Négy esztendővel ezelőtt megkeresett egy csíksomlyói illetőség^u férfi, aki el akarta mesélni - az RMDSZ védelmében - mindazt, ami szekuritátés tisztként a tudomására jutott.
Péter Ferenc hosszú időn keresztül kettős játékot űzött, hogy embereket menthessen meg a legiszonyatosabb közép-kelet-európai belbiztonsági szervezet és politikai rendőrség, a román Securitate karmai közül. Az elmondottak azért is nagyon fontosak, mert 1994-ben hangzottak el. Így senki nem mondhatja, hogy a mai politikai felállás "ihlette" volna a vallomástevőt, aki az adatok pontosításába volt kollegáit is belevonta. A felvétel egyik része a magyar Nemzeti Videotár részére készült 1994-ben, a másik része pedig a Duna Televíziónak egy évvel később.
A szöveg szerkesztett formában jelenik meg, az élô beszéd esetlegességeinek kiküszöbölése érdekében.
Dr. Balogh Júlia
Így léptem be
Hogy hogyan lehet egy magyar ember belügyes Romániában, ha egyáltalán lehet? Én csak a saját történetemet tudom elmondani. Az én belépésem kissé furcsán történt. Az érettségi letétele után elvégeztem egy távközlési továbbképző tanfolyamot, ugyanis a megyei postahivatalnál dolgoztam. Édesapám is távközlési dolgozó volt, ez nálunk családi hagyomány.
Sajnos belügyes is az ô révén lettem. Ô, mint Csíkszereda területi hálózati felelőse, balesetszerűen csúszott a belügyesek kezébe. A történet, mint minden ilyen történet, banális. Egy megfigyelt ember lakásából, aki amikor elromlott a telefonja, kihívta a szerelőket, s így "eltűnt" a telefonkészülék a benne lévő lehallgató chippel együtt. Ugyanis amikor kimentek a hálózatjavítók, szabályosan lecserélték a készüléket.
A belügynél hatalmas felhajtás volt, mindenki a készülék hollétét kutatta. Letelt a nyolcórás munkaidő s nem került elő a telefon - édesapámnak pedig bejelentették, hogy mindaddig nem mehet haza, amíg ez a probléma meg nem oldódik.
Miután előkerült a készülék, őt is be kellett avassák a "titokba", mivel kívülállóként ilyesmiről nem tudhatott. A beavatás a Securitatéba való beszervezését jelentette. Továbbra is a megyei telekommunikációs hálózat vezetője maradt, de már más minőségben és más feladatokkal, mint korábban...
Én nagyjából ebben az időszakban végeztem el a távközlési tanfolyamot, és egyszer csak megjelentek ezek az elvtársak a munkahelyemen is, és felkértek, dolgozzam náluk, ugyancsak a telekommunikációs szakmában. Az első válaszom az volt, hogy nem. Azért mondtam nemet, mert azt is közölték velem, hogy szándékukban áll Bukarestbe küldeni valamiféle továbbképzésre. Én pedig egy hat hónapos tanfolyamról jöttem haza éppen onnan, s nem sok kedvem lett volna visszamenni.
Hét-nyolc hónapig nem zaklattak.
De aztán újra megkerestek. Az újabb ajánlatuk az volt, hogy nem kell Bukarestbe mennem és csak mint civilt alkalmaznának. Ez 1973-ban volt, s az 1040 lejes fizetésem helyett 2500 lejt ígértek, s mind ígérték, hogy civilként alkalmaznak.
Az ördög gondolta, hogy ez lesz belőle. Tehát beleegyeztem.
1973. április 1-jén Erdélyi Elemér tábornok előtt le is tettem a katonai titoktartási esküt, és legnagyobb meglepetésemre a szükséges dokumentumok aláírása után már "témába is tettek". Tudatták velem, hogy mi a teendőm. Igy lettem belügyes.
Annyit fűznék hozzá, hogy ugyanebben az évben, `73-ban született két kislányom, ikrek. Hat hónapra születtek, s az egyiküknek gyors és bonyolult műtéti beavatkozásra lett volna szüksége. Abban az időben - talán még most is - erre semmi esélyünk nem volt Romániában. Magyarországra kellett volna utaznunk vele. Ötéves herce-hurca következett, mert én mint belügyi alkalmazott nem hagyhattam el az országot. A gyermek, pedig majdnem ráment erre a játékra.
A munkámmal szemben akkor még nem voltak kételyeim, de mégsem értettem meg, hogy ha van egy egyéves kisgyermekem, aki halálra van ítélve, csak azért nem maradhat életben, mert az apja ún. államtitkok birtokában van? Egy őrült pillanatomban kiábrándultam az egészből és elkezdtem levelekkel bombázni a tábornokomat, hogy helyezzenek tartalékállományba, hogy megoldhassam a kislányom gyógyíttatását.
Végeztem a munkámat
Az idő közben telt, végeztem a munkámat, ami nem volt robotmunka, tehát volt alkalmam gondolkodni is bőven.
Az első visszás érzésem akkor támadt, amikor Fazekas Jánost kellett lehallgatnunk. Mindenki úgy tudta róla, hogy a magyarság jeles képviselője. A magyarság egyetlen komolynak mondható hivatalos képviselője. A megfigyelése idején első miniszterhelyettesi funkciót látott el a román kormányban.
Tusnádfürdőre járt pihenni, kezeltetni magát. Nekünk pedig éjjel-nappal kellett figyelnünk minden lépését. Megdöbbentett a belügy agresszivitása és rosszindulata. Minden szavát rögzítettük. Még az éjszakai szuszogását is. Ekkor kezdtem észhez térni, hogy hát szépek az elvek, az utasítások és törvénycikkek, de sehogyan sem láttam Fazekas Jánosban osztályellenséget vagy románellenességet.
De nem csak őt figyeltük. Tusnádfürdő közkedvelt hely volt, jártak oda román vezetők is pihenni, de még ruszkik is. Ceausescu nem bízott meg senkiben és semmiben, a hozzá legközelebb álló személyeket is figyeltette, s a megfigyelőknek óránként kellett jelenteniük a célszemélyek "mozgását". Ha így utólag belegondolok, borzasztó volt.
Néhány szó a szervezetről
A Securitate az egyik legjobban megszervezett kelet-közép-európai titkosszolgálat volt. S mostani utóda, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) továbbra is ugyanazt a tevékenységet űzi, ugyanúgy.
A Securitate felépítése hasonló volt a többi szocialista ország politikai rendőrségének felépítéséhez. A legfontosabb osztályai a belső elhárítás és a gazdasági kémelhárítás volt. A magyarok lakta vidékeken a feladatunk minden magyar ember megfigyelése volt. 1-es akciótervnek nevezték az irredenta mozgalom felgöngyölítését.
Az egyházakkal például Hargita megyében 5-10 tiszt foglalkozott. Az ô feladatuk az informátorok beszervezése volt.
Ez többnyire sikerült is.
Nem egy lelkész besúgónk is akadt.
Mindezt állampolitikai kérdésként kezelték, hisz a magyarság eleve olyan kategóriának számított, amely kategóriát hivatalból is figyelni, kezelni és ellenőrzés alatt tartani kellett. A SRI - utaltam rá, hogy a Securitate utóda - valójában ugyanezzel a módszerrel dolgozik tovább. Csak a név változott. A Securitatétól a magyarokon kívül senkit nem rúgtak ki, csak átcsoportosítottak. Az egyik megyéből áthelyezték a munkatársakat egy másik megyébe, megkeverték a paklit, s azt mondták, megújult a titkosszolgálat.
Amikor én `73-ban a Securitate csíkszeredai megyei központjába kerültem, kb. 250 tiszt és altiszt dolgozott ott. (Ebben a számban természetesen nincs benne a rendőrség állománya.) Én, mint említettem, az elektronikai központba kerültem. A feladatom Csíkszereda területén a telefonbeszélgetések és a beépített mikrofonok szolgáltatta információk állandó rögzítése volt. Igy a lehető legtöbb információhoz juthattam. Ilyen szempontból jobb helyzetben voltam, mint pl. egy operatív tiszt, aki csak egy témával foglalkozott.
A Király Károly-ügy
A sors egy külön játéka volt, ahogyan belekeveredtem a Király Károly-ügybe. Akkoriban már éreztem, hogy kéne tenni már valamit, de a módját, a mikéntjét nem tudtam. Láttam, hogy milyen borzasztó méretű az emberek behálózása. A román értelmiséget is igyekeztek beszervezni, de nem olyan mértékben, mint a magyart. Főleg az elit réteg, a személyiségek, vezéregyéniségek voltak az érdeklődés homlokterében. Csak egy számadatot mondanék. A 250 tiszt és tiszthelyettes Hargita megyei szinten 3500-4000 3500-4000 embert szervezett be ügynöknek.
De hadd térjek vissza a Király-ügyre. Volt egy bizalmas gyerekkori barátom, autóvezető-oktató, aki egy alkalommal mesélte nekem, hogy új tanítványa van, s nem is akárki. Kérdezem, kicsoda, azt mondja, Király István, a Károly testvére.
Amikor megtudtam, hogy Király Károly öccsét tanítja a gépkocsivezetés tudományára a barátom, felvillant bennem, hogy ezt a lehetőséget ki lehetne használni. Beavattam a barátomat, hogy tudja ő is, mire gondolok, és így sikerült összehoznia Istvánnal. Egy öt esztendeig tartó öngyilkos játékba kezdtem akkor, s ez 1979-tôl 1984-ig, a tartalékállományba helyezésemig tartott.
Király Károly gyakran látogatott Csíkszeredába s mindig megkereste a testvérét. Az én feladatom volt István lakásának is a lehallgatása. Csak annyit tudtam, hogy egy helyiség kivételével mindenütt vannak lehallgatók, de hogy melyik az az egy helyiség, azt nem tudta egyikünk sem. Eredeti módon ellenőriztük, Istvánnal közösen, a lakásukat. Megegyeztünk abban, hogy egyik este későn, amikor én vagyok szolgálatban, ő végigmegy a kislányával a lakás valamennyi helyiségén s mindegyiknek nevet adnak: ez a Majtényi szoba, ez a Jókai szoba stb. Utána elmondta nekem a szobák neveit, s az a helyiség, amelyiknek a nevét nem tudtam, az volt a lehallgató nélküli helyiség.
Mint mindenki, én is tudtam, hogy Király járt Magyarországon, és azt is, hogy Csoóri Sándor segített neki az Ilie Verdet-hez írott levelének külföldre juttatásában és megjelentetésében. Mivel Károly a Securitate egyik célszemélye volt, az öccse is egyre érdekesebbé vált. István az Állami Levéltár vezetője volt akkoriban Csíkszeredában. A levéltárak Romániában a belügyhöz tartoztak. Igy természetes, hogy felmerült a vezetők agyában, hogy meddig tűrhetik Király Istvánt ebben a pozícióban, akkor, amikor nem belügyes, de egy belügyi intézmény élén áll. Én egyet tehettem, Istvánt mindenről tájékoztattam, ami a személyükre vonatkozott - mindaddig, amíg el nem hagyta Romániát.
Amikor Király Károly még Marosvásárhelyen volt, gyanút fogott, hogy valami nincs rendbe az egészségi állapota körül. Megpróbálta egy ismerős orvos által kivizsgáltatni magát. Azt gyanította, hogy besugarazzák. Mivel az efféle tevékenység parancsba adása nem megyei, hanem fővárosi szinten történt, nekem nem lehetett tudomásom róla. (Az efféle módszerről beszélt nekem egyszer Bartis Ferenc költő barátom. F. Á. megj.)
Egyik gyerekkori barátjához, Jeszenszky Ferenc főorvoshoz fordult, hogy az összegyűjtött leleteket segítsen kijuttatni Magyarországra, hadd állapítsák meg, fennáll-e a sugarazás ténye vagy sem. Jeszenszky ekkor került a látókörömbe. Addig is futott keményen, mint utóbb kiderült, de én arról akkor még nem tudtam. Központi szinten tartották vele a kapcsolatot, s nem általunk.
Csíkszeredába futott be a hír, hogy érkezik egy magyarországi orvos, a nevére nem emlékszem (Csoóri Sándor kérésére Levendel László orvosprofesszor utazott el Marosvásárhelyre Jeszenszky főorvoshoz, hogy elhozhassa Király Károly leleteit, amelyeket Budapesten Zsebők professzor vizsgált meg. Sajnos ô nem tudta, hogy egészen más leleteket juttattak el hozzá - B. J.), akit Jeszenszky a lakásán fogadott. Igy nekünk egyszerűvé vált a lehallgatása. Miután megérkezett a pesti orvos, beszélgettek, megvacsoráztak, s ekkor mondta neki Jeszenszky, hogy valószínűleg figyeli a belügy. És jobb lenne, ha nem vinné magával Király Károly leleteit, nehogy lebukjon a határon. Ô amúgy is utazik napokon belül egy magyarországi konferenciára, biztonságosabban viheti magával az anyagot. Ebben meg is állapodtak, majd a pesti orvos távozott. Alig megy el a vendég, s én még ki sem kapcsolom a lehallgatót, amikor Jeszenszky doktor megragadja a telefont és hívja a szállodát, ahol a pesti orvos lakott. Anélkül, hogy bemutatkozott volna, közli: nyugodjanak meg az elvtársak, mert az adatok nála vannak, sikerült átvernie a magyar orvost. Óriási a megkönnyebbülés a vonal végén. Akkor döbbentem meg igazán én - a vonal "harmadik" végén -, akkor értettem meg, hogy miféle játszma folyik itt.
Két-három nap múlva sikerült jeleznem Istvánnak, hogy mi is történt, s megbeszéltünk egy találkozót egyik délelőttre. Térdig érő hóban caplattunk az erdőben. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet Károllyal. Még aznap felutazott Vásárhelyre, hogy figyelmeztesse testvérét. Visszatérte után közölte velem, hogy Károly provokációnak tekinti az én figyelmeztetésemet, mert a legmegbízhatóbb barátja Jeszenszky doktor. Én mit tehettem, másnapra újra találkozót kértem s átadtam Istvánnak egy kazettamásolatot Jeszenszky doktor telefonbeszélgetésével, amelyet a bukaresti elvtársakkal folytatott. Egyetlen kérésem volt Istvánhoz: üljenek kocsiba, menjenek ki valahova jó messzire a városból, szálljanak ki az autóból, menjenek jó messzire attól is, és úgy hallgassák meg az átjátszott beszélgetést. Azt is kértem, nehogy másolatot készítsenek az anyagról, mert annak katasztrofális következményei lennének rám nézve is. Igy is tettek. Király Károlyban ekkor tudatosodott, hogy egy kemény ág roppant össze alatta. Bár megegyeztünk Istvánnal abban, hogy semmi olyant nem tesznek, ami elindítaná a belügy lavináját, de sajnos nem így történt. Király Károly nem tudott az érzelmei felett uralkodni és olyan eszközhöz nyúlt, amit én biztosan elleneztem volna.
Kitört a balhé
Nyílt levelet írt Jeszenszky doktornak.
Mielőtt megjelent volna a levél, végig kellett futnia a belügyi vonalon. Nem lehet leírni azt a riadalmat, amikor kiderült, hogy Király Károly tudomására jutott a belügy munkája. A kollegák találkozót kértek a doktor úrtól, s próbálták megnyugtatni, hogy effélét csak valamelyik rosszindulatú ismerőse tehetett vele, ne essen pánikba, ezt ki lehet magyarázni. Arra nem gondoltak, hogy Király szó szerint ismeri a beszélgetés tartalmát... Jeszenszky találkozót kért Királytól, de amaz elutasította. Nem sikerült a "félreértést" tisztázni.
Mondanom sem kell, hogy mivel nyilvánvalóvá vált, a kérdéses információ csak a belügyből szivároghatott ki, micsoda belső kivizsgálási akciót indítottak el. Személyesen a Hargita, Kovászna és Maros megyékért felelős elhárító tiszt vezette. Minden kádert megfigyelés alá helyeztek, elsősorban az elektronikai vonalon dolgozókat. De kellett egy megbízható emberük legyen, akivel együtt folytathatták le a vizsgálatot.
Rám esett a választásuk. A központban nemcsak én teljesítettem szolgálatot, hanem éjjel-nappal ilyen non stop figyelés folyt. A szerencsémet arra használtam, hogy igyekeztem fedezni a túlsó oldalt. Nagyon vadásztak arra, aki kiszivárogtatta a Király-ügyet, de velem bizalommal megbeszéltek mindent...
Ezt valahogy megúsztam.
Volt még hasonló kellemetlenségem. Biztosan emlékeznek arra, amikor utcára került egy, a moldvai csángómagyarokról szóló szigorúan bizalmas dokumentum. Ennek lényege: tudományosan bizonyítani és kihangsúlyozni, hogy a moldvai csángók elmagyarosított románok. Mivel ez kormánydokumentum volt belügyi használatra, senki nem tehette fel a kérdést, hogy ugyan-bizony Moldva közepén ki magyarosíthatta volna el a románokat...
Túl merész voltam, felbuzdulva kettős játékom sikerén, s ekkor bizony túllőttem a célon. Egyik este, mikor kiléptem a szolgálatból, úgy 11 óra körül, magammal vittem ezt a titkosnak minősített dokumentumot és átadtam Istvánnak tanulmányozásra. Sajnos István is rátett egy lapáttal és hét példányban sokszorosította az anyagot, s az általa barátainak vélt személyeknek tovább is adta. Egy óra nem telt el attól a pillanattól, hogy átadtam neki a dokumentumokat, óriási riadalom a Securitatén. Sajnos nem tudtam meg, hogy a hét közül ki volt a besúgó, mert érdeklődni se nagyon mertem.
Másnap már meg is érkezett Bukarestbôl az elhárítás főnöke, Ceausescu bizalmi embere, s engem is elvittek egy ilyen "locuint~a conspirativ~a"-ba, s azon vettem észre magam, hogy ôk igyekeznek lelket verni belém: nem létezik, hogy én ne kapjak valami szagot, és ne tudjak rájönni, ki lehetett az, aki ezt a dokumentumot kiadta. Lehet, hogy erkölcstelen volt részemről, de az egyik román kollegára terelgettem a gyanút, akinek a felesége István mellett dolgozott a levéltárban.
Ez a fiú ilyen félmagyar, félromán gyerek volt, a feladata a külföldi rádióadások figyelése, Szabad Európa, Amerika Hangja stb., s ezen belül is a Király Károlyra vonatkozó anyagokat kellett jelentenie. Egy alkalommal - vagy a lelkiismeret szólalt meg benne, vagy dicsekedni akart - lement Király Istvánék irodájába s azzal dicsekedett, hogy lám csak, kit kell neki figyelnie. Ezt az eseményt azonnal jelentették az elhárításnak, mert István irodáját is lehallgatták, s én erre játszottam rá... Alexandru Rapila volt ekkor már a parancsnokunk, mert Erdélyi Elemért "nyugdíjazták". Meg kellett jelennie Ceausescu elôtt ünnepélyes fogadalomtételre, ahol azt kellett megfogadnia, hogy két héten belül törvényszék elé állítja azt, aki ezt az anyagot kiadta.
Ez nem sikerült. Nyugdíjba kellett mennie.
A "kisebb ügyek"
Két nagyobb ügyet említettem, de "kis" ügyeink sajnos naponta akadtak. A belügy tevékenysége az ún. magyar megyékben a magyar értelmiség behálózását fedte. A 68-as megyésítés után sokan telepedtek le Csíkszeredában. Egy új megye megalakításakor sok új funkció születik, ez új munkalehetőségeket jelent, s mint ahogyan általában szokás, elsősorban azok hagyják el lakóhelyüket, akiknek ott nem vált be a számításuk, s reménykednek az új lehetőségekben. S az érvényesülésért sok mindenre képesek az emberek. Tehát azok, akik itt tolongtak, vagy szakmai vagy erkölcsi vonatkozásban már sérültek voltak. Könnyű annak "segítő kezet nyújtani", aki mindenáron célba akar érni. S amikor az elsô lépés megvan, akkor már lehet zsarolni is. Irányítani. Igy történhetett meg, hogy az egyik legtekintélyesebb intézmény (legalábbis annak kellett volna lennie), a sajtó, a szerkesztőség, pontosítva: a csíkszeredai Hargita című napilap munkatársi gárdája odáig jutott, hogy tizenötjükből hét beszervezett volt. Akkor ez nagy eredménynek számított köreinkben. Ma már azt mondom: szomorú...
A `70-es évek második felében a fôszerkesztô Albert Antal volt. Becsületes és korrekt magyar ember. Mivel a megyei pártbizottságban is benne volt - akkoriban ilyen funkció mellett ez kötelezőnek számított -, megfigyelés alatt állott. A munkahelyén is, odahaza is. Őt nagyon alaposan körbe kellett építeni emberekkel.
És ilyen emberek ott is, a sajtóban is, mindenütt kerültek.
Vele együtt dolgozott például Kolozsi Márton, Isten nyugtassa. Neki nagyon jó kapcsolatai voltak a bukaresti magyar követséggel. De említhetem Zöld Lajost is, akirôl tudták és tudják ma is, hogy milyen szerepet vállalt-vállal. Közöttük volt Hecser Zoltán és Tôzsér József is. Ôróluk biztosan tudom, hogy vállalták a kollaborálást. Természetesen nagyon nehéz meghúzni azt a vonalat, hogy meddig tart az együttműködés és hol kezdődik az igazi besúgói szerepkör.
Az én tapasztalatom szerint minden efféle behálózás egészen kicsi lépésekkel indul. A letámadottak azzal ámítják magukat, hogy végsô soron nem is olyan nagy dolog, amit kérdeztek tôlem, s az sem nagy dolog, amit kértek tôlem. A folytatásra nem gondol. Pedig egy ilyen kis lépés megtétele indítja el a lavinát! Bármikor tovább szoríthatják, s még egy szót, s még egyet préselhetnek ki belôle. Ekkor már minden eldôl, hisz ha nemet mond, vállalnia kell saját közössége elôtt, hogy ujjal mutatnak majd rá, vagy beletörôdik - ez az általános eset -, s vége a nyugalmának.
Hadd mondjak annyit ezzel a szerkesztôséggel kapcsolatban, hogy a legkárosabb tevékenységet Kolozsi Márton végezte, éppen a magyarországi kapcsolatai révén. Hetente vagy kéthetente járt a magyar követségre Bukarestbe meg Magyarországra. Ahogy hazaérkezett, a legelső kérdés hozzá az volt: kivel találkoztál, mit beszéltetek, ki volt még jelen stb. stb. S megbízták újabb és újabb feladatokkal: ha legközelebb mégy, próbáld megtudni ezt meg ezt, kérdezz rá erre meg arra... Az a tiszt, aki Kolozsi Mártont bedolgozta, Kiss Lajos ezredes volt.
Albert Antal amiatt került a figyelem középpontjába, mert felkereste egyik régi barátja, Blénesi Ernô, aki Fazekas János kabinetfônöke volt. A lakásán találkoztak, ahol Blénesi elmesélte neki, hogy mi történt a KB (a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága - szerk. megj.) ülésén, milyen szóváltások voltak János bácsi és X, Z között s így tovább.
Mire használták volna ezeket az információkat? Kompromittálásra.
A Fazekas János elleni lejáratási akció ekkor, a `70-es évek közepén kezdôdött el. Sokszor jártak ide Csíkszeredába, mert Fazekas egyik fia az itteni nôgyógyász fôorvos lányát vette el feleségül. Nem volt igazán sikeres házasság, mert a fiú kissé komolytalan volt, ivott is. Sokszor elôfordult, hogy amikor János bácsi bement reggel az irodájába, Ceausescu hívatta, elôadta, hogy a fia már megint mit m^uvelt Mamaian vagy Csíkszeredában vagy bárhol.
Fazekas János azzal hívta ki az általános haragot maga ellen, hogy egy KB-ülésen, ahol Elena (Ceausescu felesége - szerk. megj.) is jelen volt - akinek akkor még nem volt semmiféle pártfunkciója - s mindenbe beleszólt, azt találta mondani, hogy ennél az asztalnál a hölgynek nincs szava és ne jártassa a száját.
Ekkor törtek ki a nyílt szembenállások.
Például Fazekas köszönt a többi miniszternek, akik Elenának kezet is csókoltak, csak ô nem köszönt és nem csókolt kezet.
Igy már ezeken az üléseken elindult Fazekas lejáratása. Bármit szólt, mindig akadt egy-két kolléga, aki felállt és elmondta a kritikáját, megbírálta Fazekas János magaviseletét s így tovább.
A vezetôk megfigyelését mindig maga Ceausescu rendelte el, ô volt az indítványozó, a Securitate pedig a végrehajtó. Blénesi Ernô, Fazekas embere pedig mindezt elmesélte gyerekkori barátjának, Albert Antal fôszerkesztônek.
Fazekas János jól ismerte a történelmet, s bizony Tusnádon mindig jó hangosan nyilatkozott a valós történelmi tényekrôl, s ez nem tetszett a belügynek. Nem volt közismert, hogy milyen sokat dolgozott, meg akart írni mindent. Blénesi meg eldicsekedett ezzel a barátjának, s még tanácsot is kért, hogy vajon hol lehetne ezeket az írásokat elrejteni. Arról is beszéltek, hogy vízhatlan zsákokban kellene elásni a kertben.
A belügyben ez egybôl robbant. Az, hogy egy miniszterhelyettes effélékkel foglalkozik, eleve végzetes volt számára.
Az átlagember el sem tudta képzelni, hogy ebben az elmaradott országban ekkora hangsúlyt fektetett a belügy az ellenôrzésre. Miniszteri szinten is. Az átlagpolgárnak már majdnem hazafias kötelessége volt - e logika szerint - a belüggyel való együttm^uködés.
Az író nyomában
Sütô András sikaszói házában is többször jártunk. Elég körülményes volt azt a házat berendezni. Szegény Sütô éppen csak azt nem tudta, hogy akárhány lakatot is tesz az ajtajára, a megoldást arra, hogy bejussunk, mi mindig megtaláltuk.
Általában a szabadsága ideje alatt tartózkodott Sikaszóban hosszabb ideig. Ilyenkor mindig ki kellett szállnia egy külön technikai csoportnak, amely m^uködésbe helyezte a távirányított berendezést.
Amikor kiérkezett, máris küldték hozzá a megfelelô "barátokat", hogy stimulálják, hogy beszéljen. Ha csak a feleségével lett volna kettesben, nem beszélt volna semmi lényeges kérdésrôl.
Az egyik kollegám éppen Udvarhelyen dolgozott, amikor Sütô építette a villáját az Ivóban. Ô mesélte, hogy abba az építkezésbe mindenki besegített, hogy minél hamarabb kész legyen a ház.
Tudták, ha nincs otthon Vásárhelyen, akkor idejön hétvégére.
Az erdészre bízta a házát, akit a kollegáimnak mindig bolondítaniuk kellett, hogy ne vegye észre, hogy min dolgoznak. Elvitték fabélyegezni az erdôbe, volt, amikor h^utôszekrényt szállítottak neki vagy valami egyébbel foglalták el. Valószín^u, hogy észrevette a nagy sürgés-forgást, kutyaugatást, de nem szólt.
A gátnál volt egy irodaépület, onnan hallgatták le Sütô házát. Minden pillanatában követték. Vásárhelyen is, itt is, bármerre járt is. (Amikor jártam hozzá, bizonyára én is érdekessé váltam a Secu számára. Egyszer a legújabb drámáját olvastam egy pedagógus házaspár kertjében, amikor megjelent két civil "Szekus". Érdeklődtek, ki vagyok, mit olvasok stb.stb. Frigyesy megj.)
Neki is rengeteg rosszat tett Jeszenszky doktor, az akkori megyei egészségügyi igazgató. Megjegyzem, hogy `89-ben, amikor kiderült a belügyes múltja, a kórháztól el is kergették, de most miniszteri tanácsos az Egészségügyi Minisztériumban. S még azt mondják, nincs visszarendezôdés...
Mégis azt mondanám, a legkárosabb kapcsolata Sütônek Bertalan Sándor néptanácsi titkár volt. Korondi születés^u ember, aki a belügyben Páter fedőnévvel dolgozott. Az ô feladata az volt, hogy ha bármi kétely felmerült volna a jelenlévôkben a hely biztonságát illetôen, megnyugtassa ôket, ugyanis ô párttag volt, s a szabály az volt, hogy ahhoz, hogy egy párttagot a belügy beszervezhessen, engedélyt kellett kérnie a megyei első titkártól. Én a saját fülemmel hallottam, hogy ezzel nyugtatta meg a jelenlévőket.
Ugyanez a Bertalan Sándor családi barátságban állt Albert Antalékkal is. Naponta találkoztak, egy házban laktak, egy blokkban, egymás alatt.
Eszembe jut egy nevetséges epizód. Egy alkalommal, amikor az Albert családnál vendégség volt, mint mindig, rögzítettük a beszélgetést. Nem voltunk kötelesek mindent felvenni, a lehallgató megítélésére bízták, hogy a banálisabbnak ígérkező beszélgetésekből mit rögzítenek. Páter barátunk nem volt hivatalos erre az estére, de a buzgalma vagy a rosszindulata működött rendesen. Képes volt letérdelni a sarokba, a távf^utés csöve mellé és fülelni. Másnap pedig jelentkezett Erdélyi Elemér tábornoknál a jelentésével. Ugyanis az ilyen fontosabb személyekkel: megyei titkár, párttagok stb. a tábornok foglalkozott, nem a beosztottai.
Erdélyi mesélte el, amikor tőlünk is kérte a jelentést az aznapi vacsoravendégekről, hogy Bertalan Sándor képes volt a sarokba térdepelve fülelni.
Soha nem fogom megérteni, milyen rugók mozgathatták benne ezt az ösztönt - örök talány marad számomra.
Hogy ne tudjanak maguk köré közösséget szervezni
De hadd mondjak jót is. Sokakat próbáltak zsarolni, de voltak, akikkel hiába kísérleteztek. Ilyen ember volt többek között Ferenczes István és ifj. Hegyi István tiszteletes úr Csíkszeredában, akikkel vagonszámra írattak deklarációkat a Securitatén, de mindig nemet mondtak. Sok hátrányuk származott ebből! Mégsem álltak kötélnek. De ugyanígy említhetem Katona Ádámot is Székelyudvarhelyrôl, aki ugyancsak karakánul kitartott a becsülete mellett.
A belügyi munka, mint mondottam a beszélgetésünk elején, átfogó volt. Dolgoznunk kellett egyaránt gazdasági, kulturális vagy egyházi vonalon. A római katolikus egyházat alkotmányilag megtűrt egyházként kezelték, ugyanis nem voltak hajlandóak belefoglalni a mise végén elhangzó imába az államfô, Nicolae Ceausescu nevét. A mi feladatunk pedig az volt, hogy kíséreljük meg a papságot is belevonni a munkánkba. Ôk is gyarló emberek, s nagy ritkaság, hogy legalább egy félrelépésük ne lett volna az életükben.
A legkárosabb tevékenység Antal József esperes úr idejében zajlott. Elsősorban azért volt káros az ô tevékenysége, mert segített a fiatal lelkészek elhelyezésében. A belügy igen gyorsan felmérte, hogy ki az a fiatal papok közül, akiben van valami készség, valami gyökéreresztési hajlam. Példának említeném Gergely István csíksomlyói plébánost, akit ki is akart a belügy készíteni, mert arról, hogy befogják, szó sem lehetett...
Ezeket a fiatalokat igyekeztek tovább helyeztetni, ha lehetett, akár évenként is, hogy ne tudjanak közösséget építeni maguk köré.
Kényelmetlen kimondanom, de ennek az esperesnek nőügye volt, s azzal lehetett zsarolni. Volt egy másik plébános is, aki Csatószegen szolgált, Incze Dénes. Ôt a külföldi utakkal lehetett befogni. Akarsz menni? - kérdezték. Akart. Nem is kértek tőle sokat az első menetben, csak azt, hol voltál, kivel találkoztál, mit mondtak - ha nem mondod, mi akkor is tudni fogjuk stb. Igy folyik ez minden területen, mozaikkockákat raktunk ki, s abból már lehetett következtetni.
De említhetem a csíkszeredai kántort is, aki `90-ig biztosan beszervezett volt. Tavaly hirtelen lemondott s otthagyta kántori hivatását.
Meg kell mondanom, a református lelkészeket sokkal kevésbé tudtuk meggyúrni, mint a katolikusokat.
Ha már itt tartunk, szólnék Pálfi Géza tisztelendő atya haláláról is néhány szót. `89-ben Udvarhelyen meg akarták lincselni Fekete István kollegánkat, mert a közvélemény úgy tudta a Szabad Európa rádióból, hogy ő verte meg a plébánost, mígnem az belehalt sérüléseibe. Fekete kollegát Váradra vezényelték át, hogy nehogy agyonverjék. Pedig Fekete Istvánnak nem volt kapcsolata Pálfi Gézával. Az egyház az egyes vonalhoz tartozott, ő pedig a gazdasági vonalon dolgozott. Pálfi atya Vásárhelyen halt meg a kórházban, rákos volt szegény.
Mondanék olyan dolgokat is, amelyek ma is érvényesek.
Felmerül egy név. A csíkszeredai unitárius lelkész neve, Száva Péteré. Ô nemcsak egyszerű beszervezett volt, hanem aktív belügyi tiszt, akit kiszöktettek Németországba. A legenda úgy szólt, hogy ő szökött meg - meggyőződésem, hogy ma is aktív ügynökként működik.
A román titkosszolgálatnak az egyik legfontosabb feladata a magyar emigráció vélekedésének, tevékenységének megismerése volt, és az ma is.
Itt van példának okáért a festőművész, Márkos András esete, aki a feleségével együtt Amerikába szökött, majd elváltak s ô visszajött Európába, Németországba. Már akkor behálózták, amikor díszlettervező volt a sepsiszentgyörgyi színháznál. Személyesen is nagyon jól ismerem, gyerekkori pajtások voltunk. Tudom, hogy őt az italozásai és kicsapongásai miatt tudták megzsarolni. Ô is az emigrációval foglalkozott. Az őt megdolgozó tiszt neve: Marin Luca alezredes. Sajnos olyan alkalomról is be tudok számolni, amikor a kettőjük találkozóján elhangzottakat kellett rögzítenem. Azt is tudom Márkos Andrásról, hogy sokat jár Kőszegre, lehet, hogy már házat is vásárolt Magyarországon. Itthon egy alkalommal járt, az édesapja temetésére jött haza. Tavaly márciusban halt meg az édesapja. Szegény öreg, egy alkalommal büszkén mesélte nekem, hogy képzeljem el, felkérték a fiát Németországban, hogy igényelje csak nyugodtan a német állampolgárságot, hisz annyira sikeres művész, de hát ő nem fog ott maradni, csak még fejleszti magát, aztán hazajön... A szülei úgy tudták, a fiuk valóban kiszökött. Az édesapja különben a magyar királyi hadsereg tisztje volt egykoron, kemény, becsületes ember.
Fodor Sándor kiönti a szívét Nagy Benedeknek
Egy alkalommal megjelenik Fodor Sándor, az író, Csíkszeredában, Nagy Benedek lakásán, 1989-ben. Meg kell jegyeznem, hogy ezt a lehallgatást már nem én végeztem, hanem két kollegám - az egyiket `90-ben, a másikat `91-ben helyezték tartalékállományba. Tehát megjelenik Nagy Benedeknél, annál az embernél, akinek a megdolgozására magam is jól emlékszem.
A közöttük lezajlott beszélgetésben szó esett a belügyről is. Nagy Benedek régi beépített emberünk volt, s hát neki panaszkodik Fodor Sándor, hogy megkeresték a belügytől és kollaborálásra kérték fel, de ő ezt visszautasította. Megmondta, hogy ilyesmire nem vállalkozik. Ô nem lesz hajlandó arra, hogy a barátairól jelentéseket írogasson.
Akkoriban még érvényben volt az a törvény, hogy ha bárki külföldi állampolgárral érintkezett, azt 24 órán belül jelentenie kellett a munkahelyén a személyzetisnek. Ez állampolgári kötelessége volt mindenkinek. Az író azt mondta, csak ezt az egyet vállalta, nagy nehezen.
Nagy Benedekrôl csak annyit, ma is RMDSZ-képviselô, és az ilyen emberek rendkívül sok kárt okoznak a szövetségnek.
Nagy Benedeket az `56-os magyar forradalom miatt hurcolták meg diákkorában. Már akkortól nyilvántartásban volt. Az ô belügyi felelôse szintén Kiss Lajos alezredes volt, aki még a lakásán is rendszeresen látogatta.
Szeretném megjegyezni, hogy azokat, akik egyáltalán szót emeltek az `56-os forradalom ügyében vagy szimpatizáltak vele, valamennyiüket kiemelten figyelte és követte a belügy. Ehhez nem kellett semmit elkövetnie, egyszer^uen célpont volt. Hivatalból igyekeztek megnyerni a belügy számára - ha kellett, élete végéig is képesek voltak gyôzködni. Követték és igyekeztek beszervezni.
Ami különös, Nagy Benedeket is megpróbálták kompromittálni. Például amikor tanított, diáklányokkal. Sajnos a technikai berendezés nem volt a megfelelô helyen, így nem tudtuk bizonyítani, hogy valóban történt-e valami a diáklány és a tanár úr között...
Kiss alezredes meglátogatta idônként. Vitt neki külföldi könyveket - ez minden esetben magyarországi könyvet jelentett -, megkérte, olvassa el s mondja el a véleményét. Ezek az udvarias találkozók csak arra voltak jók, hogy ne szakadjon meg a kapcsolat a megfigyelô és a megfigyelt között.
Egyik `90-ben tartalékolt kollegám mondta, hogy `89-ben hirtelen utasítás érkezett Bukarestbôl: Nagy Benedekéknél sürgôsen technikát kell szerelni. Nem sokkal ezután meg is kapja a jóváhagyást, hogy kiutazzon a leánytestvéréhez Németországba.
Nem szeretnék semmi rosszat mondani róla, de azt biztosan tudom, hogy az olyan személyek, mint Nagy Benedek is, akik olyan priusszal rendelkeztek, mint ô, normális körülmények között nem juthattak ki az ország határán kívülre!
Még egy érdekességet megemlítenék. Többször hallottam magam is a Kiss ezredessel való beszélgetéseit, amelyekben mindig azt ismételgette, hogy szeretné visszakapni a párttagságát, mert ennek hiányában az elôrejutásra semmi reménye nem lehet. S neki, mint az Elôre cím^u napilap területi tudósítójának, több lehetôsége nyílt volna meg az RKP tagjaként.
Verestóy Attilát kiemelték
Hajdú Gábor szenátort is megemlíteném. Ôt a `70-es évek elejétôl igyekeztek beszervezni, de nem hagyta magát. Becsületes, tiszta ember. De ugyanígy Borbély Imre is.
Hargita megyének viszont van egy RMDSZ-szenátora, akinek a személye igen sok kérdőjelet vet fel: Verestóy Attila. Dióhéjban próbálom meg összefoglalni a belügyhöz való viszonyát kamaszkorától. Valamikor középiskolás korában belekeveredett egy bandába. A fedőnevük Vipera volt. Akkori minősítés szerint egyszerű huligánokként kezeltük őket. A banda tagjait, az egy Verestóy Attilán kívül, mind kicsapták az iskolából. Neki nem történt semmi bántódása. S egy ilyen billoggal még az egyetemet is sikeresen elvégezhette. Nem tudom, mennyire közismert, de az egyetem után vegyészmérnökként Elena Ceausescu bukaresti kutatóintézetének lett a munkatársa.
A beszervezését, mármint a kutatóintézetbe, Udvarhelyen személyesen a volt belügyi fônök, Coman őrnagy végezte. Ô foglalkozott a Verestóy Attila dossziéjával, és személyesen készítette fel a munkára, mielőtt a fővárosba irányították volna. Azt, hogy abban az intézetben milyen kutatómunka folyt, én nem tudom, de azt igen, hogy oda közönséges halandó - különösen magyar ember - nem kerülhetett be.
Az elmúlt négy év alatt a nacionalizmus rendkívüli módon kiélezôdött, mindent és mindenkit támadtak, aki magyar, egyedül ôt nem. Talán ô az egyedüli ember, aki nem érintett soha semmiben. Pedig az RMDSZ egyik igencsak markáns egyénisége.
Kísért a múlt
Szeretnék pár szót szólni arról, hogy én valójában miért is vállalkoztam erre a beszélgetésre.
Romániában is, úgy-ahogy, de tagadhatatlanul volt egyféle rendszerváltás. Sem a román politikai elit, sem a hamar megalakult RMDSZ nem figyelt arra, hogy valamiféle szelekcióra is szükség lett volna. Nem lett volna szabad megelégedniük azzal, hogy "jó, ezt odatesszük vezetônek, mert ez magyar ember"... Az RMDSZ saját háza táján nem nézett körül figyelmesen, s ennek az ôsbizalomnak az igazi eredménye csak 3-4 év múlva mutatkozott meg. És hangsúlyozni szeretném, hogy nem a hatalmi harcról beszélek, hanem arról, hogy igen sokan vannak a vezetôk között, akiknek a múltja kísért. Sajnos elmulasztották azt a pillanatot, amikor `90-ben még lett volna lehetôségük a "vallomástételre". El kellett volna mondaniuk, hogy kit milyen kényszerrel, zsarolással, trükkel, mézesmadzaggal stb. szervezett be a belügy. Ezt elmulasztották, így bármikor elindíthatnak bármiféle kompromittáló, lejáratási akciót ezek ellen a személyek ellen, bármikor megzsarolhatók, megfélemlíthetôk, ne adj, isten, megvásárolhatók.
Lehet, hogy annyira naivak voltak, hogy azt hitték, tiszta lappal indulhatnak, s mindent el lehet felejteni, s most már becsületes életet élni? Pedig éppen saját tapasztalatukból tudniuk kellett volna, hogy ez az intézmény olyan, mint a maffia: aki egyszer belekeveredett, onnan kiút nincs. Ismétlem, akinek nem volt mersze `90-ben kiállni és vallani, azt bármikor elkaphatják.
Csak idô kérdése.
Engem zavar az a magatartás, hogy "bármi áron egységesnek kell maradnunk az RMDSZ-en belül". Szerintem ha szembe mernének nézni ezekkel a problémákkal, nem odáznák el ezt a kérdést, talán még megtisztulhatna a szövetség. Egyszer s mindenkorra tisztázni kellene, hogy az egyes vezetô személyiségeknek milyen múltbéli és jelenbéli kötôdése van az államhatalom bizonyos szálaihoz.
Ezt másképp nem lehet, nem lehet.
A baj az, hogy az RMDSZ-ben sok ilyen múltú ember m^uködik ma is, és ahogy a legutóbbi események is mutatják, sajnos lehet irányítani ôket.
A három B ügye
Volt Csíkszeredában egy nagy botrány, a Borbély-Búzás-Bíró esetre gondolok. Bíró Kati pontosan a belüggyel szemben lakott. Búzás László és Borbély Ernô barátok voltak. Borbély akkor került Csíkszeredába tanárnak. Hármasban találkozgattak. Búzás nôs ember volt, de összejött a lánnyal, s már ez a félrelépés lehetôséget adhatott a megkörnyékezésére. Mert akkoriban, ugye, mindenki politizált.
De mi is történt? Borbély Ernô lakását fel kellett szerelnünk technikával. Ellenôriznünk kellett. A vele foglalkozó tiszt Alexandru Vasile hadnagy volt. Ô felelt a tanügyért. Bármilyen hihetetlen is, neki idôrôl idôre kiadták, hogy ennyi s ennyi idô alatt hány tanárt és diákot kell megdolgoznia. (Elég undorító!!! F. Á. megj.) Ernôre is így került sor, s ô látszólag vállalta is a szerepet. S mert vállalta, minden vonalon le is kellett ellenôrizni. Ezért kellett lehallgatókat szerelni az ô lakásába és a Bíró Katiéba is, ahol mindig összejöttek ezek hárman, meg persze mások is jártak hozzájuk.
Elôször az ún. "filaj" követte a megfigyeltet, így hívták azt a belügyi részleget. A nap 24 órájából 24-et követték a célszemélyt. Mindent lejegyeztek róla: kivel beszélt, kivel fogott kezet, kivel tartott kapcsolatot stb., stb.
Ôk hárman tehát Bíró Katinál találkozgattak. S mint mondottam, a Bíró Kati lakását is ellátták megfelelô technikával, s ekkor buktak le... Ernő viccesen újságolta el a barátainak, hogy milyen könnyedén félrevezette a belügyi tisztet. Megjátszotta, hogy vállalja a feladatot, de erről szó sincs.
H^u, micsoda ribillió keletkezett a dologból. A belügyesek ellenszenve emiatt támadt fel irántuk. Úgy döntöttek, ha ezek ennyire megtévesztették őket, majd elverik a port rajtuk. Hogy mi volt az az ellenséges tevékenység, ami miatt még börtönt is kellett viselniük? Olvasták az újságokat és kommentáltak. Ez még mindennapos esetnek számított még a belügynél is, de ez a Borbély Ernô egy kicsit dúsabb fantáziával rendelkezett, s szeretett tervezgetni, spekulálni, eljátszani a gondolataival.
Akkoriban épült a modern megyeháza Csíkszeredában. S ôk hárman arról kezdtek fantáziálni, hogy mi lenne, ha a felavatáskor, amire nyilvánvalóan Ceausescu is lejön majd, robbanószerkezetet helyeznének alá?
Ezek, ugye, igazán gyerekes dolgok voltak.
Estérôl estére azt beszélték, hogy mi lesz s hogy lesz azon a napon, s már odáig is eljutottak, hogy amikor leszáll majd az elvtárs a sportpályán a helikopterével, s ott lesz minden prominens személyiség a városból, s valamennyi iskolás gyerek ott áll s tapsol a Kondukátornak, el lehet játszani ezt a robbantásos játékot a paranoiás elnökkel.
A megsértett belügyes hadnagy meg milyen jelentést írt ezekrôl a locsogásokról? "Veszélyeztetni szándékozzák az államfô biztonságát."
Borbély Ernô kiutazott ebben az idôszakban Magyarországra. Egymás között úgy beszélték, hogy kapcsolatokat megy teremteni. Nemsokára megérkezett egy férfi hozzájuk Budapestrôl, a Széchényi Könyvtárból. A hadnagy újabb jelentést írhatott, újabb vádpontokkal: "külföldi kapcsolat, szervezkedés".
Ekkoriban volt a vezetôváltás a csíkszeredai megyei Securitate élén. Leváltották Erdélyi Elemér tábornokot, mert magyar ember nem tölthetett már be ilyen magas funkciót. Az új főnökünknek pedig gyorsan kellett valami "nagy ügyet" produkálnia, bizonyítandó, hogy mennyire veszélyesek a magyarok a román állam biztonságára. Ez az új fônök munkaidô alatt, de azon kívül is, folyamatosan - hogy is mondjam csak - olyan eufóriás állapotban volt, magyarán ittas volt. Nem röstellte többször is kijelenteni a munkatársainak, hogy ôt azért küldték ide, hogy móresre tanítsa ezeket a "bozgorokat".
Ezért kellett ezt a semmi dolgot is annyira felfújni. A felhajtás pedig egyre nagyobb lett, mert Búzás László testvére éppen a funkcióban lévő szeredai polgármester volt. Ekkor kezdődött el az igazi macska-egér játék. Hagyták tudatosan, hogy beszéljenek, tervezgessenek, pontosabban csépeljék a semmit, hátha össze lehet majd állítani valamit az elejtett szavakból.
Én akkor megkerestem Erdélyi Elemér tábornokot a Megyei Turisztikai Hivatalnál, mert oda helyezték át, s megkérdeztem, hogy ő mit csinálna ebben a helyzetben. Azt válaszolta, jól fenékbe rúgná az egész társaságot, s hazakergetné azzal, hogy máskor ilyen hülyeségekről ne fecserésszenek. Kár, hogy nem volt, aki végül megtegye...
Elképzelni sem lehet
Az törvény volt, hogy aki a börtönből szabadult, csak akkor hagyhatta el a fogházat, ha aláírta az "angajament"-et. Természetesen csak egyfajta lelki terror alkalmazásával érhették el ezt, a módszert pedig személyre szabva alkalmazták. Aki börtönbe került, azzal már egy másik elhárító tiszt dolgozott, de az elôzô elhárítótól pontos anyagot kapott az illetô személyrôl. Példát is említenék. A zetelakiak és az oroszhegyiek esetét, akik közül ketten öngyilkosok is lettek. Vajon miért? Nyilván a lelki terrort nem tudták elviselni. A börtönben, sajnos, a lelki terror mellett a fizikai alkalmazása is napirenden van. Nem a fegyôr veri a magyar rabot, hanem beteszik pl. a köztörvényesek közé, s csak annyit mondanak nekik: "Ez a bozgor régóta a Securitate informátora". Ennyi elég is...
A börtönökben is ugyanazzal a módszerrel dolgoznak, mint a kinti életben. Ott is besúgókat szerveznek be. Megemlíteném még Cseresznyés Pál esetét is. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mikor kerül ki s milyen egészségi állapotban. Még akkor is, ha a nemzetközi közvélemény most odafigyel rá! Gondolom, a szokásos terrort most nem alkalmazzák vele szemben, de én azt hiszem, hogy a börtönbüntetése kezdetén mindent, ami elképzelhetô s még azt is, ami nem, végigcsináltak vele is... Véleményem szerint a román kormány addig fogja húzni-halasztani az ügyét - ilyen tárgyalással meg olyan megbeszélésekkel -, amíg a rászabott időt le nem tölti. (Ez kis híján így is történt - szerk. megj.) Csak azért, hogy Románia megmutathassa a külvilágnak, hogy a kisebbségiekkel szembeni akaratát igenis érvényesíti.
A vásárhelyi magyarellenes pogromról
Ha már Cseresznyés Pálról szóltam, beszélnünk kell a Sütô András elleni 1990-es márciusi merényletrôl is. Nemrég beszéltem az egyik haverommal - munkatársak voltunk -, aki épp abban a tömbházban lakik, amelyikben az a gyógyszertár van, ahonnét elindult az egész vásárhelyi rémálom. Ô mesélte el, hogy legalább tízszer telefonált a rendôrségre, hogy jöjjenek, mert nagy baj van. Nem jött ki senki.
Lehet, nem mindenki figyelt egy mozzanatra, mégpedig arra, amikor Cofariu - aki miatt ma Cseresznyés ül - több alkalommal is azt nyilatkozta a televízióban, hogy a papjuk már egy héttel korábban kihirdette a templomban: ha meghallják a harangszót ekkor és ekkor, menni kell Vásárhelyre. Tehát azon, hogy egy spontán vagy szervezett ügy lett volna, nincs mit tisztázni. Szervezett pogrom volt és a rendôrség szervezte, politikai indokból és utasításra. A Securitatét akkorra már szétverték, a Román Hírszerzô Szolgálat pedig még nem állt fel, még nem volt olyan állapotban, hogy egy ilyen akciót lebonyolíthatott volna. Ki merem mondani tehát, hogy ezt csak kormányszinten lehetett megszervezni, a rendôrség bevonásával.
Az emigránsok beszervezése - csíki forradalmi kitérôvel
Nagyon izgatta a szerveket a nyugati magyar emigráció. Féltek tôlük. Féltek, hogy képesek lejáratni Romániát a saját kormányaik elôtt. Itt azt hitték, hogy a nyugati magyar emigráció komolyan megszervezett csapattestként m^uködik...
Néhány esetet elmondanék arról, hogy miként szervezték be a kinti magyarokat. Volt Szeredában egy taxisofôr, aki kiszökött Svédországba. Eltelt egy bizonyos idô, s le szeretett volna mondani román állampolgárságáról. De Bukarest nem is reagált a kérvényeire. Hogy valamit elô tudjon mozdítani az ügyön, hazautazott. Azonnal hívatták is az "útlevélosztályra". Vázolták neki, hogy milyen változatai lehetnek annak, hogy ô lemondhasson a román állampolgárságról. Nem olyasmit kértek tôle, hogy lopja el a svéd állam legféltettebb titkait, hanem csak annyit, hogy emlékszik-e XY-ra, aki ekkor és ekkor szökött ki? Meséljen róla, most mit csinál. S ha ezt megteszi, az ô öreg, 70 év körüli szüleinek itthon nem esik semmi bántódása...
Ennyi volt az egész. Szépen aláírt. Ezek az okmányok pedig megvannak, haláláig bármikor elôszedhetôk s ellene felhasználhatók, ezekkel zsarolható.
1989. december 22-én a csíkszeredai tapstérrôl a rendôrséghez tóduló tömeg megrohanta az épületet, magam is ott voltam, meg akartam védeni az ártatlanokat, hisz sok olyan ember is dolgozott ott, akiknek semmi köze nem volt sem a beszervezésekhez, sem a verésekhez, semmihez, csupán egyik papírt elvitték egyik íróasztaltól a másikig. De hát, mint tudjuk, a megvadult tömeg nem válogat. Körülvették az épületet, sokan részegek voltak, másokat az évekig elfojtott és akkor kitörô indulat mozgatott. Belül a rendôrök álltak géppisztolyosan. A parancsuk az volt, hogy semmi szín alatt sem szabad lôni, de a beijedt ember félelmében is elsütheti a fegyverét. Valahogy tizedmagammal bejutottunk az épületbe, s elkezdtünk tárgyalni a rendôrökkel, hogy tegyék le a fegyvert. Késôbb felrohantam a második emeletre, én is ott dolgoztam néhány évvel azelôtt, tudtam, hol tartják a dokumentációt. Szerettem volna megmenteni a személyi adatokat, hogy az a sok disznóság ne t^unhessen el nyomtalanul. Amennyit tudtunk, beleraktunk valami zsákokba. Pontosan tudtam, hogy az egész Európa ott volt papíron... Azt hittük, jó kezekre bízzuk az anyagot. Utoljára Pataki Imre elvtársnál volt, aki ugye akkor prefektus lett, Fülöp Arpád adta a kezébe, akit `89-ben tartóztattak le, s azóta se látta senki... De ha tudtam volna, hogy ilyen mérték^u visszarendezôdés lesz, hagytam volna az egészet a fenébe.
Akkor futottam össze, ott, a belügy folyosóján, Koszta Nagy Istvánnal, aki szintén a Hargita szerkesztôségének a "szülöttje". A szerkesztôség elôtt a cenzúránál dolgozott, amíg volt cenzúra. A felesége a `80-as évek vége felé maradt kint Németországban, s ô is kérte a végleges kitelepedését. Nagy cécót rendeztek ekörül. Kirúgták az újságtól, Balánbányán dolgozott egy ideig a bányavállalatnál, s egy adott pillanatban megjelent a belügynél. A kollegám véletlenül szerzett tudomást róla, mert neki kellett lehallgatnia. Arról panaszkodott, hogy ô korábban informátor volt, s mostanában már nem keresi meg senki, s most jelentkezik önkéntesnek. Elmondta, hogy jó kapcsolatai vannak Németországban. Idônként hazajött, s mindig jelentett is rendesen.
Tehát `89-ben találkozom vele ugyanott, ahol öt évvel korábban is volt alkalmam látni ôt. (Mellesleg sógorsági viszonyban van Nagy Benedekkel, de hogy tudják-e egymásról, hogy mindketten bedolgozók voltak, azt nem tudom.) A kollegám igazolta, hogy Koszta Nagy István feladata a magyar emigráció figyelése volt Ausztriában, Németországban, de Magyarországon is. Hiába beszélt itt mindenki a testvéri és baráti országokról, a legkomolyabb ellenfélnek, ellenséges államnak mindig is Magyarországot tekintették. Akkor, 1989 decemberében azt kérdezte tőlem, mi lesz a Céggel? Mondom, úgy néz ki, hogy megszűnt. Most, ha jól tudom, valamilyen alapítványt igazgat. Kétségbeesetten figyeltük, hogy mikor legutóbb itt járt Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter egy küldöttséggel, a fogadó házigazda maga Koszta volt. De láttam a Duna Televízióban is egy Heti Hírmondóban, amelyet Csáky Zoltán vezetett, s bizony csodálkoztam, hogy ilyen embereket népszerűsítenek. Pedig a napilapokban mindenki olvashatta, hogy az országos elhárító főnök, Virgil Magureanu név szerint ôt említi egyik jelentésében, az ô szájából idéz egy olyan mondatot, amely egy magánjelleg^u beszélgetésen hangzott el Csíkszeredában a tanügyi törvény kapcsán gy^ujtött aláírásokról. Két lehetôség merül fel, vagy elhanyagolják Kosztát, de ezt nem hinném, mert informátort soha nem eresztenek el, vagy épp azért idéznek tôle, hogy eltereljék róla a figyelmet. Ez a valószín^ubb változat.
Véleményem szerint az RHSZ célja a csíkszeredai RMDSZ-vezetés lebuktatása volt. Ez pedig nem nehéz, hisz olyan személyekbôl áll, mint Búzás László, Borbély Ernô, akiket bármelyik pillanatban meg lehet zsarolni.
Tôkés Lászlóról
De vegyük a frissen kirobbant Tôkés László-ügyet is. Biztos vagyok abban, hogy a rágalmazás nem az RMDSZ-bôl indult el. Ilyen érvágást az RMDSZ nem végezhet önmagán! Az nyilvánvaló az elsô pillanattól, hogy a püspök kényelmetlen személy a román politika számára. Mindenféle szempontból. Azt mondták `89-ben, hogy ô volt a szikra, amelyik kirobbantotta a forradalmat Romániában. Már ha forradalom volt. A jelenlegi hatalomnak, tudjuk, kikbôl tevôdik össze, határozottan kényelmetlen volt. Egy nacionalista kormányzatnak, amelyben vannak fasiszta beütések is, nem tetszhetett, hogy éppen egy magyar ember jóvoltából indul el a lavina. A legelején még nem tudtak mit mondani róla, de néhány hét után már elkezdték kompromittálni ôt is. Az is kényelmetlen volt a hatalomnak, hogy a püspök is aláírta a Temesvári Kiáltványt. Nem is kell talán látványosabb bizonyíték, mint az, hogy a România Mare cím^u lapban jelentek meg az ôt kompromittálni hivatott "dokumentumok". Mivel efféle dokumentumokat senki nem tart odahaza, csakis az RHSZ-tôl kaphatták meg. Az újságíróknak nagy szenzáció, hogy ilyen hírt jelentethetnek meg. Az elsô lap után foglalkozik a kérdéssel a második, a harmadik, majd átveszik a külföldi lapok is. Igy kell elindítani egy hatásos diverziót, ezt nekünk is így tanították.
Ezek után már bármit rá lehet fogni Tôkés Lászlóra, talán csak azt nem, hogy kommunista...
Vegyük sorra, hogy `90-tôl mostanáig mi mindennel támadták Tôkést? Elôször CIA-ügynöknek mondták, aztán KGB-ügynök lett belôle. De volt magyar kém is. Legnagyobb bánatukra egyik sem jött be. S ekkor találták ki azt, valószín^uleg a tömegpszichózisra alapozva, ha a köznép nem dôl be az amerikai, orosz, magyar ügynök mivoltának, hátha bedôl annak, hogy a Securitate ügynöke volt. A Renasterea banateana és National cím^u lapokban közölték a deklarációit, ami annyit jelent, hogy nyilatkozat. Nyilatkozatot pedig tonnaszámra írattak az emberekkel, különösen az értelmiségiekkel, s azokat betették, annak rendje és módja szerint, a dossziéjukba. S az ott is maradt, s ott is fog maradni örökké.
Az embereket be lehet csapni, szerencsére sokuknak fogalmuk sincs arról, hogy mi a különbség a besúgó és az informátor között, s mi a "declaratie" és az "angajament" között.
Az egész biztos, hogy a püspök úrnak rengeteg ilyen kézírása fekszik a Securitate archívumaiban. S ezekbôl úgy lehet ollózni és azt, amit csak akarnak. Ezért követelte Tôkés nagyon okosan, hogy hozzák nyilvánosságra az egész anyagot és ne részleteket közöljenek belôle. A lényeg szerintem az, hogy szeretnék "visszavenni" tôle a román forradalmat, amelyiknek, legalább utólag, úgy kell megjelennie a világ elôtt, mint egy tiszta román nemzeti megmozdulásnak.
Annak senki nem örült, hogy Tôkés püspök úr mindvégig megingathatatlannak bizonyult ebben a kérdésben még az RMDSZ-en belül is. A Szövetségben pedig azt nem szeretik, hogy ô annyira domináns személyiség s nehéz beilleszteni a szürkék közé. Én hiszem, hogy hovatovább egyre szókimondóbbnak kell lenni, nyíltan kell megfogalmazni a dolgainkat, elmúlt a diplomáciai manôverek ideje. És egyre több képviselônknek kellene vállalnia ezt a szerepet, mert muszáj nevén nevezni a gyereket. Csak vegyük példának az RMDSZ ötödik éves évfordulójának a megünneplését Kolozsváron. A többség csak az eredményekrôl beszélt, Tôkés László pedig konzekvensen emlegette a Székelyföld militarizálását. A parlamentben egyetlen képviselônk sem beszélt errôl. Ismétlem, ezért kényelmetlen a hatalom szemében.
A külföldi támadásokon pedig nem szabad csodálkozni senkinek. Én ismerem a módszert, de olvasni mindenki olvashatott errôl Pacepa szekus tábornok könyvében is, aki világosan bemutatta a módszert. A módszert, amelynek nem voltak határai, s ma sincsenek. A diverziót bárhol, bármikor végre lehet hajtani, bármilyen szegény legyen is a román államkassza. S a feladat most az volt, hogy diverziót kell kelteni az RMDSZ-en belül. A Román Hírszerzô Szolgálat dolgozik, rendesen dolgozik...
A diverzió természetérôl
Ezelôtt két évvel az Erdélyi Naplóban olvasom, hogy Zöld Lajos miféle dicséretes dolgokat végez, majd látom a Duna Televízióban is. Zsenge gyermekkorától informátorunk volt. Elmentem egy újságíróhoz, s elmondtam neki, amit tudtam róla. Meg is írta a cikket, majd elvitte Stanik Istvánnak az Erdélyi Naplóhoz, de ô mint fôszerkesztô nem merte megjelentetni. Az Udvarhelyi Híradó megjelentette volna, de abba én nem egyeztem bele, hisz az a lap még Csíkszeredáig sem jut el, nemhogy messzibbre. Aztán teljesen váratlanul megjelent egy háromsoros cikk a nevemmel, s azt írták meg, hogy íme ez az alak, aki itt és itt dolgozott, miket mer mondani. Két nap múlva két volt kollegám keresett meg, s mondják, hogy hallják, sztár lett belőlem, s hogy ők is segítenének abban, hogy miket kellene megjelentetni. Mivel a módszert igen jól ismerem, mondtam nekik, hogy ne fáradjanak, hiába. Figyelmeztettek, hogy veszélyes emberekkel állok szemben, s ha akarnak, meg is ölhetnek, mármint azok, akikről elmondom az igazat.
Nem furcsa, hogy végül is én kerültem kényes helyzetbe?
Ha belemegyek abba a játékba, hogy az ô papírjaikat adom tovább, én megmenekülök, de örökre zsarolhatóvá válok. És ez az, amirôl beszélnünk kell. Azok az emberek, akik nem mertek előállni, azokat most is ugyanúgy kihasználják, mert állandóan reszketnek, hogy kiderülhet róluk az igazság. `89-ben a csíkszépvízi öregotthon igazgatója, Lôrincz János azért akasztotta fel magát, mert megtelefonálták neki Szeredából, hogy már az egész város tudja róla, hogy besúgó.
Volt olyan RMDSZ-es barátom, aki azt hányta a szememre, hogy miért nem figyelmeztettem őket időben, hogy ki kicsoda körülöttük. Csak azt válaszolhattam, hogy én nem mehettem oda hozzájuk, mert azt hitték volna, provokálok.
Még néhány ismert figura
Tudtam és mondtam is, hogy Bitay Ödön dolga Demény Lajos megfigyelése volt. Ezt konkrétan tudtam. A történész Deményt kellett figyelnie s jelenteni róla mindent.
Mint ahogy azt is tudom, hogy Szôcs Géza nem volt soha besúgó. O csak ellentmondásos személyiség. Mindent tudtunk az Ellenpontokról, egyik kollegámtól azt is hallottam, hogy itt, Tölgyesen tartóztatták le. Az egész országban keresték s közben itt volt az orruk elôtt. Egy Colt típusú gázpisztoly volt nála. Aztán elment külföldre. Kiutasították, bántani nem merték, mert a nyugati sajtó tele volt a nevével. `90-ben, amikor hazakerült, többet ígért, mint ahová eljutott. Nem tudom, miért nem tudott kibontakozni. Kár, hogy ilyen Csutak Istvánokkal keveredett össze. O sem volt soha besúgó, de sajnos más gondok vannak vele.
A beszervezések talán már nem folynak ugyanolyan könnyen, mint régebben. Az ún. demokrácia nálunk is hozott az emberekbe egy kevéske önbizalmat és merszet. Ma már nem dôlnek be olyan könnyen egy-egy szóbeli fenyegetésnek. De sokadszorra ismétlem, akiknek megvan a régi papírosuk, azokat életük végéig lehet manipulálni. Azt nem nagyon meri senki vállalni, hogy leleplezzék.
Magyarországon is elég sokan vannak ma is, akik feladatot hajtanak végre. Ilyen ember például Sánta Imre keramikus, aki ugyancsak `56 miatt került Romániában börtönbe, s ott szervezték be. O is a párttagságát szerette volna visszaszerezni a karrierje miatt... O volt az, akirôl a belügyben is már mindenki tudta, hogy a dolgoknak fölébeszél. Képes volt bárkit befeketíteni csak azért, hogy ô látszódjék fontos személynek. Közvetlenül az 1989-es események után vállalati szinten is létrehozták a Nemzeti Megmentési Frontokat. Egyik gy^ulésen ô is felállt és elkezdett románul beszélni. A közönség lehurrogta, hogy beszéljen magyarul. Ez nagy sokk volt neki, s tudom, hogy rövid idôn belül kiköltözött, ha jól emlékszem, Pápára. Korábbról tudom - mivel a kapcsolata maga Erdélyi Elemér tábornok volt -, hogy Ausztriában és Magyarországon kellett "dolgoznia". Allandóan azzal dicsekedett, hogy ô milyen jó barátságba keveredett odakint Pozsgay Imrével. De lelkesen jelentett a magyar követség embereirôl is... (Rémes, nem? F. Á. megj.)
Van más ilyen "áttelepített" emberünk is. Egyik belügyes kolleganônk idejött férjhez egy idôs, talán félszeg emberhez. A neve Maria Salcudeanu. Az édesapja évtizedeken keresztül a Maros megyei belügy parancsnoka volt: Petre Salcudeanu. A testvére most kultuszminiszter. Hogy hol él ez a kolleganô, nem tudom, de ismerve a világhoz és a magyarsághoz való viszonyát, nem gond neki egy érdekházasságot nyélbe ütni az "ügyet" szolgálandó.
Ugyanígy külföldi vonatkozásban dolgozott a belügynek Gaál András itteni festôm^uvész, Svédországban Szakács András és Rátóti Gyula ügyvéd. De említhetek két magyarul tökéletesen beszélô román fogorvost is, akik szintén Svédországba szöktek és ugyancsak besúgók voltak: Tudor Olteanu és Mircea Sagron.
Másik ilyen emberünk Barabási László, aki Csíkszeredában volt múzeumigazgató. Biztosan tudom, hogy bedolgozott. Létrehozott itt egy román-magyar közös vállalatot Neontrade néven. Egy alkalommal jelentést tett, s mondta, hogy neki az az érdeke, hogy ha csôdbe jut. O így nyer többet az üzleten. A részvények 20 százaléka volt az övé, s a magyar partneré a 80 százalék. Ez is egy metódus: hogyan tegyük tönkre külföldi partnerünket! Be kell csalni ide a tôkét, utána pedig csôdbe vinni a vállalkozást.
Egy mulatságos történet jut eszembe. Valamikor a `80-as évek elején megjelent Csíkszeredában egy ember, aki amúgy persona non grata volt Romániában: Domokos Pál Péter. Nagy szaladgálás kezdôdött a Cégnél, nem akarták elhinni, hogy valóban megérkezett a városba Péter bácsi. Küldték is Barabásit azonnal, hogy nézze meg, igaz-e a hír. Igaz volt, valahogy elnézték a határon, s így juthatott el egészen a Székelyföldig. Egyébként Barabásit sokszor küldték Domokos Pál Péterhez Budapestre is, tájékozódni, mit csinál az öreg, min gondolkozik, mit ír s így tovább.
Csíkszeredában közismert besúgó volt János Pál is, aki a múzeumnál dolgozott.
Informátor volt még Demeter József Székelyudvarhelyrôl. O egy menô vállalkozó, cigányember, aki igen sokszor megfordult Ausztriában és Magyarországon is. Udvarhelyen van még egy tanárember is, aki folyamatosan dolgozott a belügynek: Bokor Gyula. Itt van aztán Zepeczáner Jenô, a múzeum igazgatója, valamint Fülöp Lajos Székelykeresztúrról, köreinkben el-elhangzott a nevük, de nekem nem volt dolgom velük, lehet, hogy csak aláírtak ezt-azt...
Meg szeretném jegyezni, hogy az új felállásban ma Udvarhelyen több belügyes dolgozik, mint amennyi valaha is dolgozott Csíkszeredában, a megyeközpontban. Az RHSZ-en kívül felduzzasztották a rendôrségi állományt, ott a hadsereg is a Csereháton, tehát lassan mozdulni sem lehet. Nyílt titok, hogy mire megy ki a játék. A legfontosabb a magyarság kiszorítása a gazdasági életbôl. A Dacia Felix Bankot erre a célra hozták létre, naponta történnek telekárverések, házügyletek, s ismeretlen román suhancok viszik el az ingatlanokat a magyarok orra elôl, ki tudja, milyen pénzzel, túllicitálva mindenkit!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A vér nem válik vízzé?
Végezetül hadd mondjam el, hogy miért is fordult meg bennem minden már `77-ben. Egy továbbképzô tanfolyamon kellett részt vennem, amelyet egy belügyi szállóban rendeztek, a bráni kastélyban. Összesen két magyar volt jelen ezen a fejtágítón, egy hölgy és jómagam. Bukarestbôl érkeztek az elôadóink, s különbözô eligazításokat, leckéket tartottak nekünk. Egyik alkalommal a nacionalizmus kérdésérôl esett szó. Az egyik bukaresti ezredes azt mondotta elôadásában, hogy vigyázni kell nagyon azokkal a kollegákkal, akik kisebbségiek - magyarok, szászok és zsidók -, mert katonai eskü ide vagy oda, a vér nem válik vízzé.
(DunaTV)
--
Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok,
van fületek, hogy a hangot meghalljátok,
úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek.
S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő! (Márai Sándor)
,,Minden magyar felelős minden magyarért." (Szabó Dezső)
Rovat: Frigyesy Ágnes
