„Sem magasság, sem mélység nem rettent”

Dr. Frigyesy Ferenc ügyvéd, agrármérnök 80 esztendős

„Gyermek” szólt ki a bábaasszony az előszobában türelmetlenül, mégis türelmesen várakozó Apámnak 1929. május 5-e hajnalán, amikor megérkeztem a világra. Jászárokszállás akkor még falu volt – ma már város. Számunkra a várost eleinte Szolnok jelentette, majd Kecskemét. Két éves lehettem, amikor szüleim tanító kollégájuktól hallották, hogy Kecskeméten olcsón lehet homoktalajú termőföldet venni. Ettől kezdve a „tanya” és a „szőlő” lett legkedvesebb tartózkodási helyem.

1939. szeptember elsején kezdtem középiskolai tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban. Apám, annak ellenére, hogy német vér is folyt benne, izzó magyar hazafi, sőt „kuruc” volt, s tőle és tanáraimtól kaptam ennek megfelelő útravalót, a klasszikus műveltségnek megfelelően. Sajnos nem csak alapvető műveltségem indult el ekkor, hanem a II. világháború is. Hátrányt jelentett, hogy külföldi tanulmányokat nem folytathattam. Édesapám, aki tartalékos katonatiszt volt – többször kapott katonai behívót a területi visszacsatolások idején, Kecskemétre pedig népművelési titkárnak nevezték ki, melyre egyre nagyobb szükség volt, mert a katonának behívott parasztemberek családjait kellett jövedelemnöveléshez juttatni háziipari tanfolyamok szervezése útján, amit Apám sikerrel teljesített.

Legnagyobb megrázkódtatást az jelentette, amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a városunkat, mely ekkor teljesen üres volt, hisz itt akarták megállítani a frontot Budapest előtt. A kiürített város lakásait feldúlták, kifosztották, az útjukba került nőket tömegesen megerőszakolták, és nem volt kihez fordulni segítségért.

A Piarista Gimnázium ebben az időben hadikórházként szolgált, de 1945 őszétől az Angolkisasszonyok iskolájának épületében délelőtti-délutáni váltakozással folyhatott az oktatás. A Piarista Gimnázium épületét csak 1947-ben kaptuk vissza, s ekkor a korábbi folyamatos tanulás folytatásaként kitüntetéssel érettségiztem, s az volt a legnagyobb gondom, hol tanuljak tovább? Végül a Pázmány Péter (jelenleg Eötvös Lóránd Tudományegyetem) egyetemjogi karán kezdtem meg tanulmányaimat.

Több, mint egy éven át zavartalanul tanulhattam, míg el nem érkezett 1948. novembere. Akkor a pesti Szent Imre Kollégiumba bejött egy népes NÉKOSZ-csapat és közölték: alá kell írni egy nyilatkozatot, mely szerint követeljük Mindszenty bíboros, hercegprímás bűnvádi felelősségre vonását. Ezt a nyilatkozatot nem írtam alá, így el kellett hagynom a Kollégiumot. 1951-ben ennek ellenére befejeztem jogi- és államtudományi tanulmányaimat, de oklevelem nem adták ki, hanem minden vizsgakötelezettségem teljesítése ellenére kizártak az Egyetemről. El kellett mennem dolgozni, voltam bérelszámoló, technikus, gazdálkodó (szüleim kis birtokán, amit később elvettek), míg végre az első Nagy Imre korszakban kiadták az oklevelem és 1955-ben ügyvédjelöltként dolgoztam. Kilenc főnököm bőven elláttott munkával, így nagy gyakorlatra tettem szert.

Az 1956-os forradalom alatt tovább dolgoztam, 1957-ben ügyvéd lettem. Ám 1958-ban – a leszámolások idején – eltiltottak az ügyvédi hivatás gyakorlásától, noha nem szervezkedtem, „csupán” véleményt nyilvánítottam, ha valakit érdekelt. Fellebbezésem elutasították, másirányú elhelyezkedésem gátolták. Így előbb fémesztergályos, majd tehergépkocsi vezető lettem, később kertész szakmunkásként kerestem kenyerem, míg fel nem vettek a Duna-Tisza közi Mezőgazdasági Kutató Intézetbe.

1960-ban házasságot kötöttem Várkonyi Erzsébettel. Házasságunkból 1961-ben Anna, 1963-ban Ágnes gyermekünk született. Anna angol tanárnő, Ágnes újságíró, akinek mesélem életem történetét.

1962 és 1967 között felsőfokú kertészeti tanulmányokat folytattam, és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki képesítést szereztem. Diploma-munkám lényege az volt: számítógépes programmal, hogyan lehet gyorsan meghatározni a kertészeti és mezőgazdasági termelés, feldolgozás, és forgalmazás optimumát. Diplomamunkám Erdei Ferenc kezébe került, aki hozzájárult ahhoz, hogy külföldön hogyan hasznosíthatjuk kutatási eredményeimet. Az ő pozitív véleménye is hozzájárult ahhoz, hogy 1969-70-ben, több, mint egy évet töltöttem Franciaországban, ösztöndíjasként.

Módszeremet konzervgyárak nyersanyagellátásnak szervezésére alkalmaztuk, sikerrel. 20-25 %-kal javítottuk a konzervgyárak kapacitás-kihasználását. Franciaország elismerő oklevéllel jutalmazta náluk végzett munkámat.

Később a Kertészeti Egyetem Kertészeti Főiskolai karán termelésszervezést és matematikát oktattam 1989-ben történt nyugdíjazásomig. 1986-ban a kertészettudományok doktorává avattak a Kertészeti Egyetemen.

1984-ben a Kereszténydemokrata Néppárt jelöltje voltam az országgyűlési és megyei önkormányzati választáson. Az utóbbi sikerrel járt, s megyei képviselőként sikerrel küzdöttem az általam kezdeményezett szekszárdi és dunavecsi Duna híd megépítésén, hogy csökkentsük az ország Duna általi kettészakításán, valamint javaslatokat dolgoztam ki a gyümölcs- és szőlőtermesztés ésszerűsítése és a Duna-víz jobb hasznosítása végett.

Betöltöttem 80. életévemet. Kecskemét jelmondata meghatározta mindenkori életutamat: „Sem magasság, sem mélység nem rettent” – tett vallomást életútjáról Frigyesy Ferenc újságíró lánya előtt.

Frigyesy Ágnes