Ismét NÉLKÜLÜNK döntenek: RÓLUNK?

„Ne a jelszavakat nézzétek, hanem azt, ki, kinek fogja a kezét, ki, kit tart a markában, kinek a zsebében van a pisztoly, a kasszakulcs és a börtöncella kulcsa!”

Ma 311 esztendeje, hogy a karlócai béke megköttetett (1699. január. 26.), néhány évre, Buda visszavétele (1686) után és megkezdõdött a Habsburg-privatizáció. Sine nobis de nobis vagyis nélkülünk döntöttek rólunk. Nem elõször és nem utoljára. Miért, hogy ilyenkor le kell írni: ne a hatalom kezét figyeljétek, mert csalnak, ne a baksist nyújtó kezet figyeljétek, mert meglehet, kézigránát lapul ott. És ne a nemzeti minimumról vitázzatok, hanem a nemzeti maximumot tûzzétek ki célként! Mert, ha ennél kevesebbet akartok, gyarapodhat a veszteség. Sorsfordító dátumok, idõszakok ezúttal is létkérdésekre: jogfolytonosság, alkotmányosság, államforma, életvédelem: magzattól, az aggastyánig, fordítják a figyelmet és most természetesen a választási sorsfordulóra, amely lehet feltámadás és bukás is.

A választási ”menü”

igencsak siralmas, szegényes, egyúttal fölöttébb gyanús. A parlamenti pártoknak önös érdeke, hogy minél kevesebben maradjanak bent, hiszen a választási törvény szerint anyagilag így jobban járnak. (Nem részletezem. Meg kell nézni a jogszabályban a pártokra szánt költségvetési pénzek szétosztásának rendszerét.) A parlamenten kívüli párt külsõ beindulása ugyanakkor gyanús, hiszen nem tudni, kinek, milyen hatalmi formációnak a kezébõl származik az elkölthetõ kampánypénz. (Egyedül a 2006-ban 1 százalékot elért Miép rendelkezik a költségvetésbõl párt támogatással.) Így állunk most. Holott a helyzet eddig sem volt rózsás: a jelenlegi kétpártrendszer magában hordozta a polgárháború elõjelét, a magyarok józansága (közömbössége), hogy ebbõl végül nem lett semmi, de még nincs a verbális harcnak vége! És itt a megfélemlítõ szóbeli terror, a sokkoló bûntény eseménysorozat! Nem csoda, ha sokan azt kívánják:

„Legnagyobb alvilági parlamenti proletárok, az amúgy is zsúfolt börtönökben egyesüljetek!” Daloljátok, kopogtassátok az internacionálét, amelybõl nekünk egyszerû halandóknak csak az „inter” maradt! Ahogyan keresztül-kasul letarolva mindent, rohantatok választóitok (alattvalóitok) ellen a forradalomba, karöltve a globalista helytartók pártjával, átgázolva embereken, a nemzeten. Most pedig itt az eredmény: ez a pártformance, közös munkátok gyümölcse rohad, aszalódik.

Úgy kezdõdött, hogy a Lukács-tanítványok kiszedegették a szocialista tanokból a szocializmust. Maradt az internacionalizmus, amely nem más, mint kivesézett marxizmus. Ez sem meglepõ, hiszen a magukat kommunistának nevezett zsiványok szívesen csavarnak egyet az ideológián érdekeik szerint. Itt nálunk megszülettek a szabaddemokraták és ennek két változata: 1./ az SZDSZ = Szabad Demokraták Szövetsége 2./ a Fidesz, ugyanez ifjúgárdistában 3./ az

MSZP = Magyar Szabaddemokrata Párt

Legalábbis úgy viselkedik. Ez persze nézeteitek szerint csupán szélsõséges megközelítése a dolgoknak itt, a magyar rosszléti állam kapujában. Sõt! Immár a belsõ, intim, csak személyes termekben vagyunk, alig túl az 1994. január. 4.-e napjától, amikor az általatok gyakran gaz, nacionalista, fasiszta Orbán Viktor (Fidesz, 1998-2002 miniszterelnök) a Magyar Hírlapban egy köpésre a választások elõtt „Helyes történelmi vonal?” címmel cikkét megírta.

Ebben voltaképpen arról van szó: kikéri magának, hogy az õskövület szabaddemokrata Szabó Miklós (hajdani tanítójuk, ideológiai útmutatójuk) voltaképpen nemzeti, nacionalista címszavakat aggatott a pártra. Aki ugyan kimondatlanul, de arra ösztönzi O. V-t, valljon színt a jogfolytonosságról. Az, az ember, akitõl azt tanulták: „Ne a jelszavakat nézzétek, hanem azt, ki, kinek fogja a kezét, ki, kit tart a markában, kinek a zsebében van a pisztoly, a kasszakulcs és a börtöncella kulcsa!”

Ezek után nem csoda, ha a tanulékony fideszesek és vezetõjük felismervén a helyes irányt, akkor lépten-nyomon levakarták magukról a rájuk aggatott dehonesztáló nemzeti címkét. Például az említett cikkben Többek között úgy, hogy a cikk írója sem akar a „nemzetvesztõ, Trianon elõkészítõk” oldalán állni. Színt vall. „Mikor dicsõítette a Fidesz Tisza Istvánt?”

(Tényleg: tud valaki arról, hogy a trianoni országvesztéssel járó elsõ világháborús készülõdést és megindítást mindvégig ellenzõ gróf Tisza István miniszterelnököt, akit orvul meggyilkoltak valaha a Fidesz a „lobogójára tûzte” vagy megemlékezett volna róla?) Így folytatja: „Én úgy emlékszem, hogy a Horthy-temetéskor (sic!) azt mondtuk, a Fidesz az ország mai gondjaival van elfoglalva. Nincs és nem is lehet hivatalos álláspontja a Horthy-korszakról, miként a világosi fegyverletételrõl, a mohácsi vészrõl (sic!) és a tatárjárásról sem.” Majd azt kérdezi: „Az MDF-nek is kényelmetlen Krasznahorka várát sirató Raffai Ernõ lenne a Fidesz teoretikusa?” Hát persze, hogy nem az volt. Tényleg: ki volt? Kik voltak a napjainkig is (a normális társadalmi politikai kibeszélést gátló), a médiaháború frontvonalain álló fideszes sajtóbizottsági tagok? Kiket támogattak, kiknek az oldalán álltak az elsõ úgynevezett szabad választások után megalakult nemzeti kormány ellen? Kik maradtak végül a parlamentben? Az elsõ szabad választások után megalakult nemzeti kormány ellenzéke + egy iciri-picire zsugorodott KDNP és immár az erkölcsi haláltusája végén járó, agonizáló MDF.

A Jobbik zászlóján

a teljes számonkérés, a radikális változás, valamint a nemzeti önrendelkezést és igazságot a magyaroknak jelszavak olvashatók. Ugyanakkor

a Jobbik talán gondban lesz a kampánygyûléseken, ha megkérdezik, kiket akarnak számon kérni, hogyan, milyen eszközeik vannak ehhez? A párt kampány megnyitóján Balczó Zoltán nem nevezte meg a bûnösöket. (Talán idõhiány miatt, hiszen annyian voltak, vannak.) Csak sorolta, hogy ezt meg azt tették velünk. Sajnos az a gyanúm, hogy közel ugyanolyan nyelven szólnak, mint a többi párt. Jelszavuk: „A nép nevében”. Nyolcezres elszánt és fõként vidéken, a falvak életének jobbá tételéért küzdõ, fiatal tagságuk és azok rokonai, ismerõsei nyilván tudják, hogy mit akarnak. Sokan, sokat várnak tõlük.

A Miép-rõl nem beszélnek,

nem illik róluk szólni. Ha nem szólnak róluk, nincsenek, ez körülbelül százezer embert, szimpatizánst, tagot érint. Ezek az emberek nem léteznek, elnyelte õket a média a föld. Amirõl nem beszélhetünk, arról hallgatni kell? Igen ám, de amirõl nem lehet hallgatni, arról beszélni kell! Amit nem lehet halogatni, azt meg kell tenni. A Miép szélsõséges? Honnan nézve? A galamb mindkét szárnya fontos, de fõleg a SZÉLSÕ, mert azzal fordul. A galamb szélsõséges? Olykor elõkerülnek a külföldi cikkekben kijelentések arról, hogy a magyarok szélsõségesek. Honnan nézve? A korrupt és népirtó hatalom felõl nézve? Netán emezek a valódi szélsõségesek? Itt, hazán belül is megoszlik az erre adott válasz.

Igaza lehet Bakay Kornélnak (Kapu 2005/3), hogy egy szefárd zsidó közelebb áll gondolkodásmódban egy orosz askenázi zsidóhoz, mint egy tiszántúli magyar egy felvidéki magyarhoz. Itt állunk tehát a rosszléti állam kapujában és azon is belül, mert a rendszerváltás nem a demokráciát volt hivatott felépíteni, hanem a szocialista ellátórendszert lebontani. Ez sikerült. Mi még? Az úgynevezett nemzeti pártok közötti széthúzás. Azt kérdeztem az egyik vidéki jobbik-os helyi vezetõtõl: elképzelhetõnek tartana egy MSZ-Miép-Jobbik szövetséget? Lehetetlen, válaszolta. Alapvetõ, alapállásbeli különbségeik miatt.

Mirõl is beszélünk? Olyan gazdagok vagyunk nemzeti elkötelezettségû magyarokban, hogy lehetnek egy-két százezren, akikrõl sosem esik szó? Vagy arról, hogy elképzelhetõ, hogy a most formálódó majdani hatalom ismét nélkülünk dönt: rólunk? Ha a megosztás megmarad. A Miép-nek van most egy (Mártélyon 2009. szeptember 26.-án alakult) szövetségese, a Magyar Megmaradás Közössége. A nemzeti értelmiség e fórumán Csurka István vitaindító referenduma hangzott el. Erre adnak, vagy kísérlik megadni a válaszokat neves elõadók segítségével. A kezdeményezés támogatói többek között: Andrásfalvy Bertalan, Dénes János, Dr Fenyvessy Zoltán, Kondor Katalin, Dr Kovács László, Dr Szabó Pál. Elõször január 9.-én az alkotmányozással kapcsolatos kérdéseket vitatták meg, majd legutóbb január 24.-én a család-üzem, állam-üzem és a politikai-társadalmi berendezkedés legfõbb kérdéseirõl volt szó. Ez utóbbival kapcsolatban Dr Bogár László szólt a fensõbbséges elõadói stílus elemeit mellõzve emberi, érthetõ megfogalmazással, hangnemben, amelyet megszokhattunk tõle. Errõl a következõ, külön cikkben lesz szó.

2010. január. 26. Wéber Tünde