Kötelező-e gyökértelenül élnünk?

Valami elveszett az életünkből. Valami, aminek a hiányát érezzük ugyan, de felismerni, pontosan megfogalmazni mi is az, vagy legalább körbeírni a lényegét: képtelenek vagyunk. Csak a hiányérzet dübörög bennünk szinte elviselhetetlenül. Sokan ezt az anyagiak hiányaként, a megrendíthetetlen biztonságérzet elvesztéseként, mások a személyes boldogságuk vagy a családi környezetben tapasztalható szeretet hiányaként élik meg. Persze vannak olyanok is, akiknél a napi sikerek valamilyen megjelenési formája elnyomja ezt a hiányérzetet, s olyan önbizalommal vértezi őket fel, hogy nem is keresik a valóban teljes élet lehetőségét. A hétköznapi darálóban valóban kevés a lehetőségünk az eszmélésre, de vasárnaponként nálam mindig felbuzog ez a hiányérzet, s ha elviselhetetlenül törne rám, akkor lecsöndesedni indulok a templomba.

A mai mise alatt szembesültem a felismeréssel, döbbentem rá – mint öreg lemezlovas – az engem régóta foglalkoztató kérdés lényegére. Az ősi tánc és ének hiányzik nekünk ilyen erőteljesen, illetve sokak számára szinte felismerhetetlenül. Még a néptánc oktatásában is valamiféle szolgáltatás jelenik meg, s nem a magyar lélekrezdülés érzése és az ősi mozdulatok felszabadultsága. Teljesíteni kell valamit, színpadra kell állítani egy teljesítményt, hogy sikerélménye legyen a gyermeknek és a szülőnek egyaránt. Mindenütt jelen van tehát a siker vágya, s egyre többször tapasztalható, hogy még erőfszítés és teljesítmény nélkül is egyre követelődzőbben jelenik meg!

Hát még azoknál a családoknál – s ezek vannak számosabban – ahol még a néptánc sem téma! Ismerjük fel végre, hogy elvettük magunktól és a gyermekeinktől a gyökereink éltető nedveit, a közösségben megélhető élményt: az ősi mozdulatok és az érzelmek kiéneklésének együttes lehetőségét. Kaptunk helyette a globálisvilágtól egy drágán és folyamatosan megfizetett idegenkultúrát, s annak szinte belénk ivódó fogyasztási szokását. A pénzünkért kaptunk, egy bármikor felbontható „konzervélmény” ízű zenét, amire lehet ugyan mozogni, de minek? Az ősök csiszolta dallamok és ritmus helyébe befurakodott tehát az idegen érzés, a nagyvilágból összecsődített zenei elemek gyökértelensége. A végtelenségig leegyszerűsített ritmusra és dallamra pedig szinte önműködően jelentkezik a folyamatos és kötetlen mozgás. Ezen ál-tánc a génjeinkbe kódolt ősi táncmozdulatok helyett valamiféle álságos szabadságérzést ad, miközben eltépi a kapcsolatot elődeinkkel, s ezzel örök gyökértelenségre és bizonytalanságra kárhoztat minket. A mai magyarok bizonytalansága külsőnkön is megnyilvánul, mert a bevált népviselet helyett jellegtelen idegen rongyokba öltözünk, s a célszerű ruhadarabokat is a fogyasztás bűvöletében működő divatra – kirablóink által diktált, de mégis önkéntesen választott pénzszivattyúra – cseréljük. Tesszük mindezt a tudati befolyásolás egyre erősödő hatása alatt. Robert Siller amerikai közgazdász új elmélete szerint nem csak a „racionalitás”, hanem az ősi motívumok és ösztönök is befolyásolják az embereket a gazdasági döntéseikben. Az emberi cselekvés szerinte ésszerűtlen vonásai önbeteljesítőként hatnak, s ez vezet a pénz iránti bizalmatlansághoz. A közgazdaságtan eddig nemigen használta a pszichológiát (a lélektant) de úgy tűnik, éppen ezért tévednek ekkorákat évszázadok óta. A közgazdaság tévutait persze az emberiség fogja megfizetni, de nem mindegy mekkora lesz az ár. A gazdasági összefüggések társadalmi beágyazottsága folyton változik és semmi sem örök, csak a Jóisten. Az embernek pedig szabad akarattal kell rendelkeznie, s nem a médiadiktatúra tudatformálása, hanem az ősi gyökerek által biztosított értékek hatása alatt kellene döntenie. Még akkor is csak ez az út a járható, ha eleinte nagyon rögösnek tűnik a fogyasztói társadalom által elkényelmesített társadalom számára. Tessenek megszabadulni a fogyasztói tudatformálás béklyóitól, mert gyökértelenül nem lehet élni, csak vegetálni!

Szeged, 2010-09-05 Dr.Bene Gábor S.