Kampánycumi: A NYUGDÍJ! MENNYI?

Az alábbi írást dr Léhmann Györgytõl kaptam, és mivel közérdeklõdésre tarthat számot, változatlanul közlöm. Szerzõje – jogász lévén – jogi eszközökkel világítja meg azt, amit eddig is tudtunk: az átlag állampolgár + a munkáltatója összesen több pénzt fizet a nyugdíjkasszába, mint amit a nyugdíjazás ideje és halála közötti idõszakban - az átlag életkort is figyelembe véve - késõbb nyugdíjasként megkap.

Még egy megjegyzés: a tanulmány nem tér ki arra, hogy ez a módszer 45 éven át folyamatosan tartott és ebben a rendszerváltásnak nevezett 20 esztendõs idõszak után sem történt lényeges változás. Legfeljebb annyi, hogy a neoliberális gazdaságpolitika (foszd ki és uralkodj!) az MSZP+SZDSZ nyílt és burkolt koalíciós intézkedései hatására, az utóbbi idõszakban jelentõsen megnyirbálták a nyugdíjak értékét. Így a kialakult helyzetért csak (az utóbbi két ciklus alatt ellenzékben lévõ) Fideszt okolni: tévedés. Ugyanakkor, valóban nem árt, ha nem az elõdök munkáját folytatná majdani

kormányra kerülésük esetén nyugdíjügyben a párt.

Wéber Tünde

A béka akkor is beszél, ha nem kérdezik

Tegnap már Lendvai Ildikó is megszólalt nyugdíjügyben, elõtte az MDF-es Pusztai Erzsébet szónokolt amellett az úgynevezett „svéd modell” mellett, amit állítólag a Fideszes alelnök Varga Mihály közölt, majd visszavont, illetõleg utóbbi a Fidesz Gazdasági Kabinetjének vezetõjeként nyugdíjügyben a következõket mondta:

„A Fidesznek az az álláspontja, hogy a nyugdíjakat hozzá kell igazítani a gazdaság állapotához, életképességéhez, és abból fizessük a nyugdíjat, amit erre a célra félretettünk.”, majd hozzátette„Most mi történik? Évente 500 milliárd forintot teszünk át a nyugdíjkasszába adófizetõi pénzekbõl vagy külföldi hitelekbõl. Ezt a gyakorlatot meg kell szüntetni, és szorosabb kapcsolatot kell teremteni a gazdaság állapota és nyugdíja között.”

Ezek szerint valamennyien az eléggé el nem felejthetõ Kóka Jánosnak „A békákat sem kérdezik meg akkor, amikor a mocsarat lecsapolják.” gondolatát követve nyilatkozgatnak annak ellenére, hogy Varga Mihálynak módja lett volna megkérdezni legalább a ki tudja milyen ellenszolgáltatást remélõ Soros György adományából Angliában továbbképzett Dr. Orbán Viktor és Dr. Kövér László jogászoktól azt, hogy a jogállamiság kereteinek feszegetése nélkül milyen változtatás lehetséges nyugdíjügyben. Az alábbi alkotmánybírósági határozatokból kiindulva:

43/1995. (VI.30.) AB határozat indokolásából:

„A törvénnyel elrendelt kötelezõ járulékfizetést – amely a közteherviseléstõl lényegét tekintve eltér, mert személyes és elõre meghatározott igény származik belõle – csakis egy nagymértékû állami garanciavállalás legitimálhatja.A kötelezõ biztosítás elvonja ugyanis azokat az eszközöket, amelyekkel az érintett a saját kockázatára maga gondoskodhatott volna magáról és családjáról, s ezt a vagyont a társadalombiztosítás szolgálatába állítja úgy, hogy a biztosított a szolidaritás alapján másokról is gondoskodni tudjon.A fedezet társadalmasításával az állam egy tipikus tulajdonosi magatartást kollektivizál.

A kötelezõ biztosítási rendszerben, e rendszerhez kötõdve kialakult szociális ellátások védelme ezért különösen indokolt.

A várományok annál nagyobb védelmet élveznek, minél közelebb állnak a „beteljesedéshez”, vagyis a szolgáltatásra való alanyi jog megnyíltához. A már élvezett, megszerzett szolgáltatás még inkább védendõ.

------------------------

A tulajdon alapjogi védelmének kiterjesztése társadalombiztosítási szolgáltatásokra és várományaikra az Alkotmánybíróságnak a tulajdon funkciójáról kifejtett felfogásába illeszkedik. Az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyag alapját részesíti védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. …Az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevõ vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre).

------------------------

Az emberek túlnyomó többsége ma nem „önnyugdíjas”, s inaktív korára társadalmi és gazdasági biztonságát nem saját dologi javai jelentik, hanem eleve úgy él, hogy munkája eredményének egy részét a társadalombiztosításba ruházza be, s annak a szolgáltatásai látják el a szûken értelmezett polgári jogi vagyon biztonságot garantáló feladatát. Ha pedig javait törvény vonja el erre a célra törvénynek kell a tulajdonával összehasonlító biztonságot nyújtania.”

56/1995. (IX. 15.) AB határozat indokolásából:

„Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy alkotmányosan a társadalombiztosítás szolgáltatási rendszerét nem lehet a végtelenségig „fogyasztani”, a szolgáltatásokat és hozzájuk fûzõdõ várományokat nem lehet mértéktelenül csökkenteni, az ellentételezéseknek érintetlenül hagyása mellett a kölcsönös teljesítések egyensúlyát nem lehet aránytalanul megváltoztatni. A közhatalmi korlátozásoknak évek óta alkalmazott ezek a technikái az egyébként elavult rendszerben olyan jogbizonytalanságot idéznek elõ, amelyek elõreláthatatlanok, kiszámíthatatlanok, ezért ezek ismétlõdése már sértheti a jogállamiság legfontosabb összetevõjét, a jogbiztonság követelményét és a tulajdonvédelem tartalmát alkotó értékgarancia elvét, továbbá a „laesió enormis” tilalmát. A különféle ellátásoknak idõrõl idõre történõ elvonása, a társadalombiztosítás szolgáltatásainak az elõre nem látható – ellentételezés nélküli – csökkentése és mindezeknek a napi gazdaságpolitikai célkitûzések szolgálatába állítása a rendszer stabilitásának alkotmányos követelményét veszélyezteti, sérti a bizalomvédelem elvét és az állam alkotmányos garanciavállalásának kötelezettségét. Minden biztosításnak, de különösen a társadalombiztosításnak lényegi eleme, hogy elõrelátható, kiszámítható szolgáltatásokat „kínáljon” és biztonságot garantáljon. A szociális ellátási rendszerek stabilitását érintõ – különös alkotmányos indokok nélküli – törvényi – beavatkozások sorozatos ismétlõdése ezért már nem állja ki az alkotmányosság próbáját.”

Vagy ha ezek után sem lett volna világos, úgy megvizsgálhatták volna az Alkotmánybíróság 24/1991., 28/1992., 57/1994., 44/1995., 5/1998. számú határozatát is csak azért, hogy az Alkotmány 2. §-ban irt „jogállam” – jogállamiság – jogbiztonság – látszatát legalább szavaikban fenntartsák.

És ha számukra mindezek ismeretében sem lenne a probléma érthetõ, akkor a jogászi nyelvhasználat mellõzésével, amúgy béka módjára foglalom össze nyugdíjügyben saját, Alkotmányba illeszkedõ véleményemet az alábbiakban.

Egy hónappal a 18. életévem betöltése elõtt, autószerelõi munkakörbe történt elsõ munkába állásom idején mindenki által tudott volt az, hogy a kötelezõ társadalombiztosítás folytán a Magyar Államnak juttatott, fizetésemnek meghatározott hányadát kitevõ járulékfizetésem fejében – ellenszolgáltatásként – a Magyar Államnak kötelezettsége az volt, hogy ingyenes kórházi ellátásban, betegségem idején táppénzben, majd hatvanadik életévem betöltését követõen a megélhetésemet biztosító nyugdíjban részesítsen, illetõleg ebbõl a szolidaritás alapján más rászorulóknak azonos szolgáltatást nyújtson. Ez a Magyar Állam és minden munkaviszonyban lévõ magyar állampolgár között létrejött megállapodás köztudott volt.

Valamint munkavállalóként azt is jól tudtuk, hogy számunkra mindenképpen elõnytelen szerzõdést erõltettek ily módon ránk, de mégis biztonságos érzés volt az, hogy ha 60. életévünket betöltjük, utána nem adományokból, hanem régen ledolgozott jogos jussunkból, nyugdíjunkból élhetünk. Legszolidabb számolás mellett is 42 év alatt a jelenlegi vásárlóerõre átszámítva havi 100.000.-Ft. adóalap után átlagosan havi 30.000.-Ft-ot társadalombiztosítási szolgáltatásokra szánt pénzösszeget mindenképpen levontak átlagos állampolgárként tõlem, mely levonások összege a 60. életévem betöltéséig jelenlegi értéken számolva 15 millió 120.000.-Ft-ra adódik. (62. életévig számolva 15 millió 840.000.-Ft. ez az adat).

Mivel az átlagos életkora férfiaknak 2001-es adatok szerint 68 év, ebbõl következõen megállapítható az, hogy a szintén átlagosnak mondható havi 70.000.-Ft. nyugdíjammal számolva 5 millió 40.000.-Ft. nyugdíjhoz jut az átlagos férfi nyugdíjas összesen akkor, ha a jelenlegi szabályok szerinti 62. életévében megy nyugdíjba, és átlagos életkorban halálozik el.

Amennyiben figyelembe veszem azt is, hogy összesen a 42 év alatt legfeljebb egy hónapig voltam kórházi kezelés alatt, illetve betegállományba pedig egy napig sem, megállapítható az, hogy minden átlagos körülmények között dolgozott emberrel a Magyar Állam, számára rendkívül kedvezõ megállapodást kötött.

Tehát a Magyar Állam által kifizetendõ minden 1 forintért több mint 3 forintot (+kamat) kapott, mely ténybõl, valamint abból, hogy a Magyar Állam kötelezõvé tette a társadalombiztosítással kapcsolatos költségek fizetését minden munkavállaló részére, polgári jogviszony esetén mindenképpen uzsorás jellegû szerzõdés jött létre:

„Ha a szerzõdõ fél a szerzõdés megkötésekor a másik fél helyzetének kihasználásával feltûnõen aránytalan elõnyt kötött ki, a szerzõdés semmis (uzsorás szerzõdés) Ptk. 202. §”

Hasonlít a fentiekben felvázolt jogviszony arra a megbízási jogviszonyra, amikor az ügyfél az ügyvédnél meghatározott cél érdekében felhasználható pénzösszegnek többszörösét helyezi el letétként, illetve Varga Mihálynak 500 milliárd forinttal kapcsolatos kijelentése alapján arra, mintha az ügyvéd ezek után azért sápítozna, mert saját pénzébõl kell késõbb a megbízás szerinti felhasználásra szánt pénzösszeget kiegészíteni.

Utóbbi esetben az ügyvéd egy sikkasztás bûncselekményének elkövetését ismerné el azért, mert ha a felhasználásra szánt pénzösszegnek háromszorosát helyezte el nála az ügyfél, akkor csak egyféleképpen fogyhatott el az ügyfél pénze idõ elõtt. Úgy, hogy más célra – mondjuk saját vagyonának növelésére – használta fel az ügyvéd az ügyfél pénzét. Mely tény esetén alkalmazandó lenne az alábbi jogszabály:

„Aki a rábízott dolgot jogtalanul eltulajdonítja, vagy azzal sajátjaként rendelkezik, sikkasztást követ el. (Btk. 317. § 1. bek.)”

Nem emlékszem arra, hogy hozzájárultam volna a jövedelmembõl társadalombiztosításra levont összegeknek más célra történõ felhasználására, mint társadalombiztosítási célra, ezért mindazokat a közhatalomban részt vett személyeket, akik a tõlem meghatározott felhasználásra levont pénzt más célból használták fel úgy, hogy mire felém kellene szolgáltatást nyújtani, már nagy része a pénznek elfogyott, közönséges bûnözõknek, sikkasztóknak tartom. Valamint azokat az elithez tartozó ellenzéki politikusokat is bûnrészeseknek tartom, akik Varga Mihály módjára úgy vették fel havi egymillió forint körüli jövedelmüket (Varga Mihály havi 1 millió 205.880.-Ft-ot), hogy soha egyetlen szóval sem tettek az ellen, hogy a hatalmon lévõk ne váljanak a nyugdíjra szánt pénzek elsikkasztóivá.

Az idézett alkotmánybírósági határozat helyesen állapítja meg azt, hogy éppen azért nem áll most rendelkezésemre annyi pénz, amibõl öreg koromra saját magamról és családomról önmagam gondoskodjak, mert ennek többszörösét tõlem erõszakkal és hitegetésemmel évtizedeken át elvették.

Abban bízom, hogy a most újból hatalomra ácsingózó, eddig már vagy hatalmat gyakorlóként, vagy ellenzékként leszerepelt közszereplõk nem hivatkoznak majd arra, hogy a korábbi évtized közszereplõinek bûnei miatt kénytelenek velem kapcsolatosan szerzõdést szegni. Ebben az esetben javasolnám azt, hogy inkább a Világbanknál felvett kölcsönökkel kapcsolatosan panaszkodhatnának egy másik uzsorás, hazámat sújtó szerzõdésre gondolva.

Varga Mihály pedig indokolhatná azt, hogy miért éppen a több évtizeden keresztül járulékfizetésére kényszerített, és elsikkasztott pénzeik miatt szomorú helyzetben lévõ honfitársainak jogos jussára utalva panaszkodik a nyugdíjkassza kifosztásával kapcsolatos állapotokra, és miért nem párttársát, a szintén Soros György adományából Angliában továbbképzett Dr. Szájer Józsefet kéri meg arra, hogy Brüsszelben készítse elõ az államkölcsönök visszafizetésének kedvezõbb lehetõségét.Magyarázata elmaradása okából lehet arra gondolni, hogy feltehetõen a „Nem tudhatom” versben irt repülõben ülve nézi ezt a hazát, és a sírok mellett halkan sírdogálók észleléséhez már régóta elvesztette a szeme világát.

Nekem pedig marad újból a velük kapcsolatos csalódottság. Mely miatt számtalanszor gondoltam már arra, hogy engem nem érdekel az, hogy mit és mennyit loptak, csaltak, sikkasztottak el tõlem és hazámtól, csak már egyszer adná meg az Isten azt, hogy ne lássam õket.

Ellenben ha most is az ezerszer kifosztott és nélkülözõ nyugdíjas vagy nyugdíját váró honfitársaim újbóli megnyomorítására van szükség Varga Mihály szándékai szerint ahhoz, hogy az ország vagyoni helyzete helyreálljon, elõbb egy kérésem van. Abból kiindulva, hogy ténylegesen társadalombiztosítási szerzõdés teljesítésének lehetetlenülésére hivatkozik tartalmilag mondataival az alábbi jogszabályhely alkalmazhatósága mellett:

„Ptk. 312. § 2. bek: Ha a teljesítés olyan okból vált lehetetlenné, amelyért a kötelezett felelõs, a jogosult a teljesítés elmaradása miatt kártérítést követelhet.”

Abból kiindulva, hogy Varga Mihály szavai azt sugallják, hogy 500 milliárd forintot az adóbevételekbõl kell a nyugdíjkasszába helyezni évente úgy, hogy ezáltal az én nyugdíjamat is a munkavállalók viselik. Visszautasítom ezt a könyöradományra utaló fogalmazást, azt a látszatot, mintha másokon élõsködnék, és kérésem, valamint követelésem ezáltal az, hogy mielõtt a nyugdíjakkal foglalkoznának, elõbb az utóbbi jogszabálynak megfelelõen a társadalombiztosítási szerzõdésem szerinti állam általi teljesítés lehetetlenüléséért felelõsöket kötelezzék teljes kártérítésre. Amennyiben tényleg jogállamban élünk. Nem úgy, ahogy Dr. Orbán Viktor az „elszámoltatás” szóval, üres lózungként emlegeti, hanem pontosan körülirt, alkotmányba illeszkedõ, törvényes jogi keretek között.

És ha ezek után is bajba lesz hazám, nincs akadálya annak, hogy elvegyék tõlem hazám érdekében mindazt, ami biztosan nem a közvagyon hitvány sikkasztóihoz, csalóihoz, tolvajaihoz kerül.

Siófokon 2010. január 20. Dr. Léhmann György