma­tos adó-és járu­lékfizetési kötelezettségei olyannyira magasak, ami eleve alsó árbevétel-limitet szab a vállalkozás számára: nem gazdaságos olyan egyéni vállalkozást szervezni, melynek az első, induló évi árbevétele nem éri el a 8-10 millió forintot, mert ekkora „üzemnagyság” alatt teljes képtelenség ki­fizet­ni a felmerülő rezsiköltségeket, bankköltségeket, banki és egyéb kamatokat, illetve az állami adó-és járulék-terheket. Ekkora vállalkozás elindításához pedig legalább 20-30, de inkább 50 millió forintnyi kezdő álló-és forgótőke szükséges, amit nincs honnan előteremteni. Tekintettel arra, hogy a multinacionális cé­gek „agytrösztjei” nem Magyarországon, hanem a birodalom szívé­ben vannak -– vezető beosztáshoz jutni itt szinte lehetetlen, per­fekt angol nyelvtudás nélkül pedig egészen az. A beosztott szelle­mi munka vállalásának esélyei is rendkívül rosszak, mert a mul­tik magyarországi lerakataiban, leányvállalatainál alkotó szellemi te­­vékenység szinte egyáltalán nem folyik. Ami mármost az állami vezetői állásokat illeti – a meglévő csekély lehetőségek kivétel nél­kül „politikaiak”: politikai (párt-) ajánlás, illetve effektív kapcsolat nélkül ilyen állást nem lehet kapni. Hogy felmérjük egy bármilyen komoly gyakorlattal rendelkező, vagy éppen pályakezdő értelmi­sé­gi esélyeit, nem kell mást tennünk, minthogy elemezzük az inter­netes és egyéb fórumok álláshirdetéseit. Kiderül, hogy a kínálat a következő kettőre-háromra korlátozódik:

- ún. „multilevel-system” (MLM) keretében folytatandó ter­mék-mened­zseri tevékenység, vagyis „önálló” értékesíté­si hálózat felépítése valamilyen multinacionális cég ter­mé­­keinek marketingjére-eladá­sá­ra;

- biztosítási–és/vagy bankhitel-ügynöki tevékenység va­la­mely multinacionális biztosítótársaság, pénzintézet ún. „termékeinek” értékesítésére, szintén MLM-keretben;

- végül: ugyanez az MLM-szisztéma, csak végtelenül leegy­sze­rűsítve – ún. „piramis-játék”, ami kizárólag és tisz­tán pénz megszerzésére irányul, „termék vagy szol­gál­tatás” közbeiktatása nélkül, netán valamilyen „fal”-, il­let­ve látszat-információ megosztását-terjesztését téve a rendszer látszólagos céljául, ami azt szol­gál­ja, hogy az áldozat bekapja a horgot, s fut­va a „befek­te­tett” pénze után, váljék maga is a piramis „pénzkereső” tagjává.

A jóléti állam, állami gondoskodás

Az Európai Únió alkotmányából nemcsak az egyesült Európa ke­resztény gyökereire apelláló hívő, de a jóléti állam megvalósí­tá­sá­ra, felépítésére és fenntartására utaló nemhívő szociáldemokrata hagyományokat, vívmá­nyo­kat is könnyedén kifelejtették – tehát pusztán eszmei megkö­ze­lí­tésben is könnyen bizonyítható, hogy az EU a mai formájában nem több, mint szimpla hatalmi tömb, ame­lyet a mindenfajta, va­lóban hu­mánus-lelki megközelítésektől és gyakorlati jóléti törek­vé­sektől is (Isten, ember, munka, egyéni bol­dog­ság, jóléti társada­lom, társadalmi béke, szeretet, kollektív bol­do­gulás, stb.) egyaránt mentes, azoktól teljességgel idegen, s csak a kontinens-, majd világhata­lom­ra törő gátlástalan és kíméletlen szabadkőműves mentalitás és erőkoncentráció hozott létre, nem pedig valami magasabb, emberbaráti megfontolás. E téren is fölé­nyes győzelmet aratott a luciferi illuminizmus, „megvilágosodás” – va­lójában szellemi elsötétülés -, amely mostmár az emberiség kor­látlan hatalmú, és szinte egyetlen hivatalos iránytűjévé vált. Ez a „sötétséglámpa” vezeti az immár legalábbis földi, földhözragadt sí­kon magára maradt emberiséget Amerika és Európa aljas fú­zi­ója, vagy még pusztítóbb végső összecsapása, konfliktusa és – közös „ter­rorizmus-ellenes” civilizációk világháborúja, vagy egymás elle­ni világhatalmi - há­bo­rúja felé. Az állam immár nem az egyén és a társadalom egyéni és kollektív, evilági és/vagy üdvözítő, síron tú­li jólété­nek, paradicsomának legfőbb szervezője, vagyis az erő­ket a szent, közös célra összpontosító segítője és katalizátora, ha­nem csupán a minél magasabb adóbevétel összetarhá­lója, az­zal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy a hamis világpénz és a valódi fegyverek erejével minél hamarabb elkészülhessen a rettenetes orwelli világkarám, amelybe majd beterelik a kon­zum-idióta juhnyájat, hogy Rothschild és Rockefeller ezentúl még olcsóbb technológiával juthasson a tömegek verejtékével megtermelt aranygyapjúhoz, amiből „földi öröklétükhöz” a mannát – az élet-elixírt – készítik. A nemzetállamok megszűn­nek, hiszen semmi szükség nincsen regionális karámokra, amikor gyorsított ütemben épül az egyetlen, az egységes központi. Szociá­lis gondoskodásra és egyéni szabadságjogokra (munka, egészség, jólét, stb.), a hitvallás és a vélemények szabadságára sincsen már szükség, hiszen a központi angolszász kondérban már főzik a gra­nulált rizskását, az agymosó/agymosott világmédia pedig terjeszti az új világvallást, ami a sámánhit, a buddhizmus, a messiásvárás, a szcientológia és a delírium tre­mens (marihuána) sajátos keveré­ke, de „ökologikus ökumenizmus” lehet-lesz a gyakorlatias-tudo­má­nyos meghatározása.

Emberi öregséget biztosító nyugdíj

A nyugdíj-rendszereket spekulánsok – ezeket magánbiztosítóknak hívják – felügyelete alá helyezik, amelyek elcsalják az emberektől azt a maradék kis pénzüket is, amit – szájuktól véve el a falatot - öregségük, magatehetetlensé­gük előfinanszírozására kuporgatnak keservesen össze. Így az öregség előfinanszírozásának összegei – a sok kicsi, sokra megy! – is becsorognak a terrorizmus-ellenes koa­líció központi házipénztárába – értsd: Wall Street -, ahol az év­szá­zadok alatt sikeresen összelopott családi hitbizo­mányt és kap­csolt von­­za­tait már semmiféle elavult-elévült nemzetállami adók, já­ru­lékok (vö.: „házipénztár-adó”) többé nem fenye­getik. A nyugdíjra – mint fenntartandó nemzetállami csökevényre - egyrészt a nemzet­ál­­la­­mok, másrészt a delikvensek (a nyugdíjkorúak) tervezett töme­ges-gyári meghalasztása (vö.: eutanázia-tervek) mi­att sincsen már szükség; maximum a koporsógyártás központi dotálása válhat in­dokolttá, mint átmeneti kivétel a monopolizált piac egyébként ön­szabályzó és mindenható mechanizmusai alól.

Nemzeti oktatás, kultúra, nemzeti reprodukció

Mint mondottam: a világállam-tervek értelmében a nemzetállam napjai megszámláltattak. Természetesen – mivel elsőnek mindent az évtizedek óta kísérleti műhelyként kezelt-működtetett periférián, mindenekelőtt Magyarországon próbálnak ki – elsőnek a birodalom gyarmatainak nemzetállamai szűnnek meg; a felbomlasztásuk va­lójában már évtizedek óta folyik. Valószínűsíthető, hogy az Únió-hoz csatolásu(n)k éppen a szükséges időpontban valósult meg - a­mikor már nem lehetett tovább halogatni -, nehogy az államunk költségvetési, közigazgatási és szociális összedőlése olyan kezelhe­tetlen társadalmi káoszt idézzen elő, amit az Únión belül a belga és olasz vízágyúk problémamentesen megoldanak majd.

Nyilvánvaló, hogy a leírt globális folyamatok végeredményben tel­jesen szükségtelenné teszik, hogy egy haldokló, pusztulásra ítélt „kvá­zi nemzetállam” végső halódása pillanataiban még olyan stra­­tégiai teendőket lásson el, s komoly összegeket költsön fenntartá­sukra, mint a nemzeti oktatás, a nemzeti kultúra vagy a nemzet tényleges és szakrális reprodukciója. Ezek az alapvető funkciók a valódi nemzetállam esetében életfontosságúak, egyben kötelezőek, vagyis nélkülözhetetlenek – de vajon mit is oktassanak pl. történe­lem­ből, szo­ciológiából s az egyéb társadalomtudományi tárgyakból egy olyan Ma­gyarországon, amely maholnap csak egy régió, par­cel­la vagy falanszter lesz Európa ma még history-fictionba illő, ámde holnap már rideg valósággá váló, a globális vakolók által új­ra­rajzolt térképén? S mit nevezzünk kultúrának, ugyanitt? Lökött vagy lelki perverz, netán toprongy liberálisok vagy neokonok ferde hablatyolásait, egymás rituális körbenyaldosását, szakrális onáni­áját egy nemzeti kultúrának titulált szabadkőműves szimbolikus-dupla totemoszlop, va­lójában pogány multikulti bálvány, vagyis ö­ku­­menikus aranyborjú kö­­­rül? A hamis dollár és a hamis euró is­­te­ni áldás, valódi fedezet nélküli spekulatív GDP-növekedését? A lopott pénzen meghízott sunyi mecénások önimádtató fűzfapoéta ópuszait? Zene, ritmus és rímek helyett a Sátán trendi hahotáját? Vagy az égi szárnyalás helyett a pokolba konyuló forradalmi ün­ne­p hazaárult kénkőbűzös orgiáját, melyet egymás karjaiba omol­va együtt ülnek meg az áldozatok és a sortűz vezénylői? Hogy a főnixként feltámadó ávó ixedik szabadrablását is megint a nép­pel fizet­tetik meg? Hogy a szabadkőműves maastrichti krité­riu­mok moszkovita át­­hágásáért is újra csak a nép fizet, és most sem az ördög meg az öreganyósa? Hogy tősgyökeres magyar beszéd és kultúra he­lyett a televíziókban is már fiatalon banyák sely­peg­nek vagy vihorásznak, affektán sápítozva, hogy kirázza a hideg, a­ki meghallgatja? Hogy a nemzet reprodukciója helyett spontán ki­­ha­lasztanak bennünket, mert másnak kell ez az ország?!

Álmodjál tovább, szegény Magyarország, ebben az országban nin­csen számodra hely! Volt, hogy példát mutattál másoknak – bár e példát soha, senki nem fogadta meg, s téged is újra csak a földre tepertek -, de többé nem fogsz példát mutatni senkinek, mert nem születnek hősök már, hogy helyrezökkentsék, ami félresiklott.

A forradalom már nem ér rá, igazából már most is késő.

Meghalt, s legott eltemették…

Vác, 2006. szeptember 12.

Czike László

Most szólj hozzá!                    Válaszok itt


Rudi Tanya

StarBus 2000



Mag-art



Mátyás Vendégház



HUN TV

Attila Hotel

Kézi Malom az otthonában



Hargita Panzió



FELIRATKOZÁS
Világ Királnyője Kápolna
HUN TV
Nomád Étel

Locations of visitors to this page
Csillagászat - Asztrozófia A titkok kertje / Magyarok csillaga 3.
Mesék Mátyás királyról - Egyszer volt Budán kutyavásár
Magyar himnusz 3. - Pataki Attila
Legfrissebb írások:
"Elpusztítani - mindent!" Magyar genocídium 1848/49-ben
Gróf Battyány Lajos mellszobránál emlékeztünk és koszorúztunk ma
Emlékeztető az aradi Golgotára
2017-09-12 Nyílt levél a gyűlölködő románoknak
Meghívó: Országos Kisgazda Egységesítő Küldöttgyűlésre
Egy korábbi iszlám invázióról Példa a magyar történelemből
BG/Geri: Hogyan kell ellökni a kinyújtott kezet....
Tovább >>
Új hozzászólások:
Tovább >>
Társoldalak:
Égi Patróna
Magyarok Világszövetsége
Statisztika:

 
© Nemzeti Hírháló 2003-2014