Az emberek legyőzték magukban a félelmet

„Húsz évvel a temesvári népfelkelés után –

Románia útja a demokratizálódás felé”

Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája az alábbi közleményt jelentette meg 2010. január 28-án Brüsszelben: –A Konrad Adenauer Alapítvány brüsszeli székházában szerdán, 2010. január 27-én megemlékező rendezvényt tartottak, amelynek díszvendége Tőkés László európai parlamenti képviselő volt. Németország egyik legerősebb politikai alapítványának új elnökévé legutóbb Hans-Gert Poettering német néppárti képviselőt, az Európa Parlament volt elnökét választották.

Megnyitó szavaiban Peter R. Weilemann alapítványi igazgató Tőkést a forradalom kulcsfigurájaként nevezte meg annak elindításában játszott szerepéért.

Monica Macovei néppárti EP képviselő, volt igazságügyi miniszter mutatta be a hallgatóságnak az est fő előadóját. Az életrajzi adatok ismertetése rendjén – egyebek mellett – hangsúlyozta: Tőkés László lelkipásztorként már fiatal korában fellépett a rendszer elnyomó gépezete ellen, ő az, aki elindította a forradalmat, éppen ezért őt elsősorban szabadságharcosnak tartja.

Tőkés László Temesvárról-Európába című előadásában (lásd mellékelve beszédét) „Temesvár” szellemét az európai keresztény szellemiséggel azonosnak nevezte. Beszédét követően többen kérdéseket intéztek hozzá. Ezekre adott válaszában az előadó kifejtette: a temesvári népfelkelés azért robbant ki, mert a rendszert már nem lehetett elviselni. Az emberek legyőzték magukban a félelmet, így indult el minden. A szlovák nyelvtörvényről és a felvidéki magyarokról szóló kérdésre adott válaszában pedig azt emelte ki: szégyen, hogy egy európai országban ilyen megtörténhet, ez nem tekinthető szlovák belügynek, európai szolidaritásra van szükség a diszkrimináció megszüntetésére. Több kérdés érkezett a forradalmi események sajtóhíreiről, illetve arról, hogy miben állt a nyugati nyilvánosság, a sajtóorgánumok szerepe. Erre adott válaszaiban Tőkés újból megerősítette: a magyarországi és nyugati sajtó beszámolói, tudósításai védelmet jelentettek számára, ezek segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna az ellenállás. A diktátor-házaspár kivégzésére vonatkozó válaszában pedig elmondta, jogilag nehezen védhető az ellenük lefolytatott per, viszont érthető, hogy az új vezetők gyorsan meg akartak szabadulni tőlük.

Erre a kérdésre adott kiegészítő válaszában Monica Macovei hozzátette: az igazi bűnösök perét mindmáig nem folytatták le, az igazságszolgáltatásban pedig mind a mai napig sokan vannak, akik a kommunizmusban elkövetett cselekedeteikért vagy a forradalom során elkövetett tetteikért büntetést érdemelnének.

Szájer József, a néppárti frakció alelnöke az est összegzéseképpen azt mondta: az Unió jó keretet biztosít az egyébként egyáltalán nem problémamentes magyar-román kapcsolatok terén a közös fellépésre. Habár az autonómiáról, kisebbségi jogokról, regionalizmusról vitatkoznak a román és a magyar politikusok, az energiaellátás, az agrárpolitika, a közös Duna-stratégia ügyében viszont adott a közös fellépés lehetősége. A forradalom nem az ún. dominóelv automatizmusa alapján indult el:az emberek egyéni kiállása és részvétele nélkül elképzelhetetlen lett volna a kommunizmus megbuktatása. „A Havelek, Walesák, Tőkések és az őket támogatók bátor kiállása nélkül nem lett volna változás” – mondotta a politikus.

A rendezvény a nemzetközi vendégek számára adott fogadással zárult.

Temesvárról – Európába

Tőkés László előadása

Berlin, Brüsszel, Ljubljana, Budapest, Bukarest, Strasbourg – csupán néhány európai főváros és politikai központ, melyekben az elmúlt év során kiemelkedő rendezvényeken emlékeztünk meg a „vasfüggöny” leomlásának és kontinensünk újraegyesülése kezdetének 20. évfordulójáról.

A Konrad-Adenauer Alapítvány jóvoltából ma sorra kerülő utórendezvény ráadásnak számít az említettek sorában. A kereszténydemokrata gyökerekre visszanyúló európai néppártok nagy családja körében méltó alkalmunk nyílik arra, hogy a tavalyi évfordulói emlékévtől kissé eltávolodva, a tudományos, történelmi és politikai természetű konferenciák szakszerű elemzéseit és következtetéseit ezúttal félretéve, az 1989-es történelmi fordulópont, annak részeként pedig kiemelten a temesvári népi ellenállás és felkelés emberi, hitbeli és erkölcsi mélységű eseményeinek emlékét felidézzük, és ezek tanulságait és üzenetét megfogalmazzuk.

* * * * *

Hálószobáinkba is „poloskákat” telepítettek; vágyainkról, álmainkról

is tudni akartak – netalán nem jelentenek-e veszélyt a társadalmi rendre?

Tunne Kelam szavaival szólva: „A kommunisták hatalma a hazugságon és az erőszakon alapul.” Ezekhez szorosan kapcsolódva: a totalitárius diktatúra másik két lélektani tartópillére a félelem és a – belőle fakadó – hallgatás. Ezekkel találta szemben magát a börtönfalnak számító vasfüggöny másik oldalán, a volt keleti tömb – a szovjet-orosz láger – országainak valamennyi állampolgára, köztük is fokozott mértékben az utolsó sztálini-bolsevik típusú kommunista diktatúra, a Ceauşescu-rezsim megfélemlített és elnémított alattvalói.

Döbrentei Kornél kortárs magyar költő Elvégeztetett – Consumatum est – című versében a korabeli Románia: „Európa dogma-mord börtöne”, melyben „a dinasztikus sátán” uralkodik, melyben „le kell bírni a szájzáras félelem hatalmát”; egy olyan rab-nemzet leigázott társadalma, melyben „fogy a tűrés halálos jámborsága,/ a hallgatás falát – végre – le kell bontani”.

A ’80-as években, a „Kárpátok Géniuszának” országában egy olyan világban adatott élnünk, melyben a rendőrállam titkosszolgálata, a hírhedt Szekuritáte – miként egykor a magyarországi ÁVO vagy a kelet-német Stasi – még a legintimebb emberi kapcsolatokba is beférkőzött. Testvér jelentette fel a testvérét, a hitves a hitvesét, élettereinket „bedrótozták”, még a hálószobáinkba is „poloskákat” telepítettek; vágyainkról, álmainkról is tudni akartak – netalán nem jelentenek-e veszélyt a társadalmi rendre? Egy olyan világban éltünk, amely a teljes szabadságot hirdette – még a szovjet megszállást és saját diktatúráját is „felszabadításként” ünnepeltette az elnyomottakkal –, és amely gondolatrendőrségével kényszerítette reánk a hazugság íratlan parancsolatát.

És hazudott mindenki – „állampolgári kötelességből”.

Hazudott – vagy nem a valót mondta.

Vagy – a jobbik esetben –: hallgatott.

Félelemből és hallgatásból raktunk magunk köré falakat, a hallgatás elefántcsont-tornyaiba húzódtunk vissza. Hallgatás béklyózta nyelvünket, cselekedeteinket – és miközben Keleten harsogott a hazug sikerpropaganda, a kiváló Nyugat-Európa is némán hallgatott.

1988-ban Ceauşescu Nicolae meghirdette az eufémikus módon „település-rendezésnek” nevezett, diabolikus falurombolási tervét. – Valóságos balkáni „tálib projektet”...

Jónás próféta, bűnös énjére hallgatva – ki tudja hányadszor? – ismét menekülőre fogta. „Nincs is itt haszna szép szónak s imának,/ csak a harcnak és a hatalom nyilának” – gondolhattuk megsemmisülten a „bűnös Ninivé” fogságában (Babits Mihály).

Miként az ateista, nacionál-kommunista pánromán diktatúra egésze, az Európát – végre – felrázó falurombolás az erdélyi kisebbségeket többszörös mértékben sújtotta és fenyegette. Nemzeti és vallási identitásukban veszélyeztette – minekutána emberi mivoltukban már eleve tönkretette őket. A kemény-valutáért kiárusított zsidók, valamint erdélyi szászok és svábok – Herta Müller népe után – mi, magyarok kerültünk a nacionál-soviniszta „Endlösung” célkeresztjébe.

Az erdélyi történelem eme végletes-végzetes időszakában kerestem meg segélykiáltó levelemmel – Jimmy Carter amerikai ex-elnök és Lech Walesa lengyel államfő mellett – Raj Tamás budapesti rabbit, egy olyan történelmi helyzetben, melyben „mi, erdélyi magyarok és keresztyének, az egykori »zsidótörvények« fokozatosságának ütemében, egyre inkább Románia „zsidóivá”minősültünk” (idézet a levélből, kelt 1989. december 8-án).

Ebben az esztendőben már saját egyházunk főpapjai is kényére-kedvére kiszolgáltattak bennünket a Szekuritáténak, amelynek maguk is kollaboránsai voltak. A kommunista rezsim velük együtt százezreket aljasított el és tett saját cinkosává a nép elnyomásában.

A budapesti rabbi nyilvános válaszlevelében megrendítő emberséggel – egyebek mellett – ezeket írta: „Az egyházi vezetés nálunk is gyakorta a kollaboráció és a kontraszelekció hálójába zuhant, s ettől még ma sem könnyű megszabadulni. Hiába, az üldöztetés nem egyszer még az üldözöttet is lealjasítja.”

„Vétkesek közt cinkos, aki néma” – mondja ki kemény ítéletét Babits Mihály Jónás könyvében. Nagy költőnk ezen magvas verssora juthat eszünkbe az idézett levél olvastán, mely így folytatódik: „Az erdélyi zsidóság soha nem szemlélte idegenként más kisebbségek ügyét, magáénak érezte a magyarság sorsát. Kétszeresen is üldöztetésnek volt kitéve, az antiszemitizmus és a magyarellenesség egyazon tőről fakadó sötét árnyának. Ma az erdélyi magyarok válnak »zsidóvá«, a zsidók viszont már régen magyarrá váltak... Talán még azok sem felejtették el magyarságukat, akik utoljára a marhavagon ablakából látták a szülői tájat...” – olvassuk az üldözöttekkel közösséget vállaló zsidó főpap válaszlevelében.

„Jaj azoknak, akik a vétket hazugságnak kötelein vonszák, és a bűnt, mint a szekeret, köteleken” – hangzik az igazságos ítélet Ésaiás próféta könyvéből (5,18) a csontja velejéig romlott totalitárius ateista diktatúra, valamint a csúfosan kivégzett Ceauşescu-házaspár sírja fölött.

„Eszitek a hazugság gyümölcsét” – olvassuk magunkra és siralmas helyzetünkre nézve Hóseás profétánál. (10,13).

„Elvégeztetett, ki kellett mondani”! „A hallgatás falát” – mely képletes értelemben maga is a Berlini Fal szerves részét képezi – át kellett törni, le kellett bontani!

Akkor, 1989 hitet és embert próbáló viszonyai között végképp megértettük Jézus szavát: „Mondom néktek, hogyha ezek – a tanítványok – elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk.19,40).

Temesvári gyülekezetünk és testvéregyházai, a város magyarsága, többségi román lakossága és többi nemzeti közössége – hosszú adventi várakozás nyomán – 1989 szabadító Karácsonyán tűrésének határára és megszólalásának küszöbére érkezett. „A mélységből kiáltott”, Isten meghallgatta imádságát, megáldotta bátor kiállását, véget vetett „babiloni fogságának” – és megdöntötte az önistenítő diktátor személyi kultuszát.

A Ceauşescu-rezsim bukása után Temesvár egyik első vendége Hans-Dietrich Genscher akkori német külügyminiszter volt, aki a mi templomunkban rótta le kegyeletét a szabadságharc hősi halottai előtt. Ő állapította meg a tavalyi évfordulón, hogy: „a Fal lebontása olyan történelmi esemény volt, amely nemcsak Németország és Európa, hanem az egész világ megosztottságának a felszámolását segítette elő”.

Temesvár – a maga helyén – a sokféleségében megvalósuló európai egység szellemét előlegezte meg és vetítette előre, amikor is mintegy tíz nemzeti és ugyanannyi vallási közössége összefogott a közös ellenség – az istentelen diktatúra – ellen, és elindítója lett a Bukarestben kiteljesedő romániai népfelkelésnek. „Temesvár szelleme” ebben az összefüggésben egyet jelent Európa keresztény hitünkbe gyökerező, ökumenikus szellemiségével; polgári értelemben pedig: az Európai Unió alapértékeiként számon tartott toleranciával és kölcsönös szolidaritással.

Ceauşescu szelleme változatos alakban és formában ma is visszakísért. A diktatúra visszahúzó örökségétől Európa kommunizmus-sújtotta keleti része nehezen képes megszabadulni.

A volt szovjet tábor országainak csatlakozásával az Európai Unió a posztkommunizmus erkölcsi válságát, a hosszúra nyúló demokratikus átmenet problémáit is „megörökölte”. Ennél fogva – a globális válsággal együtt – a kelet-közép-európai rendszerváltozás is éppen úgy az egyesült Európa közös ügyévé vált.

A vasfüggöny által elválasztott nemzetek és országok integrációja csak úgy és azáltal valósulhat meg és válhat teljessé, hogyha Temesvár és a nemzeti közösségek közötti szolidaritás szellemében, a gyűlölet destruktív ellenkultúráját meghaladva, egy hitében és erkölcsi téren megújuló Európa szellemi-spirituális egységét sikerül megteremtenünk.

Meggyőződésem, hogy csak ezen, a kétirányú úton járva érkezhetünk meg Európába, és találhatunk egymásra.

Továbbította:

Frigyesy Ágnes